Mézesfalás

[Miyuu 美優]

Miyuu 美優

Kezdeti idegességem már teljesen elmúlt mire kikértük a magunk szerény tálcányi süteményét. Jómagam úgy voltam vele, hogy kóstoljunk meg minél több mindent, ezért inkább az apróbbakból kértem egy tucattal. Falatnyi csöppségek, és persze egy szelet elmaradhatatlan Rémesen krémes. Imádom az ízét, ám sokat nem tudok enni belőle, épp az édes-krémes íze miatt. Miyuu szokás szerint epres süteményt falatozik, sosem fogom megérteni, hogy hogyan nem tud betelni vele, de bánni nem bánom. Ha ennyire a kedvence ki vagyok én, hogy szóvá tegyem. Kérek még két forró csokit, egy epreset, és egy hagyományosat.
 
Szinte már az orromban érzem a gőzölgő barna massza illatát, és eszembe jut, amikor drága édesanyám ezzel ébresztett minden szombat reggelen. Ám mielőtt elmerülnék emlékeim tengerében, és elfeledkeznék arról, hogy hol is vagyok, Miyuu szokás szerint a valóságban tart… és én el sem tudom mondani mennyire hálás vagyok ezért. Nélküle annyira más lenne minden… ez alatt a néhány hónap alatt teljesen felforgatta az életem ez a lány… de nem hiányzik a korábbi. Boldog vagyok a jelenlegi valómban.

Mosolyogva hallgatom játszott panaszkodását, persze tudom nagyon jól, hogy a szeme kívánja, és néhány ritka alkalmat leszámítva sosem tud egyszerre sokat habzsolni, de korábban sosem láttam még lányt süteménynek így örülni. De sebaj, nem sietünk… lesz időnk felfalni mindent.

- Ajj te, annyi baj legyen, de a forró csokinak még szoríts helyet – kacsintok rá – az már úton van, mindenképp meg kell kóstolnunk.

Ránézek és Miyuu-t látom… nem a szőke Yv ül velem szemben. Lebiggyesztett ajkakkal, barna, meleg szemeivel néz rám meleg. Hollófekete hajzuhataga vállát borítja, apró ujjai között biztosan fogja a süteményes villát. Látom rajta a vívódást, a vágyakozást, a rózsaszín sütemény tetején megpihenő gyümölcs iránt, ám ekkor koppan a villa, és én is összerezzenek. Ijedten nézek rá, hogy minden rendben van-e, és a furcsaság tovább fokozódik, Miyuu összehúzza magát, majdnem belehasal az előtte pihenő sütibe.

„Az-az-azzz nem Brand? Észre fog venni…”

Már megijedtem, azt hittem valami baj történt, de amikor említi Brand nevét nagy kő esik le a szívemről.

- M-m, semmi baj, ne félj – súgom neki kedvesen. Nincs mitől tartanunk. Még reggel beszéltem vele, persze nem mondtam el mindent, csak annyit, hogy ne lepődjön meg a mai nap, ha szokatlan dolgot lát, nem minden az, aminek látszik. Még szerencse, hogy félszavakból is értjük egymást. Brand sokszor falazott nekem, mikor nagy szükségem volt rá, tőle nem tartok, hogy kiadna minket. Minden okés. – kacsintok rá bíztatóan, és megfogom az asztalon pihenő kezét.

Fél szemmel magam is oldalra sandítok, kíváncsi vagyok, hogy hogy áll a barátom szénája… a lányok kacagnak, Brand pedig elemében van, egyenesen dől belőle a hülyeség. Egy pillanatra összeakad a tekintetünk, és szemeivel, egyetlen egy pislantással jelzi felém, hogy minden rendben van. És ekkor világosodom meg mit is tesz. Ahogy lopva körbenézek, a cukrászda vendégei többnyire csak feléjük sandítanak… mi mintha itt sem lennénk. Magára vonja a figyelmet, és közben teszi a szépet a szíve hölgyének… kellemeset a hasznossal.

~ Te aljas csirkefogó te… ~

Megállom, hogy hangosan felröhögjek, helyette csak vigyorgok egy jó nagyot, majd a pár másodpercig tartó intermezzo után tekintetem újra Miyuu-t keresi.

- Senki sem fog minket észrevenni, ne aggódj – suttogom neki továbbra is – ha bárki is nézelődne, úgyis csak az ő asztalukon akad meg a szemük. Brand gondoskodik róla, hogy feltűnőek legyenek.

Ahogy megfeledkezem magamról, ujjaim a kézfejét simogatják… ám majdhogynem azonnal érzem a különbséget. Miyuu kezének érintése teljesen más, bőrének puhaságát már rég megszoktam, és ugye ekkor tudatosul bennem, hogy megint bolondságot csináltam. Mi van, ha meglátnak? Vicces, az előbb pont emiatt nyugtattam őt, és most én vagyok, aki ugyanazon rugózik.

- Bocsánat, megint hamarabb cselekedtem, mint gondolkodtam volna. – húzom vissza zavartan a kezem. Szerencsénkre megérkezik a két gőzölgő pohárnyi forró csoki. Nyamm, már az illatától is összefut a nyál a számban. Erről jut eszembe…

- Mit szólnál, ha vinnénk magunkkal a Roxfortba egy kis túlélőcsomagot… mézesfalás módra? Lenne nasi bőven vacsi utánra is. Ó, és még valami. Este össze tudunk futni a titkos szobánkban? – hajolok kissé közelebb, s kérdezem suttogva. - Szeretnék mutatni neked valamit, van egy apró meglepetésem a számodra. – igyekszem magabiztos lenni, de azért izgulok na. Érzem bolond szívem megint úgy kalapál, mintha több száz métert sprinteltem volna.

~ Azt hiszem most már hibátlanul megy… szeretném megmutatni, és eljátszani amit neked írtam. Remélem tetszeni fog… rengeteget gyakoroltam, csak a ma estéért. ~

- Mit mondasz? – és óvatosan aprót kortyolok a forró italba, vigyázva, hogy ne égessem meg az ajkaimat.

Ted テッド

-   Ó, értem.

Sokszor falazott már neki. Ahha. Na de miért? Ennyire gyakran járna cukrászdába? Fogalmam sincs, hogy miért, ám egy ütemet kihagy a szívem. Fáj a gondolat, hogy más lányokkal is így ülhet itt. Ugyanígy mosolygott rájuk, vagy megfogta a kezüket. Bár miért is zavar ez engem ennyire? Aranyos, kedves srác, ráadásul, ha mosolyog… Az lenne a furcsa, ha nem fürtökben lógnának rajta a lányok. Semmi okom a neheztelésre. Inkább örülnöm kellene, hogy most itt van velem. Egyébként meg, nem azért küzdöttünk annyit ezért a napért, hogy aztán puffogva töltsem el. Ma nem történhet semmi rossz. Rámosolygok Ted-re, és visszahuppanok a székemre.

-   Kiváló terv, ez nekem eszembe se jutott.

Újra a süteményre nézek, elhatározom, hogy ha mást nem is, de az epret legalább megeszem. Már nyúlnék is a villámért, ám a mozdulat valahogy nem természetes. A másik kezemet, amivel eddig az asztalon támaszkodtam, fogja valaki. Oda se kell néznem, és tudom, hogy Ted az. Annyira természetesnek tűnt, hogy eddig nem is kapcsoltam, ám most akarva-akaratlanul is rózsaszín pír önti el arcomat. Pedig annyiszor ültünk már így, fáradtan a lim-lomos szobánkban, leckeírás után. Csak ültünk a heverőn, és szótlanul bámultuk a falat. Közben alig hallhatóan cicergett a zene Ted füleséből, bár maximumra állítottuk a hangerőt. Jó érzés volt, annyira természetes és pihentető. Ám most, egy ilyen nyüzsgő helyen ez más volt. Hiába nyugtatott meg Teddo-kun pár pillanattal ezelőtt, mégis féltem, hogy valaki megláthatja. Még a végén azt hinnék, Yvaine-nel randizik! Zavartan bámulom tovább a süteményem, s újra felveszem a villát. Nem merem és nem is akarom arrébb húzni a kezem, amíg Ted észre nem veszi. Eddig ez eszembe se jutott, ám kis szívem most egyre szaporábban kalapál.

-   De-deeto… (でデート)- suttogom alig hallhatóan, majd amikor Ted elengedi a kezemet, gyorsan elrejtem én is az asztal alá - Semmi baj. – folytatom aztán kicsit határozottabban – Brand szerintem épp viccet mesél. Vagyis nagy a ricsaj az asztaluknál. És hát… igen, ez jó ötlet. Úgyse tudnám ezt itt mind megenni. Vigyük inkább haza, kár lenne itt hagyni.

Bólogatok magamnak, majd határozottan beleszúrom a villát az eprembe. Régebben, amikor még a szüleimmel mentünk sütizni, mindig a végére hagytam, mert ez volt a legfinomabb része. Ám most szükségem volt rá, hogy erőt öntsön belém. Egy harapás majd még egy, és a gyüminek már hűlt helye van. Én pedig máris otthonosabban érzem magam.

-   Tudod, szerintem Anglia nem olyan jó hely. Mindig rossz az idő, vagy ha nem is mindig, de sokszor. Az emberek is olyan mogorvák, talán pont emiatt. Lehet, csak a honvágy mondatja ezt velem, de nem sok dolog van, ami jobb lenne itt, mint otthon… - mondom, bár kicsit olyan, mintha inkább a sütinek címezném, mint Ted-nek… még mindig nem merek felnézni – Kivéve persze a sütiket. – mosolyodok el – Otthon, Kiotóban is vannak európai stílusú cukrászdák. Gyönyörű süteményeket készítenek, mind egy-egy külön műalkotás. És persze finomak is! Néha, ha vásárolni mentünk a nagyáruházba, beültünk anyuval egy szelet tortára. Sajnos ezek otthon nagyon drágák, három-négyszáz yen belőlük egyetlen szelet. Ráadásul nagyon picik, így nem igazán éri meg. Akkoriban Obaasan már elég nehezen járt, így hozzánk költözött Kiotóba, hogy ne legyen egyedül. Előtte elég messze lakott Okinaván, nehéz lett volna úgy ápolni. Eleinte még ő segített nekünk, de a vége felé már anyának otthon kellett maradnia vele. Így az ő fizetése kiesett, apa pedig hiába dolgozott annyit, nem mehettünk cukrászdába bármikor.

Újra a sütibe mélyesztem a villámat, és lekanyarítok egy kisebb darabot. Elhatároztam, ha törik, ha szakad, egy falatot se hagyok itt belőle. És nem csak azért, mert nem szeretem a pazarlást, hanem mert ezt a sütit Teddo-kuntól kaptam. És pont ezért sokkal többet ért nekem, mint egy kiotói cukrászda 400 yen-es sütije. Akkor is megenném, ha belehalnék.

-   Amikor ideköltöztünk sokat sírtam. Annyira félelmetesnek tűnt ez a hely. Úgy éreztem magam, minta egyedül állnék egy kavargó, szürke tömeg közepén, és nem találnám a haza utat. De most mégis örülök, hogy itt lehetek. Anya újra dolgozhat, nem kell miattam otthon maradnia. Az se bánt, hogy a varázslók nem tartanak igazán közülük valónak vagy, hogy sárvérűnek neveznek. Ezek csak szavak. Én igazán boldog vagyok, hogy most itt lehetek veled, és finom sütiket ehetek egy ilyen szép helyen. Hiába esik annyit az eső és hiába szürke az ég, ez a nap van olyan szép, mint a nyár Okinaván. Arigatou, Teddo-kun. – nézek fel végre mosolyogva – Nem is tudom, mi lehet az a meglepetés, de nagyon várom. Ezek után a nyári szünet borzasztóan unalmas lesz. Nincs is kedvem hazamenni…
  

[Miyuu 美優]

Miyuu 美優

Csak mosolyogva hallgatlak és nézem ahogy falatozol. Arcodon pír… így is aranyos, de az „igazi” Miyuu sokkal aranyosabb. Ki tudja, még lehet én is elvörösödtem az előbb lányos zavaromban… de meg is érdemlem, felelőtlen vagyok. Vissza kell fogjam magam. A végén még, ha Brand terelése mellett is észrevesznek, azt fogják hinni, hogy Yvainnek csapom a szelet… ami viszont, mint tudjuk, nem igaz. Márpedig ez sok, igen kellemetlen kérdést és szituációt szülne a közeljövőben. Mint ahogy az is, hogy abba kell hagyjam ezt a folyamatos összehasonlítgatást, mert csak saját magam kergetem vele az őrületbe, és feleslegesen komplikálom a dolgokat.

Eltűnt az eper is, újra jókedvű vagy. Továbbra is csak mosolyogva hallgatlak, ahogy az angliai élményeidről beszélsz, nem akarok közbevágni, és amúgy is… szeretem hallgatni ahogy mesélsz, legyen az bármi, szomorú vagy vidám dolog.
 
Nem is gondoltam volna, hogy ennyire megviselt Anglia. Bár… ha jobban belegondolok… amit az emberek itt időjárásnak csúfolnak, ez a folyamatos szürke, nyálkás esős borzalom, erősen rányomja a bélyegét az ember hangulatára. A miénkre is, akik itt születtünk, nemhogy egy távol keletről ideköltözőnek.

Rám nézel… szemed ragyognak, és én az igazi arcodat látom.

- M-m, én köszönöm, hogy eljöttél velem, hogy itt vagy velem… Nélküled én sem lennék itt… nem lenne rá okom.– mondom félénken mosolyogva. – Az esti meglepi pedig igazán semmiség, csak egy apróság… nem egy nagy dolog, de remélem tetszeni fog. – kacsintok rá.

Aprókat kortyolok a forró csokimból, hagyom, hogy a kellemes meleg átjárja a bensőmet… érzem, hogy a csokoládé íze szétterjed a számban.

- Tudod, először vagyok itt valakivel… a fiúk ebben az esetben nem számítanak, együtt csak ökörködtünk. Úgyhogy pontosítanék, te vagy az drága Miyuu, az első akit elhívtam bárhova is… –  nagyot nyelek,de akkor is folytatom, ha már belekezdtem – el sem tudod képzelni milyen boldog voltam, mikor ott, a sötét óratoronyban igent mondtál nekem. – suttogom a szavakat, s zavarban vagyok. Ha rajtam múlik a nyarad sem lesz unalmas, ez megígérem neked…  Lehet, hogy helyenként esős, szürke, de mindenképp emlékezetes. Ha tudunk, találkozzunk kérlek, a miénk lesz egész London… sőt, ha van kedved Walesbe is elmehetünk. Ott élnek az apai nagyszüleim… van egy hatalmas birtokuk, rengeteg nyuszival… szerintem tetszene, szívesen megmutatnám neked… ahogy Anglia szebbik oldalát is, mert van olyan is.

~ Remélem nem ijesztelek el az őszinteségi rohamommal… ~ csak jönnek belőlem a szavak... egyik mondat a másik után, alig gondolkodom. Csak elmondom azt ami már rég nyomja a lelkem, amit már rég el szerettem volna mondani.

- Mióta közelebbről ismerlek, és vagy nekem, minden megváltozott. Miattad látom újra szépnek a világot, mondhatnám úgy, hogy az eddigi fakóból újra színes lett. Épp ezért, nem fogom hagyni, hogy sárvérűnek hívjanak… egy ilyen csodálatos lányt, egy ilyen negatív szóval megbélyegezni… megbocsáthatatlan. Nem érdekelnek az ideológiák. Az én édesanyám is becsületesen dolgozott, és lehet, hogy nem rendelkezett varázslói felmenőkkel, mégis saját erejéből érte el azt amit, és tiszta szívvel élt… ez az amit sokan nem mondhatnak el magukról a mai világban. Pontosan ez az az ok, amiért így látatlanul is végtelenül tisztelem a szüleidet. Mertek változtatni, nekivágni az ismeretlennek, egy teljesen más kultúrának. Nem tudom, hogy nekem lenne-e ehhez erőm.

Újra kortyolok, tekintetemmel a tiedet keresem… szeretném megfogni a kezed, de tudom, nem lehet... szeretnélek magamhoz ölelni, de tudom, az már túl feltűnő lenne. Úgyhogy inkább tovább folytatom.

- Brand családjában sincsenek nagy varázslók, az édesanyja járt ide a Roxfortba, még réges rég… sokat beszélgettem vele, így is lettünk jó barátok. Azóta segítjük egymást, ha a másiknak szüksége van rá. Ő falazott, mikor éjjel kilógtam a főzet hozzávalóiért, amikor esténként együtt voltunk a lim-lomos szobánkban… és most is... - mondom, és egy pillanatnyi szünetet tartok.

- Remélem, nem untatlak, csak csapongnak össze-vissza a gondolataim, – folytatom, s visszatér az arcomra a félszeg mosoly - még egy epres sütit? Esetleg csak epret? - kérdezem incselkedve.

Ted テッド

Ahogy Ted a nyári lehetőségekről beszél, vegyes érzelmek kavarognak bennem. Jó dolog elképzelni ezt a sok mindent. Wales biztosan nagyon szép, láttam róla képeslapokat, és olvastam cikkeket az újságokban. Apa szerette volna, ha egyszer szünetben elmegyünk oda a családdal. Megnézhetnénk azt a rengeteg várat és mezőt, az aranyos báránykákat, vagy a csodaszép sziklákat a tengerparton. Sétálhatnánk az alacsony, kőkerítéssel szegélyezett utakon, a kedves kis borostyán futtatta házak között. Sok-sok fotót készíthettünk volna, amit aztán beragasztunk a családi albumba… a közös emlékeinket. Terveztük, de végül valahogy sosem jött össze. Szeretek a családommal utazni, jó dolog egy kicsit együtt lenni, kilépni a szürke hétköznapokból. De azt hiszem, most már inkább Ted-del szeretnék elmenni. Meglátogatni a családját, megismerni a szeretteit, látni azt a helyet, ahol a gyerekkorát töltötte, az első nyarait… Jó lenne megnézni a házat, vagy a zöld legelőket, végigölelgetni azt a sok nyuszit.

Igazából annyi mindent szeretnék még csinálni vele, hogy arra egy egész élet se lenne elég. Annyira szeretném visszaforgatni az időt, hogy lehetőségünk legyen mindenre. Hogy ne lehessen semmi, ami közénk áll vagy visszatart. De igazán már az is jó lenne, ha Londonban csak pár napot együtt tölthetnénk. Menjünk el együtt moziba vagy állatkertbe, jó? Szeretnék sok szép és kedves emléket gyűjteni még, hogy legyen mit magammal vinnem. Szeretnék így emlékezni rád, amilyen most vagy, ilyen őszintén boldognak.

-   Hontou? Hontou ni? ( 本当に？) – szipogok halkan – Teddo-kun, te tényleg így gondolod?

Nem vagyok benne biztos, hogy jól hallottam. Annyira, de annyira sok mindent mondott Ted egyszerre, ráadásul az is olyan hihetetlenül hangzott. Valóban ennyire boldoggá tenném? Tényleg ennyire sokat jelentenék neki? Képtelen vagyok a kérdéseire válaszolni. Már egyáltalán nem érdekelnek a rózsaszín sütik vagy a gőzölgő forró csoki. Azzal meg, hogy sárvérűnek hívnak… ez biztos nagyon fontos lehet egy aranyvérű varázsló számára, de ezzel eddig se foglalkoztam. Számomra nem volt jelentése. Ted épp maga mondta el, mennyire nincs benne érték, hogy nem a származás teszi az embert azzá, ami. Ezek a szavak és mind, amik Brand-ről és a családjáról szóltak, egyszerűen elszálltak a fülem mellett. Csak azt az egy mondatot hallottam…

-   Atashi wa… sore wa… atashi dake ka zan'nenda to omotta. (私はそれは私だけか残念だと思った。) – gördül le az első könnycsepp az arcomon, s a hangom is elcsuklik, bármennyire is küzdök ellene.

Tekintetem elkapom Ted-ről, nem akarom, hogy lássa az arcomat. Ehelyett inkább a térdemet bámulom, s a kezeimet, ahogy az asztal alatt ökölbe szorulnak. Annyira szeretném elhinni. Ha ez igaz lehetne… Eddig azt gondoltam, azért tölt velem annyi időt, hogy ne legyek egyedül. Mert sajnál, ahogy mindenki más. Persze, eszembe jutott, milyen jó lenne, ha csak önmagamért kedvelne. De az utóbbi pár évben megtanultam, hogy az emberek máshogy vannak összerakva. Sajnálkozva néznek, és összesúgnak a hátam mögött, mondván „Szegény, milyen nehéz lehet neki…” És ez igazán nem is baj, mert csak a jó szándék vezérli őket. Ezért nem is gondoltam, hogy az életet élhetném másképp is. Ez a pár szó, amit az imént mondtál Teddo-kun, annyira sokat jelent nekem. Mert a szeretet, ha nem viszonozzák, borzasztóan magányossá teheti az embert. Én pedig félek teljesen egyedül maradni.

-   Nem akartam, hogy csak szánalomból legyél velem. – záporoznak most már a könnyeim, egyik csík a másik után szántja arcomat. Nem vagyok benne biztos, hogy jól fejeztem-e ki magam, csak mondom, ami és ahogyan az eszembe jut. Az ölembe nézve könnyebb, nem lennék képes mindezt Ted szemébe mondani. – Ne haragudj… Csak annyira megkönnyebbültem.

[Miyuu 美優]

Miyuu 美優

Mint ahogy már korábban is megesett, ismét megbizonyosodhatom a szomorú valóról… Ha zavarban vagyok, két véglet történhet velem. Az első esetben beszélek… rengeteget, a másodikban pedig elnémulok. Az előbbi már megtörtént, az utóbbi most következett be. Elcsuklott a hangod, és arcodat hamarosan könnycseppek csíkozzák… tekinteted elszakítod az enyémtől, és inkább lefelé bámulsz. Én pedig leblokkoltam… miattam könnyezel…

~ Biztosan megijesztettelek azzal, amit az előbb mondtam. Túl őszinte voltam? ~

Szívesen csapkodnám a fejem a közelben lévő falba, de szó se róla, az nem lenne túl romantikus. Igazán várhattam volna ezzel estig… minek kellett előre kinyitnom a számat… a fenébe is. Most még át se tudlak ölelni, megvigasztalni… esetlenül szerencsétlenkedhetek az asztal túloldalán…

Csak hallgatom a dallamos szavaidat, és szokás szerint szinte egy árva szót sem értek belőle. Egyedül a „hontou” ismerős, azt hiszem ezt már korábban többször is használtad… ám a hangsúly… már azelőtt megvan a mondanivalód, hogy angolul folytatnád.

- Mindent amit mondtam a lehető legkomolyabban is gondoltam… - bólintok elszántan, és látszik rajtam, hogy alig bírok egy helyben maradni. Legszívesebben, már melletted lennék. De ne pityeregj kérlek – nézek rád aggódva – ugye nem ijesztettelek el? Nem tudom megállni, és az asztalon a kezemet feléd nyújtom… csak reménykedem, hogy észreveszed, és újra érezhetem ahogy apró ujjaid a tenyerembe siklanak.

Ám amikor végül elmondod, hogy mi gyötört eddig… hogy azt hitted, csak sajnálatból, szánalomból voltam veled… olyan érzésem van, mintha legalább egy úthenger száguldott volna át rajtam. Kipréseli belőlem a levegőt, teljesen kilapít, aztán összetörve otthagy.

- M-m… - rázom meg szomorúan a fejem – azért voltam, és vagyok veled, töltöm veled a szabadidőmet, mert egész egyszerűen boldog vagyok, ha a közelemben vagy. Szó sincs semmilyen sajnálatról… te egy igazi angyal vagy Miyuu-chan… az én angyalom. És nem tudom… - akad el a szavam, és egészen fülem hegyéig vörösödök el az eddigi mondandóm miatt – miért kellene haragudnom.

A szabad kezemmel zsebkendőt vadászok elő a kabátom zsebéből, és félénken mosolyogva nyújtom át neked. - Te ne haragudj, hogy így letámadtalak ezzel az egésszel… nem gondolkodtam, csak úgy kibukott belőlem. Bocsánat.

~ És este elmondok neked mindent… mikor újra az igazi Miyuu leszel, nem álcában, más bőrében... A te arcodat szeretném közben látni… téged szeretnélek átölelni. ~

 Ted テッド

Gomenasai. Kérlek, bocsáss meg nekem. Egyszer már megfogadtam, hogy nem sírok többé. De én sajnos ilyen vagyok. Akár bánat, akár boldogság ér, örökké csak záporoznak a könnyeim. Most egyszerre érzem mindkettőt, így kérlek, még most az egyszer ne haragudj rám, rendben?

Tudod, Teddo-kun, számtalanszor játszottam már le magamban, milyen lett volna az életem, ha másképp alakul, és egészséges maradok. Már nem is emlékszem rá, mire vágytam régen, amikor még nem tudtam semmit. Annyira fiatal voltam még. Talán balerina szerettem volna lenni, vagy festőművész: mint bármelyik kislány, én is rózsaszín álmokat dédelgettem. A maszkot hordó, beteg emberek az utcán, vagy egy kerekes szék látványa legfeljebb arra az egyetlen percre kötött le, amíg arrébb nem néztem, és nem találtam valami sokkal érdekesebbet.

Nem vagyok angyal. Amikor megtudtam, hogy beteg vagyok, és nem is fogok meggyógyulni, egész nap csak sírtam. Azt kívántam, bárcsak valaki más lenne beteg helyettem. Nem gondoltam át, és nem is érdekelt, kire szórok átkot. Nem foglalkoztam az emberekkel, csak magamat sajnáltam. És az évek során ezt is kaptam másoktól: sajnálatot. Azóta persze sokat változtam. Azzal, hogy egyre inkább segítségre szorultam, hogy egyre több időt töltöttem a kórházban, máshogy kezdtem látni az engem körülvevő embereket. Kedvesek voltak hozzám, végtelen türelemmel segítettek, egyengették az utamat. Azt hiszem, talán több szeretetet is kaptam, mint egy átlagos lány. Szerettem volna ezt valahogy viszonozni, az álmaim, a képem a jövőről lassan megváltozott. Én is segíteni akartam másokon. Talán, ha nem lennék beteg, egyáltalán nem is akarnék orvos lenni. A betegségem tett azzá, amilyen most vagyok.

Akármennyire is kedves vagy velem, akármennyire is azt mondod, engem kedvelsz és, hogy önmagamért vagy velem, én tudom, hogy ez sajnos csak részben igaz. Egy idő után nem fogok tudni sétálni veled, kézen fogva, ahogy azt igazán szeretném. Nem mehetünk el a vidámparkba vagy az állatkertbe, ahogy a többi normális fiatal: folyton oda kell majd figyelnünk mindenre, nehogy valami bajom essen. Nem táncolhatunk a karácsonyi bálon, és talán már a RAVASZt se tehetem le veled. Annyi mindent szeretnék tenni még… bármit, amire egy hétköznapi, normális lány is vágyik. De mondd, Teddo-kun, te képes leszel végig itt maradni velem?

Megfogom a kezed, és csöndesen hallgatom, amit mondasz. Lassan megnyugszom, ám ezzel együtt egyre kínosabban is érzem magam. Szerettem volna, ha ez a nap vidám és felhőtlen lenne. Ha nem gondolnánk arra, ami eddig történt, vagy ami ezután vár ránk. Ez az egy nap lett volna az, amikor egyszerűen csak boldogok vagyunk. Borzasztóan szégyellem magam, és nem csak azért, mert nem tartottam magam az elhatározásomhoz, hanem mert ezzel téged is elszomorítottalak. Mély levegőt veszek, majd némán bólintok, s közben szabad kezemmel esetlenül törölgetem az arcomat. Óvatosan Brand-ék asztala felé sandítok, róluk az előbb teljesen meg is feledkeztem. Eddig elég nagy zajt csaptak, már egészen hozzászokott a fülem, ám most mégis annyira nagy volt a csend… Az egyik felsőbb éves lányéval épp találkozik a tekintetem. Nem vagyok benne biztos, de mintha szánakozva nézne felénk.

-   Köszönöm. – veszem át a felém nyújtott zsebkendőt, s megtörlöm vele a szemem – Olyan vicces vagy te Ted, egészen belekönnyeztem.

Ez utóbbit már hangosabban mondom, hogy a távolabbi asztaloknál is jól értsék. Mosolygok. A lány elfordul, és végre ő is csak a csészékkel zsonglőrködő Brand-re figyel. Sajnálom, Teddo-kun, nem mondhattam el, mennyire boldoggá tettek a szavaid. Talán majd egyszer, ha nem leszünk az iskola falai közé zárva. Bár nem tudom, lesz-e valaha elég bátorságom ehhez.

-   Nahát, habos lett az orrod! – nevetem el magam végre, majd épp úgy törlöm le mutatóujjammal a kis fehér foltot, ahogy egyszer régen te tetted – Mondd, mit szólnál hozzá, ha hamarabb mennénk el Wales-be? – kérdezem már jóval halkabban, majd a hatás kedvéért rád is kacsintok – Szökjünk meg.

[Miyuu 美優]

Miyuu 美優

Követem a tekinteted, látom merre nézel… és ekkor tűnik fel a csend. A csend ami érezhető a levegőben, mint egy őszi hajnalon a sűrű köd, amit harapni lehet. Érezhető a levegőben, ránk nehezedik, mintha a vállamra szállt madár apró teste hirtelen ólomból lenne és teljes súlyával a földbe passzírozna. Nem nézek oda… nincs rá szükség. Tudom, hogy minket figyelnek. Vége… lebuktunk… elrontottam. Pillanatok alatt tör rám a kétségbeesés, de igyekszem úrrá lenni rajta. Ki kell találjak valamit… valami frappánsat amivel menthetem a szituációt. DE MIT???

Az agyam leblokkol, és mint egy fuldokló próbálok valamilyen ép kapaszkodót megragadni. Egy logikus gondolatot, egy szalmaszálat, bármit.

„Olyan vicces vagy te Ted, egészen belekönnyeztem.”

Dermedtségemet a hangod oldja, mintha álomból ébrednék. Alig hiszek a fülemnek.

„Nahát, habos lett az orrod!”

Csilingelő nevetésed tölti be a helyet, és abban a pillanatban feloldódom. Megkönnyebbülök… és meg is lepődöm, ahogy apró ujjaddal az orrom hegyét érinted. Tényleg habos lett volna? A forró csokitól még akár lehet is, de kit érdekel! Azért persze zavarba jövök… nem szoktam hozzá az ilyesmihez… sőt, épp ellenkezőleg, de szerencsémre a távoli duruzsolás újra folytatódik… Aztán önkéntelenül is megérintem magam is… épp ott ahol az előbb tetted… Ne kérdezd, magam sem tudom miért, csak somolygok magam elé.

- K-köszönöm – suttogom megilletődve, és továbbra is zavartan mosolyogva. Megszökni? Walesbe? Még a lélegzetem is elakad az ötleted hallatán… az arcodat fürkészem, hogy tényleg komolyan gondoltad e… de nem tudom eldönteni, pedig még rám is kacsintasz. - Tényleg? Tényleg komolyan gondolod? – kérdezem suttogva, ahogy kissé közelebb hajolok. Annyira hihetetlen… biztosan csak képzelődöm. - Szökjünk meg, csak mi ketten?

Azonnal vad pörgésbe kezdenek az agyam fogaskerekei, hogy hogyan tudnánk ezt megoldani. Csak bólintok… - Estig kiötlök valamit, mit szólsz hozzá? – kérdezem immár bátrabban, hiszen már van is egy ötletem, de előtte még utána kell kérdezzek egy-két dolognak.

Este… Újra eszembe jut, mit is tervezek. Érzem, ahogy a pulzusom megugrik, meglódul a szívem… lámpaláz, tudom jól, és azzal próbálom nyugtatni magam, hogy erre még ráérek később is, addig van még néhány órám.

- Wales csodás hely, biztosan tetszene. – terelem tovább a szót. Kis koromban nyaranta nagyon sokszor voltunk ott a szüleimmel. Mióta… a Roxfortba járok, már ritkábban jártam arra. Tavasszal és ősszel meseszép egy hely. Hatalmas zöldellő és virágzó mezők, és van egy kis erdő is a birtok szélén. Rengeteget csatangoltam arra, hiába mondták, hogy nem szabad. Akkoriban volt ott egy kis patak is… remélem megvan még. – behunyt szemmel nagyot sóhajtok. Mintha most is érezném azt a friss illatot, az engem körülölelő természetet.

Lassan felnézek, és tekintetemmel a tiédet keresem, hogy aztán újra rád mosolyogjak.

- Képzeld el, ahogy kint fekszünk a zöld mezőn, a vörös pipacsok között, és csak bámuljuk az eget… a felettünk átúszó bárányfelhőket. Találgatva, hogy vajon melyik mihez hasonlít a leginkább. Már alig várom! – kacsintok rád. Látszik, hogy pillanatról pillanatra egyre jobban beleélem magam a dologba. Nem is gondolok arra, hogy milyen következményei lehetnek a dolognak… most nem. Mit szólnának hozzá a szüleid? Hogy fogadnának minket a nagyszüleim? Mi történne a roxforti életünkkel? Tudatom mélyén ezek a kérdések mind ott sorakoznak, ám még csak egy „sötét szobában”. Nem adok esélyt arra, hogy a felszínre törve, magukat valóssá téve megtörjék a képzelet varázsát.

[A főzet… a hatás múlik.]

 Ted テッド

Mire felfogtam volna, mit mondtam, már ki is csúszott a számon. Magam se gondoltam volna, hogy egyszer majd egy ilyen merész ötlettel állok elő. Én? Soha egyetlen szabályt se szegtem meg… mindaddig, amíg közelebbről meg nem ismertem Ted-et. Azóta, majd minden este kiszöktem a hálókörletből, hogy a titkos szobánkban találkozhassunk. Részt vállaltam a bájitaltan szertár kifosztásában, hogy megfőzhessük a Százfűlé főzetet. A tiltás ellenére eljöttem Roxmorts-ba és… most én vagyok az, aki azt kéri, hogy szökjünk meg. Ha egy évvel ezelőtt valaki azt mondja nekem, ennyi szabályt áthágok majd, én biztosan kinevetem. Ám így visszagondolva, minden egyes lopott perc, amit a tilosban Ted-del tölthettem, pazar volt és izgalmasabb, mintha egy kalandfilm hősnője lennék. Ha visszaforgathatnánk az időt, és az egészet újra kezdhetném, semmit se csinálnék másképp. Az eddigiek után még a szökés gondolata se tűnt olyan hihetetlennek. Milyen jó is lenne… csak mi ketten. Már a gondolattól is hevesebben ver a szívem. Menjünk most azonnal!

-   Úgy tudom, minden kijáratot lezártak, a dementhor-ok pedig szinte biztos, hogy észrevennének… - motyogom inkább csak magamnak – De nem is ez az egyetlen lehetőség.

Nem kell az iskolából indulnunk, hiszen itt van Roxmorts, ahová most már könnyedén eljöhetünk. Csak tovább kell mennünk egy picit, túl a főutca nyüzsgésén. A Százfűlé főzet miatt úgy nézünk ki, ahogy akarunk, csupán a megszerezhető hajszálak szabnak határt. Most is csak pár utca választ el… Az utolsó gondolatsort már kimondani is félek. Ha itt tervezgetünk, ahol annyian hallgatózhatnak, még mielőtt kitalálnánk merre vagy hogyan, rég lebuknánk. Főleg most, hogy az előbbi kis intermezzóval magunkra vontuk a figyelmet. Nem, ezt majd máskor beszéljük meg… este, „A szobában”.  

-   Rendben. – bólintok – Én is így gondoltam.

Hihetetlen, hogy mennyire izgatott vagyok. Egy ilyen meggondolatlan, gyerekes ötlettől! Bár, ha őszinte akarok lenni magamhoz: be kell ismerjem, ez lenne az utolsó lehetőségem a kalandra. Ha most nem, akkor már soha. Hallgatom, ahogy Wales-ről mesélsz, a gyönyörű tájról, a gyermekkori nyaraidról. Vágyom rá, hogy ezek az emlékek közösek legyenek, hogy én is láthassam mindazt, amiről most legfeljebb csak ábrándozhatunk. Szeretlek hallgatni ilyenkor, ahogy csak mondod és mondod, mintha ébren is álmodnál. Az arcod ilyenkor egészen megváltozik, és tudom te tényleg ott vagy, azon a varázslatos mezőn, fekszel a virágok között és fogod a kezem. Annyira hihetően hangzik…

-   Igen, az nagyon jó lenne. – nyílnak széles, boldog mosolyra ajkaim – Sosem láttam még igazi nagy pipacsmezőt.

Egy röpke pillanatra még el is hittem, hogy mindez lehetséges. Persze, ha jobban belegondolok, nem is biztos, hogy messze jutnánk. Csak hátráltatnálak: amikor nem dolgozik bennem a főzet, rendesen még járni sem tudok.  És ha mégis sikerül, és csak később fognak el, mi lesz velünk? Nekem már nem számít, de mi fog történni veled? Előtted még ott az egész élet. Őszintén, tiszta szívemből vágyom rá, de nem várhatom el ezt tőled. Aprót sóhajtok, mellkasomban a vad dübörgés lassan alábbhagy. Ám kívülről továbbra is mosolygok, mintha mi sem történt volna. Legyen ez a mi napunk, teljesen, mert talán ez lesz az utolsó, amit így, a közös álmainkkal együtt tölthetünk.

-   Hé, Ted, tömjed a búrád, mert idő van! – szakít ki gondolataimból Brand.

Csattogás-csoszogás, csikorgó hangok szűrődnek át az asztalunkhoz. A többi diák már pakol: közeledik a gyülekező ideje. Nemsokára indulunk vissza az iskolába. Egy röpke pillanatig csak meglepetten pislogok: sírni tudnék, úgy érzem, ellopták az időmet. Ráadásul, még az ajándékomat se tudtam odaadni neked. Istenkém, most mit csináljak? Forgatom a fejem rémülten jobbra-balra, kezemmel a szomszéd széken pihenő táska után nyúlok. Gyorsan, mielőtt erről is lemaradok! Aztán… kezem a semmibe markol. Egyszerűen elnyúlok a táska mellett, újra és újra. A levegő is bennem szorul, rémülten meredek magam elé, majd a táska irányába fordulok. A tarisznyám ott hever a széken, ahogy eddig, csak én mértem fel rosszul a távolságot. Vagy mégse?

~ A főzet… a hatás múlik. ~ hasít belém a felismerés: kezdem elveszíteni az uralmat a testem felett.

-   Mennünk kell, most azonnal! – súgom oda Ted-nek és csak remélem, hogy érteni fogja, mire gondolok. Mert ha most nem indulunk el, nagy bajban leszünk! Ki kell jutnom a mosdóba, hogy bevehessek még egy adagot a főzetből. Aztán spuri vissza az iskolába, mert még egy adag már nem lesz nálam.

Köszönöm a játékot! ^.^

[Miyuu 美優]

Miyuu 美優

Lezártak mindent… igen tudom. Nekem is ez jár a fejemben. De valahogy megoldjuk… ebben biztos vagyok. Ha ide sikerült kijutnunk… bármit elérhetünk. Csak mosolyogva nézlek, és látom milyen boldog vagy. Bármit megtennék, hogy ilyen vidám maradj. Pipacsok…

Képzeletem tovább szárnyal… a réten van egy hatalmas lombú, terebélyes fa. Az egyik kedvenc helyem volt. Mindig fent henyéltem, pont jól nőttek az ágak, akár még el is lehetett feküdni rajtuk. Lent kecskék és birkák legeltek, a nem túl messzi erdőből pedig folyamatos madárfütty hallatszott. Teljesen olyan volt az egész, mintha csak álmodnám… mintha csak egy mesében lennék. Szeretném neked megmutatni… ezt az egészet. Mindent. Önző vagyok, mert veled szeretnék legközelebb odamenni. Annyira beleéltem magam ebbe az egészbe… Apránként bejárnánk az egész környéket, és szinte látom magam előtt az arcodat, hogy mekkora boldogsággal töltene el.

Igen, eldöntöttem. Ha máskor nem is, de nyáron biztosan „elloplak”. De, hmm… talán titokban mégis megkérdezném a szüleidet, hogy tudjanak róla… még nem tudom. Ez még a jövő zenéje.

- Akkor majd én mutatok neked... hatalmasat! - kacsintok rád, biztosítva, hogy tényleg így lesz.

Az ábrándozásból Brand kellemetlen hangja hoz vissza a valóságba, ahogy látom te is hasonlóan érzel, hiszen majdnem egyszerre fordulunk a hang felé. Diáktársaink lassan készülődnek, majdhogynem az egész vendégsereg egyként mozdul.

Nem akarom elhinni, hogy így eltelt az idő, hiszen még csak most jöttünk… alig ettünk pár falatot, alig váltottunk néhány szót, és már mennünk is kell? Tényleg úgy érzem magam, mintha megloptak volna. Meg akarnak fosztani egy olyan dologtól, amit nem akarok elengedni. Francba-francba-francba! Sáskák járják végig a falut, én még maradni akarok. Ahogy látom arcod a bennem támadt keserűség új külsőt ölt, és még rosszabb. Neked is rossz, érzem te is maradnál még. Annyira sajnálom… ne haragudj rám.

- Jól van már, nem kerget a tatár! – kiáltok vissza a barátomnak, talán kissé kedvetlenebbül, mint szerettem volna.

Magam is szedelőzködni kezdek, te is a táskádért nyúlsz, ám ami akkor történik… megfagy bennem a vér. Biztosan csak beképzeltem, nem lehet semmi baj, hiszen…

„ – Mennünk kell, most azonnal! ” – suttogod remegő hangon.

Mintha kés fordulna a szívemben… látom a szemeidben a riadalmat, a félelmet… csak bólintok. Pillanatok alatt összekapom a cuccomat, hogy ha kell, akkor a segítségedre legyek. Ugrásra készen várom meg amíg eljutsz a női mosdó felé, és mikor rendezem a számlát is csak az jár a fejemben, hogy vajon sikerült-e időben bevenned a főzetet. Kínkeservesen telnek a percek mire újra megjelensz… immár újra mosolyogva… csak ekkor engedek ki, és tudom, hogy nem lesz baj a visszaúton.

Brand eközben odakint már tülkön ül, látszik rajta, parázik hogy el fogunk késni… de nem zavartatom magam. Még egy utolsó pillantás… egy mosoly… arcomat érintő ajkaid puha érintésének emléke… és a lopott búcsúzó mondat… akkor este a szobánkban. Ezek után immár vidáman, és felszabadultan lépkedek vissza az iskola zárt falai közé, mert tudom, hogy ma még újra látlak.

Köszönöm a játékot! ^.^

A helyszín szabad!