Loch Nessi tó kietlen része

A Loch Nessi tó egy távolabbi partszakasza. A fiatalok egyik közkedvelt helye, főleg éjszaka tábortűznél.

~Amy, Oliver~[/size][/font]

Fogalma sincs, mióta repültek- alig létező időérzéke teljesen cserbenhagyta már nem sokkal (talán harminc kilométerrel) London után. Talán déltájt indultak el, és már a Hold is feljött- csak az időnként feltűnő kisebb-nagyobb, fényhálóknak tetsző városok igazították őket irányba, meg az a tudat, hogy nem kanyarodtak semerre sem.
Észak felé tartottak, nagyjából ugyanazon útvonal mentén, mint amit a Roxfort Expressz tett meg. Az ok? Semmi különösebb, csak az, hogy más nem jutott eszükbe. Mentek az ösztöneik után, a belső iránytű pedig a kastély irányába mutatott. Menekülés közben nem szokás az iránnyal törődni, már amíg a veszély a hátunk mögött van, ez esetben pedig igen erősen azt súgta egy érzés, hogy biztonságban vannak…
…egyelőre.
Zoey eddig a láthatárt pásztázta, időnként röpke pillantásokat vetve a mellette repülő Amyre, ám erre a gondolatra másfelé téved a tekintete, gerincén pedig hideg fut végig, ami független a csípős menetszéltől (amitől a kezét már nem is érzi, sőt, megesküdne, hogy jégcsapok lógnak róla). Eszébe jut az üzenet, amit a halálfaló hagyott maga után, a bőrébe égetve, és hirtelen kételkedni kezdett, hogy valaha is elég messzire menekülhetnek. Más miatt is nyugtalanította a bélyeg: Amy mintha nem is látta volna, legalábbis egy szóval sem említette… Vajon csak az ő fejében létezik, vagy csak ő és a halálfaló látják? A seprűtárolónál úgy emlékszik, odatévedt a férfi szeme…
Megrázta a fejét, kétszeresen örülve a jótékony sötétnek (hogy nem látják az arcát, és hogy nem láthatják, hova nézett az előbb): ezen jobb nem gondolkodni, mert lassan enyhe paranoia kerülgeti. Ilyen érzés lehet, mikor valakit telefonon zaklatnak és állandóan követnek. Mikor hangokat hallasz a fejedben, és nem tudod, azok a külvilágból jöttek, a te gondolataid, vagy valaki máséi. Ez a sötét túlságosan is emlékezteti a helyzetére, csak ott nincsenek fénypöttyök, és nem érzi, hogy valami is megtartaná. Zuhan? Lebeg? Fogalma sincs.
Sokáig utaztak… fáradt… a hírek, a harc és a cruciatus nagyon kiszívták az erejét.

Feketeség. Tökéletes feketeség, és halotti csend. Él még egyáltalán? Megpróbálja felemelni a kezét, és mintha érzékelné a mozgást, ám nem lehet biztos, amíg meg nem érint valamit. Felnyúl odáig, ahol emlékezete szerint a hajának kell lennie, és ujjai alatt ott is a sok fekete, selymes szál. Megkönnyebbült sóhaj tör ki belőle.  Körbe próbál tapogatni, de karnyújtásnyi távolságon belül sehol semmi. A pálcája vajon merre lehet? Ellenőrzi a zsebeit, de semmi. Kezd nagyon rossz érzése lenni… Egy kéz telepszik hirtelen a vállára, mire felsikolt és megpördül. Hogyan kerül oda bárki is? Nem hallott lépteket, és az előbb még egyedül állt itt…
Karját a háta mögé csavarják, és tompa, vékony tárgyat érez a nyakán. Egy varázspálca…
- Megígértem, hogy megtalállak…

Hirtelen pattan fel a szeme, ahogy agya (vagy talán Amy) felrázza a rémálomból. Most vette csak észre, hogy elbóbiskolt, de ezen nincs idő tűnődni: Pár pislogás után nyilvánvaló, hogy az alig látható, kivilágítatlan föld egyre közeledik, nem messze pedig víztömeg csillog- egy tó. Eszeveszetten igyekszik a part felé irányítani a seprűjét, ami sikerül is valamennyire, majd egy ordítás kíséretében szorosan lehunyja a szemét… magában búcsút véve e földi világtól (mert nem valószínű, hogy ilyen sebességgel túlélnének egy ilyen zuhanást).
A becsapódás erejétől érzi, hogy lerepül a seprűjéről; kövekra, kavicsokra, zúzódásokra, és csönttörésre számít, de nem feltétlenül jön be a jóslata: valami puhának ütközik, majd eldől vele együtt. Szemét kinyitva ugyanolyan csillogással találja magát szemben: ebből rájön, hogy nem tárgynak, hanem embernek ütközött.
- Bocsánat! –hadarja, majd hátrahúzódik guggolásba és próbál felállni, ám egy ordításra okot adó fájdalomhullám után a bokája megadja magát. Szerencsére eléggé felegyenesedett már, hogy a súlya a vádlira essen, ám a törött végtagnak ez nem sok könnyebbség. Összeharapja a száját, hogy elfojtson egy cifra káromkodás-sorozatot lehetőleg franciául, mikor ellenőrzés végett hozzá akar érni, ám egy nyögés mégis elhagyja a száját. Per pillanat nem szeretné fokozni a fájdalmat, így annyiban hagyja, és helyette felnéz az esését tompító illetőre.
 - Te ismerős vagy nekem… motyogja. A sötétben ennyit tud megállapítani, hacsak az illető pálcát vagy más fényforrást nem gyújtott már korábban.
Hirtelen eszébe jut, hogy nem utazott egyedül, így körbekémel, és ismét megpróbál felállni.
- Amy! Amy, merre vagy?! –hívja a barátnőjét. –Ajánlom, hogy kerülj elő, hallod?! –teszi hozzá már halkabban, már összeszorult torokkal. Ha Lizzie és a kényszerű menekülés után Amy is eltűnne, azt… azt képtelen elképzelni. Főleg, hogy akkor mihez kezdene…
         

[Áá!]

Ms. Égböl pottyant angyalka,
Ms. Eltűnt lány


Drága Anya, és Apa!

Nyilván az üres, bevetett ágy és hiányom feltűnése miatt, észrevettétek, elszöktem. Ne aggódjatok, vittem magammal több ruhát, és utólagos engedelmetekkel egy kis eledelt is bátorkodtam elvenni a hűtőszekrényből. A hatalmas sátrunkat is eltettem, hisz valahol aludnom is kell, és pénzt pedig nem akartam elvenni.
Mint tudjátok Voldemort hatalomra tört, és mind azokat akik nem felelnek meg az elvárásának meggyilkolják, vagy az Azkabanba zárják, és én ebbe a csoportba tartozom. Titeket nem fenyeget veszély, számukra csak muglik vagytok, nem foglalkoznak veletek, nem vállalhattam azt a kockázatot, hogy bajba sodorjalak titeket, származásommal, így elszöktem. Egy darabig nem fogtok látni, sőt levelek se fognak érkezni tőlem, el fogok tűnni a világ szeme elől, így a Ti szemetek elől is. Sajnálom, hogy így alakult, de vissza fogok jönni, és épen egészségesen. Szeretlek titeket:                                Oliver

   Életem egyik legnehezebb levelét írtam meg, legszívesebben kivágtam volna a kukába, és maradtam volna otthon. Tudtam, hogy ez lehetetlen, hisz sárvérű vagyok. Ha iskolába visszamegyek azt keservesen megbánom, mert biztosan nem lesz minden olyan, mint a leghatalmasabb varázsló halála előtt. Dumbledore, az igazgató, a horgas orrával, a félhold alakú szemüvegével, bölcs szavaival, mindent látó szemeivel semmivé vált. Megszűnt létezni. Voldemort csak ettől az embertől félt, tartott, és most, hogy neki…vége, eluralkodott a pokol.
   A szüleimet nem sodorhattam veszélybe, ennyivel tartozom nekik, mert felneveltek, szerettek, és óvtak engem, meg amúgy is. Elszökhettem volna az iskolakezdés előtt is pár nappal csak, de így könnyebb volt, minél előbb, meg kell szoknom, hogy este nem vár otthon meleg vacsora, vagy a Roxfortban szervezett titkos bulik. Az már a múlt, a kellemes, boldog múlt, amelyet a zord jelen, és jövő követ. De hát ilyen az élet, az idő múlik, a dolgok változnak, ez a rend.
   Célom, tervem, semmi konkrét sincs, vakon vágtam bele ebbe az egészbe, főleg, hogy még varázsolni se tudok, mert nem múltam el tizenhét. Sokat gondolkodtam, hogy hova tudnék menni. Pár hónapig biztos bolyongok városról városra az országban, egy sátorral a hónom alatt, de hé, nézzük a jó oldalát! Belátom az országot, akár úgy is felfoghatnám, hogy kempingezek. Ja, szuper. Közben egyszer-kétszer, szomjan, illetve éhen halok, de hát, maximum lefogyok egy kicsit, az sosem ár, nem?
   Megfordult a fejemben, hogy akár Wendy-hez is mehetnék….ha tudnám hol van. Sajnos miután elment a Roxfortból nem nagyon tartottuk a kapcsolatot. Persze, azért egy olyan két évig rendszeresen írtunk egymásnak, de valahogy ellaposodott minden, egyre kevesebbet írt, és egyre zavarosabb leveleket, és egy idő után, már nem is vette a fáradságot, hogy kapcsolatba léphessen velem. Egyik nyáron meglátogattam azt a címet, ahova a baglyokat küldtem évekig, de a ház üres volt. Már más emberek költöztek be a régi otthonába, akik valószínűséggel muglik. Csak annyit tudnak, hogy az előző tulaj az adás-vételt követően felszívódott, pedig aranyos nőnek látszott. Nem tudtam elképzelni mi lehet, de lesújtott. Nem tudtam megkeresni, senki nem tudott róla semmit, új címét nem tudtam. Így ő kilőve.
   Másokat is hozhattam volna magammal, de senkiben nem bíztam annyira, hogy azt mondjam, hogy igen, ő nem hagyna ott a nagy kulimászban, és gyávákkal pedig nem állok össze. Így egy hátizsákot vettem magamra és nyakamba vettem a világot… illetve Angliát… Van nálam térkép, zseblámpa, elemek, étel, ital, egy bizonyos időre elegendőek, és egy sátor, ez is varázs sátor, mint sok varázsló-családban van, de nem a legjobb. Használtan vetem, nem kicsi, és nem lyukas, megfelelt, legalább lesz tető a fejem felett….vagy vászon, mindegy.

   Most valahol Skócia egyik kietlen táján bandukolhatok, legalább is nincs itt semmi, csak egy rohadt nagy tócsa. Inkább mondanám tócsának, mint tónak, elég zavaros volt a víz és koszos, bár a sötétben nem láttam belőle sokat, éjszaka volt, hogy mennyi idő az fogalmam sincs. Bár a látásom szörnyű, betegségemből adódóan, de muszáj volt koncentrálnom. A Hold még magasan jár, még jóval benne vagyok az éjszakában, ideje lenne sátrat vetnem. De itt hol? Valami megfele…
   - Áá!
   A következő pillanatban a kavicsot bámultam magam előtt, és valami irtó nehéz valami terült szét rajtam, nyögtem egyet, kimutatásképpen, hogy igen, én itt vagyok alattad, mert egy ember volt, hogy férfi-e vagy nő nem tudom, mert az orrom még mindig a földben volt majdnem. Ha egy rajzfilmben lennék, még zongora is eshetett volna rám… Akárki lehet jobb lesz vigyázni.
Amint leborítottam magamról, a sötét alak, bocsánatot kért…(?) Felpattantam a földről, és előrántottam a pálcám, még ha nem is érek el vele semmit. Akárki lehet, de jobb, ha látja, van pálcám, és használom is…ha muszáj.
   - Ki vagy, és mit akarsz?
   Azonnal kérdőre vonom, bár ha egy halálfaló vagy hasonló, nem igazán hiszem, hogy őszintén válaszol, ha egyáltalán válaszol… Az orra bukástól kicsit fájt a fejem, de a látásom már kitisztult, már amennyire lehet az én esetemben, és jobban szemügyre vettem a… lányt! Méghozzá egy nagyon ismerős lány. Iskoláskorú, mint én, akkor biztos roxfortos, mert nem hiszem, hogy egy mugli esik rám az égből, egy seprűvel. A cuccai szanaszét hevertek körülöttünk, de mást nem láttam, pedig keresett valami Amyt. Amy… Amy Joy?! Akkor ő Cleve-lány, akivel mindig együtt lóg. Persze őt nem ismertem, de a Joy-lány a háztársam volt. Amíg a Roxfortba jártam.
   - Isten biztos sírhatott, hogy elvesztette az egyik legszebb angyalát. Egy égből pottyant csoda vagy, vagy kalamajka?- széles mosoly terült szét az arcomon, pálcámat rögtön eltettem, és a kezemet nyújtva felhúztam a földről, de mivel eléggé imbolygott, inkább visszaültette, és magam is helyet foglaltam mellette, miután összeszedtem cuccait- Ho-ho, csak óvatosan! Ó, majd el felejtettem Oliver vagyok Oliver Carex, Te pedig ha jól tudom Zoey Cleve, vagy tévedek?- biztos megrémült a zuhanástól, ergo tőlem is, egy idegentől, aki tudja a nevét- Minden rendben? Nem fáj semmid? Igen nagyot zuhantál. Majd máskor nem lógatod a lábad a felhőkről, kicsilány.
   Bár valószínűleg idősebb volt nálam, de csak tréfából becéztem, hogy felviduljon egy kicsit, mert amint látszott elég ramatyul van. Körbenéztem, hogy ellenőrizzem, nincs e senki körülöttünk, és visszaemeltem kék szemeim a lány gyönyörű szemeibe.

Zoey & Oliver

Repülünk, repülünk és megint csak repülünk. Nincs megállás, habár lassan fogalmam sincs róla, hogy mi hajt. Fázom, lassan lefagyok erről a nyomorult a seprűről, s azt hiszem Zoey sincs ezzel másként. Nem akarok visszagondolni arra, ami a házunkban történt... azaz a házamban. Elég volt a tragédiákból, katasztrófákból mára, sőt: egy egész életre. Igaz mostmár nincs kit elveszítenem, mindenki meghalt, aki csak meghalhatott. De az a piszok halálfaló nagyon meg fog fizetni érte, ha egyszer a kezem közé kaparintom a nyakát, biztosan tartósan rajta marad az ujjlenyomatom.
Komoran meredek magam elé, mindig csak előre és egyenesen. Amikor már kellőképpen elzsibbadtam, oldalra pislogok, hiszen muszáj ellenőriznem Zoey-t, ő még nem repült ilyen messzire. Az a néhány repülés-lecke a kertben, az teljesen más volt. Játék. Úgy fest, most sem fogunk messzire menni, ugyanis a szárnytárs képes volt elaludni. Dühömben belerúgok az első utamba kerülő tárgyba, mintha nem is seprűn volnánk sok-sok méter magasan, hanem valahol lent a földön. Történetesen az utazóládám kerül a cipőm elé, s a lendület hatására megbillen Zoey felé.
- Ezt alaposan elcseszted - mormolom magamnak összeszorított fogakkal, miközben dühödt rúgásom hatására a seprűhármas átmegy bukóba. Rohanvást özeledik a föld, ám különös módon nem érzek félelmet. Már nincs miért, nincs mitől félnem, a halál csupán megváltás volna. Minek élni? Minek?! Nem akarok, nem kell az ilyen élet! Magányos, bujkálós, számkivetett lét; utálni való.
Talán eme bősz életkedvnek köszönhetem, hogy az utolsó pillanatban szétválnak a seprűk és elvesztem az irányítást a saját járgányom felett. Vállal gyalulom le a kietlen táj köveit azon a néhány méteren, ahol tovasiklok a becsapódás után, ám fejem sem ússza meg. Egy éles kő felhasítja homlokom, közvetlenül a szemöldök felett. Néhány másodpercnyi késéssel megérkezik a fájdalom is, látásomat elhomályosítja a szemem előtt csordogáló vérem. Ha világos lenne, azt hiszem jobban látszódna milyen falfehérré válok hirtelen a vér látványától.
Hallásomat apró kavicsok, homokszemek és apró, sziklákon éldegélő növények gátolják élességében. Mindezeknek köszönhetően amikor fél percnyi gyaloglás után végre megpillantom Zoey-t, fogalmam sincs ki lehet az előtte álló fazon. Óvatosan lopakodok hát mögé, mára elég volt a meglepetésekből. Két tenyeremet összekulcsolva, alkarral súlytok a fiú vagy férfi tarkójára. Akárki is ez, jobb ha nem jegyzi meg, hogy erre járt két Voldeemort elől bujkáló diáklányka. Anya iratai miatt úgyis üldözni fognak még a halálfalók, szinte biztos.
Még érzem, ahogy beviszem a találatot, ám sikerességét már nem tudom ellenőrizni. A vérveszteségtől, a harctól és egyéb megpróbáltatásoktól kimerülten ájultan rogyok össze. A képélesség látványosan romlik, mígnem teljesen elsötétül a világ körülöttem, s már a hangokat sem hallom. Jobb így, könnyebb lesz talán, habár nem tudom Zoey hogyan fog elvonszolni innen és mit kezd a fickóval, akit megpróbáltam lecsapni. Remélem reggel még felébredek, lehetőleg élve, ennél azért még én is szebb halálra vágyom.

~Amy, Oliver~[/color][/font]

Már meg sem kéne lepődnie. Ugyan mivel lehet megfejelni a halálfaló-támadást meg a menekülést, gondolhatná az ember. Óriási tévedés: úgy tűnik, az életben mindig mindent meg kelet koronázni valamivel. Ha valaha ágyba kerül, két napig fog durmolni, hogy kiheverje ezt a stressz-hullámot.
Gondolatban végigfut a hátán a hideg. Biztos, hogy aludni jó ötlet? Aligha, ha olyan álmok várják, mint most is… Akkor már inkább ájuljon el, köszöni szépen. Még álmában sem (sőt, főleg ott nem!)  látná szívesen viszont a házba betörő férfit.
De mindegy.  A lényeg, hogy ugyanolyan hirtelenséggel áll fel a fiú, ahogy ő is szándékozik, majd pálcát ránt és ráförmed, hogy ki ő és mit akar. Megszokott és érthető kérdések újabban, de Zoeynak jelenben aligha van türelme megválaszolni. Gyorsan körbenéz a felelet előtt
 - Egy: aligha hinnél nekem, még ha megmondanám is, hogy ki vagyok, mert nem tudom bizonyítani. Kettő: én is kérdezhetném tőled, hogy mit akarsz itt egy tó partján, Skócia és az éjszaka kellős közepén, de mivel sátor van nálad és egyedül vagy… alighanem egy csónakban evezünk. –fejezi be, majd elfordul a gyerektől, hogy Amyt szólítsa. Botorság, hisz még a kezében a pálca, de hisz abban, amit mond: hogy ő is bujdosni kényszerül, akkor pedig aligha fogja megtámadni. Be is igazolódik a sejtése: barátnője nevét az ismeretlen nyilván ismeri, mert hirtelen vidámabban és előzékenyebben viselkedik vele. Háztársak netán? Igen, mintha a griffendéles asztalnál látta volna az arcát…
A mardekáros az oroszlán-ház fő színébe „öltözik” (vagyis elönti a vörösség az arcát), mikor meghallja a bókokat. Meg kéne sértődnie, hogy bocsánatkérés nélkül, ilyen hirtelen vált – mit képzel magáról, hogy csak így jóváteheti?-, de hát képtelen rá, mikor ilyeneket mond… és áldja az éjszakát, ami fedezi, legalább egy kicsit- hisz biztos abban, hogy az arca színét nem láthatják. A dekoltázsát díszítő feliratról teljesen elfeledkezik.
Megfogja a fiú felajánlott karját, és felhúzódzkodik, de törött bokája aligha köszöni meg a terhelést: remeg a lába, és erősen össze kell harapnia a száját, hogy ne ordítson fel. Ezt észrevehette a segítő is, mert visszaülteti, és össze szedi a szétszóródott rakományt- közben pedig végre bemutatkozik. Ez alátámasztja Zoey elméletét, miszerint egértársa és Oliver egy házból valók: névről ismeri, ám csak annyit tud róla, hogy griffendéles és ötödéves.
 - Igen, Zoey a nevem. A törött bokán kívül semmi baj, de az már a zuhanás előtt is megvolt. Amynél nyaraltam és megtámadtak minket. Egyébként, köszi a segítséget.
Apropó Amy… Az egérlány beszéd közben mintha lépteket hallana közeledni, de addig nem is figyel rájuk igazán, amíg Oliver mögött egy kisebb majd egy nagyobb puffanást hall. Erre elővesz a zsebéből egy gyufát, majd egy másodperc múlva a lángocska egy (vagy két) ájult testre esik.
Homlokon vágja magát és felnyög. Most aztán mihez kezdjen?!
  

[Hú!]

Ms. Égböl pottyant angyalka,
Ms. Eltűnt lány


Mivel az elrejtőzködött Amy Joy nem kívánt előbukkanni, gondoltam elbeszélgetek egy kicsit Zoeyval. Mint megtudtam a bokája törött, nem épp lepődöm meg, mert voltak bizonyos ráutaló okok, mint például, hogy majdnem összeesik. Bár nem is ismertem a lányt, de azért aggódok, egyedül –mivel a másik felszívódott ezek szerint- a sötét éjszakában Skócia közepén, törött bokával, nuku energiával.
- Hú!- fújtam ki a levegőt, igazán friss volt, egy ilyen pocsék éjszakához képest- Háát… Mondanám, hogy összeforrasztom a törött csontod, de, mint tudod… krhm… nem varázsolhatok- nem mondtam miért, vagy rájön, vagy rákérdez- De szerintem nem épp a legmegfelelőbb gyógymód rá, hogy vele repülj, javaslom, hogy pihentetni kéne. Na, nézzük…
   Körbenéztem, találhatok-e alkalmas tárgyat, egy boka támasztására, de semmi nem bizonyult megfelelőnek, így levetve pulcsimat, gombóccá gyúrva, óvatosan a bokája alá helyeztem- Megfelel?- mosolygok rá- Hát, nem egy Mungói ágy, de megteszi- bár nyár volt, de még így is éreztem az éjszaka kellemetlenül hűvös fuvallatait karjaimon. Persze, hogy a pulcsim alatt csak egy ujjatlan póló volt, gratulálok Oliver, anyád nem tanított meg öltözködni?
   - Jut eszembe, van sátrad? Mert nekem van, és ha esetleg neked nincs, szívesen meghívlak lakosztályomb…Sszz!
   Fájdalmamban görcsösen összehúzódtam, bár ettől a hatalmas ütés fájdalma, amit a hátamra idéztek, nem gyengült. Hátra pislantok, és homályosan bár, de kirajzolódni látok, egy női alakot. Egy kicsit még pihenek itt a kavicson, olyan kényelmes. Pár mély levegő után, felnézek támadómra, és odalököm egy halvány félmosollyal.
   - Ehh... Oké, a tavalyi évben, elloptam a desszert-sütid a vacsoránál és megettem… de…- még egy mély levegő-, de ha akarod, veszek neked egy újat… Amy Joyhoz van szerencsém, nemde?
   Ha engedi feltápászkodok, és félszegen rámosolygok a lányra, bár nem vagyok benne biztos, hogy a Joy-lány az, miszerint nem látok semmit, muszáj magam a szerencsére bíznom. Bár Zoey gyújtott gyufát, némiképp segített, de semmi lényegeset, úgy istenigazából nem ért el vele, legalább is a látásomnál.
   - Bár roppant tapló volt tőlem, hogy elvettem azt a süteményt, őszintén remélem nem jutalmazol még egy ütéssel- nem sértésnek szántam, a szám sarkában megbújt a mosoly halvány jele, melyet fogalmam sincs, hogy észrevettek-e a hölgyek.
   Ki gondolta volna? Itt aggódom, mi lesz velem, hogy fogok egyáltalán életben maradni, anélkül, hogy valami butaságot elkövessek, és most nézd meg: két nálam idősebb nővel vagyok az éjszaka közepén, ígéretes nem? Rendben, nem abban a helyzetben vagyunk, de jó eljátszani a gondolattal, hogyha ezt valakinek el is mesélném életemben, biztos bevenném az időpontot, és a hölgyek életkorát a történetbe. Na, Oliver, ébresztő, a hölgyek, lehet őrült pszichopaták, és a következő percben eltesznek láb alól, nem most kellene fantáziálnod, és főleg nem magaddal vitatkozni!

Zoey & Oliver

Úgy tűnik hidegen hagyja a díszes társaságot mély ájulatom, bár talán nem ezért térek magamhoz. Mindegy, felesleges volna ilyen hülyeségeket elemezni. Vakon ülök fel, s pólómmal itatom fel a látásomat akadályozó vértócsát, ezáltal meglehetősen vérengzővé válik a kinézetem. Akár valami lelakott bozótharcos, aki most lógott meg Vietnámból. Legfeljebb megijed tőlem minden kósza varázsló, aki van olyan hülye, hogy erre kószáljon az éjszaka közepén. A látás élményét mégsem nyerem el, újabb adag vér csorgadozik sebtében becsukott szemem elé. Remek.
A következő lépés a fültisztogatás, persze csak úgy szőrmentén. Néhány kisebb-nagyobb kő- és növénydarabka eltávolítása után - csoda! - hallani kezdek. Hát mindent elmondhatok, csak azt nem, hogy ez az élmény boldoggá tesz. Ismerős a hang, mely valami tavalyi vacsoráról és sütiről hablatyol. Nehezen áll össze a kép a fejemben, de amikor végre kimondja a nevem, rájövök kit suhintottam tarkón az imént. Csak és kizárólag ő tudja ilyen hülyén kiejteni azt a két hárombetűs szócskát.
- Davin - nyögök fel döbbenten. - Mi a fenét keresel te itt, öcsi?
Újabb törlés, ezúttal alkarral próbálom meg eltávolítani alvadozó véremet a szemem elől. Hála a sebképződés folyamatának, nem érkezik újabb adag a vörös folyadékból a szemem elé, hogy gátolja látásomat. Végre kinyithatom a szemem. Vegyes érzésekkel nézek fel, nem tudom mekkora kárt tettem Oliverben, akit mindössze egyes egyedül én hívok Davinnek, hogy bosszantsam utált második keresztnevével.
Vállat vonva legyintek, ám rögtön megbánom a könnyelmű mozdulatot, csontjaimba és izmaimba fájdalom sugárzik hatásukra. Megártott az az esés. Fénykoromban, még zsenge kviddicsező lánykaként simán kibírtam egy ilyen tanyálást is, habár akkor fűre zuhantunk, soha nem kavicságy várt alant. Kénytelen leszek hozzászokni a korral együtt növekedő pofonokhoz.
- Ugyan már, ha nem tünteted el azt a sütit, már rég megették volna a kukacok, ugyanis romlott volna. De igenis megérdemelsz mégegy ütést, te piszok, ugyanis tuti miattad kötöttünk éppen itt ki Zoeyval, a semmi közepén. Te mit keresel itt, Dav?
Ekkor végre felnézek és leesik, hogy mindketten talpon vannak, csupán én ücsörgök ilyen nyugodtan a földön. Amúgy sem tudnék felkelni, hát inkább lefelé invitálom őket is. Nem tudván, történt-e bemutatkozás amíg kómáztam, celebrálok egyet gyorsan.
- Zoey, ő itt Dav... bocsi, Oliver, akit csak én gyilkolok a Davin névvel. Oliver, ő pedig Zoey, az egérke és bujkálótárs.
Bátran mondom ki, hogy bujkálótárs. Oliverben ugyanis pontosan tudom, hogy feltétel nélkül megbízhatok, igazi barát a fiú, akivel mindent meg lehet beszélni, akármilyen komoly dolgokról van szó. Néha olyan érzésem támadt, amikor még a Roxfortban beszélgettünk, mintha az öcsém volna, innen az öcsi és az öcskös elnevezés. De többnyire teljesen másféle érzések, gondolatok kergették egymást lököttes fejemben, amiknek halovány közük sem volt holmi testvéri érzetekhez. Ezeket viszont villámgyorsan elvetettem, azzal a gondolattal kísérve, hogy igenis létezik fiú és lány közötti barátság.
Tudtam, Oliver nem verne át soha, a bizalommal nem is volt gond mióta ismerem. Inkább azzal a láthatatlan valamivel, ami összeköt minket. Előfordult nem egyszer, hogy túlságosan szorosnak éreztem ezt a kapcsot, ilyenkor pedig heves menekülhetnék vett elő és Oliver képtelen volt megnyugtatni, visszafogni. Mire újra elé mertem kerülni, addigra persze régen lehiggadtam és kezdődött megint minden újra. Macska-egér játék, az egyszemélyes fajtából, mivel a nálam másfél évvel fiatalabb fiú soha nem látszott viszonozni ezeket a ki nem mutatott érzéseimet, melyek a menekülési kényszert okozták végül.
Azt azonban nem szabad elfelejtenem, hogy most nincs hová menekülnöm, legfeljebb ebbe az ismeretlen tóba süllyedhetnék el, de amilyen bolond Oliver, képes lenne utánam jönni és kirángatni a vízből.
- Mondd Zoey, miért szerencsétlenkedsz azzal a gyufával? Hiszen ott a pálcád, magaddal hoztad... - nézek tétován az egykorvolt mardekárosra.

~Amy, Oliver~[/size][/font]

Együttérző-fáradt mosollyal reagál a fiú első mondatára.
- Nyugi, egyelőre én sem. Október 31-én töltöm a 17-et, majd akkortól. De hát szükség törvényt bont- nem várhattam ki otthon vagy a suliban, nem igaz?
A repülés kerül terítékre, vagyis inkább, hogy mennyire nem tesz jót a bokának.
- Ugyan, a seprűnyél tartja a súlyod, elrugaszkodni pedig a másik lábról kell, ennyi. –vonta meg Zoey a vállát. Meg kell adnia, utazás közben volt még a legkevesebb baja a lábával, épp az eddig említett okok miatt. Élvezte is volna a változatosságot, csakhogy ez eléggé nehezére esett, miközben a menetszéltől szinte keményre fagyott. –A forrasztáshoz pedig sajnos nem értek, és gyanítom, hogy ehhez Madame Pomfrey kell, minimum. Halálfaló támadt ránk, és fogalmam nincs, milyen átkot használt… -húzza el a száját, mint aki ezzel mindent megmagyaráz. Oliver időközben kedvesen sürgölődik körülötte, és felpolcolja a kárvallott végtagot - amibe a lány újfent belepirul. Hiába, nagyon nincs hozzászokva, hogy csak így ilyen figyelmet kapjon.  Főleg, hogy Oliver, be kell vallja, elég jóképű.
Hála Istennek, egy kérdés eltereli a figyelmét.
- Sátor? Azt alighanem otthon hagytuk, szóval köszö…
Oliver felszisszen, Amy karja lecsap. A srác nem ájul el, azonban mögötte a barátnő összerogy. Zoey felkel, és oda akar sietni, de megüti a fülét a fiú szájából ömlő kisebb szóáradat, és az ajkába kell harapnia, hogy ne törjön ki hangos és árulkodó nevetésbe. Vicces történet lehet, majd valamikor ki kell faggatnia őket…
- A sütijét?  Ne… mindegy is. Most nincs ilyenre időnk… Egyébként igen, Amy Joy az. –teszi hozzá, mivel Amy úgy tűnt, még nem ébredt fel.
Nagy tévedés: Egy másodperc múlva a griffendéles már vádaskodik is, és kérdez. A mardekárost bűntudat fogja el: az ő elalvása biztos igen fontos szerepet kapott a lezuhanásban. De hát mit tegyen az ember, ha egyszer egy hétre is elég stressz érte két röpke óra alatt?!
- Erről jut eszembe: van valakinek halvány segédfogalma, hogy hol is van az az itt, azon kívül, hogy Skóciában és egy tó mellett? Jó volna tudni… sajna nincs nálunk térkép- javíts ki, ha tévedek. –néz Amyre, majd eszébe jut, hogyan mutatták be, és azonnal széles vigyor terül szét az arcán. – Ja, igen. Az egérség… hosszú sztori, mi? Elmondjuk most, vagy túlságosan hasonló a helyszín?
A gyufa lassan leég, úgyhogy eloltja, mielőtt még az ujját is megégetné. Viszket a keze a pálcája után, irritálja, hogy ott van az övében, mégsem használhatja, hacsak le nem akar bukni. Elővesz egy új gyufát, de hármat is eltör- ezt látva szól rá az egértársa, hogy ne vacakoljon már, hanem intézze el varázslók és boszorkányok módjára. Zoey idegesen sóhajt, és megpróbál lenyugodni: a legkevésbé a vétlen Amyvel akar ordítani.
- Nem lehet. Még nem vagyok tizenhét, vagyis be tudják mérni, hol vagyok, ha varázsolok. Minden kiskorún van egy ilyen bűbáj, ez alapján ellenőrzik a minisztériumban, hogy betartottad-e nyáron azt a törvényt a kiskorúak bűbájgyakorlásáról. –újabb sóhaj, majd leül, és idegesen a hajába túr. – Apám… hogy ebbe nem gondoltam jobban bele… Bocsi, Amy, de október 31-ig kénytelenek vagyunk rád hagyatkozni varázslás szempontjából. Túl sok pluszmunka lenne nekik, hogy mindenkire kiterjesszék, úgyhogy a nagykorúak biztonságban vannak.   

[Nincs erre időnk? Ugyan, itt az egész éjszaka dumcsizni, és kibeszélni a csajszikat]

Ms. Cleve,
Ms. Joy


   Bár látnék is valamit a homályos körvonalaikon kívül. Hogy milyen csinosak, még így is, nem kételkedem, hisz Amyvel már sokszor találkoztam, sőt. Amyvel elég érdekes viszonyban vagyunk, olyan se veled, se nélküled, vagy… az azért túlzás, de mindig is megvolt az a feszültség köztünk, amikor együtt voltunk, főleg kettesben, bár az utóbbi csak párszor esett meg, véletlenül. Nem az a feszültség mint mondjuk, köztem és Jack között van, hanem a másik, a szikrázás, ez megint túlzás, ezért a legjobb szó a feszültség. Mindig is jól eldumáltunk a klubhelységben, a hálókörlet felé tartva a vacsoráról, kviddics mérkőzéseken együtt ordítottunk a dühös tömeggel, a „Hajrá Griffendél!” mondatot. Igazán közel kerültünk anno, barátilag, aztán… aztán minden furcsa lett, Amy egyre kevesebbszer „vett észre a folyosón”, főleg csak ha muszáj volt, vagy én szólítottam le, már nem próbált kettesben maradni, és én se. Messze volt a szerelemtől, ó de még milyen messze, még plátóinak sem nevezhető, csak egyszerűen éreztük, hogy nem szabad olyan sokat találkoznunk, és ő tette meg az első lépést e felé. Bár sosem értettem, hogy miért nem találkozhatunk, és ha összejöttünk volna, akkor mi van? Sokáig hittem, hogy a korommal van a baj, de tiszteletben tartottam a döntését, és belül, akármennyire is nem szerettem volna, de igazat adtam neki, és azt hittem már sosem nem látom, főleg, hogy az év végén, alig-alig búcsúztunk el. Sajnálom a barátságunkat, de így, hogy összehozott minket a Sors, meglátjuk mit tehetünk a „kötelékünk” érdekében, hogy a baráti, vagy „feszültségi” kötelék lesz-e az, az még kiderül, nem reménykedek semmiben, nekem mindkét variáció megfelel, csak Amy Joy, az Amy Joy.
   Próbáltam nem hunyorogni, bár már igazán leszokhattam volna róla, mert semmit se segít, de most muszáj lesz, nem akarom, hogy bármelyik lány is megtudná, mi a bajom, mert… mert csak.
   -[b] Oliver Davin Carex, hell- az Oliver-szót nyomatékosan mondom ki, hogy érzékeltessem, én-nem-Davin-vagyok. Sosem szoktam hozzámondani a második kereszt nevemet, egyszer tettem meg, és lám ezzel cukkolnak, bár a Amy csinálja, nem zavar…
   - Nincs erre időnk? Ugyan, itt az egész éjszaka dumcsizni, és kibeszélni a csajszikat- próbáltam poénkodni, de komolyra vettem a szót- Visszatérve. Természetesen készséggel felajánlom a sátramat, hogy aztán kényelmesen nyugovóra térhessenek a hölgyek- egy széleset mosolygok, és elindulok a táskámra kötözött nagy vászon darabért, és miközben azzal babrálok, hogy felállítsam- ami igen nehéz az én esetemben, majdnem vakon, de muszáj lesz- addig néha hátra sandítok a lányokra, meg-meg szólalok néha.
   - Kíváncsian várom azt az egeret-történetet, biztosan érdekes, de majd bent a sátorban- mosolyodom el újra. Szemem összeszűkül, mintha valamit is segítene, de meg is bánom, így ismét széthúzom a szemhéjaim, remélem nem vették észre. Szemem elidőzik Amyn egy darabig, és megszólalok, de már nem mosolyogva, hanem inkább nosztalgiázva, inkább szomorkásan, de boldogan- Semmit nem változtál Amy…- mióta megszakítottad velem jóformán a kapcsolatot. Csak gondolatban fejeztem be, nem akartam megbántani, ugyan mire lenne jó? Zavartan, talán túl gyorsan visszafordulok a sátorhoz, ami még mindig a földön terült szét. Háttal a lányoknak próbáltam a földön kitapogatni, hova verhetném le a cölöpöket, kavics, kavics, kő, kavics és puha föld. De, hogy hol vannak a cölöpök azt nem tudtam, de semmiképpen nem akartam segítséget kérni, nem fogom magam beégetni, legszívesebben felordítottam volna, hogy nem varázsolhatok, úgy érzem magam, mint egy mugli, vagy az első nyaramon, a roxfortot követően, amikor tudtam varázsolni, de nem szabadott.
   Annak viszont örültem, hogy Zoey nem töltötte be a tizenhetet, bár sajnálkoznom kéne, mert így csak Amyn van a teher, hogy mindenfélét varázsoljunk, de valahol boldog voltam, hogy nem csak én szerencsétlenkedek, de ezt egy sértő gondolat nélkül mondhatnám ki, de félreértenék.
   Míg kimaradok a beszélgetésből, csak sikerül megtalálnom a cölöpöket, és ököllel beütögetem a humuszos földbe az ékeket, könnyen bevertem őket, büszke voltam, hogy kalapács nélkül is megoldottam a puszta kezemmel, de csak magamban mosolyogtam. Egy bő öt-hat perc alatt, áll is már a sátor, végre! Végül hátrafordulok a lányokhoz és egy nagy vigyorral, felnyitom a sátor „ajtaját”, meghajlok kilencven fokos szögben, akár a pincérek, és gőgös hangon kijelentem:
   - Hölgyeké az elsőbbség!- remélhetőleg befáradnak, és ha ez megtörtént, az összes cuccot felkapom, akár enyém akár nem, és becipelem az átmeneti lakásunkba, és a nappali közepén elterpeszkedő dohányzó asztalra pakoltam ki. A fejemet vakarászva, kicsit zavarban voltam, de úgy is rájönnek.
   - Hát… az a nagy harci helyzet, hogy csak egy hálószoba van, de a jó hír, hogy abban van két egyszemélyes ágy- gondos fejszámolás után rájöhetnek, hogy hárman vagyunk, ami már kész tömeg, ebbe a sátorban, én valószínű a nappaliban álló, a dohányzó asztalhoz tolt kis fotelbe fogok lekuporodni, de hát ez van- Szóval foglaljátok el szobátokat, drága vendégeim!-  azzal levágom magam a kis fotelbe- Én elfoglaltam a sajátom.
   A sátorban összesen három helység volt található, a nappali, amiből a másik két szoba nyílt, az egyikben aludni lehetett, a másik pedig konyhának volt kiépítve, bár sokat nem kezdünk vele. Kellemes hangulatos kis zug, rengeteg fonott dolog, lepedők, indiai szőnyegek, amíg édesanyáméké volt, kidíszítette rendesen, az egész ilyen közel-keleti stílusban, színekben pompázott, narancssárga, piros színek, egy-egy helyen még füstölő is volt, mintha egy kis mugli-lakás lenne, igazán kicsi. De ez mind mellékes volt, ha tudtam: van fedél a fejem felett, méghozzá kikkel…
Zoeyhoz fordulok, neki szentelem figyelmem:
   - Mesélj magadról kicsit, annyit tudok rólad, hogy az egyetlen épeszű mardekáros, Amy csinos barátnője vagy- a bókok nem direkt vannak, szokásom, egy rossz szokásom, mivel gyakran félreértik a lányok. Lopva Amyre sandítok, mit gondol arról, hogy nem is foglalkozom vele, nem akarom féltékennyé tenni, nem. Én nem.

[Basszus... akkor most minden rám vár? Ez olyan kitolás, ti meg lustulhattok egész nap, míg gályázok, varázsolgatok]

Zoey & Oliver

Csaknem fejest ugrok utazóládámba, hogy eltűnhessek barátaim szeme elől. Szégyellem magam Zoey előtt, mert végülis ha nem rúgok bele a ládámba dühében odafent, akkor vígan repülnénk tovább, habár a vígan talán nem a legtalálóbb kifejezés arra a repülésre, amit mi ketten műveltünk. És szégyellem magam Olier előtt, mert ő gyakorlatilag védtelen volt, nem akart ártani egyikünknek sem, én mégis megütöttem. Soha nem akartam bántani, a legkevésbé sem ilyen körülmények között.
Ahogy egyre mélyebbre ások a ládában, egyre kisebb darabkka látszik ki belőlem, míg végül legalulról előszedek egy térképet, pontosabban annak maradványát. Hát nem mostanság hajítottam bele ezt sem a ládába, de legalább van térképünk. Meglobogtatom Zoey orra előtt, miközben saját kiskorúságáról szövegel. Egy pillanatra megmerevedek a szöveg hallatán, döbbenten szólalok meg:
- Basszus... akkor most minden rám vár? Ez olyan kitolás, ti meg lustulhattok egész nap, míg gályázok, varázsolgatok - megyek át tréfálkozásba végül, mert persze nem bírok halálosan komoly lenni olyan sokáig. Még ebben a helyzetben sem, itt a semmi közepén. - Nem baj srácok, térképünk már van. A helymeghatározás viszont Oliverre vár majd reggel, mivel most úgysem látszódik szinte semmi a környezetünkből, csak egy atomi méretű tó, amiben még a Loch Ness-i szörny is simán elbújhatna. Hogy a bánatba tudtam elfelejteni, hogy egyikőtök sem nagykorú?!
Az utolsó kérdést már csak magamnak teszem fel halkan, nehogy bármelyikőjük meghallhassa. Most nagyobb őrültségnek tűnik az egész rejtőzködésesdi, mint mielőtt belevágtunk Zoey-val. Ha anya nem halt volna meg, akkor talán értelmetlennek is látnám, de így... így inkább bolondság. Két kiskorúval, akik nem is varázsolhatnak, azaz nem tudják megvédeni magukat, legfeljebb a mugliktól.
Szó nélkül segítek a fiúnak széthajtogatni a nagy darab vászont, amiből majd egyszer sokára kialakul a sátor, hiszen egyedül meglehetősen nehéz munka volna. Körbe-körbe kellene rohangálnia Olivernek, így legalább egy kis esti futkorászástól megkímélem. Szíven üt a mondata. Igen, tudom hogy elhibáztam, amikor utoljára eltűntem, nem kellett volna úgy szó nélkül meglépnem. Oliver jól halad a sátor felverésével, én pedig szótlanul állva nézem a srácot, emlékek milliói kavarognak fejemben. Lopva letörlök egy könnycseppet az arcomról, amikor a fiú szól, hogy kész a sátor, bemehetünk. Úgy intézem, hogy Zoey menjen be legelöl, s mielőtt belépnék, szorosan magamhoz ölelem Davint és könnyezve a fülébe suttogom.
- Hiányoztál Oliver, piszkosul hiányoztál. Ne haragudj rám - ezzel elillanok, mielőtt bármit mondhatna.
Ő is tudja, csak akkor hívom Olivernek, ha valami fontosat akarok mondani, ha tényleg van hordereje a mondandómnak, amikor nem gúnyolódok, bolondozok vele. Mire Zoey megláthat, a könnyeknek nyoma sincs az arcomon, legfeljebb piros szemeim árulkodhatnak gyengeségemről és a sírásról. Kíváncsian járom be az apró sátor szobácskáit, azután hálás mosollyal állok meg Zoey és Oliver előtt.
- Kösz, hogy nekünk hagyod az ágyakat, rendes tőled Davin, pláne miután olyan szépen tarkón csaptalak. Ez most a kárpótlást volna azért a sütiért? - vigyorgok ártatlanul rá. - Amúgy pedig nem igaz, amit mondtál, ugyanis többet is tudsz Zoeyról, meséltem neked valamennyit. Habár az egérmesét tényleg kihagytam, de érthető okokból. Majd Zoey egér elmeséli és a végén te is meg fogod érteni, miért nem terjesztettük széles körben a történetet.
Soha nem zavart, ha Oliver másik lánynak bókolt, egy idő után hozzászoktam a stílusához. Most azonban kaján vigyorral kacsintok rá Zoey-ra, mintha azt mondanám: "hajrá, csíp téged a pasas". Nem akarok viszálykodást szítani, az apró gesztus akaratlanul jön. De ha jobban belegondolok nem lenne semmiféle vita-veszekedés abból, ha Zoey véletlenül összejönne Oliverrel, legfeljebb pöttyet furcsán érezném magam közöttük.
- Gyertek, üljünk le az ágyakra a meséléshez - húzom be barátaimat az alvószobába kezüknél fogva. Nem mozdulok, megvárom hogy ők üljenek le, kíváncsi vagyok hogyan helyezkednek el és ki hív maga mellé engem.

~Amy, Oliver~[/color][/font]

Úgy néz ki, a fiú is hasonló „középső név”-szindrómával küzd, mint Zoey, aki szintén csak akkor ismeri be, hogy Gabrielle-nek is hívják, ha valaki nagy furmányosan kideríti és kérdezősködik miatta. Nem tudja, miért, de úgy érzi, hogy a középső neve nagyon nem illik hozzá- még szerencse, hogy senki sem használja. Az öccse megpróbálta párszor, de elég volt neki néhány keresetlen makarenkói pofon/átok, és leszokott róla. Nagyon nem úgy hangzik, mint ahogy a Főegér mostanában viselkedik, de akkor még fiatalabb volt, és különben is: az öcsike mindig más kategória… még akkor is, ha most bűntudat kínozza. Félúton voltak ugyanis a kibékülés és a normális kapcsolatok felé Damiennel, mikor kénytelenek voltak bujkálásba kezdeni Amyvel.
Oliver újfent felajánlja a sátrat, amire Zoey, az igazat megvallva, nem tud mit mondani. Ha őszinte akarna lenni, olyasmit kéne válaszolnia, hogy több mint valószínűleg kénytelenek lesznek hosszú távon igénybe venni ezt az ajánlatot, mert máshová nem tudnak menni. Ő is érzi azonban, hogy ez tolakodó, és… kicsit félreérthető lenne.
Miért zavarja ez egyáltalán? A fiú állandóan bókol, úgy néz ki, a mardekáros tetszik neki… de fogalma nincs, baráti alapon, vagy többről van szó. És nem akarja már most elrontani egy ekkora hibával. Oliver egyik mondata pedig igazolja is az óvatosságot.
Nem kéne meglepődnie. Ház- és évfolyamtársak, és amennyire látja, hasonlóbb a természetük, hogy azt csak a háznak lehessen betudni. Természetes, hogy ismerik egymást. Akkor mégis, hogyhogy egyszerre elszáll a jókedve attól, amit a fiú szavai mögül kihall? Elszáll a jókedve… jó vicc. Nem szabadna, de szúró-facsaró fájdalmat érez, és csak reméli, hogy a sátor felverése és a sötét megteszik a hatásukat, és nem látják rajta. Így jár az, aki túlságosan beleéli magát a dolgokba…
Szerencséjére a tréfálkozó és térképet elővevő Amy eltereli a figyelmét. Nem tudja egy ideig, mit mondhatna - szeretné megnyugtatni, hogy ők sem gondoltak bele, de barátnője hangján érződik, hogy kicsit elege volt már a komoly témákból.
- Odabent is jól el tudunk szórakozni, nem muszáj költözködnünk. –próbálkozik vidítani a társaságot. A sátor hamar elkészül, főleg a sötéthez képest, Zoey pedig elsőnek megy be, majd megáll az előszoba közepén körülnézni. Tetszett neki, főleg a sok vidám színnel, lepedőkkel és szőnyegekkel- arra emlékezteti, mikor Lizzie egyszer éppen Indiából jött haza, és szuvenírnek szárit meg füstölőket hozott- ez az emlék pedig mintha már nem fájna annyira, a gyász mintha eltávolodott tőle a támadás óta.
Egyetlen hálószoba? Végül is, megoldható… Ő is köszönetet akar mondani a fiúnak, de csak bólint- Egy: Amy megtette, kettő: ismét előkerült a süti, és szeretné hallani a történetet. Mielőtt kinyithatná azonban a száját, Amy már be is vezeti őket a szobába, ahol Zoey leül az egyik ágyra, majd megpaskolja maga mellett a helyet, látva, hogy barátnője helyet keres a szemével. Oliver közben bókolt, a griffendéles lány pedig biztatóan mosolygott a mardekárosra.
Teljesen összezavarodott… most akkor mi van kettejük között? Nem érti ő ezt… Egyik percben mintha szakítottak volna, és újra össze akarnának jönni, másikban pedig… Kérdezze meg, majd mikor egyedül maradnak a barátnőjével?
Erre azonban nincs idő: válaszolni kell.
- Az egyetlen épeszű? Na, még ezt sem hallottam elsőre, de köszönöm! –nevet fel. – Általában úgy fél óráig beszélgetnem kell az emberekkel, hogy erre rájöjjenek. –komorodik el. – Az viszont nem túl gyakran esik meg… de hagyjuk. Az egeres történet? Az a Fekete-tónál kezdődött, a birtokon, idén tavasszal…
Azzal elkezdi mesélni, de nem a cenzúrázott, hanem a teljes változatot, hínárostul-gyengélkedőstül. Mire végez, fogadni merne, hogy a bordái megsínylették a visszafojtani akart nevetést (ami miatt párszor meg kellett állnia), majd mikor lenyugszik mindenki és elhal a nevetés, lezárja:
- Szóval… így ragadt ránk, kettőnkre az „egér” becenév. Mivel ahogy a dolog fest, együtt fogunk bujkálni, ha akarod, neked is kereshetünk egy „egeres” nevet. De hadd halljam, miket mesélt rólam Amy? És mi van azzal a sütivel? – tesz fel két kérdést, ami szöget ütött a fejébe.
Kellemes itt, együtt, mesélgetve. Olyan, mintha csak táboroznának, és akár ki is mehetnének énekelni a tábortűzhöz. Mintha nem kéne semmi miatt aggódniuk, mintha… teljesen normális nyaruk lenne. És ennek nagyon örül. De nem szól semmit, nehogy kizökkentse a többieket ebből a hangulatból.       

[Ha valakinek félóra kell, hogy megszeressen, akkor az nagyon zárkózott egyéniség. Nézz rám! Húsz perce sem ismerlek, rám zuhantál, lehet eltört valamim, de már most úgy gondolom, hogy érdekes, humoros és természetes egyéniség vagy, szóval pofa be! Engem fél óra után ott hagynak, hogy milyen egy idióta vagyok]

Ms. Cleve,
Ms. Joy


   Megrázott.
   Ugyan már bent ültünk a kis kétágyas szobában, a hangulat igen kellemes volt, jómagam is fülig érő mosollyal nyugtáztam minden egyes gondolatot, és próbáltam kirekeszteni, ami kint történt. Amy átölelt, ami nem is lenne, olyan meglepő, hisz a lány mindig is érzékeny lelkű volt, mindig is barátokra volt szüksége, de hogy eleresztett pár könnycseppet, azt nem tudtam mire vélni. Őrült gondolatok rohantak át az agyamon, de gyorsan elhessegettem őket, mielőtt bemesélnék magamnak, mindenféle valótlanságot, aminek köze sincs a valósághoz. A lány mögött igenhosszú nap áll, többször is megemlítettek egy halálfaló-támadást, amit úgy véltem, jobb nem felhozni, ki akarja elrontani a hangulatot? Csakis a megrázkódtatás miatt borulhatott ki, de azért viszonoztam még kit a szorítást, de attól még elbizonytalanított, de nem hagyom, hogy kedvemet szegje, most jól érzem magam, főleg, némi lámpa közelében. Elképesztő, hogy egy fél órája még egyedül bandukoltam Skóciába, isten tudja hol, most pedig két gyönyörű, humoros lánnyal üldögélek, egy ágyon, és nevetgélünk. Nem engedem meg magamnak, hogy belegondoljak, valaki ép most szenved egy Cruciatus-átok hatása alatt.
   Bár két szög megállt bennem, az egyik, az „Amy-ügy”, a másik Zoey kedve, valami zavarja, az sicher. Hogy megmentsem a helyzetet, lágy mosoly húzódik, vállára teszem a kezem, és úgy mondom:
   - Ha valakinek félóra kell, hogy megszeressen, akkor az nagyon zárkózott egyéniség. Nézz rám! Húsz perce sem ismerlek, rám zuhantál, lehet eltört valamim, de már most úgy gondolom, hogy érdekes, humoros és természetes egyéniség vagy, szóval pofa be! Engem fél óra után ott hagynak, hogy milyen egy idióta vagyok- a végére próbáltam felvidítani, egy kisebb kuncogást, is mellékeltem, majd megsimogattam a vállát, és visszahúzódtam. Nem tudom, és nem is akarom elképzelni, mit élhettek át, az elmúlt huszonnégy órában, így most kettejük felé fordultam.
   - Egerek, egerek, már izgatott lettem, annyit meséltetek, na, hadd halljam mi az a híres történet!
Csendben hallgatok végig, ahogy Zoey élvezettel mesél el mindent, töviről-hegyire, és lágy mosollyal nyugtázom, amikor még ő maga is elneveti magát. Ó, ha tudnák, hogy én minden héten hasonlókban volt részem, sőt, más őrültségekbe is, amikről álmodni e mernek, de jó tudni, hogy másoknak is megadatik a szórakozás, már ha ezt lehet annak nevezni. Agyamban, ahogy végig futtatom előttem a filmkockákat, vidáman elmosolyodok. Hirtelen rám irányul a figyelem, mire kicsit megköszörülöm a torkomat, és gőgös arccal hátrasimítom hajam, amitől, még jobban csak összekócolódik, és égnek áll.
   - Nem kellett mesélni annyit Amynek, elég két percig beszélned, és bebizonyosodik, amiket az imént elmondtam- a „két percet” direkt hangsúlyoztam, és egy cinkos félmosolyt is elejtek- Ejj, igen az az áfonyás süti, csoki darabokkal, hmm… Emlékszem, ahogy megláttam, azonnal tudtam, hogy ő az enyém, szerelem volt az első látásra- nosztalgikusan, eltúlozva néztem felfelé, mintha újra magam előtt látnám a képeket, és a szemem mintha szerelem fátyolozta volna, aztán ismét jön egy vigyor, majd folytatom, immáron a szemükbe nézve.
   - Egy kviddics meccs után volt, még a tanévben, olyan december lehetett, talán elseje, vagy másodika, nem tudom, de a lényeg, hogy akkoriban nem ismertük egymást annyira még Amyvel, csak egypárszor futottunk össze, vagy baráton keresztül, vagy puszta véletlenségből.  Így visszagondolva, nem volt semmi extra a történetben, de akkor muris volt, és kellemes emlék marad. Amy mellett ültem, bár majdnem háttal egymásnak, mindenki a saját társaságával foglalkozott, Amy elég feldúlt volt, de nem is szóltunk egymáshoz, én nevettem a barátaimmal, ő meg panaszkodott másoknak, valami lány miatt, és mikor a története közepén tartott, energikusan lökte a showdert- gonoszul az említett lányra pislantok, kicsit piszkálódok- és amikor belefeledkezett magába, elcsórtam a tányérja mellől az áfonyás muffint, majd kipattantam padból, és megpaskoltam Amy hátát, és további jó étvágyat kívántam neki, persze nem értette, nem is ismét annyira, már a nagy aranyozott kapunál jártam, amikor észrevette,utánam rohant, elállta az utamat, én már szakadtam a röhögéstől, mire lekevert nekem egyet, bár a sütit megtarthattam- hangosan felkacagtam, nem bírtam- Még most is látom magam előtt azt a fancsali képed!
   Rég mulattam ilyen jól, milyen régen is volt… és milyen kellemes volt, nem felejtem el feldúlt arcát- Úgy hogy ha úgy vesszük, nem érdemeltem meg a tarkón vágást, már megkaptam egy pofonnal méltó büntetésem.
   Felpislantok a plafonon, elterjeszkedő, ablakra, ami az egyetlen volt az egész sátorban, telihold van.

[Naaa Zoey, azt se hallgasd el, hogy megpróbáltalak ártalmatlanítani]

Zoey & Oliver

Látom a zavart Zoey arcán. Szegény biztosan nem tudja hová tenni különös viselkedésünket, egymáshoz való viszonyunkat. Egyszer majd mesélek neki Oliverről és rólam, habár fogalmam sincs miért nem tettem meg eddig. De ha valaha előadom a történteket, biztosan nem a srác előtt. Ő nem szerezhet tudomást soha felemás érzelmeimről. Valahol feszélyez, hogy annyival fiatalabb nálam, ám ez csupán indok, az igazi okot én sem tudnám elmagyarázni még magamnak sem. Zoey biztosan meg fogja érteni.
Ledobom magam barátnőm mellé az ágyra és egy párnával az ölemben törökülésbe helyezkedek, míg Zoey megkezdi a sztorizást. Úgy tűnik, ez egy ilyen mesélgetős este lesz. Attól azonban még nekem is elkerekedik a szemem, hogy drága barátném a teljes, cenzúrázatlan változatot adja elő ennek a számára alig ismert fiúnak. Elég bizalomgerjesztő lehet számára Oliver, ha így el mer mesélni minden kis részletet a fuldoklással, sárcsolyázással és megzizzenésemmel együtt. Van egy homályos sejtésem, mely szerint ebből a hatalmas bizalomból még lesznek gondjaink később.
- Naaa Zoey, azt se hallgasd el, hogy megpróbáltalak ártalmatlanítani - nevetek ujjammal tréfásan fenyegetve a mellettem ülő leányzót. - A gyengélkedőnél jártunk és nekem nagyon nem akaródzott madam Pomfrey színe elé járulni, ezért Zoey háta mögé léptem és épp le akartam csapni, amikor kinyílt az ajtó. Elég nagy égés volt, a párnacsata viszont azt hiszem mindenért kárpótolta a majdnem-áldozatot. Meg persze bevallottam neki később és eléggé égett a fejem az eset miatt.
Máris jön a következő történet. Minő meglepetés, ebben is főszerepelhetek és itt sem éppen a legjobb színben tűnök fel. Nem baj, jönnek még ők az én utcámba! Hopplá, máris itt a kínálkozó alkalom, Oliver ugyanis kihagyott egy fontos részletecskét a történetből. A legfontosabbat. Ahogy felnéz a plafonra, hű, az a műártatlanság vérforraló. A pasas nézése pedig már csak hab a tortán, így amikor a tarkón suhintás jogtalanságát firtatja, közbeszólok.
- Azért azt se felejts el, te nagyon lovag, hogy egyfelől direkt kicsit ütöttem, mert nem akartalak vérző, törött orral égetni a haverjaid előtt. Másfelől pedig: erősen röhögve ugyan, de utánad mentem és kaptál egy vigaszölelést, nehogy elbőgd magad odakint - nyelvet öltök rá, mert a történet előadásához ez kihagyhatatlanul hozzátartozik.
Valamint az is, hogy átvetődök a másik ágyra, ahol Oliver tanyázik és harci rikoltással oldalba szúrom, majd a véletlenül magammal hozott, s mindeddig szorongatott párnával kezdem csépelni.
- Zoey, gyere segíts! - kacagok a párna mögül gyakorlott tollcsatázó barátnőmre. - Kicsi a rakás, nagyot kíván!
Ismerős a helyzet, megint egy ágyon vagyok a barátaimmal együtt, párnával a kezemben és nevetve csatázunk. Akárcsak Zoey-val a gyengélkedőn vagy nálunk az első estén, miután megérkezett. Vagy még elsős korunkban az érkezést követő estén. Mindenki totál kimerülten vonult fel a hálókba a vacsora után, kivéve a mi szobánk társasága. A csajokkal hajnalig öltük egymást, igyekeztünk halkan visongani és kacagni, miközben fogadásokat kötöttünk, Mindenízű Drazsét szemezgettünk és bolondoztunk.

~Amy, Oliver~[/size][/font]

- Az ő bajuk, ha otthagynak… Csak ők vesztenek vele.
Miután a felszólításnak eleget téve belenézett Oliver szemébe, a halk szavak azelőtt szaladnak ki a száján, hogy észbe kaphatna, vagy hogy eszébe jutna reagálni a neki adott bókokra, erre a tudatra pedig arcát élénk pír önti el. ~De hülye vagyok… az első kedves szóra és szép szemre elolvadok.~ feddi magát gondolatban. Nem érzékelte, mikor lett ilyen, de tény: újabban úgy tűnik, rengeteget megtesz és elhisz pár jó szó után. Ebből ki kell gyógyulnia, mielőtt olyan fájdalom lesz a vége, mint Garyvel…
Gondolatban felpofozza magát hálátlanságáért. Ez a fiú, érződik rajta, sosem élne vissza az érzéseivel, sosem próbálná manipulálni. Ahhoz túl őszinte a szeme és a beszéde. Ahogy megszorítja a vállát, ahogy megsimítja a hátát… Mintha csak tudná, hogy ez a vidámság csak erőlködés, hogy ne merüljenek el az emlékek mocsarában, hogy egyensúlyozni tudjanak meggyötört idegszálaikon. Zoey hálás mosollyaj köszöni meg a figyelmességet, hogy nem kérdezősködik, egyelőre legalábbis nem, hanem hagyja, hogy a jókedv megtegye a gyógyító hatását.
Nem tehet róla, de képtelen nem bízni új bujkáló-társukban, valami azt súgja neki, hogy nyugodtan rábízhatja a keveseknek kiadott teljes verziót. A tóbeli, hínáros hülyülést eltitkolták még Pomfrey elől is, ami nagy teljesítmény- a legkevésbé Piton és McGalagony arcára voltak kíváncsiak, mikor megtudják, hogy két diákjuk együtt bement a tóba, és életveszélybe sodorta magát… na jó, vicces lett volna látni, de nem úgy, hogy ők az a két szóban forgó diák!
- Ó, igaz is- még egy perc, és Amynek semmi nyoma, én pedig ájultan fekszem az ajtót kitáró Madam Pomfrey előtt. De mégis titokban tartottuk előtte, hogy a hínár majdnem megfojtott. Ha elmondjuk, még az RBF-ekre sem enged ki, fogadunk? A lényeg a lényeg, hogy bevallotta, de mivel nem történt semmi, és már elmúlt, tulajdonképp következmények nélkül maradt- a párnacsata teljesen más tészta, az móka volt.
Oliver történetét sem lehet megállni nevetés nélkül. Zoeynak igencsak élénk a fantáziája, így szinte látja maga előtt a jelenet minden részletét- a beszélgetéseket, a sütilopást, az elrohanást, a pofont, majd az ölelést. Na meg ahogy színészkedik hozzá… „Szerelem volt első látásra”- hát ettől ki ne kezdene el nevetni? Jó meleg van, jó a társaság, mi kellhet ennél több?
Ó, Zoey megkapja a választ, amint barátnője átugrik Oliverhez, és elkezdi püfölni. A mardekáros szeme felcsillan, és azonnal le is csap a másik párnára, hogy ő is beszálljon. Most ő ordítja el magát, hogy „Párnacsata~!”, majd valamilyen csoda folytán elesés nélkül sikerül a tetthelyszínére érnie, hogy egy jó istenes lendítéssel- ami ki tudhatja, kin landol- belevesse magát az egészbe.
Ezt sosem lehet megunni. De most komolyan- hiába párnacsatázott jópárszor, és hiába viszonylag idős már, még mindig ugyanúgy élvezi. Egyszer lecsúszik az ágyról és térdre esik, de sebaj- az ép lábáról van szó, a másikkal tulajdonképpen nem történt semmi.     

[További jó étvágyat!]

Ms. Cleve,
Ms. Joy


   Egyszerre több száz diák tódult be hidegről, a kastélyba, véget ért a kviddics-meccs, a győztes ház tanulói mind a klubhelységbe iramodott, hogy megünnepeljék a sikert. Kisebb csoportokká oszoltak szét, vannak, akik a könyvtár felé igyekeztek, hogy befejezzék a házi feladataikat, melyeket a jeles alkalom ürügyén elhalasztották annak megírását, és voltak, akik a Nagyterem felé vették az irányt. Szintén a tömeg között hangoskodott az ötödéves fiúcsapat, Jamie Voolker, Boby Laimer, Peter Zeen, Kelemen Freed és Oliver Carex. Az árral sodródva elfoglalták a helyüket a griffendéles asztalnál, és nyomban megterült az asztal. Keselyűként vetették rá magukat a vacsorára, és hangosan elkezdtek röhögni, mesélni, viccelődni, mire a mellettük elhelyezkedő felsőbb éves lányok szúros pillantást vetettek a fiúkra. Oliver felfedezni vélte köztük Amy Joyt is. Még Jamie-n keresztül ismerte meg, egy roxmortsi kirándulás erejével, de csak futólag ismerte a szemrevaló lányt. Mit lehetett tenni? Oliver mindig is jobban érdekelték az idősebb lányok, tipikus tinédzser tulajdonág, de hát ez van, a lány pedig gyönyörű volt, tény. Akkor meg mi abban a rossz, ha néha megnézte magának? Bár azt meg kell hagyni, hogy helyesebb, amikor nem hisztizik kislény módjára a barátnőjének, de Olinak ez most kapóra jött. Boby, kb. tíz perccel ezelőtt elcsórta a desszertjét, és mivel a fiú jóval idősebb és erősebb volt Olivernél- megjegyzés: mint egy kétajtós szekrény-, úgy döntött nem kell neki a süti, fogyózik. De most. A lány megfeledkezve eledeléről, harsányan diskurált barátnőjével, vagy inkább lökte a showdert, így könnyedén, egy laza mozdulattal magához húzta az áfonyás sütit. Rákacsintott társaira miután meggyőződött róla, hogy Amy az égvilágon semmit nem vett észre az egészből, és felpattant az asztaltól.
 - További jó étvágyat!- azzal megpaskolja a lány hátát, és rákacsint, majd az ajtó felé siet.
   Már a kapunál jár, amikor elugranak, és felpofozzák.
   - A! Ezt most miért?!- De amint kimondta már leesett neki a tantusz. A feldúlt szőkeség viharzott el mellette, és ismét egyedül állt a padsorok között. Kitört előle a nevetés, és elindult a klubhelységi toronyba, de megállították.
   Megragadták a karját, megfordították, és karba fonták. Nagyokat pislogva, de mélyet szippantott a kókuszillatú szőke hajtincsekből, de mielőtt még megjegyezhette volna, hogy „el ne engedj!”- ami igen sértő lett volna az egójának-, elengedték, és már el is tűnt a lány a sarkon. Ő meg állt ott, mint egy vadszamár, és halvány mosolyra húzódott a szája, majd felsietett a lépcsőn… a sütivel a kezében.

   Milyen szép emlék… Csak nevetéssel tudom visszaidézni a jelenetet.
   - Még hogy elbőgjem magam! Micsoda sértés!
   Törökülésbe vágom magam, és nagyokat pislogva, ártatlan arckifejezéssel rebegtetem szempilláimat a lányok felé, majd jómagam is elnevetem magam. Rég mulattam ilyen jól. Ekkora mákot! A háború kellős közepén, egy sátorban jóformán bulizunk, miközben… miközben otthon várnak rám… Elfogott a bűntudat. Nem szabadna ilyen jól éreznem magam, miközben összetörtem a családom szívét, akik most is azt várják, mikor toppanhatok be a régi tölgyfaajtón… Az arcomról lefagy a mosoly. Elszáll a jókedvem, és elfog a keserűség. Talán még sem kéne itt lennem? Még csak varázsolni sem tudok, egyedül Amyre támaszkodhatok, Zoey hozzám hasonlóan még nem töltötte be tizenhetedik életévét, így maradt a kókuszillatú lány… A ba…barátom. Vagy mi a fene. Azt sem tudom, mit akar tőlem egyáltalán. Tök jól összemelegedtünk, erre szó nélkül lelép, és most, mikor útjaink ismét keresztezik egymást, könnyezve a nyakamba borul, és most meg úgy viselkedik, mintha semmi sem történt volna. Tényleg nem történt semmi lényeges, csak ez az egész helyzet. Ő, én, Zoey, az elmúlt év, a beszélgetések. De ha ő így, én is így. Barát, kész. Mi más lehetne? De nem beszélek vele erről. De. Mégis félrehívom egy kicsit!
   - Am…Áú!
   Egy párna landolt az arcomban, és egyszerre két lány vettette rám magát. Hú hallod, szétszednek a nők! Nem fogom elrontani a kedvüket, nem is kell, majd később. Ja, később rontom el a kedvüket…
   Teljes erőből püfölnek, én pedig csak nevetek, nem ellenkezem egy darabig, hátha megunják, ám egy kicsivel később –körülbelül olyan tizenöt-húsz csapás után- ÉN unom meg, és fellököm magamat az ágyról, és átkarolva mind két lányt, beterítve, a másik ágyra huppanunk, így én kerültem felülre. Vagyis valahogy úgy. Pontosan egy láb tekeredett a sajátom köré, amely valószínűleg egy Zoeyhoz társul, félig rajta heverek, és a jobb oldalamon (jobb felem alatt), egy Amy-buksi kandikál ki, őt teljes mértékben magam alá döntöttem. És… Az az illat… Elég idiótán festhetünk ki, akár egy kupac hús.
Lassan kifejtem magam a két lány közül, felugrom és a kócos hajamba beletúrok kétszer, felcsúszott pólómat letűröm, bár szívesen levenném egyik lány társaságában, de hogy mindkettőjébe? Végül is nem bánnám, de ez nem az helyzet sajnos.
   - Befűtök- kacsintok mindkettejük felé, majd eltűnök a nappaliban.
   Otthagyva őket, a nappali közepén elhelyezkedő kis, zárt kályha felé veszem az irányt, leguggolok mellé, pálcám előkapom, és már mondanám a varázsigét, amitől kis lángocska gyúlna ki a pálcám végén, de csalódottan rá kell jönnöm, hogy nem folyamodhatok mágiához. A pálcám visszadugom a farzsebembe, ám az félremegy, és a földön köt ki, de nem veszem észre, helyette, előkapok a táskámból egy doboz gyufát. Hiába, muglik között nőttem fel.
   Többszöri próbálkozás után végre meggyullad, így felhelyeztem a hátsómat a karosszékbe, és kinyújtóztattam a lábaim. Melegszem.