Invrery Hotel

Richi

Imádok vakációzni! A hosszú tanulással töltött hónapok után mindig jól esik a jól megérdemelt pihenés, hogy majd szeptemberben újult erővel vágjak neki az új tanévnek. Be kell látnom, hogy fárasztó évem volt. A nagy része azzal telt, hogy tisztára mossam a nevemet az előző évi „bűneim” miatt. Ugyan már, hülye lettem volna nem csatlakozni a főinspektori különítményhez! Szerintem mindenki csak irigy, hogy nekik ez nem jutott eszükbe, vagy egyszerűen csak féltek a közvéleménytől.
Mindenesetre ez is egy sikeres év volt, ahogy a többi is. Megint tökéletesen meg vagyok elégedve a teljesítményemmel.
Ilyen óriási megpróbáltatások, mint az órákra való bejárás után igazán kijár Nekem egy kis kényeztetés. Jelenleg Skócia az a szerencsés hely, amit megtisztelek jelenlétemmel egy teljes hétig. Legalábbis azt hiszem, nem nagyon figyeltem oda, mikor a szüleim a nyaralás részleteiről beszéltek, sőt teljesen biztos voltam benne, hogy Svájcba megyünk, de úgy látszik ezt véletlenül félreértettem. Hát igen, ez még a legjobbakkal is megesik néha napján. Az Invrery Hotelben szálltam meg természetesen egy olyan lakosztályban, ami tökéletesen megfelelt az ízlésemnek. Nincsenek nagy igényeim csak a legjobbat akarom.
Említettem már, hogy a családom is velem jött? Hát igen, egy nyaralás nem is lenne teljes nélkülük. Én személy szerint el tudnék lenni nélkülük is, de annyira ragaszkodnak hozzám, hogy nincs szívem egyedül hagyni őket. Szegények elveszett emberek nélkülem, nem is tudom a szüleim hogy élik túl azokat a hosszú hónapokat, mikor nem találkoznak velem. Az a tény meg még meglepőbb számomra, hogy a születésem előtt is volt élet. Biztos szörnyen szürke és üres lehetett a létezés, amíg nem voltam. Ahogy mindenki élete szürke és üres, amíg nem találkozok vele. Igen, már rájöttem, Nekem ez a küldetésem a világban, hogy értelmet adjak neki. Ezért is leszek egy szép napon Én a Mágiaügyi miniszter, hogy a saját tökéletes képmásomra formálhassam a varázslóvilágot. Egyszerűen olyan nagylelkű vagyok, hogy lehetetlennek tűnik, hogy vannak emberek, akik nem csodálnak.
De most térjünk át a kicsit aktuálisabb terveimre hiszen minden új hely egy új lehetőség. Olyan jó érzés megismerni egy új várost vagy akár egy új épületet. Én már csak tudom, hiszen a nyaralás második napján bejártam a fél hotelt…
- RICHI! – Kiáltottam teljes hangerővel a folyosókon járkálva reggel kilenc vagy tíz óra körül. Igen, a bátyámat kerestem éppen, bár bevallom nem így terveztem a környék látványosságainak felfedezését.
Természetesen a szobájában kezdtem a keresést, de mivel ott nem volt, ezért úgy gondoltam felkutatom érte az egész épületet.
- RICHI! Gyere elő! Tudom, hogy itt vagy valahol! – Komolyan úgy éreztem magam, mint régen, mikor bújócskát játszottunk. Akkoriban is ennyire idegesített, hogy így el tud tűnni. Bezzeg, mikor nincs szükség rá állandóan felbukkan. Egész évben mást se csinálok csak folyamatosan belébotlok, ami nem nehéz mivel egy házba osztottak minket. Hihetetlen az a Süveg, még megvesztegetni se lehetett!
- Richard Anton Philippe Grosiean! Még egy emeletet nem vagyok hajlandó végigjárni miattad, tehát gyere elő, akárhol is vagy! – Ha a kérés nem megy, marad a fenyegetés, bár miközben majdnem kiköptem a tüdőmet nem hangzott valami ijesztően.
Apu és Anyu se tudják hol vannak, és még ők nevezik magukat szülőnek? Tudom, hogy Én vagyok a legszebb, legjobb, legkedvesebb, legokosabb és legszerényebb, és a többiek az árnyékomba se érhetnek, de azért nem ártana tudniuk hol van a többi gyerekük.
- Elnézést, nem láttak egy nálam pár centivel magasabb barna hajú körülbelül tizenhét évesnek kinéző divatmajom fiút, aki drága ruhákban öltözködik és van egy nyaklánc a nyakában, amit mellesleg meg se érdemel? – Tettem fel sok szembejövőnek ugyanezt a kérdést, de mindegyik nemmel felelt vagy szimplán hülyének nézett és értetlenül megrázta a fejét.
Megfordult a fejemben, hogy talán megszökött, mert most jutott eszébe, hogy hirtelen halálfalónak álljon, de ez a lehetőség valahogy nem tűnt elképzelhetőnek. Ha be akarnának valakit szervezni a családunkból az egyértelműen Én lennék, vagy még talán Jake is szóba jöhet, de őt kétlem. A menyasszonyát se volt képes megölni, pedig a mai napig nem értem mi abban a nehéz.
- RICH! – Folyatom az ordibálást, mikor végre újra kapok levegőt, majd eszembe jutott, hogy van egy hely, ahol még nem néztem. Az pedig az udvar volt. Ezért el is indultam a nevét hangosan ismételgetve a kijárat felé, mikor hirtelen szembejött velem a személyzet egyik tagja, aki megkért, hogy legyek szíves és ne zavarjam meg az itt tartózkodó többi vendég nyugalmát.
- Je ne parle pas anglais – Rántottam meg a vállamat nemes egyszerűséggel, majd kikerülve az illetőt folytattam az utat.
Mielőtt elértem volna a kapuig, egy szürke macskát pillantottam meg a földön. Néhány pillanat múlva rájöttem, hogy a kis aranyos nem más, mint a célszemély macskája, akinek sose tudom megjegyezni a nevét csak annyit tudok, hogy valami mugli pénzről van elnevezve.
Mindenféle előzetes átgondolás nélkül lehasaltam a szálloda padlójára, majd mikor egy szintbe voltam a kisállattal elkezdtem hozzá beszélni.
- Jó kis cicus. Mondták már neked, hogy neked van a legfényesebb bundád a szürke macskák közül? És milyen selymes is! Mutasd meg Mitch bácsinak hol a gazdi! – Néztem mélyen a szemeibe a könyörgő tekintetemmel, de nem jött be ugyanis az állat nem mutatta meg az irányt csak egyszerűen arrébbsétált. Elégedetlenül sóhajtottam egy nagyot, majd feltápászkodtam a földről, és óvatosan felvettem a kezembe a kis drágát.
- Így nem leszünk jóban, ugye tudod? Ne csodálkozz, ha egyszer véletlenül kígyókaja leszel – Suttogom a bátyám kis kedvencének, aki szerencsére már leszokott arról, hogy össze-vissza karmolásszon.
Mikor kiértem az udvarra ismét vettem egy nagy levegőt, majd nyitottam a számat…
- Richi! Bárhol is vagy gyere elő! Túszul ejtettem a macskádat, és ha nem teljesíted a követeléseimet megetetem olcsó macskakajával! – Hangzott az újabb fenyegetés, és reméltem, hogy erre már előjön akárhol is van.

Vakáció a családdal. Az egyetlen dolog, amivel az őrületbe lehet kergetni, amitől felfordul a gyomrom, amitől már januárban félek. Komolyan. A naptáromban nagy fekete betűkkel szoktam jelölni ezt a hetet, s nagy betűkkel oda is szoktam írni, „Vakáció a pokolban.”. És itt még Biancával is jópofiznom kell. Anyuék nem szeretik, ha folyton őt bántom, heccelem, ha folyton piszkálom és veszekedünk. A többiekkel nincs nagyobb bajom. Persze, mindenkivel szoktam veszekedni, de a csúcsot akkor is Bia tartja. Nem is csoda. Még jó, hogy itt van velem Debbie. A szerelmem, a menyasszonyom. És a nászutas lakosztály, amit kaptunk. Azt egyszerűen imádom. Komolyan mondom, sosem hittem volna, hogy van jobb hely a kúriánál, de úgy látszik tévedtem. Ez a lakosztály fergeteges, persze csak ha nem nézzük azt, hogy muglik vezetik a hotelt.
Erre nagyon ritkán találkozni varázslókkal, halálfalókkal. Szinte el vagyunk szigetelve a varázsvilágtól, ami kissé zavaró, de nem érdekel. Hiszen a cél a kikapcsolódás nem? A családom meg… hát had mulassanak, de engem nem fognak sokat látni ez alatt a pár nap alatt.

Kezem a korlátom csúsztatva lépkedek le a lépcsőn. Istenem, hogy lehet ilyen fárasztó a húgom? Még talán rosszabb is, mint Mitchi, pedig őt nagyon nehéz felülmúlni. Mitch, az örök egoista, az a nagyképű hólyag, aki azt hiszi mindennek a közepében áll és minden, mindenki tőle függ. Nem tudom, kire hasonlíthat, de, hogy nem rám, az tuti.
Egy hatalmas terembe érek, melynek tetején gyönyörűen megmunkált díszes üveg takarja a felhőket. Mosolyogva biccentek a csinos recepciós lánynak, aki aligha lehet több 17 évesnél. Biztosan nyári munkán van itt, a mugli fiataloknál ez a szokás. Csinos, na de csak mugli. Nem engedhetném meg magamnak, hogy egy muglival szűrjem össze a levet. Már ígyis épp elég merényletet hajtottam végre magam ellen, a nagyszüleim tudta nélkül persze. Mindig beleborzongok a gondolatba, hogy mi lenne, ha tudomást szereznének a dolgaimról. Én már nem élnék.
Kiáltásokat hallok a felső folyosókról. Fejem hátrakapom, majd miután rájövök, hogy csak az öcsém az, aki mellesleg engem keres, megcsóválom a fejem és figyelembe sem véve a kiáltásait elindulok az udvar felé.
Vajon mit akarhat tőlem? Már megint nem ér el valamit, vagy el akarja kérni a cuccaim egyikét, vagy városnézésre akar invitálni? Nem tudom, de már nagyon fárasztó, hogy nem tud leszakadni rólam. Borzasztó idegesítő, akárcsak egy pióca. Ki nem állhatom.
Érzelemmentes arccal sétálok tovább. Még mindig hallom a kiáltásait, de igyekszek figyelmen kívül hagyni őket és a táj adta gyönyöröket élvezni. Macskám, Dollár itt sétál a lábam mellett, hűen követve folyosóról folyosóra, sarokról sarokra, majd egy idő után már látom nem követ engem. Eltűnt, de nem baj, úgyis meglesz.
Két hatalmas nyárfa között állva ismét meghallom öcsém kiáltását, miszerint rabul ejtette a macskámat. Hjajj. Úgyse merné bántani, de nem baj, legalább meg tudom, mi a fenét akar tőlem.
- Je suis là, c'est quoi? – kiáltok vissza franciául. Sokszor hajlamos vagyok elfelejteni, hogy akár angolul is beszélhetnék, de szeretek franciául beszélni, meg persze felvágni is vele.
Megfordulok, majd zsebre tett kézzel várom, hogy Mitch ideérjen és jól kiosszam, hogy mit is képzel magáról.

ez nagyongáz lett :S bocsi

[Richike]

Richike

Megtört, mint egy kisegér, mikor meghallja a macska szót. Csak éppen az a különbség, hogy Rich nem fél a saját macskájától, de úgy tűnt, annak annál inkább, hogy éppen a kezeim között volt. Meghallattam a hangját, és hamarosan meg is pillantottam az alakját egy kicsit távolabbról. Ne repestem éppen az örömtől, hogy oda kell még hozzá gyalogolni ennyi séta után, mert őnagysága nem úgy nézett ki, mint aki meg akar mozdulni.
- Úgy tűnik a gazdi nem is olyan süket, mint Mitch bácsi gondolta – Mondtam a kis szőrgolyónak, akit éppen csak az egyik kezemmel tartottam, a másikkal pedig integettem a bátyámnak, hogy észrevegyen. Még egyszer el nem kezdek kiabálni neki. Ha nem vesz észre, vegyen fel egy szemüveget, vagy valami hasonló. Lépteimet lelassítva, nyugodtan folytattam az utat. Gondoltam, most már várja ki, amíg odaérek, ha reggel óta nem volt hajlandó előjönni.
- Sokkal inkább szelektív a hallása. Csak akkor reagál, ha rólad van szó. De ne aggódj, nem esik bántódásod, amíg teljesíti a követeléseimet. Például érted cserébe odaadhatná Nekem Debbie-t – Játszottam el a gondolattal. Egyszerűen az őrületbe kerget, hogy itt van a közelemben, mert természetesen neki is el kellett jönnie a családi nyaralásra, de nem az enyém, hanem a bátyámé. Pedig az a lány olyan, mint egy gyönyörű angyal. A szőke haja, a gyönyörű mosolya, a szép szemei. Csak egy dolog van, ami nem tökéletes benne: az ízlése. Jó értem Én, Rich nem rossz meg minden, sőt ha nem lennék a világon –ami szörnyű ürességet jelentene az emberiségnek – akkor talán azt mondanám, hogy ő a legjobb, akit találhatott magának, de így egyszerűen nem értem miért őt választja, mikor van neki egy tündéri és tökéletes öccse. Gyakran megfordul a fejemben, hogy biztos ő is úgy érez, mint Én csak a korkülönbség miatt nem akarja bevallani, és csak azért jár Mr. Utálomacsaládinyaralásokattal, hogy a közelemben legyen.
- Igazad van – Sóhajtottam fel keservesen, miközben a Debbie-ről szőtt álmaim, mint egy buborék egyszerre csak szétpukkadtak a fejem felett – Rich valószínűleg jobban szereti őt, mint téged. Neked nem marad más csak a második hely… hacsak! Megpróbálhatnád valahogy szétválasztani őket. Ha szakítanak, akkor az álompár fele a tied, fele pedig az enyém. Én persze Debbie-t stoppolom le, neked maradhat a bátyám – Adtam neki a jó ötletet, de nem úgy nézett ki, mint aki nagyon meghatódott volna tőle. Ezzel a macskával nem jó üzletelni, pedig igazán jó csapat lennénk. Azok után nem is mondtam már neki semmit, mert az egyik fülén be, a másikon ki. Olyan, mint a gazdája, a nevelés, azért nagyon meglátszik. Bezzeg ő hozhatott háziállatot. Nekem nem lehetett, mert hogy a mugliknál nem szokás kígyókat vinni a hotelszobákba. Micsoda hülyeség!
Végre, hosszú idő után elértem a célomat, és már életnagyságba láttam magam előtt a család árulóját, vagyis a második árulóját, mert úgy látszik ez valami családi divat mostanában, hogy tisztelni kezdtük az emberi életeket. Csak a különbség a két irgalmas testvér között, hogy míg Bia ki lett tagadva a családból, addig Rich még mindig boldogan él, és viseli a nyakláncot, amit meg se érdemel.
Felvettem a szokásos angyali műmosolyt, mint aki most töltötte el élete legszebb délelőttjét.
- Már mindenhol kerestelek! Kezdtem aggódni, de úgy látom szerencsére jól vagy – Kezdtem el a szokásos mézesmázos hangon – Idehoztam a cicádat. ~ ha esetleg nem vennéd észre, hogy a kezemben van ~Úgy láttam, hogy el volt fáradva szegény, ezért gondoltam idehozom. ~ Engem is igazán felkaphatott volna mondjuk egy óriás, és elhozhatott volna ide. Szívesen vettem volna ~ Amúgy eteted te rendesen ezt a macskát? Olyan könnyűnek tűnik – Gondolatban kipipáltam a jópofizós részt, majd úgy gondoltam itt az ideje, hogy rátérjek a lenyegre.
- Azért kerestelek, mert meg akartam kérdezni tőled valami életbevágóan fontos dolgot – Az arcomról szépen lassan eltűnt a mosoly, miközben a mondatot kimondtam, majd komolyan a szemébe néztem. Egy kis hatásszünet, hogy csigázzam a kíváncsiságát, aztán…
- Van egy probléma, amit próbáltam saját erőmből megoldani, de egyedül nem megy. Kértem segítséget mástól is, de egyszerűen nem sikerült. Így az egyetlen ember a világon, aki segíthet nekem az te vagy – Drámai hangon mondott bevezető, ami úgy hangzott, mintha hirtelen a világot kellene megmenteni, és ha nem segít, akkor minden megsemmisül.
Könyörgő tekintet, egy mélyről jövő sóhaj, majd újra szólásra nyitottam a számat, hogy fellebbentsem a fátylat erről az élet-halál kérdésről.
- Mit szeretnél szülinapodra? – Hangzott el végre a kérdés, ami már napok óta nyomasztott belül. Eredetileg Eiffel torony makettre gondoltam, mert tudom mennyire szereti, de talán valami másnak jobban örülne. Meg nem tudom mondani, mikor van a szülinapja pontosan csak azt tudom, hogy az enyém után van pár nappal, ezért emlékeztem mindig rá. Mellesleg azt vártam ettől a kérdéstől, hogy meghatódik, és valami olyat vesz nekem, ami tényleg tetszeni fog.
A születésnapok és a karácsony olyan jeles napok az évben, amikor elfelejtjük az egymás iránt érzett negatív érzéseket, és szívből megajándékozzuk egymást. Ezek az ünnepek alkalmat adnak arra, hogy bebizonyítsuk mennyire nagylelkűek tudunk lenni, és ezzel lelkiismeret furdalást keltsünk abban az emberben, akinek az ajándékot adjuk. Ráadásul ez egy verseny is: ki tud szebb, jobb, nagyobb ajándékot adni, és ki tud olyat adni, aminek az ünnepelt a legjobban örül. Tavaly Anyu vette Richinek a legjobb ajándékot, ezért idén le kell őt győznöm. Már csak azt kellett kigondolnom mi is legyen az. Ehhez pedig csak várnom kellett, hogy a bátyám végre kinyissa a száját, és előadja mi lenne az, aminek ő a legjobban örülne.

Bocs a késésért

   Nem tudom, miért van ez így rendeltetve, de nekem az isten – vagy valaki más - eléggé gázos tesókat hozott össze. Vagyis a négyből kettő garantáltan az lett. Az egyik egy olcsó kurva a másik meg egy idióta, aki jelen pillanatban itt áll nem messze tőlem és a macskámmal beszél. Jobban mondva kínozza azt a szegény állatot a saját társaságával. Mint ahogy engem szokott. Mint ahogyan most is csinálja. De hát ha máshoz nem ért akkor ebben muszáj kiélnie magát.
   Kicsit még távol van tőlem, de tisztán és jól érthetően hallom mit mond Dollárnak és nem hagyhatom ki hogy ne szóljak vissza neki.
- Tudod Mitch… bácsi az, akinek már nem áll fel. – jelentem ki gúnyosan a Mitch bácsi kifejezést hallva. Egyre közelebb és közelebb ér… és még mindig beszél. Egy állatnak. Ez nem normális. Bár, azt szokták mondani, a két állat megérti egymást, viszont Dolláron nem úgy veszem észre, hogy bármit is értene az öcsém szavaiból, majd mikor Debbie-t említi, hangosan felnevetek.
   Hogy lehet ilyen naiv, hogy azt hiszi, a menyasszonyom majd ott hagy engem pont miatta? Ez a gondolat egyre viccesebb lesz, ahogyan elmélyülök a részletekben. Milyen vicces is lenne, ha ez valóra válna, bár teljes bizonyossággal állítom, ez soha sem következik be. Egyrészt nem hagynám másrészt Debbie-nek is van esze. Nem fog átpártolni egy önző egoista baromhoz. Igen a testvéri szeretet…
- Add ide a macskát Mitch. Kíméld meg a szenvedéstől szegényt és add ide! – mondom, csöppet sem esdeklő hangon. Sokkal inkább felszólító ellentmondást nem tűrő stílusban. Kétlem, hogy ez hatásos lenne, de hát próba szerencse. Szem forgatva figyelem, ahogyan megáll előttem, s ismét beszélni kezd. Ez idióta. Most nekiáll jó pofizni, de nem tudom, mi értelme van neki. Háttal a mellettem álló fának dőlök, kezem keresztbe kulcsolom mellkasom előtt, s unalmas tekintettel figyelek öcsémre.
- Köszönöm Mitchel igazán figyelmes, vagy de most már visszavehetnél magadból. – mondom s kezem a macskáért nyújtom, majd miután megkaptam magam mellé teszem a földre ő pedig dorombolva dörgölődzik lábamhoz. – És most. – nézek fel öcsémre. – Kinyögnéd, végre mit akarsz?

De nem. Nem mondja el, nekem meg már tele van a tököm vele. Gyűlölöm. Ilyenkor úgy felbosszant. Húzza az időt. Mire jó ez? Élvezi? Biztosan. Én meg azt élvezem, ha jól szétátkozhatom a nagy pofáját. Fogom magam és elindulok a hotel kijárata felé. Nem bírok ki több időt ezzel az idiótával. Bemegyek a városba, ott legalább nyugtom lehet. Majd hoppanálok valami rejtett zugból és akkor nem tud követni bár tőle még az is kitelik, hogy mugli nyomkövetőt szerel rám vagy valami hasonló. De nem most sem sikerül levakarni magamról. Követ és egyszer csak felteszi a kérdést. Mi van, Megfordulok és ránézek. Ha nem ismerném, akkor talán kicsit meghatódtam volna, de sajnos ismerem így egyáltalán nem hat meg a dolog.
- Csak annyit hogy végre szállj le rólam. – morgom neki bosszúsan, majd visszafordulok és folytatom utam, de egy ilyen gesztust nem hagyhatok figyelmen kívül. Egyrészt mivel az udvariatlanság lenne és az illem nem ezt diktálja, másrészt pedig, még ha csak azért is kérdezte, mert fel akar vágni azzal, hogy milyen jó ajándékot, vesz nekem még mindig az öcsém és rendes volt tőle hogy megkérdezte. – Nem fogom megkönnyíteni a dolgod öcsi. Legyél kreatív. – mondom félig visszafordulva. – Lemegyek a városba. Ha gondolod, velem jöhetsz. – közlöm hidegen. Hogy én milyen rendes tesó vagyok. El sem tudom képzelni. Ennél már csak az lenne a legjobb, ha kettő lenne belőlem.

Visszafordulok, megcsóválom fejem majd elindulok. Ha akar, jön, ha nem, nem. Szülinap… sosem gondoltam volna, hogy ezért keres ennyire. Viszont nem hagyhatom, hogy valami nagyon drága cuccot vegyen. Lekötelezne és nekem is valami árban hasonlót kéne ajándékoznom neki, bár mondjuk én már megvettem előre az övét. Ez viszont még titok.


bocsi, hogy ilyen későn....

[Richike]

Richike

Szép óvatosan átnyújtom szegény kis szőrgombócot a gazdájának. Én a helyében már régen összekarmoltam volna magam a bátyám jópofa megjegyzéseitől, amiket naponta végig kell hallgatnia.  Ennek a macskának, viszont úgy tűnik nagyon nagy a tűrésküszöbe, vagy valamilyen születési rendellenesség során nem menekül ösztönszerűen a bátyámtól. Érthetetlen miért ragaszkodik hozzá annyira.
- Véletlenül se akartam neki szenvedést okozni! Csak segíteni akartam neked. Tudod sose köszöntem meg neked azt a sok jót, amit velem tettél, és komolyan szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen bátyám lehet, mint te – Sóhajtottam egy nagyot, mint aki megkönnyebbült, hogy végre elmondhatja a bátyjának mennyire szereti.  Most kellett volna jönnie az ölelésnek vagy valami hasonló dolognak, de ennyit azért nem venne be a gyomrom. Szerencsére ő is olyan volt, aki nem szerette túlzásba vinni az érzelgést, így viszonylag könnyű dolgom volt vele.  Bár a lassú felfogása miatt talán még ütközhetek pár falba nála.
Mikor azt mondta, igazán visszavehetnék Magamból, fájdalmas képet vágtam, mint akit teljesen sikerült megbántania, majd újra rá tekintettem ezúttal kölyökkutya szemekkel.
- Tudom, hogy nem voltam mindig jó testvér. Én se vagyok tökéletes, Én is hibázok néha, és nem gondolok bele a következményekbe ~ Ennyit hazudni egy nap! Pedig még csak reggel van. Még hogy Én hibázni? Meg, hogy nem vagyok tökéletes? ~ De minden családban vannak kisebb viták nem igaz? – Kis drámai hatásszünet közben várom, hogy megeméssze egy kicsit a hallottakat. Így is lehet, hogy túl sok információt zúdítottam rá hirtelen, és két perc múlva hirtelen el is felejti az egészet. Néha azon is csodálkozok, hogy még nem felejtette el a mi a neve, de ami késik nem múlik.
- Sose mondtam, de mindig is felnéztem rád, és ennek semmi köze ahhoz, hogy évekig magasabb voltál nálam – Egy újabb hamis vallomás, amit azt hiszem még nem sütöttem el életem során, vagy ha mégis arra már biztos nem emlékszik ő sem.  Remélem, ezek után még jobban elszáll magától, mert ilyen dicshimnuszok után már igazán azt hiheti, hogy ő az isten. Pedig az Én vagyok.

Valahogy nem erre a válaszra vártam, mikor feltettem ezt a szerintem nagyon figyelmes kérdést. Igaz, ezt olyan könnyű lenne teljesíteni, de sajnos nem lehet becsomagolni, és véletlenül rajtahagyni az árcímkét.
- Most komolyan! – Kiáltom utána miután megfordul és távozni készül – Biztos van valami, amit szeretnél. Elvégre tizennyolc leszel! – Most kellene említenem, hogy a tavalyi ünneplés nem sikerült éppen a legjobban, hiszen meg kellett volna ölnie Debbie –t. Pedig olyan szívesen emlegetem ezt az eseményt, de most inkább nem teszem meg, mert nem lenne előnyös számomra.
Aztán jön a várt megenyhülés, bár még mindig nem adott egyenes választ. Legyek kreatív? Mindig az vagyok ezzel most nem lettem okosabb. Legalább nem fog meglepődni, ha egy szép Eiffel tornyos ajándékot kap tőlem.
- Jó, veled megyek. Addig is nyugodtan elmondhatod, ha lenne valami, amire szükséged van, vagy ami tetszene. Mit szólnál mondjuk egy teljes alakos szoborhoz magadról? A kertben pont elférne, és a szobád ablaka úgyis pont arra néz – Szerintem ez egy elég jó ajándék ötlet. Én mindig is akartam egy életnagyságú szobrot magamról fehér aranyból. Egyet a kertbe, egyet a szobámba és egyet a nappaliba, sőt a francia kúriába se ártana pár.
- Úgyis kellene pár képeslapot keresni .  Néhányat már megvettem, és megírtam, de nem sajnos nem elég – Gondolkozok hangosan. Idén eldöntöttem, hogy csak a legfontosabbaknak küldök képeslapot, tehát próbálok száz alatt maradni az elküldött lapokat illetően. Nem hiszem, hogy őt nagyon izgatná a téma, de Nekem ez hozzátartozik a nyaralás rituáléihoz.
- Mivel megyünk? – Kérdezem meg tőle, mikor végre sikerült utolérnem. Idegesítő dolog a hátának beszélni.  Tud hoppanálni, és ha már egyszer van egy dolog, amit sikerült megtanulnia, akkor igazán kamatoztathatná. Néha nem ártana, ha a hasznát is tudnám venni, ha már annyit nem bír elárulni mit akar a szülinapjára.

Semmi baj. családi vonás

   Höh, hogy nekem milyen egy kétszínű öcsém van! A hátam mögött szid, előttem meg tövig nyalja magát, addig, ameddig még a szar sem ért el. Vagyis… addig szeretné, de én nem dőlök be neki. Minden szó nélkül, csendesen, néha vigyorogva hallgatom szavait, de nem áll módomban félbeszakítani, vagy akár válaszolni rá. Nem tudom, mit gondol így a dolgokról, de őszintén szólva nem is érdekel.

   Elindulok, s még hallom, ahogyan azt feleli, velem jön. Nem, nem fogok neki segíteni ajándék ügyben, ne is reménykedjen. Normál tempóban kisétálok a hotel hátsó kijáratánál, majd egy lejtős homokúton keresztül a városba veszem az irányt. Félig hátra pillantok, s látom, hogy az öcsém kitartóan követ.
   - Ó, kérlek, ne is emlékeztess rá! Tizennyolc, hát nem szörnyű, hogy eljár fölöttünk az idő, miközben mi egye inkább közeledünk por halmazállapotunk felé. – felelem, még az előző kijelentésére. – A szoborról pedig annyit, hogy csak akkor nézem jól szemmel, ha te magad faragod ki. – ennyi. Én megmondtam, hogy nem könnyítem meg a dolgát. Szobor kilőve. Egyébként is, azt bármikor csináltathatok magamnak.  Ha már meg akar ajándékozni, akkor valami különlegesebbel tegye.
   - Képeslapot? Kinek küldesz te képeslapot? És miért? Úgyis tudják, hogy nincs akkora szerencséjük, hogy bármi rossz történjen veled. Szerintem már annak örülnének, ha egyszer nem kapnának semmiféle üdvözlőkártyát, nem gondolod? – egész kellemesen elcsevegek az öcsémmel, sosem gondoltam volna, hogy valaha kielégítő társaságnak fogom tekinteni, bár ez még könnyen változhat.
   Hogy mivel megyünk? Höhö… ha sejtené, mit tervezek. Gúnyos vigyor jelenik meg arcomon, melyet akár még ő is jól láthat, hiszen már itt koslat mellettem. Fogalmam sincs, mennyi – valószínűleg isten, vagyis az ő esetében inkább ördög – adta – tehetsége lehet abban, hogy leolvasson emberek arcáról érzelmeket, de… miért is foglalkoztat ez engem ennyire?
   - Gyalog. – mondom a lehető legtermészetesebb hangon, mintha más közlekedési módot el sem tudnék képzelni. – Tisztában vagyok vele, hogy az út több mint öt kilométer, de mugli helyen vagyunk, tehát viselkedjünk muglik módjára. – immár nem is próbálom titkolni mosolyomat. Nem lenne értelme, hiszen olyan jól szórakozok.
   Direkt nem nézek hátra, pedig most aztán kíváncsi lennék az arckifejezésére. Szegény Mitchinek gyalog kell mennie, juuuj, még a végén megsajnálom az istenadtát. Soha! A sajnálat az egyetlen dolog a szereteten kívül melyet már régóta nem érzek az öcsém iránt. Höhö.

   Alig tíz perce koptatom az utat aranyvértől telített lábaim alatt. Olyan arckifejezéssel szemlélem a mellettünk elterülő erdőt, mintha jobb dolgot el sem tudnék képzelni a világon. Hátrapillantok öcsémre, majd visszafordítom fejem. Még egyszer körbenézek a környéken. Nincs itt senki. Jobb kezemmel hátra nyúlok, s gyorsan megragadom öcsém karját, megfordulok a tengelyem körül. Koncentrálok, és a már jól ismert szorító űr és fojtogató összevisszaság ismét magába nyel.

   Egy bájos kis park hátsó részében érünk földet. Hátra pillantok, de nem látok senkit Mitchen kívül, majd lesöprök egy levelet vállamról, s büszkén kijelentem.
   - Megérkeztünk. Ugye, hogy nem kellett olyan sokat sétálni? – nem tehetek róla, de elröhögöm magam. Csak halkan, és visszafogottan, de azért baromi jól esik.  

[Richikécske]

Richikécske

Naná, hogy nem válaszol! Miért is tenné? Valószínűleg el se jut a tudatáig, amit mondok neki, szóval akár crème brûlée receptjét is magyarázhatnám neki. A macskája értelmesebb hallgatóságnak tűnt, pedig elvileg neki kellene az intelligensebbnek lennie. Viszont érthető, hogy a természet egy családba csak egy zsenit teremt, azonban talán nem ártott volna egy kicsit több agyat adni a bátyámnak. Így is, ha a suliban megismerkedek valakivel rögtön azért rágom a körmömet, hogy nehogy véletlenül ismerje az egyik testvéremet. A nyomomba se érhetnek. Mármint képletesen szólva. Azonban, ha a valóságot tekintjük most ő jár előttem, és még azt a gesztust se teszi meg, hogy esetleg megvárna. Milyen neveltetést kapott ez? Állítólag pont olyat, mint Én, bár valószínűleg az se ragadt meg neki túlságosan.

Végre megszólalt! Micsoda előrelépés! Az Én részemről is, mivel már sikerült utolérnem. Nem értem, hova rohan ennyire. Nyár van, szünet van, nem sietünk sehová, de ő tudja. Ha neki most is hiperaktív mókust van kedve játszani, hát állok elébe.
Viccesnek találom, mikor el kezd beszelni arról a hatalmas koráról. Komolyan úgy hangzott, mint aki hónapokon belül nyugdíjba megy, bár lehet, hogy a suli elvégzése után tényleg azt fogja csinálni. Vagy családot alapít, és gyereket nevel. Az előbbit még csak-csak el tudom képzelni, de hogy az Én bátyám kisgyerekeket gondozzon? Na ahhoz már az Én képzelőerőm se elég.
- Hát igen, az idő gyorsan telik, de Én személy szerint még messze vagyok attól a bizonyos por halmazállapotomtól – Tudom, hogy mennyire sajnálja, de így van - Addig is keresem az örök élet titkát, hogy sose kelljen alulról szagolnom az ibolyát.
Valójában sose gondolkoztam azon, hogyan fogok meghalni. Ennek valószínű az a magyarázata, hogy eszem ágába sincs a végre, és az elmúlásra gondolni. Meg ki tudja hány tiltott módja van még az örök életnek. Biztos kismillió lehetőség akad, ha komolyan elkezdenék foglalkozni vele, ezért nem aggódok. Én mindent túlélek.
Az ajándék vásárlásban nem könnyítette meg a dolgomat, de valahogy nem is vártam mást. Túl szép lett volna ha előáll egy épkézláb ötlettel.
- Nem elég, ha kifaragtatom? Majd felügyelem a munkát, és utasítom őket, hogy mikor mit csináljanak. Az már majdnem olyan, mintha Én csinálnám, nem? – Kis hatásszünet a költői kérdés után – De jól van, a szobor kilőve! Amúgy teljesen igazad van, jobb az, ha meglepődsz, amikor meglátod. Remélem azért örülni fogsz neki bármi legyen az – Van még bőven időm eldönteni mi legyen az. Addig még megkérdezem még egyszer Debbie-t, hogy biztos nem tud-e valamilyen titkos vágyáról. Vagy csak egyszerűen körbekérdezem a többieket, hogy ők mit adnak, hátha akkor megszáll az ihlet. Ha bemegyek a boltba valahogy nekem nincs olyan érzésem, hogy meglátok valamit, és rögtön azt mondom magamban, hogy ez Richinek való. Csak azt tudom mit utál, arra nem igazán szoktam emlékezni mit szeret.
- Rájöttem, hogy többet kéne figyelnem rád. Ebből is az jön le, hogy nem ismerlek eléggé – Sóhajtok egy nagyot – Régen, még a Roxfort előtt olyan jóban voltunk. Mindig együtt játszottunk most meg nézd meg mi lett a vége! Már azt se tudom eldönteni, hogy a saját bátyám minek örülne. Eltávolodtunk egymástól – Arcomról eltűnt a mosoly, és már csak a földet nézem a lábam előtt miközben az arra járó kavicsokat rugdosom. Most kellene a drámai aláfestő zene. Ez olyan szép volt Tőlem! Komolyan mindjárt sírva fakadok magamon. A legkisebb testvérnek fáj, hogy a család tagjai eltávolodtak egymástól. Ez annyira megható! Annyira, hogy nem bírom ennyivel abbahagyni.
- Ráadásul, ha elvégzed a következő tanévet, valószínűleg megházasodsz ~Hacsak idővel meg nem jön az eszed, vagy inkább az övé, mert a tiedben nem reménykedek, hogy létezik~, és akkor vége. Neked saját családod lesz, gyerekeid, és maximum ünnepekkor fogunk találkozni, bár valószínűleg akkor se, mert nem hiszem, hogy akkor olyan gyakran fogsz Párizsban mászkálni – A mondat végén legszívesebben elröhögtem volna magam, mert mindketten tudjuk, miért is nem mutatkozhat arrafelé a jövendőbelijével. Olyan szívesen megnézném, amikor elmegy a nagyiékhoz bemutatni az új hitvesét.
Nem hozom fel nyíltan a témát, pedig olyan szívesen rákérdeznék mikor szandékozik elmondani nekik az igazat, de nem akarom, hogy felkapja a vizet még a szülinapom előtt. Majd utána megint előhozom a témát, és naponta emlegetem majd az Eiffel tornyot, ahogy azt karácsony után is tettem pár hónapig. Most viszont nem vágtam semmilyen fejet ehhez a kis Párizsos megjegyzéshez, igyekszek jó kisfiú lenni.
- Az nem sűrűn izgat, hogy örülnek-e neki vagy sem. A lényeg a szándék, hogy érezzék gondolok rajuk miközben arany barnára süttetem magam. Na jó ez itt annyira nem fog menni, mint Barbadoson, de érted a lényeget – Ezt a kijelentést Én se gondoltam komolyan, de lezártam ennyivel, nem fogok neki többet magyarázni erről. Túl magas ez neki – Csak a legfontosabbaknak küldök – Ha elkezdeném felsorolni valószínűleg kihagynék valakit, belezavarodnék, és kezdeném előröl, ami akár órákig is eltarthat. Ezért szeretek képeslapot úgy írni, hogy van nálam egy darab papír, amire lejegyzetelem kit mondtam el addig.


Milyen lusta egy testvérem van! Nem képes hoppanálni csak azért, mert mugli környéken vagyunk. És? Kit izgat? Ezek úgyis könnyező Mária szobrokat meg gabonaköröket látnak nem mindegy nekik, ha esetleg még egy általuk megmagyarázhatatlan jelenséget tapasztalnak? Meg nem kellene túl sok ész ahhoz, hogy úgy csinálja, hogy ne vegyék észre.
- Ahogy akarod – Válaszolom vidáman, és ugyanolyan hangulatban folytatom az utat. Jelenleg nem is tűnik rossz ötletnek a séta gondolata. Süt a nap, zöldek a fák, zavartalanul élvezhetjük ezt a nyári időjárást, és a szabadságot, a tudatot, hogy bárhova elmehetek. A Roxfortban is néha bennem van a vágy, hogy elkezdjek sétálni, és eljussak jó messzire, olyan helyre, ahol még nem voltam azelőtt. Ez a vágy pedig tart pár másodpercig, amíg be nem villan az első alkalom, mikor elsőéves koromban a birtok határain voltam. Dementor! Még a hideg is kiráz annak az ocsmány lénynek a gondolatától.
Egy kicsit lemaradok Richihez képest, mert megálltam út közben a cipőfűző miatt. Nem, nem kötődött ki, pont ellenkezőleg. Én magam kötöttem ki mindkettőt, majd levettem a lábamról a zoknival egyetemben, és mezítláb folytattam az utat. Így sokkal szabadabbnak érzem Magam, és legalább így nem fogja feltörni a lábamat a legújabb lábbelim. A másik oka annak, hogy kicsit lemaradtam, és nem szándékoztam visszamenni a testvérem mellé az a gúnyos vigyor volt amit az előbb láttam tőle. Ki tudja mit tervez. Lehet, hogy elcsal az erdőbe, és egy elhagyatott tisztáson megöl. Vagy rosszabb! Megkötöz és elmondja az összes faviccét, ami eszébe jut. Akkor már inkább a halál. Ha a háta mögött maradok, akkor talán nagyobb esélyem van védekezni egy esetleges támadás ellen, mintha ha előtte vagy mellette lennék.
- Jó ötlet volt ez a séta! Olyan gyönyörű az erdő! – Kiabálok előre, miközben éppen egy újabb termést szedek fel a földről. Megvizsgálom a kezem ügyébe akadt dolgot, majd mikor meguntam, rögtön dobom is a hátam mögé, és keresek egy újabbat. Közben mélyet szippantok a friss levegőből.
Úgy tűnik, ő is élvezi ezt a kis rögtönzött kirándulást. Lehet, hogy egy saját erdő kéne neki, hogy minden nap csodálhassa.
- Nem is tudtam, hogy szereted az ilyen helyeket. Azt hittem te nem rajongsz az ilyen egyszerű dolgokért, mint az erdőben járkálás – Közlöm vele az eddigi észrevételeimet. De komolyan. Azt gondoltam, hogy még a gondolattól is rosszul van, hogy egy kis por kerüljön a ruhájára. Lehet, hogy tényleg több időt kéne vele töltenem. Ennyire nem ismerem a saját bátyámat?
Ahogy telik az idő, egyre közelebb és közelebb érek hozzá. Így belegondolva talán nem kellett volna ennyire sietnem, mert a következő pillanatban körbenézett, majd hátranyúlt, és megragadta a karomat.
A szemeim kitágultak, a testem hirtelen megremegett, és rögtön megálltam. Vajon mire készül most?
Minden olyan gyorsan történt. Egyik pillanatban még ott álltunk az erdőben, a következőben meg beszippantott az a fura, nem is tudom meghatározni micsoda. A lényeg, hogy a bátyám valószínűleg megunta a gyaloglást, és végre hajlandó volt hoppanálni. Igazan felkészíthetett volna, mert bár már elég sokszor utaztam így mindig előtte rá kell készülnöm.
Kicsit megijedtem. Nem voltam rosszul meg semmi ilyesmi, de egy pár pillanatig még lefagyva álltam, mire rájöttem, hogy a helyszín egy kissé megváltozott. Körülnéztem.
- Hol vagyunk? – Tettem fel az első értelmes kérdést, miután magamhoz tértem.
A következő dolog, ami feltűnt, hogy röhög.
- Most nekem is röhögnöm kéne? Baromi vicces! – Forgatom a szemeimet, majd ledobom a cipőimet a földre, és nekiállok őket olyan gyorsan visszavenni, amennyire lehetséges. Nem vagyok ideges sokkal inkább fáj ez az egész.
- De azért kösz, hogy elhoztál. Már kezdtem unni a természet szépségeit – Vigyorgok boldogságtól sugárzó arccal, mintha mi se történt volna.
- Majd egyszer megtaníthatnál erre – Nézek fel rá, miközben a bal cipőm fűzőjét kötöm be, majd felegyenesedek, ismét körülnézek, majd tekintetemet ismét Richardra fordítom.
- Akkor most merre? - Pillantok rá várakozva, hogy előadja az első úticélt, mert remélem azért egy kicsit továbbb is gondolta a történetet annál, hogy hirtelen idehoz, aztán jót röhög a saját viccén. Remélem annyira azért ismeri a várost, hogy ne tévedjünk el a nap végére.

Egy csomó levegő egyszerre szalad ki tüdőmön, egy hangos sóhajjal kísérve. Ismét.
Szándékosan nem nézek a mögöttem, néha pedig mellettem caplató öcsémre, akihez szokatlanul is jóságos vagyok. Csak nehogy a végén megbánjam, vagy nem is tudom. Lehet, hogy jobb lenne a szokásos bunkó stílusomat hoznom, vagyis… ennél egy fokkal bunkóbbat, de mégis az öcsémről van szó, akivel, még ha életem ezen észét erősen titkolom, s csupán ritkán tekintek vissza rá, együtt nőttünk fel, s valamiféle kötelék, melynek nagyon semmi köze a szeretethez összeköt minket. Én valahogy így jellemezném: „megtűrjük egymást a rokoni kapcsolat miatt, de egyikünk sem rajong túlságosan a másikért”. Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy nem vagyunk egymás kedvencei. Én Jacobot bírom a legjobban a tesóim közül, ő meg… nos, Mitch mindig is megfejtésre váró rejtély volt számomra és van egy olyan sanda gyanúm, hogy ez nem is igen fog változni.
- Örülnél te neki, ha bárkit is alulról szagolhatnál. – szólok be neki ma már nem tudom pontosan hányadik alkalommal. Ez már testvéri kapcsolatunk védjegyévé vált. Anyuék sokszor ezért félnek közös családi vacsit szervezni. Én meg az öcsém bármire képesek vagyunk.
   Hmm… ez azért elgondolkodtató. Még mielőtt bárki nyálasnak nevezne, azért, mert ilyeneken agyalok, leszögezném, hogy gyakran gondolkozok el ilyen dolgokon.  Hogy is mondjam… bírom a „pszichomókus” dumákat és elméleteket. Szóval… lehet, hogy azért ilyen a kapcsolatunk, mert előtte nem öltöm fel a szokásos álarcot – csak nagyobb társaságokban – így ő ismer engem és ismeri az igazi arcomat, s talán ezért is távolodtunk el egymástól a Roxfortban. Vagyis inkább én távolodtam el tőle – szándékosan. Túlságosan is tartottam tőle hogy egy egy elejtett mondattal úgymond „elárul” a többiek előtt és így ők is betekintést nyerhetnek az álarcom mögött lapuló, igazi Richardra.
   Öcsém következő mondatára felkaptam a fejem és némileg magamhoz térek a mélyebb önvizsgálatból. Pfff… már megint ezzel az esküvő dologgal jön. És Párizzsal. Tudja. Jól tudja, hogy ezzel lehet a legjobban felhúzni és mégis csinálja. És még gyerekek is! Most nagyon elvetette a sulykot. Eddig sose jutott el, így nem is csoda, hogy arcomra a bizonytalanság, a félelem, a kétely és a düh vegyes, összekutyult maszkja húzódik. Ha tudná, hogy hány rémálmom szólt már erről. Az esküvőről, és arról, hogy nagyanyámék rájönnek a titkomra. A titkunkra. De már erre is találtam megoldást. Százfűlé főzet. Már csak a többieket kéne beavatni.
- Nyugi öcsi. Nem fogok könnyeket hullajtani érted, amiért évente maximum egyszer láthatom azt az idióta pofád. – fejezem ki magam nem túl úriasan, némiképp dühvel hangomban.  – Én már tudod mit várok nagyon? A tizenhetedik születésnapod. Kíváncsi leszek, milyen feladatot kapsz. Kit kell eltenned láb alól és legfőképp, hogy lesz-e hozzá merszed. – beszéd közben kezem automatikusan a családi nyakláncra kúszik, melynek hideg köve csupasz mellkasomhoz simul a gyűrött anyagú ing takarásában.  
   Aztán felhorkanok, ahogy meghallom a képeslapokra adott magyarázatát. Úgy vélem itt ennél többel nem is tudnám kommentálni a dolgot. Ha neki számít ez a muglis marhaság hát csinálja. Én nem fogom megállítani.
   Gondolataim elkalandoznak, még mindig Mitch születésnapjánál leragadva, azon filózva, hogy adjam át neki az ajándékát és, hogy vajon milyen színű szalaggal kössem át a kulcscsomót, hiszen ha dobozba csomagolom, az már túlontúl ünnepies lenne. Nem nem. Egy szalagot akasztok a kulcscsomóra, mellyel aztán kinyithatja a sötétzöld, limitált példányszámú Ferrari különlegességét. Vajon örülni fog neki, tekintve, hogy majd csak évek múltán ülhet a vezetői székbe, addig pedig csak maximum nézegetheti? Mindegy is, ezen még ráérek agyalni.
   A sétára való reakcióját hallva felvonom szemöldököm majd egy vállrándítással elintézem a dolgot. Hát azt hittem, hogy nyavalyogni fog vagy valami, de nem. Egy újabb példa, hogy mennyire nem is merem a tulajdon öcsémet. És miután látom, hogy cipőjét, s zokniját levéve, mugli módon mezítláb szándékozik megtenni a távot, találok egy újabb példát arra miért is nem akarom jobban megismerni.
- Örömmel tölt el, hogy élvezed. – a fenéket örülök, de ha már a bájolgásnál járunk, akkor miért pont én maradjak ki a jóból? – Csak meg ne egyél valami mérgező bogyót, mert én nem mentelek meg hiába is reménykedsz. Nem ér annyit a szánalmas kis életed hogy összepiszkoljam miattad magam. – na, jó talán annyit igenis megér, de ha ezt hangosan is kiejteném, megkapná tőlem élete legelső és nagy valószínűséggel utolsó bókját is. Na persze utána szabadon foghatnám arra, hogy csak azért mondtam, mert ha nem segítenék rajta és neadjisten kinyúlna itt nekem, anyuval és apuval kéne szembe néznem, akik viszont nem kegyelmeznének. Bár a büntetések terén szokatlanul gyengék. És ezt nem halasztom el kihasználni. Tulajdonképpen mindig azt teszem.
- Nem is. – szólok hátra, mintegy befejezve a beszélgetés eme fonalát. Nem sok értelmét látom, hogy tovább fecséreljük a drága időt ostoba nyuszikákról meg mókusokról való csevegéssel.

   A szokásos nyomás, és fojtogató sötétséges mizéria után frissen levágott fű szagát érzem. Szagát, mivel gyűlölöm ezt a szagot.
   Nem felelve a feltett kérdésre előkapok zsebemből egy vékony dobozt, majd kihúzok belőle egy szálat az egyik legmárkásabb francia cigarettából, a számba veszem, s pálcám végével meggyújtom. Pöfékelve biccentek Mitchinek ahogyan megköszöni a „fuvart”, majd egy csínytevésnek nevezhető dolog fúrja be magát elmémbe. Nos, tőlem igen szokatlan az efféle gyerekes viselkedés, de ha az öcsém bosszantásáról van szó, bármit megteszek. Na jó, majdnem bármit.
   A cédruspálcát öcsém jobb cipőjére szegezem s egy bűbáj elmormogása után a cipő szemet szúróan pink árnyalatba borul, majd gyorsan elvégzem ugyanezt a műveletet a bal cipőfélre mutatva is, s fennkölten felkuncogok. Ha ere nem akad ki, akkor semmire bár az utóbbi tíz perc után azon sem lepődnék meg, ha még tetszene is neki a dolog.
- Mire tabítsalak meg? – kérdem, cigivel a számban, még mindig feltörő nevetésemmel küszködve. – Tudod mit? – mutató és középső ujjam közé veszem a bagót, majd lezseren kikapom számból, s magam mellé eresztem kezem, a füstölgővel együtt. – Kövess.
   Elindulok, feltételezve, hogy van annyi esze és szorosan a nyomomban maradva utánam indul. Kilépek a fogalmas utcára, majd céltudatosan lefordulok az első elágazásnál jobbra, aztán a másodiknál balra, majd egy olyan utcába érünk, melynek végében egy hatalmas, csilli-villi ház terpeszkedik, parkolójában rengeteg kocsival, az épület körül füst száll, mintha dementorok bújtak volna el a ház mögé, s az ajtóban egy kigyúrt férfiállat terpeszkedik, csöcsei elé pakolt karokkal.
Na, ehhez szólj hozzá öcsi!

   Belépvén a kaszinóba megcsap a tömény dohány és füst szaga, illetve a ropogós mugli zöldhasú bűze. Most már azért örülök, hogy még odakint elnyomtam a cigarettát, mert ebben a nagy tumultusban tuti belenyomódott volna valamelyik szőke cicababa parókájába vagy szilikonokkal tömött mellei közé.
- Azt akartad, hogy tanítsalak. Hát figyelj és tanulj! – bömbölöm Mitch felé, hogy túlharsoghassam a benti csörgést és hangzavart, majd ismét megragadom a karját, s a terem végében lévő lefelé vezető lépcsőhöz húzom. Úgy vélem, egyszerűbb, ha könnyebb játékkal kezdünk, így az alagsorban, mely tulajdonképpen a pool-asztaloknak ad otthont, nézünk valami izgalom után. Odalent már csendesebb hangulat fogad. Csendesebb, és jó pár fokkal hűvösebb is, ez tisztán érezhető.
Egy pincér fiú közeledik kezében tálcával, rajta négy koktélos pohárral. Kezem mellkasára téve megállítom, majd nyomok egy köteg bankót az ingzsebébe s kezéből leemelem az egész tálcát. Szemtelenül vigyorgok, majd öcsém felé tartom az italválasztékot, ám rögtön el is emelem onnan.
- Oh bocsi, de még kiskorú vagy, ezekben meg alkohol van, úgyhogy… - sajnálkozó arcot vágok de aztán mégiscsak visszanyújtom neki a tálcát, de csak miután leemeltem a számomra legszimpatikusabbat, egy kék-piros színű koktélt melyre egy narancs-karikát tűztek.
   Aztán szétnézek a terembe, s tekintetem azonnal leragad két bombázónál, akik kettesben nyomják a poolt, a hármas számú asztalnál. Furcsa, hogy itt az alagsorban mennyivel kevesebben vannak, mint odafenn.
   A lányokhoz sétálok, remélvén hogy Mitch még időben észbe kap és utánam jön. Szegény, most biztos kényelmetlenül érzi magát, hiszen ez nem igazán az ő terepe. A nők, a pia, a szórakozás, a kaszinók. Igen öcsi, üdv az én világomban!
- Elnézést hölgyeim, de nem tudtam nem észrevenni, hogy két ilyen…. – miközben a megfelelő szót keresem, hogy elkerüljem a k*rva szinonimáit, alaposabban megvizsgálom a tejcsárdákat. Az egyik körülbelül tizennyolc lehet, a másik meg tizenhat vagy tizenhét. - … bűbájos hölgy egyedül tölti idejét. Zavarna, ha én és az öcsém csatlakoznánk? – csábító mosolyomnak szinte lehetetlen ellenállni. Nekik meg aztán végképp, hiszen csak gyönge kis muglik.
   Egymásra néznek, vihognak, majd arcukon a „dugj meg” kifejezéssel bólogatnak.
- Koktélt? – az én arcomról meg azt lehet leolvasni, hogy: „rendben, hol?” A mosoly mögött viszont titkon aggódok, hiszen Mitch még mindig mindent elcseszhet. Remélem rájön, hogy ezt az egészet miatta csinálom. Szégyen, hogy még szűz. Vagyis… szerintem még tutira az és ez bizony gáz.

[Richikécske]

Richikécske

Ha feltennék Nekem azt a kérdést, hogy mit szeret legjobban a bátyámban, nem kellene sokat gondolkoznom a válaszon. Talán sokan nem látják, de rengeteg jó tulajdonsága van. Olyan nekem, mint egy háziállat, persze a szó jó értelmében, mert ki ne szeretné a háziállatait? Mondhatni viszonylag jobb is, mert nem kell etetni, kiszolgálja magát. Meg a legtöbb állatnak van konkrét párzási ideje a bátyámnak viszont nincs, ami elég idegesítő főleg, ha napokig egy olyan hotelben lakik az ember, ahol vékonyak a falak ráadásul a szobája pont az övé mellett van.
Igazából nem is tudom melyik állathoz tudnám leginkább hasonlítani. Nem annyira hűséges, mint egy kutya, nem lehet simogatni, mint egy macskát és nem olyan hasznos, mint egy ló. Talán a legjobban egy bikával lehetne összehasonlítani, mert elég sok hasonlóság van köztük. A bika ugyanis megvadul, ha vörös kendőt lengetünk előtte. Richard ugyanígy reagál, ha meghallja azokat az egyszerű szavakat, mint „Párizs” - ami mellesleg a legtöbb emberből pozitív érzelmeket vált ki – vagy „esküvő”. Még szerencse, hogy ő nem ront nekem a nem létező szarvaival, és nem akar halálra taposni. Vagyis lehet, hogy megtenné, de szerencsére van önuralma. Ha nem lenne, valószínűleg most már nem élnék, vagy ha mégis akkor eléggé megcsonkított állapotban. Mindenesetre néha nagyon szórakoztató nézni, ahogy   reagál azokra a szavakra. Az arckifejezése, az a tekintet. Azok bizony megérnének egy fotót, de eddig sose tartottam létfontosságúnak, hogy egyszer lencsevégre kapjam azt a pillanatot, hiszen akkor láthatom, amikor csak akarom. Nem kell hozzá mást tenni csak megemlíteni ezeket a dolgokat. Persze ezt nem teszem túl gyakran, mert félek, hogy immunis lesz rá egy idő után.
- Ne haragudj! Nem akartalak ezzel felzaklatni – Teszem a vállára a kezem, és bűnbánó fejet vágok, ha esetleg rám akarna nézni – Néha túl nagy a pofám – Sóhajtok egy nagyot, miután kimondtam ezt az eszméletlen nagy baromságot. Még hogy bennem lenne valami hiba? Ugyan már! Néha persze elgondolkozok rajta milyen is lehet hibákkal élni. Biztos nagyon izgalmas lehet úgy az élet, de sajnos Én nem tapasztalhatom meg ezt az érzést soha. Ez van Én így születtem. Csak csodálni tudom azokat, akik nem akasztják fel magukat, azért mert nem lehetnek olyan tökéletesek, mint Én.  Most is csak puszta szolidalizástól álltatom a testvéremet ezzel az előbbi kijelentéssel, hiszen el tudom képzelni milyen nehéz lehet szegénykének. Persze tudom, hogy nincsenek értéktelen emberek a világon még akkor se, ha nem tökéletesek. Mindenkit lehet használni valamire. Richi például nagyon jó unaloműző. vegyük a jelen példát: lehet vele sétálni, kommunikálni bizonyos határokon belül, mert ugyebár egy bizonyos mondatszám után elveszti a fonalat, és mindent elfelejt, ezért nem is próbálok már régen mesélni neki semmilyen hosszabb történetet. De ezt leszámítva nagyon szeretek vele beszélgetni. Mindig mond valami újat és meglepőt. Most éppen azt említette mennyire várja a tizenhetedik születésnapomat. Akkor ugyanis egy próbát kell majd kiállnom, azért hogy elnyerjek egy olyan felettébb esztétikus nyakláncot, amit ő is visel, és ami azt hivatott szimbolizálni, hogy a viselője a Grosiean család teljes jogú tagja. Szerencsére nem kell írásbeli vizsgát tenni a családfából, mert akkor már most egy jó hosszú puskát kellene elkezdenem gyártani. A feladat rendkívül egyszerű általában: el kell távolítani az élők sorából egy olyan személyt, aki valamiért útjában áll a famíliának. Legalábbis általában, és remélem Én is ezt kapom, mert ezt legalább könnyű megcsinálni. A bátyám viszont láthatóan úgy gondolja, hogy ez a feladat nehezemre fog esni. Még a feltételezés is vicces volt szóval elmosolyodtam.
- Ha valaha is hangosan kimondtam volna, hogy semmi humorod nincs – ugyanis magamban illetve a háta mögött már rengetegszer megtettem- , akkor most visszavonom.  Ez tényleg nagyon jó vicc volt – Nézek rá még mindig vigyorogva. Természetesen látszott rajta, hogy komolyan gondolja a dolgot ez pedig csak még mulatságosabbá tette az egészet.
- Szerintem menni fog. Tudod, Én nem vagyok olyan jó, mint te. Mindig is csodáltalak, azért amit tettél, de sajnos Én csak egyetlen áldozat esetén szállnék szembe a családi szabályokkal. Ha az áldozat… - Tartok egy rövidke hatásszünetet –… Én lennék. De öngyilkosságot még senkinek nem kellett elkövetnie szóval, ezért nem kell aggódnod – Nyugtattam meg a kis lelkecskéjét. Tudom, hogy nagyon félt meg minden, de ez van.
Mellesleg büszke vagyok magamra, hiszen a mellékelt ábra azt mutatja, hogy eddig el tudtam hitetni Richarddal, hogy bárki is fontosabb lenne számomra, mint a Föld valaha volt legtökéletesebb teremtménye. Jól esik, hogy ennyire jónak látott, de ő a bátyám. Megérdemelte, hogy megtudja az igazat, hiszen mégis csak a testvérem vagy mi a szösz. Tudnia kellett, hogy Nekem még a szerelem se lenne elég ok arra, hogy eldobjam magamtól mindazokat az előnyöket, amiket születésemtől fogva megérdemlek. Persze, amit ők csináltak az nagyon romantikus, és bár a világ legnagyobb idiótaságának tartom, egy mugli filmben igazán jól fel lehetne használni.
- Mellesleg Én is várom már. De előbb még Angela jön – Emlékeztettem erre a kis apróságra. Tudom, a nővérem nem túl emlékezetes jelenség, és nem is csodálom, hogy megfeledkezett róla, néha Én is megteszem. Már csak abban reménykedek, hogy nem éget le Engem a család előtt, hogy azt Bianca tette. Őt például nem tudom megérteni a mai napig. Richi szerelemből mentette meg az áldozatát, de Bianca szinte nem is ismerte az övét, szóval fogalmam sincs mi ütött abba az okosnak látszó kis fejébe azon a napon. Nem fér a fejembe, hogy lehetett ennyire önző? Mi lett most a jó hírünkkel?
Az egyetlen ok, amiért nem árultam el Richard titkát az volt, hogy ne égjünk le még jobban a család többi ágának tagjai előtt. Persze az őszinte testvéri szereteten túl. Na meg persze szükségem van erre a kis titokra, hogy ha majd szükségem lesz rá, tudjam zsarolni, de főleg az első ok miatt tartottam a számat.
Egy horkantás következett, ami úgy tűnik egy új Richard Grosiean féle véleménynyilvánítási forma. Azt hinné az ember, hogy akinek két anyanyelve van egy kicsit több szókinccsel rendelkezik, de persze mindig akadnak kivételek, és minden Grosiean kivételes valamiben. Rich úgy tűnik pont ebben: a jó neveltetés ellenére is tud olyan lenni, mint aki most jött egy tanyáról.
mellesleg nagyon konzervatív módon áll hozzá a képeslapokhoz meg, ahogy észrevettem az egész mugli világhoz. A családban úgy tűnik csak engem vonzanak az ilyen különleges lények. Egyébként az a pletyka járja, amit kivételesen nem Én terjesztettem el, hogy a bátyám fél nem csak a mugliktól, hanem a sárvérűektől is. Eddig nem adtam sok hitelt ennek a szóbeszédnek, de annyira görcsösen elzárkózik tőlük, hogy kezdek meginogni ebben a hitemben. Talán valamiféle fóbiája lehet tőlük, vagy nem tudom. Sajnos nem ismerem olyan jól, mint kellene.
De úgy tűnik ezzel ő is így van. Láthatóan meglepődött attól, ahogy a sétára reagáltam. Nem is tudom hol élt az elmúlt tizenöt évben. Én mindig nyitottan álltam hozzá ezekhez az egyszerű dolgokhoz, mint ez a mezítláb sétálgatás. Kettőnk közül mindig is ő félt bepiszkolni a drága cipőjét a sárban vagy bárhol máshol. Engem mellesleg sose érdekelt a lábbelik állapota. Ha koszos lesz, majd valaki kitisztítja vagy ha mégse, akkor úgyis kapok vagy veszek egy másikat. Ez ilyen egyszerű.
Pár perccel később hangot adott annak, mennyire örül, hogy élvezem a sétát. Ekkor legszívesebben vállon veregettem volna. Olyan büszke voltam rá, mint egy apa, mikor a kisfia valami újat tanult meg tőle. Végre megtanult hazudni. nem, mintha olyan meggyőző lenne még egy kicsit javítania kellene egy-két dolgon, de némi gyakorlással sokat fejlődhet. Látom benne a tehetséget.
A következő mondatával viszont elrontotta z idilli összképet.
- Ne aggódj, tudok vigyázni Magamra – Nyugtatom meg ismét – De ha mégis meghalnék, legalább tudnám, hogy ezzel örömet szerzek Neked – Mondtam keserűen, és itt kellene a közönségnek sírva tapsolnia.
Egyszer igazán eljátszhatnánk, hogy boldog, szerető család vagyunk. Olyan jó lenne, de erre sajnos a testvérem nem vevő. A legfontosabb lecke, amit megtanultam eddigi életem során, hogy a legfontosabb a látszat. Semmi más nem számít csak a burok, amit mutatsz a világ elé. Ami belül van azt úgyse látja senki. Egy napon pedig remélem ezt a bátyám is megérti, és akkor egy új korszak indulhat a kapcsolatunkban. Vagy nem, de arról már nem Én tehetek, hanem ő.

Tényleg élveztem a kis erdei felfedezőutat vagy nem is tudom konkrétan merre is járkáltunk, de az biztos hogy sok a volt a fa meg a bokor, szóval ebből következtetek az előbbire. Mindenesetre minden olyan békés, meghitt és nyugodt volt. A levelek gyönyörű zöld színben pompáztak, köztük sütött a napfény, amit jelenleg egy felhő se takart el. Egy ideig csak felfelé nézve közlekedtem, hogy figyeljem hogyan törik meg a fény az ágakon, de miután már a hatodik fának akartam nekimenni rájöttem, hogy ez talán nem is olyan jó ötlet. Az útitársamba nem ütköztem bele. Az ő lépteit tökéletesen lehetett hallani szóval be tudtam tájolni merre van még akkor is, ha nem arra tekintettem. A fák lombja után a bokrokat fürkésztem hátha akad egy kis mérgező bogyó, amit Richard is említett. Meg akartam kóstolni milyen íze lehet egynek, de csak azért mert meg van tiltva, hogy egyek belőle. Ez elvi kérdés. Nekem senki ne tiltson meg semmit. Jogom van felfedezni a világot, és ha éppen egy mérgező bogyó elfogyasztásával akarom ezt megtenni, akkor az csak rám tartozik. Ha meg esetleg tényleg haldokolnék tőle tudom, hogy Richi úgyis megmentene attól függetlenül, amit mondott. Anyuék nem örülnének, ha nélkülem menne haza, és nem mentett volna meg.
Erre viszont nem kerülhetett sor, mert egy darab bogyót se láttam csak mókusokat, amik láttán elszorult a szívem. Szegény házi kedvencem jutott eszembe, aki szívesen elfogyasztotta volna ezeket a kis aranyos ugráló szőrös izéket.
Egy ideje már csend volt. Én el voltam foglalva a tanulmányi kirándulással, amit cipő nélkül tettem meg. Ráadásul még a lábamba se ment bele semmi szóval nagyon jó vagyok. Egy idő után viszont kezdett egyre gyanúsabb lenni a testvérem viselkedése. Vajon mire készülhet, tettem fel magamnak ezt a kérdést jó párszor, de a reális magyarázatot nem sikerült megtalálnom. Legalább megpróbálhatná leplezni, hogy sántikál valamiben. Komolyan kezdek szégyenkezni miatta. Még ennyit se tanult meg a mestertől? Ha az áldozat egy kis jelét is észreveszi a csapdának rögtön menekül. Ez rendkívül egyértelmű szerintem. Azt hiszem, Én vagyok az egyetlen olyan préda, aki önszántából sétál be az oroszlánbarlangba úgy, hogy pontosan tudja, veszélyben van. Mindenesetre mit tudtam volna tenni? Kezdjek el futni? Nem az hülyén néz ki. Abban biztos vagyok, hogy nem tud Nekem ártani, és addig semmi szükség rá, hogy megpróbáljam védeni Magam. Viszont kezdtem egyre inkább azon gondolkozni mi van, ha az a halálfalós dolog nem is annyira nagy hülyeség? Gondolom manapság már bárkit bevesznek maguk közé.

Helyszínváltás. A feltételezés, hogy a bátyám hátsó szándékának van valami normális magyarázata teljesen alaptalannak bizonyult. Egy sötét pincére, kútra vagy esetleg egy lakatlan szigetre számít az ember, de nem. Azért hozott egy parkba, hogy röhögjön rajtam egy jót. Nem is tudom miért nem javasoltam még neki, hogy menjen humoristának. Vagy inkább orvoshoz. Ha nem Skóciában nyaralnánk, azt mondanám napszúrást kapott, de ez valami komolyabb dolog lehet.
Lehajoltam, hogy felvegyem a cipőmet, mire az hirtelen elkezdett rózsaszín színben pompázni. Pislogtam párat, mire rájöttem, hogy nem a fény törik meg másképp a tárgyon, hanem az Én drága egyetlen bátyuskám adta neki ezt az új stílust. Egy kicsit deja vu-s érzésem volt. Ez a rózsaszínné válás már megtörtént egyszer csak akkor éppenséggel a hajammal, és aki okozta az szimplán béna volt. Ahelyett, hogy eltűntetett volna a fejemről egy robbanó lepkét, beszínezte a hajamat. Egy zakkant hugrabugos volt az illető. Vicces emlék.
Már csak az foglalkoztat miért pont rózsaszínné változtatta a lábbelimet? Lehet, hogy ennyire szereti ezt a színt? Elképzelhető. Nem ritka a mai világban, hogy valaki bu… akarom mondani a saját neméhez vonzódik, de talán ezt nem éppen a cipőmön kellene kifejezni, ha a testvérem mégis az lenne. A családban nem lenne egyedi eset például ott volt Jacques bácsi. Bár azok után, amit azokon a bizonyos vékony falakon keresztül hallottam kétlem, hogy Rich ne a nőkhöz vonzódna.
- Finite incantatem – Mutatok a pálcámmal a cipőmre, majd ugyanezt megismétlem a másikkal is, és a nem kívánt szín rögtön el is tűnt, ahogy az Én pillanatnyi morcos hangulatom is.
Fölöslegesen emésztem magam miatta. Ő már csak ilyen, és tizennyolc éves korára se fog benőni a feje lágya szóval nem is várok értelmi fejlődést tőle. Elég egy zseni a családban.
- Ez a szín nem igazán az Én stílusom, de azért kösz, hogy próbálkozol – Mosolygok rá hálásnak. Dühnek semmi nyoma. Az idegesítési kísérlet már, ha annak szánta, nem jött be. De látom még próbálkozik.
Elővesz egy szál cigit, majd meggyújtja. Milyen illemtanárai voltak ennek? Meg se kínálja a saját öccsét!
- Tudsz róla, hogy a dohányzás káros az egészségre?
Költői kérdés, és már előre felkészültem a frappáns válaszra, miközben a szabad kezemmel a jobb zsebembe nyúltam, majd miután ott nem találtam semmit a balba, majd előhúztam belőle egy vékony ezüstös dobozkát. A tárgyon egy hatalmas M betű díszelgett, ami az Én nevemet hivatott szimbolizálni. A betűt pedig egy mozgó kígyómotívum díszítette.
Egy kézzel felpattintottam a fedelét, majd a szám segítségével kihúztam belőle szintén egy szál cigarettát. Ezután összecsuktam a tartót, és visszahelyeztem a zsebembe, majd miután meggyújtottam a számban lévő cigit eltettem a pálcát is vissza a helyére.
- Éppen leszokó félben vagyok. A te hibád, hogy megint rágyújtottam. Ezt is csak, azért hogy ne egyedül halj meg – Magyarázom neki. Az elhatározás megint megvolt, és nagyon szépen haladtam már több, mint két órája nem nyúltam cigihez, de egyszerűen képtelenség ellenállni, ha valaki más is dohányzik a közelben, szóval egyértelműen az ő számlájára írható ez a dolog.
Reméltem, hogy a bűnbánata jeléül elvisz végre a postára a képeslap ügy miatt szóval követtem. Igaz, azt mondta tanítani akar valamit, és nem hiszem, hogy a levélfeladás művészetére gondolt. Sőt nem is a hoppanálásra, amit eredetileg akartam, hogy megmutassa hogyan kell, de beszélhetek Én neki. Az egyik fülén be a másikon ki, és így tovább.
- Ja légyszi Apuéknak ne említsd ezt a dolgot. Majd egyszer elmondom nekik, ha eljött az ideje, és felkészültek – Kértem tőle ezt az aprócska szívességet, amit igazán megtehet, ha már egyszer rózsaszínre színezte a cipőmet.
Befordulunk az egyik utcánál erre, aztán arra, és kezdek arra következtetni, hogy most már tényleg pontosan tudja merre akar menni. Mintha ismerné már a környéket. Nem akartam kérdezősködni, vártam a következő poénjának a csattanóját, ami reméltem, hogy kicsit eredetibb lesz, mint az előző.
Egy kicsit gyors tempót diktált, és még szerencse, hogy rajtam volt már akkor a cipőt különben elég nehéz lett volna tartani vele e lépést. Már csak azt nem értettem, hogy miért nem rögtön arra a helyszínre repített az előbb, ahova most készülünk, de aztán rájöttem, hogy nem próbálom megérteni a furcsa logikáját, mert csak belefájdul a fejem. Amúgy is imádtam a meglepetéseket.
Mikor elkezdtünk egy elég feltűnő épület felé közeledni, mindenre gondoltam csak arra nem, hogy pont oda fogunk bemenni. Azonban az idő bebizonyította, hogy de, pontosan ez az a hely, amit úti célként kitűzött. És abban is kezdtem biztos lenni, hogy nem ez a hely a Sötét Nagyúr főhadiszállása. Az őr hatalmas volt, mint egy nagy gorilla. Azt hiszem ilyen magas férfit még soha életemben nem láttam. Az öltözködéséből ítélve nem tűnt varázslónak. Nem mintha Én vagy a bátyám úgy lettünk volna öltözve.  Egy pillanatra azt hittem ez a hapsi lesz az új személyi testőröm vagy valami, és őt akarta nekem bemutatni, de mikor láttam, hogy tovább megy, befelé az épületbe rá kellett ébrednem, hogy valószínűleg nem ez a célja.
Teljesen összezavart. Már konkrétan azt se tudtam hol vagyok vagyunk, és hogy miért azt meg végképp nem. Idegesítő helyzet volt.  Mikor beléptünk, még jobban összezavarodtam. Az első reakcióm, mikor megláttam a helyet teljes lefagyás volt. Elkerekedett szemekkel meredtem Magam elé, és néztem az előttem lévő kaszinót, de valahogy nem sikerült felfognom a látványt. Úgy nézhettem ki, mint, aki egy meglepetés buliba csöppent volna, csak éppen az itteni emberek ügyet se vetettek rám, nem is ismertem őket. Ráadásul mind mugli volt. Eddig úgy tudtam, Richi utálja a muglikat, és tartja a távolságot velük, de most nagyon meglepett.
Még soha nem jártam kaszinóban azelőtt. Persze voltam már pár muglik által alapított helyen, mint éttermek, bevásárlóközpontok, bankok, plázák, posták, kocsmák, mozik, színházak, és még ezek után is úgy gondoltam, hogy sokkal több mugli helyen voltam, mint az aranyvérűek kilencvenöt százaléka.
Ezt a fajta szórakozóhelyet, viszont most látom először. Persze hallottam már róluk, szóval pár másodperc múlva leesett hol vagyok, de a miértet még mindig nem értettem.
Richi kiabált Nekem valamit, de nem sokat értettem belőle. Talán az időjárásról mondott valamit, de nem vagyok benne biztos. nem artikulál valami jól, így nem tudtam leolvasni a szájáról meghallani, pedig szinte lehetetlen volt.
- Szerintem se! – Válaszolok neki nagy hangerővel.
Ha valamit nem értek általában a „szerintem is” –t szoktam ré válaszolni, de most újítottam és ez alkalommal a negatív verziót használtam. Aztán megfogta a karomat, és elkezdett rángatni a tömegen át. Nem tudom, lehet, hogy rongybabának nézett, akit arra húzgál amerre akar. Mindenesetre így nem kellett figyelnem az utat, szóval kicsit körülnézhettem.
Akkor láttam meg, hogy ez a hatalmas forgatag, ez a füstös hely maga a Mennyország. Mindenütt játékgépek, alkohol, jó csajok. Maga volt a paradicsom! Egyszerűen mindent ki akartam próbálni, de ugyebár a kedves vezetőm csak rángatott egyenesen.  Út közben ki is ejtettem miatta a cigit a kezemből, amiből már nem sok volt ugyan, de akkor is idegesítő érzés volt.
Idő közben elgondolkoztam, hogy a tesómnak mi oka volt arra, hogy ilyen isteni helyre hozzon. Lehet, hogy ez a szülinapi ajándéka? Reméltem hogy nem, mert azért egy kicsit többet is költhetne rám, ha már az egyetlen öccse vagyok.
Lementünk az alagsorba. A lépcsőn majdnem felbuktam, de láthatóan ez Richit még mindig nem tudta zavarni csak rohant előre. Odalent kicsit hidegebb volt, és nem volt annyira nagy tömeg. Egy pincér jött velünk szemben, akitől Richard elvette az egész tálcányi piát, amit a kezében tartott, majd elkezdett arról beszélni, hogy az alkoholos italok még nem Nekem valók. Ránéztem felhúzott szemöldökkel körülbelül úgy, mint aki soha nem hallott még ennél nagyobb hülyeséget a világon.
Szerencsére meggondolta magát, és felém fordította azt a bizonyos tálcát, amiről gyorsan le is vettem egy koktélt, mielőtt meggondolná magát. Nála nem lehet tudni ezt már a mai napon tapasztaltam.
- Tudod csalódtam benned. Mármint pozitív értelemben – Kiabálom neki, de itt már talán jobban meg is hallja, mint Én őt ott fent – Azt hittem tartasz a mugliktól – Az utolsó szót is ugyanolyan hangerővel mondom ki. Ők úgy se vehetik sértésnek, azt se tudják, mit jelent.
Teljesen megnyugodtam. Még mindig halvány fogalmam se volt mit akar most ezzel, minek hozott ide, de élveztem a helyzetet. Főleg akkor mikor ismét elindult a maga kis sebességével az egyik olyan fura asztal felé. Hamarosan kiderült miért is ment arra. Végignéztem a két lányon. Nagy mellek, hosszú lábak, rövid ruha. Ne már, a végére még kiderül, hogy a tesómnak van ízlése! A fiatalabbik egy fokkal jobban nézett ki szóval hozzá mentem közelebb a koktélos poharammal, ami még mindig teli volt hála egyeseknek, akik folyton csak rohannak és rohannak a mai nap folyamán. Mindenesetre Én innen el nem mozdulok egy ideig.
- A nevem Mitch, ő meg Richard, de szólítsátok nyugodtan Rich-nek, azt szereti – Szólaltam meg, amint Richard befejezte a maga mondandóját. Legszívesebben azt tanácsoltam volna, hogy Richinek hívják, de akkor ő meg valószínű előállt volna a Mitchivel, és akkor egyikünk se jön ki jól a dologból. Főleg Én nem.
- Titeteket hogy hívnak? – Teszem fel a felesleges kérdést, mert valószínűleg úgyis el fogom felejteni holnapra. Vagy még ma. Úgyis el fogom mondani, hogy gyönyörű nevük van még akkor is, ha valami eszméletlenül hülye névvel is rendelkeznek.

- Tudsz róla, hogy te meg az én egészségemre vagy káros?! – förmedek öcsémre, majd fejem megcsóválom, és körbenézek, hogy kitaláljam, merre is kéne menni. Azt hiszem van egy kaszinó a városban. Talán ha jobbra... vagy ha balra...
  Mitchre nézek, ám ekkor megáll bennem az ütő. Na jó, nem döbbentem le annyira. Egy másodperc az egész, át is szalad rajtam, s Merlinnek hála a csicsás, s egyben túlontúl sablonos kis dobozával van elfoglalva, így semmit nem vehet észre. Ismét megcsóválom a fejem, majd indulok, s jelzem, hogy kövessen.
- Hogyne. – válaszolom kérésére. Hát persze, mi mást is válaszolhattam volna? Az első adandó alkalommal, mihelyst keresztbe tesz nekem, szépen megyek anyáékhoz és a Mitchről alkotott képüket a porrá teszem egyenlővé. A semmibe zúzom. Mert ha más nem, az öcsém tényleg megérdemli.
  A kaszinó elé érve biccentek a muszklis manusnak. Nem ismerem, de jó ötletnek tűnt,  majd az ajtóban álló, henger alakú hamutartóban hagyom sajátomat, had lehellje ki életét a többi között. Aztán benyitok az ajtón, s az illatok, s szagok keveréke csapja meg orrom. A tömeg hatalmas, olyan, mintha az egész város a mai napot választotta volna kaszinózásra, a hangzavar meg elviselhetetlen. Jártam már kaszinókban, sőt, szinte minden kellékét ismerem, s imádom. Ritkaság, ám ez egy olyan mugli találmány, mellyel megfogtak, s melynél jobbat aligha kereshetnék a varázsló szórakozóhelyek között. Öcsém karját megragadva, egyenesen az alagsori billiárd-terem felé vezetem. A pool a kedvencem, mind közül, s ezt neki is feltétlenül meg kell tanulnia. Az meg már más kérdés, hogy mennyire szeretné, vagy hogy van-e hozzá kedve. Eddig se nagyon érdekelt a véleménye.
  Odalent szerzek egy kis piát, majd szemem egyből vadászatra indul a terem nőnemű egyedeinek körében. Pár kiéhezett fasz tologatja a golyókat, s egy csoport negyvenes éveikben járó nőt lesnek, akik a kettes asztalt körbevéve csinálják a lenti hangzavar java részét. Nekünk ma este egyik csoportra sincs szükségünk.
Mitch felé fordulok, aki félbeszakított a társaság-keresésben, s elmosolyodok. A lehető legművibb mosolyom ma. De még ehhez is korán van.
- Örülök, hogy még tudok meglepetést okozni. – közlöm vele, majd a mondat végére szándékosan közönyös arckifejezésre váltok, csak, hogy lássa, mennyire nem érdekel, mit is gondolok róla, aztán visszafordulok, és tekintetem leregad a hármas asztal mellett lépegető bombázón, aki még azt a dákót is olyan erotikusan képes megfogni, mint a.... mindegy. Mint valamit, ami számomra kedves.

A felettébb szórakoztató bemutatkozás után, egy haragos pillantást vetek Mitchre, majd amíg a lányok összenéznek, tátogva közlöm vele: „Ne szúrd el, te pöcs!”, majd ismét felvéve mosolyom, érdeklődve fordulok frissensült barátnőink felé, akik – reményeiom szerint – hamarosan ruha nélkül is csodálhatók lesznek. Természetesen nem itt, ebben a koszos kis pincében. Arra van egy jobb hely, egy olcsó kis motel, itt a sarkon. Menet közben ráértem megfigyelni és egy alkalomra, pont megfelelő. Persze pár tisztító varázslat majd elkél, de semmi több.
- Én Rachel vagyok, - kezdi az idősebb – ő pedig a húgom, Amanda. – mosollyal arcomon bólintok, majd várok egy kicsit. Ez a bók ideje, mellyel remélhetőleg öcsém szolgál, majd kezemből a tálcát a sarokban álló kis, kerek asztalra dobom, belekortyolok a sajátomba, mely nagyon finom, majd közelebb lépek Rachelhez, s a szemébe nézek, szemöldököm felvonom, és mosolygok. Annyira egyértelmű, hogy mire megy ki a játék!
- És... ’elyiek vhágytok? – enyhe francia akcentusom most már kiüt, ahogy beszélek. Nem véletlen. Ha minden jól megy, akkor körülbelül egy órán belül már hevesen semárolva zárjuk magunkra az ajtót, a nagy mellű, sötét hajú, telt ajkú, s kimondhatatlanul szexi Rachellel. Ehhez már csak az kell, hogy az öcsém se bsszon el semmit.

[Richi]

Richi

Láttam, hogy az idősebb csaj szája mozog, ami valószínűleg azért történt, mert pár másodperccel előtte feltettem neki egy kérdést, és nyilván a szavak, amik elhangzottak a választ akarták jelenteni, de sajnos nem tudtam rá figyelni ugyanis a tekintetem egy kicsivel lejjebb járt és két másik sokkal izgatóbb testrészében gyönyörködtem. Nem tehetek róla a kivágott felsője mágnesként vonzotta a tekintetemet, és a mondanivalójánál sokkal jobban érdekelt mikor kerülhetünk közelebbi ismeretségbe. Igaz, hogy a húga jobban néz ki, de azért ez a másik is beindította a fantáziámat.
- Gyönyörű nevek, de fel se érnek azokkal, akikhez tartoznak – Bókolok automatikusan, amint befejezte, és természetesen társítom hozzá a tökéletes hófehér mosolyomat is. Már szinte reflexből csinálom, gondolkodnom se kell hozzá. Annyira hozzászoktam, hogy egy idő után már teljesen magától jön. A válasz erre természetesen szintén pajkos sokat sejtető kuncogás, amit valószínűleg még sokszor fogunk hallani, bár Én már szívesebben hallottam volna másféle hangokat a szájukból.
Természetesen nem sokat jegyeztem meg a neveikből. Olyan ez, mint a mágiatöri órák: az információ az egyik fülemen bemegy, de mivel nem érzi jól magát a fejemben, a másikon azonnal távozik is. Nem is fontos tudni hogy hívják őket. Ez csak afféle felesleges formalitás, aminek soha nem láttam értelmét, de mivel különböző eszközökkel beleverték a fejembe, hogy ez az illendő emberi magatartáshoz tartozik, ezért elsajátítottam. Ők gondolom rögtön az eszükbe vésték az Én nevemet és egy életre nem felejtik el a legjobb pasit, akit valaha eléjük sodort az élet. A bátyáméval kapcsolatban ezt már nem merném ilyen biztonsággal kijelenteni. Őt nyilván úgy jegyezték meg, mint „az Álompasi bátyja”. Ez van. Sajnos az a szomorú igazság, hogy ő nem Én vagyok, amit természetesen nehéz lehet megemészteni, de így rendezte az élet. Igazából csodálatraméltó, hogy még ennyi idő után is képes az árnyékomban élni. Ezért akár ő is lehetne a példaképem, de az a szerep sajnos már foglalt, hiszen az tölti be, akit minden nap a tükörben látok. Mindenestre hálás voltam neki ezért a programért.
Nem azt mondom, hogy nem találkoztam még náluk jobbal, de összevetve a helyet, a körülményeket és azt hogy ez a kis kitérő nem volt betervezve, úgy érzem egész jól jártam. Egyébként is csak rövid időre kellenek. Pár óráig elszórakoztatnak, aztán utána egy hét múlva már alig emlékszek rájuk. Jól van, pontosan tudom, hogy ez a hozzáállás a részemről  elég szemét és elég sokszor is volt már lelkiismeretem miatta, de nem lehetek egyszerre egy nőé. Annyi lány van még a világon, aki várja, hogy megadasson neki az a mérhetetlen csoda, hogy boldoggá tegyen. Fosszam meg őket a lehetőségtől azzal, hogy lekötöm magam? Nem, egyértelműen nem lehetek ennyire önző. Annyira nagylelkű vagyok, hogy azt már tanítani kéne.
Az önzetlenségem mai győztese pedig nem más, mint… Hogy is hívják? Valami Andrea vagy talán Anastasia. Igazából mindegy is, a lényeg, hogy „A” betűvel kezdődik, és abban a kiváltságban részesült, hogy a neve kezdőbetűjét meg tudtam jegyezni.  Közelebb léptem hozzá, miközben a bátyám a francia akcentusát csillogatta a másiknál.
- Mi Parisból jöttünk. Most járunk itt először, de ha tudtuk volna, hogy ilyen gyönyörű lányok laknak errefelé, akkor már évekkel korábban ideutaztunk volna – Folytattam a hízelgést a fiatalabbhoz fordulva, de olyan hangerővel, hogy a nővére is jól hallja. Jobb  ha tudja, hogy amennyiben megunja Richit jöhet hozzám. Addig is hagytam a tesómat kibontakozni.
Az utána következő körülbelül egy órában kizárólag a szexi hugicával voltam elfoglalva. Elmeséltem neki egy kamusztorit az életemről, közben érdeklődtem az övéről is, ami a lehető legkevésbé se érdekelt, ezért figyelmet színlelve hallgattam. Közben folyamatosan ittuk a finomabbnál finomabb koktélokat, amiket a pincér bizonyos időközönként lelkesen szállított mikor rájött, hogy nem szűkölködünk borravalóban. Megkértem Angelinát, hogy tanítson meg arra a mugli játékra, amit azon a furcsa asztalon kell játszani, és így még közelebb sikerült hozzá kerülnöm. Természetesen nem sikerült győznöm, de igazából nem is zavart, mert boldogított az a tudat, hogy a csaj mesterien bánik a hosszú kemény dolgokkal és a golyókhoz is jó érzéke van. Annyira látszott, hogy mindketten ugyanazt akarjuk. Csak le kellett futni a szokásos tiszteletköröket. Nem az a szende kislány volt, akikhez szokva vagyok, de megteszi. Igazából jobban kedvelem az ártatlan szűzies kiscsajokat, akiknek fel lehet fedezni addig érintetlen tájait és behatolni oda, ahol még előttem senki nem járt. Mindegy, ő is megteszi.
A helyzet végre kezdett érdekes lenni. Végre valahára sikerült Ameliába belefojtanom a szót a nyelvem segítségével és egy jó hosszú smárolás következett. Azt nem tudom pontosan mennyi idő lehetett, de nagyon hosszúnak tűnt. Igaz, akkor már az időérzékem egyáltalán nem volt a régi. Páran már mondták, hogy van egy olyan aprócska hibám – ami persze nem igaz, mert Nekem olyan nincs – hogy ha alkohol közelébe kerülök nem mindig találom el a megfelelő mértéket. És bármennyire is sok az ellenérzésem a „hiba” szó hallatán ebben tényleg van valami. Az alkohol olyan dolgokra késztet, amiket később talán megbánok. Jelen esetben is ez történt.
Mikor végre hagytuk egymást levegőhöz jutni az A betűs csajjal, rögtön a lényegre akartam térni. Az lett volna terv, hogy bejelentem Richinek a távozásunkat, de amint rá és az idősebb csajra néztem, megváltozott a véleményem. Az futott át az agyamon, hogy miért is érném be az egyikkel ha egyszer vihetném mindkettőt? Így az új terv az lett, hogy megszabadulok a bátyámtól, aztán térek a lényegre. Nem kellett sokat gondolkoznom, melyik kártyámat játsszam ki.
- Egy kicsit már késő van Richi – Mutattam az órámra színpadiasan, miközben lassan sétáltam felé – A barátnőd már biztos aggódik érted. Ne aggódj, majd Én hazakísérem a hölgyeket. Te menj csak Debbie –hez – Bíztattam a távozásra olyan hangerővel, hogy mindkét lány tisztán hallja azt a bizonyos szót. Utólag belegondolva lehet, hogy egy kicsit finomabb módszert kellett volna választanom, de mindenképpen meg akartam szerezni a másikat is. A cél pedig, mint mindig szentesíti az eszközt.
Tartottam egy kis hatásszünetet, hogy mindenki feldolgozhassa az előbb hallottakat, majd folytattam.
- Jól van csak vicceltem!  Nincs is barátnője. Csak poén volt – Közlöm velük vigyorogva – Valójában Debbie a menyasszonya már körülbelül egy éve – Tettem fel végül az i-re a pontot, és vártam a döbbent és dühös reakciókat. Közben vettem egy újabb teli poharat, és elégedetten elkezdtem inni a tartalmát. Ezt már olyan régen meg akartam csinálni. Igaz, hogy az egész család előtt Párizsban egy nagy eseményen mondjuk múlt karácsonykor, de akkor nem tettem meg. Valószínűleg azért volt, mert ott nem engedtek inni. Nem is értem miért félnek attól, hogy megered a nyelvem.

   Türelmesen hallgatom Mitch bókolását, s unalmam a tökéletes mosoly mögé rejtve figyelem Rachelt. Na, most már az a helyzet áll fenn, hogy ha Mitchel semmit sem szúr el, akkor bizony itt nyert ügyünk van.  Jó, ezen abszolút nem kéne meglepődnöm, hiszen a csajozási próbálkozásaim kilencven százaléka sikerrel végződik. Ezen a terepen igencsak otthon vagyok, szakértelmem nem kérdőjelezi meg senki. Na, jó, az öcsém talán megpróbálhatná párszor, ha lenne mersze hozzá, és valóban a szemembe mondaná, amit gondol. Ez pedig esélytelen, így hát hanyagoljuk a témát. Amúgy meg pont ő kérdőjelezne meg bármit is velem kapcsolatban? Kis szemétláda, angyali külsőben. Mindenki bedől neki, de csak nagyon kevesen ismerik igazán ahhoz, hogy tudják: nem érdemes még hozzászólni sem, na de az én öcsém, és mint olyan, valamit muszáj néha kezdenem vele. Még ha ilyen piti kis dolgokról is van szó, mint a csajozás.
   Mondjuk, nem tudom, hogy áll ezen a téren… vagyis, csak remélni tudom, hogy áll. De kétlem, hogy az itt látható lány lesz neki az első egyed, a női nem palettájáról, aki a karmaiba kerül. Hiszen ő túlságosan is ártatlan és megnyerő ahhoz, hogy senki ne figyeljen fel rá. Ebben rejlik a titka, nem másban. Ahogyan mindannyiunknak. Ez lehetne a családunk mottója is akár. „Tartsd a látszatot!” Hisz mind szerepet játszunk, mind hazudunk valakinek. Csak egymás közt vagyunk képesek rendesen viselkedni, önmagunkat adni. Hohó, abból szoktak ám kerekedni az igazi balhék!
   Elfordulok öcsémtől, és inkább az idősebb lányra fordítom minden figyelmem. Rachel, akiről kiderült, hogy bizony helyi, igencsak beszédesnek bizonyul az elkövetkezendő egy órában. Nem kell sokat tudni rólam, hogy bárki rájöhessen, nem érdekelnek a meséi, az ostoba, lányos dolgai. És szerintem ő is tudja, de ez formaság, ez körítés, ami szükséges. Elengedhetetlen. Ez olyasvalami, mint mikor a macska játszadozik az egérrel, mielőtt megeszi. A zsákmányt kerülgetni kell, felmérni, s csak aztán leteperni. A romantikus lélekkel megáldott egyedek azt tartják, ennek a körítésnek tovább kell tartania pár óránál. Azt mondják napok, sőt, akár hetek, hónapok szükségeltetnek. Kell ismertség, szerelem, bizalom, meg miegymás, amik leginkább egy komoly kapcsolaton belül jöhetnek létre, és csak azután jöhet az ágy jelenet. Igen, régen még én is ezt tartottam. Régen, mikor még Monique volt az egyetlen nő az életemben. Azóta viszont történt egy-két dolog, és én is felnőttem. Már ha ezt az állapotot lehet a felnőttség fogalmába sűríteni.
   Aztán felvetettem, hogy játszhatnánk. Bármit, csak hagyjuk az ostoba sztorikat mindenféle gusztustalan, kiábrándító, ostoba muglikról. Egyszerűen csak kerüljünk testileg is közelebb, mert, hogy az elmémhez sikerült oly közelségbe férkőznie, hogy az már fuldoklik a rózsaszín gomolyagoktól. Így elkezdtünk játszani, s mint az kiderült, ő nem igazán konyít hozzá. Feltehettem volna a kérdést, hogy akkor mégis mi a francot keres itt, de nem tettem. Megjegyzem, ez igen bölcs dolog volt tőlem. Viszont egy lehetőség adódott, hogy mögé állva bemutassam a dákó fogásának rendes, s legcélravezetőbb módját, s hogy miután kiegyenesedtünk – testünk egyszerre mozgott- megcsókolhassam. Nem volt valami nagyszám, legalábbis a részéről, de elment. Ahhoz képest, hogy csak egy mugli…
   Ez idő alatt elég mennyiségű alkohol fogyott el ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, illetve, hogy Rachel kiadósan becsípjen. Mint, kiderült, én jobban bírom a piát nála, ami részéről pech, részemről meg mázli, mert ha minden jól megy, holnapra mindenről megfeledkezik. Szükségtelen, hogy rajongó, s utánam epekedő lányokat hagyjak magam után abban a reményben, hogy egyszer még találkozunk. Esélytelen.
   Mikor megláttam, hogy Mitchi közeledik, felvontam szemöldököm, majd arcomra fintor ült ki. Jól tudom, mi történik, ha kicsit többet iszik a kelleténél, s mozgáskoordinációjának helytelen alkalmazását látva egyből tudom, hogy ezúttal is erről van szó. Nem hiába nem engedjük inni, párszor már megjöttünk belőle, hogy könnyedén bánt az alkohollal, s úgy fest, ezúttal én fogom megszenvedni. Persze számtalan bűbáj jut hirtelen eszembe, de nem ránthatok egyből pálcát, főleg, hogy egy mugliktól tömött kaszinóban ücsörgünk. Ezt pedig a kis rohadék is pont jól tudja.
   Összehúzott szemekkel nézek rá, miközben beszél, az undor egy sajátos kifejezése látszik arcomon, melynek kiváltására csakis ő képes. Nem szólalok meg. Tekintetemből jól tudja, hogy ezt még nagyon megbánja egyszer. Hamarosan. Megvárom, míg befejezi.
   Bevallom, ez egy olyan fordulat, melyre nem igazán számítottam, így nem csoda, hogy percekig csak a kínos csönd lengi be kis társaságunk. Agyam közben sebesen dolgozik valami kiutat keresve, hisz az nem fordulhat elő, hogy Mitch leverjen. Az lehetetlen.
- És? – vonom meg vállam. A mosoly, mely azóta arcomon volt, hogy a perzselő tekintetek rám fordultak, még mindig leplezi valódi érzelmeim. Nem fogom megadni azt az örömet öcsémnek, hogy lásson elbukni a saját terepemen. Nem. – És mi van, ha párkapcsolatban élek? Tudtommal nem állt egyikünknek sem szándékában komolyabb kapcsolatot kialakítani, nem igaz? – Rachelre nézek, hisz leginkább neki tartoznék magyarázattal. Az őszinteség mellett döntöttem, jobb fegyvert nem igazán találtam. – Ha téged zavar, hogy ez a helyzet, akkor menj, de elhiheted nekem, ha most elmész, egy olyan lehetőségtől fosztod meg magad, melyhez hasonlóval soha életedben nem fogsz újra találkozni. – felhajtom a pohár tartalmát, majd a billiárdasztalon hagyom az üveget. A feljáróhoz lépek, s a lányra nézek. – Nos? – a csábos mosoly természetesen elmaradhatatlan kelléke az álarcnak.
   Mintha egy ideig gondolkozni próbálna, de aztán úgy tűnik, feladja, halkan vihogni kezd, és mellém lép. Azt, hogy miért, nem tudom. Meg sem próbálom megérteni. Két magyarázat van: vagy nagyon ki volt éhezve, vagy egyszerűen csak nem látott jobb megoldást, talán az öcsém taszította, amit meg is értek. De lényegtelen. Az a fontos, hogy itt áll mellettem, és hamarosan rövid kis kapcsolatunk beteljesedik. Megfogom a kezét, és gúnyosan öcsémre mosolygok.
- Jó szórakozást, ja és Amanda… ha esetleg szerencsétlen srác túlságosan is gyorsnak bizonyul, keress meg minket, szívesen látunk. – cinkos kacsintás kíséretében hátat is fordítok nekik, s elvezetem Rachelt a füstös, alvilági teremből.

Köszönöm a játékot, öcsi! *-*