A Fekete-tó

[→ negyedik felvonás ←]

→ negyedik felvonás ←
Sometimes love is not enough and the road gets tough

Miközben apró darabokra tépem az ajándékom csomagolását, számtalan gondolat fut át az agyamon. Amikor meglepetést kapok, mindig azonnal kibontom, de ez most egy hatalmas kivétel volt. Még csak azt sem lehet mondani, hogy megfeledkeztem volna róla – hogy is felejthettem volna el. Egyszerűen csak fájt volna kinyitni. Sokat merengtem azon, hogy mit is kellene vele csinálnom, eszembe jutott, hogy bevágom a ládámba, és soha többé tudomást sem veszek majd róla, de aztán végül még ehhez sem volt energiám. Amint visszaértem a hálóterembe (jó pár órával az elválásunkat követően), ledobtam a táskámat, berúgtam az ágy alá, és azóta elő se vettem onnan. Gyakran átfutott az agyamon, hogy mégis akarom tudni, hogy mit is rejt a csomagolás, mert az volt az utolsó darabka, amit megtarthattam belőle. Belőlünk. Az eszem azonban – kivételesen - erősebb tudott maradni.

Mikor megpillantom, hogy mit is kaptam tőle, szemeim kikerekednek: nem erre számítottam. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy sálat kapok tőle, pontosan olyat, mint amilyet a kis kalandunk során kutyaalakban darabokra tépett. Egy unalmas könyvet tudtam volna esetleg elképzelni – de semmiképp sem egy ilyen személyes dolgot. Arcomra hatalmas mosoly ül ki, szívemet átjárja egy kellemes, melengető érzés, de szinte azonnal ki is ölöm magamból, mert tudom, hogy ezzel csak hátra fogok lépni megint kettőt. Nekem most arra kell koncentrálnom, hogy előre haladjak. Bizonyítanom kell magamnak, hogy igenis van élet Jonathan Dobrev után! Legalábbis ezt akarom hinni – hiába tudom, hogy csak a düh szól belőlem, és ezt még magam sem tudom komolyan venni jelen állapotomban.

Ahogy végigfut a tekintetem az olyan jól ismert vonásain, s megérzem azt a hihetetlen kisugárzást, melyet ezer közül is megismernék, megdobban a szívem, arcom elkomorodik, ajkaimat összeszorítom. Ez a sors iróniája; ismét. Valahogy az égiek folyton az utamba sodorják őt, vagy éppen engem sodornak az övébe? Merlin se tudja, lényeg a lényeg, egyszerűen képtelen vagyok megszabadulni tőle. Nem mintha akarnék. A döntés nem az enyém volt – meg sem kérdezett róla, hogy én mit akarok.

Meglepődöttségemből még jó pár pillanatig nem ocsúdom fel, így földbe gyökerezett lábakkal állok (annak ellenére, hogy győzködöm magam, hogy fussak el inkább), és csak figyelem, ahogy felkel. Nincs visszaút. Meghallom azt a kellemes hangot, melyet régebben órákig is elhallgattam volna – most összeszorul tőle a gyomrom. Időközben félbeszakad a mozdulatom, s lepillantva konstatálom, hogy a sál egyik vége továbbra is kilóg a táskámból. Mit mondhatnék...?

- Miért annyira lényeges ez? - vágom rá fagyosan, és felhúzom a szemöldökömet – Egyáltalán, miért adtad ezt nekem? Csak hogy még nehezebbé tedd ezt az egész szituációt? - szegezem neki a kérdéseimet, bár nem is tudom, hogy minek. Sóhajtok egyet, és kihúzom a puha anyag másik felét is; egy ideig némán nézem, és vacillálok, majd közelebb lépek hozzá, és felé nyújtom.

–Talán egyszerűbb lenne, ha ezt is elfelejtenénk. Ha felraknánk a polcra, ahogy azt te tetted a múltkori alkalommal. - suttogom, és bár keményen hangzanak a szavaim, hangom ugyanolyan lágy és gyengéd, mint régen. Miközben halványan elmosolyodom, szemeim megtörten csillannak meg a napfényben. Íriszeim az övéibe fúródnak, és akár elveszi a sálat, akár nem, néhány pillanatig még elidőzöm a tekintetében.
Nem hiszem, hogy neked nem fáj...

[Nem tettem a polcra.]

•    baglyok is rakhatnak fészket    •

Rossz, de mégis jó

Mosolygok, pedig nem lenne szabad. Pedig ha ránézek mosolyognom kell. Nem azért mert olyan vicces, nem is azért, amiért olyan kis naiv, esetlen, amitől még elbűvölőbbé válik, hanem egyszerűen boldog leszek, ha látom. Most is boldog vagyok, még ha a belső szorongásomat figyelembe is veszem... voltaképp egész jól érzem magam. Rossz visszagondolni, de mégis jó. Rossz újralátni, de mégis jó. Azért mosolygok, mert láthatom. Nem másért.

Visszaidézem a több hete történteket. Hiába hagyatkozott a múltba, az élmény az érzéssel együtt belém égett. Érzem samponjának illatát, ajka ízét, hallom a szívdobbanását. Bárhogy is próbáltam elűzni a gyötrő, de mégis csodálatos emlékképet, az nem akart békén, és végigkísért a mai napig. És most... most hogy itt áll, kedvem lenne megtenni a köztünk tátongó kicsi, mégis hatalmas távolságot és megcsókolni. Minden szívfájdalom nélkül tenném meg. De hogy utána visszatérne a fájdalom... Azt nem tudom.
Egy pillanatig elmerengek, mi lenne, ha megtenném. Ha megcsókolnám, úgy, mint legutóbb. Már nem a betegem, és mivel tudtommal nem tartok pszichológiaórát jogilag semmi akadálya. De vajon ő is így gondolja? Tudom, hogy őt is kísérti az emlék, és vágyott rám. Éreztem csók közben, érzem rajta most is. Tudom, hogy nem vagyok közömbös számára. Vajon akarja még, hogy foglalkozzak vele? Alapból nemmel válaszolnék, de mi van, ha mégse ez a válasz. Az azt jelenté, hogy nem számítok neki. És tudom, hogy ez hazugság. Bonyolult ez, főleg, hogy nem látok a fejébe. A legegyszerűbb, ha nyílt lapokkal játszok, hiszen nem akarom manipulálni, se hazudni neki, vagy magamnak...

Hűvössége megfájdítja szívemet, de túlélem. Tudom, hogy ez csak a látszat, és igazából nem így gondolkozik. Nem ilyen rideg. Melegség, jóindulat és szeretet lakozik benne. Ebben biztos vagyok.
Nem viszem tovább a sál gondolatmenetét. Nézem a felém nyújtott sálat, tekintetem végig kúszik a karján, fel a nyakáig, és arcán megpihen. Arcomról eltűnik a mosoly, de kifejezésem még mindig nem barátságtalan. Hogy is lehetne az?
-     Nem tettem a polcra.     - mondom gyengéden, de határozottan. -    Nyílt lapokkal játszok, Amelie; nem akarok hazudni neked. Se magamnak.      - kicsi hatásszünetet tartok, figyelem arcát, de mielőtt még megszólalhatna, folytatom. -     Nem bántam meg, amit tettem. Felnőtt emberek vagyunk, és ha az én hibám is, akkor sem bántam meg. Ha visszamehetnék az időben, újra megtenném. Sőt még most is megtenném.      - mondom elhalkulva. Nem teszek felé lépést, meg sem próbálom megcsókolni. -     Zavaros az egész, pedig nagyon egyszerű lehetne.     - célzok. Én már kiterítettem kártyáimat, feldobom neki a labdát, hogy ráemeljen. De be is dobhatja a lapokat, ez már csak rajta múlik. Hogy elmondja-e mit érez, mit szeretne, vagy sem.

[→ negyedik felvonás ←]

→ negyedik felvonás ←
Sometimes love is not enough and the road gets tough

Mardos belülről a múlt keserédes emléke, ereimben mintha savvá változott volna a vér, úgy árad szét testemben a fájdalom. Gyűlölet és csalódottság jár át, és hirtelen rádöbbenek, hogy minden az én hibám. Utálom magamat, amiért én nem voltam okosabb. Hiszen mégis mit vártam? Sejtettem, hogy nem lesz ennek jó vége, mégis azt mondtam, hogy ugyan már, egyszer nekem is sikerülhet valami. Hát, tévedtem – de akár hálás is lehetnék, hiszen életem eddigi legnagyobb tanulságát vonhattam le azon az estén. Sosem leszek ismét ilyen hülye...

Valahol legbelül tudom, hogy nem érdemli meg, hogy így viselkedjek vele, mert akárhogy is nézzük: segített nekem. Többé váltam általa, felejthetetlen heteket, csodálatos órákat, boldog emlékeket szerzett nekem, de mindez most annyira távolinak és jelentéktelennek tűnik; a düh és az önvádaskodás teljesen megfertőzte az elmémet. Lehajtom a fejemet, miután elidőztem a tekintetében. Leeresztem a karomat, ujjaim között továbbra is az a varázslatos sál tekereg, amely néhány pillanattal ezelőtt még felé nézett. Össze vagyok zavarodva, nem is tudom, hogy miért nem megyek el innen. Megtehetném, de nem akarom, és mélyen reménykedem benne, hogy ő sem szeretné, hogy így tegyek.

A tóra emelem a pillantásomat, amikor megszólal, mert képtelen vagyok a szemébe nézni: nem akarom, hogy azt higgye rólam, hogy egy hisztis kislány vagyok, aki bedurcizott, csak mert nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt előre eltervezte. Egy pillanat alatt felnőttem ahhoz, hogy most méltóságteljesen állhassak vele szemben. Meglepnek a szavai, nem tudom kontrollálni a mozdulataimat, azonnal, ösztönösen nézek rá, kezeim ökölbe szorulnak, arcom kipirul. Bárcsak megtehetném, bárcsak igaza lenne...

- Nem...  - hebegem, lehunyom egy pillanatra a szemhéjamat, és immáron határozottabban és nyugodtabban folytatom a gondolatomat – Nem számít, hogy most bánod-e, vagy sem. Az a lényeg, hogy akkor, ott meghoztál egy döntést. És én ezt tiszteletben tartom, hiszen ki tudja? Lehet, hogy akkor döntöttél helyesen.  - nézek rá, tekintetemet az övébe fúrom – Talán ennek így kellett lennie.  - mondom, és közelebb lépek hozzá, miközben a sálat a nyakamba rakom.

- Nem mondom, hogy nem fog fájni. Nem mondom, hogy nem fog hiányozni, hogy ezt megtehessem.  – simítok végig az arcán, a vállán, s fogom meg végül a kezét - De felnőttek vagyunk, ahogy mondtad.  - suttogom, és elengedem az ujjait., bár továbbra sem mozdulok.

Bárcsak ne lenne ez ennyire nehéz, bárcsak egy tündérmese szereplői lennénk, ahol a királylánynak minden sikerül, a végén pedig dalolva érik el a herceggel a tökéletes végkifejletet. Rémisztő a gondolat, hogy mindebben már nem szabad hinnem. Sóhajtok egyet, és hirtelen szólalok meg ismét, levonva a végső következtetésemet, amit egyikőnk sem akar kimondani.

– Ez a dolog sose lehetne egyszerű, ezt te is tudod. Túlságosan is... bonyolultak vagyunk ehhez.  - mosolyodom el – Főleg én. De ezzel tisztában vagy. - utalok a kezelésekre, és hirtelen beugrik egy gondolat, hogy miképp tarthatnám továbbra is a közelemben őt. Nem biztos, hogy működne, mégis, egy próbát talán megérne... De először még tudnom kell, hogy ő hogyan viszonyul hozzám mindezek után.

[Te vagy az én örök rejtélyem.]

•    baglyok is rakhatnak fészket    •

Nem lehet

Alig mer a szemembe nézni, pedig én szívesen nézném gyönyörű íriszeit, akár órákig. Én nem félek a lépésimtől, nem tehetem meg, hiszen olyan dolgokat hagyhatok elúszni az életemben, amit soha nem bocsátanék meg magamnak. Mindig józanul kell döntenem, mérlegelnem, mi lenne a helyes. A józan ez estben nem zárja ki a szívet, csupán kontrollálja azt. Nehéz az egyensúlyt megtalálni. Sok mindent vontam meg magamtól az évek során, de ezek tökéletes voltak arra, hogy tanuljak hibáimból, hogy többet ne kövessem el őket. A bökkenő az, hogy ezt nehéz elérni. Ránézek a erre a lányra, sőt nőre, és érzem, hogy kell nekem, de mégsem olyan egyszerű ez. Pedig az lehetne. Megcáfol engem, de szerintem akkor is megoldhatnánk a dolgokat, nagyon egyszerű módon. Csupán áldozatokat kellene hoznunk. Már arra is gondoltam, hogy itt hagyom az iskolát, de az semmit nem oldana meg, sőt csak rontana a helyzeten. Továbbá azért jöttem ide, hogy segítsek az embereken a háború közepette.
Tudom, hogy megkaphatnám őt, és teljes mértékig biztos vagyok benne, hogy ő is ezt akarná csak... csak megijedt múltkor. Nem hiszem azt, hogy hibát követtem el azzal, hogy múltkor ott hagytam. Rendezni kellett a gondolatainkat, mielőtt valami őrültséget csináltunk volna. Ha a hév elragadott volna, olyat is tehettünk, mondhattunk volna, amit később megbánunk, és kiderült volna, hogy hiba volt "ott maradni". Egyszerűen szerencsétlenül jött ki a lépés, és most kellemetlen a találkozás. Amelie túlreagálja, ha letisztulnának a gondolataink, akkor ő is látná, hogy egyszerű a döntés. Megértem őt, de ő is megérthette volna azt, hogy miért hagytam őt ott. Pontosabban itt.

Felnézek a mögöttünk magasodó fára, de csak egy pillanatra, utána azonnal vissza Ameliere.
Szavai megrémisztenek, egyértelműen sugallják, hogy meg akarja szakítani a kapcsolatot. Örökre. Hát ezért jött ide? Ezért keresett meg, hogy ezt elmondja? Bár szorongok belül, nem félek, mert tudom, hogy nem hagyom elmenni. Szívesen elmondanám minden gondolatomat, kiteríteném egy nagy asztalra, hogy kénye-kedve szerint válogathasson belőle. De mégsem reagálok mondataira. Egyre nagyobb késztetést érzek, hogy hozzáérhessek.
Közelebb lép, és végigsimít arcomon. Nem mozdulok, csak nézek rá meleg tekintettel. Vajon mi járhat a fejében?
Közelsége azonnal megváltoztat, visszatér a "kanos tinédzser", és nem állom meg, hogy ne mosolyogjak. Aranyos mosollyal hallgatom mit mond, hiába nem vidám az, amit mond. Nem is azon mosolygok, és ez látszik is rajtam. Csupán azért mosolygok, mert érzem illatát, hallhatom hangját, érezhetem érintését.
Legszívesebben ellenkeznék vele, több ponton is. Amikor elengedi ujjaimat, keze után kapok, de nem erőszakosan, gyengéden ragadom meg, és lágyan megszorítom ujjait, végigsimítok rajtuk sajátjaimmal. Mélyen a szemébe nézek, és mosolygok. Érzem a késztetés, a húzó erőt, ami Amelieből árad. Érezni akarom őt, ismét, megint. Ha most megtenném, nem hagynám itt. Elmennék, de vinném őt is magammal. Hogy hova mennék? Fogalmam sincs.
De jól tudom, hogyha most megcsókolnám, két lehetőség állna fent: vagy az történne, amit én akarok... vagy egyszerűen elhúzódna, és soha többé nem beszélnénk. Azt hittem ismerem, de most mégis fogalmam sem volt róla, mit reagálna. Pedig ismerem gondolkozását, tudom, hogy nem vagyok számára közömbös, őt is érzi azt, amit én. De mégis... mégis kiismerhetetlen.
Még mindig mosolygok, de csak halványan. Kezeit még mindig fogom, homlokomat pedig az övének támasztom. Érzem levegővételét arcomon, bár a hideg szél néha közénk fúj, mégis érzem bőre melegét. Pár centire vagyok attól, hogy a döntés elé állítsam, de mégsem teszek semmit. Hiába akarom, kívánom, nem teszem meg.
-      Te vagy az én örök rejtélyem.      - suttogom halkan, és végigpergetem magamban vicces, romantikus, boldog pillanatainkat. Furcsa, viszonylag kevés időt töltöttünk egymás társaságában, mégis úgy érzem, mintha már évek óta ismerném. Ismerem, de maga még nem megfejtett.

[→ negyedik felvonás ←]

→ negyedik felvonás ←
Sometimes love is not enough and the road gets tough

Miért? Csak ennyit tudok magamtól kérdezni. Miért történik mindez így, ki és miért akarja, hogy folyamatosan ott legyen, ahol én, hogy ne tudjon eltűnni az életemből? Furcsa játékot űz velünk a sors. Minden, amit az elmúlt pár hétben sikerült kiölnöm magamból, az összes elfelejtett, elrejtett emlék hirtelen szökik elő a semmiből, és érzem, hogy ismét apró darabokra hullom. Úgy üvölteném, hogy igen, szükségem van rád, és kérlek, ne engedd, hogy rosszul döntsek, valami mégis visszatart. Mintha az agyam és a szívem egyszerre kényszerítene arra, hogy megakadályozzak egy tragédiát: ugyanis nem hiszek bennünk – pontosabban nem hiszek magamban; tudom, hogy bármit is tennék, az semmi jót nem eredményezne. Nem akarom eldobni magamtól mindazt, amit ő nyújtott nekem még ezelőtt. Sosem várnám el tőle, hogy bármit is adjon fel miattam, sosem hagynám, hogy kockáztassa akár az állását is értem, márpedig ez az ügy egyértelműen csak problémákat szülne. Abszurd. Talán ez a szó írja le legjobban a helyzetünket. Néha el sem hiszem, hogy pont én kerültem ebbe a szituációba, a naiv, csendes lány, akit legtöbbször észre sem vesznek.
Hogy láttál meg engem? Mit láttál meg bennem...?

Tekintetem követi a pillantását egészen a fa – az oly' kellemes, mégis borzasztóan fájdalmas emléket őrző fa – tetejéig, majd ismét a csillogó, tengerszín szemébe nézek, és szinte így könyörgök, hogy ne higgye el, amit mondok neki, hogy vegye észre, hogy csak magunkat próbálom védeni.
Kérlek, ne engedd, hogy elszúrjam... Ennél jobban ismersz. Bárcsak tudnád, hogy mit érzek. Bárcsak a fejembe láthatnál... mennyivel egyszerűbb lenne minden.

Ahogy elmosolyodik, hirtelen még szaggatóbbá válik a fájdalom. Nem hiszem el, hogy ő nincs legalább annyira összezavarodva, mint én – hiszen a mosoly a legjobb maszk, amit ember felvehet azért, hogy elleplezze az érzéseit: hiszen ösztönös és ősi, a vérünkben van. De ez mégis, mintha őszinte mosoly lenne, amit nem tud elrejteni. Még nehezebb így gondolkodni, mert hirtelen az én ajkaim is mosolyra húzódnak. Megrázom egy pillanatra a fejemet, mert ismét legyőzött, elgyengít és megőrjít, az meg csak nehezíti a helyzetet, hogy nem engedi, hogy elengedjem a kezét. Ráugrik a kezeinkre a tekintetem, és mire felpillantok, már csak pár centiméter választ el tőle. Lélegzetem felgyorsul, szemeimet a másodperc töredékére lehunyom idegességemben. Egyszerre vágyom és rettegem a levegőben lógó édes csókot, de látom rajta, hogy habozik, hogy megtegye-e. A már szüntelen mosolyom még szélesebbé válik, ahogy végre meghallom lágy, szelíd hangját, aranybarna tekintetem hirtelen idegesítően fátyolosodik el. Nem akarom elszalasztani az utolsó lehetőséget - egy pillanat alatt döntök, ajkaim óvatosan érnek az övéihez, végigsimítják azokat, de mielőtt valódi csókban egyesülnének, visszahúzódom.

- Nem lehet. Nem akarlak elveszíteni. - jelentem ki, és anélkül, hogy megvárnám a reakcióját, nyaka köré fonom a karjaimat, és átölelem.

- És ennek csak egyetlen egy járható útja van. Az pedig nem ez... - suttogom hosszú idő után, és továbbra is erősen szorítom magamhoz. Megnyugtat és egyszerre zavar össze a közelsége, mégis szükségem van rá.

- Ha a rejtélyed vagyok, akkor oldj meg. Így legalább velem maradhatsz. - mondom, miközben hátrébb lépek. Csak tudnám, hogy mikor lett ez ennyire nehéz.

[Amelie...]

 

•    baglyok is rakhatnak fészket    •

A trükk

Megőrjít. Szét vet az ideg, puha ajkai súrolják enyéimet, és alig bírom visszatartani magamat. Vajon direkt csinálja? Kiélvezi, ameddig még lehet, utána pedig végleg eldobja? Nagyobb a mámor, de nagyobb a fájdalom is. Szemeim automatikusan lecsukódnak, mikor ajkaink összeérnek. A vér felpezsdül bennem, szinte érzem, ahogy ajkaim megduzzadnak. Akarom őt. De ő... ő átölel.
Dühöt váltanak ki belőlem szavai. Ennek ellenére egyik kezem derekára csusszan, másik a lapockájára.
Miért ne lehetne ez is egy opció? Miért ne? Valójában én is tudom a választ.

Minden bűvésztrükk három részből, más szóval mozzanatból áll.
Az első rész neve: ígéret.
A bűvész mutat egy közönséges tárgyat. Egy pakli kártyát, egy madarat, esetleg egy embert. Megmutatja a tárgyat, talán kéri, hogy vizsgálják meg, győződjenek meg róla, hogy valódi, egyszerű, hétköznapi tárgy. De persze többnyire nem az.
-    Semmi sem lehetetlen.    – mondom biztatóan.
Könyökeimet a puha karfára helyezem, ujjaimat kényelmesen összefonom mellkasom előtt.
-    Mindenkiben, ahogy Kegyedben is van remény.    – mosolygok rá barátságosan. -    Csupán nincs könnyű helyzetben, és először azt kell megértenie, hogy nem vagyok csodatévő. De megteszek mindent, hogy visszahozzam az emlékeit.    –
Előveszek egy pergament, és egy öníró penna a lap fölé emelkedik.
-    „Alohomora Amictus Nebulae”    –

A második részt úgy hívják: fordulat.
A bűvész fogja a közönséges tárgyat, és valami rendkívülit tesz vele. Keressük a titkot... de nem találjuk. De nem is vagyunk igazán kíváncsiak rá. Mert nem a valóságot akarjuk, hanem az illúziót. De még nem tapsolunk. Mert az nem elég ha valami eltűnik, elő is kell kerülnie.
-    Nem kell sokáig várnod. Hunyd be a szemed, én pedig éneklek neked valamit.   - hazudok. Pedig nem lenne szabad. Megvárom, míg behunyja a szemeit, és hangtalanul közelebb csúszok. Álla alá nyúlok az egyik ujjammal, magam felé fordítom arcát, és megcsókolom.

Ezért minden bűvésztrükknek van egy harmadik mozzanata is. A legnehezebb. Úgy hívják… jutalom.
Kezem füle alá, nyakára simul, ujjbegyeim érintik szőke tincseit. Hirtelen kizárom a fát, kizárom a tavat, a hideget, kizárom a márciust, kizárom az agyamat, kizárom az iskolát, kizárom a külvilágot, kizárok mindent. Csak azt élvezem, amit már mindketten megérdemeltünk. Réges-rég...

Hátrébb lép és hirtelen röpke üresség fut át rajtam. Már nem mosolygok. Érzem, ahogy az iménti vágyam nyomorúságosan sorvad el bennem.
Zsebreteszem kezeimet, mintha csak akadályozni akarnám magamat. Komoly, de mégis fájdalmas arcot vágok.
-    Amelie...     - kezdek bele. -     Jól tudod, hogy objektívnek kell maradnom. Nem hiába tiltja az orvosi eskü is. Attól félek, nem tudnék pártatlan, érzelemmentes maradni.    - hülye vagyok. Ugyanis ezzel gyakorlatilag azt mondtam, felejtsük el egymást: a romantika se megy, a kezelés se megy, jobb ha békén hagyjuk egymást. Pedig nem ezt akartam mondani. De mégis ezt mondtam.
Nem teszek lépés felé, de tekintetemet nem veszem le róla. Fejem kissé leszegem, és úgy nézek fel rá.
-     Egy kérdésem volna, amire ha "helyesen" válaszolsz, folytathatjuk a találkákat.     -
Nem tudom biztosra, hogy jó dolog volt-e feltenni a kérdést, de a válasz most mindennél fontosabb. Mert válaszán múlik döntésem.
-     Érzel irántam valamit?    -

[→ negyedik felvonás ←]

→ negyedik felvonás ←
Sometimes love is not enough and the road gets tough

Ha egy percig is kételkedtem volna afelől, hogy végtelenül erős és mindenre képes ember vagyok, akkor ez a kétely az utóbbi percekben teljesen elszállt, mintha sosem lett volna. Emberfeletti képességemről tettem tanúbizonyságot azzal, hogy az utolsó szálig feszítettem a húrt, és még azelőtt elengedtem, hogy elszakadt volna. Persze, ahogy eleresztettem, hangos és fájdalmas csapódással találta el mindkettőnk szívét az elválás fenyegető érzése – hiszen mindketten tudtuk, hogy efelé közeledünk. Sosem akartam volna elhúzódni tőle, sosem akartam volna visszautasítani egy csókot, most mégis megtettem. Mindkettőnk érdekében.

Védelmező karjai érintésének emléke még hosszú percekig a hatása alatt tart. El sem tudom képzelni, hogy talán most értem utoljára így hozzá. Hirtelen mindent megbánok, és ezt, ha nagyon koncentrál az arcomra, akkor talán meg is pillanthatja. Talán, ha visszamehetnék az időben, most nem hagynám abba a csókot, mielőtt az elkezdődhetne. Ki tudja, lehet, hogy azzal csak a saját helyzetemet nehezíteném meg. Minden egyes rezzenését figyelem, szemeim össze-vissza ugrálnak az arca és a kezei között, mintha csak valami apró jelre várnék, hogy felejtsük el az egészet, ez csak egy vicc. Nem vagyunk ilyenek. Mi nem lehetnénk egy nyálas limonádékönyv főszereplői – legalábbis eddig azt hittem, hogy ilyen nem létezik a való életben; ismét tévedtem.

Egy ideig igyekszem kiszabadulni a pillanatból, eltűnik minden, csak a számtalan közös, szép emlék jelenik meg szemeim előtt. Már-már mosolyogni támad kedvem a gondolatoktól, hiszen minden annyira tökéletes volt, mint még soha. Most meg...

Halknak, távolinak tűnő szavai, kellemes hangja késztet csak arra, hogy visszatérjek a jelenbe. Végigpillantok rajta, tökéletes vonásain, fájdalmas arckifejezését látva pedig hirtelen megértem, hogy mit próbálok feladni. Elgyengülök és elbizonytalanodom – vajon képes leszek rá? Számtalanszor meghánytam-vetettem az ötletemet az elmúlt percek alatt, és mindig arra jutottam, hogy az lesz a legjobb, ha folytatjuk a kezeléseket. Jelen helyzetből így hozhatjuk ki a legtöbbet – gondoltam. És ezt még mindig így vélem. Nem akarom elengedni, bár szavaiból arra engedek következtetni, hogy lehet, neki így lenne a jobb, a könnyebb – de nem, nem fogok engedni. Most igenis önző leszek.

- Ez már nem csak erről szól. Ez egy küldetés, egy feladat. - mondom neki biztató hangon – Tudom, hogy képes vagy objektíven szemlélni a dolgot. Tudom. Bízom a szaktudásodban. Benned. - suttogom az utolsó szavakat határozottan, miközben egy pillanatra sem veszem le a tekintetemet a varázslatos mélységű szemeiről, melyekben most talán a megtörtség fényét vélem megcsillanni.

Megrettenek a szavai hallatán, hiszen köztudott, hogy mindent elszúrok, így meg mégis mennyi az esély arra, hogy majd helyesen válaszolok? Mocorogni kezdek, arcomat a föld felé fordítom, majd rögtön felnézek az égre. Mélyet sóhajtok, miközben azon gondolkozom, hogy mit mondjak. Legyek őszinte, és mondjam el neki, ami egyrészt megnehezíti a helyzetet, másrészt megvan az esély arra, hogy nem ezt a választ várja, vagy titkoljam el, és mardosson a megbánás...? Nehéz, nehéz.

- Nézd, én... - sóhajtok egyet, aranybarna szemeimet az övéibe fúrom – Nem tudom, hogy mit vársz. Nem tudom, hogy hogyan kellene erre felelnem, és lehet, hogy ezzel örökre vége lesz a mi... - keresem a szót – kapcsolatunknak, de nem fogok hazudni neked. - nagyot nyelek – Igen, érzek irántad valamit. Nem is valamit, sok mindent. Erős érzések kavarognak bennem. El sem tudod képzelni, hogy mennyire nehéz minden egyes szót kimondani, miközben tudom, hogy épp megálljt parancsolok a saját érzéseimnek. - kapom el a tekintetemet, és próbálom visszatartani a könnyeimet – De képes vagyok lemondani ezekről azért, hogy ne kelljen száműznöm téged az életemből. Voltaképp bármiről lemondanék.

[Örülök válaszodnak.]

 

•    baglyok is rakhatnak fészket    •

Epilógus

A szél megpengeti kócos, égnek meredező hajszálaimat. Mozdulatlanul állok, csak szempillám mozdul meg minden egyes pillantásnál.
Várom a választ, bár félve. Fogalmam sincs arról, hogy helyes-e az, amit tettem. De tudnom kell. Tudom, hogy nehéz számára a válasz, nekem is az lenne, pontosabban az.
Miközben peregnek az események, érzések kavarodnak bennünk, az idő ugyanúgy halad tovább, a felhők felettünk ugyanolyan gyorsasággal suhannak el, mint amikor egyedül voltam. Pedig az ember úgy érzi, ilyenkor az egész világ megváltozik, csak egy kicsit. Hogy ő is megváltoztatja a mindenséget egyetlen mosolyával, szavával, csókjával. Pedig ez csak önámítás.

Válaszút előtt áll.
Az igen.
-     Örülök válaszodnak.     - mosolyodom el keservesen. -    Csak, hogy tudd: ezt akartam hallani. Te sem vagy közömbös számomra. Kötődöm hozzád.    - szándékosan kerülöm a 'szeretlek' szót. Valóban ezt a választ vártam. -   Ezért nem hagyhatom, hogy eltűnj az életemből. Bárhogy is alakul a kettőnk közötti kapcsolat, én segíteni akarok neked, és... és egyszerűen nem akarom, hogy megszakadjon köztünk ez a valami.    - szavaim határozottak, talán még a boldogság is kicseng hangzóimon.
A nem.
-    Jó.   - szívem megsajdul, veszek egy mély levegőt a hideg tavaszból, és egy pillanatra behunyom szemeimet. Épp csak egy pillanatra. -   Csak, hogy tudd: ezt akartam hallani. Így könnyebb lesz.    - valóban ezt a választ vártam. -    Mindkettőnk számára. Emlékszel az időpontra? Ugyanott, ugyanakkor. Várni fogok rád.   - fáj a válasz, és tudom, hogy hazudott. De ahogy mondtam: így a legegyszerűbb.

Bármit is válaszolt volna, a végeredmény ugyanaz lett volna. Csupán más jövővel az orra előtt. Egyik keserű, ami rossz. A másik keserédes, ami még rosszabb.
A Nap előbukkant. Melengető napsugarai rávetődnek hátamra, és kellemesen melengetik azt a kabátom keresztül is. Nem nézek fel az égre, anélkül is tudom, hogy mindjárt visszatér a szürkeség. Jön a következő felhő, és volt-nincs a melengetés.

Újabb bűvésztrükk, kérjük figyeljenek kedves nézőink!
-     Segíteni fogok neked.    - az ígéret.
-    Tudod miért?    - a fordulat.
-     Mert én is így érzek.     - és a jutalom.
A csodálatos Dobrev előhúz valamit a zsebéből, előre lép és a fiatal lány kezébe nyomja, majd elhagyja a színpadot. Bravisszimó-bravisszimó, tapsot és üdvrivalgást neki, kedves nézőink! [...] És függöny...

köszönöm a játékot!

[→ negyedik felvonás ←]

→ negyedik felvonás ←
Sometimes love is not enough and the road gets tough

Patthelyzetbe keveredtem. Ismét. Eddig is tisztában voltam azzal, hogy már hosszú ideje pengeélen táncolok, és tudom, hogy ezekben a percekben dől éppen el minden: vajon mi lesz a sorsom? Lezuhanok és koppanok ismét, vagy fent maradok a vékony kötélen és folytathatom a táncot? Mennyivel könnyebb lenne, ha előre látnám a jövőmet (sosem voltam jó Jóslástanból), vagy legalább ha a fejébe láthatnék...

Érzem, hogy minden egyes szóval és mozdulattal tovább súlyosbodik a szituáció, és nem csak azért, mert magam sem tudom, hogy mit várok tőle, hanem azért is, mert félek attól, hogy megint hibázni fogok, és végleg elveszítem. Talán ez lenne az eddig ért legnagyobb csapás a balesetem óta - arra már réges-régen ráeszméltem, hogy bármennyire is igyekeztem elhitetni magammal, hogy ez nincs így, mégis szükségem van a segítségére és a támogatására, annak ellenére, hogy utálok segítséget kérni.

Nincs időm sokat rágódni azon, hogy mit is mondjak. Lassan ejtem ki a szavakat, ám annál határozottabban, bár ez szöges ellentétben áll valós érzelmeimmel: legbelül meg-megremegek, bizonytalannak és gyengének érzem magam. Hosszú ideig kémlelem az arcát, hátha fel vélek fedezni valami apró jelzést, melyből arra következtethetek, hogy mi lesz a reakciója, összeszorult gyomorral figyelem az ajkait és a szemeit – míg végül meg nem nyugszom. Hát mégsem szúrtam el... Kaptam még egy esélyt.

Valami megmagyarázhatatlan boldogság veszi át a hatalmat felettem, elmosolyodom, de csak halványan – annak ellenére, hogy madarat lehetne fogatni velem. Fejemben visszhangzanak a szavai: én is így érzek. Sosem mondták még ezt nekem. Végre valakinek igazán fontos vagyok...

- Akkor találkozunk a szokásos időben. - zárom végül a beszélgetést, miközben elveszem a cetlit tőle, majd lehajtott fejjel végigsimítok a nyakamban lógó sálon. Figyelem, ahogy alakja egyre távolodik, és sóhajtok egyet; kavarognak bennem a gondolatok és az érzések. Egy apró mosolyt küldök felé, melyet persze nem láthat, de mielőtt még valami olyat tennék, amit megbánnék, inkább megvárom, hogy teljesen eltűnjön, és csak azután indulok el én is a kastély felé. Üresen, mégis boldogan. Zavarodottan, de reményekkel teli. A többi pedig már a jövő zenéje.

♦ ♦ ♦
Köszönöm!
________________
vége

[→ ötödik felvonás ←]

→ ötödik felvonás ←
I could see the way that gravity pulls on you and me

Mélyet sóhajtok, ahogy lazán a nyakam köré csavarom a sálamat (melyet Jontól kaptam – természetesen), egy rövid pillanatra lehunyom a szememet és szórakozottan elmosolyodom. Annyira megszokott és természetes mozdulatsorrá vált ez az öltözködés az utóbbi pár hétben, hogy szinte hiányozna, ha egyik napról a másikra azt mondanák, hogy nem találkozhatok vele. Voltaképp szánalmas és nevetséges, hogy még mindig ilyen izgatott boldogsággal tölt el, ha eljön a találkozásunk napja, de mivel igyekszem ezt a lehető legjobban eltitkolni előle, kevésbé érzem magam hülyén. Amiről nem tud, az nem is fáj neki, nem igaz?

Bár ezer évnek tűnik, még csak alig egy hónapja történt, hogy kibékültünk Jonnal – már ha lehet ezt egyáltalán békülésnek nevezni, hiszen esetünkben a kifejezett összeveszés része kimaradt a dolognak: csak egyik pillanatról a másikra történt. Pedig azóta rengeteg mindenen túl vagyunk már. Ez idő alatt háromszor találkoztam vele, és ami azt illeti, egyre inkább érzem úgy, hogy a világ rendje is kezd helyre állni. Elmúltak az álmatlan éjszakák, búcsút inthettem azoktól az idegtépő gyomorgörcsöktől, melyeket a tudat okozott, hogy bármikor összefuthatok vele a folyosón.  Ezek ma már csak a múlt részei, apró darabkák, amelyek egy életre az emlékezetembe vésődtek. Remélhetőleg.

A találkozásokból ítélve úgy látszik, hogy sikerült végre-valahára rendeznünk magunkban a helyzetet, és már-már természetesen tudjuk kezelni egymás közelségét. Nem kell aggódnunk a kínos percek miatt, nem görcsölök azon, hogy valami rosszat mondok… Egyszerűen csak olyanok vagyunk, mint két közönséges ismerős. Senki sem mondaná meg, hogy mi is történt közöttünk –  na, nem mintha annyira nagy dolog lenne. Legalábbis a többi ember szemében.

Na jó, mégis kinek és minek hazudok? Ebből persze egy szó sem volt igaz. Minden alkalommal, minden erőmmel igyekszem tartani magam a megállapodásunkhoz: legyőzzük magunkban azokat a gondolatokat és érzéseket, amelyeket korábban naiv módon hagytunk a felszínre jutni. Kár, hogy ez ennyire nehéz – nehezebb, mint azt valaha gondoltam, de nem bántam meg, hogy ezt a verziót, a rizikósabb utat választottam, mert legalább nem kellett kitörölnöm őt az életemből.

Miközben kilépek a kastély ajtaján, magamban elégedetten jegyzem meg, hogy ezúttal sem fogok elkésni. Furcsamód, mióta szóvá tette, hogy folyton elkésem mindenhonnan, megtanultam pontos lenni – azért nem kell túlzásokba esni, egyelőre az is elég, hogy akkor pontos vagyok, ha róla van szó. Általában előbb is érek oda a találkozónkra, mint kéne. Ezt nevezik jó hatásnak, nem lehet?

Ahogy elhaladok a szürke, nedves kőfal mellett, akaratomon kívül végigsimítok a hűvös köveken. Lassan, felhajtott fejjel időzik el pillantásom először a már felhőtlen égbolton, majd a titkokat rejtő tó ezüstös felszínén. Beszívom a friss levegőt, testem minden porcikáján végigszalad a borzongás: először érzem idén azt a bizonyos tavasz-illatot. Imádom. Nagyokat lépkedve vágok át a füvön, egyenesen a majomkenyérfa felé, találkozásaink már-már állandó helyszínéhez. Már messziről pásztázni kezdem a környéket, hogy vajon sikerült-e ezúttal előbb érkeznem, mint Jonnak, és ahogy látom, igen. Nem véletlen, közel húsz perccel vagyunk a megbeszélt időpont előtt. Végül csak lehuppanok a fűbe, táskámból előhalászok egy zacskó gumicukor-hernyót, és rágcsálni kezdem őket, miközben a fodrozódó vízfelszínt kémlelem. Hajjaj, nem sok jót jelez, hogy ilyen ideges vagyok...

←  a játék során viselt öltözet: KATT! +A Sál  

[Nem esik bántódása Hölgyem, amennyiben átnyújtja a zacskó tartalmát.]

•    fészekben    •


да си спокоен

Nem sütött reggel Nap, és ahogy most kitekintek a kis ablakomon sem látszik másképp. A kellemes tavaszias meleg ömlik be a szobába a nyitott ablakon át, a párkányra támaszkodom, szívok egy mély levegőt a finom, friss, brit levegőből, és hunyorítva körbenézek a birtokon. Szerencsés módon gyönyörű kilátásom van szobámból, amiért hálás vagyok Minervának. Szemem a messze húzódó tavon telepszik meg, illetve az innen kicsinek látszó majomkenyérfán. Elmosolyodok és újabbat szippantok. Hátrább lépek, bezárom az ablak szárnyait, és nyújtózkodom egyet. Szombat késő délután van, s a megszokottnál korábban fogadom kedves vendégemet. Kilépek a szobámból az irodába, és körbenézek a félsötét szobában (hála behúzott függönyömnek). Természetesen most nem itt fogadom Őt, meg is látszik a helyiségben. Délutáni szundikálásomból lassan, de mégis felfrissülve térek magamhoz. Alsógatyában teszek-veszek az irodában, kicsit rendbe teszek, majd faliórámra nézek, és visszavonulok a szobámba felöltözni, hogy a folyosókat illő öltözetben koptassam.

Utálom a talárt, de mit kell tenni, tanár vagyok, kötelességemnek eleget kell tenni. Sötétbarna nadrágot húztam, fekete pulcsit, és talárt. Kilépve a friss levegőre kellemetlenül meleg van a dupla ruharéteg miatt, felnézek, s kellemetlenül összehúzom szemeimet. A Nap erősen süt ránk, már a téli időhöz képest. nadrágom zsebében két tárgy nyugszik, egy zsugorított meglepetés, és egy normál méretű, de annál nagyobb értékű meglepetés.

Hiába a meglepetések, nem szabad elfelednem a történeket, amik köztünk történtek. A kapcsolatunk immáron felhőtlen és boldog, mégsem felejtek, nem esek még egyszer a saját hibámba - bármennyire is ragad el bájával. Az utóbbi három hetem szinte mámorosan telt. Fitt és lendületes voltam, dacára a háború szörnyű viszonylataira. Most is halkan fütyörészve ballagok már a parkban, szívem pedig szokásosan gyorsabban kezd verni, de ez az ajándékoknak is be lehet tudni.

Legutóbb már nem adtam cetlit, már nem kellett titokzatoskodni, távolságot tartani, visszafogottnak és sejtelmesnek lenni. Nem kell már az áthidegült kőfalak között lennünk, ha már ilyen gyönyörű idő köszöntött ránk. Amikor csendes, nyugodt szabadban vagyok mindig úgy érzem, mintha már nem lenne háború, béke és csend honolna mindenütt, mint valamiféle Paradicsomban. Nem feltétlen kell egyedül lennem ehhez az érzéshez, lehetek Vele is.

Nem is kell elmosolyodnom azon, hogy már előbb megérkezett, mint én, mert már amikor megpillantom mosolygok. Lépteimet meggyorsítom, majd mikor már hallótávolságon belül hangzanak el lépteim, hangtalanná teszem őket, és holmi settenkedőként mögé lopózok, és megfogom vállát. Lassan, kissé simogatón, hogy ne ijedjen meg. Csak lepődjön meg, hogy ismét mosolyt csalhassak arcára. Nem köszönök neki, mikor hátrafordul egy lágy mosoly villan meg arcomon. Amint hátranéz teljesen közel hajolok arcához sajátommal, és mélyen belenézek szemeibe. Huncutság megcsillan a szememben, és anélkül, hogy akár pislognék, végre megszólalok.
Mély hangom sejtelmesen, cinkosan duruzsol.
-      Nem esik bántódása Hölgyem, amennyiben átnyújtja a zacskó tartalmát.     - s nem mozdulok, míg nem válaszol, vagy neveti el magát csilingelő hangján.

[→ ötödik felvonás ←]

→ ötödik felvonás ←
I could see the way that gravity pulls on you and me

Pár perccel korábban még biztos voltam benne, hogy jó ötlet, ha a földre huppanok, és így várok Jonra, de viszonylag rövid idő alatt rá kellett, hogy ébredjek, hogy ezt azért annyira mégsem gondoltam át. Egy villámgyors mozdulattal magam alá húzom kabátom alját, ezzel csökkentve annak az eshetőségét, hogy esetleg felfázzak – még csak az kellene, így is örülök, hogy még nem sikerült betegnek lennem a tél alatt. Még egy influenzát sem kaptam el, ami nagyon nagy szó, tekintettel arra, hogy ennyi emberrel vagyok tulajdonképp összezárva.

Hirtelen kapom fel a fejemet, és körbepillantok a környéken, hátha fel vélek fedezni valami ülőalkalmatosság-félét. Hiába teszem, csak néhány rönköt látok, de olyan kicsik és alacsonyak, hogy voltaképp a földön is ülhetek ennyi erővel. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy fel kéne mászni a fára, a mi kis közös fánkra, mely közvetlenül mellettem magasodik, de bevillan a kép, hogy legutóbb hogy sikerült feljutnom oda. Próbálom elhessegetni az emlékképet lelki szemeim elől, viszont agyam újra meg újra megakadályoz benne – túlságosan is szeretem a kihívásokat. Merengeni kezdek, hogy vajon hogy tudnék mégis felmászni egyedül (hogy majd jól megijeszthessem Őt, ha megérkezik, haha, de gonosz vagyok!). Talán ideinvitozhatnék valamit, mondjuk egy seprűt, bár lehet, hogy nem túl jó ötlet pont engem kettesben hagyni egy seprűvel, még a végén Afrikában kötnék ki, amilyen szerencsém van. Mondjuk majomkenyérfa ott is van... egy pár. Elképzelem, ahogy létrára mászom, és úgy próbálok felérni az ághoz, de le merném fogadni, hogy Frics egy hónapig fogságban tartana, ha ellopnám az egyik hőn szeretett létráját. Arról ne is beszéljünk, hogy feltehetőleg a nyakamat törném – én és a magasság, na ne. Végül arra jutok, hogy megpróbálhatnám azt a szuper trükköt, amit Jon is alkalmazott legutóbb, de még mielőtt összeszedném a bátorságomat ahhoz, hogy tényleg egy fa felé kezdjek el rohanni, egy kellemes érintést érzek a vállamon.

Gyomrom hirtelen rándul össze az izgalomtól, kezemből kiesik az éppen marcangolt savanyú gumicukor, már-már érzem a halál jeges fuvallatát, de mielőtt megtervezném a temetésemet (na jó, ez egy enyhe túlzás volt, hiszen azonnal tudtam, hogy ki az), inkább hátrapillantok, hogy végre láthassam is Őt. Miközben hátrafordulok, már elmosolyodom, és a vigyor csak tovább szélesedik, ahogy meglátom azt a szeretni való, tökéletes mosolyt az arcán. Közel hajol, szemeim kikerekednek, megszeppent arckifejezéssel pislogok rá, de a meglepődöttség azonnal el is múlik, ahogy megszólal. Nevetek egy aprót, majd kiveszek egy gumipókot a zacskóból, és látványosan leharapom az egyik lábát.

- Jaj, jaj, kérem, kérem, ne bántson! - könyörgök neki viccelődő hangon, majd megfosztom a pókot még egy lábától - Hmmm, milyen finom. Kellemesen savanykás, mégis édes utóízt hagy, és hű, ezt figyeld, még a kezemet is beszínezte – vetek egy pillantást színes ujjaimra.

 – Nehéz, nehéz, ezért lehet, hogy mégis feláldoznám az életemet. - pislogok rá egy kacérnak is értelmezhető mosoly kíséretében, majd felé nyújtom a zacskót – Na jó, talán kaphatsz egyet. De csak egyet, mert a többi az enyém. És ne hernyót vegyél belőle, mert az a kedvencem. - szögezem le a feltételeimet irigy, durcás-kislányos hangon, majd komolyságot színlelve várom, hogy mit lép.

Remélem, hogy meg sem próbál hernyót venni. Akkor ugyanis következik a „ha harc, hát legyen harc”.

[Tudod...]

•    fészekben    •


да си спокоен

Szeretem a szobámat és irodámat a kastélyban, de semmi nem múlhatja felül a szabad levegőt. Akárhányszor körbenézek a birtokon mindig elfog egy furcsa kellemes érzés, és úgy érzem jó helyen vagyok. Érdekes, hiszen szeretem az állatokat, bár nekem sose volt - mégis egyszerűen magával ragad a természet. A zöld fűszálak között minden tárgy puha és selymes, a kék ég alatt minden világos és békés, a havas táj rejtekeiben pedig a végtelen nyugalom és a titkok fehér tengere. Ha vége a háborúnak talán többet kirándulhatnék. Voltaképp a birtokot is gyakrabban látogathatnám, hiszen lenyűgöző. És így, hogy életem egyik új fogaskerekével is itt nevethetek és ehetek gumicukrot, semmi sem tarthat vissza attól, hogy második otthonommá fogadjam a messzi-messzi birtokot.

Amint arcom a közelébe ér, megcsap a mennyei illata. Mélyet szippantok illatos hajából, talán túl hangosan is. Furcsa érzés fog el, hiszen a mámorító kávéillat, amit úgy szeretek, egészen meglep. Amelie nem szereti a kávét, legalábbis sose kért, inkább a tea mellett döntött mindig. S most még is ezt a csodálatos kávébab illatát ontja, mintha direkt nekem fújta volna be magát valamiféle bódító parfümmel. Miféle bűbáj ez?

Csilingelő nevetése nem marad el, muzsikaként zengi be a körülöttünk lévő univerzumot. Meglepődök magamon, teljesen megigéz minden mozdulata. Szórakozottan figyelem ajkait, ahogyan a szavakat formálják, és leharapnak egy póklábat. Széles mosoly ül ki az arcomra. Nem is a szemébe nézek, hanem inkább a száját, mosolytól felpuffadó orcáját figyelem.
- Tudod...
Ugyanolyan huncut hangom, mint az előbb és kiveszek a zacskóból két szem gumicukrot, és lehuppanok mellé a fűbe.
- ...Bennem mindig bízhatsz...
Felemelem az egyik béka alakú savanyúcukrot, és egészben elsüllyesztem a számban. Elrágcsálom, mielőtt folytatnám. - ...Kivéve, ha gumicukorról van szó.
Lassan arcunk közé emelem a (valószínű) utolsó hernyó alakú édességet, és kacéran felhúzom egyik szemöldökömet. Lassan eltátom a számat, és idegesítő lassúsággal a számhoz közelítem a zsákmányt.

[→ ötödik felvonás ←]

→ ötödik felvonás ←
I could see the way that gravity pulls on you and me

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nehéz engem jókedvre deríteni, vagy épp mosolyt csalni az arcomra; de mégis, Jon teljesen más. Vele minden olyan, mint a mesékben, vagy azokban a nyálas szerelmes regényekben, amelyeket a szobatársaim előszeretettel olvasgatnak: tennie sem kell érte, hogy boldog legyek, a puszta közelsége is elég ahhoz, hogy a világ egy jobb helynek tűnjön. Minden mozdulata és pillantása felvillanyoz, mintha ő lenne a legtökéletesebb gyógyszer a rosszkedvre. Alig akarom beismerni magamnak is, hogy ilyen létezhet, de ezeket a gondolatokat muszáj száműznöm a fejemből ahhoz, hogy normálisan tudjak reagálni bármire is, ami vele kapcsolatos. Borzalmasan nehéz.

Alig egy pillanatra lesütöm a szemeimet, arcom halvány vörös színt ölt, ahogy odahajol hozzám. Butaság lenne tagadni, hogy milyen nagy hatással van rám a közelsége. Ujjaim már-már megérintik tökéletes arcát, puha haját, egyre erősebbé válik a késztetés; meg akarom érinteni, de még időben emlékeztetem magam, hogy nem szabad. Gyengéd mosollyal, szeretetteljes pillantással figyelem a mindent betöltő mosolyát, miközben magabiztosan rágcsálom a gumicukrot. Vajon ő is érzi ezt a szédítő vonzást közöttünk? Gondolatmenetemet hirtelen zavarja meg, hogy végül a zacskóba nyúl. Lepillantok a kezére, majd tátott szájjal figyelem, hogy kettőt vesz ki. Ajjaj, ezért még számolunk. Egyenesen a szemébe nézek, mikor bekapja a békát, de a pillantásom rögtön szigorúvá válik, ahogy meglátom az utolsó hernyót a szája felé közeledni.

- NEEEEEEEEEE! Add ide! Nem veheted el, te csaló!- térdelek fel hirtelen, a hernyó után nyúlok, és megpróbálom kitépni a kezéből. A nagy hadakozás közepette észre sem veszem, hogy elvesztem az egyensúlyomat, egészen addig, amíg Jonra nem borulok. Megilletődve komolyodom el, ahogy a földön fekszünk, arcaink már-már veszélyesen közel vannak egymáshoz. Egy gyors ötlettől vezérelve jobb kezemet felemelem, és a szájához tartom a félbeszakadt hernyót.

- Látod, én megszerzem, amit szeretnék. - mondom elégedett boldogsággal, majd nevetni kezdek – Ez az, amit te nem kapsz meg. - jelentem ki, és bekapom a hernyó egyik végét, mit sem törődve kipirosodott arcommal, összekócolt hajammal, és azzal az aprósággal, hogy továbbra is rajta fekszem.

[Szereted a kávét?]

•    fészekben    •


Fűszálak között, a zöld tengeren

Tagadjam vagy ne tagadjam, hogy direkt csináltam? Egyértelmű. Hiába tudom, hogy nem szabad, hiába tudom, hogy nem helyes, mégis szabad utakat adok, mi több: kivilágított, nyilakkal jelzett, kifutópályát, ami tíz kilométeres távolságból is tisztán látható. Mert ilyen vagyok: az eszem mindig tudja, hogy mi a helyes, és úgy is teszek, de a szívem mindig harcol az igazáért, az élvezetért, és izgató szabályszegés mámorért. Mondhatjuk úgy is, hogy esélyt adok a Sorsnak...

Sarkaimon ülök, így amikor egy váratlan pillanatban kávéillatban fürdő súly nehezedik rám, könnyen kibillenek egyensúlyomból, és felsőtestem a fűbe dől. Fejemet sikerül fent tartanom, így az nem ütközik a földnek, de mivel velem együtt Amelie is dől, az ő feje szerencsésen lekoccolja az enyémet, így az erőtől a hajam mégis közeli barátságot köt a kissé sáros földdel.

Csodálkozó szemekkel próbálom magam elhelyezni a világban. A hirtelen jött kitörés szó szerint ledöntött a lábamról, így kellett pár másodperc, mire felfogjam, mi is történt.
Hirtelen forróság árad szét bennem, nem tudom, hogy a szégyentől-e, vagy egyszerűen attól a puszta ténytől, hogy rajtam fekszik. Egyből felébrednek bennem a tesztoszteron hadsereg kicsiny hormonkatonái, vulgárisan mondhatni egy másodperc alatt begerjedek.
A tetszetős helyzet nyomot hagy: élvezet kiül rajtam, széles mosoly szabadul fel borostás arcomon. Leplezetlenül a szájára téved tekintetem, és erősen gondolkozok egy régebbi hibám elkövetésén. El akarok mosolyodni, de egy félhernyó gyömöszölődik a számba. Vidáman elmajszolom.

Ahogy rágom a savanyú cukrot, oldalra biccentem a fejemet, és mosolyogva nézem őt, most már a szemeit. Azt várom, vajon mit fog tenni. Bevallom, egész szórakoztat a helyzet, ha most egy fotelben ülnék, hátradőlnék kényelmesen, és karba tett kézzel vigyorognék, mint a tejbetök. De mivel a fűben fetrengek, csak mozdulatlanul fekszek. Kezeim tenyérrel lefelé pihennek a talajon, lábaim kicsit furcsa, de kényelmes helyzetben állnak. Pislogáson kívül semmi más nem teszek, nem akarok még ennél is több testi kontaktust, hiába akarom, nem érintem meg szándékosan. Ez a helyes. A kivilágított kifutópálya pedig az, hogy kőszoborként várom a csodát.

- Szereted a kávét? - kérdezem komoly kíváncsisággal.