A pálya

A kviddicspálya. Mindkét végében három-három karika található meg. Itt játszódnak a kviddicsmeccsek.

Mr. Dimitrij Vulkanov                                                                   Dátum: 1997. 09. 12. 19:30
                                                                                                       Helyszín: Kviddicspálya
                                                                                                       Idő: Szeles, kicsit borús

Mindössze egy hete jártunk még csak iskolába, de a változások már most jóval észrevehetőbbek voltak mint az elmúlt években. Komorabb ábrázatú diákok, kevesebb nevetés, csak a fullasztó nyomott csend, na és persze a sárvérűek legkisebb hibáját is büntető halálfalók. A nem halálfaló tanárok is jóval keményebbek lettek a kelleténél. Az újak még csak elmentek valahogy, de a tananyag megtanulásából ők is sokat követeltek tőlünk. Az egyetlen üde színfolt az új repüléstan tanár Dimitrij Vulkanov a volt kviddicssztár volt. S bár repülésóra csak elsőben van, viszont a klubhelyiségben gyakran elcsíptem az újonc gólyák boldog megnyilvánulásait arról, hogy elhagyhatták a kastély komor falait, s még ah ügyetlenül is de a levegőbe emelkedhettek s egy-egy órácskára kiadhatták minden bajukat. Tehát nem is váratott sokáig magára az a pillanat, hogy levelet írjak a tanárnak, melyben felkérem, hogy ha ideje, s kedve engedi lásson el néhány jó tanáccsal, ami segíthet abban, hogy megfogjam a csapat terelői posztját. Ugyanis idén tényleg be akartam kerülni a csapatba, s éppen ezért jópár cuccot bevásároltam az abszol úton, illetve rendelés útján külföldről.
________________________
 
Bagoly érkezett..
Egy dátum, egy helyszín és egy aláírás. Mindössze ennyi szerepelt benne

________________________

7-et jelez az óra, mikor seprűmmel a vállamon elhagyom a kastélyt, hogy elinduljak az első kviddicspályán megtartandó gyakorlásom felé. Igen ez az a „nagy” nap ami a levélben állt „D.I.V.” aláírással. Lassú léptekkel bandukolok, hiszen még legalább fél órám van a megbeszélt találkozóig, s közben azon jár a fejem, hogy milyen lassan telt el ez a pár nap a levél megkapása óta. Izgalom járta át a testem, s nagyon nehezen tudtam csak figyelni az órákon, s még a csajok sem érdekeltek különösebben! De most itt vagyok, eljött az én időm, megmutathatom a világnak, hogy mit is tudok, hogy jogom van bekerülni. Na persze mikor elmondtam az ötletem sokan azt gondolták, hogy bolond vagyok, s csak a még nagyobb népszerűségért és még több lányért csinálom. Ezek azonban csak aljas rágalmazások… 
Már anno a muglivilágban is nagyon kedveltem a sportokat, s miután megtudtam, hogy varázsló vagyok, ez nem változott. S most itt a lehetőség, hogy bizonyítsak!
Úgy látszik tényleg korán érkeztem, mert még sehol senki. Így fogom magam, lábam közé kapom a seprűm, s felszállok a levegőbe, hogy repüljek pár bemelegítő kört.

Szeptember 12. – én várom a kviddicspályán, pontban 19:30-kor.
Ne késsen!
D.I.V.

Jézusom, hogy mennyi probléma van ezekkel a diákokkal. Mikor tanárnak jelentkeztem sosem gondoltam volna, hogy ez ennyire macerás munka. Mindegyik kis gondja bajával foglalkozni, mikor azért nem is fizetnek. Hiszen a szerződésemben csak az áll, hogy tartsak órákat és azokért jön a zsé, de más nem. Az mondjuk nincs benne, hogy a bénább felsőbb évesek, akiknek mondjuk, én vagyok a példaképe – megjegyzem jogosan – hozzám jönnek segítséget kérni, mert be akarnak kerülni a csapatba aztán mikor, megnézem őket, kiderül, hogy még a seprűt is fordítva ülik meg.
Kell ez nekem?
Ez a fölösleges időpocsékolás?
Muszáj nekem ezt csinálnom? Teljesítenem minden hülyegyerek kérését?
Nem. Abszolút nem, de mégis ezt teszem. Vajon a hatalmas szívem vezérel, vagy a tudat, hogy ezekben a fiatalokban van a jövő, még ha a bárminemű tehetség mélyen… jóóóó mélyen el is rejtőzött bennük.
Hmm.., azt hiszem a szívem lesz a végső megoldás eme probléma felderítésére. Vagy nem. Ezt nem mondhatom, ha valamelyik kolléga megkérdez? Milyen nyálasan hangzana már? Fúj. Meg amúgy is, sokan azt merészelik feltételezni rólam, hogy nincs is szívem. Hát ki vagyok én, hogy eme szilárd elképzelésüket kegyetlenül a földbe tiporjam? Nem áll nekem jogomban ilyet tenni, hiszen csak egy jó hiszemű, szelíd tanerő vagyok, akinek szabadon nyalhatják a seggét, abban a hitben, hogy sikerül magukat megkedveltetni velem, miközben erről szó sincs. Nekem szimpla hízelgéssel nem férkőzik senki a kegyeimbe.
A szobámban ülök. Lábaim az íróasztalon, kezeim tarkómat támasztják, s a széknek csak két lába érintkezik a talajjal.
- Igen és… azt is írd már még oda, hogy a következő levelemben majd kicsivel több infót írok, de most nem áll módomban, mert félek, hogy ezek a gusztustalan piócák a tanárok postáját is ellenőrzik, ahogy a diákokéit. – hangom hűvösen cseng, ahogy a pergamen fölött sercegő, izgága pennát utasítom. Megvárom, míg végez, s a papírra hullik tehetetlenül, mint egy leölt vad, mely már az utolsó rúgásokat sem élte meg aztán megragadom, s egy mozdulattal aláírom a levelet, majd gondosan összehajtom, s előrébb hajolva a fiókból kikapok egy darab cérnát, melyet egy gyors mozdulattal az összecsavart papírra kötök, azt pedig hűséges madaram, Anna lábára. Felállok, kinyitom az ablakot s megvárom, míg a sólyom kirepül rajta.
Aztán nézek csak az órámra, mely pontosan fél nyolcat mutat.
Felsóhajtok.
Aztán elfordulok a kviddicspályára nyíló ablaktól, s az ajtó felé robogok, ám még mielőtt elhagynám a szobát, vállamra kapom az útba eső versenyseprűt.

Mikor a kividdicspályára érek, a kissé borongós időben elégedetten állapítom, meg hogy nem vagyok egyedül.
Nem tudom mennyit késtem, de őszintén nem is érdekel. Nehogy már én igazodjak hozzá.
Egy ideig figyelem a levegőben repkedő majmot majd célba veszek egy a lelátók előtt álló széket. Odacammogok, s lehuppanok rá seprűmet a lelátó falának dőltve, s várom, hogy az úriember tudomást szerezzen rólam.
Megjegyzem, semmivel nem könnyítem meg a helyzetért és nem is fogom. Nem áll szándékomban repülni, csak ha muszáj, ezért a seprűm is csak vészhelyzet esetén kerül a lábam közé.
Nem vagyok cirkuszi bohóc.
És jó, ha ezt mindenki észben tartja.

Mr. Vulkanov

Ahogy lábam közé kapom a seprűt, s felszállok a fellegekbe, úgy érzem, mintha egy teljesen új világba csöppennék bele, egy teljesen másik énemmel, melyet nem érdekelnek a csajok, s a reggelig tartó vad orgiák, csak a szél susogása ahogy elsuhan a fülem mellett miközben 70 km/h-s sebességgel repülök. Valahogy megnyugvást kelt az emberben, mint másoknak egy tájkép vagy festmény bámulása, amiért akár hülyének is nézhetik őket mondván, hogy – egy festményt bámulnak órákig. Tisztára bolondok… - ilyenkor érzem magam szánalmasnak, s irigylem azokat akik arany vagy olyan félvérek, hogy varázsközegben éltek kiskoruk óta, s megtapasztalhatták a repülés csodálatos varázsát. Mert ez tényleg olyan, hogy ha valaki belekóstol, és van tehetsége hozzá, akkor imádni fogja amíg csak él.
Egyenesen száguldok végig a karikák között, majd a fal előtt hirtelen felrántom, s a magasba emelkedve kilövök mint egy rakéta. Visszahullok ,s házam lelátójának tetejére szállva emelem a kezem a magasba, s lebegek ott mint Rocky Balboa. Persze Rocky Balboa is csak egy kitalált sztár, olyan mint a varázslóknál a jóslástan, de azért hasonlíthatom magam hozzá, s küzdhetek úgy a céljaimért, mint ahogy ő küzdött a szorítóban, mielőtt káóval a padlóra küldték volna. Azért remélem, hogy engem nem fognak, sőt ha bekerülök a csapatba, akkor majd én küldök másokat a gyengélkedőre, hiszen elvégre én vagyok a terelőjelölt, s nekem kell a bazinagy bazikemény golyókat, egy fa ütővel a célba juttatni. Tisztára mint a muglik baseballja, csak itt home runok helyett home outok vannak.
Csinálok még pár kört, majd „erősebb” mutatványokba kezdek, szaltózok, szlalmozok a karikák között, sprinteket gyakorlok, kerülgetem a lelátókat, zuhanórepülést imitálok, majd kijövök belőle minden próbálkozásnál közelebb kerülve a földhöz.
Egy kívülállónak úgy tűnhetne, hogy megbolondultam, vagy szimplán csak tettetem magam, azonban ez nem teljesen igaz. Inkább csak a reakcióidőm próbálom fokozni, hiszen nekem is ki kellesz majd térnem a gurkók elől, s az irányváltoztatásaikra is figyelnem kell, hogy mindig legyen egy kéznél, ha veszély fokozódna. Na meg persze a sebesség, és a tökéletes látás sem árt. Viszont sikerül annyira belefeledkeznem a gyakorlásba, hogy észre sem veszem az alakot(bár ebbe talán a lenyugvó nap is közrejátszhat) aki a pálya szélén áll karbafont kézzel, s mellette egy seprű hever. Ebből tudom, hogy tanítóm érkezett meg nem is olyan vészes késéssel. Megfordulok irányába s ahogy közeledem a földhöz lassabbra veszem a lendületet, hogy a végén egy nem túl csicsás landolás után odaléphessek hozzá és a kezem nyújtsam.
- Hát eljött… - szólalok meg, s „fekete” színtelen hangomból nem tud kiérezni semmit, ami egy menő kviddicsjátékosnak kijárna..

Ösztön?
Késztetés?
Vagy netán valami bizonyítási vágy?
A vágy, mely ma is bennem lakozik, most felébred. Mindig ez történik, ha a pályára lépek. Ha repülni látok másokat. Mindig, minden egyes alkalommal úgy érzem, belehalok, ha most azonnal nem pattanok seprűre, s mutatom meg mit is tudok. Ki is vagyok. Milyen fából is faragtak. Valahogy vágyok a csillogásra. A kiemelkedésre a szürkeségből. A felemelő érzés, mikor az ellenfél csapat tagjai arcáról lefagy a mosoly, amint repülni látnak. Az érzés, hogy valamiben kiemelkedően jó vagyok, és, hogy ezzel még villoghatok is. Ezt imádom.
Bármennyire is azt határoztam el, hogy ma nem ülök seprűre, most mégis elkapott a hangulat, ahogyan a levegőben cirkuszoló fiút néztem s tekintetem sokszor elkalandozott az ismerős karikák körül.
Most mégis úgy érzem, repülnöm kell. Be kell mutatnom mit tudok.
Mintha nem bizonyítottam volna már vagy százszor.
De nekem ez kell.
Szükségem van az adrenalinra. A szél hűvösségére. A repülés élményére. A közönség csodálatára.
Tétován pattanok fel a székről, s a seprűm mellé trappolva dőlök a lelátók falának.
Egész ügyes ez a fiú, kár, hogy a pályán ennek felét sem hasznosíthatja, és, hogy amit csinál, azt olyan amatőr módon csinálja. A mozdulatai tele vannak hibákkal, melyeket az erősebb szélfúvás könnyen kihasználhatna, vagy elég lenne egy-két zavaró tényező. Mondjuk plusz tizenhárom ember a pályára.  Kíváncsi lennék, mit tud élesben. Mert az egy dolog, hogy itt és most nagyfiú, de csapatban kell játszani, akár tetszik neki, akár nem. A szabály az szabály. Így viszont csak olyan, mint egy chemotoxos légy, aki össze-vissza repül, amerre csak lát, nem érdekli, milyen röhejesen fest.
Aztán ereszkedni kezd s leszáll a seprűről. Megjegyzem elég bénára sikeredett.
Felém tart. Kezet nyújt. Majd megszólal.
Hey, hey, hey, hova szalad az a ló alattad kissrác? Először talán köszönni kéne, hahó!
Felvonom szemöldököm, szám szélében mosoly bujkál, majd hátravetett kezeimmel ellököm magam a kilátótól, s közben elsétálok mellette.
- Kézcsók Mr. Ashmore. – dünnyögöm gúnyosan, s mikor már vagy másfél méterre vagyok tőle, megfordulok, szemem rászegezem.
- Kérem, a továbbiakban a testi kapcsolatot hanyagolja, ahogyan ezt én is meg fogom tenni. Az viszont már más kérdés, hogy míg nekem semmi erőfeszítésembe nem telik ezt megtenni… - kétkedő pillantással a kezére nézek –… nos, önnek kétlem, hogy ily könnyen menne.  Viszont. Szeretném tudni végre, mégis milyen poszton játszana, ha – és itt erős hangsúlyt fektetek erre a szóra – bekerülne a háza csapatába. – a stílusom csiszolatlanul csípős, mint mindig. Előbb utóbb majd megszokja, ha meg nem tetszik neki, akkor kérje ki mondjuk valaki más segítségét. Tudtommal nem én vagyok az egyetlen ebben az iskolában, akinek mond valamit a kviddics szó fogalma.
Nem tartom fontosnak bárminemű bemutatkozás megejtését, hiszen ha nem ismerne, nem írt volna.
Kifújom, a levegőt majd pálcámat előkapom, és egy pöccintéssel kinyílik az öltözőkhöz vezető ajtó aztán egy újabb intésre egy nagy, igencsak nehéznek tűnő láda repül ki, közvetlenül a seprűm mellé.
- Nos, hát akkor seprűre!

A nagy igyekezetemben, amit persze próbáltam nem kimutatni, még köszönni is elfelejtettem az előttem álló úriembernek, amit persze „végig is vágott a hátamon”. Gúnyos hangja, s maga a köszönés is arra irányoz, hogy visszavágjak neki. Sosem bírtam az ilyet elviselni, még olyanoktól sem akik idősebbek s a ranglétrán is felettem állnak.
- Nem kell csókolomoznia Uram! Legjobb tudomásom szerint ezt inkább fordítva kéne, bár ezesetben magától a kézcsóktól eltekintenék ha lehetséges. – Az én hangom is gúnyos azonban belül a „lelkemben” érzem, hogy vissza kell fognom magam mielőtt még túl messzire mennék, s büntetőmunkát, vagy valami annál is rosszabbat kapnék. Bár még nem hallottam Vulkanovról, hogy nagy nagy büntetőmunkamániás lenne, de ezeknél sosem lehet tudni. – Igaza van talán tényleg köszönnöm kellett volna  a kéznyújtás helyett, s ezért elnézését kérem. Nem tudom, hogy az önök országában hogy szokás, de itt a ködös Albionban gyakran megesik, hogy egy tisztességes kézfogás többet mond minden szónál. És természetesen ne aggódjon számomra sem okoz nagyobb nehézséget, mint az ön számára. De ez csak természetes, remélem ön is tudja. – Természetesen minden szavam igaz, ha ő ennyire félti az ütőkön edződött megkeményedett kezeit, akkor én sem fogom csak úgy „neki adni”. Ami ezután jön arra szinte számítani mertem volna. Ha valaki másnak a segítségét próbáltam volna igénybe venni akkor tuti hülyének nézett volna és jött volna az elhajtás valami hasonló szöveg kíséretében „- Maga megörült Mr. Ashmore. Jobb lenne ha nem próbálkozna a kviddiccsel, nem a maga sportja.” Ezért is fordultam hozzá, de azért még Vulkanov prof sem lehet akkora marha, hogy ne érdeklődjön utána annak akit tanítania kellene. Mi van ha az illető valami nagyon ügyetlen béna aki még repülni sem tud? Akkor hogy mondja meg neki? Bár az eddigi stílusából is látszik, hogy azzal nem lenne probléma.
- Nos Uram. Amennyiben ahogy ön is volt szíves kiemelni netalántán sikerülne bejutnom a házam csapatába, akkor legszívesebben a terelői poszton játszanék. Ami annak idején az ön posztja volt. Ezért is kértem magát fel. Láttam anno a Világkupán játszani klasszik teljesítmény volt, még ha ki is kaptak. – Most pedig azt fogja gondolni, hogy az egészet azért  mondom, hogy a kedvében járjak, pedig tényleg jó teljesítmény volt azt el kell ismerni. – Természetesen nem akarom, hogy bejuttasson a csapatba, mert nem lenne tisztességes, és még fontosabb, hogy semmit sem ér, ha nem a magam erejéből érem el a célom. Szimplán csak annyit szeretnék, hogy mutasson pár fogást amit a profiligában használnak. Amitől jobb lehetek, amitől fejleszthetem a tudásom. – Pálcája egyetlen intésével előhívja a szertárból a dobozt, melyben a nélkülözhetetlen meccskellékek vannak, miközben utasításokat osztogat. Én pedig ennek megfelelően két lábam közé kapom a seprűt, s körülbelül fél méterre elszakadva a földtől várom a további utasításokat.

A lágy szellő kellemesen borzolja hajam, a friss levegő üdítően járja át tüdőm minden szegletét, s a kviddicspálya látványa minden másnál nagyobb örömmel szolgál.
Ha engednék az érzelmeknek, most szemeim elkerekednének, s úgy merednének az előttem álló szemtelen kis dögre. Egyre jobban kezd ellenszenvessé válni a fiatal, aki úgy tűnik túlságosan is nagyra tartja magát, és azt hiszi, megengedheti magának, hogy így beszéljen velem. Pedig nem! Ha úgy gondolja, hogy csak úgy átsiklok ezek felett, hát nagyot téved!
- Mr. Ahsmore. – szólalok meg higgadtan, vészjósló hangon. – Ha nem szeretne további tíz pontot veszíteni a házának, – a büntetőmunka nem az én stílusom – akkor nagyon ajánlom, hogy a későbbiekben emberelje meg magát és tartsa meg a hasonló megjegyzéseit. Nem tudom, mit képzel magáról, de nem a barátja vagyok, és ezt vésse bele abba a csöppnyi eszébe, vagy… ha nagyon nehezére esik, ismerek egy-két varázslatot, mellyel bizony elérhetjük ezt a… bevésődést. – szemeim összeszűkülnek, s szám szegletébe vigyor bujkál.
Na, remélem most sikerült jól ráijesztenem, bár, nem olyan gyereknek tűnik, aki olyan könnyen beszarik. Könnyen hiheti azt, hogy csak ostoba szavakkal riogatom, pedig ha tudná, hogy nem hazudtam…
Bocsánatkérésére bólintok, azonban a kioktatása megint csak elnyeri nem tetszésemet.
- Köszönöm, de nagyon jól tudom mi a szokás, itt, a ködös Albionban. – mondom szemforgatva, ám még korántsem fejeztem be. – A kézfogás fontosságának kutatását meg hagyja azokra, akik értenek a testbeszédhez és az emberek viselkedéséhez, illetve meg tudják állapítani a dolgok miértjét. – komolyan mondom, már bánom, hogy lejöttem. Csak itt untatom magam ezzel az idegesítő gyerekkel.
Ez a tanárok sorsa. Kellett nekem ide jönnöm…
Következő kérdésemre azonban ismételten olyan választ ad, mellyel sikerül megbolygatnia lelki békém, mely mindeddig csak csendben szitkozódott, most már azonban hangos kiabálásba kezdett. Mindegy. Amíg nem őrjöng, addig semmi vész. Meg amúgyis ráérünk. Van még idő ebből a kis korrepetálásból. Főleg, mivel ahogy elnéztem bőven rászorul a segítségemre. Kis szemét.
- Hiába nyalod tisztára a seggem, nálam nem érsz el semmit. – közlöm vele jót derülve próbálkozásán, mégis kissé rideg hangon, majd magamhoz szólítom a felszereléseket tartalmazó ládikót.
Miután ezzel végzek, ismét megszólalok.
- És jól jegyezd meg. A kviddicsjátékos olyan mondatot nem ismer, hogy „annak idején az ön posztja volt”. Nem. A jó kviddicsjátékos élete végéig megmarad a pozíciójában, akármi is történik vele az életben, akár játszik még, akár nem. A posztod a játékban nem csak egy ostoba fogalom. Az fogja a későbbiekben meghatározni az életed. – épp ideje volt már, hogy valakit kioktathassak ebben az átokverte iskolában. Higgadt szavaimmal úgy vélem elértem a kívánt hatást, így felszólítom, hogy pattanjon szerszámra, majd zsebre dugott kézzel megállok a pálya szélén. Előtte még vetek egy oldalpillantást seprűm felé, de aztán meggondolom magam és mégsem szállok fel.
- Nem áll szándékomban bejuttatni a csapatba. Ez meg sem fordult a fejemben, egyszer sem. Még az sem, hogy egyáltalán lenne esélyed a bekerülésre, mindazonáltal nem szeretném, ha a diákoknak szőrös szívem miatt menne el a kedvük a sporttól, így gondoltam nem árt egy kis segítség, hogy lássák, teszek a dolgok érdekében. Ezért vállaltam el ezt a mai extra órát. – beszélek hangosan, hogy a levegőből is jól hallja. – Először repülj húsz kört a pálya körül, folyamatosan, körről köre gyorsulva, s körről körre menj egyre magasabbra. – adom ki a bemelegítő utasítást, észre sem véve, hogy letegeztem, mit tudom én hanyadjára, majd kíváncsian tekintek fel az eget kémlelve, viharfelhők után kutatva.

[¨¨A r t i¨¨]

¨¨A r t i¨¨

Arra gondoltam, a mai napon jól lemegyek a pályára, és kicsit megreptetem magam egy seprűn, hogy élvezhessem a szabadságot, meg az arcomba csapódó bogarak kellemes ízét… bár így télen talán nem lesznek repkedő dögök, volt már, hogy majdnem megfulladtam tőlük. Az ízüket leginkább a minden ízű drazséhoz tudnám hasonlítani, de inkább nem részletezném, mert hányás lehet a vége. Akárki akármit mond, száguldozni egy szőrös végű fadarabbal egyszerűen fenomenális élmény, arról nem is beszélve, hogy olyan adrenalin löketet képes adni, amit szavakkal nem lehet kifejezni. Tudom, hogy a tavalyi évem nagy részét gyakorolgatással töltöttem, meg röpködtem ide-oda, mintha muszáj lenne, de egyszerűen nem tudtam nem imádni a dolgot. Persze olykor hódoltam a kedvelt mugli sportoknak is, de valószínűleg idén kezem-lábam darabokra törném, ha meglátni valaki, milyen gyalázatos dolgokat merek csinálni. Meg amúgy is, az a hülye Frics elvette a floorball felszerelésem, mondván, fegyver, és biztosan meg akarok ölni valakit. A probléma abban merült ki, hogy noha magamtól kérdeztem „normális vagy papesz”, nem éppen halkan tettem mindazt. Kicsit kiborult, és megígérte, hogy az ujjamnál fogva fog mindenféle helyekre fellógatni. Még otthon a nyáron döntöttem úgy, ha már ezeket hanyagolnom kell, jobban mondva, kevesebbet szentelhetek rá az időmből, akkor legalább egy maradjon meg… még a lábamat sem kell használnom hozzá, csak a seggemet.

Tökéletesen jókedvűen sétáltam le az öltözőkhöz, hogy ott összekaparjam a repkedő seprűfélét, ami után a pályára szambáztam. Pechemre, mardekáros felsőévesek gyakorlatoztak, vagy Merlin sem tudja mit tettek, de jó formámhoz híven persze kiszúrtak. Gondolom az járhatott a fejükben, hogy nézd már, egy szaros kis griffendéles, hát kapjuk el és fricskázzuk meg, neki úgysem árt. Hosszas beszélgetés vette kezdetét, ahol ecsetelték, hogy egy utolsó senki vagyok, ráadásul mindezen cselekedetem a pirosak között teszem, akiket ők elvből gyűlölnek. Nem igazán értettem ezt a színek közötti hacacárét, így hangot adtam ennek. Elmagyaráztam a kedves fiatalembereknek, hogy valószínűleg pszichológushoz kellene járniuk, ha már a színek után ítélnek meg egy embert, továbbá bátorkodtam azt is megjegyezni nekik, hogy tulkok, akiknek maximum kettő lehet az intelligenciahányadosuk. Ez pontosan elegendő, mert az egyik fókuszál a folyamatos levegővételre, míg a másik felügyeli az elsőt, ha baj van azzal, akkor automatikusan átvehesse a funkcióját. A körítésben persze szerepeltek nyomdafestéket nem tűrő szavak is. Gyanítom, a srácok csak ezeket értették meg, és ebből gazdálkodtak… mindenesetre elegendő volt számukra, hogy elvegyék a pálcámat, beleszúrják a földbe… elvegyék a seprűt és kettétörjék… engem pedig a hazai, karikákat tartó oszlopok közül a középsőre ragasszanak, pontosan a gyűrű alá. Sőt, ezt megfejelték egy kinn felejtett gurkóval is, ami nem átalkodott pofán vágni egyszer-kétszer… még most is érzem a helyét, tutira piros lesz, vagy lila, de akkor biztos, hogy bosszút fogok állni.

Mivel nem igazán tudtam kikeveredni a bajból, egyetlen dolgot tehettem, elvigyorodva saját helyzetemen az élet nagy dolgain kezdtem töprengeni. Úgy fél órája elmélkedhettem, amikor egy ismerős arc bukkant fel a pálya mellet. Fogalmam sincs, mi a retket kereshetett erre Arti, de választásom nem lévén megszólaltam… úgy torkom szakadtából.
- Artiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!
Nem hallotta meg, mintha itt sem lettem volna. Ezek a felsőévesek értették a dolgukat, biztosan benyomtak valami bűbájt, amitől nem lehet hallani a hangom… csak bízni tudtam benne, hogy nem ilyen kiábrándító bigyó, mert akkor bizony szarban vagyok.
- Artiiiiiiiiiiii, egyem szíved-májad kiskanállal!
Még egy elhaló próbálkozás. Bíztam benne, ha én nem is, de a jelenleg felé tartó, és kinn felejtett gurkó majd felhívja a figyelmét, aztán nézelődni kezd.

[Cartmen]

Cartmen

• • • •

Fürge lépteim zaját elnyelte a dús aljnövényzet, ahogyan pár fa között szlalomoztam, le, a kviddicspálya felé. Lábam alatt gallyak törtek ketté, s láttam, ahogyan pár mókus ijedten iszkol fel a fa egyik felsőbb részére, hogy onnan figyeljék riadtan, eszement száguldásom.  Hátam jócskán nyomta a megtömött hátizsák, mely vállaim a föld felé húzta volna, ha hagyom magam. A táskából három – négy, összetekert pergamen vége lógott ki. Miközben futottam vidám csörömpölés hatolt át a szöveten. Mintha sok, hasonló anyagból készített tárgy mérne ütést egymásra. A farmer, mely rajtam volt lelógott a földre lábamnál, így nagyokat kellett lépdelnem, nehogy hasra essek. A vékony pulóverem mintája egy absztrakt firkálmányt ábrázol, melyben a szivárvány valamennyi színe megjelenik, különböző alakban, formában. Arcomon csintalan mosoly húzódik, majdnem fülemig ér, még szemeim is örömöt sugallnak.
Fejem menet közben hátra szegezem. Már kiértem a fák közül, így most a sima füvön száguldok, kikerülve pár ismert, vagy éppen ismeretlen arcot. Az utóbbiból ez esetben több van, de engem most csak egy arc érdekel, amelyik még – most látom – épp csak most ér ki a fák közül. Haját játékosan fújkálja a menetszél, akárcsak enyémet. A különbség az, hogy Dylan többet ad a kinézetre, és a megjelenésre, mint én. Nagy levegőt veszek, és teli tüdőből ordítani kezdek.
- Mi az Dylan, teknős üzemmódba váltottál? Komolyan, McGalagony gyorsabb nálad, és ez gáz, öcsém! – egy harsány nevetéssel koronázom meg gúnyolódásom, majd kikerülök egy robosztus mardekáros majomfejű paprikajancsit. Hátrakiáltok neki egy „bocsi”-t, a majdnem ütközés miatt, bár nem hiszem, hogy megérdemli. Csak nem lenne jó, ha gyönyörűséges fejem egy budi méggyönyörűségesebb aljában végezné. Ezektől minden kitelik. Mármint a Mardekárosoktól, nem a budiktól. Bér nem nagy a különbség, ha ész dolgában nézzük a kettőt. Tudom. Rasszizmus az ilyen, de mit várnátok, egy önérzetes vöröstalárostól?
Szemem előtt már rég feltűnt a robosztus építmény, mely a kviddicspályát rejti magába. Ide szokott gyűlni a nép, ha hatalmas meccset rendeznek a suliban, ami egy hét múlva esedékes is lesz. Kár, hogy nem rajongok a kviddicsért, így nem fog borzalmas lelkiismeret-furdalással járni, ha mostani, igencsak fantasztikus tervünk megvalósításra kerül.

Kemény becsapódásom még az a szenilis Trelawaney professzor is meg tudta volna jósolni. A kviddicspálya lenti bejárata fogja fel arcom, aztán rögvest testem is, s fájdalmas nyögésem nehéz lehet figyelmen kívül hagyni. Ahogy utána felharsanó röhögésem is, melynek kíséretében vidáman kitárom az ajtót. Ma semmi nem ronthatja el a kedvem.
Immár sétálva közeledek a pálya szíve felé, majd a lelátók végénél megállok, pontosan háttal a karikáknak. A falnak támaszkodok és várom, hogy Dylan ideérjen, ám nyugalmam nem lehet addig sem felhőtlen, mivel egy nem túlságosan vendégszerető gurkó éppen felém száguld. Ijedten hasalok le a földre, majd ugrok fel, s nézek ki az ajtón. Arcomon riadalom tükröződik. Mi jöhet még? Seprűlovasok? Gyorsan felnézek az égre. Üres, de ez még nem zár ki semmit.
- Dylan, nem úgy volt, hogy üres lesz a pálya? – kérdeztem tőle, mivel már az ajtóban járt. Ő volt az akció értelmiségi felelőse. Én a technikai.
- Miért, van itt valaki? – kérdezte, majd az eget kémlelve körbe körbe forgatta fejét.
- Igen, Dylan. Úgy…
- Hey, Art…
- Ne beszélj közbe, most én besz…
- De, A..
- Mondom, hogy csitt!
- De…!
- Nem. Had mondjam már végig! Úgy volt, hogy üres lesz a pálya, de itt egy szabadon repkedő anyámkínnya és nem tudom, mit kezdjek vele? Hogy lehet leállítani egy gurkót? – kicsit hadartam, de hát nem szeretném, ha az az istenverte labda nekem jönne. Az én érzékeny csontocskáim könnyen kettétörnek ám.
- Hát… a "Petrificus Totalus"-sal szerintem megállathatnám, csak ahhoz túl messze van. Közelebb kéne csalogatni.
- Helyes. Akkor csalogassuk közelebb. – bólintok egyetértőn, majd hátat fordítok neki, hogy megkeressem a kósza labdát, ám előtte valami gyorsan eszembe jut. – Mit is akartál az előbb? – nem szeretném elnyomni, így muszáj meghallgatnom. A barátság egy fontos része az egyenrangúság.
- Mi? Jaaaaaa… csak azt, hogy van valaki ott fenn. – közli velem tök higgadtan és a karikák felé bök fejével.
Mivan?
Fejem én is arra fordítom, s látom, hé, tényleg ott van valaki! De mit keres az ott? És ki a franc lehet az? És kinek támad ilyen hülye ötlete? És hogy fog lejönni? És ugye még él?
Odaszaladok a karikák elé, s felnézek az áldozatra vagy épp az extrémen élvezkedőre. Ki tudja. És akkor kicsit feljebb világosodok. Mármint a kilétét illetően. Eric Cartmen az!
- Hey, Dylan, ez Eric, nézdmá! – szólok oda barátomnak, s ujjammal bőszen mutogatok felfelé.
- Eric! – kiáltok fel neki. Igen, tudom, hogy nem Ericnek hívják, de nekem Eric és kész. – Mit csinálsz te ott fenn? – arcom nyugalomról árulkodik, s kezeim zsebre dugom.
Hogy hogy fogjuk leszedni onnan drágalátos évfolyam- és háztársunkat, azt nem tudom. Szerintem még ő sem. De akkor meg minek kötötte fel oda magát?
Húúú, biztos azt akarta, hogy a keselyűk kicsipkedjék a máját, aztán meg az mindennap visszanőjön, mint annak a görög pasinak, akit Zeusz valami hegyhez kötözött. Hát, ha tényleg így van, akkor jó hülye. Hiszen itt nincsenek is keselyűk.

[¨¨A r t i , D y l a n¨¨]

¨¨A r t i , D y l a n¨¨

Na, nem volt probléma a nézelődéssel, már csak látni kellett volna ahhoz, hogy kiszúrjon a kedves háztársam. Az igencsak mulatságos volt, hogy végre nem az én képemen csattant oldalról a gurkó, hanem őt vette célba… persze azért reménykedtem benne, hogy nem kólintja úgy kupán, valami baja essen. Az neki sem jó, meg nekem sem. Azt viszont rögtön sikerült leszűrnöm, hogy elég puskalábú a cimbi, mert amikor a golyó odaért hozzá, úgy vágta magát hasra, majd pattant fel, mintha izé. Ahogyan nézegettem, érkezett vele még egy srác, bár hirtelen nekifutásból, meg Arti széles hátának köszönhetően nem igazán sikerült kivenni az arcát. Még mindig csak reménykedni tudtam, hogy legalább az egyikük használja is a fejében lévő kocsonyadarabokat arra, ami a rendeltetésszerűsége, és meglát.

Nem mozdultak, én sem, bár nekem nehéz lett volna a mágikus köteleket, meg persze a csodálatos fém rudat mögöttem figyelembe véve. Hát vártam továbbra is, mert ezek szerint a hangom nem igazán jutott el hozzájuk. Basszuskulcs, mi lesz akkor, ha idejönnek, én meg majd magyarázok… úgy fogok festeni, mint valami idióta hal, aki csak tátog. Hát, ha a helyükben lennék, és ez megtörténne, biztosan kiröhögném magamat, micsoda egy ponty vagyok, hogy csak úgy hagytam magam kikötözni. Na, nem mintha lett volna esélyem a három fejjel magasabb, meg kétszer olyan széles szimpatikus fiatalemberek ellen, de legalább megpróbáltam, és ahogyan mondani is szokták, a részvétel a fontos, nem pedig az eredmény. Oszthatná ezt az elvet amúgy pár tanár is, de mindegy. Szóval, én jól részt vettem a felülmúlhatatlan eszmecserében, és amíg meg nem kaptam az első fülest, talán mondhatni, én vezettem a műsort. Nade, a csodálatos gondolatmenetemből az szakított ki, hogy a két hetyke legény megindult felém, hősies kiszabadításomat fontolgatva… legalábbis nagyon remélem, hogy ilyen gondolatokkal küszködtek, nem pedig olyannal mondjuk, hogy emós vagyok és itt akarok megmurdálni, vagy esetleg az, hogy én kötöztem ki magam, mert akkora poén… vagy mittudomén, mondjuk tüntetek a kviddics erőszakossága ellen. Gáz lenne, nagyon, bár, ha ilyet tennék, idehívnám azt a Rita Benzint, vagy kicsodát, hogy vegyen már fel, meg riportoljon velem egy szép kört.

A két háztársam megérkezését követően csendesen figyelgettem, ahogyan, mint egy cirkuszi majomra, Arti mutogat rám, és azt kiabálja, hogy Eric vagyok. Namost lehet, hogy tévedek, de úgy láttam el tudott hajolni a gurkó elől… lehet, ahogyan hasra vágta magát, beütötte a fejét? A kérdésére, miszerint mit csinálok idefent jól megforgattam a szemeimet, majd hozzáveregettem a mögöttem lévő rúdhoz a fejem. Nem kellett volna, azért kicsit fájt a dolog. Letekintve a Mariana-árokkal vetekedő mélységbe szólaltam meg, halovány mosollyal.
- Tüntetek és sztrájkolok, hogy több iskolakakaót kapjunk!
Megpróbáltam fészkelődni, miközben újra átvillant az agyamon, hogy lehet, csak a halat látják bennem. Bíztam benne, hogy akkor már leesik nekik, valami nincs rendben.
- Azért leszednétek, rájöttem, hogy unalmas, és nem kampányoltam eléggé, hogy többen is megjelenjenek.
Alig mondtam ki a mondatot, rájöttem a nehéz és fájdalmas valóságra. Van az a Finite kintekunta varázslat, ami megszüntet más varázslatokat… ha azt belerakják a számba, akkor ugyan tudni fogok diskurálni velük, de a kötél, ami a póznához tart is mágikus, tehát azzal a lendülettel fog elengedni. Elfintorodva tekintettem ismét az alattam lévő mélységbe, meg a két cimbire.
~ Hát ez fájni fog a rosseb egye meg. ~
Megpróbáltam megvonni a vállaim, hogy mivanmá’, most akkor lesz valami, vagy ti figyelitek, mit tátogok, én meg hallgatom a teóriákat. Hmm, nem lesz egyszerű menet, és kellemes sem igazán. Ilyen az én formám.

[Cartmen]

Cartmen

• • • •

Figyelmesen nézek fel Ericre, ki a magasban múlatja az időt, ahelyett, hogy idelenn rosszalkodna velünk. Dylanre nézek, aki csendesen mellém sétál, s kérdő tekintetemből enyhe kétségbeesést lehet kiszűrni. Mi lesz, ha nem sikerül véghezvinni az akciót? Mi lesz, ha feleslegesen jöttünk ide, gyűjtöttük össze a kellékeket és rajzoltunk éjszakákba nyúlóan? És mi lesz, ha nem sikerül leszedni Ericet onnan? Ott marad fenn, estére és a tiltott rengeteg mocskos teremtményei rágják ki a máját a keselyűk helyett? Mert ha igen, akkor még pattogatott kukoricát is kell szerezni meg messzelátót, hogy élesen láthassam, mi folyik majd odafenn. Ja, meg valami reflektort, mert hát a sötétben nem igazán tudnánk kivenni a történéseket.
- Mond valamit… de mégsem.
Dylan mondata elég misztérikusan csengett, mintha valami vásári jósnő próbálná megjövendölni az elkövetkezendőket, de csak felszínes zagyvaságok jutnak eszébe.
- Heh? – felé nézek, mire ő a felkötözött sonkára, vagyis fiúra mutat vékony ujjával. Most már látom, mire gondol. Eric beszél, csak éppen mi nem halljuk. Vagy elment a hangja és azért nem hallani?
- Szerinted miért nem halljuk? – kérdem meg Dylant, majd megvonja vállát, jelezve, hogy ő sem tudja.
- Talán valami bűbáj, talán valami más, nem tudom. – ó, baromi bölcs vagy haver, erre én is rájöttem volna. – De mindenesetre megszüntettem a bűbájt, amivel felkötözték és akkor majd kiderül.
Bólintok egyet, hogy jól van, csinálja.
Ezért tartom én Dylant. Ő olyan okos. Jó, persze, nekem is ismernem kéne ezeket a varázslatokat, de valahogy csak a fontosabbak maradnak meg, és azok se túl sokáig. Nem igazán szoktam tanulni. Nem tartom olyan fontosnak.
Barátom felemeli pálcáját és egyenesen Cartmenre szegezi, majd kimondja a varázsigét.
- Finite Incantatem!
Minden figyelmem száz százalékosan Ericre szegezem, akit épp most talál el a Dylan pálcájából kisuhanó fénysugár, s hirtelen zuhanni kezd, mivel a varázslat hatását vesztette.
Megpaskolom Dylan vállát, kap egy elismerő pillantást, majd szép lassan Erichez baktatok. Megállok mellette, teljesen fölé magasodva, majd ránézek, s kíváncsi hangon szólok hozzá. Mint mikor egy anyuka kérdőre vonja gyermekét. Mint ahogy anyám sosem szokott engem.
- Mégis mi a fészkes fenét kerestél odafenn?
Nem tudom jól van-e, vagy, hogy megütötte-e valahol magát. Remélem nem, mert akkor el kéne kísérnünk a gyengélkedőre és akkor az akciónak annyi lenne. Bár, lehet, hogy Dylannek erre is lenne valami frankó kis varázslata, igaz, a gyógyítás elég magas szintű mutatványnak számít, főleg nekünk, hiszen még csak másodikosok vagyunk.
Miután Cartmen válasszal méltat minket, hátat fordítok, s kis éllel a hangomban megjegyzem:
- Szívesen. – noha nem én voltam a kiszabadítója, azért részben nekem is köszönheti.
Dylanre nézek, aki mosolyog, én pedig visszamosolygok rá.
- Kezdhetjük? – kérdem, épp ideje elkezdeni az akciót, és ha Eric is csatlakozni szeretne, szívesen látjuk bajtársként. Súlyos táskám pántját lehúzom vállamról, s pár másodperc múlva két táska is puffan a kviddicspálya gyepén.

[¨¨A r t i , D y l a n¨¨]

¨¨A r t i , D y l a n¨¨

A két kis csóka helyzetelemzésbe kezdett odalent, abban a rettenetes mélységben, a végeláthatatlan árok legalján… szörnyűséges, de szükséges. Sikerült kilogikáznom, közel a vég, vagyis a meneküléssel egybekötött hatalmas szívás, ami egy csodálatos pofár esés formájában az elkövetkezendő perceim eseményeit tarkítja. Abban már biztos voltam, ha felépülök a borda és kéztöréseket követően, akkor elkenem a felsőéves mardekárosok száját. Persze egyesével, mert tömegben még mindig nincs esélyem ellenük. Egy az egy ellen sem lesz egyszerű, de hát azért szerencsémre, amikor az észt osztogatták, többször is fordultam, hogy legyen mit a pitypanglevesbe aprítani.

Az esettanulmány, hogy vajon miért nem hallanak igencsak szórakoztatónak hatott, persze jó lett volna már lekerülni innen, mert így is eléggé hülyén festettem, arról nem is beszélve, messziről ki lehetett szúrni, hogy itt lógok bele a világunkba. Aztán meghallottam, amit már vártam, mint valami krémest egy cukrászatban... és menekültem volna előle, mint a jelenlegi tanári kar egyes elemei az értelem elől. Ahogyan a pálca egyenesen rám szegeződött, behunytam a szemem, és összeszorítottam a fogaimat. Azért nem örültem volna egy harmadik lábnak, egy lyuknak a hasamon, eltűnő testrészeknek. Az órákon Dylan általában toppon szokott lenni, mégis… csak másodéves. Érdekes, hogy amikor a felsőéves zöldikék szórakoztak velem, ez eszembe sem jutott hunyorogni. Fordítottan működöm, az egyszer már biztos, és ezt fel is lehet nekem róni. Akiben bízhatnék, annál nem igazán akarom látni, mi történik, mint valami ideggörccsel küszködő idióta. A finite incucus ige elhangzását követően alig pár pillanattal éreztem, hogy a mágikus kötél szorítása abbamarad, én pedig, mint valami homokzsák, előre dőlve kezdek zuhanni. Itt már kinyitottam a pislogóimat, hogy azért lássam, mikor fog beszakadni a fél mellkasom a földdel való találkozás miatt. Nem tudtam, melyik a jobb, ha lábra érkezem, és az törik el, vagy ha hasra, és szilánkos darabokban szállít el a két jómadár a gyengélkedőre. Mivel azonban ez túl sok feldolgozandó adat volt egyszerre, így csak zuhantam, és nem tettem semmit. A földet érés sokkal tompábbra sikeredett, mint azt gondoltam volna, gyaníthatóan azért, mert a gyűrűk alatt nem gyep van, hanem valami fura homokszerű izé.

Percekig sötét volt a világ, csak a fájdalmat éreztem, talán még sziszegtem is a fogam alatt, de nem teljesen tiszta. Attól a pillanattól kerültem képbe, amikor a hátamra fordultam, a lábaimat pedig felhúztam úgy, hogy a sarkam az amúgy igencsak formás popsimat verdesse. Valahogy jobban esett levegőt venni… két kezem lassan szánkázott végig a mellkasomon, ahol csodával határos módon egyetlen törött bordát sem éreztem… a kezem és ujjaim is mozogtak, akkora baj csak nem lehet.
- Aaaaaaaaaa…
Egy kis nyögés, ez valahogyan kikívánkozott belőlem, magam sem értem, miért, de jólesett.
- … köszi srácok!
A földön, a hátamon heverészve figyeltem a két megmentőmet, meg a vigyort az arcukon. Na, jönnek még az én utcámba majd biztosan. Mindenesetre tényleg hálás vagyok nekik. Ahogyan szemlélődtem, eszembe jutott a gurkó, ami elvileg még szabadon van, és össze-vissza kavirnyál itt nekünk. Körbepillantva sehol sem láttam azt a búbánatos labdát, de nem is igazán szerettem volna, bevallom. Még sajgott az arcom attól a közel négy, öt pofontól, amit adott… lehet, be is van dagadva, vagy csupa folt, de szerintem még így is szép vagyok. Majd megnézem magam a tükörben, ha visszaértem a hálókörletembe.

A szemlélődésemet aztán Arti kérdése szelte ketté, keresztbe, aztán pedig kasul. Ilyet, vajon mire készülnek… hát nem azért jöttek, hogy leszedjenek?
- Mit kezdhetünk?
Tettem fel a kérdést nemes egyszerűséggel, és teljes evidenciával, mintha tutkóra biztos lenne, hogy bizony én is benne vagyok a buliban… rosszaságban… jóságban… bőségben, legyen az bármi is. Miközben a választ hallgattam, ülő pozícióba tornásztam magam, és a búrámat tapogattam, meg vakarásztam, no meg persze a nyakamat dörzsöltem meg kicsit. Nem ártott, rendesen elgémberedtem. A gyakorlott masszőri bigyó után oldalra tekintettem, a pálcám még ott éktelenkedik-e a földbe szúrva, ahová a zöldek dugványozták, mint valami gyökereztetendő növényt.

[Cartmen]

Cartmen

• • • •

Bevallom, kicsit aggdok azért, hogy Eric súlyos sérülést szenvedett. Úgy értem, borda- vagy kéz- vagy tökmindegy mi, de valamilyen törést. Nem azért, mert esetleg engem vonnának felelősségre érte, mert az ki van csukva, hanem azért, mert akkor csodálatos tervünknek annyi lenne. Vagy ha mégis ilyeneket szenvedett, akkor meg majd mondom neki, hogy üljön le egy sámlira és várjon, amíg végzünk, persze csak ha nem képes mozogni. Ha tud, akkor felőlem mehet a gyengélkedőre, bár úgy vélem őt is bevonhatjuk az eksönbe, biztosan élvezné. Ahogy elnéztem nem igazán rajong a kviddicsért. Legalábbis nálunknál jobban tuti nem.
Ránézek és felvonom a szemöldököm, mintegy kimondatlanul kérdezve, olyan arcra írós kérdés formájában, ahogy a nagyobbak szokták, hogy „Ugye nincs semmi komolyabb gond?”, majd miután ezt is megcselekedtem, roppant figyelmes módon, a táskám felé fordulok, s letérdelek a fűbe, nem törődve nadrágomon létrejövő csinos kis zöld foltokkal, melyek nagyobb fejtörést okozhatnak drága házimanóknak. A mosás biztosan nem túl egyszerű munka. Ezért nem vagyok házimanó. Pedig biztosan viccesen festenék egy szál rongyban, meg egy ágyékkötőben, mint Maugli vagy Tarzan.
Lehúzom a legbelső cipzárt, s ezzel szabadjára engedem a gonosz legsötétebb erőit. Vagyis... minden szem számára láthatóvá teszem táskám csudijó tartalmát, ami... mi is?
Kéremszépen, pár összevissza rajzolgált és vagdosott pergamen, melyeket nagy erőfeszítésünkbe telt elkészíteni, sokszor sokáig fennmaradva dolgoztunk velük, aztán van még itt soook sok tubus graffiti festék , tudjátok, olyan, amilyenekkel az igazi profik dolgoznak. Dylan és az én zsebpénzem nagy részét felőrölte ez a kis szállítmány, de meglássátok, megérte! Meg van még raktáron két pár gumikesztyű, hiszen Merlin se kaparná le az az átokverte festéket ujjacskáinkról.
Kihúzom a csinosan összetekert, s befőttesgumizott pergamentekercseket, majd lerakom magam mellé, aztán galád módon megragadom szegény táskám, s fejjel lefelé fordítva kirázom belőle a festékes tubusokat, amik mindenféle színt képviselnek, s melyek most csörögve csattogva dorbézolva ütköznek egymásnak, mint a sztrádán az őzike a kamionoknak.
- Hát az akciót. – felelek Eric kérdésére, fel se nézve, belemerülve a pergamenek széthajtogatásába. Vetek egy futó pillantást Dylanre is, aki már kiszerelte a festéket a saját táskájából, s szépen, sorba felállítgatta maga elé őket, s látom, hogy ő már ki is bontotta az egyes sorszámú papírt, ami egy lefejezett kígyót ábrázol, ami egy, a Mardekáréra roppant hajazó címerből mászik elő. Az egy roppant jól sikerült sablon. Csupa vér, és élvezet. Legalábbis én élveztem, amikor rajzoltam, na meg a látványa sem egy elhanyagolható dolog.
Jól megmarkolom a saját papiruszom végét, s egy gyors mozdulattal szabadulok meg a befőttes gumitól, aztán eszembe jut Eric, akinek nyújtok egy másik pergament, csak hogy ne érezze magát feleslegesnek. Aztán teljes egészében kibontom a sajátom, s szemem elé tárul a fenséges oroszlán, ami a Griffendél házat képviselve egy koronát öltött magára, s nyakából palást lóg, amit két lábra ágaskodva mancsaival hadonászik a levegőben. Szája ordításra készen tátva. Vidáman elmosolyodok, s a sablont magam elé tartva átnézek a lyukas részen, s látom, hogy Dylan már a megfelelő festék után kutat. Én csak felnézek Ericre, s magyarázni kezdem a dolgokat.
- Nem tudom, ismered-e a graffitit. Az egy mugli szórakozás. Olyan, mint a festészet, csak ezeket házak, vagy építmények falára festik, ezzel hangot adva nem mindig pozitív véleményüknek. Ööö... az alkotók többnyire ismeretlenek, s szeretnénk, ha most is azok maradnának, mert a Vulkános prof szerintem feldugdosná nekünk a szertárban porosodó összes seprűt, ha megtudná, hogy mi voltunk. Egyébként könnyen lejön. – jó, a vége nem teljesen igaz, de valahogy meg kell győzni a pácienst. – Akkor benne vagy? Nyugodtan válogass a festékek közül, a színeket te találod ki, de azért legyen élethű a mű. – kacsintok rá, s ajánlom fel roppant nagylelkűen a kellékeket.
Ismét a táska mélyére kukkantva kiemelem a gumikesztyűket, s látva, hogy Dylan már felvette az övét, csak az egyiket veszem ki. Ericnek engedélyt adtam rá, hogy rendelkezzen a tárgyak sorsáról, úgyhogy ha látja, akkor majdcsak eszébe jut neki is húzni egyet. Miután megvagyok a nyúlós, gusztustalan védőkesztyű felhúzásával, fogok egy arany festéket, meg viszem a sablonomat is, és célba veszem a kviddicspálya lelátóinak fa falát, mely ürességével szinte kivívja, hogy csináljunk vele valamit.

[¨¨A r t i , D y l a n¨¨]

¨¨A r t i , D y l a n¨¨

A kérdésem után elkaptam Artúró pillantását, mintha csak szugerálni szeretett volna, teljesen úgy festett. Felemelte a szemöldökét is, meg minden, amit ilyenkor a komolyabb bűvölő népek szoktak. Már csak az hiányzott, hogy ilyen fehér alapon fekete csíkos bigyó kezdjen peregni benne, és azt harsogja, azt teszed, amit akarok. A szemeiből sikerült kiolvasnom a kimondatlan kérdést, jól vagyok-e. Annyira megtetszett a dolog, hogy gondoltam, én is ki fogom próbálni rajta, ha újra erre skubizik majd a nyakán lévő tökfödővel.

Legnagyobb sajnálatomra azonban nekiállt leguggolni és kiüríteni a táskáját a pálya homokjára. Én, amíg ő ezzel foglalatoskodott, fintorok és nyögdécselések közepette négykézlábra tápászkodtam magam, aztán, mint valami rossz csecsemő, csillogó szemekkel indultam meg a pálcámért. Odaérve kihúztam a földből, majd ismét ülő helyzetbe keveredve emeltem a szemem elé. Eléggé trutymós volt az a része, ami a földben volt vagy fél órán keresztül, de legalább nem törték el az aljasok, akik azt tették velem. Ahogyan méregettem, bandzsítottam egy nagyot, túl közel emeltem a szememhez… azt viszont még kancsalféle mivoltomban is láttam… jobban mondva sokat láttam egyszerre, ami a táskából kikerült. Mindenféle összetekert papírok, meg flaskák, meg színek.
- Merlin bolhás szakállára.
Megráztam a fejem, most már bántotta a szememet a bandzsaság, ideje volt tisztítani a képet. Miután mindkét szemgolyóm a helyére keveredett, letörölgettem a pálcám hegyét a kabátomban, aztán a jobb alkaromon lévő tokjába csúsztattam. Felküzdve magam álló helyzetbe összekulcsoltam a kezem a hátam mögött, és úgy emberségesen megropogtattam mindenem, hogy tényleg rendben legyek. A térdem sajgott kicsit, de bírtam a gyűrődést, ahogyan az öreg Mörtó őrmester is bírta a halálos fegyverben. Miközben megindultam felé, ecsetelte az akció részleteit. Még egy sanda pillantással azt is elkaptam, ahogyan Dylan jó stréber módjára még a színes flakonokat is sorba rendezte maga előtt. Arti rendetlensége csalogatóbb volt, így mellé lépve szemléltem a dolgokat.

Kaptam tőle egy összetekert papírt, megfogtam a balommal és a vállamra vetettem, miközben azt figyeltem, ő mit tesz a sajátjával. Szétbontotta, eddig rendben leszek én is, nem nehéz dolog. Közben persze ecsetelte tovább a grafitit, meg az ismeretlenséget… aztán volt Vulkán professzor is… és seprűk a fenékben kombó is. Nem szimpi gondolat, jó lesz elkerülni.
- Cimbora! Elég lett volna, ha azt mondod, mocskoljuk össze a lelátókat!
Jeleztem neki, majd a kezemben lévő, összetekert alkotással kupán kólintottam. Mivel rám nézett, itt volt az alkalom, hogy szugeráljam. Szabad jobbom a vállára helyeztem és erősen a szemébe néztem.
~ Pulykás szendvics… pulykás szendvics ~
Gondoltam magamban, kíváncsi voltam a sikerre. Mivel nem mondott semmit, így megszólaltam.
- Megy az idő, nehogy lebukjunk!
Kacsintott egyet, aztán turkálta a táskáját, addig volt időm megszemlélni, mi a fenét kaptam én. Lehúztam a gumit, és szétsodortam a papírost, amin egy hatalmas „Griffendél 1000 – 0 Mardekár” felirat éktelenkedett. Gonoltam, belefér a dolog, bár jobban tetszett volna egy középsőujjas nemzetközi jelzés. Mindenesetre, levágtam a földre, és ha már engedélyt kaptam az eszközök használatára, hát gyanítottam, van még ott kesztyű, ahonnan Artúróé jött. Beletúrva a táskába megtaláltam a ragacsot… feleszkábáltam a balomra, a még szőrtelen hónom alá csaptam az alapot, kiválasztottam egy kék, meg egy piros színt, majd jobbra, balra, előre, hátra és mindenfelé tekintve kiválasztottam egy még üres falat, és megindultam az irányába. Út közben eldöntöttem, hogy a sablon megfestése után bizony megpróbálok egy olyan jelet is festeni, csak sikerül… mellé meg majd egy pettyes labdát, hogy jól összezavarjam azt, aki először látja.

[Cartmen]

Cartmen

• • • •

Csibészes mosoly ült ki arcomra, majd bólintottam egyet, jelezve, hogy hát ez a dörgés, Eric, meg hasonlók. Úgy látom őt sem kell kétszer kérni, ha valami csínytevésről van szó. Nos, akkor üdv köreinkben, Cartmen, csak mégegyszer meg ne lássam, hogy kupán csapol azzal a vacak papírral, mert pirosra festem a feneked, mint egy páviánnak, és azt garantálom, nem jön le egy könnyen!
Haragos pillantásom pár másodperc múlva eltűnik, majd ismét mosoly veszi át helyét.
A gumikesztyű nagy csattanással cuppantotta be kezem, majd miután nyugtáztam, hogy nem-e szorít-e, felpattantam, egyik kezemben a festékkel, másikban pedig a sablonnal, a falhoz caplattam, kiterítettem rá a papírt, két kézzel, a tubust a földre dobva, majd megnéztem, hogy lenne a legelőnyösebb felfesteni a mintát. Félig hátradőltem, hogy lássam Dylant, mivel Eric kettőnk közé állt be, s azt láttam, hogy barátom mérnöki pontossággal festeget. Mérnökien egyenesen, meg minden. Úgyhogy eldöntöttem, én nem fogok.
Elfordítottam a sablont, majd lehajoltam a festékért, addig jobb kezemmel tartottam a pergament, melynek vége folyton feltekeredett. A tubus végét, mármint a kupakosat bevettem a számba, összeszorítottam fogaim és leszereltem a ragaszkodó műanyagot, majd miután ezzel is megvoltam, az oroszlán fejétől kezdve haladtam lefelé, a lábáig. A festék sercegő hangja először kicsit bántotta a fülem, s a szaga csiklandozta orrom, de könnyen megszoktam. Főleg, hogy nem először volt dolgom ezekkel a jelenségekkel.
Mikor végeztem az arannyal, a sablont elengedtem, s hagytam, had essen a fűbe. Megfordultam és a táskámhoz szaladtam, melyből előcsempésztem egy kisebb papírt, az oroszlán kiszínezett vázlatával, jól megnéztem magamnak, majd visszadugtam, s áttúrva a tornyosuló tubusokon, megkerestem a vörös festéket.
Felálltam, majd a fiúk felé vettem az irányt, ám eszembe jutott előbbi ígéretem, így bal kezemmel lerántottam a tubus kupakját, majd hátulról Eric mögé settenkedtem és a hátától kezdve a fenekéig fújni kezdtem, festéket mit sem sajnálva. Most megkapod teeeeeeeeeeee!
Hangos kacagásom az iskola összes sárkányát idevonzotta volna. Mert hogy egész biztosan vannak sárkányok a Roxfortban. Mégpedig tudom is, hogy hol. A könyvtár zárolt szekciójában. Az a sok könyv csak álca. Valami kibabráló bűbáj, azt hiszem ez a neve, amivel a felnőttek, köpeny nélkül is álcázni tudják magukat, hogy a másik, ne vegye észre. Madame Cvikker pedig a gonosz sárkánynéni, már bestiák több generációját nevelte fel a sötét polcok között. Azért ilyen fagyos, mégis tüzes. Azért randizik Friccsel, mert már megunta a mágiát, mely a sárkányokból árad. Tudom.
Kacagásomhoz csatlakozik Dylan is, aki egy kis időre most befejezi a művészkedést, ám ő nem tulajdonít akkora jelentőséget a dolognak, így vissza is fordul később a falhoz. Mikor már úgy látom, eleget kapott, leengedem kezem, nagyot sóhajtok, s nevetek még egy kicsit, főleg Ericen, ahogy kinéz.
- Bocs, haver, de ezt nem hagyhattam ki. – nyögöm, két szusz között, majd megrázom a flakont, hogy teszteljem, maradt-e elég festék az oroszlán megalkotásához, vagy sem.