Csend. Sötétség. Hópelyhek.
Bárki, aki körbepillant a régi, zord házakon, az éj sötétjében pislákoló lámpásokon, melynek fényét a hó újra és újra visszaveri azt gondolná, hogy olyan ez a hely, mint egy elhagyatott kis város, amelynek minden szeglete mesél valamit. Valami meséset, valami varázslatosat.
Ám aki itt él, az tudja, hogy miért olyan kihalt minden. Az tudja, hogy ezek az utcák nem rejtegetnek semmi érdekeset, semmi varázslatosat, mert a valóság sokkal komorabb annál. Ha a kövek mondhatnának valamit suttogva könyörögnének, ha a fák üzenhetnének, csak remegve sírnának, ha a levegő zenélhetne a halál muzsikáját dalolná.
Mégis most minden olyan nyugodt, mégis minden olyan mozdulatlan, megtévesztő. S én várok. Roxmorts egy szegletében burkolózom a sötétségbe, kémlelem az eget, s az alatta elterülő település zugaiban megbúvó férgekre áhítok, hogy végre arcukat mutassák, hogy aztán elkapjam őket.
De ez a feladat nem olyan könnyű. Órákat, netán napokat kell arra várni, hogy egy óvatlan lázadóval lehessen összefutni, mert ezek a kis férgek okosabbak, mint az ember hinné. Ügyesen szlalomoznak a halálfalók bástyái között, s nekünk a nap minden másodpercében ébernek kell lennünk, hogy gyorsan és hibátlanul cselekedjünk. Ahhoz, hogy észrevétlen maradj, hogy kibírj órákat a rejtekedben igazán kitartónak kell lenned és fegyelmezettnek. Ha a semmit tevést hosszú ideig bírod már csak arra kell felkészülnöd, hogy ne cseszd el az utolsó pillanatban azt, hogy elkapj egy lázadót, egy ostobát, aki téveszmékben hisz és nem Voldemortéban.
Sajnos nem tudom megérteni az ilyen mocsadékokat, soha nem is fogom, mert nem akarom. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy legtöbbjük olyan kitalált és nem létező dolgokba kapaszkodik, mint a szeretet, bizalom stb. Mind gyengeelméjűek, ha ilyen mesékkel áltatják magukat,s rendkívül ostobák, hogy egy álomvilágban élnek. Ezért hullanak el sorba, mert hisznek a szerencsében, hisznek a sajnálatban és képtelenek szembenézni a valósággal, hogy ezek a dolgok nem léteznek. Legalább is az én szótáramban nem. S talán ezért vagyok az aki. Erős, független és manipulatív. Mert nem láncolom magam hozzá gyermekded gondolatokhoz és csak olyan eszméket vallok a magaménak, amelyek sziklaszilárdak és megrendíthetetlenek.
S nem olyanok ezek az eszmék, mint maga a csend, ami most körülölel, s pillanatok alatt megremeg, amint a félelem baljós illata átjárja azt. Feltűnik egy alak a közelben, s látszik rajta a bizonytalanság, léptei határozatlanok, tekintetével zavarodottan pásztázza a környéket, miközben befordul az egyik utcába. Talán egy fiatal varázsló lehet, de az is megeshet, hogy egy Roxfortos diák, akit jobb ha leellenőrzök, még mielőtt lehetőséget adnék neki, hogy meglépjen előlem. Kilépek a rejtekemből, végigsuhanok az utcán, s követem az ismeretlent, mint valami alaktalan árny.
Határozottan haladok előre a pálcámat markolva, halvány mosollyal az arcomon. Imádok üldözősdit játszani, s érezni az erőt, amit abból merítek, hogy az üldözött retteg, s szívverése dobpergéssé válik, ahogy maga alá gyűri a pánik.
Nem sokáig kell követnem az idegent, mire megtorpan és végleg elbizonytalanodik. Akkor kilépek a sikátor rejtekéből, hogy világossá váljék, hogy kivel állok szemben, de még fontosabb, hogy neki kitől kell tartania épp.
Lehajtom a csukját a fejemről és ördögi tekintettel pillantok a kis üldözöttre vadra. Tudom ki ő, ismerem, így hát csak reménykedni tudok abban, hogy ő is emlékszik rám. Ő is emlékszik a játszótéri randevúnkra és az érzésekre, amik felaszalták őt ott, mint egy íncsiklandó gyümölcsöt.
- Nocsak, nocsak Goldhawk! - kacagok alig hallhatóan. - Minő öröm látni téged - mondataim tisztán érthetőek, ízesek. - Dalolj kis madár, mi járatban errefelé? Talán hiányoztam? - játszadozom a szavakkal, hogy tovább feszítsem a hangulatot. - Mesélj nekem! Milyen szökevénynek lenni? Jó érzés féregként élni?