A Hollóhát öltözője

A Hollóhát kviddicscsapatának öltözője. Itt öltöznek át kviddicstalárjaikba a csapat tagjai. A lányok és fiúk részét egy szekrénysor választja el egymástól.

Vége az edzésnek, jobb is. A vihar miatt képtelenség volt normálisan seprűn szállni de Aud szerint mindenképpen kellett az edzés a csapatnak. Mindenesetre fogóként elég nehéz volt végig száguldani az esőben és keresni azt az átkozott cikkeszt. Pláne úgy, hogy egy gurkó jött az oldalamba és lelökött a seprűről. Csak öt métert zuhantam, de így sem volt kellemes ráadásul a hülye is látta, hogy direkt volt rám küldve. Az nyámnyila Wolf, a terelők szégyene mi több a Hollóhát szégyene. Nem tudom mi a franc történt vele, mostanában de rém idegesítő lett. A DS-be nem jött vissza, pedig, ha jól tudom Neville hívta és egyfolytában az iskolát felügyelő Halálfalókkal lóg. Szánalmas. Nem elég Vikitria „árulása” de még ez a hólyag is. Ami a pláne, volt pofája rám küldeni azt a gurkót! Furcsa ez az egész. Az ezelőtti években jóban voltunk Jamesszel sőt, nem egyszer szöktünk ki együtt Roxmortsba és hát Ő is jelen volt bizonyos „partikon” – például amikor részegen Yoval kavartunk -. Sosem néztem volna ki belőle, hogy ilyenre képes és tény: ez már árulás!

Elve rosszul repülök esőben, de kitartóan próbáltam megszerezni a cikkeszt. Körülbelül öt méter választott el a földtől és baloldalról belém küldte a gurkót, úgy hogy a póznák kötelében sem voltam. Ez most vicc? Még egy „bocs”-ot sem tudott odaköpni az idiótája. Mindegy is, úgy sem ússza meg. Amint a többiek kimennek az öltözőből elkapom, Thorra esküszöm! Még ha előbb is megy ki, ha kell az udvar közepén átkozom el. Persze Audrey nem igazán örülne neki, ha eféle nézet eltérések lennének a csapatban, de amiről nem tud, az nem fáj neki. Egyébként sem hiszem, hogy Ő maga jó szemmel nézné ennek a sárkány fattyúnak a tevékenységét.
Szerencsémre jól alakultak a dolgok, csak ketten maradtunk az öltözőben. Tény nekem is sietnem kellett volna prefektusi járőrre, de ez most ráért. Régen voltam dühös ennyire akárkire is, muszáj volt levezetni és miért ne vezetném le rajta? Egy pillantásra összetévedt a tekintetünk, lehet látta rajtam mire is készülök, de gyorsabb tempóra kapcsolt öltözés közben. Én még mindig teljes kviddics talárban néztem rá és megvártam, amíg Marcus is kimegy.

El is jött a pillanat Marcus kiment és ketten maradtunk. Nem akartam húzni az időt, azonnal előkaptam a pálcámat és rászegeztem. Nem érdekel a büntető munka, nem érdekel a pont vonás és nem érdekel, ha a halálfaló cimbijei miatt a gyengélkedőn kötök ki ezt, akkor sem hagyom szó nélkül!
– Hé’ Wolf! Ezt kapd ki! – szóltam oda neki, hogy legalább ennyire felkészítsem. Egy pillanatig haboztam, az indulatoktól elsötétült agyammal még csak azt sem találtam, ki hogy melyik ártással tiszteljem meg. Mint vasmacska a részeg tengerészbe úgy csapott fejbe az ötlet és már ki is mondtam a varázsszót pálcám hegyéből pedig már abban a pillanatban előtörtek a szikrák, amelyek Jamie fiú felé vették az irányt.
- Relaxo! – ha az Ártás eltalálná, egy kicsit lebénulna. Hogyha annyira sikeres lenne ennyi éppen elég és hagynám a francba… ha nem akkor kemény párbaj elé nézünk…

nem tudom, mit akarok, ne kérdezd
még én is csak próbálok rájönni

Felszabadult sóhajt hallatok, mikor Aud végre lefújja az edzést. Hál’ istennek vége. Már nem sokáig bírtam volna. Ekkora viharban is megtartani az edzést… majdnem egyenlő az öngyilkossággal. Bőrig áztam. Fázok. És a faszom kivan már mindennel. A csapattársaim ferde szemmel néznek rám. Nem, egy kínai vagy japán sincs köztük. A repülés nem megy olyan jól, mint eddig. És minden ellenem van.
Fáradtan vonszolom magam az öltözőnk felé. Odaintek Mikának, majd befordulok a sarkon és örömmel lépek oda szekrényemhez. Egy hófehér törölközővel tisztítom meg arcom, majd ugyanazzal a lendülettel hajam is megtörlöm. Hmm… nem ártana beiktatni egy időpontot a fodrásznál…
Miközben azon vagyok, hogy a fejemet minél szárazabbra töröljem, Endorius beszélgetést kezdeményez. Örömmel válaszolok neki, s fordítok hátat Solnak, aki az edzés alatt, sőt, még most is haragos pillantásokat vetett felém. Jó, volt egy kis balesetünk a pályán, de véletlen volt. Vagy talán annyira nem is. Mindegy. Megtörtént és kész. Én jót szórakoztam, ő jót zuhant. Hogy mi történt köztem és Sol között, hogy így megromlott, eddig barátinak nevezhető kapcsolatunk? Nem tudom. Mostanság mindenki eltávolodott tőlem – ennek tudom az indokát – de én már leszarom őket. Elég, ha én tudom az indokaimat, az okaimat, céljaimat. Eleinte még idegesített nemtetszésük látványos kimutatása, de mára már hozzászoktam, hogy úgy néznek rám, mint egy Durrfarkú szurcsók elfajzott példányára.
Aztán Endorius végzett, s egy intés kíséretében távozott.
Most éppen az alacsony padon ültem és a csizmámat próbáltam leerőszakolni lábamról. A jócskán mocskos csizmámat.

Mire Marcus távozik, már mindkettő lenn van a lábamról, kezem azonban még csupa sár és piszok. Az egyenruha nagy része még rajtam van, éppen a térdvédőt kötözgettem ki, mikor Sol hangja megtörte a beállt, kissé már kínos csendet, elég feszült volt a légkör, ezért gyorsabbra vettem a tempót, bár nem siettem sehova, sőt, örültem, ha kicsit a Roxforton kívül lehetek. Meg már kezdett zavarni a Harington gyerek folytonos, rosszalló pillantása. Ha így halad – akár prefektus, akár nem, kitörölheti vele a seggét – be kell iktatnom vele egy beszélgetést, igencsak sűrű napirendembe. Ej-hajj, de sok a gond. Vagy netán ki kell iktatni valakit…
Kíváncsian húzom ki magam és az átka pont hasba talál.
A lökéstől, fejem nagy erővel csapódik a kemény szekrénynek, amitől kis csillagok kezdenek repkedni szemem előtt, s minden elsötétül pár percre. Erősen megdörzsölöm fejem, s szemeim, mikor kivilágosodik a kép. Egy kicsit még szédülök, de az legyen a legkevesebb.
Mi a jó büdös kurv@***** volt ez?
Hogy lehet valaki ennyire barom?
- Mibajod van? – kiáltok oda neki, majd felállok, s előkotorom pálcámat ruháim alól.
Határozottan rászegezem és hangosan, magabiztos tartással ejtem ki a varázsigét.
- Pofix!
Általában jól célzok, főleg ilyen közelről, úgyhogy remélhetőleg minden rendben lesz, hacsak nem tud nonverbálisan varázsolni. Nem akarom bántani. Inkább beszéljük meg a dolgokat, de én nem bántom.
Jobbommal megtámaszkodok a szekrény ajtajában. Kicsit még szédülök, jobb félni, mint megijedni.
- Elmondanád… mi bajod van te idióta? – förmedek rá, s a pálcát leengedem, ami, őszintén szólva nem túl bölcs döntés, de vagyok olyan hülye és bízok annyira Sol épeszűségében, hogy meg merem kockáztatni.

Merlin bimbózó hajhagymásaira! Hiába próbáltam elugrani, Wolf átka telibe nyomott. Éreztem a számban a langyos, nyálkás érzést, ahogyan a nyelvem a szájpadlásomhoz tapad. Nagyszerű. Néma varázslást kell használnom, ha csak Ő maga le nem szedi rólam az ártást, ami hótzihher, hogy nem fog bekövetkezni. Mindenesetre elég gyerekes dolog egy párbajártásra ilyet válaszolni. Mit gyerekes? Szánalmas, úgy ahogy ez az idióta is. Már mondanám következő átkomat, de belém hasít a tudat: nem tudok beszélni. Aljas. A nonverbális varázslást csak most kezdtük el tanulni, de hát, ha egyszer Hollóhátas vagyok, muszáj lesz alkalmaznom szépen.
Gyerünk Sol, jelen pillanatban tétje van! Koncentrálj! Finite Incantatem, Finite Incantatem, Finite Incantatem! Nem működik, a fenébe! Nyugalom Sol!

Nem elég hogy meg van a bajom a szaros bűbájával, az idióta még mindig nem fogja be a száját pedig már az az egy varázsszó is épp elég volt belőle. Hogy mi bajom van?! És hogy a p*csába mer engem leidiótázni?! Pálcámat megszorítottam a markomban. Gyerünk Sol menni fog! Finite Incantatem! És sikerült. Éreztem a hűvösséget a számban és a nyelvem újra ismét ficánkolt. Lehet okosabb lett volna, ha már nonverbálisan varázslok egy ártást küldenem így utólag belegondolva, de hát úgy még sem válaszolhatnék ennek a p*csnek a kérdésére!

Megvető pillantással végig nézem, a világ barmát majd szóra nyitom a számat és érzem, ahogy megduzzad az ér a nyakamon idegességemtől.
- Hogy mi a bajom b*sz*d meg?! Igazából semmi csak rühellem az olyan képmutató, idióta árulókat, mint te! – szólaltam meg a kelleténél kicsit ingerültebben. Tudom, nem túl nagy oltás, de lényegében erről lenne szó nem? Fölösleges szitkozódásokkal meg minek töltsem tele, semmi haszna. Pálcámat megszorongatom a kezemben és készülök a támadásra. Lehet, okosabb lenne simán lefegyverezni? Nem mert akkor a végén még bájcsevejbe kell, vele ereszkednem plusz nem harcolunk pálcátlan ellenféllel és én a lefegyverzésnél tuti nem állok meg! AZ ér már nem csak a nyakamon, de a kezemen is megduzzadt ez alatt a pár másod perc alatt és már lendült is a karom, nem bírtam tovább nyugalomban bámulni a felfuvalkodott képét!

Az ige elhangzott. Ha a rontás sikeres lenne, egy csapatnyi denevér támadna Wolfra pálcámból és csipkednék összevissza azt a retardált képét. Sosem volt erősségem a rémdenevér rontás, de amikor a helyzet úgy kívánta mindig számíthattam rá. A csipkedés után a denevérek valószínűleg egyszerűen elrepülnek, de még egy Oppungóval újra bevadíthatom őket… Nem is rossz, mi? Ingerült arccal figyelem próbálkozásom eredményét, ha rémdenevérek nem jönnének elő valószínűleg azonnal Capitulatussal támadnék. Azt legalább biztosra tudom.

élj! szabadon élj! az élet a cél, nem a halál!
ám vádol a szó, pusztul a jó, tenni muszáj!

Halvány mosoly fut végig dühbe torzult arcomon, mikor látom, bűbájom tökéletes célt talált. Felszegem fejem, s úgy nézek a fiúra, akit nemrégiben még minden ellenvetés nélkül a barátomnak neveztem volna. Jó, nem az a „mindent megosztok vele” – barát volt, hanem az a „jókat hülyülünk és bírjuk a másikat” féle, de akkor is. Manapság nincs sok ember a Roxfortban, akit a barátomnak nevezhetnék, bármilyen formáról is legyen szó, és mindig fáj, ha csökken a számuk. Márpedig mostanság rohamosan csökken a létszám. Ahogy, valamilyen szinten Sol lázadása is fáj, ám ezt hülye lennék kimutatni bármilyen formában is, hiszen nagyon úgy fest, párbaj szagát fújja erre az esti szellő.
Nem tetszik ez nekem.
Leengedem pálcám és grimaszolva ránézek. Mitévő legyek? Átkozzam el úgy, hogy fel se keljen pár napig a gyengélkedő egyik rozoga ágyáról? Mert meg van a képességem rá. Sok olyan átkot ismerek. Igen, nagy részét ebben a tanévben gyűjtöttem össze, frissen sült „barátaim” kapcsán. Barátok, akik inkább szövetségesek. Elég felszínes dolog, de amíg senkinek sincs baja belőle, engem nem zavar a dolog. Az pedig, hogy a többiek rossz szemmel néznek rám, amiért hirtelen halálfalókkal kezdtem lógni, már nem az én gondom. Vagyis részben, de nem érdekelnek.
Viszont Tristram is gyanakszik.
Márpedig vele nem leszek hajlandó lepaktálni.
Inkább halok meg.
A tudásom megvan rá, hogy egy erős átkot szórjak rá. Most még alkalmam, sőt, időm is lenne, hiszen le van gyengülve, bizonyos szempontból. Megtegyem? Megtenném? Ez itt a kérdés. Tudnám bántani? Igen. Erős bűbájjal? Nem, nem igazán. Csapattárs, és barát, habár neki úgy veszem észre, már egyik sem mond semmit. Merlinre, most van az az idő, hogy nem csapnának ki egy veszélyes átok miatt, erre pont egy olyannal kellett párbajhelyzetbe kerülnöm, mint Sol, hát ez remek! Egy ellenségemen, mondjuk Crasson bármikor alkalmaznám őket, na de Solon? Még ha ő kész is lenne végezni velem, én nem tudnám komolyabban bántani.
Ám az élet mindig szül kényszerhelyzeteket.
Ha önvédelemről van szó, az egyből más.
Nyugodtan figyelem, ahogyan feloldja a varázsigét magáról, ezzel is bizonyítva, hogy nekem bőségesen elég volt ebből az egészből, s ha ő nem, akkor én sem kezdeményezek párbajt. Most még láthatja: minden csak rajta múlik.
Aztán válaszol, és… bárcsak ne tette volna! Kicsit szíven ütött a dolog, hogy pont tőle kell ezt hallanom, de benne volt a pakliban. Végülis számíthattam rá.
Megcsóválom fejem, s lesajnáló pillantást vetek rá.
Mégis, hogy gondolja ezt?
- Nos, akkor tudlak sajnálni, te szánalmas majom! Én meg az ilyen hősködő b*zikat rühellem. – válaszolok neki halkan, teljes nyugodt hangon, ami akár kissé tébolyultan is hangozhat. Nem akarok idegesnek mutatkozni, sem gyengének, pedig nagyon felidegesített. Megtalálta a gyenge pontom.
De nézzük csak, mi köze is van neki a dolgaimhoz? Mi köze van az életemhez? Miért zavarja őt, amit én csinálok? Miért nem tud nyugodtan ülni ez az IQ huszár és foglalkozni a saját életével? Neki nincsenek problémái, hogy ennyire ráér az enyémekkel foglalkozni?
Nagy levegőt veszek és a belső mérlegem eldől. Mintha egy naaagy súlyt dobtak volna a „védd meg magad és intézd el azt a szánalmas dögöt” részre.
Ránézek a fiúra és látom, ő még idegesebb, mint én. Hát ez totál hülye. Szerintem nekem lenne okom a kiakadásra, nem neki!
Aztán felemeli kezét, s egy átok elhangzik, mire pálcájából egy csomó denevér reppen elő, s vesz célba engem. Gyorsan kell cselekednem, még mielőtt a bestiák elérnének, így a jobb időket is megélt magyal pálcát feléjük tartom.
- Piroinitio Maxima! – pálcám megremeg markomban, s végéből tűzeső lövell a szekrények, a denevérek, s Sol felé. Ha még ott van, ahol az imént volt.
Merev arccal figyelem, ahogy a tűz belekap a padokba, s ahogy beborít mindent, ami a látóterembe esik. Végül megszakítom a bűbájt és egy kíváncsi pillantás után elbújok a szekrény kilógó vége mögé. Hátam a kemény ajtónak vetem, s fellélegzek.
Nem merek visszanézni. Félek, hogy Solt telibe találta a bűbáj, ha pedig nem, akkor a fiú rám meredő pálcája rejthet veszélyt.

Az rontásom nem tűnt túl célszerűnek ezzel az állattal szemben. A denevérek el sem érték őt, amikor kimondta tűz-láng igét. Ez egy őrült! Semmi esze sincs?! Jó, hogy nem táltos tüzet csinál. Szerencsémre sikerült viszonylag biztonságos helyre vetődni de a tűz terjedt. Még mázli, hogy a szekrények a másik oldalon vannak… az ördögbe is! Erre kint tutira felfigyeltek, pedig titokban akartam lerendezni az egész párbajt, mert a végén még Ő ússza meg!
Hogy lehet valaki ennyire szánalmas? És tényleg a hollóhátba jár? Vagy ez is lenne a célja? Tüzet csinál, hogy kívülről észrevegyenek minket és a segítségére siessenek. Ennyire félne tőlem? Annyira nem nagy ember Wolf, hogy miatta veszíteném el a prefektusi címet, tehát kár erőlködnie. Gerinctelen kis szurcsók.
A lángok teljesen elnyelték Wolf alakját képtelenség volt feltérképezni, hogy hol is lehet. A bűbájt megszakította, de a lángok még ugyanúgy égtek tovább. Ez egy idegbeteg!

Jól meg markoltam a pálcámat. Most fontosabb az oltás, mint sem a támadás, nem? Ostobaság lenne neki esni Wolfnak, miközben leég körülöttünk ez a tetves öltöző. Mi előtt neki álltam volna az oltásnak, gyorsan körbe pillantottam és meg láttam pár újat: Megvan… Az az idióta a szekrények mögött rejtőzött el. Könnyű lesz bemérni.
A következőkben vettem egy nagy levegőt és pálcámat a tűzre szegeztem. Nem igazán vagyok oda a vízbűbájért, de hát vannak szükség helyzetek.
-Aguamenti! – suttogtam a varázsigét, nem akartam, hogy Wolf észrevegye, hogy hol is vagyok, hiszen eddig szerencsémre a lángnyelvek szépen takartak. Pálcámon érzem, ahogyan folyamatosan átmegy az erő és vize egyre erőteljesebb lesz. A tűz minden kis „központjára” ráirányítóm, a vártnál gyorsabb eloltást produkálva. A füst, viszont elég sűrű lett, ami szintén kedvezett nekem. Hogy nagyobb baja ne legyen a tüdőmnek kviddics talárom jobbujjút szám és orrom elé tettem, legalább ennyivel szűrjem a levegőt.

Viszonylag lecsillapodtam, de amint újra átgondoltam a helyzetet, a harag újra lángokra kapott bennem. Hogy lehet valaki ennyire barom? Nem elég, hogy szociálisan ostoba de még amúgy is? És ez kajak Hollóhátas? Nem hiszem, hogy túl sok másik háztársam fejében fordulna meg, hogy gyújtsuk fel a kviddics öltözőt! Még mázli, hogy nem égtem bent és eloltottam, mielőtt jobban elterjedt! De a dolog súlyosabb ennél. Ez a barom képes lett volna megölni? Elég valószínű, hiszen kiküldte ezt az átkot és így, fa környezetben tudhatta, hogy milyen veszélyei vannak.
Tehát ez lett Jamesből? Nem hogy a halálfalókhoz pártolt de még majdnem egyenrangú is lett velük? Szánalmas. És még őt nevetük mi barátnak? Aki képes lenne bármikor megölni valakit?

A gondolatok, amelyek végig futottak fejemen pár másodperc alatt csak újabb fát tettek a tűzre. Na nem, ezt nem fogja megúszni, az már biztos. Pálcámat talárom zsebébe csúsztattam és szám elöl is leemeltem a kezemet. Már nem volt olyan ártás a tarsolyomban, ami kifejezte volna az érzelmeimet. A düh egy rég elfeledett fegyvert adott nekem. Olyaim vészesen keményen ökölbe szorultak, a füst még mindig rejtett és én egyre jobban közelitettem Wolf rejtekhelye felé gyors, de még is halk lépteimmel.
Egy nagy lendület és kezdődik.
- Idióta! – üvöltő el magamat és öklömmel egyenesen Wolf arcába célzok, aki reményeim szerint még mindig a rejtekhelyén van, ha nincs körbefürkészve keresem, de már pálcával a kezemben.

Nézz egy kicsit körbe, most már sok lesz a jóból
Beszél a látvány, ha már nem értesz a szóból.
Túl messzire mentünk majdnem kiirtottunk mindent,
Magunk alatt vágjuk a fát, miért játszunk Istent!?

A levegőt gyorsan szedem, mellkasom szüntelen emelkedik fel-le, s ujjaim között a pálca kezd visítani az erős szorítástól. Hátam nyomja a szekrények zárja, s arcomról izzadtságcseppek peregnek le. Nem volt túl jó ötlet ez a tűz. Nagyobb baj is lehet belőle. Mi van, ha észreveszik? Ha Crasson múlik, mehetek a máglyára. Vagy a szomszédos helyiségbe, az általam gyújtott tűzbe. Neki oly mindegy, az eredmény ugyanaz lenne.
Teljes készenlétben állok, tudván, hogy az az állat bármikor felbukkanhat.
És várok. Várom, hogy besétáljon ide és úgy szétátkozhassam a szöszke fejét, hogy hetekig nem kel fel a gyengélkedő egyik ágyáról. Remélem a legbénább ágyat kapja. Majd sütök neki csokis sütit. Kentaúrkakából, csoki helyett.
A levegőbe szimatolva ismerős, szúrós szagot érzek, mely nem csak orromnak, de szememnek is kellemetlen. Majd a szekrény mögül, lábamnál szürke gomolyag úszik be, s kavarog az öltözőben. Füst. Szóval nem esett baja, vagy ha igen, jelentéktelen, és most eloltja a tüzet. Milyen rendes, elvégzi helyettem a takarítást. Viszont az egyre gyűlő füst nem az én részemre hajtja a malmot. A füst könnyű álca lehet, amíg el nem oszlik, márpedig itt nem fog olyan könnyen megszűnni. Kis hely, szellőzőnyílásokban pedig szegényes. Bármikor lecsaphat rám. Óvatosnak kell lennem. Nagyon óvatosnak.
Próbálok minél kevesebb levegőt venni egyszerre, ugyanis a füst marja tüdőm. Jobb kezem orrom elé lendítem, s a talár ujjának végén keresztül veszem a levegőt. Így már nem olyan rossz...
Rámarkolok pálcámra, felkészülve rá, hogy ha ő nem jön, akkor én megyek, de épp mikor indultam volna, erős ütést érzek arcomon, majd pár lépéssel hátrébb tántorgok, szememben könnyek gyűlnek a fájdalomtól, s a szekrényben kapaszkodok, hogy ne a földön végezzem. A kis hülye, mugli módszerekkel támad! És elég jól, teszem hozzá. Nem gondoltam volna, hogy ekkora erő van benne. Azt hiszem eltört az orrom, csessze meg. A talár ujját még mindig ott tartom, de most már inkább a vér felitatására.
- Te rohadék! – üvöltöm a füstbe, majd arra indulva, amerre még az imént volt, lépek egyet, felemelem pálcám, és elkiáltom magam – Bombarda! – egy sárga fénycsík hagyja el pálcám, de itt nem fejeztem be. Ideges vagyok. Mérges. Kurvára de mérges! Legszívesebben kicsinálnám, most már nem érdekel semmi, csak azt akarom, hogy ott feküdjön a lábam alatt. És nem fejezem be, amíg ezt el nem érem.
- Stupor! Obstructo! – az átkok felelőtlenül röppennek a homályos világba. Számon gyorsabban kapkodom a levegőt, mint eddig, oldalamban erős szúrást érzek, s az orrom még mindig vérzik.
- Mondd meg, ez mire jó? – üvöltöm. – Gyere elő! Úgyis tudod, hogy nem nyerhetsz velem szemben. Gyenge vagy. És sebezhető. Egy szánalmas csótány vagy, Harington! – kezemmel a levegőbe csapkodok, hogy valamennyire elhessegessem a füstöt, mely körülleng, de az esélytelen próbálkozás csak méginkább elkeserít. Jobbra fordulok.
- Everti Static! – küldöm az átkot előre, hangomon érezhető a kétségbeesés, és a reménytelenség, melyek a düh perzselő érzésével keverednek.

Az ütésem sikeresen célt ért. Azt hiszem ennyire erősen még senkit nem ütöttem meg eddigi életemben. Az eredményt látva elég jól megy nekem. Amíg Wolf felismerte a helyzetet inkább a hátrálás mellett döntöttem, mert asszem most sikerült felhúznom. Remélem, a füst kellően elrejt. Pálcámat erősen szorítottam, fel kellett készülnöm a meglepetésekre. Lehet, hogy pajzsbűbájt kéne használnom? De nem, mert akkor én sem küldhetnék rá rontásokat és én még szanaszét akarom átkozni ezt a cirkuszi majmot. Röhejes, hogy ilyen helyzetbe kerültünk.
A füst szürkeségét egy sárga fénycsóva töri meg, ami elől sikerült arrébb ugranom, de így sem úsztam meg teljesen. A robbantó átok a mellettem lévő szekrényt találta el és a száguldó fémdarabok elég rendesen felsértették jobb vállamat. Némelyik „szilánk” úgy is gondolta, hogy bent marad a mély vágásban, amit okozott. Fájdalmamban felnyögtem egyet és a tűz, -amiről azt hittem, hogy az ütéssel kiadtam magamból – újjáéledt. A gyengélkedőre fogom jutatni ezt a mocsadékot! Még mázli, hogy nem a pálcás kezem, de így is azzal kaptam oda, hogy enyhítsem a fájdalmamat és kiszedjek pár szilánkot.
Az én átkaimnak még nem jött el az ideje. Inkább még hátráltam nehogy belefussak egy nekem címzett rontásba.

Nem volt értelmetlen ötlet a további hátrálás. Alig pár lépés után jött a következő ártás egy piros fénycsóvában. Kezem reflexszerűen lendült és már mondtam is a bűbájt.
– Avis! – gőzöm sincs honnan jött az ötlet. Biztos túl sokat gyakoroltuk mostanság órán a bűbájt. Mindenesetre jól jött a gyakorlás, mert sikeresen három kanári szállt ki a pálcám hegyéből és az egyiket telibe találta a kábítóatok. A másik kettő tovább szállt, gőzöm sincs merre. Normális esetben sajnálnám a kis madarat, akit feláldoztam, de a semmiből teremtett lény az nem is teljes értékű. Asszem…
Több okfejtésre nem volt időm. Még egy ártás tartott felém. Mázli, hogy ebben a rohadt füstben legalább a fények látszódnak. Lábammal már készülnék elrugaszkodni, hogy félre ugorjak a száguldó rontás elől, de túlkésőn. A rontás telibe talált a mellkasomon. Frankó. Éreztem, ahogy zsibbad minden porcikám. Nem hogy a mozgás, de maga a létezés is fájt. Szemétláda! Most ide jön és elkezd okoskodni, vagy mi lesz?

Közeledni nem közeledett, de rendesen megnyílt a szája a nyomoréknak. Én szánalmas csótány??! Nézett ez már tükörbe? Egek, csak tudnék beszélni, mozogni vagy bármi! A zsibbadás átment érzéktelenségbe. Akár halálra is verhettek volna, nem éreztem volna fájdalmat. Egyedül gondolataimra nem terjedt ki az ostoba ártás. Fenébe is már! De ennyire fél? Az ártás eltalált engem, nem tudok mozogni, akkor miért nem jön ide? Ha így el tudott találni csak sejtheti, merre vagyok nem? Oké, hogy ebbe a füstben nem látni kábé semmit – örülök is, hogy jelenleg tüdőm sem érez – de a hangja alapján nagyjából én is be tudtam mérni őt. Ennyire össze lenne zavarodva?
Kérdésemre a válasz szinte azonnal jött, amikor Wolf tök másik irányba ellőtt egy lefegyverző bűbájt. Hangja elég, őh nem tudom megfogalmazni milyen volt. Zavarodott. Mint, aki egyszerre tombol a dühtől és fél. Lehet, hogy még sem olyan biztos a győzelmében, mint az előbbi monológ szerint? Mindenesetre elég hülye! Az ostoba kiáltásaival meg lövöldözéseivel már rég elárulta, hogy merre van. A zsibbadás pedig megint elkezdődött, a bénulás véget ért.

Megrázom kicsit magam mielőtt bármit is csinálnék. Furcsa érzés megint mozogni. Ízületeim, mintha ujjá születtek volna majd leroncsolódtak az átlagos szintre, amin eddig is használtam őket. Nem túl kellemes, de az ízületek fájdalma volt a legkevesebb. Jobb vállam újra annyira fájt, mint amikor belerobbantak a fémek. Halk szisszenést hallatok, nem akarok nyögni. Még a végén az a pancser is észrevesz. Mély levegő. Már nagyjából megvan a tartózkodási helye. Most nem menekül a baromarcú. Csendben kel lennem, nehogy észrevegyen…
Halk lépteimmel közeledek a kiszemelt hely felé s pálcámat már előttem tartom. Jobb kezemmel bármennyire is fáj, orrom elé teszem a talárom. Igaz már elkezdte megszokni szervezetem a füstöt, de még véletlenül sem akarok köhögni. Elértem a kellőtávolságot. Reményeim szerint jól sejtem Wolf tartózkodási helyét. A hangok és a fények nagyjából onnan jöttek. Pálcámmal célzok és hangosan kiáltom az ártásokat.
- Confundo! Relaxo! –. Ha a konfúziós bűbáj eltalálná, semmi esélye nem lenne a szikraeső ellen. De ebben a füstben már az is sikerélmény lenne, ha egyetlen kis szikre eltalálná. Nem szólok hozzá fölösleges. Hogy még dühösebb legyek és elvakítsam az agyamat? Nem vagyok olyan, mint Ő. Én nem akarok ölni…

Lassan sikerül magunk körül mindent tönkre tenni
Rájöhetnénk, van, amit nem lehet megvenni,
és ha eljön majd a vége és itt fekszünk holtan,
Hiába is mondanám hisz késő én szóltam!

Tanácstalanul fordulok meg, s találom magam szembe, két, apró madárral. Egek, ezek meg honnan jöttek? Mégis melyik madár lenne olyan hülye, hogy berepüljön egy füsttől telített, szűk öltözőbe? Megcsóválom a fejem, majd egy egy „Stuporral „el is tüntetem őket. Volt madár, nincs madár. Viszont azt jobb lenne tudni, hogy Haringtonnal mi van. Mert elég csendben van. Talán eltalálta valamelyik átkom, vagy csak szimplán taktikázni próbál, vagy megtalálta a kiutat ezen a borzalmas füstön keresztül és elszaladt Crassoért? Bár, az utóbbit erősen kétlem. Ő támadt rám, és elég zabos volt, amíg meg nem kapja, amit akart – ami minden bizonnyal nyolc napon túl terjedő gyengélkedő-fogság nekem- addig nem hiszem, hogy távozna. A rohadék.

Valahogy el kéne oszlatni ezt az irgalmatlan mennyiségű füstöt. Kezemmel még mindig vérző orrom takarom, másikban meg pálcám szorongatom. Valamilyen bűbáj biztosan van rá, valami, ami elnyeli a füstöt, vagy kihajtja, vagy mittudomén. De ez így borzalom. Nem tudom, merre lehet, nem tudom, honnan jöhet átok, bár a fényt azért még elég jól lehet látni. Megpróbálom feldühíteni, ingerelni, ám ezzel jóformán csak annyit érek el, hogy még dühösebb legyek. Ő pedig válaszra sem méltat. Ha egyáltalán még él. De hát majdcsak nincs ekkora mázlim. Majdcsak nem úszom már meg ennyivel a dolgot.
Megfordulok, ismét, majd küldök még egy átkot, hátha arra lopódzott. Majd másik irányba tekerem fejem és arra is küldök egy „Stuport”. Majd megint csak megfordulok, és halk mormogást hallok, majd egy felém repülő fénycsóvát, mely elől sikeresen elhajolok, s mosolyogva nézek utána, ám a szembe jövő szikraáradattal már nem számoltam, így az telibe talált. A szabad bőrfelületet erősen csípte, a ruhám szélét megperzselte a forró szikrák tömkelege. Még jó, hogy az arcomra nem igazán ment, de így is épp elég. Kezeim sajognak, égnek, a ruhám több helyen is kilyukadt. Ha holnap kikelek az ágyból, görög istenné avathatnak, mert, hogy ha én egyszer oda befekszem, a jó Aphrodité sem lesz képes felrázni.
Halkan káromkodok, s idegesen próbáltam eltüntetni az izzó szikrákat, melyek beették magukat ruhámba, s néhol bőrömbe is, de nem igazán jártam sikerrel. Felszegtem fejem, szememben fény gyúlt. Szinte már tüzelt a tekintetem. Nagyon elszántam magam valamire, amit teljesíteni is fogok. Nem érdekel, hogy utána ki mit gondol rólam, és mi lesz. Nem érdekel, hogy utána mindenki leköp majd, mint egy szánalmas csótányt. Lehet, hogy az is vagyok, de leszarom. Elegem van az emberekből. Vagyis… ha ezeket nevezhetem annak.
Sol felé fordultam, legalábbis arra, amerről a két átok jött, majd pálcám előre szegeztem, s suttogva mondtam ki a bűbájt. Immár vigyáztam, ne jöjjön rá oly könnyen, hogy merre is vagyok. Igaz, ezt az imént már elszúrtam, de nem akarom még mélyebbre ásni magam alatt a gödröt.
- Oppero! – hangom elszántan cseng, s bár gyermeteg bűbájról van szó, amit ha a célba érése után kap, nem lesz gyermeteg. Ezt garantálhatom.

A fénycsóvák megvilágították Wolf hányingert keltő sziluettjét. A konfúziós ártásom elől sikeresen kitért, de a második ártásra -ahogy a szikrák árnyjátékából kivettem- nem volt felkészülve. Legalább ennyivel el tudtam kapni azt az idiótát. Kint érezhetően feltámadt a szél és a réseken lassacskán kihordta a füstöt. Az enyhülő ámde sötét füstfelhőben könnyű szerrel vég tudtam nézni, ahogy a szikrák örömtáncot járnak Wolf testén. A rejtőzködés kezdett fölöslegessé válni, hiszen a füst halványodott, mellesleg a lábamon lévő égési seb sem igen engedte, hogy most szaladgálva eltűnjek. Így hangot is csaphattam nyugodtan és hát ártásom sikerét nehezen tudtam kommentálás nélkül hagyni
- Na mi az Wolf, a magadfajta csótányok nem bírják a tisztító tüzet?! –. Diadalittas hangomban engem is meglepett a fáradság árnyalata. Mondjuk érthető is, Audrey kemény edzést tartott s nem volt túl pihentető az eddigi küzdelem sem. A kinti szél leállt és így a füstnek még jó része bent maradt. Már nem világította be a táncoló szikraözön. Lehet jobb lenne kihasználni a megmaradt füstöt és folytatni a bújócskát? A jelenlegi helyzetemet biztos tudja, hiszen az átkokat is innen küldtem és beszéltem is. Nem. Ha ismét fognám magamat és elrejtőznék, az úgy jönne le, mintha félnék tőle. Ha elfutnék ki is léphetnék a DS-ből, hiszen nem pont azon küzdünk, hogy megtisztítsuk a sulit a rohadékoktól? És ha Wolf az első rohadék, akit ki kell iktatnom hát hajrá. Nem futok el… állok elébe, jöjjön csak az a támadás!

Nagy levegő Sol, nem kell félni a farkastól, nem esz meg csak meg kostól! Egy ilyen féreg nem tud ártani nekem. Ahogy a gondolataim végére értem éreztem, hogy eltalált egy ártás. De mikor, hol? Nem is halottam az igét és fényt sem láttam. Nonverbálisan varázsolt volna? Nem hiszem. Lehet, hogy csak egyszerűen elbambultam? A fénycsóva hiánya nem is izgat, elvégre az nincs jelen minden ártásnál.
El is kezdődött. Ellenfelem bűbája elkezdte kifejteni a hatását. Önkéntelenül elkezdtem zihálva venni a levegőt és egyre nagyobb kacajokban törtem ki majd az egész átváltott ordenáré röhögésbe. Mintha valaki szorongatott volna, sokkal inkább fájt, minthogy viccesnek találjam, de egyszerűen nem tudtam leállni a röhögéssel. Egyértelműen Mordred vihogó átkával támadt a rohadék, gondolom, hogy biztosra menjen a hol létemmel, de abból nem eszik.
A nevetés szülte fájdalomtól és eleve a lábamon lévő sérüléstől alig tudtam mozogni, de egy lépést a fal felé tudtam tenni. A fájdalom egyre jobban erősödött és én neki zuhantam a falnak. Néhány pillanatig megnyugodtam, hogy sikerült megtámaszkodnom azonban ez a nyugalomérzet gyorsan tovaszállt. Rossz falat választottam. Az égett deszkák alkotta fal teljesen széttört sulyomtól. A fal darabkáival együtt én is kidőltem a kinti világba. Ügyesek vagyunk, átjárót csináltunk a pálya és az öltöző között.

A pálya üres volt, senki nem volt már kint. Az idő szeles és párás volt és a falon lévő lyukból áradt a füst és a hamu. Halottam a lépteket, Wolf közeledett és én még mindig vihogtam, mint egy idegbeteg, de már nem volt túl sok hátra a Vihogó-átok végéig. Pálcámat sikerült megtartanom a kezemben és erősen szorítottam továbbra is. Amint vége lesz ennek a retkes átoknak küldök rá egy  lefegyverző Capitulatust…

Lassan sikerül magunk körül mindent tönkre tenni
Rájöhetnénk, van, amit nem lehet megvenni,
és ha eljön majd a vége és itt fekszünk holtan,
Hiába is mondanám hisz késő én szóltam!
 

Gonosz vigyorral hallgatom, ahogy átkom kifejti hatását, és Harington vihogni kezd. Most megvagy te szánalmas kis féreg! A varázslat még egy darabig tartani fog, és nem tudsz ellene semmit sem tenni. A hangod elvezet hozzád, hiába ez az utálatos füst. Nyerni fogok. A győzelem tüze már szememben ég. Hát nem látod? Nem?! Nem mersz a szemembe nézni te Neander-völgyi?
Pár lépéssel közelebb lépek hozzá, de közben vigyázok, nehogy nekimenjek valaminek, és az orrvérzésem sem állt még el, így még azt is ápolgatnom kell. Tudom, hogy ebből gyengélkedő lesz és talán büntetőmunka is, de nem érdekel. Jelenleg csak egy valami foglalkoztat, mégpedig az, hogy Harington keservesen megbánja, amit tett. Addig nem nyugszom, amíg meg nem kapja a magáét, amíg nem szenved, amíg a végén már könyörögni fog, hogy végezzek vele, de nem ölöm meg. Már csak azért sem. Nem teszek neki szívességet.
Ez nem a te napod, Sol. Ma nem fogok megkegyelmezni rajtad, ma nem esik meg a szívem, szegényke, ügyetlen kis mitugrászokon. Hiába reménykedsz, hiába gondolsz bármit is. Neked már úgy is mindegy, hisz… véged.
Sietni kéne, mert így nem fogok eljutni hozzá soha a büdös életben. Gyerünk James, siess! Nem hagyhatod futni! Elveszem kezem orromtól, a vérzésnek mostanra el kellett állnia, és sietősebbre veszem, ám ekkor lábamba hasít a fájdalom, én meg hasra esek egy köcsög padban. Halk szitkozódással tolom fel magam, és csak most látom, hogy a füst oszlani kezd, és a fény egy eddig ismeretlen átjárón keresztül világítja meg a katasztrofális helyzetben lévő öltözőt. Elég sokat romboltunk, de mentségemre legyen, ez csak önvédelem! Illetve most már bosszú.
Felállok, lábam eléggé fáj, mert miután elestem, a pad bónuszként rá is borult, de most ez a legkevesebb, tekintve, hogy orrom valószínűleg eltörött, több helyen égési sérüléseket és zúzódásokat gyűjtöttem be. Előre hányingerem támad a gyengélkedőben osztogatott gyógyitalok ízére gondolva.
Kilépek a frissen keletkezett lyukon, pálcámat erősen markolom, és Haringtonhoz sétálok, aki odakint vihogott. Az idő kellemesen szeles volt, kicsit hűvös, a bent már megszokott meleghez képest, de a friss levegő roppant jól érintette szennyezett tüdőm, és azért a fény is jobban kedvezett látásomnak.
- Csótányok, mi? – hangom gúnyosan cseng, ahogyan összeszűkült szemmel nézek csapattársamra. Hűha, mily kellemesek lesznek ezután az edzések! Tudom, hogy hamarosan véget ér a bűbáj hatása, így pálcám egyenesen mellkasához szegezem, és szám szólásra nyitom, a Crucio-hoz elszántság kell, és eddig csak SVK órán csináltam, akkor sosem sikerült rendesen. Úgy érzem most menni fog. Most tényleg akarom. – És ezt mennyire szeretik a csótányok? – kérdem tőle, érdeklődő hangnemben, ám ekkor pálcám kirepül kezemből, egyenesen a pálya füvére, körülbelül három méterre tőlem, ami így, hogy Solnál pálca van, és már tudja is használni, elég behozhatatlannak tűnik.
A meglepettségtől pár másodpercre csak ledermedten állok, és nézek, kezem még mindig ugyanúgy tartom, ahogy volt, aztán kezdem felfogni a dolgokat. Szemeim elkerekednek, dühösen a fiúra nézek, majd megfordulok, és futni kezdek a magyalpálcáért, bízva szerencsémben, meg abban, hogy Harington béna, és az átka félremegy. Mert másban jelenleg nem bízhatok.

Rekeszizmaim elernyedtek és a megállíthatatlan röhögés okozta fájdalom is elmúlt. Épp jókor, Wolf már emelte a pálcáját, hogy támadjon. Gyorsnak kellett lennem, pálcámat rekord sebességgel szegeztem csapattársamra és mondtam ki az igét.
- Capitulatus!
Azt hittem, hogy én lepődtem meg a legjobban, amikor a pálca elrepült, de ez megváltozott, amikor megláttam Wolf milyen képet vág. Ahogy rám nézett láttam arcában a meglepettség és a düh keverékét. Nem bírtam ki s elvigyorodtam, az a poszméh pedig megindult a pálcája felé...

Nem szabad hagynom, hogy megszerezze! Végre előnyhöz juthatnék, gyerünk Sol, már nincs messze a pálcától! Az első tized másodpercben valami átkot akartam küldeni ellenfelem után, aztán elmém valami mást talált ki. Nem tudom honnan jött a gondolat, csak azt tudtam, hogy engedelmeskednem kell neki. Merlin szakállára, ha ez nem jön össze könnyen megszívhatom!
A szám és a pálcás kezem nem törődött ezzel az érvvel és automatikusan cselekedtek. Hangom úgy hatott magamnak, mint egy idegen ember kiáltása.
-Invito pálca!- az ige elhagyta a számat és már is láttam, ahogy az unalmas fadarab, amit Wolf pálcának nevez, kikerülve gazdáját kezembe száll. Most én lepődtem meg igazán. Ez sikerült… Sikerült! Rendesen lefegyvereztem ezt az elmebeteg árulót! Szemeimmel nem tudtam leplezni a meglepetést, amit magamnak okoztam és arcizmaim is önkénytelenül széles vigyorra húzták a számat, ám ezúttal nem egy ártás miatt. Megérteném, ha Jamesnek valahogy nem lenne kedve vigyorogni.

És most mi a frászt tegyek? Gondolom mindjárt támadni fog fizikailag, ha már máshogy nem tud. Simán védjem magam? Frászt! A legjobb védekezés a támadás, nem igaz? Ha már idáig eljutottam nem fogok védő bűbájok mögé rejtőzni. Nem, hiszen ezt már Wolf is felfogta. Ez nem egy egyszerű kis párbaj két diák között, nem is annak indult. Ez a háború. Ezzel nem az Egyesült Királyságban dúló varázsló háborúra gondolok, hanem arra, ami köztem és e között a féreg között van. Habár jelenleg mi is a "nagy háború" két oldalát képviseljük. Egy háborúban pedig nem túl jó lezárás, ha a nyerésre álló fél inkább védekezik, mintsem végre leigázná a másikat. Ezek után nem fogunk normálisan nézni egymásra Wolffal, de nem is kell. Kviddicsezni így is lehet, a gurkót már nem fogja felém küldeni. Nem fogja merni…

A saját pálcámat Wolfra szegezem, aki talán már el is indult felém, de valahogy nem tud érdekelni, hogy mozog-e vagy sem. Úgysem ússza meg! Lehet mind a kettő pálcával támadnom kéne? Nem, annyira nem vagyok gerinctelen, hogy egy mástól „lopott” pálcával támadjak. Wolf pálcáját inkább bevágtam a farzsebembe. Oda csak nem nyúl érte, bár… ki tudja mit tett meg a halálfalóknak…
Kábító átkot nem szórok rá, eleve nem az erősségem és túl sok értelme nem is lenne igazából. Ha elkábul még az lesz a vége, hogy én átkoztam szét szegény Jamiet, mondjuk jól már úgysem jövök ki a dologból, de nem szabad hagynom, hogy Ő megússza.
- Liathegens! – kiáltom el magamat, de előre tudom, hogy ez a balfácán nem fogja beérni öt golyóval, számat ismét ártásra nyitom és még egyszer elkiáltom az igét. És most várok. Vagy eltalálom, vagy nem. a golyók már száguldanak az "áldozat" felé. Ha nem találnám el, akkor is állok elébe egy kis mugli verekedésnek.
Ez elhamarkodott kijelentés volt... Valahogy a győzelem reményétől túlzottan magabiztos lettem és még sérüléseimről is elfeledkeztem. Pedig nem kellett volna, hirtelen lábamba nyilallt a fájdalom és összeestem a még nedves pázsiton. Csak találjam el…

Lassan sikerül magunk körül mindent tönkre tenni
Rájöhetnénk, van, amit nem lehet megvenni,
és ha eljön majd a vége és itt fekszünk holtan,
Hiába is mondanám hisz késő én szóltam!
 

   Most már nem fog érdekelni, hány helyen vérzek, hány helyen tört ma csont, talán végzetes csúfítást okozva. Nem fog érdekelni, hogy az a kis szánalmas leprikón imádó ír az életéért fog könyörögni. Régen talán még megkegyelmeztem volna neki, akkor talán még leülhettünk volna vidáman csevegni, és nem hagytam volna, hogy elboruljon az agyam, hanem higgadtan, észhez térítettem volna, de most rossz évjáratot fogott ki Harington. Ez most nem az az édes, finom James, ki után megnyalják ajkukat az emberek.
   Csak érjek oda a pálcámért, mielőtt magához hívja, máskülönben nekem lőttek. Jó, a mugli verekedés egyfajta megoldással szolgálna, de azt csak legvégső esetben szeretném alkalmazni. Egy varázsló számára nincs megalázóbb, mint a bunyó, és ez a verekedés mindkét résztvevőjére nézve gáz.
   Nem sok hiányzik, már csak pár méter kellene, hogy végre újra kezemben érezhessem a magyalvessző kemény, ismerős markolatát, de hiába futottam, hiába próbáltam meg figyelmen kívül hagyni sérüléseim, csupán a célra koncentrálva, a pálca, mintha tudomást sem vett volna gazdájáról, vagyis rólam, önálló életre kélve kikerült, s annak a szánalmas disznónak a kezében végezte.
    Dühösen megfordultam, és a lehető legcsúnyább nézésem elővéve néztem rá. Megvetőn, s lesajnálón. Ismét futni kezdtem, de ezúttal visszafelé, hogy elvegyem tőle pálcámat, mely a lehető legalkalmatlanabb helyre került. Mekkora lenne, ha véletlenül seggbe átkozná magát a szerencsétlen!
   A golyókat próbálom kikerülni, vagy csak könnyebben megúszni, így mindkét kezem magam elé tartom, hogy amelyiket nem sikerül elkerülni, az ne okozzon akkora sérülést. Még nem találkoztam ezzel a varázslattal, s már tudtam, soha a büdös életbe nem fogom használni, még ha kényszerítenek, akkor sem.
   Négy, kéken izzó golyóbis találta el kezeim, és kettő lábaim. A többi nem talált, de igazándiból valami nagyobb durranásra számítottam. Fájdalmamnak szisszenésekkel, s dühös nyögésekkel adtam hangot, s szinte biztos voltam benne, hogy elég csúnya foltok maradnak majd az ütközések helyén, meg, hogy ha én holnap meg tudok mozdulni, akkor szentté fognak avatni, vagy valami csodatevővé, mert, hogy már most nehezemre esik megmozdítani sokat szenvedett kezem.
   De nem érdekel. Miután úgy tűnik, nem érkezik több lövedék, ismét Sol felé iramodok, de mire odaérek, már a földön fekszik, elég érdekes pozícióban. Lehajolok hozzá, és pálcám kihúzom farzsebéből. Na, ki győzött, te nyomorék?
   Rászegezem a varázsvesszőt, de közben erősen gondolkozok rajta, mit is tegyek vele. Vajon milyen húzás lenne megtámadni egy nyilvánvalóan védtelen, vagy gyengébb embert? Akkor tényleg azon a szinten állnék, amin gondolja, hogy állok. Talán még magamnak is csalódást okoznék vele.
   Percekig nézek le rá, majd leeresztem pálcám, s lemondón sóhajtok egyet. Az iménti düh pillanatok alatt szállt el belőlem, ahogyan végiggondoltam a dolgokat, s rájöttem, mit is művelek. Képes lettem volna megölni… vagy megkínozni. Mondjuk, amilyen utálatos feje van, ez nem is csoda. Talárom ujját ismét orromhoz nyomom, melyből friss vér szivárog, érzem.
- Szerencséd van. – szólok hozzá, másik kezemmel még mindig szorosan markolva pálcám. Nem bízok benne. Lehet, hogy én befejeztem, de ő bármikor újra támadhat, s ha megteszi, akkor biztos lehet benne, hogy utána nem kegyelmezek. Kétszer nem lesz mázlija velem.

[- Ereszd le a pálcád, Wolf!]

PARAPPAPPAPPAAA
I'M LOVIN' IT

Az a nagy helyzet, hogy odakint tombolt a vihar. Ez önmagában nem nagy durranás errefelé északon, de az már annál inkább, hogy mintha tüzet láttam volna felvillanni a kviddicspálya mellett. Azt láttam, hogy annak a hebehurgya kapitánynak volt esze, és leparancsolta a csapatát a pályáról (nem vicces villámokat kerülgetni seprűn ülve). Viszont azok a lelátók elég magasak, és elképzelhető, hogy valamelyikbe belecsapott a villám. Nem tudom, látta-e más, az én ablakom arrafelé néz. Vettem hát a taláromat és sietve indultam lefelé. Útközben aztán belém ütközött egy diák, aki hadarva próbálta elmondani, hogy két diák, a Hollóhát öltözőjében, és hogy tűz van. Na hurrá. Ha tényleg ég az öltöző, a két diák meg bent haldoklik, akkor a végén még én leszek a nap hőse. Nem tenne jót az imázsomnak.
Mire kiérek a kastélyból, a viharfelhőktől továbbra is elég sötét van, de míg az előbb szemerkélt, most már egyáltalán nem esik. Meg persze a szél továbbra is tombol. A kviddicsöltözőben lángokat már nem látok, füstöt viszont igen. Ezt látva rohanni már nem fogok (a füstmérgezést túl lehet élni), de azért továbbra is öles léptekkel közeledem.
Mikor odaérek, csak annyit látok, hogy az öltöző egyik oldala hangos robajjal kidől, rajta meg szó szerint kigurul egy kék taláros diák. Innen is feltűnik, hogy komoly sérüléseket szenvedett. Rögtön utána rohan a másik alak - közelebb érve felismerem -, és elkezdi kergetni a pálcáját. A fogócska végére a szőke összeesik, Wolf pedig fölé áll, pálcáját rászegezi, és...

- Ereszd le a pálcád, Wolf! - szólítom fel ellentmondást nem tűrő hangon. A pálcámat teljes bizonyossággal szegezem rá, ha átkot kellene szórnom, nem véteném el. Hátulról közeledem, így esett az út.
Azt hiszem, pontosan azt a hangot hallja most, amire a legkevésbé vágyott. Az ellenszenv olyannyira kölcsönös, hogy előre élvezem azt, ami most következik. Vagy megpördülve átkot szór rám (kivédeném és aztán rögvest megátkoznám egy Levicorpusszal), vagy okos fiú lesz és engedelmeskedik. Legutóbbi beszélgetésünk alkalmával nem kapott ízelítőt abból, milyen is az, amikor nem tartja be a szabályaimat, és hogy mit vagyok képes tenni vele. Ezúttal viszont nincs, ami visszatartson, a figyelmeztetést már rég megkapta tőlem.
Közelebb megyek hozzájuk, hogy megnézhessem, mennyire van súlyos állapotban a másik fiú. Amint vetek egy pillantást az arcára, felrémlik bennem a neve is. Vérző sebek a vállán, a lábszárán, a halántékán, és látszik rajta, hogy nem ura önmagának.
Nem kérdezek. Nem vagyok kíváncsi egyikük verziójára sem. Láttam, amit láttam. Párbajoztak. Harington veszített. De a sérüléseiből ítélve Wolf nem bánt vele kesztyűs kézzel. Ekkor ötlik fel bennem a gyanú, hogy a tüzet sem villámcsapás okozta, hiszen akkor már elült a vihar, és villámcsapást sem hallottam. Wolfot és az ő sérüléseit csak egy pillantásra méltatom. Fog ő még jajgatni, ha most elbeszélgetek vele, úgyhogy nem esik meg rajta a szívem.
Előbűvölök egy hordágyat, ami odaereszkedik Harington mellé.
- Mássz fel rá! Elvisz a gyengélkedőre - címzem szavaimat a szőkének, majd pillantásom az öltözőre esik. - Tíz pont a Hollóhátnak, amiért hősiesen eloltottad a tüzet - teszem hozzá vigasztalásképp, bár kissé cinikus hangnemben. Nem vagyok jóságos cukros bácsi, aki lépten-nyomon pontokat osztogat, de nem mondhattam azt neki, hogy "tíz pont, amiért ilyen szépen elbántál Wolffal helyettem is"... 
Azt csak remélni merem, hogy Wolf nem pattog, amíg elintézem az áldozatát. Remélem, érzékeli, hogy mivel én találtam rájuk, és egyértelmű volt a helyzet, nagy bajban van, és egyáltalán nem fogja megúszni. Felőlem akár vadházasságra is léphetnek Watsonnal, most az lesz, amit én mondok.
Ha Harington teszi, amit mondok, a hordágy elindul vele a kastély legközelebbi bejárata felé.
- Megmondtam, hogy vigyázz magadra, Wolf - kezdek bele a mondókámba. A pálcámat most őrá szegezem. Elképzelhetőnek tartom, hogy keménykedni akar majd, csakhogy a fejébe látok. Látom, mire készül, így már azelőtt védekezni tudok, hogy kigondolná a támadást. - Menj be az öltözőbe - utasítom. Ha nem teszi rögvest, rásegítek egy Imperioval. - Beszélgetni fogunk.

Tristram de Crasso

•   •   •

"Mondd azt, amit gondolsz, gondold azt, amit mondasz, és mondd is ki."

   Nem kéne sok. Csak egy kósza gondolat, egy idegesítőbb inger, és nem lennék ilyen nyájas, nem tenném ezt. Pár perce még holtbiztos voltam benne, hogy meg tudom tenni, hogy meg fogom tenni. Nos, ez a magabiztosság mostanra semmivé foszlott. Ahogyan láttam odalent... elgyengültem. Ezt nem engedhetem meg többet, nem lehet. De most mégis mit tegyek? nyírjam ki Sol-t? Nyírjak ki valakit, akire nemrég még barátként tekintettem? Sőt, nem is kéne olyan messzire mennem. Kínozzam meg? De hogy? hiszen most buktam el az erősség próbáján? Lellkileg túl gyenge vagyok én ehhez. Leengedem pálcám, ám ujjaim még mindig görcsösen kapaszkodnak a markolatba. De akkor valami történik...
   A hang hallatán tehetetlenül sóhajtok fel. Egy oylan sóhaj ez, melyből bárki rájöhet: kib@szottul unom Tristram de Crasso basáskodását, és legszívesebben lelökném a legmagasabb torony legtetejéről.
- Feleslegesen cirkuszol, már nem akartam bántani! – csattanok fel türelmem vesztetten. Vagyis nem vesztettem el, mert vele kapcsolatban a türelem fogalma megszűnik létezni. Ahogyan a kedvesség, vagy a barátságosság, sőt, a tiszteleté is. Nem érdekel, hogy tanár, nem érdekel, hogy ki ő. Gyűlölöm. Ez pedig kölcsönös. De még mennyire! Magának csinálta a bajt, elvégre ő kezdett el gyűlölni engem, csak mert azt hitte a hugát szédítem, holott csak barátok voltunk. Igen, voltunk. Hiszen Tristram gondoskodott róla, hogy ez a barátság percek alatt a semmibe tűnjön.
   Kezeim keresztbe fonom mellkasom előtt, és mint valami duzzogó óvodás, állok hátrébb Harington mellől. Minél messzebb a tisztelt házvezetőmtől. Attól a tetűtől. Felhúzott orral, és megvetőn figyelem, ahogyan segít Solon, és mikor még pontot is ad neki, egy „ch” kíséretében felháborodva engedem le kezeim, és nézek rá úgy, mint aki még nem látott majmot, fehér ember bőrében élősködve. Nem hiszem el! Pedig olyan egyértelmű, hogy miért kapta a pontot! Huu, ezt még egyszer nagyon megbánja.
- Vigyáztam magamra, nem látja? – kérdem, szemeim összeszűkülnek, s hangom cseppet sem tiszteletteljes, de ezt már megszokhatta. – Hiszen én nyertem. – szemöldököm felszalad, s úgy nézek szemébe, mint aki kételkedik józan ítélőképességében. Ez mondjuk így is van. – Vagy mégsem leselkedett végig? Mondja, mióta tartja rajtam folyamatosan a szemét? – ezt igazándiból régóta sejtettem. Lehet paranoiásnak vagy minek mondani, de Tristram mindig akkor érkezik, amikor nem kéne, és érdekes módon mindig engem talál meg a baromságaival… ez nyilván azért van, mert attól tart, még mindig Gwen közelségére vágyok, de erről szó sincs. Szerintem már csak hobbiból, vagy szórakozásképp teszi ezt velem. Viszont akkor sürgősen találnia kéne valami jobbat... tudom ajánlani a gyöngyfűzést. A nagyinak bejött.
- És nem. Nem fogok magával bemenni oda, hogy kellőképp kínozhasson, úgy, hogy senki nem látja. Azt hiszi olyan hülye vagyok? Azt hiszi nem tudom, mit akar? – hangomon érződik az idegesség, a felháborodás. Félelem viszont egy csepp sincs benne, s erre az egyre azért büszke lehetek.
   Majd ha vörös tehenek potyognak az égből, és kakaó jön a tőgyükből... na akkor talán bemegyek vele oda, de így nem. Nem fogom hagyni magam, nem vagyok báb, hiába pletykálnak rólam mindenfélét, hiába szarom le őket, nem fogom önként feláldozni magam de Crasso hobbi-oltárán.