Tyababa

Név: Tyara Mortal
Faj: Aranyvérű
Nem: Nő
Jellem: semleges
Születési helye: London
Kor: 16 éves
Egészségi állapot/betegségek: Kiváló egészségnek örvend

5 dolog amit szeret:
Top ötös lista.
5. dolog= Kedveli a hűvös esti szellőt
4. dolog= Szereti a csokoládét

3. dolog= Szereti a kihívásokat, a harcokat
2. dolog= Szereti az oda illő romantikát
1. dolog= Imádja Draco Malfoyt.

5 dolog amit utál:
Top ötös lista.
5. helyezett: Utálja, ha neki hazudnak, mégis Ő hazudhat bárkinek
4. helyezett: Utálja azokat, akik ártottak neki
3. helyezett: Utálja, ha nem tekintik egyenrangúnak
2. helyezett: Utálja azt, ha félnie kell
1. helyezett: De amit a legjobban gyűlöl, az-az, ha összetörik a szívét.

3 titka:
Nagynénje, Elisabeth Smooth halálfaló.
Elsajátította az okklumenciát.
Ha lelkében hirtelen érzelemváltozás megy végbe, azt a körülötte lévő tárgyak sínylik meg. Ha boldog, vagy vágya beteljesül, a gyertya lángja erőteljesebben lobog, vagy ehhez hasonló apró dolgok történnek, míg ha haragos, vagy pusztító gyűlöletben ölt testet gondolata, akkor vázák, üvegek repednek és törnek.

2 rossz szokása:
Sose hagyja, hogy másoké legyen az utolsó szó.
Ha bántják, Ő is bánt, fogat fogért, szemet szemért elven alapszik egész eddigi élete, még ha ebből kifolyólag már veszett is.

Dementor közelében így viselkedik:
Mivel nem tud patrónust megidézni, vagyis nem alakot öltött patrónust, így tehetetlen e démonokkal szemben.

Mumus:
A mumus nem más, mint saját maga, aki bal alkarját mutatja, rajta a sötét billoggal.

Apa: Robert Mortal, aranyvérű mágus, 38 éves

Anya: Carmen Mortal, aranyvérű boszorkány, 37 éves

Testvérek: -

Családi állapota: Draco Malfoy jegyese, menyasszonya. szív

Varázslói ismeretek: 5 év anyagát sajátította el, ezen kívül elrablása után megtanították neki az okklumenciát.

Patrónusa: Csak egy gyenge fénynyaláb.

Animágusi alakja: Nem animágus.

Pálca típusa: Nyírfa, egyszarvúszőrrel

Előtörténet:

Zuhog.
Az eső illata betölt mindent.
Kipp-kopp.
Kipp-kopp.
Aprócska cseppek folynak végig a hatalmas ablaküvegeken, amiket pókháló finomságú selymek díszítenek. Dörög és villámlik. A piciny igazgyöngyök a pusztító zefírrel dacolva, mintha csak lételemük lenne, hogy az ablakhoz érjenek, még mindig kopognak.
Halkan csendesen.
Kipp-kipp-kopp. Kopp- kopp-kopp.
A félhomályba borult szobát, egyetlen kicsi gyertya lángja világítja be, mely láthatatlan párjával ringatózik, hajladozik. Percek telnek el így. Egy pisszenést sem lehet hallani. Aztán a lángnyelv megdermed és a viharos, kemény időjárást kezdi elmélázva bámulni.
Pont úgy, mint ahogy én teszem.
Másnak bizonyára roppant kényelmetlen pózban ücsörgök a belső párkányon és tenyerem az üvegnek támasztom. Milyen furcsa. Olyan, mintha vizes lenne a kezem. De nem az.
Egy órája ülhetek így, felhúzott lábakkal, összegörnyedve, nyakláncomat morzsolgatván.
A szobámba nyíló világos festésű kétszárnyú ajtóval szemben a kandallóban még látni az életért küzdő parázs gyenge kis próbálkozásait, hogy lánggá nője ki magát. Hiába küzd. Én már csak tudom. Hiszen én vetettem véget életének. A franciaablakok mindegyikén elhúzták már a függönyöket. Kivéve azon, ami mellett én ülök. Lábaim már zsibbadnak, mégsem mozdulok meg. Látom homályos tükörképem, mikor egy villám cikázik végig az égen. Látom bársonymelegségű íriszeimet, szépen ívelt vörös ajkaimat, és a két copfba font gesztenyebarna hajtincseimet. Néha erre a képre fókuszálok és saját arcvonásaim rejtelmeiben merülök el. Néha a kinti tájat vizslatom, a kertben a tölgyfák ölelte kis tavat, a szép rózsabokrokat, melyeket most tönkretesz ez a pusztító szélvihar.
Meleg van. Kint bizonyára hideg. Valahol az ágyamon, ébenfekete macskám tekereg. Nyávog. Mióta letelepedtem az ablakhoz, azóta először mozdulok meg. Fejem lassan fordítom párnáim felé. Aztán az ágy lábához. Egy fellapozott sárgás lapú könyvecske hever ott. Bizonyára Loraine lökte le. Fáradtan nyújtom ki a lábaim a talaj felé, majd emelem karjaim az ég felé, hogy mielőtt leszállok a párkányról, kinyújtózkodhassak egyet. Elgémberedett csontjaim halkan ropognak, gerincem kéjes morgás kíséretében megnyúlik. Apró tompa puffanás kíséretében érkezek a földre.
Ujjaim a kötetre fonódnak, mikor lehajolok, hogy felemelve megszemlélhessem mi is az valójában. Szám sarkában meglepődött mosoly bujkál.
A naplóm.
A keménykötésű borítóra még gyermekkoromban véstem rá azt a mondatot, ami most gyermeki betűk sokaságaként mélyed a bőrbe.
„Mert minden mese véget ér egyszer.”
Felnevetek. Csöndes kacajom visszhangzik a hatalmas kúriában. A kis könyvet kinyitom és olvasni kezdem. Örök barátom. Erről az első mondat is árulkodik.
„Te ki soha nem árulod el a titkaimat, nem leszel féltékeny a sikereimre, és nem leled örömöd a bánatomban.”
Tovább lapozok. Vörös rúzsos csóknyomok. Szívecskék. Négy évvel ezelőtt írtam azt az oldalt. Az egyik szívecskébe szépen kanyarított gyöngybetűkkel ez áll. „Draco Malfoy.”
Még mindig nevetek. Aztán ujjamra nézek. Azon ott csillog egy aranygyűrű közepén egy gyémánttal. Álmom mégis valóra vált. Tovább lapozok, immáron az ágyon ülve, a puha párnák közt, ölemben perzsamacskámmal. Ismét eltelik egy óra. A falon díszelgő óra elüti az éjfélt. Felnézek rá. Elgondolkodom. Ki is vagyok valójában? Már mondanám, hogy ez egyszerű. Tyara Mortal. De aztán mégsem mondom. Lehunyom szemem. A másodpercek csigalassúsággal telnek el. Hallom, ahogy a mutatók kattognak.
Tik-takk.
Tik-takk.
Kinyitom szemem és előkotrok egy asztalból pennát, tintát. Itt az ideje, hogy megfogalmazzam ki is vagyok.
Fekete tinta csepp folyik végig a megsárgult lapon. Nem figyeltem oda. Arrébb lökök mindent, majd hasra fordulok. Írni kezdek.

„A nevem Tyara Mortal. 16 éves vagyok és a Roxfortban tanulok. Aranyvérű vagyok. Az egész családom az. Gazdagok vagyunk. Világszerte nem egy kúriánk van. Boszorkány vagyok, aki méltó erre a névre. Életemet a jól betanult protokoll irányítja. De néha teszek az illemre magasról. A Mardekár házban ugyanis nem könnyű a lét. Vajon miért kerültem oda? Milyen sorsot szántak nekem az égiek? Hiszen nem vagyok gonosz. Sem ravasz.”

Fejemben emlékképek cikáznak. Mikor gúnyt űztem évfolyamtársaimból, mikor felhasználtam az embereket céljaim elérésére. És ennyi elég ahhoz, hogy tudjam miért vagyok Mardekáros. Sóhajtok, aztán folytatom.

„Na jó. Néha tényleg ravasz vagyok. Az évek alatt megtanultam, hogy az emberek gyengék. De talán a legelején kéne kezdenem a történetem.

1981. március 17.-én láttam meg a napvilágot a Szent Mungó Ispotályban. Az is egy esős nap volt. Pont olyan, mint a mai. Anyám sokáig bujdosott apámmal Prestonban, de végül visszatértek a Brit szigetekre. Apám testvére egykor Voldemort hűséges szolgája volt, és sok szerettét vesztette így el, mikor erre rádöbbent, úgy látszott, hogy már késő kiszállni. Tévedett. Napokkal később a sötét Lord eltűnt. Mindenki azt hitte, hogy meghalt. Ünnepeltek. Elisabeth az Imperio főbenjáró átokra hivatkozott. Nem került az Azkabanba. Anyám tudott mindenről, és Robert is, de a nő megesküdött nekik, hogy nem tér vissza soha az ebek közé. Én az első 11 évemet boldogan, elkényeztetetten éltem meg. Sok mágus családdal tartottuk a kapcsolatot. Persze mind aranyvérű volt. Sok mindenre megtanítottak szüleim. Apró varázslatok. És persze, mindenre, ami az aranyvérűséghez tartozik. Táncok, nyelvek, illemek, beszédstílus. Mikor megkaptam a Roxfortból a levelem, apám mintha ellenezte volna, hogy elmenjek tanulni. Féltett. Ugyanis azok a hírek kezdtek el terjengeni, bizonyos körökben, hogy Voldemort visszatér. Persze, ilyenkor minden szülő féltené gyermekét, de főleg akkor ha annak nagynénje halálfaló. Igaz, hogy az eltelt öt évem alatt sok jó történt velem, de ugyanannyi rossz is. Sokszor voltam magányos, ugyanakkor megtaláltam az igaz szerelmet is. Ötödéves koromban azonban mindaz, amitől szüleim rettegtek, beigazolódni látszott. Jó pár társammal együtt elraboltak a halálfalók. Elvesztettem szerelmem, az életem. Minden más lett. Hónapokat hiányoztam utána a Roxfortból, amiért apámék elvittek egy védett helyre Franciaországba. De aztán december közepén visszatértem. Úgy látszik, hogy minden elrendeződik…”

Hátamra fordulok, halkan megnyikordul alattam az ágy. Átolvasom, amit írtam. Becsukom a kis könyvet, aztán újra megnézem, ami a borítóba van karcolva.
„Mert minden mese véget ér egyszer”.
Óvatosan legurulok az ágyról, kezemben naplómmal, pennámmal, és persze a bedugaszolt tintámmal. Mind visszateszem őket az asztalom egyik fiókjába, de a naplót még forgatom picit a kezemben. Előveszem a varázspálcám, és rákoppintok vele. Aztán az is a fiók mélyén végzi. A tükörnél kibontom a hajam. Kifésülöm. Aztán befekszek a párnáim közé. Mielőtt lehunynám szemem, elfújom a gyertyám. Égett illat terjeng a szobában. Sötét van. Az óra elüti a hajnali egyet. Kiürítem elmém és nem gondolok semmire. Azonban egy szürke szempár, és pár kócos szőke hajtincs mégis megjelenik a szemem előtt. Már tudom, hogy kivel fogok álmodni. Elmosolyodok. Oldalra fordulok, magamhoz ölelem Loraine-t, és próbálok nem gondolni arra, hogy mi lesz holnap. Kint még mindig cikáznak a villámok, még mindig zuhog, és az esőcseppek még mindig kopognak az ablakon. De én már alszok.
És ebben a pillanatban tudom, ki vagyok. Tyara Mortal. Draco Malfoy menyasszonya.

Szjp. (Egyik kedvenc játékomból)

Részlet.

*”Pihe-puha párnák között egy védtelen karcsú test fekszik. A szoba akár egy halotti kripta, egy élettelen lánnyal a közepén, sírján, mely úgy öleli magához, mintha soha nem ereszthetné el. Csend és nyugalom övez mindent. Halott lenne? Ki oly törékeny módon simul a lepedőhöz? A szatén hálóing redői gyűrötten omlanak a vékony lábakra, és hullámoznak. Akár kora hajnalban a tenger, lassú hullámok járják táncukat. Lélegzik. De nem mozdul. Álmodik. Egy olyan helyen van, ahol nincs rossz, ami nem hasonlít a gyarló emberiség világára. Ahol nem különleges, és ahol nincs varázsereje. Ahol szőke hajtincsek takarnak el egy zavart szürke szempárt, ahol törékeny kiscica módjára bújhat erős karok közé.
A valóságban egy régi kúria fölött méterekkel egy gyönyörű bagoly száll, keservesen huhog, aminek szívbemarkoló hangja egy emeleti szoba ablakán is beszűrődik. Oda, ahol a Csipkerózsika módjára pihenő tündér alszik.
Az álomkép darabokra hullik, széttörik, mintha csak egy tükröt ejtettek le volna a földre. A karok megrándulnak, a lábak oldalra fordítják a testet, majd egy sötéten igéző szempár fáradtan pislog a világra. Tyara lassan nyújtózkodni kezd, szinte hallja, ahogy elgémberedett gerince kéjesen morog, miközben jólesően megnyúlik. Az egykori Mardekáros kikászálódva az ágyból a hatalmas ablakok egyikéhez sétál, ahonnan tökéletes kilátás nyílik a szálló bagolyra.
Szája elé kapja kezét, percekig áll így, majd leereszti karját teste mellé. Arcát döbbenettel vegyes érzelmek tarkítják. Ismeri ezt az állatot. Ezer közül is felismerné. Igen ez ő. Draco baglya. Hálóingestül rohan mezítláb le a hosszú lépcsőkön, a megannyi folyosón, keresztül a halon át, majd tépi fel a bejárati ajtót. Talpa alatt megérzi a harmatos pázsitot, orrát megcsapja a semmihez sem hasonlítható óceán illata. Felnéz a madárra. Kiált. De az, nem veszi észre. Üvölt. Az állat nem hallja. Karjaival hadonászik. Nem látják. Sír. Nem törődnek vele. Zokog. Nem érdekli senkit. Megannyi perc telik el így, hasztalan próbálkozásokkal, aztán valaki átöleli. Valaki az arcát simogatja. Valaki gyengéd erőszakkal becipeli a házba, és a fülébe súgja*
- Nem láthat. Nem hallhat. Nem tud megtalálni. Tudod, hogy nagyon erős varázslatok védik a kúriát. Tya…kicsim.
*Hetek telnek el. Hetek, és a bagoly csak nem akar eltűnni. Sötét jelenésként minden egyes napot megkeserít a lány életében. Eltelik egy hónap, és egyik reggel már nincs sehol a madár. Tyara tudja, hogy attól, mert nem láthatta őket, mert nem tudta megtalálni a levél címzettjét, még érezte, hogy ott van, és minden erejével azon volt, hogy megpróbálja átadni az üzenetet.
Napok telnek el. Hetek. Nem jön több levél. Hónapok. Egyedül van. A tenger még mindig ostromolja sziklákat, a fű még mindig ugyanúgy hullámzik, a madarak csiripelnek. De a világtól elválasztották.”*