A pályához vezető út

A pálya az iskolától néhány száz méterre található.

Az északi kijáratból a legkönnyebb megközelíteni. Félúton a folyón lévő híd vezet át.

Perry

*Falevelek hullanak fejek helyett, gesztenyék ujjak nyomán, őszidőt ír a naptár, ősziesnek érzem a levegőt is, ami az arcomba, nyakamba csíp, így leginkább sietősnek nevezhető mozdulattal húzom a fejemre a köpenyem fekete csuklyáját, zöld szegélyét összefogom a nyakamnál, másik kézzel a tarisznyát fogom a vállamra, Mephisto élénk nyervogásától kísérve rugaszkodom el a kastély kőlépcsőjéről, hogy mielőbb magam mögött hagyhassam a mostanában inkább nyomasztónak, semmint biztonságosnak tekinthető épületet. Már Hóborc sem a régi. Akárha otthon lennék, nyikorognak a falak, sóhajtoznak a deszkák, hideget lehelnek a talpam alatt a kövek, nyomorúságos fagy borong mindenhol. A minap még ködöt is láttam az egyik folyosón, teljesen varázstalan, jellegtelen, hidegből szőtt nedvességfátylat, alighanem a nyitva hagyott ablakon át folyhatott az épületbe. Már a varázsvédelem se a régi, bár nem tudom, mit várok ilyen tanárok mellett. Késnek és mugli ruhába járnak, hebegnek-haboknak az órákon, azt se tudják mit akarnak mondani, az új mágiatörténelem tanár pedig...
Mephisto, macska létére igencsak zajos nemtetszésnyilvánításba kezdett, ahogy megközelítettem a kviddicspályát, bár seprű nélkül csupán, a repülés tékozló szabadsága nem olyasmi, amivel most szívesen jutalmaznám magam. A seprűtároló mellett sötét árnyék magasodott fel kíváncsian, ugyanakkor hangokat hallottam a pálya felől. Értetlen és voltaképpen érthetetlen gyanakvással húztam elő a pálcám félig a táskából, nem tértem le a mellék-ösvénykére, ami az árnyékhoz vezetett volna, hanem megálltam kicsivel az öltözők előtt és vártam, hogy a hangok elég közel érjenek. Jöttek azok, gyorsan, tempósan, hirtelen kanyarodtak ki az épület mögül, aztán félhangos sikollyal tántorodtak vissza.*
-Ha visítanivalótok van, akkor befelé-*intek a kastély felé némi ingerültséggel a hangomban. Két hugrabugos liba a legszebb napodat is elronthatja, nemhogy egy ilyet, amiben a szépség is csak amolyan időszakos jelenségként képviseltette magát, és az is csak éjszaka, kevéssé hagymázas rémálmok képében, amikor is a kreativitás előmerészkedik a drillezettség árnyékából és valamelyest elszabadul. A tekintetemmel követem a sárgacsíkosok útját, jobb is, mert ezek már csak olyanok, hogy vissza-visszabámulnak rám, megránduló szájjal. Megsürgetendő őket célra tartom a pálcám, mire futásnak erednek. Ettől persze menten elmegy mindenféle támadókedvem. Ennyi a hírünk. Már arra se méltatnak minket, Mardekárosokat, hogy komolyabban ellenálljanak, vitatkozzanak, üvöltsenek, átkot szórjanak, amit persze könnyedén ki lehet védeni...
Mindegy már. Nem tudom mit keresett két hugrabugos a lelátóknál, de nem is érdekel nagyon. Akármit kereshettek, elvégre a kastély főleg nekik nem otthonos, bár semmi kedvem a griffendélesek és egyebek kis agresszív szektájába botlani, akik éppen gyakorlatoznak arra, hogy legközelebb miként próbáljanak leteríteni egy felnőtt férfi halálfalót, legalább nyolcan, mert ugye az összes mágikus energiájuk is kevés lenne hozzá, de én meglehetősen egyedül vagyok, csúnya dolog lenne, ha egymagam porig aláznám őket, mert rámtámadnának abban a hitben, hogy utánuk jöttem kémkedni, pedig a gyerekjátékok már akkor sem érdekeltek, amikor még időszerű lett volna korosztályomat tekintve.
Elhagytam az utat, az zöld faházat megkerülve nem néztem a pálya felé, mivel a tegnapi esőtől felpuhult füvön már ott botladozott az a sötét bőrrel leterített csontváznak látszó teremtmény, amiért jöttem.*
-Sajnálom, hogy megvárakoztattalak, bár úgyse érted az emberi szót-*lassan, óvatosan közelítettem meg, a valami vad gondolattól feltámadó szél hátrafújta a csuklyám, hagytam neki. A zsákomból egy kisebb csomagot vettem elő, mire is Mephisto felkapaszkodott a köpeny vastag anyagán és a vállamról bámulta éhes szemekkel a kibontakozó véres cafatokat.* -Máj. A macskám nagyon szereti, jobb, ha gyorsan végzel vele, mielőtt rádtámad érte-*az első néhány cafatot a thesztrál elé dobtam, ami csakugyan éhesnek bizonyult.  Vagy inkább mohónak. Egy kisebb húsfalatot magam elé ejtettem a fűre, arra Mephisto akrobatikusan a vállamról vetette magát.* -El vagy kényeztetve-*osztottam meg vele a nézetem, miközben a bestia felé közelítettem halkan. Már nem volt olyan gyanakvó, mint kezdetben, de a roxforti szelíd példányok csikójától nem is vártam mást. Újabb húst adtam neki, mikor kíváncsian nyújtogatta a nyakát, megérintettem csontos fejét.* -Jól van, maholnap le...-*rajzolom, akartam mondani, de újra zajt hallottam, ezúttal fúriadühösen fordultam meg, nem igaz, hogy ezen az elhagyatott, kviddicsezésre teljesen alkalmatlan estébe hajló szeles délutánon is vannak olyanok, akik ide merészkednek.*

[{ Seraphin Lamartin }]

{ Seraphin Lamartin }

Ősz. Egy tökéletesen kellemesnek mondható évszak, legalábbis a Perry fiú, és örökkön borús hangulata számára. Bizton állítható, hogy mások nem igazán tekintenek így rá, hiszen ki lenne az, aki szereti az esőáztatta latyakosságot, a koszt, a ködöt, és a megannyi negatívumot, amely a tél közeledtét hivatott jelezni. Davis azonban tökéletesen megvolt ezekben az időkben, nem egyszer kellett megjelennie a gyengélkedőn, mert az esőben való kóborlástól majdhogynem tüdőgyulladást szenvedett. Eddig mindig megúszta… és ahányszor megúszta, Pompfrey annyiszor elrebegte már neki, ne játsszon az életével és az egészségével. A fiatal válasza jobbára csak az volt, milyen életről is beszél az ápolónő számára, mert ő már akkor meghalt, amikor a szülei. A korosodó asszony aztán jó pár próbálkozását követően már feladta, hogy rojtosra koptassa a száját, és a legutóbbi alkalommal már csendesen látta el páciensét.

Mivel most nem igazán lógott az eső képzeletbeli lába, így pedig villámokkal sem igazán lehetett számolni – melyet egyébiránt a fiú kedvelt, mert nehezítette dolgát -, Davis úgy döntött, délután folyamán kimegy a szabadba, és repül pár kört a pálya körül, hogy felidézhesse magában azokat az éveket, amikor terelőként tevékenykedett a mardekár ház kviddics csapatában. Akkor még fizikailag és szellemileg is erős emberek alkották azt a bizonyos egységet, mára azonban a véleménye szerint ez már nem volt igaz tétel, sőt távol állt a valóságtól. A jelenlegi brigád, vagy jobb szó híján csürhe ellangyult, finoman szólva, és olyanok kerültek be, akikre még az utca felseprését, vagy a parkokban a lehullott levelek összeszedését sem bízta volna. Akkoriban az élet is más volt, mára egy teljesen új iskolával kellett számolnia, és minden nap meg kellett küzdenie önmagával, nehogy olyat tegyen, amelyet esetlegesen megbánhat. Rengeteget elmélkedett az év megkezdése előtt, hogy egyáltalán visszatérjen-e a pöcegödörré vált Roxfort ezredéves falai közé, vagy kihagyja az esztendőt. Pedig aranyvérű, nem kellett számolnia a következményekkel… egyszerűen nem nyelte le, hogy olyanoktól kell tanulnia, akiket a legszívesebben a halálba küldene, mégpedig igencsak válogatott, és rendkívül lassú módon, hadd lássa a szemükben a könyörgést és a fájdalmat. Éjfekete, zöld szegélyes talárja szinte lobogott mögötte öles léptei okán, noha a rézsútosan, mágikusan hátára erősített Nimbus olykor megfogott egy-egy libbenést… szeretett határozott tempót diktálni, még akkor is, ha nem volt időkorláthoz szabva a megjelenése.

A kis úton haladva, elhagyva a diáktársaktól hemzsegő közeget két alakra lett figyelmes a távolban. Mások ekkor már réges-régen a pálcájukat kutatták, nehogy valamiféle támadást kelljen elszenvedniük felkészületlenül. Jómaga azonban nem tett semmi különlegeset, csak gyalogolt előre, nem tántorítva a kiválasztott „sávtól”. Először derűs hahotázást hallattak az ismeretlenek, amely megerősítette a fiatalt, semmittevése az ügyben jó választás volt, de aztán, valahogyan csendesebbre fogták szavaikat. A hatodévét taposó élt a gyanúperrel, ez azért van, mert kiszúrták közeledtét, és nem akartak olyan eszmecserét folytatni, amely esetlegesen nem tartozik másra. Különösebben nem zavarta a dolog, nem oldalazott ki az ösvény szélére, nem tekintett sem jobbra, sem pedig balra… egyenesen, emelt fővel előre, mint eddig is haladt. Ahogyan közeledett, már látta a mellkasokon a sárga címert, valamint azt, ahogyan a két lány összepusmogott. Nem is vette a fáradtságot szóemelés okán, mely szerint nem illendő a susogás, ha problémája van a hölgyeknek, a szemébe mondják azt… tudta, feleslegesen koptatná száját, amazok úgysem látnának mást, csak a gonosz mardekárost, akit gyűlölni kell, mert a süveg annakidején éppen ezt a színt köhögte ki számára. Elhaladván mellettük, még hallotta a háta mögötti meglepettséget, melyet az alacsonyabb lány intézett a másik felé, a fiú hátára erősített seprű érdekességéből kifolyólag.

Az öltőzők mellett tért le az útról, úgy döntött, a lelátók alatti kis tisztásról fog majd indulni, tesz pár kört, megméretteti magát a pályát ölelő gerendahalmaz között is, majd visszarepül a déli szárnyba vezető egyik közeli kis udvarra, hogy onnan a hálókörletébe sétálhasson… vagy éppen a Nagyterembe, mert megéhezett. Persze abban az esetben reptének végső úti célja is más lesz majd. Ahogyan befordult, szinte azonnal kiszúrta diáktársát, valamint annak meglehetősen furcsa társaságát is. Messziről észrevehető zöld szegélyezte a talárt, nem volt kérdéses hát, hogy háztárssal lesz dolga, hacsak nem valaki érdekes ármányt óhajt űzni… az érdekesség azonban nem diáktársa személyében volt keresendő, vagy éppen a visszataszítóan sovány macskában, mindinkább abban, hogy az egyelőre arc nélküli idegen egy thesztrállal foglalatoskodott. Már pedig azok csak bizonyos célcsoportnak voltak láthatóak. Mivel az ismeretlen kiszúrta az érkezését, és megfordult, Davis azonnal beazonosította az arcvonásokról, egy hetedévesről volt szó, megfejelve aranyvérűségével, valamiféle Lamartin. A teljes nevére nem óhajtott emlékezni, nem tartotta fontosnak, annyi elegendő volt számára, hogy eleddig nem igazán fútta össze őket a sors szele. Lassú léptekkel indult meg a trió irányába, egyrészt, mert tisztában volt a sokak számára láthatatlan állat természetével, másrészt, minek kapkodjon, attól semmit nem ér el hamarabb. Odaérve aztán összefonta karjait a mellkasán, majd az állatot bámulva szólalt meg.
- Ködös délutánt!
Érdekes köszöntést választott, de a körülmények sem voltak mások.
- Nem sokan képesek erre az igazán egyszerű mutatványra.
Mondata egyértelműen arra utalt, ahogyan a felsőbb éves megsimogatta az állatot.

Davis Perry

*Feleslegesen elpazarolt energia, amivel stresszeltem magam, ez az első, üdvözlő szó után nyilvánvalóvá válik, miután szemügyre veszem az érkező fiút kék szemétől kezdve a zöld talár szegélyéig. Úgy látszik felül kell írnom a korábbi, józannak érzett megállapításom, miszerint nem lenne normális ilyenkor seprűre ülni. Van, akit mégis a bolond, kerge széllökésektől hajtott ködfoszlányok között kíván eltévedni seprűvel, hát lelke rajta. Alighanem én is élvezném, csak nincs az a stabil seprű, amelyiket ilyenkor képes lennék szél ellenében kormányozni.*

-Perry-*biccentek tartózkodva, köszönteni illik, ha már egyszer ő megtisztelt azzal, hogy kitért a kedvemért. Követem a pillantását a lassan hátráló mágikus bestiára, mivel látja, ezért nem vélem úgy, hogy miatta kéne elszalasztanom a nagyszerű alkalmat, hogy még tovább szelidítsem az eredeti fajtapéldányokhoz képest eléggé szelíd, de azért nem különösebben bizalmas jószágot. Akár borzad, undorodik, akár nem, újabb adag, friss vért mázolva szét a kezemen a csomagból egy csík nyers, sötétvörös májat emelek a lény elé, mire az felhagy a visszakozással.* -Nehéz eldönteni, hogy most érdekli-e, hogy mit akarok vele, vagy csak maga a hús, az étel érdekli-*hogyha van valaki a közelembe szinte kényszeres és kötelező érvényű, hogy megosszam vele a tapasztalataim, az aktuálisat, mintha bármi haszna is lenne belőle. Zephyr nem tett jót nekem, nem áll szándékomban soha tanítani, de ha egyszer elkezdem, akkor nehéz megállni vele. Inkább ledobom a húst, mielőtt a meredt szemű bestiám félreharap és a kezemet találja meg helyette, aztán hátranézek rá.*

-Lévén elég kevesen látják, ezen nincs mit csodálkozni-*Mephisto rosszindulatú kis szökkenéssel cserkészi be a fiút, körbejárja, akár egy jó házőrző eb, sárgálló szeméből némi szemrehányást olvashatok ki. Megszimatolja az idegen talárt, azt a farkát felmeresztve dühös fújással ugrik el a gazban. Felvonom a szemöldököm, visszanézek a jövevény szemébe.* -Persze egyre többen és egyre varázslóhoz méltatlanabb történetekkel, okokkal, aztán már nem is akarják igazából megsimogatni-*amíg eszik, most én se nyúlok hozzá, csak amikor tarajos sárkányfejét felemeli fordul újra felé a figyelmem, a lapockáján lógó puha, bársonyosan feketéllő bőrt tapintom, amit egy rosszalló fújással honorál csak, az orrát belefúrja a kezembe tartott csomagba, amit elejtek, véres-nyákos tartalma végigdől a füvön, de az állat nem bánja. Kendőt húzok elő, egyesével törölgetem végig az ujjaim. *-Voltaképpen nem hibáztatom őket érte-*felé fordulok.* -És te? Nem akarod megfogni? Szelíd, mivel az iskolai ménesből való példány, még egészen fiatal, nem unta el a kordéhúzogatást, nem unja a diákokat sem és mindenekfelett hisz a haszonélvezetben, ahogy erre jó példát láthatsz most is-*hanyagul mondom, pedig voltaképpen ő tesz nekem szívességet, emberi szót szólhatok a kastélyon kívül anélkül, hogy abban lenne politika, halálfalók, erőszak, akarat, hatalom és mindenféle járulékos tartozékai ezeknek a kifejezéseknek, amiktől visszhangos lett hirtelen az élet, és már nyoma se maradt benne az ilyasmiknek, hogy titkos tudások, tanok, érdeklődés, kalandvágy. Nem vagyok jó politikus gyermek, vitathatatlan, különben nem akarnék éppen egy ilyen, még a mieink közül is erősen kinézett kölyökkel interakcióba bonyolódni.*

-Repülni készültél-*ha már egyszer köszönés után elfelejtettem megkérdezni, hogy mégis mit keres itt, ahogy illett volna, annak ellenére, hogy a repeszköz kiszúrhatná a szemem a hátán, marad a tényszerű, szinte nyers megállítást, amit csak enyhíthetne az a tény, ha irigyelném őt ezért, a magabiztosságért*-Nem túl szerencsés ebben az időben-*különösebb aggodalomra semmi ok, bár összerezzenek, amikor a thesztrál orra, kemény, csontos, rideg orra a kezemhez ér, amelyik minden igyekezetem ellenére húslétől szaglik, de néhány tanácstalan érintés után inkább mégsem harap bele, a szárnyait megnyújtóztatva hajtja vissza csigolyákkal keményített ívvel ékes nyakán ülő fejét a földre, maradványok után kutatva.*

[{ Seraphin Lamartin }]

{ Seraphin Lamartin }

Davis az igencsak soványkás arcú háztársának köszöntését követően tekintett az éppen hátráló, meglehetősen bizonytalan és gyanakvó állatra, mintegy végigmérvén teljességében. Nem különösebben tetszettek neki a thesztrálok, kezdve a bőrük színétől egészen a testfelépítésükig. Tényként kezelhető, hogy bizony érdekesnek vélte a fajt, és történetüket, de soha nem kívánkozott arra, noha vagyona engedné, hogy szert tegyen egyre is. Semmi kecsességet nem vélt felfedezni bennük, pofázatukat pedig egyenesen visszataszítónak találta. Mivel szükségszerű volt, megélt mellettük, és elviselte a látványukat, de nem hullatott volna könnyeket, ha valami oknál fogva kihalnak.

Midőn Lamartin a kezében szorongatott zacskóba nyúlt, és kivette annak tartalmát, legalábbis egy vaskosabb darabját a benne levőknek, a hatodéves bizony apró fintort eresztett el, még talán, ha alig láthatóan is, de megrázta a fejét. Valójában azt nem értette, miért kell összepamacsolni holmi vérrel és húscafatokkal háztársának kezeit, amikor feltaláltatott a varázspálca is, mintegy segédeszköz az ilyen és hasonló esetekre. Persze mindenkinek a szíve joga eldönteni, hogy szolgamunkát óhajt-e végezni, vagy éppen kihagyná azt… mert amit a hetedéves diáktárs tett, az mindenképpen aljanépnek való munka, nem méltó az aranyvérhez. Persze felfogható tudományos tevékenységnek, de akkor sem indokolt egy tetem belső szerveinek masszírozgatása. Ezt követte a háztársának gondolatmenete a tudatosságról, vagy éppen tudatlanságról, amelyre Perry haloványan elmosolyodott.
- Mivel idomítható, nehéz megmondani. Mégis, az egyed körülbelüli korára való tekintettel megkockáztatnám, hogy utóbbi tétel az igaz, csak a hús érdekli.
Mi más érdekelhetné, mert az bizonyosan nem, hogy két ember áll előtte, és éppen arról beszélget, vajon tudatosan cselekszi-e amit, vagy éppen csak ösztönből. Davis summás kijelentésére, mely abban nyilvánult meg, nem sokan képesek a bestiák megsimogatására, megérkezett a velős válasz… mindeközben a visszataszító küllemű macska körözni kezdett körülötte. Szemmel kísérte a dög mozgását, amíg előtte oldalgott, de aztán nem törődvén vele fordult ismét a theszrál, később pedig Lamartin felé, hogy meghallgassa okfejtését a haszonélvezetről, valamint arról, sokan nem is óhajtják megsimogatni az állatot.
- Első sorban, hadd jelezzem, mielőtt belekezdenék a válaszadásba.
A hangsúly teljesen nyugalmas, már-már bársonyos és hívogató. Davis soha nem szerette felemelni a hangszínét, persze, ha a szükség hozta, képes volt az erőteljesebb diskurzusra is… de általánosságban véve mire oda szokott fajulni a dolog, ő már dolga végeztével haladt tovább.
- A macskád rendkívül irritáló, a közeljövőben tartsd távol tőlem!
A jelzésnek fontos értéke van, legalábbis a diáktárs, no meg persze a sárgálló szemű bestia számára. Ez legfőképpen a testi épségének megőrzősét hívatott óvni és segíteni.
- A mende-mondák sokak számára visszatartó erőt képviselnek, ha valakit meg kell ítélniük!
A mondat alatt a fiú égszínkék szemei lassan visszakúsztak a visszataszító küllemű, csontsovány szárnyas lényre.
- Legyen az állat, vagy ember… ez egy rossz szokás…
Itt tekintete ismét Lamartinra szegeződött.
- … noha nem is ismerik valójában, képesek véleményt alkotni róla csupán hallás alapján.
Tökéletesen jellemző az emberekre a tézis, elég csak alapul venni az iskola tanulói közül megannyit. Egy lány gyermekies módon elhíresztel egy pletykát egy fiúról, mert haragszik rá… természetes hát, hogy közeli ismerősei is neheztelni fognak az alanyra, míg végül az álhír futótűzként terjed szájról szájra, hogy aztán a végén többen gyűlölködjenek, valójában azt sem tudva, kire és miért… holott lehetséges, ha elbeszélgetnének az alannyal, igazán szimpatikusnak találnák. Ez nyugodtan ráhúzható az éppen fiúk mellett falatozó thesztrálra is. Sokan félik megérinteni, sokan félik, hogy egyszer majd látniuk kell, emiatt misztikusság lengi körül, és természetesen ellenérzések. Pedig, mint a példa is mutatja, félénk jószágról van szó.
- Jómagam nem így gondolkodom, de megsimogatni nem fogom az állatot.
Jelentette ki határozott hangon, miközben ismét a lényre révedtek a szemei a másodperc töredékére.
- Véleményem szerint semmi szépség nincs testfelépítésükben, kinézetükben… ellenben a történetükkel.
Minek akkor a kontaktus, teljességgel felesleges. A témát ismeri, meglehetősen jól áll legendás lényekből, továbbá rengeteget olvasott már a thesztrálokról, főként az első találkozást követően.

Megrázva a fejét lépett hátrébb egyet, amikor is háztársa célba vette a hátára mágikusan erősített Nimbust, no meg persze az időjárást, és véleményét. Halovány mosoly következett ezt követően, a másik, noha nem mondta, Davis valószínűsítette, hogy nem szívleli a seprűlovaglást, így nem is ismerheti annak érdekességét, és kihívásait.
- Látod!
Jelentette ki, midőn hátra nyúlt, hogy elővegye a szórakozását segítő eszközt.
- Jómagad is ítélkezel, noha, hadd találjam ki, nem szívleled annyira a seprűlovaglást, hogy akár naponta űzd.
Kiejtésre nem került ugyan, de a szavak és hangsúly árulkodó, arról nem is beszélve, hogy minél zordabbak a körülmények annál nagyobb az élvezet és próbatétel is.
- Amennyiben nem foglalkozol vele túlzottan gyakran, akkor honnan tudod, mi az igazi esszenciája?
Zárta sorait, miközben a seprű bogas felét a földre szegezte, jómaga pedig két kezével rátámaszkodott a nyél csúcsára.

Davis Perry

-Igen, ettől tartok én is-*szemlélem végig még egyszer némiképpen szemrehányóan a teremtményt, akit nekem rendelt a feladat, pontosabban kiválasztottam arra, hogy tanulmányt és megfigyeléseket hajtsak végre, aminek persze komoly feltétele a személyes kontaktus. Látom a Perry fiú arcán a fintort, egy pillanatra még meg is kísért a gondolat, hogy megmagyarázzam neki a vért, a puszta kézzel fogdosott húst, de aztán inkább nem szólok róla. Nem feltételezem, hogy érdekli, hogy bármikor is személyes kontaktusba óhajtana lépni bármilyen teremtménnyel, vagy foglalkoztatná a szelídítés gondolata, tartok tőlünk, hogy per pillanat kettőnk közül egyedül nekem érdekes az, hogy kézhez szoktassam a thesztrált, nem pálcához, vagy egyáltalán. Nem, aligha érett meg ez a szeles csevely még az ilyen bizalmi megszólalásokhoz, nézzen inkább őrültnek, mondhatni megszoktam, hogy nem becsülik a társaim annyira az elgondolásaimat, amennyire én magam, de hát voltaképpen szívük joga és a legkevesebb kritikával nem fogom illetni a véleményét, ameddig nem ad neki olyan formában hangot, amit én nem tudok tolerálni és amíg csak visszakozik, én is csak mosolygok, aztán amikor olyan területre ér a szavaival, ahol a legkevésbé se kompatibilis.*
-Vagy inkább... tartsd távol magad a macskától-*villan felé a tekintetem, éppen csak annyira hidegen és türkizszínűen, amennyire szükséges ahhoz, hogy érzékeltessek némi fenyegetést a hangomban, de aztán már tovább is lapozok. Naponta ezer fenyegetést is kapok, macskára vagy nem macskára való tekintettel, miért éppen ez az egy bántana meg komolyabban. Ezt legalább kimondták és nem csak a tekintetek üzenték, és így, kimondva mégiscsak van benne némi kompromisszum. Szerencsére Mephisto nem az a különösebben bizalmaskodó állat, nem fogja megközelíteni, elvégre az állati ösztönök gyakorlatilag verhetetlenek.*

-Nem kényszer, csak megemlítettem, mint egy lehetőséget-*kicsit hátralépek, leengedem a kezem, mire a thesztrál elunva a számára különösen érdektelen társaságot úgy dönt, hogy távozik. Hosszú lábai törékeny bájjal hajtják szét a magasra nyurgult, de szél által gondosan megfektetett füveket, a fejét felemeli, az ég felé szimatol az alacsonyan tornyozódó, szélcibálta felhők felé pillant, aztán két-három kurta lépéssel távolodik el tőlünk és egyetlen erőteljes, hosszú ívű ugrással a levegőbe veti magát, a szárnyai vitorlaként bomlanak elő, egy hirtelen léglöket visszacsapja még fölénk gyorsan emelkedő testét, de aztán irányba csapja magát, vékony lábai maguk alá gyúrják a rakoncátlan léglöketet és máris csak egy fekete kabátnak tűnik, ami az erdő felé libben.* -Szerintem meglehetősen kecsesek, bár igazad van, a történeteik sokkal inkább kellemesebben egy biztonságos könyvből kiolvasva, mint a valóságos látképük. Nem a dekorációs értékük miatt szeretem őket-*hanem leginkább azért, mert repülnek, és méghozzá annyira könnyedén, annyira tökéletesen, annyira a mozgásukban van az elegancia, méghozzá oly módon, hogy valójában egyáltalán nem is látszik meg rajtuk, ha csak úgy önállóan szemlélem. De ez a thesztrál már elrepült, bár látjuk még egymást, mondhatni a beetetés már megtörtént, amivel egy időre hűséget és érdeklődést vettem tőle, követem a tekintettem amíg el nem tűnik, aztán Davis felé fordulok, felé lépek, lassan, nem támadólagosan, manapság már nem nagyon tudhatja az ember, miben bízzon, magam sem kedvelem a hirtelen mozdulatokat, nemigazán várom el mástól se a türelmet. Furcsa egy év volt.*

-Tévedsz, és bár nem feltételezek rólad elhamarkodott ítélkezést-*visszafogott mosollyal hárítok, miközben egészen szembelépek fele, ahogy a seprűre támaszkodik. Szép példány, bár nem a legújabb seprűdivatnak enged, gyakorlatilag a Nimbuszok már a tökéletesek mindenféle célra, a Tűzvillám pedig csak amolyan divat...* -Módfelett szeretek repülni, és élvezném gyakrabban, mert valóban nem űzöm napi rendszerességgel-*makulátlanra tisztítom a kezeim a vértől és a köpenyem is megtisztítom egy intéssel, már amennyire összevéreztem, tehát voltaképpen nem különösebben. Felpillantok rá, kék szemében hidegség, hát persze, a színmisztika egyik legfőbb alaptétele, hogy aki hatásos akar lenni, befolyásolni akar, az akkor is kékre bűvöli a tekintetét, ha eredetileg más volt, szórakozott félmosollyal szemlélem*-Nem vagyok se elég merész, se elég energikus, se elég bátor ahhoz, hogy kockáztassam magam ilyen szélben és a céltalan repkedésnél jobban kedvelem a játékot, ami pedig csapaton kívül nem éppen... gyakori-*gyakorlatilag némi edzésjellegű repkedésen kívül még nem találkoztam a pályán emberekkel akik csak úgy a maguk örömére játszottak volna, és bár nekem se kéne vágynom rá, a kviddics is csak egy olyan varázslós dolog, amiben szívesen lennék jó, jobb, kiváló, de amíg az átkoknál, bűbájoknál a pálca mindenkinél adott, úgy erről le kell mondanom. Túlélem. A csuklyámért nyúlok, óvatos mozdulattal emelem vissza a fejemre, komolyan rápillantok.* -Mi az igazi esszenciája?

[{ Seraphin Lamartin }]

{ Seraphin Lamartin }

A macskára való megjegyzését egy valamelyest goromba hangvételű válasz követte, megtoldva egy apró, ám mégis paprikás tekintettel. Talán nyomaték szeretett volna lenni, hogy a szavak mélyebben ivódjanak a tudatába, de Davis ezeket az üres fenyegetéseket soha nem szokta magára venni. Tökéletesen tisztában volt azzal, ha az érintett állat ismét ráfúj, vagy körülötte ólálkodik, fenyegetéstől függetlenül fog cselekedni. Ennyire egyszerű, jelezte nem tetszését a másik felé, hát elvár annyi tiszteletet, hogy akkor amaz figyeljen oda a kedvencére… vagy, alkalomadtán majd vásárolhat magának egy másikat az Abszol úton, vagy, ha ott már bezártak az üzletek, akkor valahol máshol. A kis intermezzót követően aztán, mintha mi sem történt volna, Lamartin folytatta diskurzusát az állatról, amelyért Davis nem különösebben repesett… persze semmi baja nem volt magával a fajjal, egyszerűen nem érezte azt a fajta csodálatot, amit a másik az esetleges kutatása, vagy éppen szórakoztatása céljából felfedezni vélt bennük. Amikor a thesztrál aztán úgy döntött, teljesen belakmározott, távozásra készülve rugaszkodott el a földtől, majd pár szárnycsapást követően az erdő felé vette az irányt. Még pillanatig még méregette a hatodéves a távolodó jószágot, de aztán megrázva a fejét ecsetelte észrevételét a másik ítéletalkotásával és seprűlovaglási szokásaival kapcsolatban.

Lamartin kifejtette, hogy bizony Perry, tetszik neki, avagy sem, tévedett megjegyzésével. Mégis, a forma, amelybe szavait csomagolta, tetszetősnek volt mondható, egyáltalán nem volt támadó jellegű, vagy éppen antiszociális, degradáló. Nagy erény a válaszadás tudománya, sokan, akik az iskola padjait koptatják, nem képesek elsajátítani, és újra meg újra hibákba szaladnak bele. Ezt a fordulatot mindenképpen egy jó pontként jegyezte fel háztársa neve mellé, amelyet a másik akár kamatoztathat a későbbiekben. Kiderült, hogy a hetedéves noha kedvét leli a repülésben, nem szokta naponta kielégíteni ezen vágyát, mert valódi értékeket csak a kviddics jelentene számára. Tény, maga a játék egy valóban adrenalin löketet adó plusz… amikor a pályán feláll a két csapat, és egymás ellenében küzdenek. Test a test ellen, hús a hús ellen… nincs ármány, nincs csalás, csak az igazi tehetség. Olyan szituációban az ember megmutathatja, mire is képes, feszegetheti saját határait… de ha nincs más, akkor bizony a repülés is képes kellemes időtöltéssel szolgálni. A feladat egyszerűen csak annyi, hogy az ember bizonyos kihívásokat állít maga elé, ezzel kipipálva az indíttatást, a miértet. Ahogyan azt most jómaga is tette, mielőtt kijött volna egy kedv teli szórakozásra… amely így már kevésbé volt nevezhető hobbinak, mindinkább egyfajta önmagával szembeni sikeres, vagy éppen sikertelen megfelelésnek. Az bizton állítható, hogy szükségszerű a mersz a viharban való seprűlovagláshoz, de az igazat megvallva nyugalmas időben, szélcsendben fele olyan szórakoztató.
- A lényeg a kihívás.
Jelentette ki továbbra is nyugalmas hangon, hiszen, való igaz, ha nincs miért küzdeni, úgy eléggé nehézkes igazán átadnia magát. Tisztában volt ezzel, nagyon is keményen, bár magánéleti dolgait közel sem akarta a másik elé tárni.
- Az, hogy célokat tűzz ki magad elé.
Logikus következtetés az előző kijelentéséből fakadóan.
- Nem tudom, hogyan működsz, de jómagam szeretem, ha nem egyszerű feladatokat állítanak, vagy akár magam állítok önmagam elé.
Annak mi az értelme, ha az ember kisujjának mozdításával is képes akár a másodperc töredéke alatt a számára szabott feladatot megoldani? Pazarlás, mind időben, mind pedig energiában… az igazi kihívások azok, amelyeken keményen kell dolgozni, ha eredményeket szeretnénk felmutatni.
- A másik pedig, amiért kedvem lelem benne, az pedig a szabadság érzése.
Mindannyian börtönben élünk, a saját börtönünkben, vagy éppen mások által építettben. A lényeg, hogy arra a rövid időre levethetjük a korlátainkat…

Davis Perry

-Hogyan működöm?-*lassan ismétlem meg a szavait, mintha nem tudnám elhinni, hogy ezt így kimondja és valóban, túl szokatlan, meglehetősen váratlan, hihetetlen ezzel így szembesülni. Addig rendben van, hogy mindenki elszámol vagy leszámol a maga önismeretével, illetve az önámítást is belefoglalva ebbe alkot egy képet magára, de hogy megemlítse egy másik ember „működését”, merőben szokatlan, sőt, úgy is fogalmazhatnék, hogy az én köreimben felérne egy sértéssel. Mint amikor valaki idegen tapogatja az ember pálcáját, tekintet nélkül arra, hogy annak minden szálkája, szilánkja, mágikus erővonala olyan, hogy egyenesen kapcsolódik, szerves egészet alkot a használóval. Nem rovom meg érte. Most és itt biztosan nem, és ezt betudom annak a ténynek, hogy háztársam, holló hollónak pedig nem vájja ki a szemét, nem tör a másikra okvetlenül, ameddig nem szükséges. Persze a marakodás ebben a korban elkerülhetetlen, de nekem legyen a több eszem, a több tapasztalatom, a kevésbé felkapós vérmérsékletem, ahogy azt a család, a név, a rang megköveteli. Szembenevetem a tükörképem mindig, amikor ezeket elémosorolja, bájtalan bájjal, bűbájosan, hiszen ha valaki, akkor én bizonyosan messze estem a fámtól.*
-A kihívás mindenkinek fontos. Nem tudsz senkit mutatni ebben a kastélyban, még azok közül sem, akik a legkevésbé sem érdemesek figyelemre olyat, aki nem ezt a roppant hangzatos és színigaz alapelvet vallaná a magáénak és cselekedne eszerint. Még akkor is, hogyha a végeredmények leginkább elborzasztóak az én szememben, esetleg úgy röhejesek, ahogy vannak.

*Halk, könnyű léptekkel közelítem meg, persze távol áll tőlem a macskás kecsesség vagy kenetteljesség, céltudat mozgat, az élénkülő szélben jobban akarom hallani a hangját, mert nem tetszik, ahogy a változatos léghuzatok elkapkodják a szavait mindenfelé, én pedig mozaikolhatom az értelmüket.*
-A szabadság persze, de ha lefúj a szél a seprűről, akkor elég halott szabadságod lesz-*mutatok rá ismét az időjárás viszontagságaira.* -Mert addig rendben, hogy kihívás a szélben repülni, de annak nincs sok értelme, hogy felesleges sérüléseket kockáztass ezzel. Egyrészt kár érted, másrészt kár a seprűért, harmadrészt pedig kár a varázserőért, ami így kihal a rendszerből-*nem mintha meg akarnám győzni, hogy ne éljen a kedvenc elfoglaltságának, vagy tudnék felajánlani bármi, megfelelő kihívással kecsegtető egyéb foglalatosságot, de azért szükségesnek látom, hogy rámutassak a rosszallásom okára. Nem mintha rám tartozna.*
-Távol álljon tőlem, hogy lebeszéljelek. Elkísérlek a pályáig, mert az imént láttam erre néhány hugrabugost, gondolom te is találkoztál velük-*ez már eleve elég lehetne ahhoz, hogy némi gyanakvással tekintsek a pályára és a környékére, de ahogy mellélépek hozzáfűzöm még*-Ahol hugrabugosok vannak, ott griffendélesek is lehetnek, és máris kész agresszióáramlás-*a rossz tapasztalat rosszmájúsága szól a számból, világosan érzem, de nem is akarom eltitkolni. Sérelmezem, igen, sérelmezem azt a vakmerő egoizmust, amivel rajtam kívül lépten-nyomon mindenkit pálcát és erőszakot ránt, és bár nem törekszem revansot venni, több szem többet pislog, két mardekárosba kevésbé tanácsos belekötni, mint egybe.*

[{ Seraphin Lamartin }]

{ Seraphin Lamartin }

A hatodévét taposó mardekáros kérdés-szerű kijelentésére – arra a bizonyos hogyan működsz félére - meglepő reakció érkezett, látható volt a másik arcán az a furcsa torzulás, még ha csak egy másodpercre, vagy annak töredékére is. De látható volt, ez pedig nem kerülte el a jó megfigyelő hírében álló fiatal figyelmét. Elgondolkodhatott volna, hogy felszólalása vajon miért váltotta ki a másikból ezt a fajta pillantást, de tökéletesen tisztában volt vele. Jómaga sem szerette, ha elszámoltatják azzal mit, és hogyan tesz… most pedig éppen ő nyilvánult meg abban a formában. De úgy volt vele, megteheti, hiszen, miért ne? Háztársával beszélgetett, ha másért nem, hát ezért… persze rengeteg tételt fel tudott volna sorolni, de nem állt szándékában ezzel az üggyel komolyabban foglalkozni. Amennyiben mélyet taposott volna a másik önérzetén, amaz biztosan szóvá tette volna számára nem tetszését nyilvánítva… esetlegesen fenyegetve őt, legközelebb erre nem lesz alkalma. Soha nem tartozott azon emberek közé, akik aggódnának a szavaiktól, vagy azok súlyától… megtörtént, hát együtt kell élni vele. Félretolta ezen gondolatait, úgy hallgatta percekkel ezelőtt még thesztrállal bűvészkedőt a válaszadásában.
- Egyet kell értenem veled! A mai fiatalok döntő többsége szánalmas és nevetséges kihívásokat állít maga elé, amelyet intelligenciájának határain belül képes elérni…
Pillanatnyi szünet, éppen csak annyi, hogy a hetedéves ne szólaljon meg, érezze, a folytatás hamarosan következik.
- … legalábbis ő ezt hiszi. Az eredmények pedig magukért beszélnek, és a nullával egyenlők.
Elpuhult a társadalom, elpuhultak a felnőttek, és elpuhult a diáksereg is az iskola falai között, mert nem volt, aki a példát mutassa. Pont most, amikor háború dúlt, és mindenkinek ereje teljéből kellene merítenie, züllött el annyira a társadalom apraja és nagyja, ép ésszel fel sem fogható. Eltűntek azok az emberek, akik magasra tették a mércét… eltűntek azok, akikre építeni lehetett… eltűntek a kemények… és eltűntek az értelemmel bírók is.

Apró fintor jelent meg Perry ábrázatán, mintegy mimikai játékkal is alátámasztva mondatait, és gondolatait. Szörnyű végiglapozni ezen képzeletbeli könyv lapjait, a sorok között csak szánalom és röhej tárgyai lapulnak… azok az oldalak, amelyek az igazi tartalmat képviselték, mintha eltűntek volna a rengeteg sárguló és semmitmondó írások között. A hetedéves aztán közelebb lépve a fiúhoz szólalt meg újfent, immáron visszaterelve a szót a seprűlovaglásra, és annak veszélyeire.
- A kockázat az, ami kihívássá teszi!
Jelentette ki a monológot követően határozott hangon, jelezvén a másik felé, megértette az álláspontot, de jómaga úgy értékelte, ennek bizony van értelme. Több is, mint amilyen érvelésekkel a diákok hada elő szokott hozakodni. Volt még egy rövid válasz, amivel meg óhajtotta toldani szónoklatát.
- A seprűért valóban kár!
Tényszerű, hiszen súlyos összegeket kellett kifizetni érte, és noha amortizációról is beszélünk, még szép kis zsebpénz lenne beszedhető érte. Davis eleddig annak nyelén támaszkodott, most megfogta jobbjában, és végigmérte a kecses darabot a másodperc töredéke alatt.
- A varázserőért szintén.
Itt azért már érezhető volt a végkifejlet, főleg, ahogyan a metsző hideg kékek a másikéba fúródtak.
- Értem nem biztos!
Az illető nem ismerte még, sem közelebbről, sem pedig távolról, ilyetén formán nehéz volt érdemileg hozzászólnia. Mivel azonban már felvázolta álláspontját, hát a fiatal úgy vélte, jobb, ha tudatja háztársával önmagáról alkotott véleményét. Az okokat nem kell tudnia, hacsak nem érdekli… persze akkor sem biztos, hogy kielégítő válaszokat kapna.

Újabb szavak, amelyek a házak közötti ellentéteket hivatottak kiélezni, továbbá, noha nem volt célzott a támadás, Davis úgy érezte, válaszolnia kell. Olybá festett, a másik nem nézte ki belőle azon képességeket, amelyekkel meg tudná védeni magát, ha esetlegesen igaz lenne, és a pályán griffendélesek csoportja várná lesben. Egyrészt, ez kissé paranoiás hozzáállás a hetedéves részéről, a másik oldalát nézve a dolognak, pedig sértő.
- Amennyiben kísérsz, kísérj azért, mert társalogni óhajtasz!
Erőteljesebb hangnem az eddigieknél, Perry soha nem szerette, ha lenézik, avagy tehetetlen alaknak tartják.
- Az agresszióáramlást, ahogyan nevezted, képes vagyok féken tartani, akár egyedül is.
Sok diák próbálkozott már az évek során a mardekáros megnevelésével, mégis, egyetlen ember járt csak sikerrel… ő is csak félig-meddig. Az pedig Piton volt, nem pedig egy mihaszna, szánalmas diák, vagy diákok tömkelege.

Davis Perry

*Mivel egyetért velem ezzel tökéletesen egyet tudok érteni. Saját magammal én is egyetértenék, egyrészt nekem is jobb, másrészt talán a környezet is sokat okulhatna belőle, bár a személyes meglátások más személyekbe ültetődése nem feltétlenül vezet jóra. Egyszerűen rábólintok, miközben mellészegődöm, bár a járás és a beszéd kompatibilis egymással és nem gátolnak, átadom neki a szót, hadd használja jóra. Jóra használni? Tűnődve rásandítok, hosszan szemlélem kerekded gyerekarcát, veszett-vad, hideg tekintetét, bár nem az én feladatom kéne, hogy legyen ennek a mondatsorozatnak a mélyebb értelmezése, mégis kénytelen vagyok én foglalkozni vele, hiszen elém került, meglepő és meghökkentő önértékelés, főleg egy mardekáros szájból, egy jogos büszkeség mellől, egy élhető és kedvemre való hanghordozású társalgás kellős közepén. Némiképpen kritikusan is szemlélem, sohse tudhatom biztosan, hogy nem próbálja-e meg a bolondját járatni velem, de nem úgy tűnik, mintha rosszindulat, vagy kiszúrós szándék vezérelné. Megmagyarázhatatlan rossz érzés motoszkál a tudatom sarkában felkiáltásszerű kijelentését hallva. Kurta kinyilatkoztatással vágom el önmarcangoló lelkesedését.*
-Mindenkiért kár, aki több némi hisztérikusan változó, világmentő emberi hulladéknál-*nem az én dolgom. Miért érdekel, vajon mit felel erre, mivel folytatja a gondolatot, mivel cáfol meg, és nyugtat meg azzal, hogy voltaképpen tökéletesen és makulátlanul félreértettem. Túlbonyolítom az életem, ez nem egy sorszerű találkozás, nem szükséges foglalkoznom vele, nem kell jelentőséget tulajdonítanom neki.

Hiszen ő is csak fiatal, hiú, érzékeny és magabízó. Megmosolyogtatnak a szavai, bár nem feltétlen kelt józan benyomást egy magában mosolygó ember, úgyhogy rávillantom a tekintetem.*
-Nem ezért kísérlek-*erősítem meg a korábban kijelentett tényt. Több szem, többet pislog.* -De nem egy utolsó szempont-*valamit adni kell a népnek, mondhatni ez a beetetés rész. Igen, kedvemre való a társasága, vitathatatlan, meg sem próbálom eltitkolni, de ettől nem másítom meg a korábbi szándékomat. Túlságosan úgy tűnne, mintha csak a kedvéért dobnék el egy álcát, holott valójában tényleg úgy gondoltam volt. Nem mintha érdekelné. Nem mintha érdekes lenne. Túlbonyolítom a helyzetet, mint egy képletet, kacifántos varázskört, mélybe rántó bűbájt, önmagába visszatérő megkötő hurkot.*
-Nem kétlem, hogy nincs félnivalód-*maradok tisztelettel, és sétáló hűséggel az árnyékén lépve, már ahol az árnyéka lenne, ha a nehéz felhők helyett kéktiszta ég ragyogna. Talán felháborodott? Olybá tűnik kissé, pedig nem állt szándékomban, de példásan kezeli a helyzetet, ahogy az talán elvárható már az ő korában.*
-...és bár nem lehet eléggé lebecsülni az ellenfelet, számomra mindig hasznos megfigyelni mások konfliktusmegoldó képességét. Nagyon tanulságos-*és nem utolsó sorban szórakoztató is, ha teszem azt mardekáros ifjú barátom egy szál magában megfutamít egy díszes társaságot, de, szerencsére vagy sajnos a környék néma és csendes, thesztráloknak való magányosság borong a lelátók között, ideális lenne visszatérni a halandóság és múlandóság témaköréhez, ha éppen azt találná vonzónak. Vonzó... buta szó erre a kérdésre.*

[{ Seraphin Lamartin }]

{ Seraphin Lamartin }

Az hatodéves mardekáros fiatal seprűjét a baljában tartva, jobbján tudva beszélgetőpartnerét indult meg a pálya irányába, noha nem onnan tervezte a majdani indulást. Viszont, mivel valamelyest érdekfeszítőnek tartotta a beszélgetés fonalát, a sértő szavak ellenére is, úgy döntött, legyen. A repüléshez elengedhetetlen eszköz azért került a szíve oldalára, mert noha apróság, de mindig figyelemmel szokott viseltetni a másik iránt, ha egyszer már szóba elegyedik azzal… a bogas ág pedig mindenképpen egyfajta távolságtartást engedett volna következtetni, ha a mellette sétáló oldalán tartja. Az pedig, hogy a vékonyarcú felsőbb évest a jobbján tartotta, egyszerű volt a válasz. Balon csak a kurvák és a szolgák sétálnak… jobbon pedig a párnak, vagy egyenlőként kezelt félnek van a helye… régi hagyomány ez, és nagyon elfeledett mára. Davis rengetegszer megmosolyogta már az iskolában a társakat, hogy ilyen alapvető etikett formulákat sem tudnak… nem hiába, a pór csak pór marad, bármennyire is próbál hasonlítani egy igaz vérű, jól nevelt félre. A régmúlt íratlan szabályait figyelemmel kísérve rengeteg könnyűvérű fehérnép és szolga élt a Roxfort falai között.

Súlyos léptei alatt meg-megcuppant a saras és latyakos talaj… pedig most nem is esett, csak a szél fújt erősen. Nem törődve a természet visszatartó erejével haladt csendesen, és hallgatta a másik szavait. Nem értett egyet a szónoklattal, véleménye eltérő. Szerinte nem csak azért nem kár, aki az előző kategóriát képviseli… azért sem kár, aki a szöges ellentétét vallja a másik állításának. Ugyanúgy nem kár a világmegmentő hangulatú klisés bárgyúért, ahogyan a világ felett dominálni óhajtóért… mi több, sokakat bele lehetne még tenni a képzeletbeli kategóriába, akikért nem kár.
- Tévedés!
Szegi is rá rögtön a feleletre a válaszát, továbbra is társalgó és nyugalmas hangnemben.
- Az általad említett kategória csak egy a sok közül, akikért nem kár.
Léptei közben hideg kékjeit oldalra emelve keresi a másik szemeit.
- A világ egyszerű, valóban…
A sorok zárásának első akkordja, amely után csak azért állt meg egy pillanatra, hogy a másik feldolgozhassa a súlyt és a szavakat.
- … de nem ennyire! Az egyszerűsége és olykori bonyolultsága teljesen eklektikusan változik.
A válaszadást követően ismét előre szegve tekintetét mérte végig a még igencsak hosszúra nyúló utat. El kellett haladni a tárolók, öltözők mellett, és ráfordulni a pályára vezető kapura, így volt még idő megvitatni, ki és mit is gondol.

A hetedéves természetesen reagált a Davis számára sértőnek titulált eseménysorozatra is, elmagyarázván saját álláspontját a dologról. A fiúnak nem igazán volt ínyére, hogy noha kimondva nem, de mégis olybá tűnt, gyávának van festve a másik képzeletében… ezt a tényt, azonban az illető eloszlatta válaszadásával. Sikerült pár nagyobb igazságot is beleszőni a magyarázatba, amely felkeltette a Perryk sarjának érdeklődését, és újabb érdekes témát kínált, amelyet meg lehet tárgyalni.
- Az ellenfelet, legyen bárki is az, lebecsülni egyenlő a halálos ítélettel.
Teljesen mindegy, hogy fiatal, vagy öreg, rokkant vagy teljesen egészséges az ellenfél, mindig lehetnek rejtett képességei, amelyeket az első rá mért csapás alkalmával nem fed fel. Akkor használja csak ki azt, avagy azokat, amikor a legszükségesebb, és a legnagyobb kárt okozhatja vele.
- A megfigyelés ellenben tökéletes fegyver, és kellemes időtöltés.
Érdeklődéssel figyelni az egyes emberek reakcióit nemcsak segít megismerni őket, olyan tudással vértezheti fel a szemlélődőt, amivel a későbbiekben példaértékűen élhet, kihasználhat.

Davis Perry

*Kényelmesen haladunk, egyikünk se siet, nem kapkodjuk el. Bár már számíthatnék rá, mindig összerezzenek, amikor felviszi a hangsúlyt, nyomatékosítja alapvetően ezt nem igénylő kijelentéseit. Kérdőn pillantok rá ilyenkor, mint a tévedéses felkiáltása után is, bár biztosra veszem, hogy nem tévedek. Az ember nem tévedhet olyankor, amikor megfogalmazza a saját véleményét, a saját látáspontját. Akkor válik tévedéssé, hogyha másokra is rá akarja kényszeríteni, de nem vagyok abban a helyzetben, se abban a lélekállapotban, hogy ebben találja meg az életem célját és értelmét. Félmosollyal hallgatom, megrázom a fejem.*
-Azért nem kéne még több kategóriát csapni a teljesen káros emberfajtákhoz. Kiemeltem a leginkább bosszúságot okozó célcsoportot, akikben tényleg kár az energiát fektetni, de ha mindenkivel leszámolnánk, persze elméleti úton, akiért nem kár, akkor nem lenne köznép, nem lenne átlag, nem nagyon lenne cél sem, amit kitűzhetnénk magunk elé, hogy túlszárnyalj vele bárkit is-*cáfolhatná, hogy önmagával még mindig versenyezhetne, de voltaképpen az önmagunk tökéletesítése is a külsőségek miatt történik. Minél több és jobb belül, annál több a külső irigylője. Minél jobban irigylik az embert, annél jobban csinálja, amit csinál, ez egy kőbe vésett tény, megcáfolhatatlan.*
-Ha egyszerű lenne a világ, akkor nem kéne kategorizálni-*nézek vissza rá.* -Illetve, kelleni most sem kell. Adja magát.

*A tároló mögül már nem látszott az erdő, ahova egy pillanatra visszanéztem volna, az öltözőknél pedig már egyáltalán nem úgy tűnt, mintha lenne világ a kviddicsnek szentelt pályán és azon kívül, csak a szavainkkal ragadjuk meg, építjük fel, az állításainkkal festünk le egy fiktívnek látszó világot.*
-Ezzel nem feltétlenül értek egyet-*visszafogottabban fogalmazok, nem mondom, hogy téved. Ilyenkor úgy érzem túlságosan is elnéző vagyok, de ha visszaél vele még mindig ott a lehetőség az aljas visszavágásra.*
-Az ellenfél hiába áll szembe velem, az még nem jelenti azt, hogy jó, jobb, vagy egyáltalán csak megközelíti az én szintem-*nyugodt magabízást érzek a hangomban.* -Sőt, leginkább azt jelenti, hogy gyenge képességű selejt, mivel én nem keresem a konfliktus, aki ellenem van, az óhatatlanul szűklátókörű és buta-*szelíden, szinte hangsúlytalanul mondom, elkerülve az esetleges vádat, hogy gyűlölködésre vesztegetem az életem és alapvetően leírok mindenkit, ami éppúgy nem lenne igaz, mint az se, hogy esélyt sem adok másoknak megnyilvánulni és megcáfolni engem.*
-Valóban, a megfigyelés jó, de nem űzik elegen. Elkerülhetőek lennének a félreértések, a nevetségesen, banálisan bosszantó helyzetek. Olybá tűnik, hogy elég elfajzottnak és kivetettnek kell lenni ahhoz, hogy úgy gondoljunk a megfigyelésre, ahogy te.

[{ Seraphin Lamartin }]

{ Seraphin Lamartin } 

A két fiatal kölcsönösen idomult egymás léptének szaporaságához… kellemes tempóban, nyugalmasan sétáltak, noha a talaj nedves és latyakos körülményei megkívánták volna a gyorsabb és ölesebb mozdulatokat. Mivel azonban nem mugliivadékokról volt szó, az átázott cipő problémája fel sem merült bennük. A Perry fiú nem igyekezett, elvégre rendelkezésére állt az egész délután, és az este folyama is tervének kivitelezéséhez. Indokoltnak tartotta a lomhább mozgást, hogy beszélgetőpartnere, és jómaga is megformálhassák véleményeiket, és a másik elé tárhassák azt. Azon véleményeket, amelyeket noha nem próbálnak meg ráerőszakolni a másikra, mindinkább megosztják… mégis, lehetnek tévesek, legalábbis a másik szemében… hiszen, az embereknek nem kell feltétlenül osztaniuk azt, amit partnerük elképzel, és természetesnek tart önnön szemében.

A léptek közben a hatodéves egy pillantást vetett az égbolt felé, mintegy ellenőrizvén, a fellegek még a helyükön vannak-e… nehogy aztán tovaszálljanak, és magukkal vigyék az áldásos szelet is, amely érdekesebbé teszi majd időtöltését. Seraphin megjegyzését követően ismét előre szegte tekintetét egy pillanatra, hogy végigmérhesse az elkövetkező métereken az utat, majd oldalra pillantva apró mosoly húzódott a szája szegletébe.
- Az elméleti okfejtésed felettébb érdekes!
Megemelvén jobbját, amely oldalán a hetedéves sétált, mutatóujját előre szegve rázta meg párszor, megerősítvén mondatát… aztán ismét visszaeresztette kezét a törzse mellé.
- Valóban elfogynának az átlagosok, és eltűnne a pór is, akiket oly hőn bízunk meg a szennyes feladatokkal, mintha azokat csak ők maguk végezhetnék. Azonban…
Itt ismét elemelte a kékellőket az útról, és a másik felé tekintett, keresvén a szemkontaktust.
- … cél ugyanúgy lenne, csak a mércét kellene elméletben még feljebb emelni, mert a tisztavérűek maradnának életben. A kérdés már csak az, valóban meg tudnának-e élni a kiesett csoportok nélkül!
Bármely szemszögből kerülgette a kérdést a fiatal, jogosnak találta a felvetését. Páran, akiket a vér miatt magasabb rendűnek tartanak, már nem tudott volna meglenni a szolgái és pribékjei nélkül.
- Attól a pillanattól, hogy kihaltak a kelletlenek, szükségszerűen magukkal rántották volna elkanászodott uraikat is! Ez pedig egyet jelentett volna azzal, csak a legerősebbek élnének túl egy ilyen tisztogatást.
A mosoly gúnyossá vált egy pillanatra… noha vére diktálta a szabályokat, elméjében egy tiszta is lehetett éppúgy esetlen és életrevalótlan, mint egy sárvérű.
- Felmerül a kérdés! Azon aranyvérűek, akiket magával ragadott volna a purgálás utószele, miben különböznek a pórtól! Velük szemben már magasabb mércét kellene állítani és magasabb célokat kitűzni… elviekben… és lőn, mégsem. A megmaradtakkal azonban vigyázni kell, mert erősek, tehát a célok élhetnek továbbra is.
Előre tekintve, megrázva fejét folytatta élces és bársonyos hangján.
- Amíg két ember él a bolygón, addig lesznek célok, és lesz rivalizálás is!
Ez is egy megcáfolhatatlan tény, kiindulva a gondolkodásmódból és a jellembéli torzságokból leszűrve… vitának helye a tézissel szemben nincs.

A beszélgetés folyama aztán ráterelődött az ellenfelekkel szembeni gondolkodásmódra, valamint a megfigyelésekre. Davis, noha a mellette baktató hetedéves nem értett vele egyet, továbbra is úgy volt vele, lebecsülni senkit sem szabad. Akkor sem, ha igaz a tétel, amit a másik állít, bár, annak is van némi hátulütője, hogy ezt kimondta. Seraphin szavai, kelletlen is, de úgy hangzottak a fiú véleménye szerint, amaz csak akkor mer kesztyűt ragadni a másikkal szemben, ha biztos abban, hogy ellenfele gyenge, vagy éppen a nullával egyenlő… ez nem éppen a bátorság és erő jele.
- Noha hanglejtésed nem sugallja, olybá fest, mintha föléhelyeznéd magad mindenkinek.
Tényszerű megállapítás, már persze, ha nem vesszük számon a színtelen hangot, amelyben legcsekélyebb jele sem volt fennhéjázásnak… mindösszesen a szavak egyvelegét rakjuk egymás mögé, amelynek értelme a felvázolt gondolatsor.
- Nem kell feltétlenül jónak, jobbnak, vagy szinted bélinek lennie, aki eléd áll, mindenesetre megérdemli a tiszteletet, mert megtette. Attól a pillanattól kezdve pedig, hogy megtette, bizonyosan úgy gondolja önmagában, lehet esélye ellened, mert van olyan képessége, amelyet kiemelkedőnek vél. Lehet, hogy nincs igaza, de nem tudhatod, hacsak nem vagy azon fajta, aki olvas a képzeletben, hogy kiderítse. Marad a tétel, nem szabad lebecsülni azt, akinek volt bátorsága eléd lépni.
Ahogyan a hetedévesnek, úgy Davisnek is megvolt a maga véleménye, most már legalább tisztán láthatták egymást, hogyan is cselekednének adott helyzetben.
- Ahhoz pedig, hogy kedvünket leljük a megfigyelésben nem kell éppen elfajzottnak lenni, elegendő a kivetettség. Vannak olyan emberek, akikkel a társadalom nem foglalkozik, vagy nem vesz róluk szívesen tudomást, noha elméjükkel csak gazdagítanák a világot.
Magány közben születnek a legjobb elméletek és tézisek, legalábbis önmagából kiindulva így véli… persze akadnak olyanok, akik társaságban tudnak ötletelni, emberfüggő.

Davis Perry

*Gyorsan felvizesedett a világ az elmúlt időszak esőnyomása alatt, a fák a tó partján belefolytak a parttal együtt a vízbe, ráhajtották az ágaikat, a sziklák is lefordultak, eltemetődtek hullámverő csobbanással. Nap mint nap a kastélyablakon csorgott a víz, a nedvesség megpárásította az előcsarnokot és a nagytermet, ahol gyakorlatilag gőzölögtek a talárok, fullasztó volt a légkör, ha csak tehettem kerültem, jó szokás szerint. Ilyenkor különösen szerettem a klubhelyiséget vagy a hálót, nem kellett az ablakon túli hidegbe bámulni, amúgy is folyamatosan fáztam, ahogy öregszem úgy leszek egyre betegesebb évről évre.*
-Ne aggódj, néhány hétig még egészen biztosan ilyen marad az idő, sőt-*követtem a tekintetét az égre, az egymást hajszoló és marcangoló felhőlények szemléjére. A szél mindig nyugatról fúj, felhőt és esőt hoz magával. Furcsa jelenség.

Érdekes elmélet. Valóban az, bár a gyakorlati megvalósítása már korántsem ilyen érdekes, alighanem ő se lelkesedne ennyire érte. Figyelmesen hallgatom ellenben én, némi töprengés után adok csak választ neki. Egy pillanatra fel sem tűnt, hogy megtorpantam és csak aztán léptem tovább sietve, mielőtt átlendülnek a következő gondolatra, egy mondat erejéig még tartóztatom.*
-A szennyes feladatokat olyanok végzik, akiknek nincsenek világmegváltó, vagy éppen teljesen ostoba gondolataik, mint mondjuk a házimanók ők nem tartoznak ebbe a csoportba, amit éppen szortírozunk-*ahogy a szolgáló személyek és más varázshasználók sem, mert úgy nem maradna társadalom, sőt, ők nem sok vizet zavarnak, még engem se különösebben, pedig bízvást állíthatom, hogy némiképpen többletkritikával illetem a környezetem, mint ahogy az rászolgál. Bólintok, a gunyoros hangvevésre viszont megcsóválom a fejem, szép dolog a gyengébbeken csúfkodni, de mégis az aranyvér az aranyvér.*
-Ez egy kulcsmomentum-*szögezem le viszonylag sietve, hiszen annyira belelendül, ami még nekem is becsületemre válhatna. Kedvtelve, mondhatni elégedetten viszonzom a pillantását, mennyire kellemesebb így, hogy értő társaságra bukkantam, mint ha visszamentem voln a kastélyba és szembesülnöm kellett volna a beszorult kölyökfarkasok egymást maró nyálkás hevességtől megrészegült iskolatársaimmal.* -Az elkanászodott urak szemléleti hibája rontja el az alsóbb osztályokat is. Vagy az alsóbb osztályokból túl magasra polcolt személyekből lesznek az elkanászodott urak. Akárhogy is, az erősek, akikről te beszélsz a kisebbséget képviselik és abban a helyzetben, amit elméletben vázolunk miért gondolod, hogy nyertesen kerülnének ki?-*fénylő, figyelő tekintetem az arcán, halkan beszélek, mint mindig, éppen csak annyira emelve a hangom, hogy a szélben hallja, a hangsúly kérdő, tisztán csak kérdő alapvetően csevegő. Nem akarom elnyomni, megcáfolhatatlan érvekkel körülvenni, bár mindenki megteheti ezt, amennyiben vannak érvei és elég nyomatékkal sorolják el, úgy mindenki, aki ellentmond nevetségesnek tűnik mellettük.* -Mi van, ha a lerántottak őket is lehúznák, miközben szorul helyzetükből, önnön jellegtelenségüktől, feleslegességüktől próbálnak szabadulni?

*Bólintok megint. Versengés mindig van, volt, lesz. Legfeljebb a célok lágyulnak el, bolondulnak meg, a célok céltalanná válnak, a céltalanság pedig kétségbeesett kapkodássá teszi ezt a rivalizálást. Ha mindenki arra törekszik, hogy el és lenyomja a másikat valamiben, akármiben, az egészséges, ember és érthető, mégis, ha minden kiemelkedést a másik általi lenyomatás követ, akkor összességében semmit nem haladt se az egyik versengő, se a másik versengő. A versengés nem visz előre. Az visz előre csakis, ha jó, jobb és legjobb vagy. Nem. Ezt nem fogom kimondani, amíg él a tűz, él a lelkesedés, addig nem érdemes máshogy szemlélni a világot, mert úgyis csak test és érzésidegen lesz számára.*
-Lehet nem is téved annyira a hanglejtésem-*mondom némiképpen rezignáltan, felvonom a szemöldököm egy pillanatra, ahogy kérdőn rápillantok. Nem az a tipikus módi, ahogy hozzámvágta ezt a mondatot, mint mások, de a szavak ugyanazok.* -És bármennyire nem találtatik bocsánatosnak valóban sokak fölé helyezem magam. De semmiképpen se mindenkinek. Úgy vélem mindenkinek tudnia kell a helyét. Vagy legalábbis tanácsos-*az ő életét is bizonyára megkönnyítené, hogyha nem kéne helyretennie néha az olyanokat, akik az arcába másznak, körbeócsárolják pocsék kifejezésekkel, értelmet, tagolatlan, badar gondolatokkal és hangulatokkal.*
-Más  dolog, hogy ő mit gondol és más, hogy valóban bátornak, vagy éppen ostobaságnak bélyegezhető-e ez a tett. Mivel, mint mondtam, alapvetően nem szolgálok rá a kihívásra, tudom a helyem. Éppen ezért a felettem állóktól tanulok és csakis azok fognak kikezdeni velem, akik kevesek ahhoz, hogy ezt értsék és felfogják. Gondolj csak a folyosón belédkötő griffendélesekre. Hol vannak ők attól, hogy kárt tegyenek bennem, mégis, újra meg újra nekem jönnek, pedig a létezésükről tudomást sem veszek, nemhogy arra áldozzam az energiám, hogy esetleg magam ellen bőszítgessem őket.
*Hátrarázom a szememből a hajam rávigyorgom.*
-Itt a nagyszerű ok máris, hogy, visszautalva a korábbiakra miért is lenne kár érted. Becsüld meg magad, a világ gazdagításra szorul.

 

[{ Seraphin Lamartin }]

{ Seraphin Lamartin } 

Az erősek a kisebbség? Valóban, hiszen vajh kevesen vannak a világban, mindazonáltal erősségük jellemükre is kihat, így észrevehetők… azok, akik a többséget képviselik az átlagosok, még akkor is, ha vérük netán kiemelné őket az általuk pórnak vélt szürke és hömpölygő tömegből. Nem. Nem emelkednek ki, egy aprót sem többek azoknál, ha elbuknának, meglehet, hogy magukkal vinnék az erőseket… bár a tétel csak akkor nyerhetne megerősítést, ha a purgálás valóban végrehajtatna… és van, aki ezen mesterkedik az utóbbi időben. A fiatal nem ismerte az okokat, a célokat pontosan, de a kirakós darabkái, amelyet az újságokban olvasott, hírekben hallott, ezt a képet festették meg elméjében. A séta közben akaratlan is eszébe jutottak a szülei, akik az erősek táborát képviselték, és egy gyenge miatt haltak meg, önnön gyengesége pedig nem engedte a bosszút. Azóta rengeteg dolog megváltozott, ahogyan ő maga is… formálódott a külső hatásokra reagálva, így alakult ki ez a visszahúzódó, csendes lény, amilyen most… mégis, ha kellene biztos benne, most találna az ige, és marna, ölne is, nem úgy, mint régen… pontosan az elmúlt éveknek köszönhetően.

Nem válaszolt a kérdésre, csak némán sétált, hallgatva cipőjének a nedves talajon való tocsogó hangját. A kékek a távolba révedve kémlelték a tájat, hallgatta, amit felsőbb éves háztársa a teóriáit osztja meg vele. A gondolatsornál, amely a hanglejtéssel és a hetedéves felsőbbrendűségével foglalkozott, oldalra tekintett. Némileg más volt a tekintete, nem a beszélgetőpartnerének szólt ez, mindinkább a múlt egy komoly sebének újbóli felszakadásának.
- Egyetértek!
Hangja most is nyugalmas volt, és bársonyos, bólintott, hogy megerősítse a szót magát.
- Mindenkinek tudnia kell, hol a helye, és azt is, hová fejlődhet, mik a határai. Aki ezekkel nincs tisztában, eleve bukásra ítéltetett.
Ismét előreszegte a tekintetét, úgy hallgatta a hosszabb lélegzetvételű, a másik szemében tényeknek tűnő gondolatokat. Volt közöttük megszívlelendők, de az utolsó mondattal továbbra sem értett egyet… főleg azon okból kifolyólag, mert már élnie sem kellett volna, ha mindent jól csinál… vagy igen, de nem egyedül, hanem a családjával.

Egy pillanatra megtorpant, fintor ült az arcára, azon merengett, vajon kinek van joga eldönteni, ki az, aki gazdagítja a világot, és ki az, aki nem. A jelenleg purgálást végző kopasz kretén, akitől mindenki fél? Ő is egy senkiházi, Perry szemében biztosan… neki semmi joga ahhoz, amit tesz, talán másnak sem lenne. Az élet szanál, kegyetlenül, ennek kell megtörténnie, nem pedig a mesterségesen előidézett tisztogatásnak.
- Az élet maga válogatja, ki az, aki érdemes, és ki az, aki nem. Olykor kegyetlen, igazságtalan, de mindez azért történik, hogy egyensúly legyen.
Lassú léptekkel indult meg ismételten, de most nem tekintett oldalra, csak ballagott, elméjében a családja emlékével, és a fájdalommal.
- Az egész világ velejárója a kíméletlenül lesújtó egyensúly!
Ez a tökéletes igazság, bármennyire is ellenkezünk el kell fogadni. Nincs felső akarat, amely befolyásolja a cselekedeteinket, tetteinket, mi magunk kontrolláljuk azt… és érdekes módon úgy tesszük ezt, hogy megteremtjük a középutat, bármiről is legyen szó.