Perselus Piton irodája

Nyirkos és kissé dohos, alig három lépés hosszú folyosó vezet a rozsdás vaspántokkal megerősített korhadó tölgyajtóig, melyen ott függ a nem épp mai darabnak tetsző fémlap: Professzor Perselus Piron.
Az ajtón belépve nem fogad különösebben meglepő látvány, már ha még abból az időből ismered, mikor még a bájitaltan nemes tudományát tanította. A falak mentén széles, több soros polcrendszerek, melyeken különféle fiolás és üvegcsék tucatjai sorakoznak, a legszélesebb spektrumban sorakoztatva fel az ismert bájitalokat, s azokat, melyekkel jómaga kísérletezget, nem feltétlen törvényes módszerekkel és adalékokkal. Az ajtóval szemben széles s igen magas kőasztal foglal helyet, melyen barikádszerűen helyezkednek egy különféle logikai megfontolások szerint csoportosított pergamen-kupacok, némely tetején egy-egy, a belépőre tekintő, koponya, fején meggyújtott vagy épp csonkigégett gyertyával, jobbára feketével, de látni olykor mélyvöröset vagy aranyszinűt is. S meglepő módon a különféle főzetek kipárolgása feledteti ugyan a külső dohos aromát, mégis, az talán kellemesebbnek tetszhet.
A széles asztal mögött bőrrel bevont kényelmes karosszék pihen, hogy elnyújtózhasson benne a helység gazdája, míg a vendégnek vagy épp büntetésre ideküldött szerencsétlennek mindössze nyikorgó, hevenyészett székek ajánlják magukat.

[ Piton Professzor úr, Ms. Waffling és utolsósorban Mr. „bajban vagyok” Perry ]

A kézirat... Mattfekete, portól, töredezéstől, karcolástól, s minden kártól mentes bőrrel vont kötet, mely ott sötétlett jobbja alatt, melynek ujjai közt a chimerát imitáló pálca pihent, s a talár bőre szabott ujjának takarásában meredt a homályos udvarra vezető egyetlen ajtónyílásra, honnan tán érkezhetett valaki. Baljában hivalkodóan egyszerű, tűhegyes aranyfejjel ellátott penna pihent, lassú, kimért mozdulatok egymás utánját járva az árnyaktól szürkés erezetet nyert papíron. Egy-egy forma, mi alakot öltött, majd beleveszett egy újabb vonalba, mi a megszületettet kötötte társaihoz, egyetlen egésszé formálva a megannyi különálló, apró részletet. Túlontúl élehtű, a fekete különféle árnyalataiban játszó vipera, mely kellő érzékkel siklik végig a nőalak karján vetve hurkot, majd a vállakat kihangsúlyozantó, kerüli meg a nyakat, s emeli lapított, háromszögletű fejét a jégvirágszín íriszek mellé, nyelvét könnyedén kiöltve, míg a nőszemély kérlelhetetlenül futtatja végig nyelvének hegyét ajkainak ívén.

Földre szálló csillagként érkezik a patrónus, s vakítja el egy szívdobbanásra. Már keresné a magát bizonnyal igen mókásnak tartó diákot, ahogy megszólal a jelenés, s a házfő hangja tölti meg a kisebb, zárt udvart. Kötelességtudó biccentés, mellyel adózik a felkérésnek, hogy keresse fel a professzort tulajdon irodájában. A káprázatból megfogant, ezüstszín lény tovatűnik, s maga nyugodt mozdulatokkal cselekszik. Finom homokot szór a tintára, hogy az feligya annak feleslegét, s csak egy célirányos pálcamozdulattal söpri le a megázott szemcséket. A papírt könnyed mozdulattal tekeri fel, majd süllyeszti a bőrrel vont fémtegezbe, melynek tetejét ráhajtva zárja a pecsétet pálcájával, minek utána felemelkedik, s hosszú, ám korántsem sietős léptekkel indul meg a folyosók tömegén, pár lépéssel közelebb kerülve a klubhelységhez, s korát, vérét, megjelenését kihasználva, s persze korántsem elhanyagolható fizikai fölényét, bírja engedelmességre az egyik elsőévest, s egy fojtottan felvihogó társától tegeztől szabaddá vált kezébe sötét, állíhatatlan dinamikával tekergő kígyót kaparint, mely igen készségesen tekeredik jobb alkarjára,  s hejezi függőleges pupillájú szemekkel ékített fejét csuklójára, amint megindul, könyökből emelve maga elé karját.

Bal ökle tomboló csapások helyett könnyed, szinte lágy kopogtatással kérnek bebocsátást az ajtó fáját, megtoldva a pecsétgyűrű fémes koppanásaival, s a várakozás hosszú ppercei ellenére nem ismétli meg a gesztust. Felesleges volna. Ideje akár a tenger, türelme méginkább határtalan, a tisztelettudás pedig szinte lételeme, bár a professzor vére adhatna okot kivetnivalókra, mégis, múltja, személye, módszerei s persze az eszmébe vetett bizodalma kiküszöböli eme apró részletet, mely bírálat alá vetné a háza tagjai által szinte bálványozott alakot. Amennyiben ajtó nyikordul utat nyitva, avagy hívó szó verekszi át magát a vaskosnak tetsző fán, lép csupán az iroda falai közé, s ahelyett, hogy szájtáti elsőévesként végigméri a berendezést, felsőtestből hajol meg az asztal felé, állával szinte érintve mellkasát, míg jobbjának mutatóujjával értő gonddal simít végig az alkarján pihenő hüllő nyakán.

- Professzor úr! - Köszönti a férfiút, majd kiegyenesedve pillant csak körül, hogy figyelmen kívül hagyva a meg-megpördülő alakot, villan pillantása a nőre. Nos igen, valami nagy dologról lehet szó, ha mindketten itt vannak. Elvégre az nem lehet, hogy Piton professzor netán a kettejük kapcsolatáról érdeklődne, mivel az korántsem érinti a házbelieket, másrészt pedig inkább tartják meg maguknak, minthogy az oktalan diákokhoz mérten folyton egymás társaságát keresve menjenek egymás idegeire. S akaratlan veszi sorra magában viseletét, egy hátsó zugban építve fel ismét tulajdon alakjának külső nézetét a sötét talárral, melynek szemtelenül drága anyagára talán még a Weasley porontyok feje is tovább vörösödne, a magasított állógallérú, hollószín inget, melynek nagy részét smaragdszín ujjas fedi, híven mellőzve a tényt, hogy az inget megfosztották ujjaitól. Elégedett lehetne, de nem, inkább mellőzi az érzést, s tajtékszín íriszeit villantja a másik lélketükrei felé.

- Ms. Waffling... - Hajt fejet a hölgy felé, majd egy hosszú pillanat szünet után pillant fel a fejjel lefelé lógó testre, s csak jobb szemöldöke emelkedik meg árnyalatnyival a látványra. Óh nem, korántsem a meglepődés vagy a szánalom jegyei olvashatóak le, hanem egyszerűen a döbbenet, hogy egy háztárs oly meggondolatlanságra vetemedett volna, hogy íly módszerekkel kelljen jobb belátásra bírni.

[ a végrehajtóknak és az áldozatnak ]

Talán haragra is gerjedhetne, s párszor a puszta kőfalnak vághatná a tiszteletlen diák testét, de nem. Inkább csak lesajnálóan méricskéli, ahogy hol erre, hol arra fordul a légben, s csak magában eleveníti fel újra és újra a gyilkos pillantást, mellyel a másik válaszolt a kiejtett igére. Nos igen, egy-egy olyan ponton igencsak jól jön, mikor már azon mélázik, hogy talán letehetné és megleckéztetettnek tekinthetné a másikat. Mégis, inkább csak el-elolvasgatja az asztalán heverő förmedvények egy-egy újabb  - "Troll" -  példányát, s úgymond munkájába feledkezik, mint ki ismét egyedül tudhatja magát.

Nem kell sokáig várnia, kopogtatás hallik az ajtó felől, s egy megengedő intés t kívánva tenni a pálcájával, kishíján lesöpri egyik polcáról az ott sorakozó főzeteket a fellógatott egyénnel. Sajnálatos, hogy ennyire nem lehet bízni manapság a nyílászárók részrehajlásában. Pedig amíg itt tanult, látott nem egy ajtót, mely a szoba birtokosának puszta közeledtére szélesre tárult annak minden felesleges mozdulata nélkül. Így egy lassú fejcsóválás kíséretében helyezi vissza könyökét az asztal lapjára, s köszörüli meg torkát, hogy kihallatszódjanak szavai.

- Lépjen beljebb! - Szavai felhangok nélküliek, ahogy legtöbbször, s csak az elégedettség önti el vonásait, ahogy belépdel a kettős első tagja, az általa prefektussá emelt lányzó. Egy valódi mardekáros, nem úgy, mint egyesek ugye. Elvégre azok, akik elfelejtik, hogy mi fán terem a szenvedély, s hogy mikor lehet felszinre engedni, azok inkább valók a hollóhátba vagy a griffendélbe, mint Mardekár Malazár nemes házába. S valóban, talán csak kevesek felenek meg valóban az érdemnek. Például a két Malfoy, Draco és Abraxas. Szintén két prefektus, bár eltérő évfolyambeliek, s mint családtagok, folytonosan rivalizálnak s viszálykodnak. Talán meg is érthető kettejük multját tekintve. A szülők viszálya sokszor az elsőszülöttekre öröklődik, még ha egymás szülötteihez olykor sokkal közlékenyebbek és niyltabbak, mint tulajdon gyermekeikkel.

- Áh, Ms. Waffling, látom nem kell csalódnom a választásomban. - Dől hátra kényelmesen a székében, s figyeli, miképp jelenik meg a mosoly a zsenge korú prefektus ajkain, s valóban kiérdemeltnek látja a címet, mit adott. Bár a családját nem tartja annyira nagyra a sok bölcselkedésével, de meg kell hagyni, hogy épp elég tudálékos ahhoz, hogy megbecsülését kiérdemelje s egész jó érzéke van a különféle főzetekhez is, még ha egyes dolgozatait más és más kézírással adja is be olykor, legalábbis ahogy hallotta. A házfőség egyetlen átka, hogy minden tanár kolléga hozzá jár panaszkodni vagy épp valamiféle sejtését kifejteni, ha a házából valókkal van valamiféle probléma. Ami persze teljességgel lehetetlen, bizonnyal a házzal szembeni előítéletek azok, melyek a többi professzort megtévelyedetté teszik. S épp ezért söpri le ezeket a vádakat oly könnyen, mint a griffendélesek dolgozatai után maradó kárörvendő vigyor emlékét képéről.

Épp ezon mélázik el, hogy vajon mi lenne, ha azt az ágról szakadt Grangert összeeresztené valamiféle sötétebb praktikában folytatott versenyben a jelenlevő üdvöskével, mikor újfent kopogtatást hall, s valami fémes csengést, mire csak halovány árnyék kúszik ajkaira, amint felpillant a lassacskán eszméletét vesztő, fejjel lefelé lógó alakra.

- Szabad! - Ejti az újabb szót, bár megtehette volna, hogy felkéri a lányzót, hogy nyisson ajtót, de mégiscsak lealacsonyító volna erre kérni egy aranyvérűt. S épp eléggé kínos, hogy egy másik nemesvérűt kell az illemre tanítani, ezzel nem kívánja a porba alázni a kékvérű önérzetet. S csak magában sötéten felkacag, ahogy a másik diák is belép, s a vállas alak mögött záródik az ajtó.

- Mr. Warvick, épp időben, ahogy mindig. - Szinte elismerő szavak. Megengedheti magának, elvégre úgy kell intéznie, hogy ez a kettő, akik - ahogy hallotta - remekül kiegészítik egymást, úgy érezze, megtiszteli őket azzal, hogy efféle munkát bíz rájuk. Ki tudja, talán egyfajti kitüntetésnek veszik majd. S akaratlan pillant végig a legutóbb belépőn. Széles váll, szigorhoz s fegyelemhez szokott test, markáns vonások, gazdag ruházat, s ősi család. Minden, ami neki sosem volt, de nem is baj, legalább láthatja azt, ami talán lehetett volna, s igencsak kellemesen szemléli, hogy eme kettő olykor-olykor miféle játékokat rendez saját gyönyörűkre. Magában csak megcsóválja a fejét a gondolatra, mely elkalandozva veti fel a régi emlékek egy-egy mozzanatát, még diákéveiből, mikor Lily még nem ofrdult el tőle...

Haragvón lobban tekintete, s hang keménnyé, szinte ostorcsapásszerűvé válik, amint szóra nyitja ajkait.

- A feladatuk az lesz, hogy ezt az... egyént - jobb szót nem talál rá - az etikett, a protokoll és az etika kimagasló ismerőjévé ha nem is, de követőjévé tegyék. Ezennel felhatalmazom Önöket, hogy a kellőnek talált eszközöket bevetve okítsanak és dorgáljanak, ha kell.  - Szavait fejezve már áll az asztal mögött, elmélázó arccal, míg egy unott pálcalegyintéssel ereszti a fellógatottat, hogy az nagyot nyekkenve a földön - az ajtó és az asztal között- , tán az eszméletlenség felé sodródjon. A Mr. Perry által átnyújtott pálcát megforgatja ujjai közt, majd egy hanyag mozdulattal veti a szoba egyik sarka felé, hol kisebb halomba zsúfolt szárított gallyak, és egykor tán jobb időket látott cserlyék kötegei pihennek.

- Bízom a képességeikben, ám ha netán valamely Potter-párti okvetlenkedne... - Legyint ismét a varázseszközzel, mire egy feltehetőleg ilyen alkalomra megírt pergamen siklik a kőlapra, s szinte kötelességtudó a mozdulat, mellyel a professzor szignálja a dokumentumot, majd újabb intésére összetekeredve röppen a prefekta felé, mintegy megszabva az irányító személyét.

- Most pedig távozhatnak! - Közli, s mintha már nem is érdekelné, mi türténik körülötte, ereszkedik vissza székébe, s merül az újabb oszlopba, immár a griffendéleseken túlesve tulajdon házának tagjainak tekercseit szemlélve, s lassú mozdulatokkal lapzgatva, míg két igen tekintélyes hosszúságúnak tetsző dolgozatot kiválasztva tolja félre a köteget, s teljes meggyőződéssel osztájozza őket, természetesen "Kiváló"-ra, nem törődve azzal, hogy netán a griffendélesek hőbörögnek, Grangerrel az élen.

[{ Aurora Waffing ; Perselus Piton ; Amalgarro Warvick }]

{ Aurora Waffing ; Perselus Piton ; Amalgarro Warvick }

A Perry család egyetlen gyermeke már hosszas percek óta forgolódhatott önnön akaratán kívül a Piton professzor irodája által szegélyezett, meglehetősen avas bukéval áldott levegőt szelve. Maga a tény nem lett volna túlzottan problémás, hiszen akadtak páran akik szerették az effajta extrém kikapcsolódási módot, és tűrték is azt elejtett szavak, vagy hangok nélkül is. Jelen helyzetben azonban sokkal többről volt szó, mint egyszerű kedvtelésről, hiszen a professzor úr gondoskodott róla, hogy a lebegtetés cseppet sem legyen majdan kellemes élményként nyilvántartva a fiú emlékei között, mindinkább a kínszenvedés által megtöltött pillanatokat erősbítse. A játékát egy késhegynyi Crucio-val megfűszerezve élvezte önmagában a helyzetet…igen, az egyik főbenjáró bűnt szórta a Roxfort egyik deákjára. Már a tény miatt kicsapták volna, ha erről tudomást szerez valaki…de ki árulkodott volna? Perry…több volt benne, mintsem ilyen kicsinyes és alantos módon vágjon vissza az őt ért sérelemért. A kínszenvedés ellenére a Mardekár házába sorolt fiú egy hangot sem hallatott a bizonyos meglepettség óta…csupán tűrt, mert nem tehetett mást jelen helyzetben…noha szívesen ordított volna torka szakadtából, de az nem lett volna jelleméből fakadó.

Megelőzendő a hangokat, összeszorítva fogait vicsorított olykor egy haloványat, amikor érezte, már nem bírná féken tartani hangszálait. Közeledett ahhoz a ponthoz, amikor ereje teljesen elhagyja, pedig mindent feltéve fáradozott azon, hogy bírja az alantos és gyáva támadást. Az ige, amely a professzor ajkait elhagyva fájdalmát szülte olyannyira erősen hatott, hogy az erőlködés miatt a fiú erei megduzzadtak, szíve pedig a szokottnál több vért pumpált szerte a testébe. Az sem segítette, hogy az ütemtelen forgás közepette rengetegszer lógott fejjel lefelé. A szenvedéssel eltöltött percek alatt azonban sikerült egy igen fontos dolgot megállapítania…noha Perseulus Piton a házának feje volt, tisztelettel már soha nem fog tekinteni reá…egy olyan embert nem lehet tisztelni, aki galád és gyáva módon támadja meg saját diákját…egy olyan embert, aki egyértelműen nem képvisel vele egy súlycsoportot. Végtére is, ezért lett kinevezve annak, amely pozícióban jelenleg díszeleghet…a klisés Mardekáros vonal képviselője volt ő.

Annak ellenére, hogy tulajdonképpen majdhogynem ájulás kerülgette, és a dobhártyája ütemes dallamokat játszott a fülében, hallotta, amint a varjúszínben lévő, sápadt tanár valakinek ajtót nyit. Jobban mondta a vaskos faajtó nyikorgó hangjára lett figyelmes…Tekintetét nem szegte oldalra…nem, nem volt szégyen számára a helyzetet amiben van…mindösszesen nem érdekelte a belépő személye. A hang alapján majd a köszönéskor úgy is tudja azonosítani, ha esetleg ismeri. Hangfoszlányok szöktek füleibe…nőies csengés…Aurora…Perry tovább szenvedett…már nem is kísérletezett azzal, hogy olykor az íróasztal mögött üldögélőre próbálja emelni tekintetét, hiszen alapjáraton elveszett ötlet volt az ütemtelen forgás és mozgás miatt. Percekkel később aztán egy újabb érkező miatt nyílt az ajtó…DaPe már csak elhaló hangokat hallott, olyannyira felemésztette a kín…mindenesetre az még eljutott a tudatáig, hogy valószínűleg egy fiú lépett a helységbe.

Piton hangjának dörrenése rázta meg kissé, és zökkentette vissza tudatához a másodperc töredékére…nehéz volt már kitartani…de kellett, hogy ne tűnjön olyam embernek, aki nem illő a háza nevéhez, és elesik egy apró kínzást követően…akár egy szánalmas Griffendéles. Az igazat megvallva most először bontakozott ki efféle gondolat az elméjében, merthogy eleddig nem igazán törődött a házak közötti ellentétekkel. Sokkal inkább fektetett élt a személyek elleni gyűlöletére.

Hirtelen érezte, ahogyan a láthatatlan tartóerő megszűnik létezni a teste körül…nem volt ereje összeszedni magát, hogy úgy tudja koordinálni az esést, ahogyan szeretné…így abban a pozitúrában, ahogyan volt, fejjel lefelé, zuhant a földre. Annyi lélekjelenléte akadt csupán, hogy fejét elbillentse, így válla érje először a talajt…igen, újra nyeríthetett volna, mint valami nyüszüge idióta…hiszen a vállára egész testének súlyával zuhant…azt követően pedig eldőlt, a hátára esvén. Szerencséje volt, hogy nem szenvedett törést…esetlegesen nem ugrott ki a csontja a helyről…Tompa és hangos koppanás…DaPe nem mozdult…próbálta összeszedni megmaradt erőtartalékait…öröm volt, hogy egyáltalán lélegzik, és tudatánál van…nem nyelte el lényét a homály és sötétség. Mellkasa ütemesen emelkedett meg, majd süllyedt alá.

Midőn kellő mennyiségű levegőhöz jutott, és az átok sem marta lényét, sikerült összeszednie magát olyannyira, hogy talpra álljon…

[Perselus Piton]

Perselus Piton
- Egy kis bájcsevej-

Sejtettem, hogy ez lesz ebből. Kapok én még ezért rendesen...legalábbis próbálnak adni valamit, jobb belátásra bírni...kimosni a fejem. Az már más tészta, hogy hatása nem túlzottan lesz. Hisz ki az, aki megmondhatná nekem hogy mit is tegyek? Itt a Roxforton belül senki...még a "mélyen tisztelt" Perselus Piton sem. Piton...a Mardekár házának könyörtelen feje. Mondjuk benne még láttam is valakit, nem volt annyira reménytelen eset, mint a többi csúszó-mászó féreg. Bár tiszteletről inkább ne beszéljünk. Elfogadtam, hogy létezik, régebben talán még tartottam is tőle, na de azóta már túl sok mindent megéltem. A dolgok gyökeres változáson mentek keresztül bennem, megtanultam egy s mást, belém neveltek dolgokat, amiket ma már tudtam hasznosítani, már régen nem az ellenségeimet láttam bennük...BENNE. Elmúltak azok az idők, mikor még kézzel-lábbal tiltakoztam a "megtérés" ellen. Átalakultam. Nem szégyelltem, egy kicsit sem. Talán ezért is hagyták el a szám azok a a bizonyos szavak, amelyekkel Mr. Raimbourg lelkébe gázoltam. Élveztem, hogy nem lehet biztos a dolgában, nem tudhatja, hogy én már valóban Hozzá tartozom...vagy esetleg csak készülök csatlakozni ahhoz a körhöz. Épp addig mentem el, amíg nekem nem árthatott a helyzet, amíg biztos lehettem a dolgomban. Igen, ezt is meg kellett tanulnom. A taktikusságot... Igazán hasznos játékszer.
Komoly, érzelemmentes arccal lépkedtem Perselus Piton irodája felé. Fekete cipőim ütemesen koppantak a padlón, sötét talárom csak úgy suhant mögöttem...hűségesen követte gazdáját, mint én... Könnyed mozdulattal suhantam a lépcsőfokokon, majd beletúrtam frissen mosott hajamba...azért mégis adjunk a külsőre, ha már Mr. Piton látni akar. Megjárva a lépcsőket erőteljes léptekkel indultam meg a hosszú folyosón, ujjaimmal kisvártatva kitapogattam talárom alatt meghúzódó pálcám körvonalait...bár szándékomban sem állt használni a közeljövőben. Na de azért jó ha kéznél van. Ártani sosem árt a "fegyver". Vagy ez esetben mégis? Hűvös levegő csapott az arcomba, de vonásaim ugyanolyan merevek maradtak.Végre elértem a hatalmas tölgyfaajtót és a rajta álló kis fémlapra pillantottam. Professzor Perselus Piton. Ez állt rajta. Ezek szerint jó helyen jártam. Nem is teketóriáztam sokáig, illedelmesen, ahogy azt szokás, kopogtattam a faajtón, majd mivel választ nem kaptam, erős kezemmel lenyomtam a kilincset. Csodák csodájára nem maradt a kezemben...az ajtó kitárult előttem...bebocsátást nyertem.

[Csoportterápia]

Csoportterápia

MÉGIS MIT KÉPZEL MAGÁRÓL EZ A...
Draco a pergamenre mered, a sokadikra, amit kézhez kapott már ebben az ügyben. Piton behívatta magához, legalább ötödjére, és eddig ő sorozatosan ignorálta az invitálásokat, csak azért, mert pontosan tudja, hogy miről akar vele társalogni a Halálfaló, régi mentora.
Csakhogy...
NEKI NINCS SZÜKSÉGE SEGÍTSÉGRE!
Dühében fogja és kettétépi a pergament, majd egyszerűen összegyűri a két felet egy apró, tömör labdává, amit először a klubhelyiség egy random sarkába akar elhajítani, de aztán jobb ötlete támad. Fogja, és belevágja a kandallóba, majd a pálcáját előrántva meggyújtja, és addig nem is oltja el a tüzet, míg teljesen el nem hamvad a pimasz kis üzenet.
MÉG HOGY MEGBUKTATNI! ŐT! A fenébe is, hogy lehet, hogy Piton ilyen gátlástalanul felhasználja a helyzetét ellene... épp őellene!
DÖGÖLJÖN MEG!
Egy pár percig még dühöng a klubhelyiségben, majd miután gonoszul rárivall egy harmadévesre, hogy takarodjon a francba az útjából, és talán még meg is átkozta (igazából a dühöngéstől nem emlékszik), fogja a talárját, és indul.
Abba a nyomorult alagsori irodába, amit olyan átkozottul jól ismer, a fenébe is. Hányszor adott neki Piton különórát? Hányszor iszogattak itt brandyt, miközben Draco a Halálfalókról és a többiről kérdezgette mentorát? Hányszor panaszkodott kedvenc tanárának az apró-cseprő ügyeirl? A fenébe is, hisz Perselus a család szívbéli jóbarátja volt! Draco még tegezte is! Most meg EZ...
Elárultja. Piton ki akarja őt cselezni, Draco ezt nagyon jól tudja. Mindig, egyfolytában a titkos küldetéséről kérdez. Persze, hisz Draco okklumenciája olyan erős, hogy még egy gyakorlott legilimentor sem képes azon áttörni... Háh! De nem fog fogást találni Dracon. Nem ám!
Színtiszta őrjöngés csörtet végig a folyosókon, és jaj annak, aki az útjában áll.
Amint befordul a folyosóra, látja, hogy az ajtó épp csukódik az orra előtt. Hát jó!
Odaáll a küszöbre, és karját felemelve háromszor úgy megdöngeti a faajtót az öklével, mintha terelőt játszana a kviddicscsapatban, nem fogót.

[A]

Akkor is Kések Kéjencek

Egy pergamen fogadott a hálómban a ládámon, amikor felmentem bűbájtanról. Miért is nem lepett meg? Ebben az évben ez körülbelül a tízedik alkalom, hogy a mélyen tisztelt házvezetőnk. Általában a késéseim miatt van rám kiakadva, habár legutóbb a Seyala Kiba ügy miatt hivatott. Félre értés ne essék sok diákkal ellentétben semmi bajom a kapaorrúval, de a stílusától a hideg is kiráz. Kíváncsi vagyok most, mit akarhat… gondolom a Mágiatöri késésemért hívat. De azt hiszi, hogy direkt kések? Ugyanolyan, mint a többi tanár… mindig a diák a hibás és ha Mardekáros a diák az csak plusz. Mondjuk, pont egy Mardekáros a bűnbak a Mardekár fejénél? Jól van ez így? Igazából nem is érdekel a dolog. Jövőre már nem jövök ide vissza, Rosali megmondta… Bujdosnom kell.

Még pár percig szorongattam kezemben a pergamen darabot, majd begyűrtem a farsebembe. Kényelmesen letettem kedvelt fekete válltáskámat az ágyamba és egy párpercig én is befeküdtem megpihenni a fáradalmakat. Párpercig. Csak pár perc. Fáradt voltam… nagyon fáradt. Hirtelen felkeltem az ágyból. Elaludtam és az idő már egy órával közelebb volt a nap végéhez és az új nap kezdetéhez. Gyorsan zsebórámra néztem és elsápadtam. Nem is törődve azzal, hogy mugli ruhába vagyok kifutottam a hálókörletből a klubhelységen át fellökve egy embert, nem is néztem meg ki az csak futottam az iroda felé. Tehát elkések arról az elbeszélgetésről, ami a késéseimről fog szólni. Bámulatos vagyok. Remek, csak negyed órát késtem. Amint odaértem a tölgyfa ajtóhoz bekopogtam és benyitottam. –Elnézést a késésért, Professzor úr- kértem bocsánatot majd megláttam, hogy két másik társam is bent ül a fekete denevér társaságában. Josh Reynolds és Draco Malfoy. Tehát a Mágiatőriről lesz szó…

Ha valaki már hallotta, hogyan gerjed valódi haragra a Mardekár ház feje, akkor az inkább nem akarna az útjába kerülni. Hogy most ideges volna? Nem, nem ez a legmegfelelőbb szó jelen helyzetben. Ritkán érez csalódottságot, azonban most mégis ez az érzés jelenik meg benne néhány pillanat erejéig. Nem Reynolds az oka és nem is Dawis.  A pontlevonásokon kívül – és persze a Raimbourg professzor ellen intézett megjegyzéseken. Hiszen nem ez a fő cél, a fenyegetés csupán eszköz volt, mint mindig. Az ifjú Malfoynak kéne végre eltalálnia az irodáig, mivel már annyiszor hívta be, hogy az egyenesen türelmi játék szintre emelkedett fel. Piton professzor sosem türelméről volt híres. Főként akkor nem, amikor diákokról volt szó, és arról, hogy az a bizonyos diák nem teszi azt, amit ő mond. Akaratos és önző ember, aki az irányítás kellemes érzésének rabjává vált, miután kapott némi tiszteletet az első diákjaitól.
A mai napon ismét íróasztala fölött ücsörög, s néhány igen fontos levet ír a szülőknek, akikkel még nem volt alkalma konzultálni a gyerek igencsak hiperaktív viselkedése miatt, noha ez csak pótcselekvés, hiszen ezen a napon, ezekben az órákban kéne megjelennie a három jómadárnak, akiket magához hívatott. Rosszra számítsanak-e? Ki minek hívja a professzor viselkedési szokásait. Nem a szavak embere, sőt a tetteké sem, hiszen a szemmel verés mindig is a kedvenc módszere volt. Van, akinél bejött ez, és persze olyan is akadt, akinél nem egészen. Reméli, hogy ifjú vendégei majd értékelni fogják türelmét és azt, hogy időt szakított a korholásukra. Elvégre, ez a nevelés igen fontos állomása, ha nem tudnák...
Kopogtatnak. A hosszú, csontos, vézna ujjak között megáll a penna, abbamarad annak kecses tánca a pergamen fölött. Ezután máris nyílik az ajtó, és Reynolds jelenik meg benne. Piton arca kisimul, immáron hátradől karosszékében, és onnan biccent egyet hűvös kimértségével diákjának. Sosem volt türelmes ezzel a fiúval. Miért is tette volna? Sok kellemetlenség van már a számláján, mint ahogyan a többi diáknak is, akiket ma iderendelt. Ajkait összeszorítja, miközben újabb kopogás. Az illető még nem szándékozik bejönni. Úgy tűnik, hogy neki kell az igen megterhelő szólásra nyitni ráncos ajkait.

- Tessék. – szól végül mély, érdes hangján. Már látszik rajta, hogy most unja ezt az egészet, de a „szent cél” érdekében meg kell tennie a dolgot, hiszen talán végre Malfoy úr is megtiszteli a jelenlétével. Lássanak csodát, nyílik az ajtó, és az előbb említett fiú jelenik meg benne arcára írt hatalmas betűkkel, amiken a következő szavak állnak: „Mit képzel magáról ez a…?” Igen, ezt teljes mértékben el is fogadja, hiszen lesz még alkalmuk beszélgetni, miután lezavarta az agymosást a másik két fiatalembernél.
- Hosszas fejszámolás után azt kell megállapítanom, hogy csupán ketten jelentek meg a háromból. Dawis úrról valaki tud valamiféle információval szolgálni? – mondja végig monoton hangján a szöveget, csupán a végén emeli fel hangját a megfelelő hangsúlyozás érdekében. Az ódon, fa asztallapra könyököl, előredőlvén, és sátoralakban összetéve két kezén lévő ujjait helyezi ajkai elé, miközben jeges tekintetével végigméri mindkét diákot. Nincsenek megrémülve, ez tisztán látszik. Piton professzor szemei erre összeszűkülnek, majd alig látható gunyoros mosolyt varázsol arcára. Szólásra nyitná a száját, hiszen már letenne Dawis megjelenéséről, amikor kopognak, és nyílik az ajtó. Az eddig várt fiú jelenik meg benne, sűrű bocsánatkérések közepette. A professzor éppen felállna, amikor megüti fülét a fiú hangja. Lassan - szinte már egy csigát is megszégyenítene ezzel a sebességgel – fordítja meg fejét, s áll meg a mozdulatsor végzésében. Összeszűkíti szemeit, majd semmitmondó arccal felegyenesedik, tesz néhány lépést, azzal a fiú felé fordul, így képes Dawis szemeibe fúrja fekete lélektükreit.
- Úgy látom, mára sem tudott felhagyni kellemetlen szokásával, Dawis. – kulcsolja össze ujjait háta mögött, s az utolsó szavaknál Dracora tekint. Rajta tartja egy ideig a szemét, majd a szokásos, diákokat igen idegesítő fel-alá mászkálás mellett dönt. – Remélem, hogy tisztában vannak azzal, hogy miért vannak itt. – egy kis ideig szünetet tart, amolyan hatásszünet félét, aztán ha valaki esetleg megszólalna, feltartja kezét, hogy az ne folytassa. – Maguk szerint úgy kapjuk meg a pontversenyben az első helyet, hogyha a pontjaink száma is ezt a számot mutatja… Mr. Dawis, Mr. Malfoy? – teszi fel hosszasan a kérdés, ahogyan mindig is szokta, majd felváltva tekint a két fiúra.
Reynolds jól tudja, hogy nem ezért van itt. Az ő ideje is hamarosan eljön majd, csak várjon nyugodtan.

//Piton Prof., Malfoy, Dawis//

Lassan, igyekezetnek nyomát sem mutatván tettem be magam mögött az ajtót, majd ugyanolyan kimérten fordultam Piton Professzor felé. Tekintetünk találkozott. Két igen kemény, zord tekintet. Az övéről azonban mégis le lehetett olvasni valamit...hogy ehhez az egészhez baromira nincs kedve. Akkor miért ül itt? Miért állok én itt vele szemben ebben a titokzatos helyiségben? Talán mert kötelességének érzi, hogy kimossa a bűntől szennyezett kobakom? Ki akar oktatni? Azt hiszi hogy hathat rám, vagy esetleg kihozhatja belőlem az állatot? Lebuktathat?? Nem. Az órán talán túl sokat mondtam, de itt egy árva rossz szót sem fogok szólni. Kordában kell tartanom magam, hisz a NagyÚrnak csak okos, rátermett, ravasz emberekre van szüksége, nem holmi agyatlan idiótákra, akik nem képesek taktikázni, nem tudnak hatni magukra, nem bírják meghúzni a féket. Nem, neki más kell, sokkal jobb.
- Jó napot Professzor Úr! -zendült a hangom, miközben közelebb lépkedtem a zsíros, hosszú, fekete hajú SVK tanárhoz. Fényesre tisztogatott cipőim halkan koppantak a padlón elnyomva talárom enyhe suhogását. A Professzor továbbra is némán figyelt elterpeszkedvén bizonyára kényelmes karosszékében, de a köszönésre azért megmozdult a feje. Tudtam, hogy sokáig úgysem marad szótlan. Pár lépés után szemeim megakadtak, mintha arcomon a csodálkozás halvány szikrái tűntek volna fel. Három darab szék állt ugyanis Mr. Perselus Piton íróasztala előtt. Nem egy...három. Mi lehet a magyarázat?
Kopogtatás...váratlan és erős koppanások az ajtón. Majd nagy nehezen Piton hangja...mintha úgy kellett volna kihúzni belőle azt a kis szócskát. Nyílt az ajtó. Egy dühös, szinte gyilkosságra éhes fej...Draco Malfoy. Szóval nem leszek egyedül. Apró mosoly jelent meg szám szegletében ahogy figyeltem a mardekáros évfolyamtársam arcberendezkedését. Az ő arcára minden érzelem kiült. Nem tudta, vagy nem is akarta palástolni a mérhetetlen dühöt. Egyre kíváncsibb lettem mi sül ki ebből az egész rendkívülinek nem mondott szituációból. Na és vajon ki a harmadik "díszvendég"? Megfordultam és mielőtt a Malfoy fiú az asztalhoz ért volna letettem magam a hozzám legközelebb eső szélső székre. Semmitmondó fejjel vártam a fejleményeket. Azok pedig szó nélkül jöttek. Azaz most már hangok kíséretében. A néma csendet Mr. Piton higgadt, de annál kedvetlenebb szavai törték meg. A reakcióm csak egy szimpla fejrázás volt, ami csak annyit tett, hogy: "Mittomén". Percek múlva újabb kopogás, újabb ismerős arc. Egy elejtett bocsánatkérés. Dawis...aki még innen is el tud késni. Gyorsan visszatettem a fejem az iménti helyére és szemeim újra a Professzor tekintetét fürkészték.  Semmi változás. Azonban sor került a tettekre. Piton felemelkedett a már-már hozzánőtt székből és elhagyva trónusát a késő diák felé indult. Nem mozdultam, nem lett volna értelme. Egyszerűen csak nyitva tartottam a fülem és vártam hogy rám kerüljön a sor. Kellemetlen szokás...az. Hogy tisztában voltam-e vele? A lehető legteljesebb mértékben. Tudtam, hogy nem azért amiért Malfoy és Dawis. Tudtam, hogy van még időm. Ezért egyik lábam a másikra pakolva kényelmesebb pozícióba helyeztem magam és csak hallgattam a nagy Perselus Piton nem felém irányuló "mézes-mázos" szavait.

[Csoportterápia]

Csoportterápia

Ó, és igen! A magasságos Piton professzor bebocsátást engedett Draco Malfoynak az ő rettegett irodájába! Benysit, sőt mi több, beront a szobába, és már nyitná is szóra a száját, hogy ezt Piton mégis hogy képzeli, hogy már megint beleüti az orrát az ő dolgaiba (ami azért valljuk be, nem biztos, hogy így hangzott volna el), mikor megpillantja a bent levő Reynoldsot, és azzal a lendülettel le is nyeli az egész kismonológot, amit egész idáig fogalmazgatott.
Vesz egy mély lélegzetet, és inkább egy kurta köszönést követően lehuppan az irodában álló egyik székre, jó távol Reynoldstól, mintha azt a látszatot akarná kelteni, hogy bizony jobb, ha Josh távol tartja magát Dracótól. Vagy fordítva.
Mikor Perselus végül megszólal, Draco tüntetően elfordítja a tekintetét, mint aki oda sem figyel. Éppen hogy csak nem kezd el malmozni az ujjaival és fütyörészni, azt tettetve, hogy egy árva szót sem hall, bár ez azért igazán gyerekes viselkedés volna a Mardekár hatodéves prefektusától. Közben azon morfondírozik (okklumenciájának védőpajzsán kívül, mindenki számára jól láthatóan), hogy mióta jár ki egy sárvérűnek ekkora tisztelet, hogy külön várnak rá, sőt még előjoga is van késni. Dawis mindig is ilyen szerencsétlen félnótás volt, aki soha nem tudott odaérni sehová időben. Malfoy rangon alulinak tartja, hogy ezzel foglalkozzék egyáltalán (annak ellenére, hogy prefektus lévén kéne neki).
Mikor Dawis is helyet foglal (feltehetően?), Draco nem mulasztja el egy gesztussal kimutatni, mennyire feszeng a sárvérű közelében: a karfára könyökölve kézfejét az orra alá érinti, mint aki leplezni akarja, hogy valami büdöset érez, és épp egy lehelletnyivel odébb is húzdik a székkel a másik mardekárostól.
Mindez persze csupán színjáték. Egyrészt Piton professzor megtévesztésére szolgál, másrészt Dawis idegesítésére. És persze ezen temérdek teendője közben mentesül attól, hogy egyenesen Piton szemébe kelljen néznie. Volt már szerencséje a férfi kemény és kíméletlen legilimenciájához, és most köszöni, nem kér belőle. Ugyan a Mardekár feje határozottan Draco tekintetét keresi, szinte követeli, a fiú épp csak rápillant.
Ostoba, aki felveszi Perselus Pitonnal a szoros szemkontaktust...
Úgy tesz, mintha nem értené a neki szegezett kérdést, és valljuk be, először nem is esik le neki, mire célozgat a professzor. Aztán persze, eszébe jut, hiszen ő is pontlevonást kapott a késésért. Mennyit is? Ötöt? Most komolyan ilyen bagatell kis pontösszegek miatt túráztatják egymást?
Mondjuk persze Malfoy jól tudja, nem csak ezért van itt, ez csupán csali.
- Nyilván - hangzik a meglehetősen nyegle válasz.
Lehet, hogy úgy tűnik egyeseknek, hogy Malfoy nem más, mint egy hülye kis nyápic, aki még az érzelmeit, a felháborodását és a véleményét sem tudja elrejteni, de lehet, hogy az igazán dörzsölt mardekárosok fejében (mint Piton professzor) pontosan ott áll a magyarázat a fiú kissé ripacskodó viselkedésére.
Megtévesztés... Kamu...
- Öt perc volt az egész. Különben is, ha most Raimbourg professzor órájára céloz, akkor azt hiszem, nem minket kellene elővennie és kioktatnia a jómodorról.
Hát, ezt talán nem kellett volna... Piton sose tűrte a pimaszkodást. Mindenesetre Draco jelentőségteljesen Reynolds felé fordul, mintha épp nagy kegyesen felszólítaná osztálytársát arra, hogy beszéljen.

[A]

Akkor is Kések Kéjencek

És amint beléptem a fekete kígyó rögtön elkapott és arcomba fúrta sötét, szekuráló tekintetét. Mintha babonázott volna a fekete szempár és lelkem stabil elhatározottsága megingott volna. És akkor a mély, gúnyos hang megszólalt, „Úgy látom, mára sem tudott felhagyni kellemetlen szokásával, Dawis”. –Nem uram… elnézést…- szólaltam meg inkább meghökkent, mint bizonytalan hangon. Amint elfordult tőlem a hatalmas fekete denevér leültem az egyetlen szabad székre. És megint csak meghökkentem, pontosan a két legutáltabb évfolyam- és háztársam közé kerültem. Persze észrevettem, amikor megjöttem, hogy ők is itt vannak, de nem jutottam odáig, hogy feltérképezzem a terepet, mert a kígyó azonnal támadott.

Épp hogy helyet foglaltam már is úrrá lett lelkem egyik zugában a düh, ahogy társaim gesztusait figyeltem. Raynolds igazán nem törődött jelenlétemmel, azonban Malfoy annál inkább. A szokásos arany módi, hogy úgy tesz, mintha undorodna tőlem. Jajde kis csibéész… Baloldal karfára könyököltem és középső újamat alig láthatóan megvillantottam, bizonyára a cél személy érzékelte, hogy neki szól. És jött Piton kérdése. –Én sejtem tanár úr… na és te Draco?- kérdeztem olyan hangon, mintha ezeréves barátja lennék, az und ormánynak és egyre közelebb hajoltam hozzá. A maga fajta vérmánikust ez igen irritálja az évek tapasztalatainak alapján. Ohh milyen meglepő, Malfoy többes számban beszél rólunk… és milyen igaza van.

-Tanárúr… most az egyszer egyet értek Malfoyjal- szólalok meg immáron normális, higgadt hangsúllyal a tanár úr hegyes orrát pásztázva. –A késéseimről már beszéltünk, Seyala ügy nem ide tartozik… úgy gondolom én és Mr. Malfoy már nyugodtan elmehetünk…- folytatom, és egyben fejezem be mondanivalómat és most ismét belenézek a fekete szemekbe, de tekintetemet el is kapom. Talán a modoromban nincs elég tisztelet a tanár úr iránt, de nem is fogok bárgyú elsős módjára viselkedni, akit pár sötét tekintettel meg lehet riasztani.

//elnézést a rövidségekért...//