Loch Nessi tó kietlen része

[- Jauccs... azért az elnyomó hatalom igazán találhatna más elfoglaltságot, mert így túlsúlyosnak tűnik]

Zoey & Oliver

Némán jegyzem meg, hogy Oliverbe belefojtottam a közlendőjét az első párnacsapással. Később majd meg kéne kérdezni tőle, hogy vajon mit akarhatott. Később... most azonban párnacsata, ahogyan Zoey is kiáltja mellettem harcba szállva. Hamarosan elhullik mellőlem a bajtárs, azután váratlan fordulat: Oli felülkerekedik, szó szerint. Arra eszmélek fel, hogy mindketten rajtam hevernek, mozdulni sem tudok a súlyuk alatt. Alig hallhatóan nyögök fel.
- Jauccs... azért az elnyomó hatalom igazán találhatna más elfoglaltságot, mert így túlsúlyosnak tűnik - hörgök levegő után kapkodva, finoman karmolászva Davin karját, többre ugyanis nem telik erőmből. Hiába, oxigén nélkül nehéz bármiféle mozgást megvalósítani, nemdebár?
Nézem, ahogy szemérmetesen megigazgatja a pólóját és hirtelen nevethetnékem támad a mozdulatok láttán.
- Hát tudod, Davin, régebben nem voltál ilyen szégyellős fickó - kuncogok gonoszkásan. - Nyugodtan ledobhatod azt a pólót, ha ennyire meleged van! Én már láttalak egyszál alsóban is, Zoey pedig nem fogja elbőgni magát a látványtól, garantáltan, hiszen nem vagy te olyan csufi, hogy sírni kelljen a mellkasod láttán. De hogy spontán vetkőzéssel reagálj megrendítő jelenlétünkre...
A kuncogás nem halkul egészen addig, amíg ki nem teszi a srác a tappancsait a szobából, sőt, jódarabig visszhangzik utána - talán kétszólamban, ha Zoey beszáll - a gonoszdi kacaj.
Szóval befűt. Mintha nem lenne itt ígyis eléggé dögmeleg; habár talán csupán a csatától melegedtem így ki. Majd ki kell mennem hozzá, muszáj lesz beszélnem vele erről-arról, azt hiszem. Zoey-tól nem féltem, hiszen mindketten rendesek és jófejek, ha véletlenül összejönnének, abból sem lenne probléma. Sokkal inkább a saját érzéseimet kéne letisztáznom, lehetőleg még mielőtt utána megyek. Különben nehéz lesz neki bármit is mondani, legfeljebb eddigi barátságunkról cseveghetünk el.
Bekapcsolom a ládámból frissiben előhalászott, teljesen mágiamentes magnót és egy talán tíz évvel ezelőtti kazettáról felcsendül a jól ismert dallam, kellemesen vidám hangulatot árasztva, a hallgatót zsongítva. Halkra állítom a hangerőt, hogy ne hallatszon ki a sátorból, de mégis nyugodtan tudjunk beszélgetni Zoey-val, Oliver egyetlen szót se hallhasson meg odakint, amit esetleg nem kellene meghallania. Kényelmesen elfészkelődök az ágyon, azután halkan szólok Zoey-nak.
- Nos, mi a véleményed Dav... ööö, Oliverről? - vigyorgok félig háttal fordulva a párnákat és arcvonásaimat egyaránt rendezgetve.

~Amy, Oliver~[/size][/color]

Nem akarja elképzelni, milyen enyhén szólva is félreérthető látványt nyújthatnak az ágyon fekve (túlságosan is előhozná belőle az igencsek szunnyadó, francia énjét), miután Oliver megunja az egészet és maga alá gyűri a két leányzót. Ezt Amy érthető módon kevéssé honorálja, megjegyezvén, hogy szálljanak le róla- ahogy Zoey magában hozzáteszi: ha nem akarnak még több bonyodalmat maguknak. A kérés egy részét azonban nem hagyhatja szó nélkül…
- Túlsúlyooos? Kikérem magamnak! –játssza a duzzogót, miközben azért vigyorogva száll le egértársáról, nehogy az még azt higgye, tényleg megsértődött- mert nem. Oli is „levette a nyomást” a szőke lányról, most pedig szégyellősen simít végig a haján és igazítja meg a pólóját. A barátnő megjegyzésére belőle is kitör a nevetés, az egyik párnát emeli az arca elé, hogy elfojtsa kissé… meg hogy elrejtse tűzvörös arcát. Rossz az, aki rosszra gondol, de hát Istenkém, neki mindig is túl élénk volt a fantáziája… Túlságosan is. Mikor lenyugszik és leereszti a párnát, majdnem kiszalad a száján, hogy vajon mit rejtegethet ennyire, de még időben észreveszi, hogy a címzett kiment a szobából. A nagy nevetésben nem hallotta a fiú búcsúzását.
Amy rögtön rátapint a lényegre, már miután előhalász egy kazettás magnót, és bekapcsolja. Mugli darab, főleg a felcsendülő, távolról ismerős dallam bizonyítja ezt. Zoey összeráncolja a szemöldökét, és először erre kérdez rá.
-  Meddig jók benne az elemek?
Na nem mintha figyelmen kívül akarná hagyni a kérdést, de… össze kell szednie a gondolatait. Örül, hogy a zene megteszi azt a hatást, amit egy jól irányzott disaudiótól várnának, és ugyanolyan halkan válaszol végül. Nem érti, miért, de zavarban van- valahogy könnyebb így, hogy barátnője a párnákkal foglalkozik…
- Hát… rendes srác, megbízhatónak látszik, és van humora. Kedvelem. Kicsit fura, hogy így váratlanul a nyakába csöppentünk, mert sátor nélkül nem mehetünk sehova… de úgy nézem, nem bánja. És úgy látom, nagyon kedvel téged.
Vajon miért fordult Amy a rakodáshoz? Újabb kérdés a két háztárs között. Ez eszébe juttatja az alapvető problémát - hogy tulajdonképpen fogalma nincs, mi folyik itt. Egyik pillanatban hülyéskednek, mint a barátok, a másikban pedig… és nem tudja, melyik az igazi.
- És mi a helyzet veletek?
Arca komoly, jelezve, hogy őszinteségre és egyértelműségre számít. Hirtelen úgy érzi, lehet, hogy túl hirtelen és szigorú volt, ezért magyarázatot fűz hozzá.
- Nem azért, hogy számon akarlak kérni, vagy valami… csak… jobb, ha elejétől fogva tiszta vizet öntünk a pohárba, nem?
Melege kezd lenni, de sajnos egy szál felsőben jött el a házból… habár, a táskája idebent van. Oda is megy hozzá, vállig belenyúl, és kihúz belőle egy ujjatlan pizsamát. Le is cseréli a mostani ruhát (persze az után, hogy nem észlel mozgást kívülről), majd a szemét forgatva és vigyorogva ül vissza.
- Mintha nem lett volna elég melegünk így is a párnacsata miatt. Milyen kazettáid vannak? –tér át egy másik témára.
Behívja vajon Olivert, vagy inkább tárgyalják meg, hogyan tovább? Nem, a hogyan tovább fölösleges kérdés, hisz úgy sem tudja rá a választ senki. Hirtelen rászakad a valóság, annak teljes súlyával: itt vannak a semmi közepén, három 16 körüli kölyök, akik közül kettő legfeljebb muglik ellen tudna védekezni, még egyikük sem tud rendesen hoppanálni, és valószínűleg előbb-utóbb keresni fogják őket. Reménytelen egy helyzet… egy lyukas knútot nem adna hármújuk életéért. Bele is bokszol az egyik párnába.
De hát nem volt választásuk. Abban a házban nem maradhattak, és nem csak azért, mert leégett- ott keresték volna őket először. A Roxfort ugyanígy veszett ügy.
- Te, Amy… szerinted hányan bujkálnak? Mindenki nem találhatott módot rá… -szólal végül meg, majd meg is rázza a fejét. –Hülye vagyok… már megint ilyeneken rágódom…  

[Oliver...]

Ms. Cleve,
Ms. Joy


   Lábaimat felhúzom, akár egy kis gyerek, és próbálok felmelegedni. Bár a hálóban fülledt volt a levegő, idekint már kevésbé. Felpattanok a helyemről, s a táskámért nyúlok, majd abból előhalászva két hosszú sálat, azokat a nyakam köré tekerem. Sál. Imádom a sálakat.
   Egy-két percig el-elüldögélek a karosszékben, mire valami morgást véltem hallani. Éjszaka közepe, Skócia egy kietlen vidékén, valami mélyről jövő, tompa, hörgő morgás... Elfogyott a sós mogyoróm. Éhes vagyok! Találnom kéne valami ehetőt. Hoztam egyáltalán valamit? Nem tudom mióta vagyok úton, de olyan sok minden kavarog a fejemben, hogy már azt sem tudom, hogy fiú-e vagyok, vagy lány, nem hogy még emlékezzek rá, mit csomagoltam. Beletúrok a táskámba, és felfedezek pár gyümölcsöt, zöldséget, gyógynövényt, sőt valami fiolát is, amiben egy elég gusztustalan, beazonosíthatatlan kotyvalék, amiben valamiféle darabkák úszkáltak, és kitudja mióta van a táska oldalzsebében. Remek! Almás-céklás-méreg, nyami!
   Unottan félredobtam a szatyrom, és megállapítottam: egyre hidegebb lesz. Csak most jövök rá, milyen lehetetlen és kétséges helyzetben vagyok. Vagyis, már vagyunk. Mert hogy most már nincs, én vagy te, hanem csak mi. Egymásért felelősek vagyunk, és nincs lehetőségünk, jogunk, másikat a bajban hagyni, sőt ha kell magunkat keverjük veszélyes helyzetekbe, ha ezzel megvédjük csonka csapatunk egyik tagját. Legalább is én így gondolom, de hogy a lányok... Amyt ismerem, ő is hasonlóan vélekedhet, de hogy Zoey? Ám mardekáros, nincsenek előítéleteim vele szemben, mégis aggasztó... Nem ismerem, így nehezemre esik bízni benne, de két érv szól mellette egyedül. Viszont azok igazi érvek. Eltöltöttem vele, majdnem egy órát, és még nem támadt rám, sőt egy rossz megjegyzése sem volt, egy pont oda. A másik, Amy legjobb barátnője, és a lány gondosan válogatja meg a barátnőit, és ha ő bízik benne, én is bízok.
   Elég kétséges helyzetbe kerültünk. Amy az egyetlen személy, aki varázsolhat, anélkül, hogy törvénybe ütközne, alig van élelmünk, fogalmunk sincs, hogy hol a bánatban vagyunk, éjszaka van, és kitudja hány halálfaló, vagy egyéb emberek mászkálnak erre felé, amiknek a jó oldalhoz való tartozásuk igen kétséges, és ne feledkezzünk meg arról se, hogy a lányokat támadás érte, kisebb-nagyobb sérüléseket szereztek, Zoey pedig, alig bír talpra állni, nem hogy még járni, futni, harcolni. És mégis mosolygunk, nevetgélünk, pedig semmi okunk nem lenne rá. Nekem sem szabadna, de úgy érzem, ezekkel a dolgokkal egyensúlyozhatom, azt a tudatot, hogy benne vagyunk a szarban.
   Megszólal valami lágy dallam. Felpattanok, nyúlnék pálcámért, de sehol sem találom! Hol lehet?! Előbb még a kezemben tartottam! Végig pásztáztam szemeimmel a padlón, míg végül rá nem akadtam a fa rudacskára. Hál' Istennek! Bár felesleges az izgalmam, mivel rá kell jönnöm: a szoba felől jönnek a zajok. Vajon mit csinálnak? Megbeszélik, hogy miért nem jó a sátor, vagy mi nem jó velem? Hiszen lányok, persze, hogy pletykálkodnak! Megbeszélik, mit gondolnak a fiúról, vagy a helyzetről, vagy hogy hány körmük tört le. Aggodalmasan összehúztam szemöldököm, s halkan az ajtóhoz settenkedtem. Biztosan nem hallják a lépteim, az egymásra terített szőnyegek felfogják a lépések koppanását. Közel hajolok az ajtóhoz, és próbálom kiszúrni a dallamot, és csak a női hangokra koncentrálni.
   Oliverről...kicsit fura...sehova...bánja...tiszta vizet...
   Uramisten! Mi a frászkarika baj lehet, vagy miről beszélnek? Áá, ez az idióta zene... Kezdek kétségbeesni, de közben fel is forr az agyvizem. Kibeszélnek? Amy is? Valami baj van velem? A fenébe is mindkét lánnyal, én adom nekik a sátrat, miattam van meleg, miattam van fedél a pici buksijuk fölött, és erre ez a hála! Bár többet hallanék!
Nekitámaszkodok az ajtónak, de mivel a falap nem kattanásig volt becsukva, az a testem hatására kicsapódott, mire én elvesztem az egyensúlyom, s bezuhanok az ajtófélfák között. Te fatális barom...
   Felkászálódok, amilyen gyorsan csak lehet, elvörösödve zavart nevetéssel, kinyögök, valami "Bocsánat"-félét, és kiténferegek a szobából. Ismét. Gratulálok...
   Magamra kapom a kabátom, és kirontok a sátorból, ha bagóznék most nagyon rágyújtanék...nagyon... Ez most már sok volt. A nyakamba ugrik egy hatvankilós lány, hirtelen többen lettünk, Amy, a tavalyi év, Zoey, a hallgatózás, kókuszillat, család, háború... Túl sok minden zúdult a nyakamba, de semmi baj! Csak...csak hadd pihenjek!
Letelepedtem egy nagyobb sziklára, ami a közelben emelkedett ki a földből, és mélyeket szippantottam. A jeges levegő szúrta a tüdőmet, de lehet ez tesz most jót. Hideg volt a szikla, a levegő, a telihold magasan járt, és koromsötét minden.
   Mozgás.
   Zörgés.
   Suttogás...
   - Oliver...
   Ijedség.
   Képzelet játéka.
   Biztos.
   Homály.
   Suttogás.
   Fejrázás.
   Baromság!
   Felugrok és idegesen, hunyorogva járkálok fel-le a sátor bejárata előtt.

[- Az elemek...? -]

Zoey & Oliver

Meddig-meddig, hát honnan tudjam én azt?! Ráripakodnék Zoey-ra, ha nem lenne annyi lélekerőm, hogy valahogy mégis visszafogjam magam. Nem értem mitől lettem hirtelen ilyen ideges. Meglehet most ér utol a szokásos lelkizés? Minden balhés helyzetben könnyedén helytállok, legalábbis látszólag, csak azután jön a feketeleves. Amikor biztonságban tudom magam és lenyugodtan, az agyam kiértékeli a helyzetet és remegni kezdek. Utólag jön ki az idegesség.
S mintha csak erre vártak volna, végtagjaim tremólozni kezdenek, bal szemem mellett tikkelésbe fog egy ér. A fenébe is, hát miért kéne számon tartanom meddig bírja az elem a magnóban? Mintha nem lenne értelmesebb kérdés egy ilyen nap után... Ajkamba harapok a dühöm levezetése végett, a fájdalom valamelyest helyre pofoz. Vér serken fogaim alatt, szemem sarkából lopva letörlök egy könnycseppet.
Anya meghalt. Ezen már nem lehet változtatni soha. Megölték. Bosszút kéne állnom, nem itt bujdokolni a semmi közepén! Miért kellett neki is mghalnia?! Szemét az élet. Én pedig azon töprengek Oliver sátrában, hogy vajon meddig bírják azok az átkozott elemek a magnó üzemeltetését. Gyökértelenül, egyedül maradtam a világban, egy szál rokonom sincs már.
Talán ezért örültem meg annyira Davinnek, amikor belebotlottunk. Nem tudom. Hatalmas, kusza köd kavarog bennem, képtelen vagyok megfogalmazni érzéseim. Könnyebbnek látszik hát az elemek tartósságán töprengeni és tovább rettegni passzívan attól a perctől, amikor Zoey majd megkérdezi mi van Oliverrel és velem. Mert nyilvánvaló, hogy rövidesen meg fogja kérdezni, hiszen én is ezt kérdeztem tőle. De miért tettem? Néhány napig még elszórakozhattunk volna enélkül, legfeljebb körbetáncolgatva a kérdéskört.
- Az elemek...? - kérdezek vissza tétován, azután vállat vonok - Lövésem sincs.
Végszóra csapódik be hatalmas robajjal Oliver. Arcomra különös kifejezés ül: félig öröm, mert így nem beszélhetünk a srácról, amíg itt van; félig pedig csalódás. Sejtettem, hogy hallgatózni fog, de nem hittem ennyire bénának, hogy bepottyanjon az ajtón. Lökött. Elmosolyodok, gyomorgörcsöm feloldódik, s nem a kárörömtől. Az imánti düh ugyanolyan váratlanul lebben tova, mint ahogy érkezett. Oliver méltósága romjait kézen fogva távozik köreinkből. Ahogy hallom meg sem áll a sátor bejáratáig, azaz mostmár biztosan nem fog hallgatózni.
Eleresztem az eddig nyomorgatott-gyűrögetett párnát, néhány dörgő pofonnal felpúpozom a sarokban, majd ilyképpen némi erőre szert téve Zoey felé fordulok, hogy ráárasszam tétovaságomat. Valakivel muszáj megbeszélni a dolgot. Hiszen még én sem tudom mi a helyzet, mit érzek valójában. Beismerően bólintok.
- De, jobb. Tudod... amikor megismertem Davint, akkor nem éppen barátian néztem rá. De aztán szép lassan megváltozott a helyzet, összebarátkoztunk, sokat nevettünk együtt és mégis lehetett vele komolyan beszélni, ha arról volt szó. Megértett, segített amikor kellett és elfogadott ilyennek. Egyszerre azon kaptam magam, hogy talán már több is mint barát, akkor én... - hatalmasat sóhajtva elpirulok beszéd közben, mert bizony ciki amit tettem -, én egyszerűen megfutamodtam. Érted? Elmenekültem, el akartam tűnni az életéből. Oliver fiatalabb nálam. És barátok vagyunk. Nem tudom mit érez, soha nem mondta. Elfutottam. Azután véletlenül botlottunk újra egymásba, de addigra kezdtem belezizzenni a hiányába. Nem tudom hová tenni. Zavaró az a két év korkülönbség és az is, hogy nem mondja el mit érez, mit gondol rólam. Azt hiszem ettől most nem lettél okosabb, de én sem.
Hatalmas sóhajjal fejezem be a szöveget és érzem, mintha valamelyest könnyebb lenne. Mostmár legalább Zoey tudja mi a helyzet, bár én még nem. De megfejtem, ha addig élek is! Azután gyorsan áttérek a kazettákra, mintha a téma elterelésével a figyelmet is elterelhetném örökké zűrzavaros magánéletemről.
- Nincs semmi újdonságom, ilyesmire ne nagyon számíts. Csak egy-két kazit dobtam be siettemben a ládába, fogalmam sincs miért. Hiszen bujkálni készültünk. Főként '80-as évekbeli számok vannak a kazettákon, mint például Don Henley Boys of Summer-je, meg hasonlók.
Elhallgatok, a bujkálós kérdésre inkább nem válaszolok. Gyomrom ismét összerándul, vasmarok tartja fogva, kiújul a kéz- és lábremegés is, azután lassan az egész testem reszketni kezd. Vajon hol lehet most anya? Eltemették vagy otthagyták ahol meg lett ölve? És a lelke? A varázslók és boszorkányok hová szoktak jutni haláluk után? Létezik egyáltalán menyország, pokol, miegyéb? Anya, miért kellett meghalnod? Igazán várhattál volna még néhány évezredet, még látnod kellett volna ahogy felnövök. Miért ölnek egyesek embert, embereket? És miért pont anyát?! Másra kéne gondolnom, de mindig visszatér a kérdés, a miért?.
Beszélnem kell majd Oliverrel is. Tudni szeretném mit akart mondani az előbb, amikor letepertük Zoey-val. Majd, még ráérek vele. Egyelőre inkább tisztáznunk kéne idebent a helyzetet. Zoey, remélem tudsz segíteni, mert én ehhez kislány vagyok, icipici. Kétségbeesetten nézek barátnőmre, mintha tőle várnám a választ és a megoldást minden problémámra.

~Amy, Oliver~

Feljegyzést készít magában, hogy ilyen hülye kérdést, mint ez az elemekkel, máskor ne tegyen fel. Barátnője láthatólag olyan feszült idegállapotban van, hogy arra szó nincs. Ez még nem is csoda, ő, Zoey sem éppen nyugodt- a kérdés a részéről önvédelmi mechanizmus volt, hogy elterelhesse a figyelmét a nap eseményeiről. Mert ha valamire, azokra aztán egyáltalán nem akar gondolni, a világért sem. Hátán akaratlanul is végigfut a hideg, és hogy lenyugodjon, szorosan lehunyja a szemét, reménykedve, hogy nem veszik észre.
Persze a hallgatózó Oliver épp ezt a pillanatot választja, hogy beessen az ajtón. A meglepetéstől a mardekáros lány összerándul, és csak a szája elé kapott keze miatt nem sikkant egyet. Mielőtt annyit mondhatna, hogy „A frászt hoztad rám!”, vendéglátójuk kitrappol, meg sem állva a külvilágig. Zoey aggódva néz utána, és magában csodálkozik Amy megkönnyebbült, vidám arcán. Vajon mit hallhatott a fiú?
Ezen azonban nincs idő töprengeni- a szőke egértárs belekezd az állapotok ecsetelésébe, amire összevont szemöldökkel, minden szót külön és együtt is elemezni próbálva figyel. Világos, hogy tetszenek egymásnak, és jól kijönnek, úgyhogy az egyetlen igazi akadály a furcsa félénkség és a korkülönbség. Nem is igazán érti, mi itt a probléma a korral… Úgy dönt, hogy egyenesen meg is mondja ezt, nem kerülgeti, mint macska a forró kását.
 - Két évvel fiatalabb? Őszintén, szerintem az másodlagos. Hisz olyan jól kijöttök egymással… De az elmenekülés nem ciki. Össze voltál zavarodva, ahogy az elbeszélésedből kiveszem, plusz ott van még az is, hogy korábban kitűnő baráti viszonyt tartottatok fenn, és… egy vallomás veszélyeztette volna. Arról pedig, hogy mit érez… a tettei, a hangsúlya eléggé jelzi- nekem legalábbis úgy tűnik, hogy ő is hasonló problémával küzd és próbálja palástolni. –mosolyog a barátnőjére (aki a sóhajból ítélve már a vallomástól is megkönnyebbült), az igazat mondva. Akárhányszor kezdene ugyanis reménykedni, képtelen nem észrevenni azt, ami a két griffendéles között megy. Kicsit furcsa harmadiknak maradni, de… nem tehet mást. Tudja magáról, hogy túl gyorsan jönnek nála a fellángolások, és nem tudja, meddig tartanak; emellett, csak ma ismerte meg a fiút, így a többéves, szerelemmé lett barátságuk természetszerűleg behozhatatlan hátrány a számára. Igen, behozhatatlan, mert kölcsönös.
Mégis… a barátnőjéről van szó, arról, aki áthívta őt nyárra, akivel mókáztak, komolyan beszéltek, és egyszerűen elfogadták egymást. Ezek után természetes, hogy arcon köpné saját magát, ha nem segítene, most, mikor nem elég a menekülés meg az anyja halála, még ez az érzelmi zűrzavar is előjött. Bármennyire nehéz is feladnia egy céltudatos mardekárosnak, azért ő sem vak annyira, hogy ne lássa, ha reménytelen az eset.
A kazetták témája kellemes kikapcsolódás; a nyolcvanak évekbeli számok egy részét ismeri, de nem mondaná magát túlságosan jártasnak a dologban; francia nagyanyjánál ugyan hallgattak mugli zenét is, de az vagy régebbi, vagy újabb volt (attól függően, hogy a nagyi vagy az unokatesók ízlése dominált éppen).
Már megint szerencsétlen kérdést tett fel- szőke egértársa hallgatásba burkolózik, és odabent mintha tíz fokkal leesne a hőmérséklet a feszültségtől, ami megmutatkozik a remegésben is. Túlságosan is ismerős a helyzet- neki is alig sikerült kihevernie Lizzie halálát, mielőtt elment Amyékhez, a nyaralás azonban sokat segített. Az a kétségbeesett tekintet meg végleg eldönti a helyzetet: Odalép barátnőjéhez és átöleli.
 - Nyugodtan engedd ki… -mondja. Fellengzősen, mindentudósan hangozhat, de nem annak szánta. Ilyenkor semmi más nem segít annyira, mint egy jó sírás, ordítás vagy hasonló, tudja ezt magáról. Ha mást nem is, legalább kimeríti az embert, és édes, ájulásszerű álmot ad.
~Remélem, tudok segíteni…~ Lassan elengedi, majd a szemébe nézve megpróbál mosolyogni.
- Most pedig menj utána, mert tartok tőle, hogy teljesen félreértette a helyzetet.     

[lény]

lányok
de elsősorban a lény

   Kimerült vagyok. Nagyon.
   Megdörzsöltem a szemeim, már képzelődök is. Fel-alá járkáltam a sátor előtt, de egy pillanat alatt elbotlottam, és a kavicsokra buktam.
   - A fenébe...!
   Feltápászkodtam, és úgy gondoltam, jobb lesz, ha inkább leülök. Nagy nehezen visszataláltam a sziklához, és -még ha nem is kényelmesen de- elhelyezkedtem rajta. Nem láttam semmit, de már nem hunyorgok. Ebben az egy évben a testem hozzászokott már ahhoz, hogy hiába hunyorgok, a látásom nem javul. De én még nem szoktam hozzá, és marhára idegesít, így behunytam a szemem, és rákönyököltem térdeimre, arcomat kezeimbe temettem.
   Mocorgás. Megint! Á! Megbolondultam...
   Nem nézek fel...Csak...Csak simán meggajdultam, nincs itt semmi.
   - Oliver...!
   - Ki az?]- felpattantam, és körbenéztem. Ki az? Egy halálfaló? Az nem lehet, már péppé átkozott volna, nem a nevemen szólítgat. A tó felé sandítottam. Onnan jöhetett? Lassan oda lépdelek a tó vizéhez és elsuttogok pár szót.
   - Itt vagyok...
   Idiótának éreztem magam, de nem tudtam többet tenni. Valaki (vagy valami) itt van, és ismer, tudja a nevem. Leguggoltam a vízhez. Sellők talán? Nagyon sekély a víz itt, nem valószínű, hogy egy varázslény szólított volna meg a tóból, de akkor mi?
   Felkaptam egy lapos kavicsot, és elhajítottam, párat ugrott a vízen, de négy méternél nem jutott tovább. Még apám tanított meg egyszer kacsázni. Olyan tízéves lehettem, egy tavaszi hétvégén, elutaztunk egy hatalmas tóhoz. Nem emlékszem, hogy hívták a tavat, de gyönyörű volt, tükörsima, hirtelen mélyülő víz. A Nap sütött, de mintha feleslegesen, és csak fényadó gyanánt, jóval áprilisban jártunk már, de pulcsit kellett húznunk, hogy ne fázzunk. A Mercedes megállt a tó mellett magasodó fák árnyékában, kicsi énem pedig durcásan mászott ki az autóból. Nem akartam ott lenni. Hideg volt, apámmal voltam, és ehelyett otthon is játszhattam volna, vagy a barátaimmal keveredhettünk volna bajba, de én ott voltam, egy nagy tócsánál, az apámmal. Duzzogva a víz széléhez trappoltam, és lecövekeltem a szélén. Nem érdekelt, milyen csodálatos volt a természet a tó, az úszkáló hattyúk a víz felszínén, nem érdekelt, hogy apámat elszomorítom, én nem ott akartam lenni! Gyermeteg viselkedésem ellenére édesapám nyugodtan, sőt, vidáman lépdelt mellém, és zavartalanul, felkapott egy kavicsot és elhajította. A kavics bámulatra méltóan reppent, és tízszer, talán tizenötször is megpattant a tó vizén. Tátott szájjal bámultam az elsüllyedő kavicsot, több méterre a parttól. Rápillantottam apámra, ő pedig diadalittas mosollyal hozzám fordult: "Próbáld csak meg!"- már csak büszkeségből sem akartam kavicsért nyúlni, hisz én nem akartam ott lenni, nekem nem volt szabad azt élveznem, de mégis olyan könnyedséggel repült az a kavics, hogy egy épeszű ember, nem is hinné, hogy egy ilyen kis vacak, ilyet tud. Én is tudok ilyet. Mi lehet ebben olyan nehéz? Semmi. Elhajítod, aztán nézed, ahogy repül és repül, míg el nem tűnik a kristálytiszta vízben. Elégedett mosoly ült ki az arcomra, apámra pillantottam, aki csak mosolygott. Felbuzdulva felkaptam egy követ, és minden erőmből a víz felé hajítottam. Nem hogy még tízet, de egyet sem pattant. Durván a vízbe placcsant, körül-belül egy méterre tőlem, mintha csak egy féltéglát dobtam volna bele. Mérgeset dobbantottam a lábammal, és megállapítottam: ez hülye játék. Tüntetően még hátráltam is pár lépést, de apám csak felnevetett. Összefontam karjaim, és már azon gondolkoztam, hogyan jussak el az autóig, anélkül, hogy apám észrevenne. Bosszúsan figyeltem, ahogy felkap a sáros földről egy lapos, igazán - de tényleg nagyon-  kicsi kavicsot, és a kezembe nyomja. "Ezzel próbáld meg!"- rám kacsintott, és elgondolkozva, gyanakvóan tettem pár lépést a víz felé. Ugyan most miért sikerülne? Már lendítem a karomat, de apa keze megállít. Mi van már megint? "Így csináld!"- háta furcsán begörnyedt, természetellenesen jobbra fordult és a kavicsot tartó kezét merőlegesen törzsére, kitartotta, én pedig mint egy kis majom utánoztam. Karját hátrahúzta, és előrerántva csuklóját elengedte a kavicsot, ami - ugyanúgy, mint előbb- sebesen szállt a vízfelszín felett. Vettem egy mély levegőt, arcom eltorzult a koncentrálástól, és elszántam eldobtam a követ. Egy helyben ugrálva, ujjongtam, mert a "kacsám" végigszántotta a vizet. Nem olyan sokszor, mint apámé, és nem is olyan messzire repült, mint az övé, de sikerült! Apám boldogan barackot nyomott a fejem búbjára, és a délután hátralévő részét, azzal töltöttük, hogy tökéletesítsük a tudásom.
   Négy méter, elég gyatra. Pásztáztam a sáros tópartot egy laposabb kavics után, nehéz volt, de végül kitapogattam egyet, de amint felnéztem elüvöltve magam, hátraestem a fenekemre. Szívem vadul vert, pulzusom az egekben, szemeim kikerekedtek az ijedségtől. Az a köd folt, amit előbb láttam, most szembe nézett velem. Kiáltásom pillanatában el is tűnt, felszívódott, mintha ott sem lett volna. Felugrottam, és elkiáltottam magam ismét:
   - Uramisten, megőrültem?!
Két szempárt láttam, és a szemek körül azaz áttetsző, gomolygó füst, ami Holdként világított. Begolyóztam. Na, nekem elég volt a friss levegőből, így a sátor felé vettem az irányt.
   - Oliver!
   - Nem!
   Befogva a fülemet, mintha ezzel meggátolnám, hogy az ismerős hang elérjen a tudatomig, befogtam, és berontottam a sátorba. Behúztam a cipzárt magam mögött, és zihálva a fotelba rogytam.

[- Ugye nem baj...?]

Zoey & Oliver

Végre felszáll a szememről a szerelmesek közismerten rózsaszínű hályogja, azonban rögvest visszahőkölök a látványtól. Na nem mintha eddig színtiszta pinkben láttam volna a világot, de mégis... Megrémít az, amit Zoey-n látok. Nem hittem, hogy valaha megeshet velem, pontosabban velünk ilyesmi. Ugyanaz a srác tetszik mindkettőnknek. És nemcsak hogy ugyanaz tetszik, de még össze is vagyunk zárva bizonytalan időre ezzel a bizonyos személlyel. Hát én mentem megőrülök! Ha egy kicsit gyengébb lenne az idegrendszerem, akkor nyilván a hajamat tépném saját szerencsétlen hülyeségünket látva. Bezzeg a moziban milyen jót derülnék a történet ilyetén alakulása láttán. Néha azt kívánom, bárcsak egy szimpla regényhős lennék, sokkal könnyebb volna az élet és nem sodorna ilyen helyzeteket elém.
Nem azért aggódok, hogy összevesznénk egy pasason, ahhoz túl sokat jelent a barátságunk azt hiszem mindkettünknek. A baj sokkal inkább az, hogy egy igazi, élő, eleven srác nem olyan, mint egy játékbaba. Nem lehet következmények nélkül másikra cserélni ha meguntad; és Oliver nyilván nehezen viselné, ha játszadozni kezdenénk vele. Azonkívül gyomrom sem lenne egy szerelmi háromszöggel szórakozni, jobb dolgom is van annál.
Nem hinném, hogy bármiféle előnyt jelente a fiúnál a korábbi ismeretségünk, vagy akár hátrányt a korunk, mindenesetre engem eléggé feszélyeznek bizonyos tényezők. Sosem voltam az az ömlengős típus, aki egy-egy kósza érzést órákig ecsetelt és árnyalt. Akkor most mégis mi lelt? Mitől lettem hirtelen ilyen tépelődős, ömlengős? Kizárt, hogy mindez csupán Oliver műve volna, egyetlen fiú miatt nem bolondulhatok meg ennyire.
Meglehetősen kétségbeesett fejet vághatok, mert Zoey mindenféle fintor és tréfálkozás nélkül kezd a biztatásomba. Talán ettől lenne egy barát igazán jó barát? Amikor komoly témáról komolyan is lehet vele beszélni, de a saját érzései ellenére sem próbál kiszúrni az emberrel. Jaj, Zoey, ezt talán sosem tudom meghálálni neked! Szó nélkül vetem magam a nyakába, hogy legalább egy hálás öleléssel kifejezzem valahogyan, mennyire szeretem és tisztelem őt.
A végtagremegés immár múlófélben van, lassan kezdek úrrá lenni magamon. Egy könnycsepp azért mégis megindul a jobb szemem sarkából, sebtiben végigszánkázik arcomon, mielőtt letörölhetném a karommal.
Zoey biztatása pedig hab a tortán. Kezdem érteni miért fogadtam olyan hamar a bizalmamba a lányt, dacára mardekáros voltának - amit akár bátran mondhatunk múlt időben is, mert ki tudja mi lesz idén ősszel suli helyett -. Bocsánatkérő fintorral indulok kifelé, azonban az ajtóban még tétován visszafordulok a kilincset markolva, mint a halálos beteg az orvosi rendelőbe nyitás előtt.
- Ugye nem baj...? - hebegem.
Mintha várnám, hogy visszahúzzon, visszahívjon maga mellé és végigbömböljük egymás vállán az egész estét. De nem, nem ez történik.
Az ajtón kilépve újabb meglepetés vár, ugyanis Oliver ott ül a nappaliban. Elé telepszek a szőnyegre, törökülésbe fészkelődöm, azután belátom, hogy nem lehet tovább húzni az időt. Zavartan elsvenkel a tekintetem a fiú válla mellett, majd végre ráveszem magam, hogy a szemébe nézzek. És megkérdezem:
- Mondd, Davin, mit akartál odabent mondani? Mármint mielőtt letámadtunk a párnákkal?
Hát igen, ennyit a női bátorságról, gyáva nyúl vagyok, ezt tudomásul kell vennem. Belepirulok a kérdésbe, mert persze nem ezt akartam megérdeklődni. Egészen más miatt jöttem ki, ez mindössze csak egy indok, egy kibúvó, hogy késleltessen a gyávaságom miatt a kérdést. Azt a kérdést, ami számomra hatalmas horderővel bír és ekként hangzana, ha egyszer elég bátorságom lenne megfogalmazni: Tudnál engem szeretni? Lehetnék számodra több mint barát?.

~Amy, Oliver~

Amy tekintete megváltozik. Rájött volna ő is? Nyilván… ilyen titkok nem maradnak sokáig rejtve. Komédiába, vagy inkább melodrámába illő jelenet (attól függ, honnan nézzük), ahogy ott állnak ketten, végiggondolva a sok jóval nem kecsegtető helyzetet. Összezárva azzal a fiúval, aki mindkettejüknek tetszik - erre mondják, hogy az életnél „regényesebb” helyzeteket egyetlen író sem tud kreálni, bár ő inkább az abszurd szót használná jelen esetben. Lehet, hogy a nap eseményei már túl soknak bizonyultak, hogy ezen lepődjön meg vagy akadjon ki, de szinte már maga is furcsállja, végül milyen sztoikus rezignáltsággal nyugtázza magában: háromból kettő felismerte a szituációt - amin ő sem akar változtatni, hisz semmi kedve háromszögesdit játszani, főleg mert sem a szőke lány, sem Oliver nem érdemelné meg ezt tőle. Meg most kisebb gondjuk is nagyobb annál.
Számok, hidegek, érzelmektől mentesek. Rideg, elfogadó, behódoló fatalizmus. Mi ütött belé? Nem volt épp az a lázadozó szabad szellem (akkor máshova osztja be anno a Süveg), de ennyire passzív általában ő sem szokott lenni. A körülmények tehették… mintha tudat alatt úgy érezné magát, mint a forgószéltől felkapott levél, ami bármit tesz is, a szél kénye-kedvének van kiszolgáltatva. Találó hasonlat… nagyon is az. Ám ha valamit megtanult barátnőjétől, az annyi, hogy még a legsötétebbnek tűnő helyzetekből is lehet kiút, ha nem adja meg magát az ember, és hogy feladni már csak azért sem szabad, mert a halálfalók azt várják.
Az egértárs viszonozza az ölelést, és próbál belesűríteni sok mindent; ő csak a hálát és a barátságot érzékeli, az kelti fel a figyelmét, hogy mintha kevésbé remegne a lány. Valahogy egyre kevésbé gondol rá, mint griffendélesre- ez már nem az iskola, hanem a felnőtt, az igazi, a nagybetűs Élet, ahol csak az számít, kiben bízhatsz és kiben nem. Két bujkáló-társában pedig feltétel nélkül megbízik. Már akkor sem, ha nem igazán tudná megindokolni, miért- egyszerűen csak nem lehet bennük nem megbízni. Ha ezt akarná elmagyarázni bárkinek a régi házából, hát körberöhögnék vagy még rosszabb. Arról meg már nem is akar gondolkodni, mi lesz az iskolával, visszamehetnek-e oda valaha, és ha igen, hogyan és mikor.
Amy indulni készül. Zoey megnyugszik abban a tudatban, hogy barátnője meg nem áll, vissza sem néz… de mégis visszafordul. Bocsánatot kér, szabadkozik. A fekete hajú torkában hirtelen szúrós gombóc nő.~ Ne… légyszi, ne… légy vidám, akkor legalább azt mondhatom magamnak, hogy megéri…~
Erős késztetést érez rá, hogy még egyszer megölelje, még egyszer megszorítsa a kezét, és mint valami rossz szappanoperában, egymás könnyeit szárítsák fel. Mégsem teszi.
- Ugyan már! –nyögi ki, majd sután int az ajtó felé, hogy siessen, ne halogasson. Oliver ugyan nem megy sehová, de Amy ereje nem fogyhat el- ha most nem beszélnek, ki tudja, mikor? Ennek a helyzetnek feloldás kell… mégpedig minél hamarabb.
Csak miután becsukódik az ajtó a barátnő mögött és ő maga lassan leül az egyik ágyra, jön rá, hogy az ő akarata is kimerülőben volt. Talán még fél perc és elsírta volna magát, visszavont volna mindent. Azt pedig nem engedhette meg magának- barátnőnek adott szó, segítség az felüláll minden etikai lazaságon, amiről a…
Hirtelen düh fogta el. Átkozott házrendszer! Igaz, hogy hasonló tulajdonságok alapján könnyebben találsz barátokat, de egy életre beléd vésődik, kitörölhetetlenül.
Jaj, ne. Az utolsó két szót nem kellett volna… az emlékek áttörték az eddig őket visszafogó gátat, karját akaratlanul is keresztbe fonta a mellkasa előtt, miközben felhúzta a térdét és általában (hasztalan) kicsinek próbált látszani.
A robbanás. A rövid harc. Az elfogatás. A Crucio. Az ájulás. Az ébresztés. Az az égő fájdalom és az üzenet…
Meg fogják találni, ehhez kétség nem fért- egy halálfalót ilyen téren nem lehet alábecsülni. A kérdés csak az, hogy hol és mikor… márpedig akkor egy valamit nem tehet: nem maradhat egy helyben, és főleg nem Amy és Oliver közelében, nem sodorhatja őket veszélybe!
Próbált felállni, de úgy tűnik, túl gyorsan, mert szinte alig vált el a hátsója az ágytól, vissza is hanyatlott rá. Sikerült megállnia, hogy kiáltson vagy nyögjön, így joggal remélte, hogy kint nem vettek észre ebből semmit. Kicsit le is csillapította ez a hirtelen kudarc- hisz ugyan hova mehetne, már ha egyáltalán elengednék, amit kötve hisz. Anélkül pedig végképp sehová sem juthat, hogy észre ne vennék- így marad, felvéve és magához ölelve az egyik párnát. Csak pár másodperc múlván jön rá, hogy elmaradt egy ilyenkor szokásos esemény- nincs dorombolás, se nyivák, nem dörgölőzik a lábához és nem ugrik az ölébe (vagy mellé) senki… Gingerről bizony mindenki nagyon elfelejtkezett a harc hevében. Szerencsétlen macsek most biztos London varázsló-negyedét járja, hisz ő félig kneazle (ha jól emlékszik), így nemigen csábíthatja el másik család jó falatokkal. Remek. A nővére halott, a szüleivel és az öccsével Isten tudhatja, mi van, hogy a francia ágról ne is beszéljünk, a saját élete is tulajdonképp hajszálon függ, és még Ginger sincs itt… pedig elhozta minden holmiját! Valahol ki kell majd dobniuk… Nehéz lesz…     

[Amy… Szerinted megőrültem?]

Zoey,
Amy



   A kicsi fotelba, meleget árasztó kályha ellenére is, reszkettem. Megmarkolva a karfát, magam elé bambultam, és erősen fókuszáltam, majd koncentráltam egy porcicára, ami előttem hevert.
Hehe, meghülyültem… Mégis mi a búbánat volt az odakint? Valami varázslény, vagy csak a képzeletem szüleménye, ami kihasználva a siralmas körülményeket és az esti holdfényt, előtört és bolondozva ugrált előttem? Legszívesebben téptem volna a hajam idegességemben. A feszültség majd szétvetett, ahogy önkéntelenül is végigfuttattam magamban a pár órával ezelőtti történteket. A családom utolsó emléke, a levél, a több órányi bandukolás, céltalanul, felelőtlenül az éjszakában, nagy világban, Zoey, Amy, s az érzések, amik felkavarodtak a lány láttán, és most ez is. Ez az… izé.
   Kitartóan bámulom a porcicát, és csak egy lemosódott paca ébresztett fel kábulatomból, amire ha fókuszáltam, egy arcot mutatott. Ijedten megráztam a fejem – mintha ezzel valamelyest segíthetnék, a rossz érzések elkerülésében-, és megpróbáltam magamra erőltetni egy mosolyt, de akárhogy erőlködtem, nem jött össze semmi, maximum egy fancsali szájhúzás. Következő gond, ami a nyakamba zúdult – mert ezek után még kell gond a vállamra, tényleg-, az Amy gyötrelmes pillantása. Megviselt volt, és szemei alatt már halványan, de látszódni kezdtek a kialvatlanság és kimerülés jelei, felrepedt a szemöldöke, és szép arcán egy-egy helyen megtalálhattam egy megszáradt vérfoltot. Erőtlenül hevert előttem, én pedig kitágult pupillával bambultam vissza kék lélektükreibe, majdnem ugyanolyan ürességgel, mint előbb a porcicára.
   - Amy… Szerinted megőrültem?- tettem fel a kérdést határozottan, és komolyan.
Ismét csak bambultam, de aztán, hogy ne ijesszem meg, gyorsan a szemeibe fúrtam magam. Kérdését figyelmen kívül hagytam, fel sem fogtam talán, amit kérdezett. Nem akartam arra gondolni, hogy mit érzek Amy iránt, vagy ő mit érez irántam, a múlton rágódni, a jövőt fontolgatni, a jelenben rettegni, csak ülni akartam a fotelban, és melegedni, hogy úgy érezzem minden rendben van, és én csak otthon ülök, a radiátorunk előtt.
   Tényleg megőrültem? Falfehér voltam, mint aki kísértetet látott…Igen…Kísértet! Vagy… csak hallucinálok.
   - Szellemet láttam, aki a nevemet suttogta…- erőtlenül levettem róla a szemem, és oldalra tekintettem, a semmibe nézve.

Zoey & Oliver

Döbbenten bámulom a fiú üres tekintetét, de még jobban ledermedek attól, hogy elsiklik a kérdésem fölött. Mint akinek nem is fontos a jelenlétem, csupán annyi, hogy legyen valaki, aki felel a kisded kérdéseire. Hát én mentem megsértődök! Sőt, azt hiszem már meg is sértődtem...
Kevés tart vissza csupán, hogy ne forduljak sarkon, minden esetre felpattanok. Kedvem volna megfordulni, berontani a szobába és zokogva anyu vállára vetni magam, mert megint csak egy felületes fickót találtam, akit nem érdekel senki és semmi, csupán önnön hiúsága. Csakhogy a szobában Zoey van, nem anya. Még Zoey vállán is tudnék sírni, vele meg tudnám beszélni újabb keserű csalódásom, de nem akarom ennél jobban kiakasztani szegény lányt. Nyaralni jött hozzánk. Nyaralni! És mi lett belőle? Mellettem senkinek nem lehet nyugta?! Nem akarom, hogy ennél rosszabb legyen Zoeynak, nem akarom gyötörni Oliverrel, ezért inkább maradok.
Földbe gyökerezett lábbal állok a fiú előtt, a kérdés komolyságán tűnődve. Alig fél perc után meglelem a számomra legmegfelelőbbnek található választ.
- Édes, drága, egyetlen Oliverem. Egyetlen apróságról megfeledkezel: ez itt a varázsvilág. S akár tetszik, akár nem, itt bizony léteznek szellemek, olyan szellemek is, akik esetleg tudják a nevedet. Nincs mitől tartanod. Ellenben...
Belekezdek, ámde megint képtelen vagyok végigmondani. Ilyen gyáva nyulat még a büdös életben nem láttam, mint amilyen én vagyok. Miért olyan nehéz kimondani? Miért vagyok képtelen rá? Ki tudja, talán Davin ide sem figyelt, talán észre sem veszi azt a levegőben lebegő kis szócskát. Zavartan vágom zsebre ökleimet, nagyot nyelek dühömben. Önmagamra vagyok dühös, miközben abban reménykedek, hogy a plafon felé való pislogás megelőzheti kitörni készülő szomorú könnyeimet.
Akkor most jöjjön a figyelemelterelés. Ne foglalkozz azzal milyen idétlenül festhetsz, ahogy itt szobrozol zsebedben az ökleiddel, a tenyeredet felszántogató letört, beszakadt, többé-kevésbé ép körmöiddel, a véres, cafatos, mocskos kinézeteddel. Mindez nem fontos, sokkal lényegesebb dolgok is vannak a világon. Mint például az, hogy vajon mit csinálhat most Zoey odabent a szobában. Vagy az, hogy el ne bőgd magad a srác előtt, mert manapság őskövületnek számít, aki bármiféle érzelmet ki mer mutatni. Na de kit érdekel a modernség? A bőgést nem emiatt tiltom le magamnál, hanem a fene tudja miért. Már régóta ez van, senki nem láthat igazán szomorúnak, mert nem akarom, hogy ilyennek lássanak. Akaratlanul csinálom mindezt, de a szokás mégiscsak szokás, Oliver előtt sem akarok gyengének tűnni.
Mégis elszabadul egy gonoszdi könnycsepp, dacára a figyelemelterelésnek. Egyik kezemmel röptében letörlöm a pimaszt, még mindig abban reménykedve, hogy Oliver nem figyel fel a bennem dúló-zajló csatára. Azután a fiú szemébe nézve ennyit mondok:
- Tulajdonképpen semmi. Gyaníthatóan régtől tudod, amit mondani szerettem volna, éppen ezért nem is szükséges kimondanom. Meg nem is vagy olyan állapotban, mint akit érdekelnek az apró-cseprő hülyeségeim. Habár ez nem éppen apró és nem is cseprő, de számodra nem lehet túl fontos. Mindegy. Szellemek igenis léteznek, Davin, a varázsvilágban legalábbis találkozhatsz velük. Ennyit erről. Mellesleg szeretlek.
Saját hülyeségembe egyre jobban belezavarodva gyorsul a beszédtempóm, a végét már csak elhadarom. Ajkamba harapva állok fél másodpercig, majd a srácnak hátat fordítva lassú léptekkel indulok meg a szoba ajtaja felé. Végre elengedhetem magam, arcomon végigfolynak az eddig visszatartott könnycseppek. Hiszen úgysem fog utánam jönni. Vagy mégis? Neszt hallok a hátam mögül, de nem fordulok meg...

~Amy, Oliver[/size][/font]~

Ő maga sem tudja, mennyi ideig ült ott egy helyben, félig megvetve magát is a sebnyalogatásért, félig pedig a lehető legmagasabbról téve mindenkire és mindenre. Elege volt, olyan elege amennyire csak lehet, mindennel, és nem értett semmit. Auror volt Amy anyja, Rend-tag meg Lizzie- na és?! Attól még miért őket, az ő családjukat kellett kipécézniük azoknak a rohadédoknak, akiket pár féleszű ex-háztársa még istenített is? A nagyja, valahogy érezte, félelemből vagy gyávaságból támogatta őket, mert mint nemrég ő maga is, nem hittek benne, hogy érdemes vagy eredményes lehet az ellenállás.
Nemrég? Ugyan kit áltat… még most is rágja a kétség és a rettegés, hogy vajon meddig húzhatják ki! Mindnyájan tudják, hogy az életük nem elég, hogy fenekestül fordult fel (hogy követné a példáját egykét meg nem nevezett személy is…), de egy hajszálon függ. És akkor még az érzelmi gubancról nem is beszéltünk. Ebbe bele kell őrülni, egyszerűen bele kell! Ha érezne magában elég erőt, meg ha nem tudná, hogy a szomszéd helyiségben milyen létfontosságú beszélgetés folyik, hát sikítana, törne-zúzna, előkapná a pálcáját… na ez még most, gondolatban is pocsékul hangzott. Nem hisztérikus liba ő, mint az a hatodikos griffis Brown…
Így viszont marad a plafonbámulás, hogy eldönthesse, akarja-e most rögtön megtudni, mi történik kint, vagy vár és leolvassa a belépő barátnője arcáról. Bár per pillanat túl kimerült a magvas gondolatokhoz, amik elterelhetnék a figyelmét, az „előszobában” pedig csak a tűz pattogása hallatszik, más nem „árnyékolja” a beszélgetést. A falak is elég vékonyak, így (mivel nincs az ajtó mellett) ha nem is a teljes szöveget, de félmondatokat elkap. Így jön rá arra, ami neki elkerülte a figyelmét: hogy Oliver valamit el akart kezdeni… de mikor? Valószínűleg a párnacsata előtt lehetett… Oliver válaszát meghallva kis híján felpattan. Valami súlyos történhetett odakint, ráadásul ennyire figyelmen kívül hagyni Amy kérdését… Aztán jön a vallomás. Szellemet látott. Skóciában, szellemet. Bravó. Azt hinné az ember, hogy öt év Roxfort után nem lepik meg ilyen dolgok, mint szellemek létezése… de azért az, hogy a nevét is tudta, mégiscsak elgondolkodtató… Csak nem szoktak ezek holtukban is összejárni?
Azonnal megrázza a fejét. De hülye kérdés volt, már miért ne tehetnék? Egy öröklétig itt ragadni olyanok közt, akiknek az élete nyúlfarknyi és jelentéktelen ahhoz képest, amit látsz, egyedül rohadt unalmas lehet, nyilvánvaló, hogy örülnek a változatosságnak és keresik a másik társaságát, hisz végső soron, ha halottak is, de azért attól még emberek.
O-ó. Ez a téma sem volt épp a legszerencsésebb… már kezd is nedvesedni a szeme, már nem is hallja a kintieket. Lizzie… vajon vele mi lehet? Ahogy Zoey őt ismer… ismerte (de nehéz volt hozzátenni a múlt időt…), nem maradt itt elintézetlen dolga, akkor pedig semmi oka, hogy visszajöjjön.
Na de vissza a valóságba. Majdnem a szíve szakad meg, amikor kihallja a fájdalmat barátnője hangjából, és félig megkönnyebbülés, félig olaj a tűzre a végére biggyesztett vallomás. Mintha léptek közelednének… szóval visszavonulni készül. Ha eléri az ajtót közbeavatkozás nélkül… egy jó ideig lőttek a békének. ~Oliver Davin, ha nem válaszolsz erre sem semmit, én…~ gondolja magában, mikor rájön, hogy ha szembefordulna a fiúval, annak egy dühroham vagy egy vallomás lenne a vége, és egyik sem érné el, amit el kéne. Ide hideg fej kéne, de mióta hideg egy szerelmesé? Csak reménykedni tud, hogy valahogy csak megoldódik az egész, és átkozza a fejét, ugyanis tudja, hogy hiába próbálna aludni. Csak vár, hogy mit reagál Oliver…

[Most komolyan mit akarsz te nézegetni?]

Zoey,
Amy



Azt vártam, hogy Amy komolyan vesz. Hogy odajön átölelni és megpróbál megnyugtatni, de nem tette, és ez nekem fájt. Fájt, hgy nem vesz komolyan, és kb. úgy reagál, mintha csak egy tizenkét éves mugli kisgyerek lennék, nem egy ötödéves varázslótanonc, akit - nem - mellesleg...  nem. Nem tudom, hogy szeret-e nem tudom mit érez, nem tudom mit érzek.
Olyan sok mindenen mentünk át Amyvel, fenyegetően könnyen. És most itt van egy akadály, amit nem tudunk megmászni. Egy hegy, ami lehet a barátságunk, vagy nem tudom minket derékba, törheti. És én mit csinálok? Rémeket látok.

Rendben van, már megszoktam, hogy a Roxfortban ide-oda szállingóznak a kísértetek, de ez nem a Roxfort! Ez kint van a bortokon kívül, és mégis honnan szedné a nevemet?! De nem is a tény a legrémisztőbb, hanem ahogyan suttogott. Egy ismerős hang volt, egy ismerős csengés, és egy megmagyarázhatatlan érzés. Borzalom, szörnyülködés, félelem, kíváncsiság, vagy valami más? Valami ismerős. Áh, legszívesebben tépném a hajam, a dühtől, a félelemtől, és a zavartól, amiért nem jut eszembe semmi ehhez fogható érzelem.
Kutatok a fejemben után emlékek, szagok, érzelmek,hangok után de nem sikerül semmi.

- Siess már Oliver! - a kezemnél fogra rángatott fel egyre feljebb. Őszintén szólva semmi kedvem sem volt feljönni ide, hisz lehetett vagy harminc fok, én pedig csak egy térdgatyában és egy pólóban voltam, mégis majd rám olvadt az anyag. Szabad kezemmel letöröltem az izzadságcseppeket az arcomról, de sietve abba kellett hagynom, mert különben elhagyom az egyensúlyomat.
- Most komolyan mit akarsz te nézegetni?
- Hát a tájat, mi mást?
- Nem tudom, engem nem igazán érde...
- Itt is vagyunk! - azzal belökte a faajtót maga előtt és kilépett a kilátó szabad részébe. Bár kis árnyék vetődött ránk, még így is majdnem ropogósra sültem. Wendy a korlátnak támaszkodva kitette magát a napsütésnek. Igazán aranyos volt a rózsaszín virágos fürdőruha felsőben, és a fehér kis rövid gatyában. Mosolyogva elnézegettem egy darabig, míg rám nem szólt.
- Jaj, ne bámulj már ennyire feltűnően! - egy enyhe kis kacajt eleresztett, és kifordult a táj felé.
Mellé sétáltam, most már nem érdekelt a napsütés. A mosoly is lehervadt az arcomról, és én is a kastély falait bámultam, ahogy ő is. Bár ő mosolygott, mégis szomorú volt a búcsú miatt.
- Ugye tudod, hogy bármikor jöhetsz hozzám? - szólt hozzám, de még mindig nem nézett rám.
Nem reagáltam, úgy is tudta mit válaszolok rá. Hiányozni fog. Hamar hozzám nőtt a lány, akármennyire is tagadtam. Végre ránézek, de nem görbülnek felfelé sz ajkaim. Derekánál átkarolom, mire mindkettőnk szívverése felgyorsul. Olyan jó volt percekig úgy állni.

______________________________________

- Siess már! - a kezénél fogra rángattam egyre feljebb. Őszintén szólva semmi kedvem sem volt feljönni ide, hisz lehetett vagy harminc fok, én pedig csak egy térdgatyában és egy pólóban voltam, mégis majd rám olvadt az anyag. De mégis feljöttem, hisz tudtam, hogy Ő szeretné, és megakartam mutatni neki milyen jó itt fent, úgy int több éve...csak mással. Szabad kezemmel letöröltem az izzadságcseppeket az arcomról, de sietve abba kellett hagynom, mert különben elhagyom az egyensúlyomat.
- Komolyan Davin, nem muszáj!
- De muszáj! Gyönyörű, meglátod!
- De hát voltam már itt fent!
- Itt is vagyunk! - azzal belöktem a faajtót maga előtt és kiléptem a kilátó szabad részébe. Bár kis árnyék vetődött ránk, még így is majdnem ropogósra sültem. A korlátnak támaszkodva kitettem magam a napsütésnek. Mosolyogva elnézegettem egy darabig Amyt, míg rám nem szólt. Igazán aranyos volt az egyszerű aranybarna fürdőruha felsőben, és a fehér kis rövid gatyában. Minden olyan ismerős volt, de nem akartam visszaemlékezni. Most Amyvel vagyok, nem vele...
- Jaj, ne bámulj már ennyire feltűnően! - egy enyhe kis kacajt eleresztett, és kifordult a táj felé.
Mellé sétáltam, most már nem érdekelt a napsütés. A mosoly is lehervadt az arcomról, és én is a kastély falait bámultam, ahogy ő is. Bár ő mosolygott, nem volt boldog.
- Ugye tudod, hogy mindig számíthatsz rám? - szólt hozzám, de még mindig nem nézett rám.
Nem reagáltam, úgy is tudta mit válaszolok rá. Elkeseredtem az elmúlt időben, és ő ott állt mellettem, persze, hogy tudja i a válaszom. Hamar hozzám nőtt a lány, akármennyire is tagadtam. Ugyanúgy, mint annak idején...Végre ránézek, de nem görbülnek felfelé sz ajkaim. Derekánál átkarolom, mire mindkettőnk szívverése felgyorsul. Olyan jó volt percekig úgy állni.

Nem tudok egyszerűen válaszolni bántó mondataira, legszívesebben ráordítva megráznám a két vállát, hogy hahó! Nem igaz, amit mondd. Hazudik! Nem igaz! Én igenis törődtem vele, törődök vele, és törődni is fogok vele!
- Én is...

[- Tudod...]

Zoey & Oliver

Kezem a kilincsen és csak állok az ajtó előtt. Vállam fölött lesek vissza a fiúra, vajon mi járhat most a fejében? Talán még mindig a szelleme köti le? Felfogta egyáltalán amit mondtam, amiről beszéltem neki? Hatalmasat nyelek, keserű a nyálam, torkomban valami gombócféleség lapul, az arcomon tovább csorognak a könnyek. Nem érdekel!
Zoey mit fog szólni? Biztosan hallott minden szót, végtére is nem hangszigeteltek a falak, legalábbis sátrakban nem szoktak túlzottan sokat foglalkozni ilyesmivel és ő az ajtó túloldalán van. Akkor most elmegyünk? Egymást vigasztalva elhajózunk, sétálunk, repülünk vagy akármi a szívfájdítóan szép napfelkeltében? Hiszen nemsokára itt lesz a reggel a maga ezerszínűségével, a varázsával, amelyen mindig oly bűvölten ámulok. A természet csodája.
Csakhogy egy másik kép tolakodik be az eddig látott napfelkelték emlékei mellé. Davin képe. A mosolya, a kék szemei, a dühös tekintete, az engem hülyének nézős vigyora, a szögletes fogai, a széles válla, délceg alakja. Hát ez nem éppen kéjmámor, de amilyen hülye vagyok, még fokozom is a saját fájdalmam a mozizással.
Végre lenyomom az átkos kilincset, amikor megszólal.
"Én is..."
Két szó mindössze, két lehetetlenül rövid szó, mégis hatalmas vihart kavar bennem.
Most kéne odaszaladnom, boldogan odabújni hozzá, kimondani, mennyire vártam erre percre. És kimondani mennyire féltem a válaszától, mennyire gyáva voltam. Ha nem futok el mindig, ha nem ijedek meg folyton a saját érzéseimtől, akkor már régen tudná. Ha lett volna bátorságom, akkor régen ott a toronyban megcsókolom, nem pedig ráhajtom a fejem a vállára, mint ahogy tettem. Mindig én voltam a gyenge, talán csak én féltem attól, hogy a szerelem hirtelen elmúlik, Oliver megváltozik, vagy valami történik, amitől széthullik az egész. Ezért inkább a barátság skatulyába próbáltam beleszuszakolni a dolgokat.
Emlékek kavarognak fejemben, beleszédülök a gondolatba. Szeret? Szeret. Szeret! Engem szeret, nem kell neki más, hiába menekültem el olyan sokszor. Tétován fordulok felé.
- Tudod... - kezdek bele, s lányos zavaromban már én sem tudom mit akartam elmondani.
Végre eltűnik a torkomból a gombóc, a könnyezés is alábbhagy, a szívverésem azonban felgyorsul. Elengedem a kilincset, lassan, mértéktartóan lépdelek felé. Mintha attól tartanék, meggondolja magát, visszakozik és most ő fut el a problémák megoldása elől. Ám egyszercsak ott állok a fotel előtt, ahol ül.
- Mi lesz velünk, Dav? - szinte kétségbeesetten nézek, mintha onnan akarnám kiolvasni a választ. Megint félek a feleletétől, mégis újra megkérdem: - Mi lesz velünk?

~Amy, Oliver~

A kilincs már majdnem lenyomódik, és Zoey azt sem tudja, ha kinyílik az ajtó, Olivert kezdje-e szapulni, vagy Amyt vigasztalni. Szerencséjükre azonban a fiú válasza… megoldja? Talán Amy és Oliver számára igen, de a fekete hajú még tanácstalanabb, mint előtte volt. Érezni, hogy reménytelen, és hallani is valaki másnak hangzó vallomását teljesen más dolog. Folyamatosan emlékeztetnie kell rá magát, hogy tartoznak a fiúnak a szállásért és kedvességért, hogy Zoey maga döntött úgy: félreáll, hogy barátnőnek tett ígéret szent, és hogy mindnyájan egy csónakban eveznek így kénytelen lesz egyedül valami megoldást találni. El kell fojtania, ki kell ölnie az Oliver iránti érzelmeit, még ha bele is pusztul - kiskorúként nem varázsolhat, és egyébként sem húzná sokáig egyedül (hisz csak ötödéves, túl sok átkot és bűbájt még nem ismer), tehát akár tetszik, akár nem, itt kell maradnia. El kell felejtenie a halálfaló fenyegetését és az amiatti félelmet is. Erősnek kell lennie… muszáj. Amyért, önmagáért, Oliverért, Lizzie és Tania emlékéért. Amint betölti a tizenhetet, beleveti magát a gyakorlásba, addig is lekötheti magát az elmélettel.
Hogy mi lesz velük? Senki sem tudhatja, bármire is vonatkozik. Csak reménykedhetnek a túlélésben, a szerencsében és abban, hogy az érzelmeik változatlanok maradnak. Pontosabban… Zoey abban reménykedik, hogy sikerül mihamarabb kiszeretnie Oliverből, és egyszerű barátként gondolni rá. Meg addig is, hogy sikeresen játssza a szerepét Oliver előtt. Legalább ő ne tudjon róla...
Korántsem vallásos alkat, de azon kapja magát, hogy magában, némán imádkozik. Védelemért, túlélésért, és azért, hogy általában minden rendben legyen. Mikor végez, elszégyelli magát: a családja alig jutott eszébe, mióta elkezdődött ez az őrült kaland. Fogalma sincs, mi van a szüleivel és az öccsével, az anyja nyilván szívrohamot fog kapni ha hall a tűzvészről, Franciaországból már régen semmi hír… és ő itt van, viszonylagos biztonságban… már ha leszámítjuk, hogy a sátron semmiféle védőbűbáj, hogy nem mozdulhatnak, hogy nem tudni biztosan, mennyi ételük van, hogy azt sem tudják, hol vannak… Elátkozza magát, hogy ebbe csak most gondol bele. Talán kezd ürülni az agyából a sok adrenalin meg a szerelem köde? Hát, ha ez ilyen érzés, akkor lehet, hogy inkább az adrenalin. Az legalább erőt adott, hogy folytassa! Pár hónapja, ha azt mondják neki, hogy a semmi közepén ragad egy sátorban védelem nélkül, kiskorúan, körberöhögte volna az illetőt, hogy az öngyilkosság. Mert most annak tűnt az akciójuk, de erre jobb nem is gondolni…
Az ablakon kinézve észrevette, hogy már mintha zöld csík jelezné előre a hajnalt, és ezzel egyidejűleg szinte rászakadt a tompa, ólmos, zsibbasztó fáradtság. Örülhetett, hogy már korábban pizsamába bújt- eldőlt az egyik ágyon. Elfeledkezett a korábbi, seprűs álmáról, vagy csak figyelmen kívül hagyta az agya tiltakozóan sikoltozó felét- a lényeg az, hogy nem bírt mással törődni, mint azzal, hogy a teste nehéz, hogy egy egész hónapnak beillő nap áll mögötte, hogy még mindig sajog pár tagja, és hogy milyen hívogató az a párna és a takaró, amit magára húz, és könnyen felmelegszik a testétől. Álma olyan mély, hogy szinte már az ájulás határát súrolja, ezzel megkímélve Zoey-t egy újabb rémálomtól, két bujdosó-társát pedig egy sikolytól. 
     

[Nem hittem el, hogy létezik, akit így lehet, és így szeret. De bármikor, ha kérdezik, most már így felelek: Ami érted úgy dobban, mint egy erőmű, ha robban. A szivárványon túl is Te vagy az álmomban. A mámor és az élvezet, amit nem nagyít a képzelet. Egy a szív, a gondolat, tiszta minden mozdulat. Igazi boldogság, igazi szabadság. Nekem a magány volt béklyó, de veled érzem élni jó. Mert nincs olyan erő, ami tőlünk elveheti már a hitet, mit csak mi értünk, de a végtelenen át. Nincs olyan erő, ami tőlünk elveheti már a csodát, amit mi érzünk egymás iránt. Flegma szó, csak tompa kés. A sötét veremből ébredés nekem az, hogy megtaláltam a társat, akire vágytam. Kívül-belül szép mindened, tudom rég. Az utamon tovább már, csak Veled indulnék...]

Zoey,
Amy


   Az agyam két féltekéje két külön dologra koncentrált jelenleg.
   A szellem. Ijesztő, hogy milyen ismerős, és milyen bársonyos, mégis hűvös és túlvilági volt a hang... Nem nagyon kívánkoztam megint kimenni, hiszen, ki tudja miféle szerzet ez a lény. Lehet egy gonosz lélek, és csak felvesz egy ismerős hangot, olyasmi mint a mumus...
   Na, persze, megint mesékben élek. Hülyeség. Talán nem is foglalkoztatna ez az egész, ha a hang nem lett volna, olyan...furcsa. Olyan ez, mint maikor az emberek többségével meg is történik, hogy az utcán ráköszönnek, de te nem ismered fel a személyt, csak zavarodottan visszaköszönsz az illem kedvéért, de továbbra is halvány lila gőzöd sincs, hogy mégis ki a rák volt az, és egész nap azon töprengsz, hogy ki lehetett az, mert még ismerős is volt neked! És ez idegesítő! Körülbelül, ebben a helyzetben vagyok, csak az ismerős helyett egy szellem köszönt rám, és én nem visszaköszöntem, hanem mint egy lány, megijedtem, és bemenekültem a sátorba. Ó, igen ez NAGYON férfias húzás volt...
   A másik oldal, avagy gond: Amy.
   Olyan hosszú lenne, most végiggondolni az "életünket". Fájdalmas és hosszadalmas, amire most igazán nincs se kedvem, se lelki erőm. Úgy viselkedünk, mint az argentin szappanopera sorozatokban a szerelmesek. Nagy kínkeservvel kimondjuk a végén, amit érzünk, és akkor szalagszakadás. Mert hogy hogyan tovább, azt egyikünk sem tudja, Amy ezt a gondolatomat alá is támasztja. Mintha egy epizódnak vége lenne, és jönne a reklám. Az idegesítő reklám, aminek semmi értelme, és csak lezsibbaszt minket.
Mire észbe kapok a lány már előttem áll, én pedig felnézek rá. Egy pillanatig a szemeibe merülök, és csak ülök. Aztán visszakapcsol a tudatom, és ismét a fotelben ülök, előtte. Nem tudok mit csinálni, nem vagyok képes más mozdulatra.
   Felállok a helyemről, így már csak pár centire Amytől.
   - Nem hittem el, hogy létezik, akit így lehet, és így szeret. De bármikor, ha kérdezik, most már így felelek: Ami érted úgy dobban, mint egy erőmű, ha robban. A szivárványon túl is Te vagy az álmomban. A mámor és az élvezet, amit nem nagyít a képzelet. Egy a szív, a gondolat, tiszta minden mozdulat. Igazi boldogság, igazi szabadság. Nekem a magány volt béklyó, de veled érzem élni jó. Mert nincs olyan erő, ami tőlünk elveheti már a hitet, mit csak mi értünk, de a végtelenen át. Nincs olyan erő, ami tőlünk elveheti már a csodát, amit mi érzünk egymás iránt.
   Flegma szó, csak tompa kés. A sötét veremből ébredés nekem az, hogy megtaláltam a társat, akire vágytam. Kívül-belül szép mindened, tudom rég. Az utamon tovább már, csak Veled indulnék...
   A végén talán már énekeltem is. Szeretek énekelni, és néha önként is elkezdem. Nem tudtam beszélni, énekelni könnyebb, dúdolni, csak így lehet megfogalmazni amit érzek. Hogy ő ebbe mit gondol bele, az már az ő feladata.
   Derekán átfonom a karjaimat, és lassan magamhoz húzom. Ajkaim lassan szétnyílnak, szemeimet az övéibe fúrom, és már közeledek hozzá, amikor egy halk sóhajt eleresztve végül a a füléhez emelem a fejem, és az államat a vállaira helyezem, és beleszagolok a kókuszos illatú hajába. Mint rég...