A pálya

[¨¨A r t i , D y l a n¨¨]

¨¨A r t i , D y l a n¨¨

Az üres fal egészen üresnek tűnt így, meg komornak és kietlennek, ami tök unalmas és egyhangú is, cink. Szóval, végtére is mi most itt semmiképpen sem vandálkodunk, mindinkább feldíszítjük a környezetünket, hogy az bizony hangulatos és varázslatos legyen, de ne csak a számunkra, hanem mindenki szemében. Ledobálva minden kelléket a földre az összecsavart papírost fogtam meg először, majd széttekerve azt a falhoz nyomtam. Megszabadítva a balomat kotortam elő a pálcámat a nadrágom zsebéből, mivel azonban valamiért nem akart jönni, így kellett a jobbom is… persze, ha elengedem vele a papírost, akkor leesik, az pedig nem jó, mert koszos lesz… na, nem mintha a fújás után tiszta maradna, de mindegy. Pár másodpercig bambán meredtem előre, és néztem a semmit, amikoris hirtelen ötlettől vezérelve hozzászorítottam a kobakomat, hogy azzal tartsam a helyén. Legalább használom valamire, nem csak úgy lötyög a nyakamon. A szabad jobbommal megfeszegettem a zsebemet, szerencsére így már kijött belőle a pálca. Biztosan valami rágó lehet az oka, majd leviszem a manókhoz tisztíttatni a ruhadarabot, hadd örüljenek, hogy nem csak a napot lopják, hanem végre lesz egy kis munkájuk is… mondjuk én serényen igyekszem ellátni őket, nehogy feleslegessé váljanak, és az utcára kerüljenek koldusnak. Az előkotort varázsvesszelyt aztán a papíros egy pontjára nyomtam, amivel a falhoz tapasztottam… utána még vagy négy pontra odabiggyesztettem a dolgot. Még elsőben tanultam ezt a varázslatot.
- Mályva, dudva, kókalag, ragadjon a pont alant!
Eddig bejött, valami undorító ragadós trutymó bukott ki mindig a pálcából, átitatva bármit, amihez hozzáértem. Sőt, amúgy olyan keményen tapadt a cucc, hogy egyszer Scott cipőjét is a mennyezetre ragasztottuk… és ottmaradt… és bennem volt Scott is a cipőben, ő is ottmaradt.

Mindenesetre, miután már nem kellett fogni, újra eldugdostam a gallyat, és kiválasztva a kék színt nekikezdtem a fújásnak. Szépen, mindenhová szórva ahová kell, elvégre, ha már csinálunk valamit, hát ne legyünk felületesek semmilyen formában. Főleg akkor, ha egy kis gonoszkodásról van szó. A műremek hamar meglett, így visszazárva a fújóka kupakját ledobtam a földre, majd lehántoltam a papírost is, hogy megnézzem, tényleg jól mutat-e az iromány. Sikeresen szép lett, így lehajoltam, és a pirosért nyúltam, hogy megkezdjem a sablon nélküli igazi művészetet. Összeszorítottam a kezem, ahogyan kellett, majd valahogyan megpróbáltam magam felé fordítani, és úgy nekikezdeni a rajzolgatásnak. A jel kissé bárgyúra sikeredett, de azért ki lehetett venni a nemzetközi jelzést, miszerint mindenki be… nézheti, hogy miféle dolgok éktelenkednek a kviddicspálya falán. A pettyes labda már fél perc alatt megvolt, így összekotortam a felszereléseket, és megindultam visszafelé, egyenesen a taktikai zónába. Odaérve larámoltam mindent, és Dylant méregettem… a srác még most is azon mesterkedett, hogy minden az élén álljon, még az általam hozott anyagokat is rendezgetni kezdte. Kész vagyok tőle teljesen, a ládájába be sem mernék nézni, a rend akkora lehet ott, hogy kiszakít a tér-idő kontinuumunkból egy darabot, ha kinyitja. Ahogyan szemléltem, fújó hangot hallottam a hátam mögött, itt viszont nem volt fal… aztán röhögés… kőkemény. Megfordultam… akkor meg Dylan röhögött.
- Lefújtál banyek?
Kérdeztem először komoran, de aztán leesett, hogy tulajdonképpen tök poénos. Ezen felbuzdulva odaléptem Dylen elé, felvettem egy festékszórót, lepattintottam a kupakot róla, és végigfújtam a mellkasát… aztán mindenre elszánt tekintettel Artúrra tekintettem. Gúnyos mosoly, és futás… remélni tudtam, hogy utolérem… fújtam utána, ahogyan telt tőlem.

[Cartmen]

Cartmen

• • • •

A röhögéstől, már majdhogynem a földön fetrengtem. Állati, hogy én milyen zseni vagyok, meg hogy milyen jó dolgokat tudok kitalálni! Én vagyok a legjobb, ez nem vitás.
Eric megfordul, és kérdését – őszinte meglepetésemre- nem hozzám, hanem Dylanhez szegezi. Én csak nézek, elkerekedett szemekkel, szegény Dylannek meg ideje sincs arra, hogy bárminemű reakciót mutasson, ugyanis Eric azonmód megindult felé, és fújta, ahogy csak tudta. Nem igazán érdekelte, hogy bőrre megy-e a festék, vagy sem. Dylan szép kék lesz. Hehe.  Ismét röhögni kezdtem, még a vörös festékes tubust is kiejtettem kezemből, már majdnem könnyeztem, mikor Eric gúnyosan mosolyogva megindult felém. Fejem forgatni kezdtem, valami használható fegyvert keresve, ám csak arra maradt időm, hogy felkapjam a rikító pinket, megforduljak és sprinteljek. Nem is néztem előre, fejem hátracsavarva, üldözőmnek szenteltem minden figyelmem, na meg annak, hogy ne érjen utol.
- Úgysem érsz utol! – ezt valahogy szükségesnek találtam közölni vele. Hátha még jobban feli…
Hatalmas lökést éreztem mellkasomon, majd az erő, mellyel valaki vagy valami nekem jött, hátra taszított. Vagy egy métert repültem, miután földet értem. Hát valahogy nem ilyen körülmények között akartam repülni. És nem ilyen fájdalmasan.
Keményen estem a hátamra, kezeim mellkasomra szorítottam, s halkan nyöszörögtem. Heves káromkodásáradatom egy egész ovis csoportot a pokolra juttatott volna, rólam nem is beszélve. De mentségemre legyen, kibszottul fáj!
- Basszus, hogy miért nem intéztük el azt a sz@rt? – dühöngök magamban, majd kezeimmel feltolva magam, vergődök ülő pozícióba. A levegőt gyorsan veszem. Szemeim vadul cikáznak magam előtt. Félek. Nem akarok még egy gurkó támadást elszenvedni. Azt hiszem leginkább a tüdőm bánta. Meg minden belső szervem, ami a hasam felé van. Lépteket hallok a hátam mögül. Na, most vagy Eric fog lecsapni, vagy aggódva szaladnak ide, s nyalják körbe a seggem, meg miegymás. Hiszen sebesült vagyok. Hadirokkant.
Istenem, hogy lehetek ilyen szerencsétlen?

[¨¨A r t i , D y l a n¨¨]

¨¨A r t i , D y l a n¨¨

A hatalmas iram tiszta filmbéli volt… annyira hasítottam az iskola falai által közrezárt légkört, ahogyan szántottam Artúr után, hogy minden elmosódottnak tűnt körülöttem. Aztán rájöttem, hogy azért olyan elmosódott minden, mert kedves évfolyamtársam már megint fújdogált valami fránya színes bigyulával. Nem igazán fordítottam időt arra a nagy hajszában, hogy megállapítsam a színeket, egyszerűen, ha már kövér volt a lúd, akkor legyen valóban az módon előre nyújtottam a flakonos kezemet. Alig ált vízszintbe, már nyomtam is a fejet, hogy szórjam az áldást én is. Csak remélni tudtam, hogy Artúrka is kap belőle… mert én kaptam. Ahogyan szaladtam, a kinyomott anyag fele az arcomba vágott, ezért valószínűleg úgy festettem, mint valami hülyegyerek, aki mellett színlufibomba robbant. Ez mondjuk amúgy marhajó ötlet, alkalomadtán majd ki kellene próbálni a cuccot egy jó kicsi folyosón.

Csodálatosan idióta módon elkalandoztam, pedig éppen egy vérre menő harc és üldözés kellős közepén témferegtem. Mire feleszméltem, csak egy erős lökést éreztem a mellkasomon, a térdemen, a pofámon. Nem sikerült reagálnom, hogy mi a fene lehetett az, egyszerűen megnyaklottam, és elterültem a földön, mint valami rosszabb fajta babzsákfotel. A fejemet is bevertem, így egy pöppet megszédültem… jó, a kelleténél jobban, mert percek kellettek, mire magamhoz tértem. Keresztben hevert valami a testemen, az szinte biztos volt, mert alig kaptam levegőt. Mélyeket szusszanva próbáltam kiszabadítani a kezemet, hogy aztán kitapogathassam a tárgyat, vagy mit… Arti csak nem volt akkora genya, hogy űberátokkal vett le a lábamról. Mutatóujjamat előre szegve nyomkodtam a meglehetősen emberbőrre hajazó puha tárgyat, mire az szitkozódni kezdett. Noha sajgott a hátam, a fejem, a hasam, a kezem, a lábaim, egyszerűen nem lehetett kibírni, hogy ne vigyorodjak el. Kiszabadítottam a másik kezemet is, és a fejem mellett heverő kék festéket tartó flaskára martam vele. Megemelve azt nyaklottam egy kört, és próbáltam a hang irányába fújni egyet, amolyan jó paraszt módjára. A galád cselekedet után eldobtam a flakont, majd fájdalommal itatott mosollyal szólaltam meg.
- Cimbora!
Mély levegő, meg még egy.
- Hány kiló vagy bakker?
Mindkét kezemmel rátámasztottam Artúrra, ha megpróbálna végre feltápászkodni rólam, akkor segíteni tudjak neki talpra állni.

[Cartmen]

Cartmen

• • • •

- Ááááááá… melyik állat ez? – kiáltozok dühösen, mégis félig meddig kacagva a szituáción. Szemeim most már ki merem nyitni, a festékroham elállt. Jé, hiszen ez Eric!
- Mikor másztál alám? – kérdezem tőle meglepetten, kicsit arcába bújtatva kérdő tekintetem. Hiszen biztos vagyok benne, hogy eddig nem volt itt. Majdcsak észreveszem már, ha valakire rázuhanok. – Harmincöt. Tudod, roxforti koszt.– dörzsölöm meg jókedvűen hasam, közben zavartalanul üldögélek rajta. Hallom Dylan jóízű kacagását, de nem igazán foglalkozok vele. Magammal viszont már jobban.
   Miután végignézek ruhámon, sőt, egész lényemen, látom a színek furcsa, sőt, egészen durva kombinációját, össze meg vissza felfújva magamra. Na, ez totáltutibiztos, hogy nem én voltam. Haragosan nézek az alattam fekvőre, majd elnevetem magam, és Dylanbe kapaszkodva, aki már időközben ideért, felállok. Jobbomat nyújtom a ledózerolt háztársamnak, s még mindig vigyorogva, minden erőmet és lendületem beleadva (ahogy a muglik mondják, én egy igazi izompalacsinta vagyok) felrántom magunk mellé.
- Ne izguljatok, jól vagyok. – szusszantok, és villantok egy csibészes mosolyt a srácoknak. Igazándiból kicsit még fáj a hasam, de ha úgy vesszük, nem estem nagyot, Eric felfogott, azt meg, hogy ő megsebesült-e, vagy sem, nem tudom. Bizonyára majd kiált, ha valami probléma van. Annyira nehéz mégsem lehettem.
- Na és most. – dörzsölöm össze tenyereim. – Vesszen az az átkozott gurkó. – pálcát rántok, s barátomra sandítok. Kérem a megfelelő átkot. – Dylan. – szólalok meg, csak, hogy tudja, éppen rá várok. Néha nem árt egy kis emlékeztetés.
- Ja, igen. – kapja össze magát, és agyalni kezd. – Petrificus Totalus. – húúú, és erre nem is gondoltam. Tök király, majd a sószóró átokkal levadásszuk a nyomorultat. Megtanulja, hogy nálunk van az ész… meg a só.
   Lencséimmel becélzom a repkedő kviddicskelléket. Vagyis inkább csak próbálom, mert hát megállás nélkül repül. Ezek nem fáradnak ki egy idő után? Igazán leszállhatna inni, vagy valami…
- Petrificum Totalius! – kiáltom, mire a pálca megremeg, és egy bűbájt lő ki magából, ami visszapattan a lelátó faláról, és egy foltban csúnyán kiégeti a füvet. – Hopszi. – húzom össze magam, majd a többiekre nézek. Asszem én inkább befejezem a bájolást, mind jobban járunk.

[¨¨A r t i , D y l a n¨¨]

¨¨A r t i , D y l a n¨¨

A „mikor másztam alá” kérdés felét hallottam csak, mert eléggé erőteljesen lefoglalt a nyöszörögés utáni menthetetlen vágyakozásom a rám nehezedő, minden bizonnyal több mázsányi kiló alatt. Ennek ellenére hősiesen kitartottam, szükségszerű volt, ha már valaki karfás széknek használ. Tény, jófajta bőr vagyok, de ülőalkalmatosságnak még senki sem szeretett volna eladni… vagy éppen használni. Ez az első eset. Apu azt mondta egyszer, amikor rám tehénkedett, hogy rommá csikizzen, lesz még alkalom, amikor örülök neki, ha ülnek rajtam. Azt gondoltam magamban, te hülye vagy… és most is ez az érzés kerített a hatalmába. Mit lehet azon élvezni, ha valakit összepréselnek, sanyargatnak, gyűrögetnek?

A harmincöt kiló beközlésekor tágra kerekedett szemekkel meredtem az égbolt felé, a fejemet rázva.
- Te dagi!
Egykedvűen közöltem volna, ha nem a levegő lett volna az elsődleges, ami után vaktában kapkodtam. Így azonban csak valamiféle nyüszítő bigyóként hatott, remélem, ennek ellenére azért értette a poénnak szánt célzást. Pár pillanatig még dekkolt a kockás hasizmaimon, a ruházatát, meg persze a szép színeket méregetve, de aztán csak feltápászkodott Dylan segítségével. Jó mélyet szippantottam a friss levegőből, ami végre átáramlott rajtam. Igazi felüdülés volt számomra, hiszen közel egy mázsa szén súlyát kellett megtartani a pocakommal. Kifújva a most drágának ható levegőt, elfogadtam a jobbost, és rámarkoltam a kezére… egy szemvillanás alatt talpon álldogáltam, és együtt mosolyogtunk a történeten. Végre történt valami az unalmas falak között… leszámolva a tanárok furcsa büntetőmunkáit, vagy éppen a felsőbb évesek, meg vérrel foglalkozók erőlködéseit.
- Ahogyan én is!
Jelentettem ki Artúr jól vagyok mondatára, miközben a derekamra tettem a két kezem, és nyújtóztam egyet.

Következhetett a támadó semlegesítése… Dylen nem igazán mozdult, ahogyan figyeltem, csak a percekkel ezelőtt rajtam pihenő rántott pálcát. Jó muri lesz ez is, hát mélyen a ruházatomba kotorva jómagam is elővettem a galagonyát, majd érdeklődve hallgattam a beszélgetést, meg a szükséges igét is. Eszemben volt, egye fene, tényleg, de azért nem ártott egy tudor segítsége is. Miután háztársam eltrafálta a semmit, kissé tétován emeltem meg a vélahaj magú varázsvesszelyt… pár pillanatig követtem a cikázó, kőkemény lasztit, aztán megszólaltam.
- Petrifikusz totálusz!
Keményen próbáltam artikulálni, úgy, ahogyan tanultuk… a pálca megremegett, aztán valami fehéres cucc reppent ki belőle, természetesen messze elkerülve a bogyót, elhalva valahol az égbolton.

Leeresztettem a karom, majd a vállam megvonva, furcsa fintort vágva folytattam.
- Mi lenne, ha összepakolnánk, aztán mennénk! Jó lesz a dög az utánunk érkezőknek!
Újra az égboltra tekintettem.
- Elvégre, ha már lúd, akkor legyen kövér!
Mindig ezt a filozófiát vallottam. Összetúrtuk a pályát, hát mit számít egy szabadon garázdálkodó kviddicses izé.

[Cartmen]

Cartmen

• • • •

- Okézsoké. – csaptam össze tenyreim, majd egy lábon megpördülve, teljes fordulatott vettem. Ekkor figyeltem csak meg igazán, mit is alkottunk. A falfirkálmányok atom jók lettek, ennél jobbat Vulkanov sem csináltathatott volna, ha úgy dönt, kifesteti a placcot, ami viszont nem túl jó hír, hogy a fűre is jutott, jócskán, így helyenként pink, helyenként kék, vagy éppen más színű a mindeddig pompás zöldben díszelgő gyep. Na, mindegy, a nagyobbak tutira tudnak valami kemény bűbájt, amivel visszacsinálhatják ezt az egészet. Ahogyan Eric mondta, ez már nem a mi dolgunk.
   Ja, és mellesleg azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy úgy nézek ki, mint aki festékben mártózott tiszta víz helyett, úgyhogy ezt még valahogy ki kéne javítani. Hiszen nem mászhatok be így a Roxfortba. Csupa színesen, holott eddig csak három színem volt, a sima testszínem, na meg a piros-arany, hőn szeretett oroszlános házunk színei, melyeket szinte éjjel, meg nappal magunkon kellett viselünk, mintegy megkülönböztetve magunkat az undok zöld-ezüstektől, vagy a másik kettőtől.
- Szép munka, emberek. – paskolom meg Eric, majd Dylan vállát, és vidáman vigyorgok. Ha ezt meglátják… huhúú… talán ha még ránk is tudnák bizonyítani! Év végéig büntetőmunkára járhatnánk, vagy tököm tudja, milyen szörnyűségekkel kínoznának. Talán aktákat kéne rendezgeti Frics végtelen fiókjában, ami diákokat zabál vacsira. Tudom.
   A táskámhoz baktatok, és a körülötte szétszórt festékes tubusokat gyorsan belehajigálom, míg Dylan összehajtogatja a pergameneket, és saját tatyójába gyömöszöli őket. Egy nosztalgikus pillantással búcsúzok szegény papírdaraboktól,melyek ma éjjel a Griffendél klubhelyiségében végleg búcsút mondanak mostani formájuknak. A bizonyítékokat meg kel semmisíteni. Nem jöhetnek rá a merénylők kilétére. Ez így biztonságos, legalábbis nekünk. Akit majd gyanúsítanak, az meg így járt. És hogy mi lesz a festékkel? Bedugjuk Dylan ágya alá. Nála úgysem keresné senki, hiszen ő jó gyerek. Nem olyan, mint én, belőle sok mindent nem néznének ám ki. Ajh… milyen kár, hogy én viszem a rosszba.
   A fenéket kár…
   
- Mehetünk. – nézek körbe a piszkos arcokon. Elővigyázatosan hátra fordulok, és megkeresem szememmel az égi gyilkost, csúnyán nézek, majd a srácok felé fordulva elmosolyodok. – Itt végeztünk. Mit gondolsz Dylan, holnap hol kéne hasonlóan művészkednünk?
- Szerintem…
- És te Eric? Mit gondolsz? – lépek közéjük, kezeimmel vállukra tehénkedve, csínytevő mosolyom elővéve. Nem hagytam Dylannek befejezni a mondatot, mert olyat mondott volna, amilyet nem szabadott volna. Hogy szerinte holnap nem kéne semmi rosszat csinálni. Túl jól ismerem, láttam az arcán, hogy kicsit kifáradt. Talán beteg. nem tudom, de úgy tűnik, nem igazán élvezi a rosszaságokat. Na, majd keresek pár macskát. Tudom, hogy szereti őket rugdosni.

[¨¨A r t i , D y l a n¨¨]

¨¨A r t i , D y l a n¨¨

A nanoszekundum tízezred másodpercéig még szemmel követtem a gurkót, ami egyébként annyira nem zavart. Hadd repkedjen szabadon, elvégre az a dolga. Tény, nem éppen kellemes, amikor kikötözve az embert pofán vágja. Esetleg rohanás közben telibe kapja a gyomrát, de ugyebár, figyelni kell, heee. Artúr igencsak hamar beleegyezett, hogy hagyjuk a retekbe a minden bizonnyal nehéz gyermekkort megélt, vad labdaszerkezetet… nem is csodálom… én is hamar tojtam rá, igazából csak egy pályanehezítés volt, ami meg ugye kell, mert natúrban összefirkálni a falakat rettenetesen unalmas lett volna. Eldugdalva a pálcámat a gatyám csodálatos, erre a célra kialakított zsebébe összefontam kezemet a mellkasomon, úgy bámultam a mázolmányokat. Csodálatosan szépek lettek, és egyértelműen mardekár ellenesek, meg más ellenesek is… legalábbis az én „kabbe” jelölésem a pirospettyes labda mellett.

Miután jól kicsodáltam a rajzokat a falakon, letekintettem magamra. A ruházatom homlokegyenest színt váltott, ez pedig nem volt humoros. Így nem mehettünk vissza az iskolába… a felismerést követően megkukkoltam Artúr és Dylan öltözékének színváltását is. Ők sem festettek szebben, mint én… jobban mondva, de, szebben festettek, de egészen más szempontok szerint.
- Valóban szép munka!
Csaptam én is a két háztársam hátára, majd kérdő tekintettel a szolidabbra tekintettem.
- Te, Dylan! Nem tudsz valamit, ami kimos minket? Most? Gyorsan?
Ez rettenetesen fontos kérdés, elvégre, ha visszacsattogunk így, akkor gyakorlatilag jelentkezhetünk is, hogy igen, mi követtük el a merényletet a pálya és a mardekár meg a halálfalók ellen.

A választ követően aztán Artúr remek kérdése következett, miszerint hol és mit lehetne még sunnyogni, hogy biztos, ami tuti, ne hagyjuk nyugodni a kedélyeket. Noha okosabb felünk megpróbált választ adni, a balomon álló érezte, nem éppen megfelelőt hallana, így felém fordult.
- Hááááááát…
Kezdtem bele haloványan, mégis gúnyosan elmosolyodva.
- … van a mardekár házvezetője…
Rettenetesen színpadiasan folytattam. Merengtem közben, meg ilyenek.
- … van annak ajtaja…
Nem folytattam tovább, mert hirtelen csak az jutott eszembe, hogy összevécépapírozhatnánk. Persze vannak ennél kegyetlenebb dolgok is, azokat majd idejében kigondoljuk. Keményebb buli, de ha egyszer belekezd az ember, nincs megállás. Fejlődni kell, határ a csillagos ég... ez a mottó még talán Cielo nénjének is bejönne.

[Cartmen]

Cartmen

• • • •

   Eric kérdését hallván, csak magamra néztem, és a vigyor letűnt arcom minden szegletéből. Hujaj, ha így sétálunk be a kastélyba, akár neontáblás feliratokat is vihetnénk magunkkal, hogy: „Nézzétek, mi barmoltuk össze a lelátókat!” Barátomra tekintek, azzal a kérdő tekintetemmel, meg a „nagy bajban vagyunk” érzésemmel. Mindegy, végülis ha nem tud bűbájt mondani, akkor majd valahogy.. izé, hát kimagyarázzuk. Meg reménykedünk sorsunk jószívűségében, hogy ne fussunk össze senki olyannal, aztán meg áldhatjuk a jóistent, utána már tényleg mindegy lesz. Valahogy viszont le kéne vakarni… hiszen mi nem tudunk bőrt váltani, mint a kígyók. Milyen könnyű is lenne. Tudjátok, mikor fürdenék én minden nap!
- Sajnos nem. – motyogja maga elé Dylan, kissé elmerülve kiszekusza gondolatai homályos tengerének alján.
   Na, mindegy. majdcsak lesz valami, hisz olyan még egyszer sem volt, hogy ne lenne. Jön még nyárra tavasz, meg a satöbbi, hasonló bölcsesség, melyet ilyenkor szoktak mondogatni, megjegyzem, szerintem tök feleslegesen.  Aprót rántok vékony vállamon, és megindulok. Ezzel nem tekintem elintézettnek a problémát, csupán elkerülendőnek. Tényleg… mi lenne, ha úgy tennénk, mintha minden rendben lenne. Besasszézunk a kastélyba, és úgy csinálunk, mintha ugyanolyan szépek – nem pedig sokkal szebbek – lennénk, mint úgy általában. Igen. Ez a helyes megoldás.
- Hmm… - simítok végig nem létező szakállam odaképzelten létezett helyén, és úgy teszek, mint aki megfontolja az ügyet, s nagy lassan megszüli a döntést. Mintha valóban nehezemre esne bármi is, amit jelenleg csinálok.
- Megfontolandó, megfontolandó. – varázsolok apró mosolyt arcomra, és beleélve magam a dolgokba, folytatom. – Bevallom, az én álmaim között is szerepel… hiszen milyen szép trófea lenne. – nem is kicsi elismeréssel, hiszen ki merészelne Mr. Mirol ajtajára bármit is firkálni, vagy az említett tárggyal bármi vicceset is tenni? Mi lennénk a Griffendéles ellenállók büszkeségei. Igazi… izék… ööö… Pókemberek lennénk, a szerencsétlen emberek lakta városban. És megkeresném az én Mary Jane-em. Hűűű…
- Pénteken elintézhetnénk. – mondom unottan, mintha mindennapi eset lenne, ez nyilván azért fontos, hogy a fiú lássa, tapasztaltak vagyunk mi a bajkeverésben, igazi Vízli utódok.
- A péntek nem jó. – szól közbe Dylan, mire kérdőn nézek rá.
- Miért?
- Pénteken a medvecsapdával… - folytatja, de gyorsan befejezi, elvégre az a projekt titkos. Szigorúan titkos!
- Jójójó. – intem le, hevesen bólogatva. Tekintetem a felhőkre függesztem – hiszen időközben kiértünk a finom gyepre – és képzeletbeli naptárom lesem. – Akkor csak a szombat maradt.  – sóhajtok lemondón, mintha bármiről is le kéne mondanom, na de fő a színpadiasság.
- Te benne vagy a buliban Eric? – kérdem tőle, elvégre ő az ötletgazda.

[¨¨A r t i , D y l a n¨¨]

¨¨A r t i , D y l a n¨¨

A festékek nélkül is rettenetesen színes embernek tartottam magamat, így meg aztán már szavakkal sem formálható, amit képviselek. Maga vagyok a megaszín a szó képletes és teljes értékében véve is. Egy tonna festék rakódott szerencsétlen körülmények között az amúgy nagyon is menő ruházatomra… ráadásképpen orvtámadásomnak köszönhetően, amelyet nagy majom módjára szaladva intéztem Artúró ellen, a pofám sem éppen pirospozsgás, mindinkább kékes-rózsaszínes-lilás masszás, ami nem éppen szuper. Elfedi a csodálatosan szende és ártatlan pofikámat, meg a hatalmas tehén szemeimet, amelyeket eregetni tudok, ha vaj van a fülem mögött a kispolcon. Most is valahogyan ebben a formában bambulhattam Dylan-re, akitől sajnálatos módon egy nemleges válasz érkezett.
- Hüümmm…
A hümmentést egy ég felé pillantás kísérte, megannyi gondolattal cikázva az agyamban. Egyrészt, próbáltam a tanórákon hallott igékre fókuszálni, rettenetesen megerőltetve minden tőlem telhető agysejtemet. Másrészt, azon topogtam, vajon másképpen megoldható lenne-e a problémának joggal nevezhető helyzet.
- Higító!
Szaladt ki végül a számon, megrántva a vállamat. Tulajdonképpen elegendő lenne megmustrálni Frics takarítószereit, vagy az alkímiaszertár polcait.

Mivel a dolgot gyakorlatilag letudtuk ennyivel, újabb vizek felé eveztünk gonosz kis tutajunkon, azon törve búránkat, hogyan szentségteleníthetnénk meg Angelus Mirol ajtaját. Pár pillanatnyi csend állt be, miután a velem szemben álldogáló közölte a dátumot. Dylan szinte abban a pillanatban dobta is a kontrát, nem is lehetett másképpen. Ő volt a fehér bárány a feketék között… nem éppen hálás szerep. Artúr kérdésére bólintottam, majd sarkon fordulva megindultam a kijárat felé… pár lépést követően azonban visszafordultam, és meglehetősen bárgyú képpel meredtem a cimbikre.
- A medvecsapdásat kérdezted, vagy a Mirolost?
Hát nem mindegy, minek megyek neki. Tény, egyikről sincsen fogalmam, legalábbis egyelőre. Az első nagyon titokzatos kaland lehet, amiről még én sem tudhatok. A második meg már tudott, csak egy terv kell, amit majd az ördögi tervgenerátorral megalkotunk… tehát kigondoljuk a részleteket.

[Cartmen]

Cartmen

• • • •

- Anyáááááááááás, téényleg! – csapom keményen vállba Ericet, és arcomon a mosoly elképzelhetetlenül megnyúlik, hiszen ez megoldás minden problémánkra. Hogy hogy nem jutott eszembe! Pont nekem, aki legtöbb idejét muglik között töltötte, sőt, a legtöbb haverja mugli, vagy sárvérű!? Na mindegy, sosem én voltam az eszes a csapatban, így nem is rágom magam túl sokat emiatt, egyrészt mert nem éri meg, másrészt, mert letojom, jó magasról, s inkább követem egyik életfilozófiám, a sok közül, vagyis lesz ami lesz. Ne foglalkozzunk a jövővel, mert az majd foglalkozik magával. ’Asszem.

- Öhm… ami azt illeti, a Mirolos, de ha már így kérdezted, akkor felőlem jöhetsz a medvecsapdához is, bár az a terv még kicsit…
- Hiányos. – fejezi be helyettem Dylan a mondatot, roppant bölcsen megelőzve, hogy valami illetlenség csússzon ki aprócska ajkaim közül. Egy hálás pillantással el is intézem ezt az egészet, s lépteim gyorsabbra veszem, ahogyan egyre közelebb érünk a kastélyhoz.
- De ez még mindegy is. – vonom meg vékony vállaim, és kezeim talárom zsebébe akasztom. – Ha már kitaláltad a megoldást a festék-kérdésre, akkor mi most elmegyünk, és lopunk egy kis hígítót Frics szobájából. – közlöm vele tök nyugodtan, ahogy kikerülök egy csapat Mardekáros barmot, akik kikerekedett szemekkel bámulják furcsa hármasunkat, páran még nevetnek is, de engem ez mióta is érdekel?
- Van kedved velünk jönni? – teszem fel a kérdést, s kíváncsian rebegtetem felé szempilláim.   Elkelhet a segítség, hisz ketten Frics ellen talán nem alkotnánk valami erős csapatot. Nem azt mondom, hogy alulmaradnánk, mert hát ez azért elég nevetséges gondolat, de hárman hatékonyabban dolgozunk, ha azt nézzük, hogy több szem többet lát, meg ilyenek.

[¨¨A r t i , D y l a n¨¨]

¨¨A r t i , D y l a n¨¨

Alig ért utol a két dilettáns bajkeverő, egy hatalmas csapást éreztem a vállamon. Utoljára akkor kaptam effélét, amikor ráugrottam az őzikévé változó édesanyámra… persze, akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ilyeneket is tud. Egyszerűen egy vadat láttam a lépcsősor alján, és úgy gondoltam, ha már arra tévedt, bizony meglovagolhatnám, mert az buli. Tény, a súlyom és becsapódásom következtében összenyaklott alattam szegényke, azért apu megdicsért, hogy nem vagyok egy kispályás… egy Cartmen nem kakival dobálózik… mondotta volt, csak kicsit trágárabb szavakat használva.

Széles mosollyal konstatáltam a dolgot, meg azt is, hogy Artúró és Dylan bíztak annyira bennem, meginvitáljanak a medvecsapdás akcióra is, ami így, ebben a formában igenis felkeltette az érdeklődésemet. Biztos voltam benne, hogy akárkit azért nem vinnének magukkal, ez pedig büszkeség volt, elvégre, noha akadtak barátaim, így már kialakulóban volt egyfajta betyárbecsület csapat is.
- A hiányosság nem probléma, ha gondoljátok, kerítünk egy nyugis helyet, ahol elmondjátok az eddig ismert részleteket.
Megemeltem a két kezem, és mosolyogva folytattam.
- Biztosan lenne egy-két ötlet, amit én is be tudnék dobni, hogy über legyen a dolog. Meg persze szóljon egy hatalmasat.
Azzal a lendülettel fordultunk meg, is indultunk újra az iskola irányába. Az út pörgött, és meg-megjelentek a diáktársak is, elvégre eléggé publikus útvonalon haladtunk. Akik észrevettek összesúgtak, volt egy mardekáros csapat, akik közül páran ki is nevettek bennünket. Nevessenek csak a majomparádék… majd akkor mit szólnak, ha meglátják a művészi festményeket, amiket odalent készítettünk.

A hígító beszerzésére való invitációt úgy döntöttem elfogadom, nekem is van mit levakarni magamról. Úgy cirka hat kiló festéket, de ez nem probléma.
- Hát már hogy a viharba ne lenne!
A szavak közben gúnyos mosolyt villantottam… most belegondolva, vigyorogva szaladtam a támadás alatt, az sem elképzelhetetlen, hogy a fogam sem az a tipikus fehér. Így belegondolva, érdekes íze is van a számnak… ehh.
- Az öreg fószer vérének szívását nem hagynám ki!
Jelentettem ki határozottan, majd megemelve a kezemet, meg a festékes ruhámat kissé megcsiszatoltam a fogamat, hogy megnézzem, az is ramatyos-e.

[Cartmen]

Cartmen

• • • •

- Jólvan, de előbb még intézzük el magunkat… vagyis… – nézek furcsán rajtunk körül, szemeim ugyebár forognak nyomorult kis keretükben, miközben szám sarka is feljebb húzódik, ahogy mosolyom szép lassan elfoglalja bérelt helyét, a felsőbb éves lányok által úgy kedvelt szeplőim alatt. - … inkább intézzük vissza, magunkat. – javítom ki előbb szándékosan elbaltázott szóképem, miközben jobb lábammal egy apró kavicsot rúgok pár ücsörgő csaj felé. Még mindig jobb, mintha óvodás módon, bottal kergetném őket, meg a hajukat húzgálnám. Vagy nem?
   Kezeim zsebembe süllyesztem, és félig oldalra hajolva, megvakarom hátsóm, csak jó látványosan, had legyen mit panorámázniuk a hátsóknak is, az sosem árt, hátha feldobom a napjukat, vagy valami… hiszen ezért élek, az egész életem igazándiból tök mókás, és komolytalan. Úgy gondolom, a komolyság a felnőttek dolga, és amíg nem növök fel, addig remélem nagy ívben el is kerül ez a fásultságtól bűzlő fogalom, mert köszönöm szépen, de szerintem én felnőttkoromban sem fogok kérni belőle. De komolyan… vagyis ne. Na! Nem igaz, hogy nem tudom kifejezni magam a „k” betűs fogalom nélkül. Ne mááááár! Nem. Nem. Nem!!
   Menet közben tekintetem elidőzik pár részleten, de egyik sem marad meg, ahhoz túlságosan gondolataimba süllyedek, melyekből – hál istennek, a végén talán még komolynak tűntem volna – a végén Eric zökkent ki. Hát, azért egy gondolatbeli köszi jár neki. Nem sok, de mégis több, mint amit remélhetne.
   Erőltetettnek tűnő mosolyom nem csak erőltetettnek tűnik, hanem az is. Kicsit bepunnyadtam, így valahogy fel kéne ráznom magam. Na meg a társaságot is, mert ez így nem mehet tovább. Nem bizony!
- Remek. – kerülnek elő az apró tenyerek a talárból, s csapom össze őket játékosan. – Akkor győzzön a gyorsabb! – s azzal a levegővétellel lélekvesztve szaladni kezdek a kastély felé, mintha misem történt volna, mintha nem az imént fújkáltuk volna tele a lelátók falait, s mintha nem lennék, csupa szín, mintha nem egy újabb zsiványságra készülnénk, ahogyan az tőlünk elvárható, s mintha nem félnék. Igen. Saját jövőm, veszélyesen közelgő szörnyét hagytam magam mögött. Csak egy a baj.
   Itt van a sarkamban. Érzem.

~ Köszönöm a játékot! ~

[= Shay =]

= Shay =

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Pár napja, amikor beköltöztem a hugrabug házához – ezt a mai napig nem sikerült megszoknom egyébiránt, bár azért elmondhattam magamról, a bűbájok és csend terén sokat tettem a magam, meg persze szobatársaim kényelme érdekében -, megbeszéltünk egy repkedős hétvégét Shay-el. Tudtam jól, hogy amikor nem voltunk együtt, legalább egy-egy pillanatra előjött a gondolataiban, és ette a rossz nyavalya, vajon mi lehet olyan furcsa abban, hogy elszakadva a földtől is szeretek tengődni. Ismertem már eléggé ahhoz, hogy tudjam, ez bizony így van. Sőt, lehet, hogy azok a pillanatok nem is csak pillanatok voltak, mindinkább órák. Ez persze kedvemre való volt, mert én már csak ilyen degenerált szórakozásban éltem ki a hajlamaimat. Nem utolsó sorban pedig, szerettem az idegeire menni, és oda-oda szurkálni neki egy kicsit, csak azért, hogy érezze a törődésem. Mivel volt valami dolga, arra a megállapodásra jutottunk, hogy noha együtt indultunk meg a klubhelyiségből, idekint a pályán majd találkozni fogunk. Nem kötötte az orromra, hová kellett mennie, de úgy voltam vele, ha szeretné, úgyis el fogja mondani.

Seprű.
Hűvös.
Mivel a látszatot tartani kellett, így egy bűbáj segítségével a bőrkabátom hátára erősítettem a repülő tárgyat. Volt egy fekete Nimbus-om, mivel órákra kötelező volt járni… amúgy annak ellenére, hogy valóban keveset üldögéltem rajta, valóban imádtam használni, és persze repkedni vele. A kviddics már más téma volt, azt gyűlöltem. Jobban mondva, nem igazán értettem az értelmét. Pár balfasz repked össze-vissza egy pályán, kavirnyálva a kvaffal, meg próbálva elkerülni a gurkókat. Totálisan felesleges dolog, és időpazarlás… ezt persze az Ő orrára nem kötöttem, mert tisztában voltam vele, neki azért kedves a sportág. Sőt. Ahogyan haladtam a folyosókon, nem igazán futottam össze senkivel, szerintem nem volt még egy olyan idióta, aki ebben a gyatra időben arra gondolt, megy, és megrepteti magát a pályán. A legtöbben leléptek a faluba… akik pedig maradtak, azok úgy voltak vele, inkább a kellemes melegben töltik a szabadnapjukat. Amikor kiértem a szabadba, igencsak mélyet szippantottam a levegőből… a frissesség úgy járta át a testemet, mintha szita lennék. A legeldugottabb pontokig is eljutott. Egészségesen belefúrtam a pofámat a zöld sálamba, a kezeimet pedig a zsebembe rejtettem, mert szinte azonnal megdermedtek. Egyelőre nem állt szándékomban felvenni a kesztyűt, amit magammal hoztam. Ráadásképpen a megbűvölt mappámban volt egy törölköző és egy váltásruha szett is a biztonság kedvéért. Ez a kezemben pihent, úgy cipelgettem magammal. Majd neki kell rá vigyáznia, amikor megkezdődik a műsor… most belegondolva, ha nem figyelek eléggé, akkor pucéran fog látni. Ez persze nem aggasztott, ellenben, ha tudna a dologról, nála biztosan kiverné a biztosítékot. Legalábbis első látásra… annyira azért nem vagyok satnya, eleget edzettem már, megvan a kötelező izomzat. A hegeket persze leszámolva, amiket az utóbbi években szereztem, ha már lánccal volt verve a testem, vagy éppen piszkavassal. A crucio-ról már nem is beszélve, az volt a legjobb gyakorlás. Kibírni üvöltés nélkül.
Várakozás
Csend.

Kihaltnak tűnt a pálya, meglehetősen nagy köd terpeszkedett szét felette, és a kastély környékén is… pontosan alkalmas volt az idő egy kis repkedésre, és egy kis játékra is.

Sean


Az elmúlt napok leginkább várakozással teltek a hugrabugos számára. Egyre inkább csak a közelgő hétvégén járt az esze, azon belül is leginkább a Sean-nal megbeszélt közös időtöltésen. Bezony ám, már ilyenjük is van, és ha Fortuna kisasszony is úgy találja, akkor nem csak terv marad a dolog. Igen, a meglátás helyes, ez itt még nem tekinthető múlt időnek, ugyanis Shay még nem említette meg a dolgot állandó fogva tartójának és programfelelősének, azaz Minticz professzornak, hogy a ma is, mint jószerével minden nap esedékes büntetőmunkájától ma szívesen eltekintene. Volt két napja előhozakodni a témával a házvezető előtt, de az utolsó pillanatokban mindig berezelt, így sültek ki olyan kínos megnyilvánulások, mint a „Professzor…semmi!” vagy a „Professzor úr én… csak azt akartam kérdezni, ide mi van írva…. Az.”. Minticz sem igazán tudta mire vélni a helyzetet, hiszen a lány még Shay-mértékkel mérve is kissé furcsán és zavart módon viselkedett. Végül is addig odázta a dolgot, hogy eljött az a bizonyos hétvége, és már a kinti időhöz, valamint a repüléshez készülődött össze. Nem az a fajta, aki annyira nagy jelentőséget tulajdonít a külcsínnek, ezért az edzések alkalmával viselt melegítő nadrágot és pulóvert kapott magára, arra pedig a hugrás egyen pulóvert vette rá. A réteges öltözködés fontos.
Még akkor is sanszos volt, hogy nem lesz a programból semmi, amikor már a klubhelyiségből és a Hugrabugból kiérve, az alagsori folyosón sétált a mardekárossal. Hiába van elég pofátlan ahhoz, hogy meglépjen bizonyos dolgokat a mugliismeret tanerővel szemben, azért szó nélkül kihagyni egy büntető munkát… már talán túllépne minden határon. Mert vannak ilyenek, akármennyire is szereti idegesíteni a férfit, az elmúlt évben történtek miatt, ha nem jelentkezne be nála, biztosan a frász kerülgetné. Arra már inkább jobb nem is gondolni, mit kapna ezek után. Talán már a mellékhelyiségbe is tanári kísérettel, de legalábbis prefektusival járhatna… vagy… Shannon-t ismerve, biztosan kitalálna valami igencsak hatásos büntetést.
A lépcső tetejére érve, végül is győzedelmeskedett a lelkiismeret, meg valamilyen szinten a félelem attól, hogy amiért büntetőmunka helyett Sean-nal volt, a professzor talán a mardist távolítja el mellőle, esetlegesen átpakoltatja valamelyik másik házba. Hogy ehhez a fiú mit szólna, azt kitalálni sem lehet, de talán a hollóhátasok között jobban érezné magát…
Kissé talán titokzatosra véve a figurát, kért elnézést a Kedvestől, s küldte előre, míg ő maga Minticz irodáját rohamozta meg, bízva valamiféle szerencsében.

Nem telik bele sok idő, már sietős léptekkel vág át a roxforti parkon, hogy minél előbb a pályához érhessen. Seprűje szokásosan a vállán pihen, valahogy eszébe sem jut már most felülni rá, pedig úgy gyorsabb lenne. Ez a gondolat elvész a több ezernyi másik között, amik most fejében cikáznak. Részben még mindig az a hihetetlen számára, mennyire könnyen sikerült kiegyeznie Minticz-cel, sőt a professzor tulajdonképpen megkönnyebbülten adta át a felügyeletet most a mardekáros számára. Van most neki ezer meg egy dolga, ugyanis nem minden hugrás képes úgy alkalmazkodni a beköltöző zöldek jelenlétéhez, mint Shay. Igaz, másnak nincs is ilyen szerencséje, mint neki.
Hosszú és magányos a séta, de a lány ajkain fülig érő mosoly terpeszkedik, ahogy a hóborította területen halad. A pályához vezető út valószínűleg a manók munkájának köszönhetően könnyen járható, így nem kell bukdácsolnia, botladoznia sem. Mivel elég járatos errefelé, amikor eléri a stadiont, homlokegyenest a kiskapu felé indul meg, ami amolyan játékos bejáró. Ahogyan egyre közeledik, szíve úgy kezd izgatott dobogásba, vigyorizmai pedig már feszülnek ismét. Lélegez egy mélyet a hideg levegőből, amely talán itt fokokkal hűvösebb, mint a kastély közelében, de ha valakit, ez őt nem fogja sokáig zavarni.
- Itt is vagyok! – közli az egyértelműt, vidám vigyorral. Utolsó léptein még szaporáz egy kicsit, s csak akkor szólal meg ismét, amikor már a mardis előtt áll. Néhány pillanatig méregeti az arcát, meg kell rágnia a mondandóját, mert biztos benne, Sean-nak nem fog tetszeni. Talán nem az, amit mond, hanem a tény, hogy csak most kérezkedett el.
- Nos, az a helyzet, hogy csak úgy jöhettem el, ha te kezeskedsz értem, ma nem kerülök bajba… - ajkát harapdálva, zavarával küszködve, nagy, bocsánatkérő szemekkel pillog a fiúra. - …gondolod, elbírsz ekkora felelősséggel? – kérdezi mosolyogva, bár korántsem olyan magabiztosan, mint mondjuk úton idefelé.
- Felkészültél? - miután meghallgatta az esetleges rosszalló megjegyzést, vagy a mardis nem tetszését kifejező szavakat, máris a folytatásra szavaz. Seprűjét leemeli válláról, maga elé támasztja, hogy ha Sean is úgy gondolja, akkor a levegőbe is emelkedhetnének.

[= Shay =]

= Shay =

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

A pályát ölelő nagy büdös fehér massza megszemlélését követően egy hatalmas fintorral jutalmaztam a természetet, hogy képes volt ekkora foshalmazt összehozni mára. Kétélű volt a dolog, mert egyrészt, tetszett az, hogy ebben a formában kissé „játékosra” lehetett fogni a dolgot… elítéltem viszont azért, mert utáltam a szitáló köd után maradó pudvás mocskot. Azt, hogy a talajban cuppogva lehet csak lépdelni, mert a kibaszott sár szinte leszippantja a cipőt a lábaimról. Rühelltem azt is, hogy ilyenkor gyakorlatilag a maradék kedvem is elment mindentől… bár utóbbit nem volt nehéz elvenni, elegendő volt csak meghallgatni valami búvalbaszott parádémajomféle diskurzust a klubhelyiségben, vagy a folyosón… esetleg a Nagyteremben. Pfejj, a sok idióta barma, akiknek a legnagyobb problémája is olyan nevetséges, hogy amikor meghallom, a legszívesebben egy apró, egészen kicsike kanállal vájnék lyukat a fejének búbján, hogy onnan kiabáljam az agyvizébe, mik a valós és gondterhes élet alapjai… persze ezt is csak azért, hogy a drágalátos majom tisztában legyen vele. Mert az, hogy adott napon éppen melyikük fogja kiszedni a másikból a bolhát, és megkajálni, az nem probléma, csak egy eldöntendő kérdés. Az eldöntendő kérdéseket pedig általánosságban véve – már persze, ha roxfortos diákról van szó – igencsak könnyű megválaszolni – tekintettel ezek többsége valamiféle öten vagyunk szerelmesek egymásba dráma, aminek a végkimenetele általában az, hogy valaki kómába esik… vagy megvakul… esetleg kiderül, hogy a szerelmesek között vérszerinti rokonság áll fenn – persze itt él az is, ha meg akarjuk. Nem pedig sírunk másoknak, hogy gondolkodjanak helyettünk. A mai borongós idő ellenére azonban meglehetősen sok életkedv maradt bennem, ez pedig köszönhető volt a kis Sárgának is, akivel találkám volt a pályán.

Szél.
Hideg.
Miután konstatáltam magamban mindent, és levontam a következtetéseket, megállapítottam, hogy a kelleténél többet foglalkoztam az amúgy kurvára felesleges dologgal. Így vállat vonva a saját faszságomon nyúltam hátra az érdes balommal, ragadtam meg a Nimbus nyelét, és húztam előre. Végigmértem a seprűt, jó régen heverésztem már rajta, bár a megülésével nem voltak problémáim… mégis, ha tehettem, nem ezt a formáját választottam a felhők megzabolázásának. Túlzottan klisésnek tartottam, még akkor is, ha a magasságokban szabadnak érezhettem magam. Mindenesetre, miközben tartogattam, újra, meg újra a pálya bejárata felé tekintettem. Legalábbis abba az irányba, ahol volt, mert nem igazán láttam belőle semmit. Bíztam benne, hogy előbb – bár tényként kezeltem, hogy inkább utóbb, tekintettel a Kedves pontosságára, és óraismeretére -, vagy utóbb, de kirajzolódik Shay sziluettje.
Bejelentés.
Egy halvány és gúnyos mosollyal jutalmaztam az „itt vagyok” bejelentkezést, elvégre, mivel valóban itt volt, ezt nem kellett volna mondania. A meglepő az lett volna, ha itt van velem, és küld egy baglyot, hogy most ért fel a klubhelyiségbe. A második közlés már annál inkább fontos tényeket és információkat tartalmazott. Mégpedig, hogy a mai napra, mivel elengedték a büntetőmunkáját, mindennemű felelősség rám hárul őt tekintve.
Szisszenés.
Ez most az a tipikus „ejjj bakker, nem lesz egyszerű megoldani” féle volt, hogy érezze a törődésemet. Persze szavakban is meg akartam erősíteni ezt a dolgot, hogy még véletlenül se érthesse félre a helyzetet.
- Fantasztikus!
Persze, hogy az, bár azért bíztam benne, hogy mára nem tervezett semmiféle ragnarök-szerű, világot felperzselő botlást.
- Tehát ma én felelek a világra zúduló mindennemű katasztrófák kordában tartásáért.
Egy pillanatra az ég felé tekintettem, csak, hogy valóban színpadiasra sikeredjen a gondolkodás… aztán ismét rá.
- Azt hiszem, ha nem is egykönnyen, de meg fogok birkózni a feladattal.
Újabb mosoly, természetesen gúnyos, de csak kicsit, mert jól esett végre odamarni neki annyi idő után. Az utóbbi napokban olyan témákról volt szó, amikor nem nyílt lehetőség erre.
Készülődés.
Bólintás.

Naná, hogy felkészültem, hiszen nem volt semmi különlegesség a mai napban… legalábbis a számomra nem… ellenben vele. Megint az égboltra tekintettem, legalábbis arrafelé, ha már látni nem igazán lehetett semmit.
- Cél a köd fölé emelkedni, ott majd megbeszéljük a továbbiakat.
A mappámat egy tapasztó bűbájjal a kabátom hátára erősítettem, majd a pálca eltűntetését követően felpattantam a „nyeregbe”, és megindultam a megbeszélt irányba… céltudatosan, majdhogynem derékszögben a kviddicspályával. Elvégre versenyeztünk… vagy nem?