Loch Nessi tó

Skócia legnagyobb túrista látványossága, nem csak varázslók részére, de a mágusvilághoz tartozóknak saját részük van, ahová muglik nem tehetik be a lábukat, és ahol találkozhatnak Nessyvel, aki létezik.

Cassius

*Óvatosan lépkedett, errefelé eléggé csúszós kövek voltak, és csak a hab a tortán, hogy a kezében, hátán, hóna alatt, és még a nyakában is mindenfélék lógtak. Nem éppen, mint egy karácsonyfa, sőt, még egészen illett is neki, főleg hogy ma nem a sportos szerelésben jött, hanem egy kényelmes, és divatos rövidnadrágban, meg a kedvenc ingében, amit összecsomózott, és a hasa kilátszott. Meleg napnak ígérkezett, az emberek még nem nyüzsögtek itt ilyenkor, ezért jó idejönni. Meglelte a kedvenc helyét, egy kis partszakasz, illetve... Inkább egy nagy lapos kő, ami a tóba ér, és néha a hullámok merészen felcsaptak, hogy Mia lábát csiklandozva mosolyt csaljanak arcára. Ez is csak egy újabb nyár, amikor anyja mindenféle érdek látogatásokat tesz, és meg lettek ide is hívva, hát eljöttek. Mia tulajdonképpen hozott könyvet, csak azzal nem számolt, hogy a napok annyira unalmasak lesznek, hogy már az első két napban kiolvassa mindet. A szállóban meg ugye van egy kis zeneszoba, mindig tele emberekkel, szóval azt jól elkerülni, ahogy a tó környéke is, mert ugye Nessy elég híres, és szereti a kaját. Mia meg a csendet. Igaz, szeretné, ha lenne valaki, akivel beszélhet, de ugye itt senkit sem ismer, és nem szeret odamenni akárkihez, bemutatkozni, és csak úgy lógni. Illetlen. Szóval... El kellett foglalnia magát. És talált egy pár vásznat, meg festéket egy kis boltban a negyedben, szóval... Újra ecsetet ragadott. Nem is emlékezett, mikor ült utoljára a festékszagú teremben, és pacsmagolt mindenfélét az idióta tanárok mellett, hiszen sosem jöttek rá, mit miért festett. Rajzolt egy fát, és közben a magányra gondolt, meg nyugalomra, ők meg kitartást és erősséget olvastak ki... Rajzolt egy madarat, nekik ez a védtelen cuki szusibogárka volt, Miának meg a szabadságot jelentette. Nem vagyunk egyformák. Tegnapi napig még egy tájképet festett. Nem az ittenit, ezt - ahogy ismerte anyját- már lefényképezték, és ő úgyis elég rég festett ahhoz, hogy élethű legyen... szóval csak egy kis völgyecskét patakkal, meg itt-ott állatkák sejlettek fel... de ma üres vászonnal érkezett. És ahogy reggel felkelt, már azt is tudta, hogy mi lesz rajta. Alig várta, hogy a reggelinek vége legyen, máris rohant a cuccokért, és ment festeni. Előző napokban látott pár fiatalt erre, de ez a hely messze a legcsendesebb volt, és kicsi a valószínűsége, hogy itt keresik először. És persze... Nyugalmas, csendes, legalábbis most. Letette az állványt, rá a vásznat, és a festékeket a kis tartóban lévő palettára nyomta. Ecsetet ragadott, és nem sokára vizet is csinált magának, majd felállt a kis sziklára, melyet egyik oldalról védett csak egy fűzfa, a másikról meg a nagy semmi... És a vászonra nézett. Először csak nézte a hófehéret, és maga elé képzelte modellét. Sűrű barna haj, némi ősz hajszállal. Mély csokoládé szemek, barátságos csillogása, vékony ajkak cinkos félmosolya, enyhén kiálló áll, kecsesen, és büszkén ívelő orr, és bár barátságos, játékos első pillantásra, az embernek az a benyomása támad, hogy a férfi precíz, és mindent kézben tart. Akinél nincs pardon, és aki büszke származására. Csak pár pillanatig tartott, míg Mia ezt elképzelve a szél felé fordította arcát, és hagyta, hogy a kontyból kiszabadult tincsek körbelengjék, majd belemártotta ecsetét a festékbe, és vékonyan kezdte húzni a vonalakat. Nem kellett alapozni, vagy első réteget felvinni, nem volt kezdő festő, és pocsék sem, egyből a szemeket rajzolta, de nem találta bennük apjának jellemző vonásait, a kis szarkalábakat, amiket csak mosoly közben lehetett látni, a huncut fényt, a mindent elsöprő villanást sejtető íriszeket, a sűrű szempillákat, bozontos szemöldök... addig szélesítette, és húzta, amíg egyszercsak ismerős szempár nézett rá vissza a vászonról. És egyre nagyobb kedvvel csinálta. Kipirult, az ő szeme is csillogni kezdett, minél jobban kibontakozott az arc, és hatalmas odafigyeléssel rajzolt, nem követelték, vagy várták el, hogy mit fessen, a szabadság gondolata szárnyra kapta. Nem félt a festéket használni, keverni, időnként vizet cserélt, vagy új festéket pacsmagolt... arcán átszellemült mosoly, kissé össze is maszatolta az arcát, miközben a tincseket hajtotta el, egy szép fekete csík húzódott, akárha monokli lenne. Az ecseteket váltogatta, vagy éppen kajtatta, ha elgurultak, rugalmas alakja szinte táncot lejtett a vászon előtt. A környezet megihlette, megnyugtatta, csendes szél libbent enyhítve a délelőtti, lassan forrósodó levegőn, és nem sokára Mia egy piros kockás kendőt kötött sebtiben fejére, hogy ne érje napszúrás, és a haját lefogja. És közben hallgatta a szomszéd fűzfa suttogó hangját, melynek tövében, kis kosárban forró csoki várt elfogyasztásra.*

Mia

Nem gondoltam volna, hogy az egysíkúan mozgalmas vakációmat ilyesmivel koronázhatom majd meg, de hát az ember sosem tudhatja mibe is fog belebotlani. Esetemben például egy elárvult kis művészlélekbe, aki egyedül tengetei napjait a festőien szép környéken és ki gondolná? Festeget. Először egy tájat, érdekes volt, napokig dolgozott rajta, ahogy ott állt a part melletti szikláknál és következetesen nem az előtte elterülő tájat festette. Ez tetszett, olyan kis lázadó, újító, izgalmas - szóval kell nekem belőle valami, elég egy darabka is, de persze sokkal többre pályázom. Pályáztam. Hiszen pár nap után befejezte a művét és újat kezdett, sokkal nagyobb lelkesedéssel csinálta az egyre határozottabban körvonalazódó férfit, talán valami régi szerelem lehet, ezt gondoltam, pont mielőtt az ecsetvonások által világossá váltak a ráncok is. Az apja, ez evidens, de milyen szépen és gondosan csinálja, egészen el tudom képzelni a férfit, amint felemelt fejjel, energiával telve osztja az utasításokat. Lehet, hogy neki pedig épp a jóságos mikulás, illetve, nem vagyok már mugli, szóval merlin jut róla eszébe, de ez egy cseppet sem tud érdekelni. A lényeg, hogy gyönyörűen meg tudja jeleníteni az alakokat és ezt a tudását nekem ki kell használni. Nem fogom megerőszakolni a vásznat, bár remélem ezt senki nem feltételezte.
Napok óta figyelem a dombok mögül, azóta, mióta a fiúkkal egyszer erre sétáltunk és zajos közeledésünkre se integetett oda, hogy egy kis társaságot kapjon. Ez már rossz, de most szépen megmutatom neki, hogyan kell ezt csinálni.
Ha odamegyek és azt mondom rajongója vagyok a művészetének, akkor hamarosan szakmai kérdésekre is választ kellene adnom, ami még legalább egy nap rákészülést jelentene, én pedig holnap utazom - mindent az utolsó napra kell hagyni... De így legalább, ha nem jön be, ami természetesen lehetetlen, de ha mégis, akkor sem találkozunk többet. Hm, ez már megint hibás, hiszen csak egy kicsivel lehet fiatalabb nálam és, ha jobban belegondolok, akkor már talán láttam is a Roxfortban, bár nem emlékszem, hogy különösebben központi személyiség lett volna. Annál könnyebb dolgom lesz, elég néhány jól irányzott bók, félénk kérdés és máris ott feszíthetek a vásznon. Hiszen ki ne akarna egy önarcképet? Ott lenne a szobám falán, vinném a hálókörletbe is és, hogy, ha kicsit rossz a kedvem, csak előveszem és minden rendben lesz. Ennyire már ismerem magam, gyerekjáték.
Lassan bújuk ki a fedezékemül szolgáló domb mögül - igen, tényleg a földön feküdtem - és indulok el a lány felé. Feltűrt ujjú, kék kockás ing, feszes, fekete farmer, lazán összecsomózott fehér kendő a nyakamban és tornacipő - ha lefestve is ilyen leszek, akkor tényleg büszkén mutogathatom majd mindenkinek a képet. Hirtelen elhatározással lerúgom a cipőmet és zoknimat, mezítláb folytatom utamat.
Mikor mögé érek, várok egy kicsit, biztosan észrevett, de most van időm alaposabban is szemügyre venni az alkotását és az elismerésem ezúttal még őszintébb. Nem igazán mélyedek el a részletekben, nem vagyok nagy műértő - ezen a téren -, így, ha ő nem szólít meg, akkor én teszem meg:
- Öhm, helló! - Egy kis toportgás következik, hű, de nagyon zavarban vagyok, még az ajkamat is beharapom. - Én már... igazából napok óta figyellek és elhatároztam, hogy nem megyek el úgy, hogy ne beszéltem volna veled, de valahogy sosem volt igazán bátorságom. Nem vagyok túl rámenős típus. - Milyen jó, hogy itt nincs plafon, bár lehet, hogy az ég fog rámszakadni.
Végignézek az ecseteken, a festékeken és festékkel összekent arcán, ami egy kis mosolyt csal az arcomra. - Igazán gratulálok, gyönyörűen festesz. Csak ennyit szerettem volna mondani, szóval, ha nincs szükséged társaságra, akkor akár... - Gyorsan hadarom, harapom el a mondatot, mintha egyáltalán nem lennék biztos magamba és kicsit szemlesütve várom a válaszát.

Cassius

*Apjának képe egyre jobban körvonalazódott. Eddig mindig tartott pihenőt, leült, és a termoszából ivott valamit, mert lusta volt kiönteni, vagy csak nyelv-nyújtogatva gondolt valakire, aki előre megmondta neki, hogy hol a pohár, és ő szánt szándékkal nem akarja használni. Vagy csak... Csak úgy. Állt a kép előtt, és amikor az arc nagyjából elkészült, megállt kezében az ecset. Nagyon sok nem kellett hozzá, hogy mindjárt valami meggondolatlan dolgot csináljon. Talán a nézőnek az első gondolat, hogy a vásznat széthasítja, vagy a vízbe hajítja. De nem. Még csak sírva sem fakadt, és ez már eredmény. Ugyan miért sírna? Mert meghalt az illető, és rohadtul hiányzik? Ugyan... Az ecset újra felemelkedett, és már nem vadul ostromolva festett tovább, hanem lágyabban, szinte simogatva. A hosszabb barna tincsek kis hullámot vetve hullanak a homlokra, mintha a vásznon lévő férfinek sok gondja lenne. Már csak a csintalan félmosoly és a szemek csillogása utalhat vidámságra. Újra megállt, és nézte a képet. Először is nem igazán hitte, hogy tényleg ő festette. Pedig csak a képzeletében élő képeket akarta elővarázsolni, és ha valami is nem stimmelt vele, akkor is a legjobb tudását vetette be, hogy a lehető legélethűbb legyen a dolog. És sosem látott, vagyis valós dolgot festett. Eddig. Ez az arc, ez a kedves, nagyon régi ismerős, és fájdalmas emlékeket felhozó arc volt az első, amit emlékekből merített. És itt állt előtte. Újra festeni kezdett, ám a bokor megzizzent, és ő újra megállt. Léptek. Méghozzá a kövön mezítelen talpak caplattak, és azért hallotta ilyen jól, mert egész napokat töltött itt, és jól ismerte – legalábbis amennyire lehet néhány nap után- az itteni hangokat. Állat nem lehet, az nem jönne ennyire határozottan. Ez az emberke nagyon határozatlannak akar tűnni, de belül már megvan, mi kell neki. A kezében tartott ecsetet maga elő szegezte, mint egy pálcát, de nem csinált semmit. Nos, mivel Mia éveken át olyan helyen volt, ahol semmit sem tanult a saját kedvére... Kisajátított egy saját ágat, mit aztán tanulmányozott, és az anyja meg egy hóbortként el is fogadta. Egy kis pszichológiának indult az egész, de a végén már kitűnően olvasott mindenkiben. És az iskolában is nagyon jól jött. Szerette, hogyha tudta, hányadán áll az emberekkel. Azért is volt jó, mert rögtön leszűrte, hogy ki mit gondolt a szavak ellenére. És a hazudozókat meg különös poszttal illette. Nem szerette őket. Ha valamit a kisebbek bántásánál és gúnyolásánál is jobban utált, az a hazugság volt. De... Úgy tűnt, ezek a talpak nem olyanok. Eddig. Ő már nem festett, mire a caplató hang elhalt, várt, hogy mikor szólítják meg. Elvégre is, ő itt festett, tudtával nem bűn. A másik szeretne valamit! Egy mosoly húzódik szét arcán, ahogy a hangot meghallja. Na igen. Fiú... Tizenéves, és csak néhány téren bizonytalan. Megfordul, és egyenesen a kék szemekbe fúrja a saját csokiszínű íriszeit. Szép szemek. Őszinték. A mosolya marad, biccent. Aztán zavartság jelei... Mia most kissé oldalra biccenti a fejét, ami csak akkor jellemző, ha nagyon kíváncsi valamire, vagy/és érdekli. Aztán újra megszólal az ismeretlen, és a neve helyett mást közöl. Nem baj... Figyelmesen hallgatja végig. Az a látszat, mintha néma lenne, pedig csak figyel. Szereti ezt csinálni. A szavak... azok is sokfélék lehetnek. Vajon tényleg így van? Nem túl rámenős? Végignéz az öltözéken. Nem tudni. Az is hazudhat. Ám közben a szemöldöke magasba röppen. Figyelték? Őt? Mi különös lehet benne? Pedig mágiát nem is használt! Pislogott zavartan, és eltöprengett, vajon miért nézhették. Végre egy mosoly, bár a lány tudja, hogy az ő arca váltotta ki, nem zavarja különösebben. A fiú most felpillant. Mia vállai kicsit védekezően húzódnak össze, amikor a bók elcsattan. Pislog, és kinyitja a száját, mintha szólni akarna. De a fiú meg menne. Vagyis, lehet hogy éppen ezzel a viselkedéssel akarja kiváltani azt, hogy marasztalja, nem baj. Megfogja hirtelen az ismeretlen karját, és biztatóan rámosolyog.*
- A nevem Mia. Nem is tudtam, hogy figyelnek... És miért akarsz velem beszélni? Ha már annyi ideig kukkoltál, elmondhatod, hogy mit szeretnél, nem tudok róla, hogy embert ennék. Bár még nem kóstoltam.
*Először bemutatkozott. Mert az illem az illem, és mindenütt érvényes. Reményei szerint viszont kap egy nevet. ,,Hé te”... Ez nem túl jellemző név egy ilyen fiúra...Elmerengett, hogy talán már látta ezt az ifjút, bár az arcmemóriája elég pocsék volt. Az igaz, hogy pár napja egy kis csoport odaköszönt neki, de mivel ő sosem barátkozhatott, hiszen ha látják még egymást, az legfeljebb, ha az Abszol útra téved, ezért a mugli kapcsolatok felesleges, és hiábavaló fájdalommal járnak. A szavaiba belesomolygott, hiszen vicces, hogy őt valaki ne merné megszólítani. Egy tizenéveiben járó lány, aki ecseteivel közveszélyesnek bizonyul? A másik karját nem engedte, nehogy elmenjen. Tényleg nem harapott... *

[MIA]

MIA

- Jajj, tényleg, én pedig Cassius vagyok! - Illetlenül a szavába vágok, amiért gondolatban megrázom a kezem és csak utána folytatom, továbbra is szégyenlősen. - Cassius Neehill és bocsánat, nem akartalak félbeszakítani. - Nem kell túljátszani, így inkább nem kezdem el a kavicsokat rugdosni, mint valami szende kis hugrabugos, még, ha elsőre jó ötletnek is tűnt. Nem, elég csak természetesnek lenni, végül is, ilyen is lehetnék. Talán ezért is mennek olyan könnyen a szerepek, honnan tudhatnám, hogy melyik vagyok én? Az embernek muszáj kitapasztalnia a dolgokat. Én nem érzem őket igazi hazugságnak, ha mindenképp meg kell neveznem, inkább szárnypróbálgatásnak mondanám, hiszen fel kell készülnöm a nagybetűs életre. Ez persze nem jelenti azt, hogy, Merlin ments, gyerek lennék.
Szerencsém van, hogy nem enged el könnyen, ellenkező esetben nagyon megnehezítette volna a dolgomat, de így egyre tisztábban látom, hogy milyen jól is fog elsülni ez a nap, persze a győzedelmes vigyor még korai lenne, meg amúgy sem vagyok az előreörülős típus. Kicsit, mondjuk, bizalmatlan, de még mindig fogja a karomat, ezt nem igazán tudom mire vélni, így inkább nem törődöm vele, a lényeg, hogy az első résszel meg is volnánk.
Mia, Mia, Mia. Ez még nem mondd túl sokat, még azt sem tudom, hogy mugli-e vagy boszorkány, bár remélem nem kell csalódnom, hiszen a közeli kastély az aranyvérű családok nagy kedvence. A ruhái ebben is elbizonytalanítanak, ahogy a beszédstílusa is éles kontrasztot alkot törékeny kecsességével. Még sosem kérdeztem ilyesmit, de azért nem hiszem, hogy a Minisztérium ezt is figyeli, június óta semmiképp. A problémát egyelőre elteszem későbbre, inkább igyekszem kielégítő válaszokkal szolgálni.
- Feltétlenül meg kell magyaráznom? - Végre felnézek rá és nagyon remélem, hogy a gyengéje a szürkéskék szem, barna hajjal párosítva.- Végül is, ha már idejöttem, tényleg nem ártana valami értelmeset mondanom, hiszen a helyedben én is valami ilyesmit várnék. Szóval, először csak kíváncsi voltam, hogy ki lehet az, aki ilyen szép időben nem a parton sütteti a hasát és élvezi a szünetet a barátaival - rajtam kívül persze. - Feltűnik az első mosolyom, de figyelek és nem hagyom, hogy túlságosan kiszélesedjen, még egy darabig maradjon csak szégyenlős. - Aztán láttam, hogy festesz és, hogy milyen gyönyörűen festesz és én... Én nem vagyok valami nagy művész, inkább a könyveket bújó alkat vagyok, de eléggé egyedül éreztem magam, mert eléggé távol áll tőlem, hogy csak úgy könnyedén hozzácsapódjak valami nagy társasághoz, amiből bőven van most a környéken. Azt akartam kérdezni, hogy, esetleg maradhatok? Ha idegesítelek, akkor nem fogok beszélni, ígérem. - Remélem nem olyan, mint én, hogy csak a móka kedvéért rávágja, hogy rendben, utána pedig órákig élvezkedik azon, hogy a másik csendben csodálja. Persze csak tőle függ, kitartó vagyok és időnk, mint a tenger.
Ha szerencsém van, még nem állítja le a szóáradatot, amit egy esetlen kisfiú összeszedetlen magyarázkodásának szántam és nem gondolja majd, hogy ilyen bénán próbálom megfűzni. Most tényleg nem azt akarom. Nem csak azt.
- Meg hát, tényleg nem tűntél emberevőnek meg olyannak se, aki kiröhög azért, hogy nincs jobb dolgom, mint nap, mint nap egy bokorban feküdni. Csak hát... Nem igazán tudtam elszánni magam. - Az igen-lúzer-vagyok-mosoly kicsit megrendül, mintha félnék a reakciójától, hiszen még mindig kinevethet vagy elküldhet.
Amíg a válaszára várok, újra a festményre nézek és elégedetten konstatálom, hogy kész, vagy már csak az utolsó simítások vannak hátra, így semmi nem akadályozza meg abban, hogy a következőt már rólam készítse - legfeljebb a fáradtság. - Hihetetlen, milyen élethű. - Motyogom miközben egyre inkább feltűnnek a hasonlóságok apa és lánya közt, a haj, a szem, a finom, az arisztokratikus vonások és a csillogó tekintet; kizárt, hogy tévedjek, így megkérdezem: - Az apukád?

[Cassius]

Cassius

*Sehol semmi, és a fiú máris a szavába vág. Lám, ezt sem nevelhették meg valami jól. Vagy ha igen, akkor fittyet hány az egészre. Igaz, Mia sem éppen az, aki minden szabályt és cikkelyét betartja, hiszen most sem éppen limonádét szürcsöl, és beszéli ki az idei bálon megjelent fiúk zömét... Cassius... Neehill... Mintha rémlene erről a névről valami, de mivel Mia sosem figyelt igazán oda arra, akivel legfeljebb egyszer találkozott, és nem hagyott benne mély nyomot- mondjuk mert többet nem találkoztak, vagy csak bemutatás erejéig ,,beszéltek“- szóval nem maradt meg benne Bezzeg akivel már két mondatot beszélt! De legalább bocsánatot kér. Mégis... Miért van Miának olyan érzése, mintha a fiú csak megjátszaná magát? Egyik szemöldöke kissé feljebbcsúszik, de szemei továbbra is nyíltan néznek a másikra. Hiszen eddig még semmi olyat nem tud róla, korán van ítélkezni. Legalább az lenne biztos, hogy varázsló! Elvégre most ő is egy eléggé hétköznapi lánynak tűnik. Még a pálcája is a kényelmes ruhájának zsebében van... Persze az is elbűvölve... Mégis... Ahogy a csokiszempár a másikét fürkészi, valahogy mást lát a szavak mögött. Valami szándék. Nos, majd kibújik a szög a zsákból. De látja, nem csak ő kíváncsi sok dologra a másikkal kapcsolatban. Ez legalább jó hír. Kérdésére máris kérdés érkezik, és utána végre a szemébe néznek. Bólint, hogy csak folytassa Cas, márha szabad gondolatban így nevezni... Szürkéskék szempár... Miának akaratlanul is egy barátja jut eszébe, kinek ugyan égkék szeme van... Mégis.. az az árnyalat! Megrebben a szeme, de nem mutatja miféle gondolatok cikáznak göndör fürtjei alatt. Inkább kissé oldalra billenti a fejét, mint amikor nagyon figyel, és fürkész, és félmosollyal hallgatja a fiút. Beszéd közben egy mosoly is felragyog a srác arcán, és Mia úgy véli, határozottan pozitívabb hatást kelt így. A lány arcán is kissé szélesedik a görbe, hiszen lehet rokonlélekre talált, de persze lehet hogy ez még változik. Itt valami nem nagyon stimmel. Gondolatban feljegyzi, hogy a srác szeret beszélni. Vagy a hangját hallani. Ám ezek ellenére egyre inkább figyelt a fiúra. Miután egy kérdés elhangzik- és ámbár egyáltalán nem biztos abban, hogy erre akarnak kilyukadni- némi töprengés után lassan válaszol.*
- Tényleg szereted a könyveket? Én is... Ahogy én sem szeretem a nagy társaságot, annak ellenére, hogy gyakran részt kell rajta vennem... - kicsit elhallgatott, és mivel éppen a következő szavakon töprengett, nem vette észre, hogy a ,,kell“ szócska kicsúszott. Másszóval nem szereti a tömeget, ami meghaladja a limitált létszámot – De... Nos, ha mindenképpen maradni szeretnél, nem bánom, csatlakozhatsz. Elvégre... Ha nem szándékozol előhívni a bokrok közül még néhány kíváncsi barátodat... örömmel veszem, hogy valaki a társaságom lesz. Néha elég unalmas egyedül.
*Arcán felragyogtatja egyik legszebb mosolyát, szemei meg csintalanul megvillannak. Reméli, hogy nem jött még Cassal vagy három fiú... Gyanakvása még megmarad, hogy ennek a kis kíváncsiskodónak van valami... Szándéka, de egyelőre nem szándékozik ezzel foglalkozni. Elvégre, attól még nem hazugság! És utolsó mondatával még arra is rávilágított, hogy bizony nem veszi rossz néven, ha beszélgetnek, itt úgysincs kivel. Amikor meg szó kerül arra, hogy nem tűnik kannibálnak... Még szélesebbre húzza a mosolyát, melynek következményeként apró, hófehér fogai is kitűnnek. Barátságos hangon mondja:*
- Nem. Igaz, tényleg kíváncsivá tesz, hogy valaki miért kuksol egy bokorban azért, hogy aztán közelebbről nézhesse, hogyan festek... De... Inkább jópofa, mint vicces.
*Nem éppen megbántani akarja a másikat, de valahogy kell rá célozni, hogy igenis fura ez így... Ám az említett tekintete már a festményre siklik, és Mia figyelme is lassan arrafelé irányul, és némi büszkeséggel, némi vágyódással pillant a másik barna szempárba. Meleg pillantású,  mégis látszik, hogy egy szavába kerül, és... Hát sikerült legalább kissé visszaadnia azt a... Motyogás szakítja félbe, és Mia mint aki álomból ébred, rebben, és Cassiusra néz. Mintha most vette volna észre, hogy itt van. Érzi, hogy a szavak értelmét felfogva lassacskán elpirul, hiszen dicsérték őt már.. Mégis, azok fizetett tanárok voltak, akik pénzért ugye bármit képesek. De ez... hacsak nem az anyja küldte, hogy szaglásszon... Megköszörüli a torkát, és indul a vízhez, hogy megmossa arcát, és kissé festékmentesítse magát. Amikor a kérdés hangzik fel, elmosolyodik. Kérem, ezt a kérdést muszáj lelőni! A víz tükréről rá bámuló alak visszamosolyog rá. Kezét a vízbe mártja, és gyenge, rutinos dörgöléssel lemossa a festéket, mielőtt odaszárad. Arcáról is eltünteti, és csak kis rózsaszín folt marad a helyén, ami nem sokára el is tűnik. Megfordul, feláll, és komoly arccal jelenti ki:*
- Nem. A vőlegényem. - majd megrándul a szája széle, és pár pillanat után már nevetését próbálja elhallgattatni. Bocsánatkérően pislog a fiúra.- Bocs. Igen... Ő az apám.
*A végére már teljesen komolyan mondta. Nem nevetett, nem pislogott. Csokoládé szemei a vászonra nézve újra elmosolyodtak. Majd a fához sétált, és az ott lévő kosárból egy törülközőt vett ki, és megtörülte a kezét, majd az arcát. Nem tűnt fel neki, vagy megszokta, de egy szép S betű volt a törülközőre varrva, arany cérnával, díszítve, apró csillagokkal körülvéve. S, mint Silver. *

[MIA]

MIA

Jó, nagyon jó, remek és csodálatos. Kedves, szerény művészélek, többet nem is kell tudnom, ennyi bőven elég a győzelemhez. Na, nem mintha megfordult volna a fejemben, hogy nehéz dolgom lehet, de azért egy ilyen elszállt kislánynál sosem lehet biztosan tudni, nem árt időben felismerni, hogy nincsenek-e mélyen elfolytott sérelmei, amik miatt bármelyik pillanatban dühöngő őrült válhat belőle. Láttam én már sok mindent és igaz, hogy az ilyesmi feldobja a szürke hétköznapokat, de jobb lenne tisztázni még néhány dolgot, mielőtt csak úgy fejest ugranék a mélybe.
Rámosolygok, majd egy kis hezitálás után lehuppanok fűbe és törökülésbe rendezem a lábaimat. A mezítlábazás jó ötletnek bizonyolult, bár nem tette szóvá, talán még jobb, hogy, ha csak szépen, tudat alatt könnyítem meg neki, hogy jó véleménnyel legyen rólam. Azt azért nem tudnám megmagyarázni, hogy nálam a cipőnélküliség és a művészetek miért is kapcsolódnak össze, de szerencsére van önbizalmam, ami kisegít az ilyen helyzetekben - tehát így van, és kész. Fájó szívvel gondolok magányos kis converse-emre, de szembe kell néznem a tényekkel: akármilyen jól is áll a lábamon, lassan már mindenkinek van, még az ex-szandálzoknisoknak is. Kétségbeejtő.
Megpaskolom magam mellett a füvet, majd felnézek Miára, hogy megajándékozhassam a legártatlanabb, legkedvesebb és legelbűvölőbb kérdő tekintettel, amit valaha is látott - reményeim szerint. Nagyon sokat kellett tanulmányoznom Lockhart tankönyveit, hogy sikerüljön elsajátítani ezt a tudományt és azóta is rengeteg munkát öltem a fejlesztésébe, így nincs más dolgom, mint várni az eredményt.
- Én könyv-téren majdnem mindenevő vagyok, talán csak a túlontúl romantikus történeteket kifogásolom, egyébként szinte minden műfajban találok olyasmit, ami megtetszik valamiért. A kedvenceim azért mégis inkább a meseszerűbb történetek, azokban kevesebb az előre eldöntött dolog, sok mindent magunknak kell kitalálni vagy elképzelni. Most például a Dorian Gray a kedvencem, bár igazából nem tudom mennyire ismert regény vagy, hogy szoktál-e egyáltalán Wilde-ot olvasni... - Nem hazudok, igazából sosem szoktam a szó szoros értelmében hazudni, hiszen akár igaz is lehetne, vagy valamikor igaz volt, esetleg csak jó lenne és tervezem azzá tenni. Csak úgy jön, ez egy képesség, miért ne járjak az emberek kedvében, ha már egyszer lehetőségem adódik rá? Nekik csak jó, nem veszítenek semmit, hiszen miért lenne jobb, ha megismernék az igazi gondolataimat, amik egyébként nem is feltétlenül léteznek? - Nekem kicsit más a problémám a társasággal, bár el tudom képzelni milyen lehet, ha kötelezővé teszik. Én, azt hiszem, még nem találtam meg azokat az embereket, akikkel mindig jól érezném magam, akikkel bármikor szívesen együtt vagyok. Mindenkivel mást szeretek csinálni vagy megosztani, az pedig már csak a szerencsén múlik, hogy van-e lehetőségem is erre. Néha jó csak úgy egyedül lenni, de, ha erre ráunok, akkor nem vagyok képes csak úgy nekiindulni és becsatlakozni bárkihez. Nem épp férfias magatartás... - Már majdnem igaz, mégha kicsit el is tértem a tárgytól, azért remélhetőleg még mindig aranyos kisfiúnak látszom.
Nem kommentálja túl hosszan hirtelen feltűnésemet, ez nem jó jel, de nincs mit tenni ellene, inkább itt az ideje kideríteni, hogy van-e esély rá, hogy ismét találkozni fogunk, mert ez eldönti, hogy a továbbiakban hogyan is fogok viselkedni.
- Tudom, tudom, nem illik ilyet kérdezni egy hölgytől, de olyan kíváncsi vagyok, hány éves lehetsz... - Hány éves és egészen véletlenül, hova jársz iskolába, de ezt még nem teszem hozzá, nem kell elsietni, mert különben olyan leszek, mint egy szerelmes nagycsoportos: "Szia, hány éves vagy? Szeretsz olvasni? Melyik oviba jársz?"
Szórakozottan figyelem ahogy lemossa magáról a festéket, szép lány, határozottan az, nem lesz nehéz bókolni neki, ha esetleg szükségem lesz majd rá. A természet, ez egyszer, nem nehezíti meg a dolgomat.
- Hű. - Ezzel, hirtelen nem nagyon tudok mit kezdeni, de mielőtt akár csak elkezdhetném átértékelni a helyzetet, kitör belőle a nevetés, én pedig egy széles vigyorral nyugtázom, hogy jól tippeltem. Már csak hab a tortán, hogy miközben egyre közelebb vagyok a célomhoz, annál jobban kezdem élvezni az egészet.

[Cassius]

Cassius

*Cas leült, és nagy bociszemeket meresztett Miára. Szegény talán nem tudta, hogy mennyi ilyet szenvedett már szegény lány el, elvégre elég nehéz eset volt gyerekkorában, és tényleg mindent bevetettek azért, hogy kordában tudják tartani. Mindent. És itt lehet gondolni a fenyegetés és megvesztegetés minden egyes fajtájára. De persze erről senkinek sem kell tudnia, akinek ehhez még nem volt szerencséje, meg amúgy is ez csak a hírnevét oldja szépen, meg hígítja... Szóval tényleg nincs ok a pánikra, elmosolyodik, mintegy válaszként a nagy szemekre, és miután festékmentesítette magát, le is ült a fűre, na azért nem annyira közel, elvégre kell némi hely ha mondjuk mégiscsak kiderülne, hogy valami elmegyógyintézeti szökevénnyel van dolga- bár túl szép ahhoz hogy igaz legyen- szóval erre az esetre hely kell a pálcarántásig.
Nos igen. A romantikus könyvek általában csak a lányoknál szokott bejönni, ritka manapság az olyan hím, akinek a nyálcsorgatás bejön, és lássuk be, Miának is kell némi üveges löket ahhoz, hogy olyasmit olvasson. De mint mondjuk Dorian...*
- Ó, hát én is kedveltem azt a történetet. Na, félre ne érts, most is kedvelem, csak most nagyobb kedvenceim vannak. Speciel engem lenyűgözött, hiszen egy kép ami helyettünk öregedik,... Lássuk be, tényleg nagyon jól hangzik, és kellene nekem is egy olyan... Bár egy idő után lehet megunnám itt az életet. Ugyan az körbe-körbe...
*A szemét kicsit megforgatja, illusztrálva annak az unalmasságát, hiszen tényleg elég unalmas lehet mindig csak élni, és nem kellene azon töprengeni, hogy vajon odaát mi várhat ránk... Egy mozdulattal a hajához nyúl, és gyakorlott mozdulattal fogja szorosabbra a hullámzó borzalmat ami a fején, úgy hallgatja a második felvonást, a tömegeset. Pislant egyet, hogy a gyanakvó pillantását megelőzze, mert valahogy olyan érzése van, mintha... nagyon tartanának valamerre, csak tudná vajon merre... Szóval inkább csak vállat von, és elhúzza a száját, hogy pillanat után mosolyogjon rajta.*
- Magam is nagyjából így vagyok. Annyi különbséggel, hogy én csak a bentlakásos iskolámban lehetek az aki vagyok, mert otthon inkább... Nos, fogjuk rá, hogy egy olyan valaki vagyok, akinek minden tekintetben meg kell felelnie, mind anyám és mind a külvilág számára. Elég nehéz feladat, és még az ellenségemnek sem kívánom. Néha inkább ennék varangyot, semmint végigcsináljak otthon egy nyarat. Érted? Szóval... Ezért kezdtem el zenélni meg olvasni, meg mittudomén, anyám is imádta, én meg hogy legalább addig nem kell vele lennem.
*Szegény fiú... Mia nem értette, hogy amaz mivel érdemelte ki, hogy az otthoni házisárkányát, másnéven az ő édes kedves anyukáját miért éppen neki vesézi ki. Talán csak a hely teszi. Majd némi szünet után hozzáteszi.*
- Nos, remélem, hogy az én nyavalygásom nem riaszt el. Szólj rám, néha elragadtatom magam. A szabadság teszi...
*Megköszörüli zavarában a torkát, mosolyog, és megint érzi, hogy hasztalan imája, miszerint nem kell elpirulnia, már megint elönti arcát a forróság, és valószínű, hogy azok a rózsaszín foltok ott virítanak arcán... Kínos... Aztán a fiú megkérdezi, hogy hány éves, és hogy kicsit legyőzze ezt a pírt, kezével feleslegesen néhány meglógott tincset gyűrt hátra. Egyik vállát felhúzta, majd halkan mondta.*
- Nos, ha minden igaz, akkor 16... De persze, sosem lehet tudni. - kacsint- Na és te?
*Felvonta a szemöldökét, elvégre ha ő megmondta, illik a másiknak is. de ha nem mondja, akkor megcsiklandozza, és nem lényeg, hogy nem csikis a másik, mert akkor is ott van még az a módszer, miszerint ujjunkat a másik bordái közé nyomkodjuk, és a hatás ugyan az- rángatózás, és idegesítés... Miából nem nézni ki, de tény hogy nem egy félős csaj.
Egy újabb feltörő nevetésrohamot küzd le, hiszen a fiún látszott, hogy tényleg lekezdi fontolóra venni, hogy a képen lévő apjára tényleg 80%-ban hasonlító férfi talán a vőlegénye... Nos, legalább végre egy nagyon jót nevetett. Mióta is volt itt? Úgy egy hete? Kicsit elkomolyodva nézett a fiúra, és rákérdezett.*
- Figyu, te mióta vagy itt? Mert tudod, elég régóta vagyok itt, és még nem láttalak, nem hogy errefelé, de... Valahogy nem rémlesz nekem. Márpedig az arcmemóriám elég jó.
*Puszta kíváncsisága tört fel újra, és nem tudja, hogy mikor fogja végre legyőzni, mint az apja, hogy akármi is volt a kíváncsisága tárgya, képes volt hetekig is várni a válaszra. Elképesztő, komolyan...*

[A barna hercegnek]

A barna hercegnek

Miért van az, hogy ha találkozik egy fiúval, akkor teljes mértékben, visszafordíthatatlanul megpróbálja távol tartani magát tőle? Miért próbál kitérni az útjából, akkor is, ha esetleg esténként vele álmodik?
Most pedig csak áll ott, mint egy őrült. Tördeli kissé a kezeit, miközben nézelődik a kövek felé. A csizmáján már vékony rétegben hó ül, szőke hajába pedig lassan hulldogálnak a pelyhek. Nem sokára karácsony. Nem kéne addigra kikészítenie magát. Lehet, hogy el se kellett volna jönnie. Most pedig megint csak vár. Nem tudja, hogy mi lesz a vége és úgy szeretne hinni abban, hogy nem csalódás. Igazából olyan, mint egy 14 éves tini, aki az első randi előtt áll.
Rászáll egy hópehely a szempillájára. Eltűnik. Lehetséges, hogy neki is el kéne? Úgy, mint a kámfor? Pedig nagymamája megtanította rá, hogy nem szabad félnie. Ő mégis retteg az egész világtól. Retteg mindentől, amióta édesanyja meghalt.
Oldalra pillant.
Nem szokott randit kérni senkitől. Sokszor kapta már meg barátnőitől sőt húgától is, hogy miért viselkedik így a fiúkkal. Ezekre a kérdésekre általában senki sem kapott érdemleges feleletet. Talán az egész csak azért történik ekképp, mert így jó. Így nincs fájdalom, csak egy ideig. Nem bírná elviselni, ha még valamit fel kéne dolgoznia mostanában. Éppen elég az, hogy eljár a Mungóba. Nem könnyű letenni az italt.
Igen. Ő kért Evantól randit, miután egyik este találkoztak az üres teremben. Evan gitározott. Csodálatosan. Norah pedig, énekelt. Bár lehet, hogy nem a megfelelő szó az énekelt, inkább kornyikált. Igen. Kornyikált. Fantasztikus volt az- az este. Egy hétig még csak köszönni sem mert a fiúnak. Nem nézett rá, kerülte, megpróbált más útvonalon járni az órákra. Egy hétre pedig rá, küldött Evannak egy baglyot. Még csak nem is személyesen kérdezte meg. Ilyen az ő formája.
Mindezek ellenére, ott álldogál a hószállingózásban. Fekete szövetkabátját szorosabbra húzza. Nem fog eljönni. Ellenkező esetben, ha a Hollóhátas csinálta volna ezt, ő se jelent volna meg a találka színhelyén. Ami mellesleg a Loch Nessi tó. Egy jégvilág, a jéghercegnővel a közepén.

Norah

Kapar a torkom, fáj a fejem, ég a szemem, érzem, hogy jól sikerült a tegnapi kis örömzenélés. Igazából nem tudom, hogy képes előre vinni a lábam, de örömmel veszem tudomásul, hogy legalább nem vagyok nagy késésben. Gyorsan előkaparom a táskámból az üveg vizet, amit magammal hoztam, s egy szuszra kiiszom a flakon tartalmát…
Kétségtelen, hogy másnap van, ami most nem lenne rossz, ha hamar elmúlna. Hála az égnek a hideg jótékony hatással van a fejemre, a víz pedig oltotta a szomjamat, s már a fények sem bántanak annyira.
Kissé szorosabbra húzom a nyakam körül a sálamat, s zsebre dugott kézzel haladok tovább, a megbeszélt találkahelyre. Kisvártatva meg is pillantom Noraht a távolban, s ettől rögtön arcomra is mosoly ül ki, amit talán még egy kis pír is kísér.
Közelebb érve, mosolyom még szélesebbre húzódik, s egy percet sem tétovázok.

- Szia! Bocsánat, hogy késtem –kezdem ekként a magyarázatomat -, de tegnap a barátaimmal összeültünk egy kicsit jammalgetni, aztán hosszúra nyúlt az este, de hát gondolom tudod, hogy van ez, ha jól mulat az ember.
És mi újság? Hogy vagy? –

Derűsen kezdem el a beszélgetést, hogy tereljem a figyelmet arról a nem elhanyagolható tényről, hogy az imént vallottam be burkoltan, hogy tegnap bizony csúnya nagy bulit tartottunk és ennek a hatása abban jelentkezett, hogy a másnapos fejemet épp, hogy csak kitudtam húzni az ágyból, hogy eljöjjek egy korábban egyeztetett randevúra.

~ Azt hiszem, nem lehetne egy rossz szavam sem, ha most fogná magát és se szó, se beszéd faképnél hagyna. Micsoda hírem lenne utána? Elveszíteném a már megszerzett kiváló ázsiómat a lányok körében. Nagy bukta lenne, mondhatom igazán kellemetlen…~

Tekintetemet egy pillanatra a távolba vezetem, majd egy nagy sóhaj kíséretében lassan ismét Noraht veszem íriszeim középpontjába, s tekintetéből próbálom megtudni vajon mit tartogat nekem.
„ Meséljetek íriszek, mondjátok mi lesz a sorsom, hogy dönt sorsom felől e művészeket megihlető, törékeny virágszál. ”

Evan

Eljött. Remélni sem merte, hogy el fog jönni. Általában a fiúk, ezek után elküldik a fészkes fenébe, ha így viselkedik. De ez a fiú ezek szerint más. Olyannyira, hogy ott bandukol a sziklák között, egyenesen a szőke leányzó felé tartva.
Norah csendesen várakozik, amikor pedig ránéz Evanra, mintha el akarna futni. De mégse teszi. Ennyi tartás azért van benne. Arca nem csak a szégyentől vörös, hanem attól is, hogy jó ideje álldogál a hidegben, havazásban.
- Szia Evan … nincs gond, nyugi! Inkább én szeretnék…
Na mit is szeretne? Elnémul. Nem meri befejezni a mondatot. Mintha nem is ő kezdte volna el, hanem csak a szél fújná őket a halk szavakat valamerről. Nagymamája azt is megtanította neki, hogy be kéne fejezni, amit elkezd. Azóta se fogadta meg a tanácsát. De ez a helyzet talán most más.
- Bocsánatot kérni. Tudom, hogy nem így kellett volna. Nagyon jól éreztem veled magam aznap este. De én…Mostanában nem igazán áll jól a szénám semmiből. Sajnálom nagyon. Nem így kellett volna a dolgokat rendeznem.
Mennyire furcsa. Az élet nagy játékos, hiszen mind a két fél ugyanattól fél, ahogy ott állnak a tó partján a hóban. Norah elcsendesül, tekintetét a fiú szemeibe fúrja. Csak nézi és nézi. Olyan, mint egy porcelánbaba. Egy baba, amit ha leejtenek, akkor egyszerűen eltörik és nincs tovább. Pont így érzi most magát. Fél attól, hogy esetleg zuhanni kényszerül. Azt már nem látja, hogy a helyzetet, amitől annyira menekül, saját maga generálja.
- Nem kezdhetnénk, előröl? Onnan, hogy ott este elváltunk?
Mindezt olyan nyögvenyelősen mondja el, hogy félő, hogy a mondat végére teljesen megnémul. Nehezére esik olyan dolgokról beszélnie, amiktől fél. Az pedig, hogy a fiú másnapos, nem azért kelt benne fájdalmat, mert másként nézne rá, hanem mert saját nyomorúságát juttatja eszébe. A terapeutánál az örökkévalóságnak tűnő órákat, a furcsa kérdéseket, a vallomásokat, hogy nem nyúlt az alkoholhoz. Evan sosem fog tudni vele úgy bulizni, mint a barátaival. Talán egyelőre ez a legnagyobb titok kettejük között.

Norah

~ Kicsit zavartnak tűnik. Én lennék ennek az oka? Igazából nem is értem, de ha témát váltok, talán el tudunk szakadni ettől a kissé nyomasztó, zavaros helyzettől, amely még ideje korán rányomná a bélyegét egy ilyen jónak ígérkező találkozóra. ~

Teszek pár lépést úgy, hogy Norahhoz is közelebb legyek, ám mégsem rá nézzek. Lehet, hogy egy pillanatra félreérthető az egész helyzet, ám ezzel csak eleget téve a lány felkérésének úgy alakítom a beszélgetést, eljátszva azt, mintha csak most érkeztem volna meg, hogy úgymond elölről kezdhessünk mindent. Aztán kissé oldalra fordítom a fejem, sokat sejtetően rásandítok, majd egy kis mosolyt eresztek meg felé, s ezt követően még egy lépéssel közelebb lépek.

- Mivel nem járja, hogy egy ilyen széplány hívjon el egy fiút, így azt hiszem, innen kezdhetnénk.
Szia! Emlékszel még rám? A múltkor összefutottunk az egyik üres teremben. Ott pengettem, te pedig énekeltél. Gondoltam összefuthatnánk valamikor, ha van kedved, vagy akár most is elmehetünk valahova. Semmilyen hátsó szándékom sincs… Ígérem! –

Utolsó szavaim nyomán kaján mosoly költözik az arcomra, amiből könnyen kiolvasható, hogy sokkal jobb kedvem lett, ettől a kis színészkedéstől, attól, hogy lehetőségem van egy új helyzetet teremteni, egy sokkal előnyösebb helyzetet, mint a korábbi.
A beszélgetés és egyben a találkozó eleje elég komorra sikeredett, így mindenképpen előrelépés a mostani állapot, ami persze most attól függ, hogy miként is reagál Norah erre a megváltozott helyzetre, hiszen kettőn áll a vásár, itt az ideje, hogy feloldódjon, hagyja, hogy magával ragadja a helyzet. Csak úgy, mint legutóbb, amikor énekével kápráztatott el engem.
Várom, hogy ugyanez a boldogság költözzön a lány szemeibe is. Nem zavaróan, de figyelem, hogy vajon mit is reagál a kis játékomra.

[- Figyelj... Talán inkább hagyjuk. Lehet, hogy tévedtem. De azért köszönöm, hogy idejöttél. Többet... nem rabolom az idődet. Szia, Evan!]

EVAN TEMPLE

Gyűlölöm, hogy ennyire félszegen viselkedem, komolyan, a kishúgom is könnyebben ismerkedik, mint én! Részegen persze ez is sokkal könnyebb volt. Igazából csodálkozom, hogy nem tud erről Evan semmit, persze lehet, hogy csak úgy tesz, mint aki nem tud. Azzal a társasággal már rég nem foglalkozom, akik belevittek ebbe. Belevittek... Nem kellett kétszer mondani nekem sem azért...
Nézem a próbálkozását, és legszívesebben elsírnám magam. Mosolyognom kéne, úgyhogy meg is próbálkozom eggyel, de halvaszületett ötlet volt.
- Figyelj... Talán inkább hagyjuk. Lehet, hogy tévedtem. De azért köszönöm, hogy idejöttél. Többet... nem rabolom az idődet. Szia, Evan!
Lesétálok a szikláról, és miután úgy húsz méternyire eltávolodom, dehoppanálok.

~