Csendes mellékutcák

Macskakövekkel 

Jake Schwimmer


- Jó, akkor majd fent találkozunk... - búcsúzik Shay mosolyogva Nadinetól, aki még meg akar látogatni néhány boltot, ám a hugrás gyűlöl vásárolgatni. Egy nap az évben, amikor szívesen teszi, és ez a születésnapja, egyébiránt csak céltalanul kóvályog a város utcáin. Most lenne társasága, barátnője személyében, de semmi hangulata hozzá. Amit kellett már beszerezte Zonkónál és a Mézesfalásban máshová már egyszerűen nincs kedve menni. Lassan úgyis itt az ideje felmenniük a kastélyba, hideg van és a korai időpont ellenére sötétedik és borongós, ami az utóbbi időben megint nagyon jellemző lett errefelé. A lány még küzd az egyébként sokakon eluralkodó letargia ellen, pedig folyamatos negatív nyomás alatt van/vannak. De ő kitart, még ha egyre nehezebb is, a remény egy apró szikrája mindig megmarad benne.
Lefordul az egyik utcába, remélve, hogy itt rövidebb lesz az út, sikerül majd egy kicsit levágnia és nem kell egy órán keresztül gyalogolnia majd. Szinte Roxmorts túlsó végén voltak. Magában egy dalt dúdolgatva, kezeit zsebeibe mélyesztve vág neki a hosszúnak ígérkező sétának, fejét lehorgasztva, cipőjét fürkészve. Annak ellenére, hogy eső nem esett mostanság, a macskaköves út mégis nyálkás és csúszós is. Legalábbis igencsak annak tűnik. Óvatoskodva lépked, nem nagyon figyel előre, talán akkor kiszúrná a közeledő sötét alakot, s azt is észrevenné, amint az illető egy pillanatra megtorpan, majd immáron célirányosan próbál az ő útjába kerülni. Saját léptein kívül csak kicsit később hallja meg a másik lépteket, s erre emeli fel zöldjeit, fürkészve a már nem is olyan távolt. Megpróbál úgy helyezkedni, hogy ne keresztezze a férfi útját, de amaz minduntalan vele egy sávba helyezkedik. Ajkát beharapva figyeli az alakot, és már csak abban képes bízni, hogy végül kitér az útjából és továbbmegy. Közelednek egymáshoz, s a férfi nem úgy tűnik, mint aki újabb helyváltoztatásra készül, így a barnaság magához rántja eme kezdeményezést s immáron utoljára megpróbál kitérni az útból.
Siker. A férfi nem változtat újra helyzetet, így a lány tovább tud sétálni, tekintetét nem meri a sötét alakra fordítani, pedig akkor minden bizonnyal látná annak vészjósló, ragadozó mosolyát. Csak úgy mint a nagyteremben, itt is számolja a lépéseket, keresi a biztonsági zónát, amikor egy reszelős, mély hang csendül fel a közeléből.
- Elnézést, Szépségem, álljon már meg egy pillanatra! - hangjából kiérzik az izgatottság, mellyel várja, hogy a lány megtorpanjon és meg is forduljon, hogy a szemeiben az esetleges rémületet meglássa. Shay azonban meglehet, hogy naiv, mégsem egészen ostoba, ennyire biztosan nem, így rezzenéstelenül folytatja útját, lépésein azonban gyorsít egy keveset.
- Hé, várj már! - a második felszólítás már idegesebb hangvételű, s hallhatóan az idegen is gyorsít léptein. Már semmi magázódás, semmi bók, csak a rideg parancs, ami elég egyértelműen előrevetíti, hogy mi lenne, ha engedelmeskedne. A lány ahelyett, hogy megtenné, inkább az utca végére koncentrál, ami nincs valami közel, de ha eléggé siet talán... és ekkor egy sötét villanás, a férfi előtte terem, mintha a semmiből került volna elő.
- Állj már meg, beszélgessünk! - hideg, barna szemei úgy mérik végig a lányt, mintha egy éhező vadnak most tálaltak volna egy kiadós vacsorát, s melynek koronája egy fenségesre sült csirke. Ezen a lakomán a lány szolgáltatja az est fénypontját. Még az ajkát is megnyalja, s kosztól feketéllő körmeit, erős borostáján járatja, már csak a sercegése is visszataszító.
- Hagyjon békén! - szólal fel, bátornak és határozottnak szánt hangon, ám torka teljesen kiszáradt az elmúlt másodpercekben, s inkább csengett erőtlenül.
- Szeretem, ha egy nő ilyen kis kardos, de próbáld csak meg újra, ez elég vérszegényre sikeredett... - mély, reszelős hangja hidegen cseng fel az üres mellékutcában, s a lányt egy lépés hátrálásra kényszeríti. Talárja zsebébe nyúl, hogy pálcát ragadjon, már betöltötte a tizenhetet, varázsolhat az utcán. Gondolkodás nélkül szegezi galagonya fegyverét a férfi gyomrára s mondja ki magában az első ártást, ami eszébe jut. Obstructo. Mivel még nem gyakorlott annyira a non-verbális varázslásban, az ártás nem sikerül valami erősre, de annyira épp elég, hogy elléphessen onnan. Futva indul meg az utca vége felé, pontosan tudja hova fog kijutni, s ha sikerülne, akkor épp a Három Seprű mellett bukkanna fel, de a lábai hirtelen összeakadnak és ő egy látványosat hasal a kőre, még csúszik is rajtuk néhány centit, pálcája pedig a távolba gurul. Nem ez nem egy horrorsztori klisés elvágódása, ez a felbőszített férfi kegyes megtorlása. Mindösszesen egy lábbilincselő átkot küldött a lányra, pedig biztosan tudna ő komolyabb büntetést is.
- Csak nem gondoltad komolyan, hogy ilyen könnyen lerázol, kislány...? - cicceg, s talán még a fejét is megrázza a butácska kísérletre. Cipőjének koppanásai egyre közelebbről hangzanak fel, Shay azonnal átfordul a hátára, hogy szemmel tarthassa. Arcán újra az a kiéhezett, torz kifejezés, ajkain újra az a ragadozó mosoly, mellyel most szembesül először.
- Most mit csináljak veled, hm? - kérdezi érezhető izgatottsággal. Már tudja mit fog tenni, de élvezettel töltené el, ha a Hugrás most jelentéktelen ígéretekkel, vagy szánalmas könyörgéssel próbálná kimenteni magát. Ezzel szemben csak elhúzódást és hideg pillantásokat kap.
- Dögöljön meg... - próbál hátrálni ültében, lábait felhúzva pakolgatja magát hátrébb.
- Eeee... rossz válasz... - közelebb lép a lányhoz, leguggol hozzá, koszos kezét a barna fürtök közé fúrja, perverz élvezettel figyelve a lány undorodó grimaszát.

[Shaelynn Scarborough]

Shaelynn Scarborough

Véget kell vetni ennek. Bosszú, mily' édes a bosszú. A Rendet nem lehet csak úgy legyőzni, a Rend örök. Győztesek... Harc... Vesztesek... A háború azonban csak most kezdődik.
Délután 5 óra van. Kifejezetten hűvös levegő csap arcomba, ahogy ráérősen sétálok Roxmorts központjában. Őszintén szólva manapság ez a megszokott, így egyáltalán nem lep meg a furcsa jelenség. Mintha esteledne. Amin szintén nem csodálkozom, ilyen szánalmas világban élünk. Nappal is éjszaka van. Ha máshol nem, a szívekben. Talárom meg-meglebben a néha fel-feltámadó szélben, míg cipőm halk koppanással jelzi, ha eléri a macskaköves utat. Csillogó íriszeim a boltok kirakatát pásztázzák. Az utcán jóformán egy lélek sincs, de én nyugodt vagyok. A Rend megtölt erővel, ha végleg elveszteném a hitem, akkor is visszahúzna ebbe a mocskos világba. Megtanít küzdeni és kiállni a másikért. Igazán sokat köszönhetek a Rendnek. Az elfojtott érzelmeket, azt, hogy képes vagyok uralkodni a fájdalmakon. Nehéz. Belül ezer apró tőr kínoz, kívül viszont jele sincs a gyötrelemnek. Nem mutatom ki. Miért tenném? Hogy lássam a szánakozó tekinteteket? Nem szeretem ha sajnálkoznak, ha együtt éreznek. Nincs okuk rá. Nem mehetek vissza a múltba, és nem támaszthatom fel őt. A sorsunk meg van írva.
Fejemben fel-felvillannak az álomképek, Sarah biztató szavai elmémbe furakodnak.
Lépj tovább...ne nézz hátra...küzdj a céljaidért...kell egy társ...
Pontosan ezt kell tennem. Ha igazán szeretem őt, akkor úgy cselekszem, ahogy azt ő szeretné. Sosem felejtem, de tovább megyek a kitaposott úton. Még akkor is, ha fáj.
A Rend ma délután is összeült. Készülnek a tervek, támadásba lendültünk Tudjukki serege ellen. Pálcát ragadtunk, és mostantól a végsőkig harcolunk. Ez egy csapat. Összetartás, bizalom és küzdőszellem. Többek között ezek kötnek össze minket. De vajon mindenki velünk van? Mostanában sokszor kerül terítékre a téma. Nyílt titok, hogy árulót, árulókat keresünk magunk között. Ez egy ilyen idő. Ez egy ilyen világ. Megszűnt a bizalom a varázslótársadalomban és kívüle is. Már a legjobb barátok is kétkedve tekintenek egymásra. Nincs olyan, hogy elhiszem. Bizonyítani kell. Romlott világban élünk.
Gondolataim kiragadnak környezetemből és észre se veszem, hogy kiértem a központból. Szemeimmel körülpásztázom a terepet. Ez már nem a tér, szűk, sikátoros utcák vezetnek erre is, arra is. Próbálom betájolni magam, de a tájékozódási képességem ezennel cserben hagy. Végül beletörődve sorsomba, miszerint a térre nincs sok esélyem visszajutni, elindulok az egyik utcácskán. Előérzetemre alapozva ujjaim megragadják talárom zsebében pihenő pálcámat és előhúzzák rejtekéből. Elvégre bármi történhet, jobb óvatosnak lenni. A sikátor végéhez érve gondolok egy merészet és balra folytatom utam. Lépteim a hangok hallatával lassulnak, szemeim összeszűkülése jelzi, hogy nagyon koncentrálok. Cipőm halkuló koppanásai szinte észrevehetetlenek a csendből kiváló beszédfoszlányok közül. A mély férfihangra kezem erőteljesebben feszül fegyverem markolatára. Ilyenkor mindig gyorsabban zakatol a szívem. Elfog a vágy, miszerint talán itt a pillanat. Talán most végezhetek a barátnőm gyilkosával. Legalább az egyiket szeretném már a markomban érezni. Némán lopódzom egyre közelebb, majd a ház sarkánál megállok és óvatosan kilesek búvóhelyem mögül.
Egy fiatal lány ijedt arca rajzolódik ki előttem. A korát nehéz lenne innen megállapítani, de 20-nál biztosan nem több. Mi a fenét keres itt ilyenkor? Nem fogja fel, hogy mik történnek? A düh csak fokozódik bennem, ahogy csípős megjegyzését meghallom. Griffendél. A jó öreg Griffendél. Én is pontosan ilyen voltam. Sosem gondolkoztam a dolgok következményén, csak cselekedtem. Azóta már rájöttem, hogy vannak helyzetek, ahol hülyeség játszani a hőst. Ez pedig a megtermett fickó láttán pont ilyen volt.
Nem várhatok tovább. A pasas reakcióját látva előlépek rejtekemből. Ő nem láthat, mivel hátulról közelítem meg, de a lány, pillantásával biztos elárul. Ezért azonnal cselekszem.
- Imperio -hagyja el a számat a rövid, ám annál hatásosabb szó, mire az "áldozat" hipnózisba esik. Esélye sincs ellentámadást küldeni, én viszont kihasználom az alkalmat. Közelebb lépek hozzá és alaposan szemügyre veszem, ami felkeltheti a döbbent lány figyelmét. Vele egyelőre nem foglalkozom, inkább az ismeretlen férfi szemébe fúrom íriszeimet és magamban kimondom, hogy mit is akarok. Nyelve azon nyomban megered, megosztván velem a kívánt információkat. Nem az én emberem. Mindenesetre a pálcáját elkobzom, majd kilövök rá egy lábbilincselő, majd egy kötöző átkot és a lányhoz fordulok.
- Most tudnék szépeket mondani, de megkímélem törékeny lelkét... - kezdek bele mondandómba köszönés helyett, nem túl nyugodt hangnemben. - Egyet azért áruljon már el az ifjú hölgy. Miért járkál egyes egyedül a kihalt utcákon? - az egyes egyedül direkte hangsúlyosabb, mint a többi szó. Hátha hat. Kérdésemnél megindulok a sikátor másik vége felé, és intek neki, hogy kövessen, ha jót akar magának. A faggatózásnak azonban még messze nincs vége.

Jake Schwimmer

Fintorogva próbál hátrálni a közeledő arc elől, mire a koszos, bűzös ujjak megakadnak a hajában, meghúzva. Nem törődik a fájdalommal, akinek ennyit próbálták meg kontyba fogni a haját, az az effajta fájdalmat már fel sem veszi. De a helyzet kezd lassan ijesztő méreteket ölteni. Az arc, és az ajkak feltartóztathatatlanul közelednek, a lány pedig nem tehet semmit az oldalának szegeződő pálca miatt. Szíve kezd egyre gyorsabban verni, félő, hogy elkerülhetetlen a visszataszító jelenet. Nem a hőst játssza, esze ágában sem lenne, csak védeni próbálta magát, ez most nem jött be, de egy újabb dolog, amiből tanulhat. Egyszerűen az ösztön dolgozott benne, a túlélésért, a menekülésért, de anno Harry is megmondta a DS edzésein, hogy az életben ez másként működik, mint a suliban. Már akkor beszerzett néhány sérülést, amikor a HFek betörtek a kastélyba, azokból is tanult, attól a leckétől is erősebb lett. De ez a helyzet most más volt, mint amaz. Ez a férfi, a vágytól felcsillanó, ragadozófényű gomb szemek. Látható rajta, hogy már csak az esély, a lány megrontására is teljesen izgalomba hozza és most itt van, igen itt védtelenül, vesztesen.
Tompa koppanások hallatszanak a macskaköveken, de a szűk utca épületei miatti visszhang nem engedi meghatározni milyen messziről. Tekintete csak egy pillanatra siklik a közeledőre, de nem sokat lát, és úgy néz ki a férfit túlságosan elvakítja a hugrás, mert nem vesz észre semmit. A következő pillanatban a fogás enyhül, fürjei kicsúsznak a férfi ujjai közül, ő megérezve a lehetőséget pattan fel. Sajna a lábbilincselő átok még mindig életben van, így hamarosan megint felbukik. A könyöke biztos, hogy megzúzódik a landolás miatt, de ezzel most nem törődik. Szeme a pálcája után kutat, meg is látja néhány méterrel odébb, s míg az ismeretlen a csavargóval foglalkozik, ő utána kúszik. Jobb híján kénytelen így megközelíteni.
Szánalmasan fest a pálcája után kúszva, és onnan tudja, hogy az ismeretlen látja, mert meghallja a hangját, mondandóját pedig egyértelműen neki címzi. Arca rákvörösre pirul, a lámpafényben is látható, de szerencséjére háttal van neki. Végre eléri a galagonya fegyvert, azonnal elmormol egy Finite incatatemet, hogy feloldja a koszos varázsló átkát lábairól.
- Erre van a kastély, és mivel én nem tudok seprű nélkül repülni, a lábaimat vagyok kénytelen használni... - válaszol némileg ellenséges hangnemben. Hálás persze, de mi van, ha az ő szándékai sem tisztábbak a másikéinál. Részéről figyelmen kívül hagyja az első szavakat. A lelke nem törékeny, az ismeretlenek sértéseit pedig fel sem veszi. Sosem. Még akkor is, ha az illető ismeretlen szemei magukkal ragadják, egy pillanatra engedi nem tovább. Újra elpirul, de ez sem tart sokáig, mivel az illető magával invitálja.
- Ugyan miért tenném? - válaszol a kimondatlan kérdésre, ujjai ráfognak a pálcára, bármikor használatra készen. Tudja jól mennyi esélye lenne ellene, de ez sem érdekli. Ha van egy szemernyi esélye is a túlélésre, meg fogja találni. Valami belül azt súgja neki, hogy nem kell tartania tőle, de tévesztette már meg jól öltözött halálfaló, még ha abból a találkozásból nem is lett semmi komolyabb, negatív kimenetelű dolog. Nem moccan...
- Elárulná, hogy ki maga? - ha másért nem is, azért mindenképpen tudni szeretné, hogy kinek hálálhatja meg, hogy megmentette. Egy tétova pillantást vet a zavart csavargóra, elhúzza a száját, majd ismét vissza. Mintha választania kellene, de igazából egyiküket sem választaná, csak felhúzna a kastélyba, miközben megfogadná, hogy soha többet nem jön le a faluba. Lassan jobb lenne, ha ki sem lépne a hálótermükből, akkor talán nyugodtabb élete lehetne.

[Shaelynn Scarborough]

Shaelynn Scarborough

- Honnan tudjam, hogy bízhatok-e benned?
- Ha tudnád, nem lenne bizalom.

Nem akarom kioktatni, az messze nem az én stílusom. Figyelmeztetésnek szánom mondataim, mert én valóban tudom milyen ez a világ. Ez nem illúzió, nem egy gyermeki álom, amiből egyszer úgyis felébredsz…volt-nincs. Ez a színtiszta, cicomázatlan realitás. Nem egy képzet, a képzelet szüleménye nem itt kezdődik. Ki a fene álmodna magának egy ilyen társadalmat? Ahol véres csaták zajlanak, ártatlan emberek hullnak porba, fenyegetettség, rémület, kegyetlenség…ezek jellemeznek mindent. Szavak véget nem érő kusza sora. És ezek nem csak egyszerű szavak, mögöttük félelmetes tettek hada sorakozik fel, és lassan mindenki elveszettnek érzi magát. Persze lehet ész nélkül tekinteni a jövőbe, és fittyet hányni mindenre. A tavalyi évre, a változásokra, vagy akár a mostani világra. Csak aki így tesz, az haszontalan.
Lehet bátornak tűnni, és annak lenni. A vakmerőség viszont nem ér célba. Elhal valahol a tettek közepén, s ugyanúgy fölöslegessé válik. Céltudatos, jól átgondolt lépésekre, taktikus döntésekre, és legfőképp tökéletesen kidolgozott tervekre van szükség. A Rend ezért küzd.
A Rend mint egység... mint csapat. Itt nincs olyan, hogy te és te. Itt csak a mi létezik.
Nem tehetek róla, féltem az embereket.
Legfőképp a bájos, Roxfortos hölgyeket.
Akik nem adják meg egykönnyen magukat. Akiket igazán csípős nyelvvel áldott meg az ég.
Tágra nyílt szemekkel pillantok vissza, de a szám szegletében megbúvó mosoly arra enged következtetni, hogy valami hasonló reagálásra számítottam. Nem egy elveszett virágszál, az egyszer biztos. Az első teszten könnyedén átsiklott.
- Remek! Tökéletes reakció...bámulatos ellentámadás. Nem mintha támadásnak szántam volna az iménti mondatokat... - sétálok közelebb hozzá, természetesen ügyelve a kellő távolság megtartására. Hangszintem felfelé íveléséből érződik, hogy még nem fejeztem be. -...sokkal inkább egyfajta tesztnek.
Komoly és meglehetősen diplomatikus vagyok, kissé talán tanárira sikeredik a mondandóm. Sebaj, ennyi baj legyen.
- Megengedi?
Szemeim a karján meghúzódó sérüléseket vizslatják, majd választ nem várván lágyan hozzáérintem pálcám hegyét.
- Hippokrax!
Nem várok köszönetet, de még választ se. Tudom mire vár a lány, a kérdésére ugyanis még mindig nem kapott kielégítő választ. Sőt, jóformán semmifélét. Hogy is bízhatna valaki egy vadidegenben? Miért is követne? Miért?
- Mondjuk mert nem akar itt éjszakázni. Vagy esetleg szeretné ha kettesben hagynám Önöket? - pillantok a társadalomból átmenetileg kiiktatott férfi irányába ravasz mosollyal, majd ismét a hölgyre siklik tekintetem. - Csupán egy szavába kerül.
A fenéket. Semmi esetre sem hagynám itt, s remélhetőleg ő is érzi a hangsúlyon, hogy ez pusztán tréfa, és semmi több. Gúnyról szó sincs, még ha ő így is gondolja. Egyszerűen csak minden vágyam, hogy amikor csak lehet, csempésszek egy kis mosolyt a világba. Na jó, elismerem, talán nem ez a legmegfelelőbb alkalom.
- Jake Schwimmer vagyok. A Rend lelkiismeretes tagja. – emelem ki a kulcsfontosságú dolgokat, majd ismételten a sikátor kijárata felé veszem az irányt. - Ha gondolja, az út hátralevő részében további információkat is megoszthatok Önnel. Velem tart? –nyújtom felé a kezem.

Jake Schwimmer

"Nem lehetek mindig mindennek az ura.
Néha hagynom kell, hogy mások vigyázzanak rám, olyanok,
akikben megbízhatok."

Meghökkenve vonja fel szemöldökét, még szája is elnyílik valamelyest. A férfival ellentétben ő egyáltalán nem a kapott reakcióra számított. Néhány pillanatig se köpni, se nyelni nem tud, ez az arcára is ki van írva, elkerekedett zöldjei mellett olyan arcot produkál, mintha most közölte volna az idegen, hogy ez az egész Voldemort szitu csak egy megkésett áprilisi tréfa, vagy a koszos idegen akciója csak egy a varázsvilágban játszódó kész átverés show. De nem, látszik, hogy komolyan beszél. Az első döbbenetet követően aztán gyanakodva vonja össze szemöldökét a hirtelen beállt kedély változástól, a hideg, lekezelő közönyből az elismerő, hovatovább mosolygós "barátba" csap át a férfi viselkedése. Méregeti a fiatal férfit, hiszen sok mindent megtanult már az évek során, például a szemek árulkodó mivoltáról. Nem lehet mondani, hogy ezek által megtéveszthetetlen, de közel megtéveszthetetlen. Itt keres valami árulkodó csillogást, de tudománya csődöt látszik mondani, hiába fürkészi a kék tekintet nem árulkodik másról, mint őszinteségről.
Közeledésére mégis hátrál először. Nem régiben egy vonzó szőke srácról ránézésre megsaccolta, hogy hazudik neki, bár később nem kérdezett rá, azért tudta, hogy igaza van, pedig hogy próbálta üres bókokkal elbűvölni. A férfiak hülyék. Nagy részük mindenképpen, azt hiszik, hogy őt néhány szép szóval el lehet bűvölni, pedig attól, mert elpirul egy-egy bók hallatán, még nem olvadozik. Önkéntelen reakció, mivel nem tudja hogyan kezelje a bókokat, egyszerűen elpirul. Persze eztán jön a sármos mosoly, ami megmutatja, hogy az illető már nyeregben érzi magát, a lány pedig nem szégyelli az ilyeneket egészen lóvá tenni, persze kockázatos kis játékot űz, de valamiért imádja ezt. Butaság, de szürke kis életének ez ad színt. A játék.
- Teszt... - ismétli meg a szót, mely leginkább kivágja nála a biztosítékot, és továbbra is gyanakszik, pálcája megremeg, amikor a férfi még közelebb jön, és kimerednek szemei, amikor mindenféle fenntartás nélkül veszi szemügyre a könyökét. Szépen megzúzta, talán még súlyosabb is, fel is szisszen, amikor megmozdítja, éles fájdalom nyilallik belé. Alig hallható, de annál érezhetőbb roppanás jelzi, hogy a letört darab visszatalált eredeti helyére. Kicsit zsibbad és lüktet a karja, fájdalmas fintorral néz fel jótevőjére, amelyet ő inkább mosolynak szán. Nos, finoman szólva sem sikerül.
- Köszönöm... - újabb hálálkodás, ugyanannyi valódi hálával, mint korábban. Kicsit úgy érzi magát, mintha úgy kezelnék, mint aki nem hatodéves és nagykorú, hanem még most vett volna először kezébe pálcát, s mintha az idegen feltételezné róla azt sem tudja melyik végén kell varázsolni vele. Idegesítő. Ahogyan az is, hogy kérdéseire lassan érkeznek a válaszok, ő pedig egyre nyugtalanabbá válik, mint a nemes musztáng, aki nem tudja még mindig megbízhat-e új lovasában.
Említésére ő is a zavarodott koszos varázslóra emeli tekintetét, s érthető düh támad benne. Valamit akar tenni vele. Valamit, amit viszonzásul tud adni, amiért ki tudja miket akart vele tenni. Valamit, ami örökül marad. Ahogy mered a varázslóra, dühe arcára is kiül, nagyobb levegőket vesz és arca is egészen kipirosodik, annyira szorítja pálcáját, hogy ujjai kezdenek lefehéredni, a fadarab végéből pedig bíbor füst és apró narancsos szikrák törnek ki. Végül aztán nagyot sóhajt, mélyet szippantva a hűvös levegőből, megrázza barna fürtjeit, mintegy kitisztítva így gondolatait, nem akar butaságot elkövetni, pedig emiatt még csak lelkiismeret furdalása sem kellene, hogy legyen.
- Nem... - szűri ki fogai közül a szót, mely még így is zaklatottra sikeredik. - ...nem szeretnék itt maradni vele. - az utolsó szót undorodva ejti ki - Még a végén olyat tennék vele, amit magam is megbánok. - bánná a fenéket, de csak nem mondhat ilyet egy idegen előtt. A szavaknak a mágusvilágban nagyobb jelentősége van, mint bárhol máshol.
A mosoly enyhít valamicskét paprikás hangulatán, s egy újabb szusszanás következtében sikerül immáron viszonoznia is. Hallgatva aztán a férfit nyelve ismét megered, a pengésebb mivoltában.
- Ezt bárki mondhatja. De, ha maga Rend-tag, azt bizonyítania kellene, és nem mellesleg nem itt a nyílt utcán közhírré tenni, itt még a falnak is füle lehet. Márpedig vadásszák a... magukat. Nem is értem hogy tud ilyen nyugodtan itt lenni. Hát nem hallotta, hogy környék tele van Halálfalókkal? - s mintha egy pillanatra az aggodalom egy apró szikrája villanna meg tekintetében. - Mi a DS-sel igyekszünk meghúzni magunkat... - egyelőre, de persze szervezkednek ők, de csak nem köti ezt egy idegen orrára. Tanácstalanul pillog a felé nyújtott kézre, mely olyan csábító, ígéri a biztonságot, amely a történtek után igen vonzó, mégis vannak fenntartásai. Ajkát beharapva vívódik, végül is inkább a pálcáját választja, de tesz egy tétova lépést abba az irányba, amelybe a férfi elindult. De figyel.

[Shaelynn Scarborough]

Shaelynn Scarborough


Bizalom, bizalom. Magában ízlelgeti a mély jelentéstartalommal bíró szócskát, miközben szemei kitartóan révednek a lány íriszeibe. Nem megbabonázni akarja, távol áll tőle a szemmel verős mechanizmus. Csupán belé akar tekinteni, csak egy aprócska pillanatra, de látni szeretné a legbelsőbb gondolatait. Védelmezni akarja, bizalmat ébreszteni benne, ami nem könnyű feladat. Vajon mire véli a fiatalember jelenségét? Hisz vadidegen. Átoknak tartja, netalán tán ajándéknak? Utóbbi, szemei csillogását figyelvén nem túl valószínű.
Fontos a bizalom. A mai világban viszont rémisztő, sőt szinte ismeretlen szó. Kialakulásához időre van szükség, az idő pedig véges. Mostanában sokkal hamarabb ér véget, mint ahogy azt várják. Jake ebből kiindulva nagyon is érti a fiatal lány reakcióját, sőt legbelül erre várt. Nincs kedve ismételten komoly felnőtté válni, és kioktatni őt a rá leselkedő veszélyekről. Joga sem lenne hozzá. Inkább kezdeményezne egy baráti hangvételű beszélgetést, de legbelül érzi, hogy erre nem kerülhet sor. Óh, mennyire hiányzik neki a lazítás.
A lány araszol, ő pedig követi lépteit. Az láthatóan fél, tart tőle, és ez mozdulataiban kifejezésre is jut. A férfi arca továbbra is nyugodt, így próbálván a társát is nyugalomra bírni, szavai azonban nincsenek összhangban vonásaival. Mintha a teszt szó igazán húsbavágóra sikeredett volna. Ennek ellenére cselekszik. Fülében cseng a szócska, szinte gúnyos megismétlődése, immár nem az ő szájából. Nem reagál.
A végtag immáron sértetlenül tartja magát, miközben a lány száját a hála szava hagyja el. Nem túl meggyőző, de Jake nem is kerít neki nagy feneket. Nem emiatt tette. Csupán bólint egyet, s annak reményében, hogy a bájos teremtés követi megindul az ellenkező irányba.
Visszapillant. Nem mozdul, még csak ajkait se nyitja szóra, csak vár. A kötelező köröket lefutotta, innentől nem rajta múlnak a dolgok. Nem fog erőszakoskodni, bár nem szeretné veszélybe sodorni a lányt. Az utolsó mondatáig hallgat. Ekkor azonban közelebb lép.
- Tulajdonképpen igaza van, sajnos olyan világot élünk, ahol bárki mondhat bármit. A szavaknak olykor nehéz hinni. Néha viszont nincs más választásunk. –arcára mosoly kúszik, hangja megnyugtatóan cseng. – Tudja, örülök, hogy él a gyanúperrel. Ez az egészséges hozzáállás. A halálfalókra való kitérés, és az az apró nyelvbotlás gondolkodóba ejti Jaket. Most ő érzi rosszul, vagy a lány valóban aggódik érte...
– Higgye el elég jól ismernek már. Mindannyian. Nincs időm félni. -itt kissé leereszti fejét, majd a DS szóra ismételten felkapja. - Szükségünk van elkötelezett ifjakra...
Sosem becsülte le a DS-t, sőt tisztelettel adózott a diákok bátorsága iránt. Nem egyszerű a helyzetük. A bátorság mindig is nagy erény volt számára.
- Nos, szeretne még valamire itt és most fényt deríteni, vagy ráér az út alatt? -megemeli szemöldökét, úgy tekint a lányra.

Jake Schwimmer

Miután Jake elengedi a kezét néhányszor behajlítja, majd vissza, kicsit megforgatja, megtekergeti, de a zsibbadáson kívül immáron semmi húsba vájó fájdalmat, sőt semmilyen fájdalmat nem érez. Halvány mosoly jelenik meg szája szegletében, s újra megpróbálkozik azzal a "köszönömmel," immáron több őszinteséggel. Nem könnyű eldöntenie, hogy hogyan is álljon a férfihoz, egyrészt vadidegen, másrészt lehet, nem is az akinek mondja magát. Mégis, ott van az az alacsony önbecsülése, mely miatt nem tartja magát elég jónak, ahhoz hogy két férfi versengjen érte. És most teljesen mellékes, hogy azért, hogy erőszakoskodjon vele, aztán esetlegesen meg is ölje, vagy csak szimplán kegyeit keresni. Most egyik sem valószínű. Pár perce... nos, erre kár is emlékezni.
Miért ne lehetne simán egy magányos jótevő, aki így járja az utcákat, s segít a rászorulókon? Olyan hihetetlen, hogy akadnak egy bizonyos emberen kívül is hősök? Akik nem a világot mentik meg, csak a mindennapokat teszik jobbá? Már miért ne lehetne? De a gonosz annyira tökéletes álcát képes magára ölteni, elég csak a közelmúltra gondolnia. Miért ne lehetne ő is az? Csak egy csinos arc, mely mögött elemi gyűlölet és feneketlen gonoszság lakik. Talán csak egyetlen dolog miatt, az ártatlan, a jóságot tükröző szemek miatt. Nem zárkózik el a szemkontaktustól, pedig még ez is simán az életébe kerülhetne, mégis engedi, hogy zöldjeibe fúrja tekintetét, ezzel ő is engedve, hogy a lány is hasonlóan tegyen. Szomorúságot lát, de nem egyszerűen azt, bút. Szemeit összeszűkítve szakítja meg a kontaktust, s kissé gyorsabban dobogó szívvel emésztgeti magában a látottakat.

- Értem, de... - nem tudja, még mindig nem tudja, hova is tegye. Létezik, hogy valaki ennyire magabiztos, ha a halálfalókról van szó? Létezik, hogy valakit ennyire nem érdekelne, ha egy ilyen velejéig romlott alakkal fut össze? Sóhajt egyet, megadóan, amolyan ráhagyja, hogy ilyen vakmerően áll hozzájuk. Nem tudja, hogy gyengeelméjűnek nézze, vagy teljesen elkápráztassa a bátorsága.
- Hm, akkor gondolom jó párbajozó... - jegyzi meg tűnődő hangon, ajka szegletében egy apró mosolykezdeménnyel, Talán próbál imponálni korábbi ellenségeskedése miatt. Nem tehet róla, az előbb sem önszántából kötött ki a koszos varázsló karjaiban. - ...biztos jó lehet nem aggódni amiatt, hogy mi vár Önre... - nem szívesen magáz fiatalokat, de mivel a férfi sem tegezi őt, ő sem teszi. Nem akar sértő lenni. A kérdésre nemlegesen rázza meg fejét, de még mindig nem mozdul, legalábbis nem arra, amerre a férfi. Felé indul meg, szemeiből kiolvasható, hogy hozzá akar lépni. Zavart mosollyal arcán emeli fel jobbját, a szemkontaktust továbbra sem bontva meg.
- Shaelynn... Scarborough... - eszébe ötlött, hogy kitalál egy álnevet, de épp ő papol a bizalomról és aztán hazudik? Végül is amellett dönt, hogy megmondja nevét - ....Hugrabug - teszi hozzá csak úgy mellékesen - ...hatodév - egészíti ki, maga sem tudja, miért, de valahogy úgy érezte fontos ezt is hozzátennie. Elindul, már nincs itt keresnivalója, de még egy tétova pillantást vet zavarodott "barátjukra".
- Ezzel mi lesz? -bök fejével az éppen falat taperoló férfi irányába. Nem mintha nagyon ki akarná józanítani, igazából, ha nem tartaná erkölcstelennek, kihasználná, hogy ilyen állapotban van és valami cuki kis nyuszifület vagy mosómedve szemfoltot varázsolna neki úgy, hogy meggyűljön a gondja az eltüntetéssel. De nem, nem lenne tisztességes.

- Jake, igaz? - kérdez vissza, bár tökéletesen emlékszik a nevére - szóval... most, hogy Dumbledore... - elakad a szava. Sosem volt egészen odáig az öregért, de mégis, ha a Roxfort került szóba, valahogy mindig az ezüst szakállú öreg mágus jutott eszébe, s amikor elkezdődtek ezek a szörnyűségek, ő volt az, akitől védelmet remélt. Amióta nincs, ő is kissé elhagyatottabbnak érzi magát, védtelenebbnek. Nincs az az idegesítően nyugodt varázsló a közelben, akinek higgadtsága mindig jó hatással volt rá. - Szóval, maguk mihez kezdenek? - nehezére esik a magázódás, és most is megtorpant egy pillanatra hezitálva, hogy mit is mondjon. Érdekli, hiszen náluk is majdnem ez a helyzet, elvesztették a vezérüket, s ki tudja Harry visszatér-e még, vagy a szóbeszéd az igaz, s elmenekült valahova messze félelmében. Valamiért ezt képtelen elhinni, hiába is akarják az iskolába benyomuló halálfalók, hogy ezt gondolják.

Monique

Megszületni valahol, és leélni egy életet máshol. Az emberek azt mondják, akár hol is élsz az a hazád, ahová megszületsz. Három évet élt itt az életéből, még sem érez hiányt, vagy hazát. Nincsenek emlékek, nem voltak honvágyak. Nem lát mást, csupán ugyanazt mint a többi ember. Önmagát, mint egy színes foltot a tiszta papíron, egy elejtett hibát, valamit ami nem oda való. Egy olyan helyen ahol egyáltalán nem vagy otthon, keresed azt, aki az otthont megadja neked.
A világító barna szemek átsiklottak a váll felett, és egy pillanatig merészen nézték egymást, egy másik szempárral, ami megunva a lesújtó tekinteteket, végül elfordult felőle. Egy darabig még odabent állt a pultnál egyes egyedül, eljátszadozva a sörösüveg, és a papíralátét elhelyezgetésével, de ezek a pillantások elegendő okot adtak arra, hogy rájöjjön ez a hely sem lesz többé a látogatottak között. Egyetlen pillanat alatt fordult vissza, öntötte magába az utolsó kortyokat, s szórt rá néhány érmét a pultra.
-Tartsa meg az aprót...
Anélkül, hogy megvárta volna a csapos akármilyen válaszát, ami végül el sem hangzott, kitolva a kocsma vastag tölgyfaajtaját, sóhajtott, s szó nélkül lepillantott a lába alatt szorgalmasan ülő kutyára.
Az ember legjobb barátja...
Elmosolyodott. Ajkai között összezárt egy cigarettát, miközben bökve egyet a fejével jelezte az indulást. A kis utcába kanyarodással párhuzamosan gyújtott rá, és csúsztatta vissza zsebébe a meztelen nős öngyújtót.
- Legalább a sörből hozhattál volna...
- Szar volt...meleg
Az eb menet közben végig őt nézte. Figyelte a szemeket, amik bár napszemüveg mögé voltak rejtve, alulról tekintve mégis tökéletes rést adtak arra, hogy a mélybarna íriszeket kövesse.
Egyértelmű, leolvasható érzések.
- Ha egyszer hazaérünk, ne felejts el emlékeztetni arra, hogy minden nap, minden velem szembe jövő emberrel közöljem milyen jó amerikainak lenni...
Nevetés.

Monique

Az emberek mind arról álmodnak, hogy egyszer mások lehetnek. Hogy reggel mikor kinyitják a szemüket, és a tükörbe néznek más embert látnak benne. Egy szebbet, egy jobbat, vagy egy okosabbat. Arra vágynak, hogy kimondhassák, elérték azt amit akartak, hogy mások megforduljanak mögöttük, vagy akár elsárguljanak az irigységben, hogy ők miért nem hasonlítanak rá. Azután pedig a következő ember is olyan akar lenni, eléri, és a kör ugyanígy folytatódik tovább. Körbe, és körbe, míg nem elfelejted, hogy ki is vagy, és sírva fekszel le, hogy bárcsak az lehetnél holnap, aki régen voltál. Furcsa egy alakzat a kör. Be van zárva, és nincs belőle kiút.
Soha a büdös életben.
A macskakövek között felzengő nevetés abbamarad, s vállam felett hátradobva tekintetemet keresem a hang irányát. Nézek, és nem látok senkit, aki ismerős lenne.
Mert valójában egy ismerősöm sincs...
Aztán megpillantom a felém szaladó csicsergő madarat, a hosszú szőke hajtincseket, a hófelhők alatt csillogó makulátlan arcbőrt a széles mosoly, és az arcot, ami feltekint rám. Csak nézek le rá, aztán bevillan egy kép egy sarokban ücsörgő nőről. Aztán beugranak ezek a sátáni szemek. A szemek amik csak egy pillanatra villantak meg a fényben, amik elvakítottak, mégsem küldtek álomba, és mégsem ígértek semmit az ég világon. Lassan már kezdem elfelejteni azt a régi szempárt, amitől még a mai napon képes vagyok hazudni a legjobb barátomnak.
Figyelem az apró ujjakat, amik maguk közé fonják a hajszálakat, a bájos mosolyt, és sírni tudnék, amiért nem mozdul meg bennem semmi. Sírni tudnék, amiért azt kívánom bárcsak lennének rövidek a hajtincsek, bárcsak lennének olyan fehérek mint a hó, bárcsak lenne izmosabb az a kar, ami elég erős lenne hozzá, hogy beindítsa azt a motort, ami a szívemben van...
Mert egyre inkább azt érzem, hogy kifogy a lelkemből az üzemanyag.
Végleg.
- Philip... - nyújtom felé a kezemet, diszkrét köszönés, semmi más. Aztán figyelem, ahogyan Petetel szórakozik.
Nevetnék.
- Tudja, erre felé azt hiszem nem én vagyok a legalkalmasabb ivó partner...
Nevetnék, ha a következő pillanatban, nem látnám az állati ösztönöket megvillanni barátom szemében, a csillogást, amit csak akkor látni, mikor macskát kerget, vagy talán még akkor sem. Félelmetes állati ösztön, ami ritkán tör elő belőle. Betámaszt a hátsó lábaira, és felborzolja a szőrt a hátán, előmereszti a fogait és vicsorog.
Nem támad, csupán úgy viselkedik, mintha az Ördögöt látná maga előtt....

Mindig egyszerűbb lenne úgy tenni a dolgokat, mint, amit a szívünk mond. Ám ebben az esetben csupán mocsokra lelnénk a lelkem tájékán. Mondd, tényleg arra kéne hallgatnom, ami azt suttogja, hogy csábítsalak egy motel szobába, elégítsem ki a vágyaimat, majd öljelek meg a nyomorék kutyáddal együtt? Nem…nem erre hallgatok és ez a te legnagyobb szerencséd. Fogalmad sincs, hogy milyen nagy szarban vagy kisapám…
Olyan vagyok, mint a tébolyult árnyék, ami mindent ellep és nem hagy menekülni. Az utolsó előtti pillanatban, mikor épp észhez térnél és futnál, mindenütt ott leszek és nem hagyok menekülő utat…nincs egérút. Mondd! Hagyod, hogy már most magammal ragadjalak?
- Mi ütött beléd kutyuli? Nem bántok én senkit….
Mosolyodok el kedvesen és elfogadom Phil kinyújtott kezét. A bőröm meleg és selymes. Ahogy elveszem az ujjaimat a kezéről, hüvelykujjammal megsimogatom azt. Olyan, mintha mérgezett billogot nyomnék a finom bőrére, olyan, mintha megfertőzném az életét…Hát senki nem tanította meg neked, hogy nem szabad idegenekkel leállni beszélgetni?
- Ugye nem harapós a kutyuli? Biztosan érzi rajtam a sajátomét. Sajnálom, ha felingereltem. Nem állt szándékomban.
Mondom teljes biztonsággal, de azért a férfi mellé lépek, szorosabban, hiszen nem vagyok több egy védtelen nőnél, aki megijedt a mérges kutyustól. Pete…néztél már szembe a halál angyalával? Tán látod a szememben az átkozott tüzet, amitől fellángol benned a bestia? Apuciban mikor fog? Félj tőlem Pete…félj!
- Tudja Philip, én se éppen erről vagyok híres, de talán most tehetnénk egy próbát és elmesélhetné, hogy mi hozott ide egy ilyen helyes férfit oda, ahova a madár sem jár?
Csak kérned kell, tudod jól! Megmutatom neked a sosem létezett jövődet, ahogy a szőke hajam meglebben a szélben. Nem vagyok izmosabb, nem vagyok erősebb, egyelőre semmi nem vagyok, csak egy szépen mosolygó porcelánbaba. Annyira vágyok arra, hogy bedőlj nekem és a lelkedbe láthassak. Hogy tudjam, mi a legnagyobb félelmed, a legféltettebb kincsed. Titkaik mindenkinek vannak. Jönnek és mennek. A gondok ott kezdődnek, ha valaki átlépi a határokat és elkezdi feszegetni őket. Nem gondolod, hogy én pont ilyen vagyok?

Monique

Az emberek úgy néznek egymásra, mintha csak fényképet tartanának egymás elé, de az állatok a vesédbe látnak. Érzik a bűzlő májadat, látják a szemedben a Pokol tüzét, az életet, amit kiontasz, és magad mögött hagysz. Elhiszik, hogy sárkány vagy, ami tüzet okád, és felhő ami vihart hoz a fejünk felé. El se merem hinni, hogy milyen angyal áll mellettem, hogy milyen angyal figyelmeztet rá, hogy ne fogjam meg a kezedet, amivel a mélybe akarsz rántani. Nem merem elhinni, mert nem tudok róla.
Nem tudom, Pete miért őrült meg így, mintha valami hatalmas fenevad lenne, nem értem, miért és hova ez a felhajtás. Nem kelt bennem gyanút, csak feszültséget, amiért nem tudom elhallgattatni. Hátrarántom, és visszahúz, hátrarántom, és visszahúz. Mikor a finom kezek közelednek hozzá, még jobban üvölt belőle a sakál, de az utolsó rántás végül lefékezi. Ránézek, és ő rám néz, látom, ahogyan az állati ösztön visszaváltozik emberivé, látom a pofáján a sajnálatot, és a sértődést, de ott és abban a pillanatban, mikor elcseszte az életét azzal, hogy örökre állattá változtatta magát, meg kellett fogadnia, hogy akármennyire is vannak benne emberi hajlamok, el kell fogadnia gazdájaként, még ha a hangját vissza is adták neki.
- Menj haza... - egyenesedek fel, és fojtom meg őt tekintettemmel, mindaddig, míg meg nem mozdul. Többször is visszanéz, de végül eltűnik az utca végén. Sóhajtok.
- Még egyszer bocsánat..
Erektől dagadó karomon végig dörzsölök, majd felnézek a nőre velem szemben. Megbámulom a szemeket, elragadnak egy pillanatra, valóban olyan gyönyörűek, de valamiért olyan furcsán különleges a csillogásuk, nem illenek, a kedves mosoly, és bájos arc mellé a tüzes szikrák. Érzem a tapintását a karomon végig futni a puha ujjbegyeket. Érzem az érintést, és nézem a képet, és próbálom összerakni a két darabot, amit akárhogyan forgatok, nem találok két olyan pontot ahol egymásba illeszthetném. Keresem a szemeit, újra megtalálom őket, de nem merek beléjük nézni, mert elkap a rettegés, mintha csak drogos lennék, aki eksztázisba esik. Nyelek egyet, nem bírok vigyort csalni az arcomra. Olyan előttem, akár a kígyó, mely egyenesen a tiltott fáról csúszott le, és most rajtam tekereg, rá akar venni, hogy harapjak bele az almába. A piros almába, ami annyira ragyog kívülről, hogy képtelenség hinnem a bennem felgyülemlett paranoiában.
- Nos, ha valóban ezt akarja, akkor nem fosztom meg ettől az örömtől...
Itt vagyunk, és csábítgat a szavaival, arról mesél, hogy hogy nézem ki. Tényleg, hogyan is nézem ki? Mond látsz Te valami mást is a csillogó barna szemeket kívül, láttál Te már akkor is, mikor olajfoltok hulltak a könnyeim helyett, mikor éjszakánként virrasztottam amiatt, mert vártam valakire?
Távolabb állok tőle, és a szemébe nézek.
Láss beléjük, látnod kell, hogy ott már ragyog valaki másnak az emléke, aki miatt, minden reggel korábban ébredek, aki miatt vétek az álomból felébredni. Sajnálom, de bármennyire is émelyítő az illatod, és szép a szélben megdobott hajtincseid tánca, nem én leszek a sakk bábú, akivel megnyered a játékot. Bármennyire, is csábítóak a rózsaszín ajkaid, és kedves a kipirult arcod, nem látok benne mást, csak rövid, hószín tincseket, a hosszú méz szőke helyett, és vékonyra vágott pupillákat, a Te tágra nyílt világod helyett.
Milyen világ él egyáltalán a Te szemedben?
Sötét vihar, és villámcsapások, akár egy hánykolódó hajó a tengeren, mely a lelkét keresi.
Összezavarsz a hatalmas szempilláiddal, és az ördögi fénnyel a szemed sarkában. Elindulok melletted, szakadékot hagyva kettőnk között.
Szakadékot, melynek szélén ott ülök én, és keservesen próbálom összeragasztgatni darabokra hullott szívem elemeit. Talán már nőként sem látlak tisztán, olyannyira más képet akar a fejem lefesteni elém. Képet, aminek mintájára rakom össze az összetört darabokat.
- Ezek szerint tényleg ennyire látszik, hogy nem vagyok idevalósi.
Határok, amiket az emberek feszegetnek, és átlépnek. Egyre szívesebben lépném át végre a hőn áhított határomat, de nem tehetem, mert vagyok annyira ostoba, hogy keressek valakit, aki nem Te vagy. Páncél vagyok, amiről lepattognak a bókjaid, és a mézédes bájad, de ez az igazság.
Ostoba vagyok, és vakon futkosok. Emlékezem a csengő szavakra, melyeket emlékeimből merítek, járom az utcákat, és a helyeket, melyekről sokat mesélt, és várom, hogy felbukkanjon.
Talán már érezted Te is valamikor ezt az érzést, talán érezted már, hogy fájón üvöltenél valami után, de még sem teszed, mert nem akarod, hogy a világ lássa a fájdalmadat.
Mond, hogyan lehet, hogy a belőled áramló erő annyira más, mint amilyen a fényképen vagy?
- Idevalósi? Csak mert régóta keresek egy ismerőst erre felé, de még sosem láttam felbukkanni.
Talán a belőled áramló furcsa erők azt akarják, hogy kérdezzek.
Talán Te segíthetsz nekem.

Phil

Néha olyanoktól várunk segítséget, akiktől remélni se lehet. Akiknek az igazság bizony nem a kenyerük. A félelmetes és büdös nagy igazság. Ugyan már! Miért nézel így rám? Mit vársz tőlem? Miért próbálsz a lelkembe látni? Hát nem érzed, hogy ez lehetetlen? Hogy egy olyan tűz gyűrű veszi körbe, ami eléget, ha a közelébe érsz? Érezd a meleget kérlek. Érezd a forróságot, ami a bőrödet perzseli, amikor megfogom a kezedet. Érezd a pokol tüzét. Érezd a hatalmat feletted.
Az emberek olyanok, mint a hangyák. Kis kolóniákba tömörülnek, szolgálnak valakit, elpusztulnak, ha már nincs rájuk szükség. Nem…az emberek rosszabbak, mint a hangyák. Képesek ugyanis arra, hogy eltapossák őket. Haláluk pillanatában viszont mind egyformák vagyunk. Várunk arra, hogy jön egy utolsó segítség, jön a megváltás, jön a különlegesség…aztán rá kell jönnünk, hogy soha senki nem fog megváltani bennünket, a halál rettenetes bűze elér és nincsen menekvés. Rá kell jönni, hogy nincs segítség, nincs jó, nincs bűnbocsánat. Csak a halál félelme létezik. Az üresség. A magány.
Nézem a kutyát. Ha lenne bennem egy szemernyi jóság, akkor a gyomrom most összeszűkülne egy aprócska kis üveggömbbé, felkúszna a torkomba, hogy gonoszságommal együtt megfullasszon.
De nem vagyok jó. Nem érdekel az a nyavalyás kutya. Igazság szerint rettenetesen hálás vagyok Philnek, hogy eltűnteti a közelemből, mert félő, hogy roncsolt idegszálaim nem bírnák tovább és ráküldenék egy Cruciot. Azt pedig egyikünk se szeretné. A lebukás nem jó dolog. Ugyan már egy hónapja is van annak, hogy Puckos küldetésemben kudarcot vallottam, de mai napig kísért a veszteség keserű íze.
Könyörgöm neked angyal! Hagyd, hogy letépjem a szárnyaidat és elégessem! Légy a párom az ördögi násztáncban! Kísérj el a tisztítótűzig, lökj be és hagyd, hogy megbocsáttassanak bűneim.
Visszaterelem a bűzölgő kárhozatba, oda, ahonnan egyszer már szabadult. Két sör lesz. Az egyik sarokban van egy szabad asztal, pont jó lesz kettőnknek. Tudod mi a jó a színjátékban Phil? Hogy sose kell levetnem az álarcom. Mindig az lehetek, aki éppen akarok.
- Sajnálom a kutyust. Nem tudom, mi történhetett. Általában kedvelnek az állatok.
Igen…a perverz, mocskos vadállatok, akik a vágyaik kielégítésére használnak. Vagy éppen én használom őket ki. Kölcsönös a játék. Ilyen vagyok. Mindig is ilyen leszek. A fényképeket és a múltamat felégetem, a jelen érdekel. Minden nap egy új esély a rothadó testemnek és lelkemnek.
- Kit keres Philip? Hátha tudok segíteni… nem sok mindenkit ismerek, de hátha.
Hagyd, hogy elcsábítsalak. Merülj el a szemeimben! Kérlek, adj egy esélyt, hogy megfertőzzelek! Idő közben a két sör megérkezik. Belekortyolok a sajátomba és semmi pénzért nem venném le a szemem a férfiról. Úgy nézegetem, mint a vadállat a zsákmányát. Izgat az erektől dagadó karja, a tekintete…a szája. Igen, a szája a legjobban. Elképzelem, hogy milyen lehet a felsőteste. Milyen lehet az, amikor a mellkasa zihál a félelemtől. Tudsz félni Phil? Hadd váltsam valóra a félelmeidet!
- Mondja csak…nem lehet, hogy pontosan engem keresett?
Teszem fel a kérdést játékosan és megnyalom az ajkaimat. Miért hiszed el nekem, hogy tudok segíteni? Miért nem látod, hogy csak a saját vágyaimra használlak fel? Nem látod a fényképet? Költöztess a szívedbe…hogy végül kitéphessem. Ölelj át az erős karjaiddal, hogy holnap reggel az ágyadban ébredhessek.
Angyalok nem léteznek. Jobban jársz, ha te is megtanulod. Az angyalod, akit keresel, már rég elégett a pokolban. Ahogyan te is és én is elfogunk. Lehet, hogy együtt, lehet, hogy külön-külön. Mondd édes, te mit szeretnél?

Mo

Igazság.
Olyan nincs.
Az emberek keresik, de nem találják. Vannak akik azt hiszik rátalálnak, pedig egyáltalán nem létezik. Nem létezik, ahogyan a jó és a rossz közötti árok, a tudás és a tudatlanság közötti mélye repedés.
Az emberek életük minden pillanatában keresnek valamit. Valamit, vagy valakit, akihez láncolhatják magukat, mert legbelül tudják, és félnek, hogy ha semmi sincs az orruk előtt, akkor már végképp nem lenne érdemes befutni a célba.
Futni, és futni, rohanni, izzadni, vért izzadni, kifacsarni egy szívet olyan szárazra, hogy az már a könnyeket se táplálja többé. Futószalagon éljük az életet, mert sosem érjük el az álmainkat, vagy inkább leesünk róla, és ahelyett, hogy felszállnánk rá rájövünk, hogy a biztonságos talaj többet ad, mit az esztelen rohanás?
Mond, e kettő közül, szerinted melyik az igazság?
Átfonja a karomat, és visszavezet a kocsmába. Zavartan mosolygok, próbálnék kibújni a helyzetből, de nem tudok, olyan vagyok, mint a légy ami belerepült a fekete özvegy hálójába. Leültet akár egy bábút, és mégsem szabadulhatok tőle. Nem a kék szemek miatt. Nem a szőke tincsek miatt. Illatot áraszt magából, ami vonzó, és kellemes. Illatot áraszt magából, ami hányingerkeltő, és visszataszító.
Mond, e kettő közül melyik az igazság?
Sört rendel. Mintha csak ismerne, mintha csak kémkedett volna. De hisz mondta, hogy már felfigyelt rám. Minden bizonnyal, csak én nem vettem észre őt. Nem vettem észre mert más járt a fejemben, ahogyan most is, akiről tudni akarok mindent, és semmit.
Tudás vagy tudatlanság?
- Valójában... - kezdenék bele, mikor az idős férfi elénk pakolja a frissen csapolt aranyat. Rápillantok, és bólintok. Folytatnám, de egy pillanatig nézem, ahogyan a hűvös cseppek végigfolynak a csillogó pohár szálán, figyelem a habot, ahogyan lassan elerjed. Majd körbezárom ujjaimmal, és belekortyolok. Élvezem, ahogyan végigcsorog a hideg a torkomon, élvezem, ahogyan nagyokat kortyolhatok belőle. Leteszem, és a nőre nézek.
- Egy régi barátomat keresem...- fektetem fel kezeimet az asztalra - régebben, mikor még nap mint nap találkoztunk, sokat mesét erről a helyről. Mivel nem vagyok ide valósi, még az is csoda, hogy egyáltalán idetaláltam.
Nevetek, de valamiért nem esik jól. Újra belekortyolok a sörömbe, hogy levigye azt a gombócot ami a torkomra akadt, de hiába. Bámulom a nőt, zavartan, szemeim ugrálnak, számat összeszorítom. Várok. Ujjaim körbefogják a poharat dobognak rajta. Megszólal és azt várom, hogy tud valamit. Figyelem az apró mosolyt a szája szélén, hallgatom szavait.
- Neeem... - felnevetek zavartan, és harsányan, mert nálunk így szokás. Zavart vagyok, zavart, zavart,zavart. Nem kislányosan. Inkább nagylányosan, úgy, mint amikor a részeg pasik, molesztálnak valakit. Most én vagyok a tinédzser kislány, aki minden bizonnyal, túl rövid szoknyát vett fel az esti bulira.
- Ne haragudjon, de maga cseppet sem hasonlít arra a személyre, akit én keresek...
Kortyolok a sörömbe. Még mindig ott van az a fránya csomó a torkomban.

Roxana

Kalapáló szívvel rohantam végig a kihalt mellékutcán. A nyomomban volt… éreztem égető pillantását a tarkómon. De hogy honnan a fenéből tudta, hogy ma jön el az ő ideje… Mintha szimatuk lenne az ilyesmihez. Mocskos ragadozó az összes, és mi vagyunk a prédák.
Az oldalam szúrt, ahogy bevetettem magam két ház között nyíló, szűk sikátorba. Hátamat nekitámasztottam a jéghideg falnak, és próbáltam rendezni a légzésemet. Hiába kviddicseztem már évek óta, kiestem az edzésből. A Szárnyas Vadkantól rohantam egészen idáig, megállás nélkül. Az életemért futottam… hiszen tudom, hogy meglátott. Találkozott a pillantásunk és én abban a röpke percben tudtam, hogy megértette… tudja mi a helyzet.
Az igazság az, hogy a Szükség Szobáján keresztül jutottam el a roxmortsi kis kocsmába, a Szárnyas Vadkanba. Azt hiszem megelégeltem a bezártságot, a kastély dohos levegőjét. Szükségem volt egy kis magányra, friss levegőre, hogy szabadnak érezzem magam. És abban a fél másodpercben, míg kiléptem a kocsma sikátorra nyíló, hátsó ajtaján, megpecsételtem sorsomat. Nekem elég volt egy pillantás, hogy tudjam kivel, vagy inkább mivel állok szemben… Túlságosan is jól ismerem már a fajtájukat. És azt hiszem ők is eleget hallottak már rólam, eleget nézték a pofámat is. Anyám miatt, aki menekülni kényszerült származása miatt, elég gyakran megkaptam a magamét. Egy alkalommal meg is kínoztak, nem messze innen, egy játszótér kellős közepén. Persze anyám magával akart vinni, de erről már nem dönthetett. Én maradni akartam az iskolában, szembe akartam nézni a veszéllyel.
Most aztán közelről tapasztalhattam a veszélyt. Ott lihegett a sarkamban…
Kicsit ügyetlenkedve húztam elő varázspálcámat. Kilestem a sarkon, azonban egy lélek sem volt az egész utcán. Ez persze csak tetézte az aggodalmamat. Éreztem, még mindig magamon éreztem a pillantását…
Tudtam jól, hogy tovább kell mennem. A terv az volt, hogy egy nagyobb kört leírva, végül visszatérek a Szárnyas Vadkanba, ahonnan majd szépen visszajutok a kastélyba. Egyszerűen nem mehettem vissza egyből, hiszen akkor a csaposon kérték volna számon a hollétemet. Nem… ő sokkal értékesebb az iskolában tanyázó DS-nek, mint az én személyem. Ha elvesztenék az egyetlen kapcsolatukat a külvilággal… nem hiszem, hogy sokáig bírnák tartani magukat. Én azonban egy senki voltam. Talán az sem tűnt fel nekik, hogy otthagytam a szállást.
Kimre gondoltam és arra, hogy el sem búcsúztam tőle. Nem tudtam mi van közöttünk. A magam részéről biztos voltam az érzéseimben. Sosem voltam szerelmes, nem tudom milyen az, de hasonlónak képzeltem. Most azonban összeszorult a szívem, ha rá gondoltam. De nem szabadott gyengének lennem, egyszerűen muszáj volt tiszta fejjel gondolkoznom.
Nagy levegőt vettem, összeszedtem minden bátorságomat, majd kiléptem az utcára. A fal mellett haladtam, olyan sebesen, ahogy csak tudtam, közben pedig hátra-hátra pillantottam a vállam fölött. Hihetetlen rossz előérzetem volt. Nem is tudom, olyan volt az egész, mint amikor az ember megérzi a rossz időt. A csontjaimban éreztem, hogy közeleg valami.
Életemben nem jártam még Roxmorts ezen részén. Ismeretlen kisutcák voltak ezek és egy lélek sem fordult meg bennük. Aztán egyszer csak eltévesztettem egy utcát. Rögtön tudtam, hogy baj van, ugyanis zsákutcába kerültem. Megfordultam, és ott állt ő. Mintha csak rám várt volna, mintha ő csalt volna ide…