Mézesfalás

Illatos. Színes. Gyönyörű. Finom.

Ahogy az ember végigsétál a sorok között, tömérdek érzés járja át… És hirtelen már vissza is csöppent a gondtalan kisgyermekkorba, az emlékek áradatába. Igen, mindenki, még a legfeketébb lelkű ember sem tudott gyermekként ellenállni a csodás és édes és díszes csokoládéknak, cukorkáknak, nyalókáknak. Még, ha most már be sem vallaná azt…
De betérve a Mézesfalás pasztell kis környezetébe, ugyanúgy, mint gyermekként, legszívesebben mindent megkóstolna, megízlelne, majd pedig megvenne. És nem kell ide varázslat, ármány vagy bűbáj… ebben van a helyiség minden varázsa. 

Dakota Bourgh pennájából

[---------------------------------------------------------]

YOLANDA DELACOUR

---------------------------------------------------------
"Létezik egy vékony vonal a zsenialitás és az őrület között.
Én töröltem ezt a vonalat."
---------------------------------------------------------

A hó lágyan szállingózott az égből, mindent belepett a hófehér takaró. A környező dombok szinte eltűntek a fénylő dunyha alatt, s a legtöbb ház ablakában karácsonyi díszítést láthatott az arra tévedő ember. Sok helyről énekszó hallatszott, a levegőt betöltötte a sütemények illata, s a zsibongó emberek utcáról utcára mendegéltek vidáman. Roxmorts még sosem volt ennél otthonosabb hely. Szinte minden porcikám arra vágyott, hogy összekarolva valakikkel menjek végig a főutcán, s énekeljünk, hülyéskedjünk, egyszerűen csak élvezzük ezt a csodálatos napot. Halványan elvigyorodtam. Meg a Szárnyas Vadkanba is be kellene néznem. Aberforth biztos hiányol már. Egyébként is tartozom neki egy üveg Lángnyelv Whiskeyvel.
De most egészen más miatt voltam itt. Vártam valakire. Valakire, akire ha csak rágondoltam már nem bírtam magammal. Még régen megismerkedtem vele, de csak mostanában kezdtünk el újra beszélgetni, s azonnal elbűvölt. Most azonban már résen voltam, s nem engedtem, hogy az érzelmeim csak úgy átvegyék a hatalmat az eszem felett, s nem zúgtam belé azonnal. Legalábbis ezt gondoltam magamról. A lány pedig… igen… lány. Tudom, hogy már szinte csodálkozni kell azon, aki olyan „maradi”, hogy egy nő érdekli őt mindenféle tekintetben. Nincs nekem semmi bajom azokkal, akik jobban szeretik a szivárvány összes színét, de én inkább megmaradnék a magaménál. A mai ízlésében felhígult, felhevült társadalmunkban már úgyis mindegy. Engem azonban még mindig jobban elbűvöl egy női szempár, vagy egy női száj. Órán is többször kalandoztak el a gondolataim, mikor egyik-másik osztálytársnőmön felejtettem a szemem. Sőt akár még a tanárnőn is. Kate Raimbourg. Hmm… Csodálatos szépség ő is. De mondjuk ugyanezekkel a szemekkel nem tudtam volna Foleyra, vagy Crassora nézni. Cöhh… Áááááááá… Ugyanmár. Mintmár mondtam semmi bajom azokkal, akik igen, csak… csak ne előttem tegyék. No, de elég is ebből.
Ott tartottam, hogy a lány. Oh, igen a lány. Hollóhátas volt. Még tavaly figyeltem fel rá. Egyik roxmortsi leruccanásunk alkalmával hozzánk csapódott egy hollóhátas csoport, s ő is köztük volt. Csak keveset tudtunk beszélni, mert pár korsó vajsör után tovább is álltak, de a lány megigézett. Már olyannyira, ahogyan csak a vélák tudják elbűvölni az embert. Des meg is jegyezte, hogy jobb lenne, ha pórázra kötném a szemeimet, mert még utána szaladnak. Habár a második percben már megbánta ezt, mert olyan vállast kapott tőlem, hogy vagy tíz percig szitkozódott, de kétségkívül volt abban valami, amit mondott.
De nem szeretnék senkit sem áltatni. A lány nem a barátnőm. A nevét is csak akkor hallottam újra, mikor pár napja összefutottunk a folyosón. Épp sötét varázslatok kivédése óráról jöttem, mikor belémütközött. Szó szerint. Miután sűrű bocsánatkérések közepette fölsegítettem a földről felismertem. Felajánlottam neki, hogy elkísérem a klubhelyiségéig, ha már így levadászott. Miközben sétáltunk rájöttem, hogy ő ugyanaz a lány, aki elbűvölt egy éve. Mikor ezt szóba hoztam, felnevetett. Meglepődtem, hogy emlékszik rám, de ez határozottan tetszett. Miután megérkeztünk a klubhelyiségéhez megkérdeztem, hogy nem lenne e kedve leugrani valamelyik hétvégén Roxmortsba velem. Igent mondott, s a mai napot beszéltük meg.
Tehát most itt állok, s várok. Alapvetően hideg van, de engem ez nem érdekel. Ránéztem az órámra, mely egy kicsit meg volt bűvölve, s az időn kívül a várható időjárást is mutatta. Előreláthatólag két óra múlva kisüt a nap. Pompás, mosolyodtam el. Szeretem a napsütést. A szemem kissé belefájdult a tömeg folyamatos kémlelésébe, hogy hol szúrom ki a lány alakját. Hirtelen egy kellemes, nőies illat csapta meg az orrom, melybe egy kis vagányság is vegyült. Elmosolyodtam.
Itt van.

Elena I. Pierce

Mind mások vagyunk, de mind egy helyről jövünk. Talán a közöttünk lévő különbségek azok, amik leginkább azonossá tesznek minket. Rajtad kívül, több millió embernek van hatalmas, barnán világító szeme, de rajtad kívül senkinek sincs olyan, mint neked. Azonosságok, melyek különbözővé tesznek minket.
Ostoba késztetést érzek arra, hogy groteszk arcot rajzoljak az egyik elvarázsolt bábúnak, ami egy süteményt emelget fel, és alá, csakhogy nem az ember szájába kínálva. Gülüszemeket, kilógó fogakat, ördögszarvakat, sőt talán még egy menő napszemüveget is kapna ha megtenném, de nem teszem. Csak ott állok, bámulok bele a színes cukorkák között elvegyülő tükörképembe. Bámulom az orromon pihenő fekete napszemüveg lencsét, ami kakukktojásként bukkan fel a szivárvány összes árnyalata között. Kezeimet lassan becsúsztatom farmerem zsebébe, hogy megvédjem őket a kora tél maró szelei elől.
Egy magasra nőtt nyurga alak, aki úgy áll ott, mint aki arra vár, hogy főbe lőjék.
Tényleg...lőjetek főbe.
Nézem a tükörben a mögöttem elhaladó arcokat, amik olyanok akár a bábú velem szemben, önfeledten mosolyognak a semmin, önfeledten rajzoltak magukra egy mosolyt egy ceruzával, egy ceruzával, aminek észre sem vették a letompult hegyét. Kihegyezetlen ceruzák, amik elmosódott alakokat, kiolvashatatlan neveket varázsolnak eléd.
Ahogyan szemeim végigfutnak a kedvezményes árlistán, szippantok egyet, és körülnézek, hogy vajon hány ember röhögte már holtra magát rajtam, aminek legjobban én örülnék, hogy végre látok itt egy istentelen embert, akinek valódi mosoly rándult az arcán.
Rángatnak.
Oldalra pillantok.
Pamutsipkás kisgyermek áll mellettem, aki a kabátom ujját huzigálja.
- Nem tudna apróra felváltani a bácsi?
Nevetek.
Ostoba kitörő nevetés.
Groteszk maszkok.
Bábúk.
Szembenézek magammal, majd újra oldalra.
Arcomra ráfagyasztja a mosolyt a kis srác, amint felvont szemöldökkel eltűnik mellőlem.
Maszkok, amiket bárki örökölhet...

Philip Clapp

Az édesség olyan, mint a drog. Ha egyszer rászoksz igazán nehezen lehet róla áttérni. Habár, ebből a szempontból egyben jobb is, hisz minden egyes émelyítő falat a mennyországba reptet, de pár kaland után nem nyír ki, mint a marihuána.
Igazából most is az édességdózisomat állítottam össze, ahogy végighaladtam a Mézesfalás tömött kirakatán, amelyben színesebbnél színesebb, ínycsiklandó finomságok feküdtek, melyekre sóvárgó tekintetet emeltek a fiatal mágusivadékok, ahogy pénzérméjeiket számolgatták.
Mintha magamat láttam volna kiskoromban. Őrült cukorkazabáló voltam, aki minden egyes fityingjét arra szerette volna költeni, hogy betömje a hasát némi nyalánksággal. Igazából ez minden gyerekre igaz volt: senki se tudott mértéket tartani. Ez egy nagyon rossz szokása volt a csemetéknek, ám mégis felettébb jó is egyben.
Volt, hogy olyat álmodtam, hogy vattacukor felhőn alszok és arra ébredek, hogy ugráló nyalókák hada támad meg, nem kis kényeztetésemre. Alattam gumicukor hegyek, csokifolyók feküdtek, szóval minden, ami egy gyereknek az eszébe juthat. Az ébredés viszont szörnyű volt. Úgy éreztem magam, mint aki bármelyik pillanatban képes csemegegyilkos szörnnyé változni, berontani a kamrába és kirabolni azt.
Nem mellesleg, én tényleg imádtam ezeket a különleges finomságokat. Már gyerekkoromban is. Egyszer, amikor megtámadtam az édességes - szekrényt, még piciny koromban, egy egész bödön Mindenízű Jégkrémet faltam fel, ami maga után egy adag hasfájást is rántott, de abban viszont örömömet leltem, ahogy anyuék ott nevettek felettem és mondták: Hogyha beraknának téged  jégkrémszobába, addig falatoznál, még kiennéd magad onnan”. Milyen vicces is volt… És akkor még anyu is ott volt… Emlékek, emlékek, rohamosan közeledő emlékek és érzések…
Áh, úgy határoztam, hogy nem, nem gondolok rá, az édességadagomra koncentráltam, nehogy kifoggyak ám valamiből, mert az maga lenne a pokol.
Épp az Ugráló Pöttömgalacsinok árait nézegettem, amikor véletlen hátralendítettem a karom és valami puhába ütközött. Kissé rémülten hátrafordultam. Egy férfi állt előttem.
-   Ohh, elnézést! Ugye, nem vágtam gyomorszájon! – kezdtem egy béna szöveggel. Néha voltak ám jó húzásaim. Egy kicsit cinkes volt a jelenet.

Elena I. Pierce

A cukorkák olyanok, mint a világ.
Megtörhetetlenek, és több dologból állnak össze. Több színből
Mégis minden szín a másikból keveredik ki.
Önfeledten bámulok át vállam felett, és nézem a kisgyereket aki lassan eltűnik a tömegben. Figyelem a járását, a mozdulatait, minden apró részletet, ami megmutatja, hogy már gyermekként felnőtté lett nevelve.
A gyermekek nem azért tudatlanok, mert gyerekek. Azért azok, mert még nem ismerik a világot, és addig jó nekik. A tudatlan gyermeki tisztaság a legszebb, álmodni a kitalált világokról, s cukorkát majszolni, elköltve minden pénzünket.
Kezemet tarkómra teszem, és valamiért még mindig az ismeretlen kis ember felé keresgélek a hatalmas tömegben. Olyan vagyok akár a fekete bárány a fehérek között, csupán itt én viszem a színt a feketék közé. Egy nem odaillő képet a szürke mindennapokba...
Hátra fele tekintve meglátok egy fickót aki kéjesen próbál udvarolni egy hatalmas, zöld kalapos nőnek, mit sem érve.
Felnevetek.
Újra.
Hasamnál megfeszül az izom ahogyan mosolyra rándul az arcom ám, a következő pillanatban már  más vonja el a figyelmemet. Ugyanaz a feszítő érzés, a különbség a kettő közül csupán az, hogy az egyik kellemes a másik pedig kevésbé...kezem az ágyékomhoz kapom, és kissé meggörnyedek.
Eszembe jutnak a régi „ verd tökön a másikat emlékek”, bár ennek az érintésnek koránt sincsenek olyan hatalmas fájdalom okozta hatással, mint ami azoknak volt. Tekintetem leborul, s a mellettem álló lányon állapodik meg. A valószínűleg véletlenül okozott ütés rákényszerít, hogy kiadjak egy kisebb nyögést magamból, miközben hallgatom a szavakat, ahogyan a lágy női hangok elnézést kérnek.
- Gyomorszájon nem is...
Véletlenszerű mozdulatok, amiket a sors szab ki nekünk.
Nők akik véletlenszerűen vágnak ágyéktájon férfiakat, és férfiak, akiket véletlenszerűen
megagyalt egy lány.

Philip Clapp

A világ olyan furcsa. Az ember nem is gondolná, hogy a legjobb barátságnak induló kapcsolatok pár perc alatt tönkremehetnek. Vagy hogy buta kis balesetekből egészen jó dolgok sülhetnek ki. A legnagyobb ellenség a jó barátoddá válhat, és fordítva.
Én sem hittem, addig, amíg nem tapasztaltam.
Ezáltal megtanultam, hogy a legkisebb édes pillanatnak is örülni kell.
Az előttem lévő, szenvedő férfit nézem. Egy picit megijedek, és ez meg is látszik az arcomon. Nem gondolom, hogy nagyon erőset ütöttem, de a férfi tekintetén nem ezt látom.
Az idegen válaszán megtorpanok. Kezemet az számhoz kapom. "Micsoda kellemetlen szituáció." gondolom magamban. Igazából egy picit viccesnek találom, de nem merek nevetni, nehogy azt higgye rajta mulatok.
- Én... - kezdek bele egy újabb idétlen mondatba. - Szívből sajnálom! Esküszöm, hogy nem direkt volt – kezdek el magyarázkodni. Nem minden nap történnek ilyesmik, legalábbis velem nem, így hát nem igazán tudok mit kezdeni az ilyen helyzetekben...
- Segíthetek valamivel? - az idegen egyik oldalára lépek, és megfogom a karját.
Elcsodálkozom magamon. Nem értem, hogy mi van velem. Vagy 5 öt perce vagyok itt, de már egy csomó hülyeséget csináltam, hordtam össze. Azon gondolkozom, hogy talán csendben kéne maradnom.
Körbe nézek. Csak most veszem észre, hogy tömérdek gyerek vesz minket körbe, és csodálkozó tekintettel bámulnak ránk. Vannak, akik ugyan úgy reagálnak a látványra ahogy én tettem, és kezüket a szájuk elé tartják, mások viszont halkan kuncognak. Érzem, ahogy elvörösödöm. Halkan nagy levegőt veszek, majd el kezdek suttogni:
 - Jobb lenne, ha arrébb mennénk, nem gondolja? - a tömegre pillantok, és remélem, hogy a fickó rájön mire gondolok.

Elena I. Pierce

Miből döntöd el, hogy melyik a legkisebb pillanat aminek örülnöd kell? Talán ez a baj az emberekkel. Mindent rendszerezni akarnak, sorba rakni, értékek alapján. Öröm, és fájdalom bármikor érhet az életben, és a fájdalom mindig fáj. Ha kicsi, ha nagy.
Kezeim beprogramozva ugranak a megfelelő helyre, igazából, nem is fáj, csak a lökés, és az a kellemetlen érzés, mikor valaki ott jár, ahol nem szabad. Meggörnyedt hátam még jobban meghajol, mikor elkap a röhögés, ami már-már láthatóan verődik vissza az előttem állókirakat üvegről. Kicsit olyan, mintha álmomban lennék, nem is esik le, hogy ez valójában az utca közepe, és hogy ki is szerzett nekem, ilyen furcsa emlékrohamot, amit már réges-rég nem éreztem. Talán jobb is, ha az ember nem emlékezik...az emlékeket mindig csak a hiányérzet követi.
- Nem fájt, csak... - röhögök még mindig mint egy idióta, aztán lassan beszívom a levegőt, és megpróbálok lenyugodni. Kinyitom a szeme, és megint az az idegesítő érzés, ahogyan mindenki bámul, és az arcodba kérdez, hogy melyik bolygóról jöttél. A nevető görcs elmúlik, a gombóc pedig visszaszorul a torkomba.
- Persze, persze...
Felegyenesedem, kitűnök. Magas vagyok, amerikai, nem ide való, és most vágtak tökön. Félreállok a ház sarkába, és végül letekintek a lányra, akinek az imént okozhattam néhány kínos percet. Leveszem a szemüveget a fejemről, rácsíptetem a pólómra, és megtörlöm a nevetéstől könnyező szememet. Sóhajtok. Arcom ismét kicsit nevetésre rándul.
- Ne haragudj, nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni...

Philip Clapp

Sosem tudhatjuk, hogy mit tartogat számunkra az életnek nevezett kaland. Csak találgathatunk, de minek? A tippek sosem adnak biztos válasz. Viszont lehet, hogy pont a tudatlanság teszi olyan érdekesekké az új dolgokat, helyeket, embereket.
Látom, hogy az idegen nevet, és én is viccesnek kezdem érezni a helyzetet. Még mindig a férfi karját fogom, amikor megkönnyebbülve hallom a válaszát. Szerényen mosolygok, de belülről igazán örülök, hogy nem ártottam senkinek.
Körbenézek a tömegen. Azok az idegesítő pillantások. Miért nem nézik a saját dolgaikat? Nem egy utcai bál részei vagyunk, amiket meg lehet csodálni. Legszívesebben megkérdezném tőlük, hogy nincs-e jobb dolguk, mint itt ücsörögni, de helyette szótlanul arrébb megyek. Egy másodpercre hátrapillantok, és látom, hogy a tömegnek nyoma sincs. „Kotnyeles nép!”
Elengedem az ismeretlen karját és ellépek tőle. Csak most veszem észre a valódi magasságát. Leveszi a szemüvegét, és végre látom az arcát. Barna szemek, sötétbarna szinte fekete haj. Teste kidolgozott. Egészen helyesnek találom, ahhoz képest, hogy inkább a világos hajúakra bukom. Fel sem tűnik, hogy milyen udvariatlanul bámulom, amíg meg nem szólal.
- Igazából az én hibám. Nagyon sajnálom – kellemetlenül mosolyogva válaszolok. Kezet nyújtok felé, és egyenesen a szemében nézek. - Elena Pierce. Kihez van szerencsém? - a mosoly nem tűnik el az arcomról, de most sokkal szabadabb. Azon gondolkozom, hogy talán meg kéne hívni az idegent, ha már sikeresen beégettem egy rakat ismeretlen előtt, de nem szokásom férfiakat meghívni, főleg nem idegeneket.
- Tehetek valamit, amivel kárpótolhatom a kínos pillanatokat? 

Elena

Elindulni valahonnan, és megérkezni valahová. Ez az emberek célja általában. Menni, és közben emberekkel találkozni, reménykedni abban, hogy őszinte barátokat, és szerelmeket sodor mellénk a sors szele. Milyen különös, hogy a kezdés és a cél, sokszor megegyezik.
Somolygok, és valamiért érzem, ahogyan a kövek lavinaként morzsolódnak le a szívemről, mikor a lányt is látom mosolyogni. Valamiért jól esik, hogy ő nem rúg belém, valamiért jól esik, ahogyan képes az egészet könnyedén felfogni. Bár látom az arcán, hogy sokakat a Pokolba kívánna. Nem zavar, inkább jobb kedvre derít.
Manapság már képes vagyok a földre esett poháron is hatalmasat mulatni. Talán csak a mindennapi örömöket keresem, amiből erre fele meglehetősen kevés van. Alsókarommal elhúzom a szemem sarkában felgyülemlett örömkönnyeket, eleinte fel sem tűnik, ahogyan végig mér. Egy pillanatra a földre pillantok, és vigyorogva kisóhajtom magam. Majd fel, pont bele a lány szemébe.
Nézem a a mogyoróbarna szemeket, megrezzenek. Érzem ahogyan bámul, és ez kicsit visszazökkent a valóságba. Mondjuk biztosan csak azért néz, mert magas vagyok. Hozzá képes legalábbis minden bizonnyal. Megvakarom a tarkómat, és inkább újra a tömeget keresem, ami közben már feloszlott.
Elmúlt a látni való.
Visszatekintek, és ismét szembe találom magam az élesen világító szemekkel, aminek a gazdáját még csak végig sem mértem eddig, ám a következő pillanatban önkéntelenül is végig fut a szemem az ifjú női alakon, majd vissza a kerekded arcra, és a ragyogó szemekre. Kezet nyújt, és én elfogadom, a hatalmas kezem körbeláncolja, az apró, és törékeny női testrészt.
- Philip...Philip Clapp...
Figyelem a lányt, és nem a bűbájos szépsége miatt. Bár az is leköthetne, de valamiért inkább találok benne, egy olyan különös angol vonást, ami az itteni emberekben túlságosan is sokoldalú. Hallgatom a kárpótló kérdését, és elgondolkodom. Kárpótolni akar, pedig nem tett semmit rosszat, sőt ha tudná, hogy ezzel komolyan mosolyt csalt az arcomra, mi több röhögő görcsöt, egy örök emléket, egy pozitív emléket, amit ide köthetek. A gondolkodásom alatt bambulok, át a lány tekintete mögött, aztán mintha csak arcon csaptak volna feleszmélek, és visszakapom a sajátomat a lány tekintetéhez.
- Hogy mi?!.. öö.ja dehogy, arra semmi szükség. És tényleg ne érezd magad kínosan, semmi bajom, csupán beugrott egy régi emlék...
Megint vigyorgok, amolyan féloldalasan, és közben nézem a lányt. Figyelem a vonásait, ami a saját, már majdnem harminc éves koromtól jócskán eltér.
- Mond, Te is a Roxfortba jársz?

Philip Clapp

Véletlen. Egy szó, egy fogalom, mely talán nem is létezik. Minden okkal történik, attól függetlenül, hogy jó vagy rossz.
„A véletlen titkos erői tőlünk függenek, mi tudjuk kormányozni őket, mert ha ezt a hitünket elveszítjük, a véletlenek reánk rohannak és eltaposnak minket. A véletlent mindig a saját szolgánknak tekintsük, még akkor is, ha ez csak illúzió.”
Látom, hogy az ismeretlen jól mulat a történteken, és engem is egyre kevésbé zavarnak. Úgy állok hozzá, hogy a kínos pillanatokat el kell felejteni. Ha ez sikerül, akkor igazán ügyesek vagyunk, hisz egy rossz élményt nem tud egykönnyen elfelejteni az ember, főleg ha az frusztráló.
Az előttem álló férfi arcvonásait nézem. Nem hiszem, hogy velem egykorú lenne. Maga a kinézete sem olyan, mint egy 17 éves srácé. Arca komolyabb, és felnőttesebb. Mégis, ahogy mosolyog... Ott van benne az a kisfiús csíntalanság és könnyedség, mellyel megtalálja minden dolog vicces oldalát. Hozzám képes magas, de nálam ez sosem jelentett fekete pontot. Nem igazán vagyok oda az alacsony fiúkért. Mi több! Szerintem vicces, ha egy lány magasabb egy fiúnál. De ez is csak a saját véleményem.
Nézem, ahogy a jóval nagyobb kezével megfogja a sajátomat. Mosolyogva felpillantok.
- Örvendek, Mr. Clapp!
Kezét még nem engedem el. Az imént feltett kérdésem válaszára várok, de nem kapom meg egyhamar. Philip arcát figyelem, de a tekintete máshol jár. Azon csodálkozom, hogy vajon mit láthatott, ami olyan érdekessé vált számára. Körbenézek, de semmi különöset nem észlelek. Csupán sok kicsi és nagyon varázsló, aki a Mézesfalásba, más boltokba néz be vagy éppen csak a kirakatokat bámulja. Látok egy kisfiút, ahogy egy óriási nyalókát bont. Magamra emlékeztet. Arra az időszakra, amikor még kislány voltam, aki nem foglalkozott mással, mindössze a játékbabákkal és az édességekkel. Csak akkor szentelem újra a férfira a figyelmemet, amikor végre megszólal. A tekintetem újra elkapja az övét.
Egy kicsit meglepődöttnek tűnik.
- Igyekszem, csak elég szokatlan helyzet volt – kacagok fel. Beletúrok a hajamba, és hátraigazítom. Viccesnek találom, hogy rólam mindenkinek beugrik valamilyen emlék. Érdekel, hogy vajon mit juttattam eszébe, de nem kérdezem meg, mert nem is ismerem. Illetlen lenne egy idegent az emlékeiről kérdezgetni.
- Igen, még mindig a Roxfort diákja vagyok. – mosolygok azon, hogy kitalálta. Mondjuk nem volt nehéz, de akár azt is gondolhatta, hogy befejeztem az iskolát. Jól halottam? Azt mondta, hogy is? Talán valamelyik roxfortos diák vagy tanár rokona? Vagy csupán ismer pár roxfortost? - Tán Maga is a diákja volt? - választok egyet a fejemben örvénylő kérdések közül. 
Ismét körbenézek az utcán. Igaz, hogy nem szokásom megtenni az első lépést, de legyen. Van, amikor el kell térni a szokásos életviteltől.
- Lenne kedve csatlakozni hozzám? Épp sütizni készültem – mosolygok barátságosan. Elég megalázó lenne, ha visszautasítaná az ajánlatomat. Talán ez az egyik ok, amiért sosem teszem meg az első lépést... Mert félek a visszautasítástól.

[Modest L. Dietricht]

Modest L. Dietricht


Sokan helytelenítik a döntésem. És én egyetértek velük.
Végül félig-meddig mégis elhagytam a gyermekem. Talán önzőségből, talán félelemből…
Biztosan meg tudtuk volna valahogyan oldani, hogy Sorley velem éljen a Roxfortban. De végül máshogyan döntöttem. Bizonyos tanárok és diákok miatt úgy érzem, ez nagyobb kockázattal járna, mintha rábízom Verica gondoskodó szeretetére. Három gyermeket nevelt fel épségben. Okos, kedves és szép gyermekeket. Önmagamnak is alig ismerem be, de minden bizonnyal jobb kezekben van nála, mint nálam. Kezdő édesanya vagyok, egy bizonytalan, rettegő lélek. Tudom, hogy szüksége volna rám és én nem is hagyom el végleg, hiszen nekem is szükségem van ő rá. Ez a helyzet csak ideiglenes, de az én számomra nagyon is fontos. Nem felejteni akarok, csupán megnyugodni. És tenni valamit, amitől fontosnak érzem magam… A tanítás nem világmegmentő lépés, de a diákoknak megmutatni, miként lehet kedvességben és szeretetben élni, fontosabb lehet, mint azt bárki gondolná.
Természetesen igazat adok azoknak az asszonyoknak, akik bírálnak…
De engem azért megnyugtat a tudat, hogy amikor megtehetem, azonnal Meadows Parkba utazom. Az órarend miatt is szerencsésnek mondhatom magam, így minden héten minimum három napot a fiammal tudok tölteni. Mégiscsak több ez, mint, amit eredetileg remélhettem.
Ezzel persze nem mentegetni próbálom önmagam. Csak megértetni bizonyos emberekkel, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy nekem és a gyermekemnek egyaránt jó legyen. Kompromisszumokat kötök, olyanokat, amikre úgy gondoltam sosem leszek képes. Bezárva éreztem magamat a Tóvidéken. Ott volt az egész család, támogattak és segítettek, mégis legbelül magányos voltam. Egyedül a bánatommal és kétségbeesésemmel. Furcsa, hiszen ez Philip családja. Lehet, hogy éppen ez az ami zavar. Sosem éreztem igazán sajátoménak anyámék életmódját. Csupán néhány év kellett hozzá, hogy Meadows Parkhoz szorosabb szál fűzzön, mint Alythoz bármikor. Ez a szál Philip. És én nem tudom, mihez fogok kezdeni az életemmel, ha elvesztem. Ha ez az apró remény is elvész…

Borús gondolataimat szerencsére az idő nem tükrözi. A kora tavaszi esős hétköznapokhoz viszonyítva ezt a mait kimondottan szépnek és kedélyesnek lehet nevezni. A levegő még kissé nyirkos ugyan, én mégis élvezettel szívom teli vele tüdőmet. Majd a kellemes mohaillatról belépek a tömény cukorillattal belengett Mézesfalásba.
Most jóval kevesebben vannak itt, mint emlékeimben bármikor. Egy-egy kirándulás alkalmával a diákok zsúfolásig töltötték a helyiséget. Az ember csak akkor jutott ki vagy be, ha mindenki ugyanígy tett. A tömeg csupán egy emberként volt képes mozogni és egy tűt sem tudtunk leejteni, nemhogy bármit is megvenni…
Meglepően kellemes hely. Sosem gondoltam volna. A sok színes édesség és a régi szép emlékek még az én arcomra is képesek voltak egy halvány mosolyt csalni. Elégedetten néztem végig. Minden ugyanolyan, még az eladó is. Itt legalább semmi sem változott…
Végigsétáltam előbb az aszalt gyümölcsök mellett, majd a gumicukroknál végül megálltam az elvarázsolt csokicsodáknál. Sosem tudtam még ilyen alaposan mindent megnézni. Valóban úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek és már most tudtam, hogy bajban leszek a választást illetően…
Lia az aszalt gyümölcsöset szereti, vagy az Nigel? Vagy Gerson?
Egy kisebb sóhajtással ismerem be, hogy ezt az apró, hétköznapi problémát illetően tényleg bajban vagyok…

A válaszlevél hozta öröm nem tartott tovább, mint az ide út vagy a komor felhők mögül pár pillanatra kibújó napsugarak szabadsága. Ékezet nélküli a nap, a hét, a hónap, a tanítási vágy ebben a hűvös, piszkos jövőjű világban. Homályosan látni csak, hogy mi lesz a sorsuk ezeknek a falaknak, a házaknak, vagy a térnek melyen most olyan mélységes daccal és komor, szinte szívmelengetően makacs elszántsággal tör keresztül az édességbolt felé. A téli, nehéz utazó köpenyt már elhagyta a februárba fordult idővel, mégis súlyosnak érzi a ruházatát; kissé kócos, nyirkos haját melynek néhány tincse a nyakához tapad egyenesen gyilkosnak véli, s kelletlen szájízzel küzdve nyit be az ajtón. A kinti friss levegőt lecseréli a cukorka illatú helyiségre, de legalább a nyiroktól megszabadult. Mehetett volna máshova is, szállóba vagy egyenesen fel a Roxfortba, de ez a rózsaszín pamacsfelhőben úszó bolt messze a legbarátságosabb és legbizalomgerjesztőbb az egész városban – vagy legalábbis a város azon részénél, amelyet rövid itt tartózkodása alatt láthatott egészen biztos kedvesebb.

Messziről jött ember, csomagok nélkül; valami vándorló fajta lehetne, aki csak jön aztán megy, de hiába ez az első benyomás, mikor a finom anyagból készített, nehéz platinacsattal megtűzött köpeny még nemes vonású arcánál, tiszta kék szeménél és aranyos színű, göndörödő hajánál is árulkodóbb: nem, nem egy jöttment alak; a vak is látja. Talán kereskedő, vagy valamelyik aranyvérű roxforti emberpalánta befolyásos apja, aki az iskolába készül, hogy fiának ajándékot vigyen és elbeszélgessen pár tanárral. Édességet is vesz?

A pultnál álló őszhajú emberrel pár szót vált; halkan beszél, gyorsan és érdekes akcentussal; talán az sem érti mit mond, akihez beszél, de végül az öreg szemében mégis meggyullad a megnyugvás, s jó szívvel, barátságos ábrázattal a segítségére siet. Mégiscsak a fiához megy: ajándékkosarat készített. Míg a boltos az édességek között válogat a vendége megbízásából, Modest a különösebbnél különösebb, vicces és meghökkentő formájú nyalánkságokat veszi szemügyre. „Hát ilyenek ezek az angolok…” – Egy csokibéka színpadiasan elhull, mire kénytelen elmosolyodni. Mosoly? Inkább önfeledt széles vigyor. A csoki béka tesz fénylő koronát érkezésének értelmére halálával. – Mégiscsak keserű ez, nem ékezetes. Lélektükrében elhalványul a boldogfény, a pillanat hozta játékos kedv.
De ott az a csinos vásárló, aki fel sem tűnt neki elsőre, csak most, hogy alaposan szétnézett a boltban. A nála jóval alacsonyabb, élénk vörös hajú fiatalnőt ismerősnek találja, bár kissé bizonytalan a dolgában. Egy halvány, szürke emlék…

Aztán ahogy a nő megfordul, - valószínűleg megérezve a méregető, kutakodó pillantást- a kép megelevenedik. A tökéletes, fiatalos, játékbaba-szerű arcából kiragyogó élénkkék szempár ismerősebbé lesz mint bármi más, az emlék olyan valóságossá válik s közelivé, mintha tegnap történt volna.
Egy bizonytalan, ideges mosoly vész el köztük valahol félúton. Talán mégsem ugyanaz a nő. Ez rendezettebb, összeszedettebb, mint az aki ezt a munkát megjósolta neki. Több éve volt, akkoriban még nem is gondolt arra, hogy elhagyja Berlint. Nem vágyott Londonba, s a jóslat után sem érzett hasonlót, még csak komolyan sem vette.
- Mit gondol, ezekben az időkben az édesség felvidítja a gyermekszíveket? – Minden feszültséget elhesseget, bár volna oka kétkedni, a nő szemében látni véli, hogy ez az ismeretség a másik fél szerint is valós. Az érthetőbb, lassabb, és hangosabb beszédre még a boltos is felfigyelt, talán a kiskosarat is elfelejtette tovább díszítgetni színes cukrokkal.

[Modest L. Dietricht]

Modest L. Dietricht



Csokoládéval bevont banánszirmok. Aszalt ribizli cukormázzal. Az ugrándozó csokibéka mellett színes gumicukrok hevernek egy tálban. De mikor feléjük nyúlok, az egyik egyenesen nekivetődik a kézfejemnek, majd onnan lezuhanva végigpattog a földön. Mikor látom, hogy ezt a pirosat követné egy lila társa, gyorsan elhúzom a kezem. A tál oldalára pillantva észreveszem a talán figyelmeztetőnek szánt feliratot; Szemtelen Szeder Szemek (színezett bevonóval). Megérdemlik a nevüket. Állapítom meg a piros bogyó felé tekintve, ami elcikázik néhány vásárló lába közt, egyenesen a nyitott ajtó felé, majd ki az utcára. Pont annyi értelmét látom, mint a csokibékának. Elugrál, ha meg akarod enni. Nem baj. Nigel unokaöcsémnek jó lesz. A kisfiú elég eleven az elkóborló cukorkák összeszedéséhez…
Lassan elveszni készülök a cukor és csoki rengetegben, mikor halvány megérzésem támad. Nem veszélyt sejtető, csak apró, kíváncsiskodó, mintha valaki megpróbálna gondolataim szövedékében utat találni, vagy kihallgatni nem létező beszélgetésemet társaimmal.
Valaki engem néz, figyel a bolt egy távolabbi szegletéből.
Igyekszem óvatosan oldalra sandítani.
A zöld szempár úgy fúrja tekintetét az enyémbe, mint aki önnön kérdéseire keresi bennük válaszait. Gyorsan szemügyre veszem inkább az éppen kezembe akadt édességet, de a kíváncsiságom annál sokkalta nagyobb, mintsem figyelmen kívül hagyjam az engem vizsgálgatót. Szép férfi, egyszerű eleganciával, aki talán úgy harmincas éveiben járhat. Igen. Bizonyara fiatalabb, mint Philip. És egyszerűen már a kisugárzásán is érezhető, hogy nem angol. Mégis valamiféle arisztokrata lehet… De vajon mit keres itt, az angliai varázslótársadalom ily távoli kis szegletében?
Apró mosoly kerül viszonzásra részemről. Talán valamiféle udvariasság, de a férfi szemében látom, hogy ez több annál. Arcán a felismerés jeleivel lép néhányat felém.
Bizonyára jósoltam már neki. Mindenki, aki számomra nem ismerős, az valamely jóslatom alanya lehetett még azon években, mikor Európát jártam. Túl sok embert ismertem meg akkor. Én pedig túl sokat változtam azóta. Meglepődnek, ha nem ismerek rájuk, én pedig meglepődöm, ha ők rám ismernek. Számukra minden jelentősebb lehetett, mint az a néhány év az én számomra. Az csak bujkálás volt, semmi több. A  mostani életem, még ha szomorúbb is, jobb annál.
- Mit gondol, ezekben az időkben az édesség felvidítja a gyermekszíveket? – Meglepődöm ezen az egyszerű, mégis számtalan elmormolt udvarias kifejezésnél sokkalta közvetlenebb mondaton. De kedvesnek ható. Így hát arcomon finom kis mosollyal fordulok az idegenhez.
- A gyermekek máshogyan érzékelik a háborút, a tragédiákat és a szomorúságot, ha kellően ügyes szülők vagyunk ahhoz, hogy jól elmagyarázzuk nekik mi történik, mégis megóvjuk a legtöbb kínunktól. Bár, természetesen ez függ attól is, hogy mekkora gyermekről van szó. De igen, az édesség bármilyen szívet felvidít. – A bolt fonott bevásárlókosarát átveszem másik kezembe, így jobb kezemet szabaddá téve a férfi felé nyújtom – Avelin McCoy Professzor. – Miután megtörténik a bemutatkozás, még mindig ismeretlenként könyvelem el a férfit. Névvel ellátott ismeretlenként. Sajnos valóban nem emlékezhetek mindenkire, akinek életem folyamán jósoltam. A pultról leveszek egy Falatka Tündérfalatot és egy Manó Mandarinos Mogyorót, majd a férfi felé nyújtom. – Ha leány a gyermek én ezt ajánlom. - Emelem fel a rózsaszín csomagot rajta egy rajzolt integető tündérrel. – Ha fiú, akkor pedig ezt. – Mutatom a kék és zöld rajzokkal ellátott, mindennél jobban csörgő zacskójú édességet. - A rokonságomban élő gyermekek imádják. - Én is rakok egyet-egyet belőlük kosaramba, aztán ismét a jóvágású idegen felé fordulok. – Mi járatban itt Roxmortsban? Mostanában nem sok szülő látogatja meg a gyermekét az iskolában. Inkább csak elviszik őket és nem hozzák vissza. Elmenekülnek. Ez a hely pedig egyre kihaltabb, nem egy turistalátványosság. Ön pedig már nem csak a kinézete, de érzékelhető akcentusa miatt is igen nyilvánvalóan külföldi. Bár, ha jobban belegondolok, a múlt héten egyik diákom azt jósolta nekem, hogy egy kellemes modorú férfi kéri majd a tanácsom. Úgy hiszem, ez megtörtént, talán plusz ponttal kéne jutalmaznom? Lényegtelen. De halljam. Valljon színt uram. Honnan ismer engem és mi szél hozta erre?

[Miyuu 美優]

Miyuu 美優

Türelmünk és kitartásunk gyümölcse megérkezett… végre itt a roxmortsi hétvége. Mindent előkészítettünk, megvan a százfűléfőzet, a megfelelő mennyiségű hajszállal, hogy kitartson egész délutánra, és Miyuu elintézte, hogy az álcája fedhetetlen legyen aznapra. Az igazi Yvaine nem ért rá, más, bokros teendői miatt. Brandet valamennyire beavattam. Szükségem volt egy szárnysegédre, hogy zökkenőmentesen teljen a nap, aki falaz ha kell, és lekoptatja az állandóan arcoskodó barátainkat. Mert ugye ő is rátapintott a lényegre, valamilyen szinten ez mégis csak egy randi. Persze nem annak indult. Csak egy kis egyszerű sütizés, ennyiről szólt az egész. Tudom mennyire édesszájú, látom a szemeiben, ahogy csillognak, mikor megpillant egy-egy guszta mignont. És maga a tény, hogy itt lehetünk… együtt. Rengeteg mindent megmozgattunk érte. Bele sem merek gondolni, hogy milyen büntetést kapnánk, ha mégis lebukunk… az a legkevesebb, hogy elbocsátanak az iskolából. De megéri…

Azóta az este óta, hogy elkészült a főzet mintha megváltozott volna. Nem szólt semmit, ám láttam, mikor nem figyelt, hogy örömében bánat bujkál. Boldog, hiszen a főzet olyan kapukat nyitott meg, melyeket előtte már régen lezártak. Újra rendesen járhat, újra önmagának érezheti magát… ám mégsem. Ebbe az örömbe, mint egy élősködő kúszik be kérlelhetetlen kegyetlenséggel, hogy mégsem teljesen önmaga. Ha a tükörbe néz, egy teljesen más ember néz vissza. Ha engem ölel, olyan mintha egy másik lánnyal lennék. És ez pokoli, ez a kettősség fúrja azt a boldogságot amit a főzet pozitív hatása váltana ki… Tudom mit érez. Nekem is nagyon furcsa volt, hogy egy teljesen más ember bőrébe bújt. Kölcsön alakjának eredeti tulajdonosa lehetett magasabb, szőke, mások szemében csinosabb. Illegethette magát, öltözhetett kihívóbban… ez mind Yvaine volt… semmi nem volt benne ami az én Miyuumhoz illene. Én azt a visszahúzódó, szomorkás lányt szerettem meg, aki az elmúlt hónapok alatt lassan megnyílt a számomra. Nem érdekelnek a külsőségek. Nem érdekel, hogy kuncognak a járásán. Semmit nem tudnak róla. És ha a közelben vagyok már nagyon gúnyolódni sem mernek vele. Tudják, hogy nem ússzák meg szó nélkül… és ha csak szóról van szó még az volt a jobbik eset. Adtam, kaptam… ez egy ilyen „játék”, de nem tűröm, hogy bárki is kinevesse. Nem tűröm, hogy nevetség tárgyává tegyék.

De most itt vagyunk… és az az igazság, nem tudom, hogy megérte-e. Nem tudom, hogy Miyuu azért csinálja-e, mert tényleg szeretné vagy már csak miattam. El sem tudom képzelni milyen lehet a számára. Titkon én is gondoltam, hogy csórok egy adagot a főzetből, és kipróbálom Brand hajszálával. Már csak azért is, hogy tudjam milyen érzés… min kell, hogy keresztülmenjen emiatt az egész miatt. De aztán mégis letettem róla… ha megtudja, biztosan megharagszik rám.
 
Csak bámulom a kirakatot, borzalmasan sok színes szagos édesség. Branddel a rengeteg rózsaszín cuccon szörnyülködünk. Van egy sarok, ahol csak ebben a színben pompázik minden. Drazsék, cukorkák, csokoládék, sütemények… de még a székek és asztalok is. Brrr... még a hideg is kiráz, ahogy magát sprinternek képzelve futóversenyt rendez a hátamon.

Az órámra pillantok… azt beszéltük meg, hogy adunk a látszatra, és nem azonnal idejövünk. Egy darabig mi is kószáltunk a Főutcán, ám hamar megadtam magam. Türelmetlen vagyok. Addig nyúztam szegény barátomat, míg végül mégis a Mézesfalás mellett „parkoltunk” le. Egy darabig csak a benti felhozatalról beszélünk. Balszerencsémre pont kiszúrta azt a végzős hugrás lányt akiért odáig van, meg vissza… Aláírom, tényleg csinos egy nőszemély, de valljuk be, kb. három évvel idősebb nálunk, és ez több mint elég visszatartó erő. Ezért nem is tudom hibáztatni szegény srácot. A hölgyemény a barátnőivel süteményezik odabent, én meg szegény Brandet cukkolom, hogy menjen oda hozzájuk. Ám ekkor oldalba bök, és tekintetével a távolba „mutat”.

Ahogy odafordulok érzem a gombócot a torkomban… a pulzusom az egekbe szökken… ott jön Miyuu… azaz Yvaine. Eddig tartott a nagy arcom… sutyorogva megkapom a magamét kedves barátomtól, de igaza van… kölcsön kinyír visszajár. Aztán meglepődöttségemet tovább tetézi… teátrálisan feltűri kabátja ujjait – egyiket a másik után – majd rám kacsint, sok sikert kíván, és elindul be, hogy szerencsét próbáljon. Egy pillanatra köpni-nyelni nem tudok… csak rávigyorgok, és a hüvelykujjam „felmutatásával” magam is a legjobbakat kívánom a számára.

~ Ennyit arról, hogy majd ő lekoptatja a kellemetlenkedő embereket… na de sebaj, egy kis szórakozás neki is kijár… aztán nehogy pofira essen. De nagyon nem féltem, hozzám hasonló nagydumás, majd este jól kifaggatom. ~

El is hessegetem a gondolatot, hisz megérkezett Ő, akiért egész nap görcsben volt a gyomrom. Aggódtam érte, hogy egyben ideér-e, nem lesz semmi baja, nem bukik-e meg az álcája. Ám most végre megkönnyebbülhetek.

- Szia! – köszöntöm mosolyogva, és megszokásból „levámolom” két puszival, mire persze eszembe jut, hogy lehet ezt nem kellett volna, hiszen Yvainnel nem igazán vagyunk ilyen viszonyban. Pedig előre lebeszéltünk mindent, és én már itt elrontom. Már mindegy… zavartan mosolygok. - Nem volt semmi baj? – kérdezem suttogva, és kinyitom az üzlet ajtaját, hogy előre engedjem. - Ne feledd, ma az egész üzlet csak a miénk, mindent szabad, amennyit csak akarunk. – kacsintok rá, majd őt követve belépek a várva várt helyiségbe.

[Te vagy a süket…]

Ted テッド

Amikor Yvaine-re esett a választásom, roxmorts-i kiruccanásunk álcájaként egyáltalán nem gondoltam, hogy ennyi zajjal jár majd. Persze, megszoktam az óraközi szünetek és a klubhelység örökös nyüzsgését, az ebédlőről már nem is beszélve. Na de azt nem gondoltam volna, hogy ez a csivitelő madárraj egyszer minden lépésemet követni fogja majd. Yvaine valóban népszerű lány volt, ám óriási balszerencsémre nem csak a fiúk, hanem saját nemének képviselői közt is. Így bár sikeresen kiiktattam a kisasszonyt, a sors bosszújaként barátnői mindenhez ragadó ragacsként követték lépteimet. Már a második oda-visszát róttuk a főutcán, és egyre erősebben kínzott a felismerés: önjelölt oldalbordáimtól mára már biztos nem szabadulok meg. Bizonyára Yvaine átkozott meg, a Roxfort harmadik emeleti mosdójából. Egy „rejtélyes illető” ipari mennyiségű hashajtót kevert a csalinak kihelyezett forró csokiba, melynek a fent említett hölgyemény két heti szigorú diéta után képtelen volt ellenállni. ÉS ezek után nem elég, hogy Yv az ezer poklot járhatja meg, de ez a „különös idegen” még az ajtót is rázárta a biztonság kedvéért. Soha nem csináltam még ilyet, ám a jó cél érdekében most kivételt kellett tennem. Olyan okot kellett találnom a távoltartásodra, amiről nem szívesen beszélsz másoknak. Bocsáss meg, Yvaine, örökké hálás leszek az áldozatodért.

-   Hé, nem ugrunk be a Vadkanba? – hallatszott a háttérből, ám mindaddig nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, amíg az egyik lány egy laza bokán rúgással nem jelezte felém, hogy a kérdés nekem is szólt – Mi van, Yv, megsüketültél?

~ Te vagy a süket… ~ hördültem fel majdnem, a fülembe üvöltöző griffendéles lány felé fordulva. Aztán inkább tagadólag ráztam meg a fejem, majd egy közeli kirakathoz léptem, mintha valami nagyon érdekeset találtam volna.

-   Majd talán később, menjetek csak.

Nem tudtam a szemükbe nézni. Féltem, hogy a tekintetem elárulna. Mert amikor a tükörbe néztem, az az egy tűnt ismerősnek. Hiába volt más a színe, a formája, ebből az egyből tudtam, hogy én még önmagam vagyok. Most is, a kirakatüveg tükröződésében, az az idegen lány nézett vissza rám: az aranyszínű tincsek, a rózsás arc, kis piros száj, kerek szemek. De a nézése, talán még a mimikája is, az enyém volt. A griffendéles lány megvonta a vállát, majd a többiekkel karöltve végre sarkon fordult, és elviharzott az utca túloldalán álló kiskocsmába. Hogy mit akarhattak ott, számomra rejtély. Alkoholos italt nem fognak kapni, töklevet meg forró csokit pedig a Mézesfalásban is ihatnak… na de Buddha mosolyogjon rájuk, s tartsák meg jó szokásukat, a frász kerülgetett volna, ha még oda is követnek.

-   Aa yokatta! ( ああよかった！) - sóhajtottam fel, s mint akinek eddig kilós súlyok nyomták a vállát, jólesően nyújtóztam is hozzá egyet.

Már épp fordultam volna a cukrászda irányába, amikor valamin megakadt a tekintetem. A kirakat, amit az imént bámultam, egy könyvesbolté volt, ám ettől függetlenül úgy tűnt, írószereket is árulnak. Ez még mindegy is lett volna, a tolltartóm dugig volt, nem is ezért érdekelt. A kirakatban egy gyönyörű, fekete tollas penna díszelgett. Nem vagyok egy nagy ornitológus, ám ha ez nem festett, biztos, hogy egy hollóé lehetett egykor. Vagy varjúé… Egy kérdést, mindenképpen megért. És valóban, a megérzéseim helyesek voltak… bár az eladó megpróbált rábeszélni egy piros pennára, ám nem hagytam magam. Nekem a hollós kellett. Vettem mellé egy díszdobozt, s kifelé menet már széles mosollyal süllyesztettem tarisznyámba legújabb szerzeményemet. Utoljára még tettem egy kis kitérőt a kirakat felé, s tükörként használva helyre igazítottam pár kósza tincset. Majd, mint aki jól végezte dolgát, indultam meg a pár házzal odébb álló Mézesfalás felé. Úgy tűnt, a szerencse végre mellém szegődött, ezen a rövid szakaszon nem botlottam bele senkibe. Elsietek egy ószeres, majd egy pékség mellett, kikerülök egy sült gesztenyés standot, s már látom is Ted-et. Mennyi ideje várhat rám? Ó jajj… Szeretnék azonnal odafutni hozzá és átölelni, ám nem tehetem. Ehelyett csak kényelmesen, lassan, ahogy azt Yvaine is tenné, sétálok oda hozzá.

-   Szia. Csak így egyedül? – kérdezem cinkos mosollyal ajkamon, s közben igyekszem a röhögést magamba fojtani.

Aztán Ted felém fordul és egyszerűen megpuszil, ahogy szokott. Csak ennyi kellett: abban a pillanatban el is felejtem, kik vagyunk és hol. Nem gondolok Yvaine-re, vagy az iskolatársainkra, még azokra se, akik pár méterrel arrébb éppen felénk fordulnak. Csak mosolygok, behunyom a szemem és rá gondolok. Hogy milyen jó az illata, meleg és puha a bőre. Jó hallani a hangját, pedig tegnap este találkoztunk utoljára, ám máris annyira hiányzott. Mert még neki se mondtam soha, de amikor esténként elválunk, s visszaindulok a hálóba, az olyan, mintha nem kapnék levegőt, s a vérem is megfagyna. Ám, ha megfordulok, és a hűlt helyét nézem, az még ennél is sokkal fájdalmasabb…

-   Nem, most már minden rendben. – rázom meg a fejem.

Ted ajtót nyit és én bátran lépek a helységbe. Végre… eljött az idő! Odabent a színek és formák kellemes összhangja fogad: az asztalok a székek, a teáscsészék, és a különféle finomságokkal megrakott polcok sorai. Az egész olyan, akár egy óriási babaház.  Legalábbis ez jutott eszembe róla már az első napon, amikor erre vetett a sors. Legalább már egy éve nem jártam itt, de ez a hely talán már száz éve is pont ilyen volt: sose változik. Ted megjegyzésére felcsillan a szemem: nem is gondoltam másra. Ma én itt felfalok mindent! No, talán a falakat meghagyom, legyen hova jönni legközelebb. Persze, végül magamba tömtem egy nagy puncsos sütit, meg egy fél szelet epertortát és úgy éreztem, tele vagyok.

-   Ó jajj… - meredek a szép piros eperre a süti tetején – Pedig nem is reggeliztem… és még forró csokit se ittam, pedig abból is van epres.

Félrebiggyesztett ajkakkal lesek Ted-re, ám aztán a pár asztallal arrébb ülő társaságra siklik a tekintetem. Kezem megremeg, a villa csörögve-zörögve koppan a tányéromon. Összehúzom magam, amennyire csak lehet, s igyekszek Ted takarásában maradni.

-   Az-az-azzz nem Brand? – hasalok bele majdnem a sütibe, épp csak egy hajszál választja el fehér pulcsimat a rózsaszín foltoktól – Észre fog venni…