+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 97/98-as tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Birtok
| | | | | |-+  A kviddicspálya és környéke
| | | | | | |-+  A Griffendél öltözője
0 Felhasználó és 2 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: A Griffendél öltözője  (Megtekintve 7094 alkalommal)

Samuel I. Goldhawk
Eltávozott karakter
*****


VI.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2012. 02. 25. - 10:17:22 »
+2

Kimberley





   Rámosolyogtam. Holmi győzelmi jel volt ez, hogy megnyertem a csatát, sikerült rávennem, hogy várjon meg. No nem mintha kötelező lett volna, ó nem… és nem is tekintettem ezt afféle katonai kötelességnek, csupán jól esett, és ettől vált olyan szép, íves görbévé a szám, mintha egy láthatatlan zsinór húzta volna a fülem felé.
- Csak egy perc, ígérem.
Azzal felkaptam a szekrényem elől a törölközőmet és a farmeromat, majd eltűntem a szekrénysor mögött, hogy a férfi tusoló felé vegyem az irányt, ami egyébként egyből az öltözőkből nyílt, csupán a szégyenlősek kedvéért takarta szekrénysor.
Odabent aztán levetkőztem, a saras ruháimat a fürdő sarkában tornyosuló szennyes kupacra hajítottam, majd megeresztettem a csapot és vártam, míg a meleg víz eljut hozzám a csöveken keresztül. Eltartott pár percig, míg végre be mertem állni alá, elvégre nincs is kellemetlenebb érzés annál, amikor jéghideg acéltüskékhez hasonlók szúrják a bőrödet. Jéghideg vízben csak a lázas emberek fürdenek, illetve azok, akik valami oknál fogva le akarják hűteni magukat… Egyelőre nem álltak úgy a dolgok Kimberley-vel, hogy én is hasonlóképp cselekedjek.
A forró víz alatt aztán megeredtek a gondolatok. Mintha csak arra vártak volna, hogy a forróság kiolvassza őket. Hatalmas, fagyott tömbként ott voltak már a fejemben, annyi fejfájást okozva ezzel, és most, a gőz kioldotta mindet.
Elgondolkoztam…
Valóban ilyen egyszerű lenne minden? Elég lenne csupán egy pillanat, ahhoz, hogy az ember szeretni tudjon? Vagy alapból szeretünk minden embert, és egy elvont pontrendszer alapján aztán van, aki bónuszra tesz szert, és van aki mínuszba megy? Valójában tényleg képes lennék-e szeretni, vagy csupán szükségem van valakire, akit szerethetek? Tényleg akarom őt, ezt az egészet? Meg akarok nyílni, fel akarom tárni előtte érzéseimet, gondolataimat, egész lényemet? Vajon megérné-e kilépni az arctalan kviddicssztár alakja mögül és megmutatni neki, hogy milyen is vagyok igazából?
Olyan nagy kérdések foglalkoztattak… olyan nagy szavak ezek… De mégis, mind alkalmatlan volt arra, hogy leírja azt ami lezajlott bennem. Ott bent. Szorító érzés, olyan, mintha a mellkasunkat egy vaspánt akarná összeroppantani. Egy ismeretlen érzés, ami egyszerre akar megfojtani, és amitől ugyanakkor mámorittas állapotba kerül az ember. Mert hittem, hogy ő az, akire mindeddig vártam. A többi, a sok klón, hatásvadász, ostoba lányok… ők mind semmik. Ez a valami, ez a megmagyarázhatatlan érzés.
Bal tenyeremet a hideg csempének érintettem, jobb kezemmel beletúrtam vizes hajamba. A kosz már réges-rég lecsorgott rólam, elvitte az áramlat, talán már az óriáspolipnál tart. Én azonban nem mozdultam, a forró víz megbénította tagjaimat. Vagy talán a felismerések, a hatalmas gondolatok voltak? Még is hogy lehet egy ilyen, hozzám hasonló fafejnek ilyen érzelmi kitörése? Nem úgy van, hogy az ostoba emberek nem képesek felismerni saját érzéseiket? Ők, akik már születésükkor megfosztattak a magasröptű gondolatoktól, azt hittem az érzésektől is csakugyan. Mindig is egy darab sziklának gondoltam magamat, ami a szívemet illeti. Igazából persze semmi köze a szerethet, csupán vért pumpál. De én akkor is azt hittem, hogy csak egy közönséges senki vagyok, aki majd egy üresfejű, bábszerű nőt érdemel, sosem hittem volna, hogy ilyen érzéseket kezdek táplálni valaki iránt. Valaki iránt, akit nem is ismerhettem, aki csupán most lépett be az életemben. Én nem hittem a mesékben, nem hittem, hogy megtörténhet ilyesmi a valós életbe. Ugyanakkor kellemes pofon volt ez az élettől….
Nem tudom miként is szárítkoztam meg, hogy került rám fel a farmerom. Az agyam akkor váltott vissza, mikor már egy szál nadrágban, mellkasomon egy-két vízcseppel, kócos fejjel kiléptem a szekrénysor mögül. Kim még mindig ott volt…
- Mint a villám…
Vigyorogtam, közben szekrényemhez léptem és felvettem egy tiszta pólót. Leültem a padra, pont Kim mellé. Mennyire más volt mindez, mint amikor a Műteremben ücsörögtünk. Nem volt ilyen közel hozzám… Az illatát sem érezhettem. És most, hiába próbálta elnyomni tusfürdőm illata a lányét, esélye sem volt velem szemben. Minden egyes aromáját magamba szippantottam és elraktároztam mélyen. Állítólag az ember több mint húszezer szagmintát képes azonosítani. Nos ennek az illatnak előkelő helye lesz a „gyűjteményemben”.
Naplózva


Kimberley M. Holloway
Eltávozott karakter
*****


•• guilty and broken inside | 6.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2012. 03. 03. - 11:00:14 »
+2

Samuel



Szomorúan veszem tudomásul, hogy bizony nekem várakoznom kell valakire. Nem igazán vagyok hozzászokva ehhez az érzéshez, meg úgy általában ahhoz sem, hogy valakinek szüksége van arra, hogy pont én várjam meg. Nem vagyok valami jó a társas kapcsolatokban, nem mondhatom el, hogy nekem is van egy legjobb barátnőm, akivel mindent megosztok. Nincsenek gyerekkori pajtásaim, akik mindent tudnak rólam. Mindig úgy éreztem, senkinek semmi köze ahhoz, ami velem történik, bőven elég, ha én tudok róla, meg esetlegesen az illetékes. Elvégre mi a jó abban, ha megosztod másokkal a kis történeteid? A legtöbbször csak úgy tesznek, mint akit érdekel, vagy mintha segíteni akarnának. Az ember alapvetően önző teremtés, mindig a saját gondjai élveznek magasabb prioritást. Többre tartom magam annál, mintsem mások lelki szemetese legyek, és ne kapjak érte cserébe … semmit.
Valamire mindig vártam. Nevezzük most csodának. Belép az életemben a bizalom két lábon járó megtestesítője, aki meggyőz arról, hogy igenis vannak még jó emberek. Emberek, akik érdemesek a bizalmadra, a buta kis történeteidre, mert igazán érdekli őket. Nem udvariasságból, nem azért, mert úgy nevelték, ne vágjon más szavába, azért, mert tényleg meg akarnak  ismerni. Vártam, egyre kilátástalanabbnak tűnt a helyzet, és a hitem is lassan kezdett egyre messzebbre úszni. Először a másokba vetett, aztán eljutottam arra a pontra, hogy már magamban sem bíztam. Kerestem más elfoglaltságokat, társaság híján leginkább olyanokat, amihez én egyedül is elég voltam. El sem tudod képzelni, milyen szerencsétlen próbálkozásaim voltak kislány koromban a labdázásra. Beálltam egy fal elé, arról mindig visszapattant. Később rájöttem, hogy se egyedül sakkozni, se egyedül labdázni nem olyan szórakoztató, mint amilyennek elsőre tűnt: ekkor vettem a kezembe az első könyvemet. Mintha egy ember beszélne hozzád, és még csak felelned sem kell! Úgy gondoltam, megtaláltam a tökéletes „társat”.
Az emberekre ráragadt, mennyire megbízhatatlan mind, az általánosításomban meg annyira hittem, hogy meg sem próbáltam már megcáfolni. És akkor találkozok egy Emberrel, aki nem olyan, mint a többi. Vagy talán egyik sem olyan felszínes, mint amilyennek én gondoltam? Csak esélyt kellett volna adnom nekik arra, hogy megmutassák az igazi valójuk? Osztottam én ki párat, de sohasem fordították a javukra, inkább csak megerősítettek a hitemben. Szóval a teória, miszerint a legtöbb érdemes a figyelemre, már meg is dőlt. Akkor csak rossz helyen keresgéltem? Na nem mintha olyan sokáig tartott volna z a bizonyos „kutatás”, az első csalódások után magamra csaptam egy láthatatlan ajtót, a kulcsát pedig olyan messzire hajítottam, hogy még én se találjam meg. Talán annyira messze még sem landolt ez a bizonyos kis kulcs, mintha Samuelnek lenne egy kezében. Nem vagyok benne biztos, hogy ez az én kulcsom, ő sem lehet az. De hogy kitartóan próbálkozik nem beletörni a zárba, az már bizonyos.
Csak ülök az öltöző padján, mintha nem lenne jobb dolgom, mintha direkt nekem tartották volna fenn ezt a helyet. Gondolatban már fél lábbal odakint vagyok. Az egyikben egyedül, a másikban vele: nem tudom, melyiknek kellene hinnem. A legegyszerűbb az lenne, hogy még ha be is jutott egy ajtón, keresek egy másikat, amin képtelenség átverekednie magát. Mégis jobb szeretném, ha kellemes meglepetést okozni, elvégre léteznie kell még jó embernek, igaz? Vagy csak a tulajdonságaink olyanok, mint a Hold, meg a csillagok? Valami annyira szembetűnő és fényes, hogy az apró részletekkel nem is akarsz foglalkozni? Elég szép ahhoz a legszembetűnőbb, hogy ne is érdekeljen, milyenek a jelentéktelenebbek? Aztán később, mikor már meguntál időzni a Holdon, és elkezdenek érdekelni a csillagok, rádöbbensz, hogy már azokat is ugyanolyan szépnek látod, még ha nem is kellene, hogy így legyen?
Mondanám, hogy csak most lettem ennyire filozofikus, de valójában sok időt szenteltem már a gondolkozásnak, így nem is lepődöm meg azon, hogy fejben konkrétan már az űrben járok. Pedig a lányok ilyenkor azt szokták mondani, hogy a „fellegekben”. Nem vagyok olyan, mint ők.
Nem is tudom, mikor jutottam el arra az elhatározásra, hogy nem fogom, nem akarom, nem tudom itthagyni, a végeredmény az lett, hogy most már esélyem sem lett volna. Halovány mosollyal nyugtázom, hogy ő sem keresett valami kijáratot, míg bambultam, bár általában én vagyok az, aki elmenekül, most is majdnem így történt. Most úgy éreztem, nem tudok elég gyorsan futni, hogy ne érjenek utol az érzéseim, hangozzon ez akármilyen csöpögősen is.
Leül mellém, én pedig úgy érzem, mondanom kellene valamit. Akármit. De annyira szép ez a pillanat: van, amikor nem kellenek szavak. Csak ücsörgünk egymás mellett, kezemmel a fülem mögé tűröm a hajamat, hogy fél szemmel tudjam figyelni egy kicsit. Már nem ugyanannak a tipikus jó- és nagyképű fafejnek látom, akinek egy találkozással ezelőtt.
-Mire gondolsz most?
Kérdezem rekedten, mintha csak egy beteg madár próbálna csicseregni.

Naplózva


Samuel I. Goldhawk
Eltávozott karakter
*****


VI.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2012. 06. 20. - 12:25:47 »
+1

Kimberley





   Üldögéltünk csendesen, két jó gyerek rendesen…
Ez volt az a pont, ahol hirtelen elvesztettem a magabiztosságomat, és visszavedlettem a félénk, szótlan sráccá, aki pár éve voltam. Mondanom kellett volna valamit, elvégre mégsem ücsöröghetünk néma csöndben, hogy nézne már ki? A szavak azonban nem jöttek. Egyszerűen nem tudtam szavakba önteni a gondolataimat…
Mondanom kellett volna, hogy rég nem éreztem így lány iránt, hogy megrémiszt ez az egész? Az ember mindig arról álmodozik, hogy megtalálja az igazit, a lelkitársát, de amikor úgy érzi végre meg van, hirtelen megijed, elvégre mindaz, amiért eddig küzdött hirtelen már nem egy elveszett dolog, ott van előtte, a keresésnek pedig vége. Ideje új célok elé nézni, és ez az embereket megrémíti. Talán pont ezért vágtam el eddig minden kapcsolatomat. Amikor már meg akarok fulladni, nem tudok mit kezdeni magammal és úgy érzem kell a dráma. Sajnáltatni akarom magam, egy kicsit szenvedni, hiszen amúgy minden tökéletes lenne…
Gyors volt mindez, mintha csak egy furcsa álomba csöppentem volna. Nem értettem miért pont én? Ez velem is megeshet? Szeretnék szeretni, de hát nem tudom hogy is kell azt. Ha Kimberley-re nézek összerándul a gyomrom, és nem tudom miért. Alig ismerem, nem tudok jóformán semmit sem róla, alig beszéltünk, mégis… amikor meglátom, ha csak megszólít, ha megérint… Vajon normális, hogy folyamatosan ő jár a fejemben? Hogy összetettem az imént a kezeimet a zuhany alatt, hogy hálát adjak az égieknek? Normális, ha az ember így kötődik valakihez? Ha próbál megbízni egy másik élőlényben és a legféltettebb titkait kiteregetni előtte?
De hát azt sem tudom ő mit érez… Érez-e egyáltalán bármit is?
- Mire gondolsz most?
Hirtelen magamhoz tértem. Kifújtam tüdőmből a levegőt és frisset szippantottam a kellemes, női parfümmel vegyült oxigénből. Egy nagy levegő, semmi több…
- Nem tudom készen állsz-e arra, hogy ezt elmondjam neked….
Fogalmam sem volt miképp öntsem szavakba az érzéseimet. Nem volt nagy tapasztalatom benne, még is hogy nézett volna ki, ha a "kviddicssztár Sammy Goldhawk" a szív hangjairól tartott volna előadásokat. Meg hát nem is volt kinek ezekről beszélni…
Féloldalasan a lány felé fordultam. Végigfürkésztem az arcát, a pisze orrát, a hatalmas szemeket. Olyan szép…
Végigsimítottam az államon. Ha zavarban voltam, gyakran csináltam ezt.
Úgy döntöttem inkább terelek…
- Hallod… tényleg sajnálom azt a múltkorit. Egy tapló voltam, elismerem.
Mint általában, de ezt most hagyjuk…
Kissé félénk mosolyra húztam ajkaimat és még néztem pár másodpercig némán. Volt már olyan egyáltalán, hogy rajongtam volna egy lányért? Fenét… Olyan már volt, hogy valaki tetszett, aztán úgy döntöttem, hogy megszerzem magamnak, majd kis idővel rá, erősebb érzelmeim is támadtak a puszta „kedvellek”-nél, de az, hogy valakire így nézzek, mint most Kimberley-re…
Elöntött a bátorság…
- Na jó, figyelj… Furcsa nekem ez az egész. Úgyértem… Tudom hülyeség, de azt hiszem kedvellek. Mármint… tudom furcsa ezt mondani ilyen rövid időn belül, meg lehet, hogy csak a zuhany alatt véletlenül lenyelt tusfürdő mondatja ezt velem, nem tudom… de szeretnélek megismerni.
Naplózva


Kimberley M. Holloway
Eltávozott karakter
*****


•• guilty and broken inside | 6.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2012. 06. 26. - 14:18:11 »
+1

Samuel


Kezeim tördelem, ezzel is jelet adva annak, hogy nem éppen vagyok a helyzet magaslatán, de azért igyekszem nem túl feltűnően csinálni. Nem szeretném, hogy elbízza magát, na nem mintha most úgy nézne ki, mint aki az önbizalomtól dagadna, de fő az óvatosság. Óvatosság… Mindig szerettem legalább egy lépéssel mások előtt járni, hogy véletlenül se én legyek az, aki sérül. A baráti kapcsolataim a bizalmatlanságra, felszínes jópofizásra épül: köszönünk egymásnak, megkérdezzük, hogy van a másik, de a válasz igazából egyikünket sem érdekel. Szeretnék végre egyszer egy olyan embert, aki tényleg kíváncsi, mégis hogy felelek arra az egyszerű kérdésre, hogy „Hogy vagy?”, és aki nem elégszik meg annyival, hogy „Köszönöm, jól.”
Nem tudom, azt várom-e ettől az egésztől, amit az imént elkezdtem kifejteni, mindenesetre talán túl sok reményt is fűzök ehhez az egészhez. Mennyi ideje is ismerjük egymást? Persze nem is az idő számít, ezek csak adatok, kiismerheted a másikat akár egy hónap leforgása alatt is. Mégis, folyton ott motoszkál a fejemben az a gondolat, hogy mi van, ha… Mi van, ha ez csak egy vicc? Ha a menő griffendéles megpróbál hülyét csinálni ebből a kis szerencsétlenből? Ezt a lehetőséget azt hiszem el is vethetjük, de ez fordult meg először a fejemben. Aztán eszembe jutott az is, hogy mi van akkor, ha komolyan gondolja? Persze erre is van egy olyan forgatókönyvem, miszerint a kitartása, hirtelen támadt lelkesedése egészen addig fog tartani, amíg észre nem veszi, hogy mindenütt csak falakba ütközik. Így szokott ez többnyire történni. Rájönnek, hogy nem is vagyok annyira egyszerű, mint amilyennek az első pillanatban tűnik, így egész gyorsan meg is futamodnak. Meg tudom érteni őket, senki sem akar egy zárt ajtón kopogtatni hosszú ideig, én sem akarnék. Persze azért ott motoszkálhat a kérdés: mi van, ha pont akkor nyílt volna ki az ajtó, amikor hátat fordítottam neki? Persze ezen a kérdésen felesleges is rágódni, már úgysem tudjuk meg.
Szótlanul ücsörgünk egymás mellett, a kérdésemet már réges-régen elnyelte a csend. A válaszom nem is kapom rögtön meg: úgy nem is lenne az igazi. Vannak olyan kérdések, amiket néha jobb nyitva hagyni, nem igaz?
Kételkedik abban, készen állok-e a mondanivalójára, én viszont abban nem vagyok biztos, hogy ő készen áll-e a válaszadásra. Engem nem olyan könnyű elijeszteni, fordítva már sokszor többször történt meg. Ha ezt tudnád, Samuel, akkor most könnyebb lenne a dolgod. Persze eszem ágában sincs megkönnyíteni, becsülöm annyira magamat, hogy úgy gondoljam, megéri értem… hogy is mondják? Küzdeni.
Kérdően pillantok rá, bár nem tudom, ezzel mennyiben segítem meg a dolgát, nekem sosem könnyíti meg a válaszadást, ha közben árgus szemekkel figyelnek. De képtelen vagyok nem őt nézni, bármilyen furcsa reakció is ez tőlem, ami még kicsit valahol engem is meglep. Általában szeretem játszani az elérhetetlent, hogy aztán a másik fél is elhiggye: minden rá fordított figyelmem kegyes kiváltság. Ez nem is annyira tudatos, mint ösztönös, az okát sem tudom valójában, mindenesetre ahogyan mondtam, szeretem a kezemben tartani a dolgokat. Most is görcsösen kapaszkodom a biztonsági övembe, nehogy valami olyan történjen, ami mindent felforgat a biztos pontokra épített életemben.
A válaszadás előtt még közbeékel egy hirtelen tett vallomást. Elmosolyodom.
-Igen, valóban megbántottál…
Felelem inkább megbocsátóan, mintsem megrovóan, ami a tényen ugyan nem sokat változtat, de azért igyekszem éreztetni vele, hogy megadom a lehetőséget, hogy jóvá tegye. Ráadásul ez általában két emberen múlik, biztosan az én viselkedésem is katalizátorként hatott rá, így nem is háríthatom rá a teljes felelősséget. Azért értékelem, hogy képes kimondani a bűvös szót, sokan képtelenek eldobni a büszkeségüket a másikért. Felelhettem volna kedvesebben is, de egyelőre úgy érzem, nem szabad teljesen kiszolgáltatnom magam neki azzal, hogy elmondom, megbocsátottam, és örülök annak, ami most van. Egyelőre még nem.
-Nem, egyáltalán nem hülyeség!
Vágok közbe a kelleténél talán túl izgatottabban is, így gyorsan el is kapom a tekintetem, míg befejezi a mondanivalóját. Szerencsére a hajam takarásában azért lehetőségem van elmosolyodni, amolyan kislányos, ábrándos módon. Nem is tudom, mikor mosolyogtam utoljára így, de arra emlékszem, hogy gyorsan le is fagyott az arcromról…. Mindegy, kár a múlton rágódni, és rávetíteni mások hibáit, ennyire még én sem lehetek kegyetlen. Mindenesetre persze, hogy jól esik, amit mond, és persze, hogy ilyen válaszban reménykedtem. De kimondani sokkal egyszerűbb, mint megtartani, ehhez az állításomhoz viszont ragaszkodom. Ha most így is érez, könnyen képes vagyok elbizonytalanítani másokat, és még könnyebben erőszakolom ki, hogy megbántsanak. Igen, valahol talán kicsit az én hibám is szokott lenne, a túlzott aggodalmaskodásommal és a vádaskodásommal, miszerint nem is akarnak megismerni, stb. stb. stb.
-Hát, ha elég kitartó vagy, akkor talán meg is ismerhetsz. De nem ígérek semmit.
Ezúttal a mosolyt most már ő is láthatja, ugyanis felé fordulok. Így kevésbé tűnik ijesztőnek a mondanivalóm, ugyanis nem is úgy szántam, csak gondoltam jobb, ha tudja, mibe vágja a fejszéjét, mielőtt végképp elhatározza magát.
-És… hogyan akarod kezdeni?


újra kellett olvasnom, elfelejtettem, mit játszottunk,
olyan rég írtál Hááát szív
Naplózva


Samuel I. Goldhawk
Eltávozott karakter
*****


VI.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2012. 06. 27. - 08:44:00 »
+1

Kimberley





   Úgy tartják, hogy egy kapcsolat mindaddig életképes, amíg a pár bármelyik fele képes küzdeni érte. De hát mégis miért ne küzdenének érte? Nincsen erő, idő, netán kedv hozzá? Mindaz, amit hosszú hetek, hónapok, netán évek jelentettek, hirtelen semmivé foszlanak? Hát lehet ilyen? Mindezt azért, hogy a legváratlanabb pillanatban arcon köpjön minket az, akit a legjobban szerettünk? Komolyan ilyen lenne egy párkapcsolat? De hát ilyen az élet… Akkor támad, amikor senki sem várja, mikor senki sem látja. És mindenki ettől retteg.
Az emberek nyuszik. Gyáva népség, akik rettegnek tőle, hogy összetörik a szívüket. Könnyebb úgy élni, hogy sosem ismertük meg a szerelmet. Persze hogy könnyebb… Na de teljesebb is?Kétlem. Képesek vagyunk tehát úgy leélni életünket ebben a világban, hogy minduntalan gyávák voltunk lépni. Hiszen néha tényleg csak arra van szükség, hogy kockáztassunk, merjünk megtenni valamit, és a jutalmunk nem marad el. Csak merjünk cselekedni!
Ott ültem Kimberley mellett és gyűjtöttem a bátorságot, hogy egyáltalán szavakba öntsem mindazt, ami hirtelen feltódult az agyamba, egyenesen a szívemből. Nem voltam még így összezavarodva soha. Talán Kimberley lenne az első olyan lány, aki iránt én kezdeményezek, akire… csúnyán mondva, de én hajtok, s nem fordítva. Mint már mondtam, ez idáig csak a kisujjamat kellett kinyújtanom érte, ha szerezni akartam magam mellé valakit, bárkit. Sosem szenvedtem lelki válságban, nem voltam féltékenykedő típus, és ha úgy alakult, mindig én voltam az, aki kimondta az utolsó szót. Hősködhetnék vele, hogy „meg sem érintett a dolog”, vagy hogy „szartam az egészbe”, de nem így volt. Az igazat megvallva, gyűlöltem magamat ezért. Mert sosem lehettem biztos abban, hogy a következő lányhoz lesz elég türelmem, elég kedvem. Tudom csúnya ez így, nem is vagyok rá túl büszke, de az igazság az, hogy számtalan „kapcsolatom” ment úgy tönkre, hogy egy idő után rájöttem: semmi kedvem az egészhez.
Tudniillik az emberek úgy vannak  bekötve, hogy mindig olyan dolgokért áhítoznak, amit nem kaphatnak meg. Legyen ez esetben ez egy lány. Semmi közünk eleinte egymáshoz, de aztán a csaj észreveszi, ahogy rámosolygok, csupán bele kell túrnom a szőke fürtjeimbe, meg netalán be kell feszítenem a bicepszemet és voálá, egyből érdeklődni kezd. Aztán mikor úgy érzem beérett a dolog, megteszem a végső lépést. Együtt is leszünk pár napig, amikor is rájövök, hogy nincs is szükségem ilyesmire. Hiába… az emberek csupán addig vágynak a különféle elérhetetlen dolgokra, míg meg nem kaparintják. Utána mehet az egész a szemétbe…
Féltem tehát, s ez az érzés ismeretlen volt számomra. Mintha nehezebben szedtem volna a levegőt, akárhányszor csak belegondoltam abba, hogy elég egy rossz szó és örökké elüldözöm magam mellől. De miért rémít meg annyira ez az örökké szó? Miért érzem azt, hogy már soha nem lesz semmi a régi? Lezárul egy lehetőség az életemben, egy kapu, mely mögött olyan élet rejtőzhet, amelyben boldog lehetnék… Félek ettől az egésztől, s ezért nehéz beszélnem.
Tereltem… Csak hogy húzzam az időt, előbb bocsánatot kértem tőle, amiért akkora nagy tapló voltam legutóbb. Kim bevallotta, hogy valóban rosszul esett neki, amit a végén mondtam az ajtóban. Ettől csak még kellemetlenebbül érzem magam, elvégre nem veszem észre a szája szegletében bujkáló kis mosolyt.
Aztán végre rászántam magam. Akadozva, bizonytalankodva benne, hogy egyáltalán érdekli őt, amit mondani készülök, végül is kiböktem. Kedvelem őt… Ő pedig olyan gyorsan vágta rá, hogy ez nem is hülyeség, hogy zavaromban elnevettem magam, és kedvem lett volna magamhoz szorítani őt. Az a hatalmas kő, ami a szívemet nyomta, hirtelen darabokra tört, és kezdtem megkönnyebbülni. Ha csak szikráját is látja annak, hogy van értelme nekünk itt ücsörögni ebben a büdös öltözőben…
- Első lépésként meg kell kérdeznem tőled… Te aranyvérű vagy?
Igyekeztem minél komolyabb fejet vágni, de látva Kim meghökkenését, muszáj volt nevetnem.
- Csak viccelek, viccelek!
Aztán mikor már lehervadt a mosoly az arcomról, egyszerűen vállat vontam.
- Nem tudom, szokás ilyet előre megtervezni?


béééna Hááát Puszi
Naplózva


Kimberley M. Holloway
Eltávozott karakter
*****


•• guilty and broken inside | 6.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2012. 07. 01. - 02:46:55 »
+1

Samuel

Fogalmam sincs, mégis hogyan kéne viselkednem vele, ez mindig nagy dilemma volt a számomra. Legyek kimért, hogy elhitessem vele és magammal is, hogy értem sokat kell küzdenie? De mégis mi a garancia arra, hogy megéri? Talán tényleg harcolni fog a figyelmemért, a bizalmamért, de mi lesz, ha a végén rájön, hogy egyáltalán nem érte meg? Elvégre én is csak egy átlag ember vagyok, az életem legalább annyira átlagos, mint én magam. Nem hiszem, hogy van bennem bármi különleges is, ami elég arra, hogy megtartsak valakit, így leginkább nem engedek olyan közel magamhoz senkit, hogy el is veszíthessem. Persze hitték már páran, hogy megérintettek, hogy ez más, mint legutóbb, de nem hagytak bennem elég maradandó nyomot ahhoz, hogy azt akarjam, az életem részei legyenek. Úgy érzem, ez az egész élet csak egy állomás, tele szenvedésekkel, kudarcokkal, amiket nem szívesen osztanék meg másokkal, és úgy tűnik, mások is ugyanezen a véleményen vannak. Elvégre ők is csak a boldog pillanatokat szeretnék átélni velem, nem? Egyáltalán nem érzem őszintének azokat, akik segíteni próbáltak valaha is nekem. A szánalom talán valós volt, de a szándékot csak az erkölcsi norma diktálta beléjük, és nem igazán, szívből jött. Tudom, mennyire hangozhat ez szentimentálisan, de valóban így gondolom.
Visszatérve az eredeti kérdésre, a fő gondolatra: milyen hozzáállás a célratörő? A kimértséggel kapcsolatban az imént már kifejtettem az álláspontom, ám ezzel szemben ott van még a lehetőség arra, hogy magamat adjam. Ha mosolyogni akarok, akkor igenis mosolyogni fogok anélkül, hogy megijednék, netán elbízza magát, és ha meg akarom érinteni, akkor meg is fogom, nem tartva attól, hogy kihasználja a helyzetet. Elvégre ő is ugyanolyan ember, mint én, legyen ez bármilyen meglepő is, nem kell túlragozni a dolgot. Ha szimplán ki akar használni, akkor ki is fog, agyaljak bármennyit is a dolgon.
Persze ott van az a felfogás is, miszerint nem szabad agyalni az olyan dolgokon, amelyek az érzelmeinkhez kapcsolódnak, elvégre azzal megszűnik az egész varázs. Az agy és a szív külön funkciókra vannak teremtetve, nem szabad vegyíteni a logikus gondolkodást az érzésekkel, abból még soha semmi jó nem sült ki. Bár, ha ragaszkodom ehhez az álláspontomhoz, nem szabad semmi jóra sem számítanom, elvégre hajlamos vagyok mindent kétszer meggondolni, mielőtt megteszem, még az ilyen esetekben is. Ez ellen nem tudok mit tenni, ahogyan az ellen sem, hogy a jeleneteket, a most még élménynek számító emlékeket éjszaka majd lejátszom a fejemben, hogy aztán kielemezhessem. Mit kellett volna máshogy tennem, mit nem kellett volna megtennem, és mi az, amit mindenképpen meg kellett volna. Mit mondtam rosszul, ő vajon ezt miért mondta, és így tovább. Tudom, nem éppen okos dolog mindig a miérteket keresni, én is mindig ezt szajkózom, de képtelen vagyok leállítani az agyamat, ha az egyszer működésbe lendül.
És akkor benyög egy ilyen viccet, amitől kiesek az egész gondolatmenetből, és nem érzem úgy, hogy bármit is meg kéne terveznem, csak át szeretném magam adni a pillanatnak, még ha csak kevés ideig is tart. Szeretném, ha ez az egész örökké tartana: ez az oda-vissza szurkálódás, és az annál sokkal meghittebb, emlékezetes pillanatok. De szól valami örökké? Még az emlékek sem, nem igaz? Elkopnak, elhalványulnak, újak veszik át a helyüket, amíg végleg el nem felejtjük őket. De ha folyton a végét keresem valaminek, soha nem fogom tudni értékelni az aktualitását. Ami pedig elmúlt, az okkal múlt el, és még ha úgy is érzem, ismét át akarom élni, csak a nosztalgia varázslatos hatása mondatja velem.
-Milyen vicces kedvében van valaki!
Hunyorítok rá gúnyosan, és ezúttal is elmosolyodom, ám azzal a különbséggel, hogy most meg sem próbálok a hajam takarásába kerülni. Nem akarom annyira elbizonytalanítani, hogy aztán meg se próbáljon ismét megkeresni, mert akkor az egyetlen, akit majd okolhatok, az egyedül én leszek.
-Egyébként ha komolyan érdekel, félvér vagyok. Bármennyire is szántad viccnek, jogodban áll tudni. Nem ajánlatos akárkinek akárkivel mutatkoznia. Már ha téged érdekel, mi az ajánlatos…
A mondatom vége sejteti, hogy engem nemigen hat meg, persze érthető okokból, gondolom ez egy félvér szájából elég álszenten hat, nem is mi vagyunk azok, akiknek ezzel különösebben törődnie kellene. Ám mielőtt túl komoly vizekre eveznénk, fájdalmasan és szomorúan komolyakra, inkább igyekszem visszakanyarodni a számomra is sokkal kellemesebb témához. Már ha lehet kellemesnek nevezni azt, amiben nem igazán vagyok valami jó: a tervezésben.
-Akkor ebben az esetben vak fog vezetni világtalant, Samuel, mert hangozzon bármilyen meglepően is, nem vagyok a kapcsolatok szakértője.
Most már nem is elmosolyodom, azon kapom magam, hogy az imént arcomra varázsolódott mosoly még mindig a helyén van, és eszem ágában sincs letörölni onnan. Már ha ő meg nem teszi valamilyen meglepő kijelentéssel, amiben nem bízom, de tudod, mindig készülj a legrosszabbra, és akkor nem érhet meglepetés.
-Sokat jelent számodra ez a gyűrű?
Most jut az eszembe, hogy ezt a kérdést már ezer éve fel akartam tenni, a költői túlzást mellékelve körülbelül azóta, mióta a kezébe adtam. Mindenesetre kissé másmilyen irányt vett ez a beszélgetés, és … na, lényegtelen, azért érdekel a gyűrű története.



aki hajnal négykor ilyet dob össze neked,
az nem béna, csak mondom Hááát
Naplózva


Samuel I. Goldhawk
Eltávozott karakter
*****


VI.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2012. 07. 07. - 13:56:05 »
+1

Kimberley





   Úr isten, mennyi baromságot tudunk összehordani. Ugyan nem látok bele Kim fejébe, de csak ha fele annyi „hatalmas bölcsesség” szaladt át az agyán, mint nekem, mióta belépett az oroszlán barlangjába, már akkor is bőven túllépte az éves adagot. Elvégre mekkora őrület már! Olyan dolgokon agyalunk, amit évezredek óta nem tudott megmagyarázni senki. Miért szeretünk? Hogyan működik ez az egész? Baromság! Nem szabadna ezekkel foglalkoznunk, mert akkor megszűnik mindaz a varázs körülöttünk, ami olyan különlegessé és kiszámíthatatlanná tenné, amitől kaland lenne. Márpedig én kalandként akarom felfogni Kim megismerését.
Az igazat megvallva, nem vagyok az az érzelgős fajta. Furcsa hát, hogy ennyi szép gondolat, giccses izébizék, meg rózsaszín mütyürkék járnak a fejemben. Öcsém! Mütyürkék! Ki mondd ilyet?!
Egy biztos, Kimberley totál megbabonáz. Kész idiótának érzem magam mellette. Azt hiszem ez jó jel. Nem?
Nem tudok ígérni semmit sem. Hiszen hogy is fogadhatnám meg valakinek, hogy örökké szeretni fogom, hogy a nyakamat törném érte, csak hogy megismerjem? Az emberek nem ilyenek. Az érzések múlandók, és folyamatosan változunk. Sajnos a legtökéletesebb kapcsolatokban, a legnagyobb szerelmekben is van fájdalom és csalódás, akárhogy is próbáljuk elkerülni. Mert egyszerűen ilyenek vagyunk. A boldogság nem csupa jóból áll. A boldogság lényege, hogy az ember megtanulja elfeledni a rosszat és csak a jóval törődik. De ha óvatosan élünk, ha bizalmatlankodunk olyanokkal, akik szeretnek minket, és megpróbáljuk kizárni őket az életünkből, akkor sosem tapasztaljuk meg a boldogságot. Nem lehet burokban élni. Társas lények vagyunk, egyszerűen muszáj megbíznunk a barátainkban, muszáj beszélni a problémákról, az érzésekről, hagyni kell magunkat, hogy megismerjenek mások. Ez nem úgy működik, hogy valakit érdekel, valakit nem. A barátokat minden érdekel. Lehet, hogy nem most, lehet hogy nem is holnap, de egy szép napon majd mindent visszaadnak. Mert ez igenis így működik.
De ott van a másik életmód. Lehet élni magányos farkasként, lelki szemetesként csak nyelni és nyelni magunkba mások problémáit, temetve a sajátjainkat, mert nincs senki, akinek ki mernénk teregetni. Lehet élni így is, persze. De a kérdés az: meddig?
Nem tudok hát megígérni semmit Kimberleynek, csupán azt, hogy most fogom magam és felkísérem őt a kastélyba, és legközelebb elviszem kávézni, vagy valami. Nem mondhatom neki azt, hogy „xy” év múlva elveszem feleségül, szül nekem három gyereket és együtt éljük le az életünket Finnországban. Most úgy érzem, hogy szeretném mindezt… de nem ígérhetem mégsem. Nagyon is meg akarom ismerni őt, de ezt el is kell hinnie nekem. Vége a bizalmatlankodásnak! Elvégre, nem vagyunk robotok, akikbe a tervezés idején beprogramoztak egy adott érzelmi szintet, és azt életük végéig tartják. Lehetnek hullámvölgyek, de hát ez a lényeg egy kapcsolatban, hogy jóban-rosszban ott legyünk a másikkal.
És bárhogy is szeretném mindezt elmondani Kimnek, egyszerűen nem találom a szavakat. Ott szorít belül az egész, és valahogy mindenképp tudtára szeretném adni, amit érzek, amit most érzek, azt a megmagyarázhatatlan furcsaságot… de nem tudom.
Megcsókolnám, de félek, elrontanám vele az egészet….
Megölelném, de félek, hogy nem tudnám elereszteni többé…
Egyszerűen csak mosolyogtam rá, elvégre jó volt nekem. Úristen, de jó is volt nekem!
És mikor már úgy éreztem, hogy az arcizmaim a végkimerültség határához értek, egyszerűen csak nevetni kezdtem.
- Úristen, ne vedd már komolyan! Azt hiszed engem érdekel, hogy kinek mit csinált az apja, meg hogy meddig nyúlik vissza a családfáján a mágia? Szarok én az egészbe…. már bocsánat! Anyámat üldözik a Halálfalók, aminek én iszom meg a levét leginkább. Szerinted pont én problémáznék rajta a saját feles véremmel? Ugyan!
Úgy éreztem, hogy terelni kell a témát, mert ez a halálfalós dolog elég gyorsan kihozott a sodromból.
- Sebaj! Igazából még örülök is neki. Mi a jó abban, ha az embernek előre megírták a történetét, nem igaz? Fő a spontaneitás, meg a kaland, míg megismerjük egymást, nem?
Rápillantottam, ő pedig visszamosolygott rám. A hatalmas szemei, a pisze orr és a piciny gödröcskék…
- Hát, fogjuk rá… Tudod, a nagyapámtól kaptam. Ő nyerte még sok-sok évvel ezelőtt. Ilyen gyűrűt csak azok viselnek, akik megnyerték az országos kviddics bajnokságot. A nagyfater pedig rám hagyta a halála után…
Kissé elbizonytalanodok. Vajon tényleg ez a megfelelő pillanat, hogy olyan dolgokról beszéljek, melyeket mind a mai napig nem sikerült feldolgoznom?
- Tudod…. a szüleim elváltak, én pedig a nagyapám mellett nőttem fel. Ő tanított kviddicsezni is. Szép idők voltak. Ez a játék volt a mindene… a pályán halt meg….. Én pedig végignéztem.
És láss csodát, a mosolyom lehervadt, és mintha kihűlt volna az öltöző is. Jeges zuhanyként hatott mindez, és azon kaptam magam, hogy felpattanok a padról.
- Khm… Késő van.
Kinyújtottam a kezemet, hogy felsegíthessem.
- Gyere menjünk, mielőtt még nagyobb bajban leszünk, hogy sötétedés után császkálunk kint.
Pár perccel később pedig már a csillagok alatt lépkedtünk felfelé a kastélyig…


Folytatjuk...
Köszönöm a játékot! Puszi
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 07. 27. - 06:30:33
Az oldal 0.089 másodperc alatt készült el 46 lekéréssel.