+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 97/98-as tanév
| | | |-+  Egyéb helyszínek
| | | | |-+  Roxmorts
| | | | | |-+  A falu melletti hegyek
0 Felhasználó és 2 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: A falu melletti hegyek  (Megtekintve 6428 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2009. 12. 25. - 17:46:18 »
0


A falu környékén magasló hegyek, hatalmas fákkal és különböző növényékkel. Remek lehetőséget nyújt kirándulásra. Számos kitaposott ösvény várja a természetbarátokat, de vigyázat, könnyen el is tévedhet az ember! Azok a diákok, akik nem tudnak tájékozódni, vagy nem tudnak elbánni a kisebb, bosszantó lényekel, akik a területüket védik, inkább kerüljék el!
Naplózva

Cathrina Wolls
Eltávozott karakter
*****


"Fekete özvegy"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2011. 02. 09. - 22:26:42 »
+2

Mindig is kedveltem az ünnepségeket. Az effajta utcabálok pedig remek szórakozási lehetőségeket rejtenek. Igaz, nem az együgyűeknek felállított sátrakban rejlenek a lehetőségek. Nem. Sokkal élvezetesebb mulatság egy kis káoszkeltés. Hmm… Talán a Sötét Jegy égre küldése megfelelő lenne. Igazán élvezném, ha a megriadt patkányok egymást taposva fognának menekülőbe. Irtsák csak ki magukat. De sajnos parancsot kaptam. Egyetlen egy feladatom van: megkeresni egy férget. Szerencsétlen naivul azt feltételezhette: megszökhet előlünk.  Oh, mekkorát tévedett.
Senki. Senki nem képes kicsúszni a markunkból.

Minden csendes. Leszámítva az őrjítő boldog kacajok keltette zsivajt. Idegesítő. Túl felszabadult és gondtalan. Nincs benne semmi móka.
Pásztázva járom az utcákat. De egyelőre semmi. Nem látom sehol.
Végre!
Megpillantom jelentéktelen sziluettjét, amint az erdő felé oson. Talán azt képzeli, hogy a fák oltalmazóan megvédik? Mekkorát téved. A hatalmas óriások csak nekem kedveznek. Egyedül nekem…

Fekete csuklyám takarja az egész testem. Eltűnök az erdő jótékony árnyaiban. Nincs más dolgom, csak várni. Méghozzá a lassan közelgő egyenletlen léptek gazdájának a megjelenésére. Hallom, ahogy félve araszol előre, néha megáll. Talán hátra néz? Fél, hogy valaki követi? Mosolyra húzódik a szám. Olyan vagyok, mint az áldozatára váró keselyű.
S a fényre lép. Őszes, vékony, magas alak. Szánalmas látvány. Táskáját úgy szorítja magához, mintha az élete lenne. Hmm… vajon mi lehet benne? Mit rejtegethet annyira? Mit védhet ennyire? Érzem, hogy remeg. Érzem a félelmét. Vajon tudja mennyire ínycsiklandozó?
Lassan, mosolyogva lépek ki a sötétből. Az árnyaktól tartanak az emberek, de akik képesek lidércekké válni azoktól rettegnek.
- Hová? Hová? – szólítom meg a férfit kísérteties hangon.
A hozzá hasonló csemegéket szoktam reggelire fogyasztani.  De, már délután van. Ejnye, nem szép dolog éheztetni. Okosnak, pedig annyira sem mondható. Vadabb a cicus, ha éhes.
Mint egy rémült kismadár ugrik egyet és fordul felém, amint eljut a tudatáig a hangom. És hogy nincs egyedül.
- Én…
- Csak nem előlem menekült. Igazán hízelgő lenne – és mint egy ragadozó becserkészem lépésről lépésre az áldozatom.
- Nem… Én…
- Nem akarsz hízelegni tán nekem? – játszadozom vele. Húzom az idegeit.
- Nem! Azaz de!
Hátborzongató kacajom megfertőzi az erdő csöndjét.
- Oh, mily kedves! Remélem továbbra is így fogom gondolni – és lehúzom a csuklyám a fejemről, hogy ében fekete hajam és izzó tekintetem kitűnhessen a láthatatlanság álcájából – Hol van?
- Asszonyom…
- No-no-no! Ne sértegess! Sosem adnám oda magam egyetlen férfinak sem. Nem vagytok mások, csupáncsak olcsó játékszerek, akiken kiélhetjük vágyainkat.
Körbe járom. Lassan és idegtépően, miközben a kezem finoman, de annál fenyegetőbben játszadozik, az arcán, a nyakán, a tarkóján…
- Bo-bocsásson meg… én…
- Szóval?
De hirtelen neszt hallok a hátam mögül. Nem állaté. Annál sokkal lassabb és esetlenebb. Hátra fordulok és előkapom a pálcám. Akárki is rejtőzik a bokrok közül, nem menekülhet. Előlem nem!
Egyetlen pálcaintés, és az alattomos rejtőzködő a szemeim elém kerül. Nincs választása.
Naplózva

Gordon Esterhas
Eltávozott karakter
*****


-=Defender of the Knarls=-

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2011. 02. 10. - 11:55:26 »
+2

Roxmorts mindig is egy varázslatos hely volt. Imádok itt sétálni. A legtöbb diák a helyi kis „cuki” csokizókba megy, vagy sikongatnak azon, hogy milyen aranyosak Madam Zsupps jódlisnak öltöztetett kerti törpéi. Én azonban eltűnök az ilyen lehetőségek elől. Ha csak tehetem, hogy Roxmortsba menjek, mindig a Szárnyas Vadkant célzom meg. Nem azért mert keresem a bajt, hanem azért mert keresem a különlegességeket. Nincs jobb hely, ahol egy kis ritkasághoz jusson az ember, mint a Szárnyas Vadkan. Üzleteltem már itt vámpírral, félóriással, egy farkasemberrel, s egy olyan alakkal, aki kifejezetten ogre jellegű volt. Félreértés ne essék, nem kenyerem a fekete mágia, s nem is illegális dolgokat veszek, csupán érdekességeket. Különleges állatokat, melyekkel nem találkozni a könyvekben. Biztos vagyok benne, hogy Őrült Kroll portréja odalesz a csodálattól, ha megmutatom neki a legújabb szerzeményem.
Mondjuk az is igaz, hogy a nap elején még nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen ritkaságra akadok. Minden a szokásos, unalmas módon kezdődött.
A szél az arcomba fújta a havat. Erős hideg volt, a tél megállíthatatlanul tombolt, vastag takaróval fedve be a falut. Ám ez nem zavarta meg az utcákon lévő számtalan embert. Valamiféle bál volt. Nem tudom. De nem is érdekelt. Az irányt egyenesen a Szárnyas Vadkan felé vettem. Mikor beléptem megcsapta az arcomat az a fajta illat mely csak erre a kocsmára volt jellemző. Nem is tudom, hogy nevezhetem e illatnak, inkább valami hihetetlen szag összetétel, melyben keveredett az alkohol, a füst és a különböző idegenek testszaga. Körülnéztem, s tekintetemmel megkerestem Aberforthot, aki épp egy korsót törölgetett a pult mögött. Elvigyorodtam, majd elkezdtem magam keresztülvágni az embereken. Az utcabál itt is kifejtette a hatását. A Vadkanban szerintem még sosem voltak ennyien, mint most. Amint a pulthoz értem Aberforth elém tolt egy korsó vajsört.
- Már azt hittem be se teszed ide a képed! – jegyezte meg, miközben hosszasan belekortyoltam a melengető italba.
- Ugyanmár! – mosolyodtam el – Tudhatja, hogy én akkor is eljönnék, ha odakinn drollok hullanának az égből.
- Nah, jah! – morogta az öreg – Azok ám a dögök. Mi lett azzal, amit vettél attól a vámpírtól?
Megvontam a vállam.
- Amint kiléptem vele a kocsmából botrányt csinált.
- Miért? – vigyorgott a kocsmáros – Megevett valakit?
- Majdnem. – húztam el a szám – De az öreg boszorkány pincsijét két pillanat alatt felfalta. Észre se vettem, amikor eltűnt mellőlem.
Aberforth összeráncolta a szemöldökét.
- Jobban kellene vigyáznod, Gord! – recsegte – Idézést is kaphatsz, ha tiltott lényeket tartasz magadnál.
- A droll nem tiltott. – feleltem szárazon – Csupáncsak nem ismerik. Amúgy kedves kis lény, csak kicsit nyűgös, hogyha éhes.
Elvigyorodtam, majd újra meghúztam a korsót. Hihetetlen nagy megtiszteltetésnek éltem meg, hogy Aberforth nem Gordonnak szólított, hanem Gordnak. Ez már önmagában egy nagy kitüntetés volt, hiszen nem sokan voltak jóban a kocsmárossal. Magának való, zsörtölődő teremtés volt. Az ember nem is gondolta volna, hogy Dumbledore öccse. Ám velem valamiért jól kijött. Talán mert egyszer segítettem neki kiűzni egy tucat megvadult kreziort, amik ellepték a kocsmát. Ezekről a kis bestiákról tudni kell, hogy fát esznek, és ha egyszer beindulnak, akkor semmi sem állítja meg őket. Azonban nekem eszembe jutott, hogy valahol azt olvastam róluk, hogy valami iszonyatos módon félnek a tűztől. Az pedig nem okozott nagy gondot, hogy olyan tüzet varázsoljak szerte a kocsmában, ami nem éget, csak látvány. A kreziorok úgy menekültek kifelé, mintha korbáccsal hajtották volna őket. Egy szó, mint száz Aberforth és én jól megértettük egymást a magunk különc módján. Lehet, sőt talán biztos is, hogy más magam korabeli gyereket semmibe vettek volna a Szárnyas Vadkanban, azonban én már bizonyítottam, s mindenki tudta rólam a törzsvendégek közül, hogy szinte olyannyira megszállottja vagyok a legendás lényeknek, mint Hagrid. Ezenkívül szinte mindenkinek tudtam segíteni apró-cseprő ügyeiben, amik a nála tartott állat miatt érték őt. Ha másért nem, hát ezért tiszteltek.
Aberforth újra felém fordult, s kissé közelebb hajolt.
- A baloldali asztalnál egy úriember kifejezetten téged keresett! – suttogta, erősen megnyomva az úriember szót. – Azért vigyázz vele!
Mikor az említettre néztem, már sejtettem, hogy miért mondhatta ezt. A kocsma balszélén lévő kopottas asztalnál ülő alak minden volt, csak nem úriember. Szakadt köpönyeg volt rajta, s arcán látszott, hogy erősen hanyagolja a mosakodást. A feje búbján egy kopott, valaha vörös színű pilóta szemüveg volt. Azonban a legérdekesebbek a szemei voltak. Szinte szikráztak a sötétben. Ennyire zöld szemű embert még sosem láttam. Illetve…
- Jó napot! – köszöntem kurtán, mikor leültem elé, óvatosan a pálcámon tartva a kezem. Az alak rám sandított, majd elvigyorodott.
- Sosem hittem volna, hogy ennyire hasonlítasz az apádra! – recsegte. Első pillanatban nem tudtam, hogy mit mondjak. Jól hallottam volna?
- Elnézést, mit mondott? – kérdeztem vissza.
Az alak még szélesebben vigyorgott, majd az asztalra könyökölt, karjait összekulcsolva maga előtt.
- Te vagy Gordon Esterhas, nemigaz?
- Igen.
– válaszoltam félszegen – Ismerem magát valahonnan?
Nem hittem volna, hogy a száját még szélesebb vigyorra tudja húzni. Tévedtem.
- A nevem Rez Simm. Ismertem apádat.
- Ismerte?
– nyomtam meg az utolsó szótagot.
Pillanatnyi szomorúságot láttam átsuhanni az előttem ülő arcán.
- Még a Rend ideje alatt. – motyogta csöndesen – Együtt dolgoztunk, aztán…
Zavartan megvakarta a fejét.
- Nekem mindig is gondjaim voltak az itallal, és apád ezt nem viselte túl jól. Részeges voltam. Mindegy is. Régen volt. – elnézett a kocsma másik felébe. Pár pillanatig csak az emlékei között élt, majd újra felém fordult.
- A lényeg, hogy apád vagy kismilliószor mesélt rólad, meg az állatimádatodról. – mesélte – Amióta engem kidobtak a Rendből, azóta járom a világot, s eltökéltem, hogy nevet szerzek magamnak. Csakúgy, mint téged, engem is vonzanak a mágikus lények, s keresztül kasul átkutattam utánuk a világot. Ritkaságokat keresve. Olyanokat, amikről nem olvashatunk a könyvekben.
Érdeklődve hallgattam, s azt vettem észre, hogy valahonnan nagyon ismerős ez az ember. De bárhogyan is törtem a fejem, egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy honnan. Rez folytatta.
- Nem hiszem, hogy valaha bárki is látta volna, azt amiket én láttam. Olyan dögökkel volt dolgom, hogy még most is kiráz a hideg, ha rágondolok. Viszont találtam neked valamit, ami biztosan érdekelni fog.
Mikor pár óra múlva felállt az asztaltól, néhány pillanatig meg sem tudtam szólalni a döbbenettől, majd ránéztem.
- Köszönöm! – vigyorodtam el – Igaz, ami igaz, meglepett!
- Tudtam én, hogy ha valaki, akkor te értékelni fogod! – kacsintott, s kivillantotta a fogait. Hirtelen négy aranyfogat számoltam össze. Ekkor bevillant.
- Várjon egy pillanatot! – kiáltottam utána, mikor már majdnem kilépett a kocsmából – Nem rokona véletlenül egy bizonyos Őrült Kroll nevezetű embernek?
Rez arcán egy kósza meglepődés suhant át, majd elvigyorodott.
- De. – felelte, s kurtán biccentett Aberforthnak, majd rám nézett – Ő az apám!
Ezekkel a szavakkal kilépett az ajtón, s utána csak néhány hópihe maradt melyek a huzattól belibbentek a Vadkanba. A kocsmáros odalépdelt az asztalomhoz.
- Mit akart a csudibogár? – dörmögte.
- Van egy újabb kis kedvencem! – vigyorogtam
- Nem tetszik nekem ez a vigyor, Gord! – morogta Aberforth – Ne feledd, hogy fura alakok fordulnak meg itt.
Visszament a pult mögé, s már egy újabb adag zöldszínű löttyöt töltött ki valakinek. Milyen kicsi a világ? Nemrégiben találkozom az egyik legbizarabb portréval a Roxfort falain belül, erre kiderül róla, hogy a fia az én apámmal dolgozott együtt. Ezek szerint Krollnak is ismernie kell a családomat. Már alig vártam, hogy ezt elmondhassam neki. De előbb még ki kell derítenem, hogy igaz e, amit Rez erről a kis állatról mondott, ami most éppen a kezeim között pihegett békésen.
Miután elköszöntem, utamat az erdő felé vettem. Úgy gondoltam, hogy alkalmasint a legtökéletesebb helyszín egy ilyen kísérlet elvégzésére. Roxmorts mellett apró hegyek nyúltak a magasba, melyeket inkább domboknak neveznék, de ne menjünk bele a részletekbe. Már jó ideje haladtam előre az erdőben. Olyan helyet akartam találni, ahol biztosan nem vesznek észre. Hirtelen azonban hangokat hallottam nem messze tőlem. Egy nőét. És talán egy férfiét, aki nyöszörögve válaszolgatott. Mi folyhat ott? A kíváncsiságom felülkerekedett az óvatosságomon, s halkan elindultam abba az irányba. Egy hatalmas bokor mellett álltam meg. Élesen hallottam, ahogyan vitatkoznak. Illetve nem is neveztem volna ezt vitának. A nő uralkodott minden tekintetben. Éreztem, ahogyan a hangja tele van gyűlölettel és megvetéssel. Kicsit kilestem a rejtekhelyemről. Egy fekete hajú, s fekete ruhájú nő állt egy reszkető férfi fölött. A nő alapvetően egész csinos volt, de ezt ellensúlyozta az a hangnem, ahogyan a férfihoz beszélt. Csak úgy sütött a gyűlölet a szavaiból. Hirtelen megértettem mindent. Észrevettem, hogy a karján a ruha kicsit felcsúszott miközben beszélt, s ekkor megláttam. A kígyó, és a koponya. A Sötét Jegy. Egy halálfaló.
Elöntött a víz, s elém tódult minden, amit elképzeltem, hogy mit tennék, ha találkoznék eggyel. De semmi nem jutott az eszembe. Csak meredtem előre, s nem tudtam, hogy mit tegyek. Kissé odébb léptem, mert a lábam már kezdett elzsibbadni. Balszerencsémre egy ágra nehezedtem rá, ami szokatlanul hangos reccsenéssel tört ketté. A nő, mintha kígyó marta volna meg megpördült, s a rejtekhelyem felé szegezte a pálcáját. Tudtam, hogy vagy elő lépek, vagy csúnya vége lesz.
Kiléptem a bokrok közül, és farkasszemet néztem a nővel. Halványan elvigyorodtam. Tökéletes a helyszín.
Naplózva

Cathrina Wolls
Eltávozott karakter
*****


"Fekete özvegy"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2011. 02. 18. - 15:49:45 »
+2

Egy kezdő aurorra számítottam vagy egy szaglászló Rend tagra, de csak egy kölyök lapult a bokorban. Nem kedvelem a mai gyerekeket, sőt semmilyen kór gyermekeit nem… Nem tudják hol a helyük. Ez az állandó hősködésük pedig az agyamra megy. Nem értem miért hiszik, hogy többet tudnak a náluk jóval több tapasztalattal rendelkező felnőtteknél. Mintha bármi esélyük is lenne ellenünk. De azzal sem vagyok tisztában, miért kellettek a Gárdába? Haszontalanok. Állandó felügyeletet igényelnek, s örökös tanítást… Idegesítő. Ha pesztonkát kell játszanom, akkor nem tudom élvezni a feladatom, pedig imádom, mikor végig nézhetem a porban fetrengő férgek szenvedéseit és jókat kacaghatok a hitvány könyörgéseiken.
Úgy tizenhat-tizenhét lehet az előttem álló fiúcska. És… Hmm… Griffendéles. A sálja a nyakában elárulja. Vörös és arany, az oroszlánok jól ismert színe. Sosem értettem miért nagyzolnak ennek a háznak a tagjaik. Verik a mellkasukat a semmire. Szánalmasak. És aztán az iskola befejezése után sem hagyják abba, pedig senkik. Ki lesz belőlük? Auror? Talán. De végül mindegyik ugyanarra a sorsa jut: meghalnak. A mi kezeinktől. És szerencsémre most is egy önjelölt kis hőssel hozott össze a sorsom. Érdekes. S meg kell hagynom jobban felcsigáz a tudat, hogy oroszlán a kis drága. Szánalmasnak szánalmasak, de legalább szórakoztató társaságok. Élvezem betörni az ilyen kis naiv fiatalokat.
A szám szegletében megjelenik a rám oly jellemző mosoly, mely jelenleg a kedves kis váratlan vendégemnek szól. Jót fogunk mi itt játszani!
De ebben a pillanatban egy pukkanás hallatszik a hátam mögülről. Odakapom a fejem s az erdőn kívül mást nem látok. Annak a nyomorultnak hűlt helye…
- A ragya verné ki!... – szitkozódom s már koránt sem olyan kedvesen a kölyökre nézek – Most miattad elveszítettem a ma esti vacsorám. Ez, tudod mit jelent?
Egy évvel ezelőtt most hatalmas bajban lenne a kölyök. Talán már a földön fetrengene kínok kínja közt, míg a dühöm nem csillapodik. De mára szelídültem egy kicsit. A Jegy a karomon megváltoztatott. Felelősség teljesebb lettem. Vagy netalántán Jamesnek is köze lenne ehhez? Nem! Egyetlen féri sem képes egy vérengző tigrisből doromboló cicuskát varázsolni. Az, hogy most a fiúcska még mindig két lábon áll az csak amiatt van, mert jobban kordában tartom magam. Nem hozhatok szégyent a Nagyúrra. S hát mégis csak ott van az a tény is, hogy a nő kit Cathrina Wolls néven ismernek nem egyszer jelent már meg a Miniszterúr oldalán. A Fekete Özvegy pedig továbbra is körözés alatt áll. Ha tudnák az emberek, hogy mindkét név hozzám tartozik… Ha tisztában lennének az újság olvasók, hogy Mr. Mirol mellett pózoló lidérc számtalan ember életét ontotta már ki puszta hidegvérrel… Nem lenne rossz. Élvezném a helyzetet, de James nem örülne neki. Gyűlöli a semmiségek miatt csapott patáliát. Így továbbra sem fedem fel a kilétem. De persze már korántsem titkolózom olyan nagy erőfeszítéssel, mint mikor csak jártam a világot.
-   Az a féreg tartozott nekem. Most kárpótolnod kell! Szóval mit tudsz felajánlani?
Ujjaim a pálcámmal játszanak. Ideges vagyok. Dühös és csalódott. Meg akartam leckéztetni az a semmirekellőt erre kereket oldott. De ez hiba volt tőle, nem érdemes hergelni Cat Wollsot, mert annak nem lesz jó vége…






#4E4E4E
Naplózva

Gordon Esterhas
Eltávozott karakter
*****


-=Defender of the Knarls=-

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2011. 02. 19. - 23:12:08 »
+1

Cathrina Wolls

------------------------------------
"A kelepce csak mosolyra fakasztja azt, aki lát a sötétben,
 szembeszáll az elemekkel, és legyőzi a halált."
------------------------------------

Csöndesen szemléltem a nőt. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy mi lenne a helyes lépés. Ott üvöltött a fejemben, hogy vigyáznom kell vele, mert bármire képes. Halálfaló. Megölne az első adandó alkalommal, főleg, hogy Griffendéles vagyok. Amint észrevette a sálam, láttam rajta, hogy torz mosolyra görbül a szája. Szinte hallottam, ahogyan forognak az agyában a kerekek, s már előre örvend annak, hogy milyen jól elszórakozik majd velem, mielőtt egy életre megátkoz. Az első pillanatban tudtam, hogy hiba volt erre jönnöm. Hiba volt követnem a hangokat, s hiba volt magamra vonnom a nő figyelmét. Még ha minden jól sikerülne, akkor is nagy bajban lennék, s csak nehezen tudnék meglógni előle. Viszont megvolt az az előnyöm, hogy olyan tudás birtokában voltam, mely alapjaiban változtathatja meg a találkozásunk kimenetelét. Már persze ha Raz nem hazudott nekem. Egy dologban biztos voltam. Nagyon nagyon fogom élvezni ezt a kis közjátékot itt. Az elmúlt napok nem voltak a legjobbjaim a Roxfortban. Összetűzések a griffesekkel, Malfoyyal és a dühöm állandó társam lett. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy nem nagyon érdekelt, hogy mit tehetne velem a nő. Persze ez nagyzolás volt, hiszen egy Crucio után valószínűleg meggondolnám magam, de most még ilyen hangulatom volt.
 - Most kárpótolnod kell! Szóval mit tudsz felajánlani? – hallottam a nő hangját. Gonoszan elvigyorodtam. Becsuktam a szemem, s lassan elmosolyodtam. Egész szokatlan vigyor volt ez tőlem. Gonosz, és már szinte provokáló. A nőre néztem. Éreztem, amint végigáramlik a testemen a gyűlölet, a harag, és minden keserűség, melyet egy ilyen söpredék váltott ki belőlem. Több évnyi elfojtott düh, és kimondatlan szó forrott fel bennem. Szinte biztos voltam benne, hogyha a pálcám most a kezemben volna, akkor okádná magából a szikrákat. Végignéztem ezen a szerencsétlen roncson, aki még nőnek nevezte magát. Milyen szánalmas! Milyen őrült! Milyenek lehetnek a napjai? Látja egyáltalán a napot? Érzi a melegét? Vagy csak a sötétben sziszeg, s a Sötét Jegyét nyaldossa kínjában? Eszembe jutottak Dumbledore szavai. „Semmi sem képes felvenni a harcot a fénnyel.” Újra elmosolyodtam. Ez a nő sosem fogja megtudni mi az a szeretet, hűség, bizalom, öröm, nevetés. Soha. Mert elátkozta magát. És ehhez még mágia sem kellett. Elég volt hozzá csak az, hogy emellett az út mellett döntsön. Átadta magát annak, hogy élve elrohadjon. Elkerülhetetlenül sodródik afelé, hogy egy sártócsában érjen véget az élete, miután egy halálos átoktól sújtottan lezuhan oda. Akkor már tudni fogja, hogy hiba volt. Meglepődtem azon, hogy a kezdeti izgalmam elmúlt, s most már csak hideg higgadtságot éreztem. Ez a nő nem tud bántani. Tehetetlen velem szemben. Csak egy gyönge alak. És ekkor megszólaltam.
- Kárpótolni? – halkan felkacagtam – Súlyosan tévedsz, ha azt hiszed, hogy bármit is megteszek neked. Ellenben te nagyon sokat fogsz tenni értem, még ha tagadnád, akkor is.
Hanyagul zsebre dugtam a kezem, s láttam, hogy a nőt ez iszonyatmód idegesíti. De nem szólalt meg, bár gondolom ebben nagy szerepet játszott az is, hogy annyira felháborodott, hogy már majdnem lila volt az arca.
- Tudom, hogy ki vagy! – csacsogtam tovább – A Szárnyas Vadkanban minden pletyka meghonosul. A híred megelőzött, Fekete Özvegy! Bár szó, mi szó azt hittem, hogy nagyobb vagy, meg… ööö… hogy is mondjam – színpadiasan végigmértem – nőiesebb!
Láttam, hogy elkerekedtek a szemei. Jó, nagyon jó. Provokálnom kell még.
- Szóval, ha engem valaki el akarna csábítani, akkor annak sokkal jobban kellene kinéznie. Tudod, olyannak, aki után döglenék. – gonoszul felnevettem – Érted?! Döglenék… Hahh… Érted te!
Éreztem, hogy már csak nagyon kevés időm van hátra, s a nő robbanni fog. Ezért hát bevittem az utolsó döfést a szikra előtt.
- Egy valamit árulj el nekem kérlek! – néztem pontosan a szemei közé – Mindig is érdekelt, hogy ti halálfalók vajon szimplán csak hülyék vagytok, vagy belétek verték ezt a posványban rohadó eszmét? Milyen érzés Voldemort játékszerének lenni? Milyen érzés a Mágiaügyi Miniszter cafkájának lenni? S milyen érzés most mindezt egy Griffendélestől hallani?
Negédesen elmosolyodtam, s zsebre dugott kézzel vártam a nő reakcióit.

...

És hogyha mindaz, amit elképzelek valóra is válna, már rég nem élnék.
Hirtelen visszazökkentem a jelenbe. Tudatosult bennem, hogy egy halálfaló előtt állok, aki hogyha nem csalatkozik az emlékezetem a Mágiaügyi Miniszter kis "barátnője", bár abban biztos voltam, hogy esetükben nem beszélhetünk igazi kapcsolatról, hiszen több, mint valószínű, hogy James Mirol az érdek miatt tartotta maga mellett a nőt. Ám amit nekem mondott azon megakadt a fülem. Miattam vesztette el a vacsoráját? Csak nem? Hallottam már pletykákat a Fekete Özvegyről, de sosem gondoltam volna, hogy ez a nő az. Ő olyan, törékenynek tűnt. Bár Bellatrixra is ezt mondták, aztán tudjuk, hogy milyen. Egy vadállat.
 - Most kárpótolnod kell! Szóval mit tudsz felajánlani? – hallottam a nő hangját. Halványan elmosolyodtam. Hát az biztos, hogy kárpótolni foglak, halálfaló! De nem úgy, ahogyan azt te eltervezted! Miután ennek a kis közjátéknak vége lesz, én leszek az, aki vigyorogva fog innen távozni. Azonban addig még sok mindennek kell szerencsésen végződni, mi arra a garancia? Ha Raz nem mondott igazat, és a tudás, aminek birtokában vagyok semmit sem ér, akkor nagyon nagyon rosszul fog végződni ez a találkozás. Én aztán nem akarom magam megátkoztatni egy életre. Biztos voltam benne, hogy ettől a nőtől sokkal mocskosabb dolog is kitellik, mint egy mezei Crucio. Viszont abban is biztos voltam, hogy a kísérletem nem fog működni, hacsak a nő nem átkoz meg. Ergo, provokálnom kell. Azt már az elején el is felejthettem, hogy megmozdulok. Láttam a nőn, hogy olyan, mint egy zsákmányára váró ragadozó, mely az utolsó pillanatban még megmerevedik, izmai összehúzódnak, megfeszülnek, majd mint a nyíl veti magát áldozatára. Nos, nem akartam hamar elpuskázni a lehetőségemet, ezért úgy döntöttem, hogy inkább csak beszélni fogok.
- Kárpótolni? - nyitottam hatalmasra a szemeim - Miért? Biztosan... jo..jobban tette a férfi, hogy elme...menekült előled! Fogalmam sincs, hogy mit vétett ellened, de tudod én se me...mernék a közeledben maradni, ha így viselkednél velem.
Talán kicsit túl szerencsétlenre vettem a figurát. Bár talán az még hasznomra is válhatna, hogy a nő hülyének néz. Deeeeeeeee..... nem szeretek hülyét játszani. Kicsit megfegyelmeztem rakoncátlankodó arcizmaim, majd újra a nőre néztem. Akár még csinos is lehetne, ha nem olyan kifejezés lenne az arcán, mintha épp most jött volna fel a pokolból.
- Egyszóval felejtsd el, hogy én valaha is a kedvedre fogok tenni. Inkább kötném fel magam, mint hogy téged szolgáljalak, Fekete Özvegy! Igen, tudom ki vagy! Elég figyelmetlenül használod a szavaidat. Nem kéne. Elvégre címlapsztár vagy, vagy mi! Rosszul festene, ha kitudódna "drága, és mélyen tisztelt miniszterünk" nőcskéjéről, hogy valójában kicsoda. - remélem érződött a hangomon a gúny, és az irónia. A szívem a torkomban dobogott, alig hallottam valamit a zakatolásától. Éreztem, ahogyan az izzadtság cseppek gyöngyöznek a homlokomon. Féltem, ez igaz, de ezzel egy időben valami nagyon más érzés is elöntötte a tudatom. A tudat, hogy meg fogom lepni ezt a nőt. A tudat, hogy megnyertem ezt a csatát.
Valami megmozdult a zsebemben. Ezzel együtt éreztem, hogy valami elszáll belőlem. Hát ilyen érzés? Furcsa.
Szélesen elvigyorodtam.
Naplózva

Cathrina Wolls
Eltávozott karakter
*****


"Fekete özvegy"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2011. 02. 22. - 16:35:09 »
+1

Mindig is jól bántam a kölykökkel. Kifejezetten kedvelnek engem. Szót fogadnak. Persze kell nekik egy kis ösztönzés. Egy kellő kis kínzó átok, természetesebben a válogatott fajtákból. Egy egyszerű Crutiatus olyan unalmas. Nincs benne semmi kreativitás. Ha pedig a legfantáziadúsabb átkokat szórjuk rájuk, az csak nevelő jelleggel hat rájuk. Mint mondtam, jól bánok a gyerekekkel.
Az előttem álló fiúcska viszont lassan férfi korba lép, ő már nem az egy pálca suhintással nevelhető fajta. Kár. Ez a köztes kor annyira idegesítő. Ha valóban érett lenne akkor már játszadozhatnék vele, de így... Nem fogok csábítani egy sihedert. De annál már idősebb, hogy alábecsüljem. Persze a játék az játék. A szórakozás sehogy sem marad el, csak ép a kedvenc időtöltésemmel nem foglalatoskodhatok.
Várok. Hátha valami kreatív megoldással rukkol elő meglepve engem. Szeretek pozitívan csalódni az emberekben. Akkor érzem, hogy talán még sem olyan elveszett ez a világ mint amilyennek tűnik. Nem nyavalyás, szánalomra méltó lényekkel van teli, hanem olyanokkal akik megérdemlik az életet. Persze, hogy melyik oldalt képviselik nem számít, egyszer úgy is mindenki belátja melyik a számára megfelelő. Hogy a mesékben nem lehet hinni, és a világ nem csodaszép.
Egyetlen pillanatra úgy véltem, mintha rándultak volna a nevető izmai. Talán tévedtem, mert a megnyilvánulása... Ez lenne a mai Griffendél? Ennyi? Vagy netalántán hülyének néz a kölyök? Hmm... Felvonom a szemöldököm és várok. Kíváncsivá tett. Persze egyetlen egy másodpercre sem hagyom hogy lankadjon a figyelmem. Minden egyes mozdulására, rezgésére figyelek. ha mozdulni mer egy szép kis átkommal találhatja szemben magát.
Még mindig várok. Figyelek. Nem szólalok meg. Hagyom, hogy lejátszhassa a fejecskéjében a lehetőségeit. Én ráérek. Neki az élete múlik rajta.
Édes a tépelődése és ahogy azt hiszi a szerencsétlenkedése meghat. Oh, ha Bellatrix lenne itt... Azt hiszem lágyabb a szívem a kolléganőménél. Mert akkor bizony a kölyök már fetrengene fájdalmában. Bella irtózik az idiótáktól. S nem adott volna esélyt az ellenkező bebizonyítására, de én látom a fiúcskán, hogy nem eszement. És mivel szeretek játszani időt hagyok neki a felkészülésre, de persze az én türelmem is véges. Vajon tudja hol a határ? Vagy át fogja lépni? Sokan ott rontják, hogy meglépik azt az utolsó lépést, melyet nem kellett volna.
S végre vált. Végre nem játssza a hülyét, de... nem erre számítottam.
Megmerevedek és nem sok kell, hogy ne vicsorogjak rá a fiúra. Mit képzel magáról? És egyáltalán honnan veszi a bátorságot...
A támadása nem zavar. Azt szórakoztatónak tartottam volna és normális esetben elnevetem magam az édes kis próbálkozásán, majd szépen elmagyaráztam volna neki, hogyan is működnek a dolgok. Közöltem volna vele, hogy vagy megteszi amit mondok, vagy meghal. Egyszerű és érthető szabályok. Mindezt persze szépen megfűszerezve, eljátszadozva vele és a szavakkal. De ahogy szólított...
Nem tudhatja. Nem. Tud. Hat. Ja. Egyszerűen Nem!
Elvesztettem az irányítást. Kivillannak a fogaim vörös ajkaim közül. Fújok, mint egy macska.
- Te féreg - sziszegem.
És nem érdekelnek a szabályok, hogy James mit fog szólni a pálcámból azonnal előtörő egy zöld fénycsóvára. És az sem érdekel, hogy pontosan ezzel a reakciómmal buktattam le saját magam. Ezzel tökéletesen nyilvánvalóvá tettem, hogy bizony: én vagyok a Fekete Özvegy.
- Brahium Ermando! - kiáltom. Egyelőre nem fájdalmat akarok neki okozni. Megalázni akarom. Megalázni, hogy soha el ne felejtse.
A pálcám egyenesen a lábaira irányul. Az átkomnak köszönhetően szépen eltűnnek majd azok a drága csontjai és ez a szemtelen mitugrász rongybabaként fog a földre hullani.
Naplózva

Gordon Esterhas
Eltávozott karakter
*****


-=Defender of the Knarls=-

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2011. 06. 10. - 08:53:28 »
+1

Cathrina Wolls

--------------------------------------------------------------
A világon mindig lesznek rossz dolgok. De a fény legyőzi a sötétséget.
Minden alkalommal. A gyertya megvilágítja a sötétet, de a sötét nem sötétíti el a gyertyát.

--------------------------------------------------------------


Láttam, amint a nő előrántja a pálcáját, s rám szegezi. Szívem a torkomban dobogott. Ha Rez nem mondott igazat, akkor nekem lőttek. Itt fogok meghalni, oly távol a Roxforttól. Minden, amit terveztem, minden célom, vágyam a porba hull, s egy szánalmas húscsomó marad belőlem, mert nem hinném, hogy a nő csak „úgy” megölne. Szerintem szanaszét tépne egy átokkal. Majd megint, és megint. Elvégre eléggé felidegesítettem, ezt a vak is láthatta. Felkészültem volna a halálra? Nem hinném. Oly sok minden van még, amit tenni szeretnék. Újra szerelmes akarok lenni, harcolni akarok a gonosz ellen, és családot szeretnék, kisgyerekeket, és újabb és újabb állatokkal ismerkedni meg. Ott akarok lenni, amikor Voldemort legyőzetik és mindenki ünnepel. Félek a haláltól. Nem akarom, hogy vége legyen. Talán, mikor a nő kimondta az átkot, akkor tudatosult is bennem, hogy mekkora egy hülye vagyok, ha ez nem sikerül. Nem csak, hogy játszottam a tűzzel, de még olajat is öntöttem rá, méghozzá dézsaszám. Mindent elveszíthetek, s mindezt csak azért, mert azt hittem, hogy nagy poén lesz, ha egy kicsit fitogtatom a tudásom a halálfaló előtt.
Mindez egy pillanat alatt játszódott le bennem. Habár belül remegtem, és sikoltoztam, a külsőm egyáltalán nem mutatta, hogy félnék. Sőt, szinte egykedvűen néztem, ahogyan a nő rám szórja az átkát. Talán még halványan el is mosolyodtam. Az agyam legmélyén ugyanis tudtam, hogy minden, amit Rez mondott nekem az színigaz.
- Brahium Ermando! - hallottam, s a szemeim majd kiugrottak a helyükről annyira koncentráltam arra, hogy mi fog következni. Hirtelen megmerevedtem, és láttam, hogy a nőnek elkerekednek a szemei. A döbbenet, a félelem és a düh borzalmas keveréke volt ez. Engem pedig oly erővel öntött el az adrenalin, a mámor és az elképesztően nagy jókedv, hogy majdnem összerogytam.
Ugyanis nem… történt… semmi. Semmi!
Nem bírtam tovább, és kitört belőlem egy hatalmas nagy kacaj.
- Háh! – vigyorogtam – SIKERÜLT! Rez, hogy az istenek áldjanak meg, te eszement őrült! – kiáltottam az ég felé, majd a nőhöz fordultam.
Amaz a dühtől fújtatva meredt rám, s egy pillanatra át futott a fejemen, hogy még jó, hogy tekintettel nem lehet ölni.
- Nem akarok azzal menőzni, hogy húzom az agyad! – mondtam csendesen, de elég érthetően – Nem vagyok az a típus, aki eljátszadozik az áldozataival. Ez a te műfajod, nem az enyém, s valljuk be, te biztosan jobban csinálnád.
Közben lassan elkezdtem körbe-körbe járkálni, de figyeltem arra, hogy nem menjek túl közel a nőhöz. Még korai lett volna, mosolyogtam magamban.
- Tudod, most, hogy nyugodtan beszélgethetünk, mivel épp nem akarod, azaz nem tudod letépni a fejem, el kell mondanom magamról valamit – villantottam egy akár kedvesnek is mondható mosolyt a nőre – Függetlenül attól, hogy kivel, vagy mivel állok szemben, akkor is szeretek mesélni, vagy azt is mondhatnánk, hogy átadni a tudásom. Ez most sem lesz máshogyan.
Láttam, amint a nő bosszús hallgatásba burkolódzik. Legalább nem fut el, gondoltam, és ennek őszintén hálás voltam, mert már nagyon meg akartam osztani vele, hogy miért is tudtam ily csúfosan elbánni őkelmével.
- A világért sem akarlak untatni. – mondtam, majd egy picit közelebb léptem a nőhöz – De szeretném, ha megtudnád, hogy miért kerültél ilyen patthelyzetbe. Nem akarom, hogy azt hidd, hogy most rajtad akarok csúfolódni, sőt ellenkezőleg, azt akarom, hogy tapasztaltabb legyél. Hogy az elkövetkezendőkben kétszer is odafigyelj kit támadsz meg, vagy mit teszel. Szerintem az lesz a legjobb, ha leülsz!
A nő arcáról olyan undort és megvetést olvastam le, hogy letettem arról a szándékomról, hogy újra hellyel kínálom, vagy erőltetném eme meghívásomat. A magam részéről viszont semmi ellenvetést nem tudtam felhozni, hogy ne tegyek így. Egy nagy huppanással leültem a földre a mohák közé.
- Így kényelmesebb! – vigyorodtam el, majd a zsebembe nyúltam és elővettem egy apró kis állatot. – Tudod mi ez?
Kérdésem teljesen fölösleges volt, hiszen a nőnek fogalma sem lehetett róla, de a színpadiasság kedvéért muszáj volt bejátszanom. A tenyeremet fölemelve tartottam az állatkát, aki úgy tűnt, hogy egész jól tűri a közelségemet. Kicsiny nyelvével folyamatosan nyalogatta a bőröm. Amúgy körülbelül 10 cm nagyságú, szőrös állat volt. Bundája fekete és fehér színben pompázott, és a mintája nagyon hasonlított a Ying és Yang ábrára. Apró, tömzsi kis orra fölött ugyancsak kicsi, élénk kék szemek helyezkedtek el. Piciny karmos lábaival pedig könnyedén meg tudott kapaszkodni bárhol.
Észrevettem, hogy a nő bujkáló érdeklődéssel figyeli a kis élőlényt, és legalább már az undor eltűnt az arcáról.
- Ő a nihil! – mutattam be az állatkát, mire az a nevének hallatára halkan trillázott egyet. – Egyedülálló állat az egész világon. Sehol sem él meg, csak a Kárpátok keleti részén, a Csíki hegyekben. Nagyon kevesen maradtak meg a fajtájukból, mert miután a varázslók rájöttek, hogy mire is képes, tömegével kezdték irtani őket. Az a néhány egyed, ami megmaradt, teljes elszigeteltségben él most valahol a hegyek között.
Meg tudtam volna esküdni rá, hogy mintha a tényleges érdeklődés, sőt a kíváncsiság szikráját láttam volna megcsillanni a nő szemeiben.
- Figyelj! – mondtam – Tudom, hogy mostmár a te kíváncsiságodat is felkeltette ez az állatka, szóval nem kell úgy tenned, mintha a saját kertedben is nevelnél néhányat.
A nő újra felvette a megvető fintort. Felsóhajtottam, majd folytattam a magyarázatot.
- A mai napig én sem tudtam róla, hogy egyáltalán létezik, de egy szerencsés véletlennek köszönhetően ez már nem így van. A kérdés tehát az, hogy miért is vagy te fegyvertelen és miért élek még én? – kérdeztem miközben felálltam és lassan elindultam a nő felé – Ez az állatka ugyanis olyan képességekkel rendelkezik, melyek páratlanok az egész univerzumban.
Megálltam félúton a nő felé, és tenyeremet felemelve a nő felé fordítottam a nihilt.
- Ez a kis lény ugyanis taszítja a mágia minden formáját! – a nihil hunyorogva trillázott még egyet, majd kaparászni kezdte a tenyeremet – Körülbelül tíz méteres körzetben megszüntet minden varázslatot, idézést vagy átkot.
Szélesen elvigyorodtam.
- Mint mondtam egyedülálló, fantasztikus élőlény. – majd a nőre néztem – Nos, miután ismered a kialakult helyzet mibenlétét… van valami kérdésed?
Naplózva

Cathrina Wolls
Eltávozott karakter
*****


"Fekete özvegy"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2011. 09. 11. - 12:16:03 »
0


Nem. Történt. Semmi. Semmi. A varázslatom köddé vált. Mintha… Nem! Ilyen nincs! Ez képtelenség!
Állok mereven és értetlenül a tisztás közepén és össze-vissza ugrál a tekintetem. Nem tudom felfogni, hogy mi történt. Az átkomnak célba kellett volna találnia. A fiúcskának már a lábaim előtt kellene kúsznia a porban és a kacajomnak kellene visszapattannia a fákról, de e helyett elhalt az igém. Semmisé vált. Célba sem ért.
Újra kimondom az igét. Újra jön a pálca mozdulat. De semmi. Már annyi sincs, mint az előbb. Újra és újra próbálkozom, egyre hisztérikusabban, de nem sikerül már egy árva szikrát sem kicsalnom imádott fegyveremből.
Érzem, ahogy a döbbenet kiül az arcomra. Nem értem. Fogalmam sincs mi történhetett.
Hirtelen egy kacaj üti meg a fülemet. Annak a sihedernek az átkozott hangja. Felé fordítom, a tekintem, összeszűkülnek szemeim, és meredek rá, mint egy vad, aki az áldozatára vár. Nem értem mit zagyvál össze, de már biztos vagyok benne, hogy miatta van ez az egész. M I A T T A.
Magyarázkodni kezd. Én továbbra is figyelem őt, támadásra készen, de pálcámat már nem szegezem rá. Már nem. De ott van készenlétben, abban a pillanatban, amint érzem, újra eláraszt a belőle áradó erő, támadni fogok és akkor ez a nyikhaj azt is meg fogja bánni, hogy megszületett.
Elindul. Tartja a távolságot tőlem, folyamatosan. Tart tőlem. Okos gyerek. Csak gyere közelebb! Gyere!
Nem tudom, mivel érte el, hogy megszűnt a mágiám, ezért egyelőre óvatos vagyok. Tudnom kell, hogy mivel állok szemben, és ahogy sejtem hamarosan az orrom alá dörgöli ez az idióta, de az lesz a veszte is. Jobban tette volna, ha elrohan, amíg teheti, és nem játszadozik itt. Mert igaza volt, ez az én műfajom, nem az övé.  Én ismerem a szabályokat, de neki fogalma sem lehet róla, ahhoz túl zöldfülű.
Követem minden egyes mozdulatát. Azt hiszi, főlényben van, oh te drága, ha tudnád, hogy itt nem vagy a keselyű, attól még, hogy te rovód a köröket. Kettőnk közül én vagyok a ragadozó. 
Felém villant egy mosolyt. Válaszként rávicsorítok. Egyre jobban idegesít. Egyre türelmetlenebb vagyok, pedig ha én elveszítem a türelmem… De épp azt ecseteli, hogy szeret mesélni. Ostoba! Jobban tennéd, ha erről a szokásodról minél hamarabb leszoknál, mert az életedbe kerülhet! Kezd most! De nem szólalok meg. Nem szólok hozzá csak figyelem és hallgatom. Majd. Mindennek eljön a maga ideje.
Leülni? Ennek a kölyöknek elment az esze! Már az, hogy kioktat. Mégis kinek hiszi magát? De abban legalább már biztos vagyok, hogy hiába tudja, miként becéznek, hogy én ki vagyok, arról fogalma sincs. Akkor nem merne játszadozni velem, még akkor sem, ha valami oknál fogva megszűnt a mágiám, amint a közelembe ért.
Állva maradok. Meg sem mozdulok. Még nem. Majd. Ha végre kinyögte mi történt. Türelem. Nincs más dolgom jelenleg, mint türelmesen várni. A megfelelő pillanatra. És akkor…
Leül. Fogja magát és kényelembe helyezi magát a földön. Már biztos. A kölyök elmebeteg, vagy szimplán nagyon ostoba.
A zsebéhez nyúl és reflexszerűen simul azonnal az én kezem is a ruhámhoz. De ahelyett, hogy valami támadó eszközt vett volna magához, előhúz valami túlontúl gusztustalan szőrős férget. Gyűlölöm a legendás lényeket…
Szóval egy nihil. Az meg mi?
De a válasz azonnal érkezik is. Semmi ravaszság nem szorult a fiúba… Örülnie kellett volna, hogy legyőzött és eltűnnie messzire, anélkül, hogy bármit is az orromra köt. Meg kellett volna tartania a kis titkát magának. Mit gondolt, hogy nem akarom majd megszerezni? Vagy hogy talán nem tudom? Azt hiszi a pálcám nélkül nem érek semmit? Tény, hogy meglepett, de nem váltam védtelenné.
A kis állatka leírása, pedig igazán érdekes. Ki kéne irtani az összeset. 
Felvonom a szemöldököm, mikor közli hogy ne tettessem az érdeklődésem hiányát. Majdnem elnevettem magam. A fiúcskának tényleg fogalma sincs semmiről. Nem érdekel az ocsmány férge. Az sem hogy mire képes. Egyedül az érdekel, hogy miatta blokkolva van az erőm. Nem akarok attól a lénytől semmi egyebet, mint az életét. Felhasználni? Ne nevettessük egymást! Boszorkány vagyok. Nem fogok úgy védekezni, hogy a saját erőmet is elveszem.
Az, hogy újra feláll és elindul felém már, meg sem lep. Nem hiszem, hogy bármi meglepetést tudna már nekem okozni. De mégis tudna, ha végre logikusan viselkedne.
Olyan három-négylépésnyire áll meg előttem. Ott a kezében az a szörnyeteg. Mindent elmondott róla, amit csak tudni kell. Nem lesz nehéz így kiirtani az összeset, aztán majd a tetemeket mind elküldöm neki, hogy lássa mekkora egy idióta volt. Oh, szegény kölyök. Miatta fog kinyuvadni az összes kis mocskos nihilkéje.
Mivel még mindig a csípőmnél pihen a kezem, nem nehéz előhúznom belőle a tőrömet. Szépen, lassan előveszem és végig húzom az élén az ujjaim. Gyönyörűen csillan, ahogy ráesik a fény.
- Szóval – szólalok meg a hosszú hallgatásom után – Ez a kis szörnyeteg, blokkolja tíz méteres körzetben mindenki mágiáját. Oh, minő balszerencse! Ezek szerint neked csupán egy szőrős féreg a védelmi erőd, miközben nekem, ha jól látom, van egy káprázatos tőröm.
Most rajtam a sor. Elindulok féle, de meghagyom a biztos távolságot. Nem vagyok ostoba, tudom, hogy erő fölényben van velem szemben.  De mit ér az amatőr a profi ellen? Szép lassan állok neki én is körözni körülötte. Játszunk!
- Bolond vagy kicsi fiú. Nagyon bolond, ha azt hitted, nincs B tervem. Mert. Nekem. Mindig van. Másik tervem. És akkor most, hogy tudd, mekkora hibát vétettél: Nem fogsz ma meghalni. Még csak megkínozni sem foglak. És a kis kedvenced is életben marad. De! Hála neked pontosan tudom, hol keresem a fajtársait védencednek, hogy hogyan néznek ki, hogyan viselkednek, és hogy mekkora ható erejük van. Néhány hét múlva egy bagoly hozza majd el neked az összes maradványát. Te pedig sosem tudhatod majd, mikor állok majd rajtad bosszút. Lehet, hogy már holnap, lehet, hogy hetekkel később, az is lehet, hogy több alkalommal látogatlak meg és foglak szép lassan megcsonkítani, vagy épp azonnal végzek veled. Vagy előbb szép sorjában a szeretteid fogod elintézni.
Hátrálni kezdek az erdő felé.
- Most pedig egy jó tanács. Ha lehetőséged van: fuss!
És bevetem magam az erdőbe ördögien kacagva. Nem vesztettem én ma semmit. Nem úgy mit a kölyök.
Naplózva

Gordon Esterhas
Eltávozott karakter
*****


-=Defender of the Knarls=-

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2011. 09. 11. - 15:54:52 »
0

CATHRINA WOLLS

ZENE

Pár percig dermedten álltam. A füleim még mindig vörösek voltak a nő miatt. Homályosan láttam, hogy beveti magát az erdőbe, és kacag, kacag. Ez a nő bolond. Hangosan kifújtam a levegőt, és kimerülten lerogytam az egyik fatönkre, remegő kezembe fogva a kis fehér állatkát. Kis ideig csak bámultam. Nem tudtam elhinni, ami történt. A szívem úgy zakatolt, mint egy megvadult gőzmozdony. Alig bírtam megnyugtatni magam. Mikor megláttam a nő kezében a tőrt, azt hittem, hogy menten vízzé válik a lábam, s összerogyom. Azt hittem, hogy nekem fog támadni, s habár nem kételkedtem benne, hogy fürgébb vagyok, mint ő, mégis nagyon csúnyán is elsülhetett volna a dolog. A még mindig remegő kezemmel megsimogattam a kis rágcsálót, mire az békésen mormogni kezdett, s megnyalogatta az ujjaim. Remek kis állatka ez. Szomorú lenne, ha ilyen sorsra jutna. Majd fogtam és letettem a földre. Az állatka egy kis ideig még álldogált előttem, s rám nézett fekete szemeivel.
- Menjél csak! – noszogattam – Szabad vagy!
A kis rágcsáló hozzádörgölődzött a lábamhoz, majd hihetetlen sebességgel eltűnt az aljnövényzetben. Sokáig néztem utána, magamban tűnődve.
- Bár azt jó lett volna megtudni, hogy mire képes… - mormogtam magam elé, s szélesen elvigyorodtam.

*fél órával korábban*

El se hittem, hogy a nihil az én birtokomban van. Kis híján megöleltem Rezt mikor odaadta. Mekkora kincs, és mekkora lehetőségek. Az agyamban már ezer jobbnál jobb ötlet tolakodott. Ha ez nálam van, akkor senki sem villoghat azzal, hogy orvul megtámad hátulról pálcával. Valóélet stílusban nyomhatom. Ha valaki beszól, azt leütöm. Kezdve rögtön Lamartinnal. Úgyis volt egy idegesítő találkozásunk még az Északi szárnyban. Mert őt NEM lehet megijeszteni, maga a megtestesült hidegvér. Hát a padló elég hideg lesz, ha lecsapom. Persze azt is tudtam, hogy nem használhatom mindig, mivel engem is korlátoz. Totálisan. De például éjszakai kiruccanásoknál tökéletes hasznát fogom venni. Én sem fogok sokat látni, de legalább engem sem látnak. Meg hát csak kitalálom, hogyan használjam okosan. Ezekkel a gondolatokkal töltve indultam el a falu melletti kis erdőbe. Mindenáron ki akartam próbálni, hogy mire képes a nihil. Pontosan tudtam, hogy senki sem láthat meg, és senki sem tudhatja meg, hogy mi is van nálam. Ez végzetes lenne nemcsak a nihilekre, de rám is nézve. Így hát bevetettem magam a sűrűbe. Közben azon gondolkoztam, hogy mi módon teszteljem a képességeit. Persze az alapvarázsigéket, mint Lumos, Vingardium Leviosa meg társait ki tudtam próbálni random is, de kellett valami, ami élőbb. Eltökéltem, hogy keresek egy állatot, s majd azon is kipróbálom. Hátha élőlényeknél más a hatása. Kis keresés után találtam is egy apró, fehér állatkát a növények között, ami épp irdatlan szenvedéllyel falatozott egy makkot. Szinte öröm volt nézni. Nem tartott sok időbe, míg összebarátkoztunk, s sikerült a bizalmát is elnyernem, hogy felemelhessem. Zsebre tettem, s eltökéltem, hogy keresek egy tisztást, ahol végre kísérletezhetek.

*jelen*

Elindultam az erdőben. Persze tökéletesen az ellenkező irányba mint amerre a nő elfutott, még csak az kéne, hogy meggondolja magát s megforduljon. Kicsit kigomboltam a kabátom, s hagytam had fújjon be a csípős hideg szél.
- Gondolom kicsit meleg volt odabenn! – mondtam félhangosan, s megsimogattam a kabátom a mellkasomnál. Válaszul egy gyíkszerű lény dugta kis a felsőtestét. Fekete, s barna fényekben csillogó testét pikkelyek ezrei takarták, s szemei sárgán csillogtak. A muglik világában ilyenek lehetnek a varánuszok is. A különbség csak annyi, hogy a nihil mágikus képességekkel bír. Méghozzá fantasztikus eredménnyel. A gyík megkerülte a nyakam, s mint egy sál, elfeküdt. Halkan szuszogott, majd gyorsan megnyalta az arcom. Megsimogattam a fejét, s a Roxfort felé vettem az irányt. Miközben lépdeltem, végiggondoltam a történteket. Istenigazából Japánba kellett volna küldenem, de hát tehetek én róla, hogy azonnal a magyar mennydörgő fészkeinek egyike ugrik be? Mindegy. Lényeg, hogy a Fekete Özvegy egy kis ideig mással is el lesz foglalva. Mekkora poén, hogy semmit nem fognak találni, csak sárkányokat. Nah, azt megnézném! Bár már előre sajnálom. A sárkányokat, nem a halálfalókat, akiket odaküld. No, de ez már nem az én dolgom. Finoman megpaskoltam a nihil fejét, hogy közeledünk a sulihoz. Amaz azonnal visszasurrant a kabátom rejtekébe, s ha lenéztem csak sárgán csillogó szemeit láttam. Megeresztettem egy mosolyt, majd begomboltam a kabátom.
Beléptem a Roxfort falai közé, s elindultam a klubhelyiség felé.
A nihillel a mellkasomon egy nagyon mókás gondolat férkőzött a fejembe.
Vajon a Fekete Özvegy csapata akkor is azzal a húsz centis tőrrel a kezében fog hadakozni, mikor megtámadja egy mennydörgő? Mennyi idő kell majd nekik, hogy rájöjjenek, egy büdös nihil sincs a környéken?
S ha találnak egyet útközben ebből a fehér állatkából? Neki esnek majd tőrrel? Látva a kis állat gyorsaságát, ez nagy buli lesz! Szélesen elvigyorodtam és felnevettem.
Mekkora poén! Ott fogják hajkurászni azt a kis dögöt, s hogy meg fognak lepődni, mikor rájönnek egy órás üldözés után, hogy tudnak varázsolni.
Megálltam egy pillanatra, és kinéztem az ablakon. Innen pont látni lehetett a roxmortsi erdőt. Lehet, hogy a nő még mindig ott fut, és kacag, abban a tudatban, hogy a Kárpátokban kiírtja az összes nihilt?
Megvontam a vállam, és szélesen elvigyorodtam, és újra felnevettem.
Hiába a nevetés, még mindig erősebb fegyver, mint a varázslat.



Köszönöm szépen a játékot!
kacsint
Naplózva

Sabrina J. Wilder
Eltávozott karakter
*****


a legesetlenebb halálfalónak járó díj birtokosa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2012. 07. 06. - 21:45:37 »
+1

James 


Elég régen jártam erre. Nagyon-nagyon régen, s most mégis újból itt vagyok, csakhogy minden megváltozott az utolsó itt létem óta. Akkor még teljesen normális volt az élet a kastélyon belül is, senkinek nem kellett attól tartania, hogy bármiféle baja eshet ott, most meg mi történik? Mindenki retteg, szinte már sehol sincs biztonságban az ember, és én is egy lettem azok közül, akik a félelmet előidézik. Persze ebben nekem van a legkevesebb szerepem, hiszen még csak pár hete, hogy Alyson üzenetet küldött nekem Brandonnal, és elhagytam a kastélyt, na meg azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy nem vagyok éppen egy ijesztő személyiség. Bár valakinek már az is bőven elég az utálatra, hogy halálfaló vagyok.
Halálfaló.
Milyen furcsa is ezt kimondani rám vonatkozóan. Hányan gondolták volna rólam azelőtt, hogy ez valaha bekövetkezik? Tudom a választ, sehányan. Vicces is a dolog, mert fogalmam sincs, hogy nővéremnek hogy juthattam eszébe pont én, mint „ajándékba adható áldozati bárány” vagy mi a szösz. Mert ez körülbelül erre megy ki. Legyenek minél többen a gonoszok, harcoljanak Voldemortért, vagyis bocsánat, a Nagyúrért, és ha kell, haljanak meg miatta. Legalábbis én így látom a dolgot, de aztán lehet, hogy tévedek. Nekem olyan mindegy most már.
És hogy mit kerestem én Roxmortsban? Egy diáktársamat kellett szemmel tartanom. Vagyis már csak volt diáktársamat. Szegény lánynak az egész családja megfigyelés alatt áll, de azokat a „profik” végzik, a kastélyban pedig nyúzzák őt rendesen, most meg a kirándulása alkalmával itt vagyok neki én. Persze csak messziről.
Úgy gondolták, hogy ez még egy teljesíthető feladat a számomra az elején (nem sokára úgy is bedobnak a mély vízbe), mert ráadásul ha elszúrnék valamit, akkor a faluban tartózkodó halálfalók könnyen kézbe tudják venni az ügyet. Igaz, nem tudom, mit szúrhatnék el, meg, hogy szegény lány mi rosszat tudna tenni (gondolom megszökik, vagy hasonló), de az tuti, hogyha bármi gyanúsat is észrevennék, akkor sem biztos, hogy képes lennék megtámadni őt. Vagy akár megölni. Csak annyi a szerencsém, hogy ez egyedül csak a mai napra érvényes, mivel ugye ma van a roxmortsi kirándulás, és ezért ide én is eljöhetek, nem úgy, mint a kastélyba. Oda többé már nem mehetek vissza. Pedig mennyire hiányzik az egész, még a nyomorult mágiatörténeti órák is! Még ott is szívesebben lennék jelen pillanatban.

Kicsit unalmas is volt a megfigyelősdi, meg hogy rejtőzködve kellett szemmel tartanom, amíg ő a barátnőjével a hegyeket fedezte fel, és az ott lévő erdőt, az egyedüli izgalmat az jelentette, hogy figyelnem kellett, nehogy zajt csapjak.
Nem tudom mennyi idő telt el, mire találtak egy kisebb tisztást, ahol el is időztek egy darabig, így én is lepihentem egy kicsit, és a karomat kezdtem el vizsgálgatni, pontosabban a már rajtam lévő Sötét Jegyet. Óvatosan végighúztam rajta az ujjam, de fel is szisszentem, mivel még csak nem rég került fel, és hát igen, mondhatni nem volt túl jó érzés, ráadásul kellemetlen emlékeket idézett fel bennem az elmúlt hetekkel kapcsolatban. Szóval inkább abbahagytam a mazochizmust.
Felnéztem, hogy áll vajon a kedves megfigyeltem, és rá kellett jönnöm, hogy az bizony itt hagyott. Előjöttem a helyemről, hogy jobban körbenézzek, de valóban nem volt sehol, s kellett pár másodperc, hogy felfogjam, akkor ez most mit is jelent nekem.
- Ez nem lehet igaz! – kétségbeesetten döntöttem neki a hátamat egy fának, és minduntalan csak az cikázott végig az agyamon, hogy képes voltam elszúrni. Elszúrtam a legkönnyebb dolgot, amit csak kaphattam volna. Ennél jobban már nem is alakulhatnának a dolgaim…

Naplózva

James Wolf
Eltávozott karakter
*****


• a farkas •

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2012. 07. 08. - 14:55:33 »
+3


   Megvártam, míg rendesen kiérek a faluból, majd pár terebélyes fa mögé vonultam, melyek biztos takarást nyújthattak. Senki sem fog meglátni, ez pedig most a legfontosabb. Ha megtudják, hogy animágus vagyok, bszhatom az egészet!
   Ha valaki látta is, hogy eltűnök a kisebb facsoport mögött, nem adott jelet, még akkor sem, mikor már terebélyes, sötét szőrű farkasként lépkedtem ki onnan. Megráztam magam, imádtam, hogy a szél belekap bundámba, teljesen más érzés volt négy lábon szelni a világot. Igen, kissé még kimerítő, de fantasztikus. Azt hiszem megszállott lettem, manapság sokkal jobban szerettem farkasként lenni, mint emberként. Ha tehettem volna, ha lett volna elég erőm, sokszor vissza sem alakultam volna, ám ha egész éjjelekre maradok ki, azért az gyanút kelt.
   Az egyik kerítés mellett egy macska nyávog. Rámorgok, és elfutok mellette. A kerítéshez tartozó viskó elhagyatottan áll, az ajtó lóg a keretben. Nem hagyom, hogy gondolataim elkalandozzanak, nem fogok azon tépelődni, vajon kik élhettek itt, s mi történt velük. Egyszerűen már nem akarok több fájdalmat elviselni, mint amennyit közvetlenül szükséges.
   Egy vékony, hegyi ösvényre kapaszkodtam fel. Teljesen más volt így ez az egész, hegyes karmaim, és puha mancsaim sokkal több lehetőséget biztosítottak számomra, hogy megtaláljam a tökéletes helyet, ahol majd eltölthetem a délutánt. Természetesen Barbival. Elvileg egy óra múlva találkozunk lent, a fáknál, ahol átalakultam. Addigra keresnem kell egy csöndes, s legfőképp rejtett helyet.
   Sokkal kisebb vagyok, mint emberként, így könnyen elférek apró helyeken is. Átbújok egy lyukon, mely két szikla összeölelkezése alatt nyílik, s egy kis tisztás tárul szemem elé. Pár fa betakar, de látom az utat, mely ide vezet, gyalog is meg tudjuk tenni. Tökéletes. Előre lépek, hogy körbejárhassam a helyet, de ekkor különös szag csapja meg orrom. Farkasként az érzékeim sokkal élesebbek, így könnyebben kiszagolhatok dolgokat, bár a rendes farkasokétól még mindig távol áll.
   Visszahúzódók, lapítok, ahogyan azt egy igazi farkas tenné. Ha meg is látnak, nem fognak gyanút. Tekintetem eközben kutat. Ember után, hiszen a szag félrevezethetetlenül az volt. Éreztem már. Rengetegszer. A tisztás üres, azonban nem messzire tőlem, szintén takarásban egy fiatal lány. Sötét haj, sötét szemek. Sabrina.
   Egészen a szikláig húzódok, ahol aztán visszaalakulok eredeti formámba. Kissé még lihegek a kimerültségtől, de nem tétovázok. A lányt már egy ideje nem látni a Roxfortban, a pletykák azt állítják, halálfalónak állt. Vagy állították. Ez lényegtelen.
   Ahogy csak tudok, közelebb lépek hozzá. Nem nyúlok pálcámhoz, ismerjük egymást, és bármennyit is változtunk, tudom, hogy nem fog rám támadni. A karján lévő tetoválást viszont nem tudom figyelmen kívül hagyni. Valami megmagyarázhatatlan méreg gerjed bennem. Nem tudom miért, csak igazságtalannak találom ezt az egészet, nem hiszem el, hogy ez az ártatlan lány önként és dalolva állt be közéjük!
- Jó az új tetkód. – vetem oda neki, mindenféle köszönés nélkül. Nem haragudhatok rá, nem ő a hibás! – Mondd, milyen érzés viselni? – fejem kicsit oldalra billen, arcom elgondolkodó kifejezést ölt. A maró gúny perzseli a levegőt. Le kell higgadnom.

Naplózva


Sabrina J. Wilder
Eltávozott karakter
*****


a legesetlenebb halálfalónak járó díj birtokosa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2012. 07. 09. - 08:41:26 »
+1

James  

Csak bámultam magam elé, és az járt a fejemben, hogy nekem nem itt kéne lennem. Nekem is ugyanúgy a faluban kéne járkálnom a barátaimmal, vagy csak a többi diákkal, mindenféle rejtőzködés nélkül. Nem az lenne a feladatom, hogy a volt társaimat kövessem, és akkor nem lenne rajtam ekkora nyomás, mint most. Mert még ha csak egy ilyen kis feladatot is kaptam, ki tudja, mi lesz a büntetésem, ha nem kerítem elő minél előbb a lányt.
De nem volt erőm továbbindulni. Egyszerűen képtelen voltam megmozdítani a lábaimat. Túl sok volt ez az egész, túl hamar szakadt a nyakamba mindez, és én erre nem voltam felkészülve. Dühös voltam Alysonra, amiért képes volt ezt tenni velem, de dühös voltam saját magamra is. Hiszen választhattam volna. Vagy ez, vagy a halál, de én túlságosan is gyáva voltam ahhoz, hogy szembe merjek nézni a Zord Kaszással. Szimplán csak megijedtem, és önző módon csak arra gondoltam, hogy még túl fiatal vagyok feladni az életem, és annyi minden vár még rám. Szörnyű ember vagyok!
Sóhajtottam egy nagyot, s próbáltam késztetésre bírni a lábaimat, hogy indulni kéne. Már majdnem engedelmeskedtek, már majdnem… csakhogy lépéseket hallottam meg magam mellől. Lemerevedtem. A legelső gondolatom csak az volt, hogy vajon mennyit láthatott eddig, meg hogy lejött-e neki, hogy figyelem azt a lányt, aztán már az szaladgált a fejemben, hogy most mit kéne tennem. Lelepleződtem, ezért öljem meg, vagy támadjak rá? Nem vagyok biztos benne, hogy ez menne, sőt, az sem száz százalék, hogy meglátott. Lehet, hogy csak most vett észre.
Kezem automatikusan pálcámhoz kapott, a szívem a torkomban dobogott, de az ismerős hangra összerezdültem. Ez James!
Ismét nyeltem egyet, és nem mertem feléje fordulni. Nem tudtam a szemébe nézni, főleg amiatt, mert a karomat nem fedte semmi. Sejtettem, hogy előbb-utóbb észre fogja venni az egyáltalán nem oda illő tetoválást, de nem számítottam rá, hogy azonnal kiszúrja. Önkéntelenül megérintettem, s szavai tőrként hasítottak a szívembe. Ránéztem, gyomrom pedig összeugrott. Igazából most szembesültem a kegyetlen valósággal, hogy mi is lett belőlem, és hogy ez mit vált ki az emberekből.
- Elhiheted, nem túl kellemes. – feleltem tömören a kérdésére, mert azt elmondani úgy sem tudtam volna, hogy mit is érzek emiatt a nyomorult Sötét Jegy miatt. Az egyszerűen leírhatatlan, másnak fogalmam sincs, miért okoz ez örömöt. Ebben semmi jó nincs!
Beleharaptam az alsó ajkamba, és gondolkoztam, hogy most mit is kéne tennem. Ellöktem magam a fától, de nem mentem el, csak megálltam Jamesszel szemben, s mélyen a szemeibe néztem. Most biztos utál. És ez fájt, mert ez nem én vagyok, ez nem az igazi énem.
- Ne nézz így rám! Kérlek! Nehogy azt hidd, hogy én ezt szeretném! Mert nagyon nem. Szóval, ha akarod, nyugodtan átkozz meg, vagy tudom is én. Itt van előtted teljes életnagyságban egy halálfaló. – hogy mire föl ezek a szavak? Megbántam a döntésemet. Azóta rá kellett jönnöm, hogy inkább a halált kellett volna választanom, és ahogy ott álltam James előtt, szemeiben láttam egyfajta megvetést, amitől hirtelen újból gombóc keletkezett a torkomban, de sikerült elnyomnom az előtörő könnyeket. Én nem vagyok elég erős ehhez az egészhez.
 
Naplózva

James Wolf
Eltávozott karakter
*****


• a farkas •

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2012. 08. 16. - 12:19:45 »
+3


   Régen, még nagyon régen James Wolf gyűlölte a halálfalókat. Megvetette őket, és az volt az álma, hogy felnőve halomra gyilkolja őket, hiszen ezek rossz emberek. Az a James Wolf még gyermek volt, és dühös. Dühös az egész világra, az emberekre, és lázadt minden ellen. Egyedül a bosszú lebegett a szeme előtt, a szüleit akarta megbosszulni. Mindent eköré épített fel, tervezgetett, és várta a pillanatot, hogy találkozhasson egy igazi sötétvarázslóval. Aztán kapott egy lehetőséget. Nem is egyet, de elbukott. Ezután nem sokkal az a James elveszett. Felnőtt, s akivé lett, az mindent másként látott, másként értékelt. Már nem gyűlölte tőből a halálfalókat. Inkább felhasználta őket. Új célt tűzött ki magának, s hogy elérje, szövetségre lépett szülei gyilkosaival. Ezáltal lett árulóvá. Ezáltal lett más. Egykori barátai ezért köpnek utána a folyosón, s ezért gyújtanak rá öltözőket.
   Minden csak az én hibám. Egy fokkal sem vagyok jobb Sabrinánál, sőt! A különbség csupán annyi, hogy az én alkaromra nem varrták a jelet. Még. Ki tudja, mit hoz a jövő, ki tudja mikor kényszerül mindenki Tudjukki irányítása alá, cserébe az életéért.
   Kifújom a levegőt, s egyik lábamról a másikra nehezedek. Megvárom, míg kicsit lehiggadok, s csak ezután folytatom. Nem rá haragszom, hanem arra, aki ezt tette vele, hiszen még mindig nem vagyok képes elhinni, hogy saját akaratából állt be Tudjukki szolgálatába. Szavai csak megerősítenek ebben.
- Nem foglak megtámadni. – jelentem ki, s hangom cseppnyit megremeg. Ujjaim végigsimítanak a varázsvessző vonalán, mintegy vigasztalva, hogy dühöm erejét most nem adhatom át neki. Hiszen nem lenne helyes. Ha megtenném valóban árulóvá válnék. Nem a többieket árulnám el, hanem önmagam. Igen. Nagyot nyelek, s mintegy magam hitegetve szótlanul bólintok. Igen. Ő Sabrina, ismerem, és ő sem támadott rám. Nem tehetem.
- Ki tette ezt veled? – lépek hozzá közelebb, és hátam az egyik fának vetve felé fordulok. Szemeimmel arcát fürkészem, próbálom kivenni érzelmeit. A pálcám elrakom, s ujjaim szinte automatikusan találják meg a nyílást a zsebekhez. Fogalmam sincs, hogy miért van itt, és nem tudom, mégis mennyire siet, de nem is érdekel. Beszélgetni fogunk.

Naplózva


Sabrina J. Wilder
Eltávozott karakter
*****


a legesetlenebb halálfalónak járó díj birtokosa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2012. 12. 21. - 20:14:14 »
+1

James  

Nyeltem egy nagyot, ezzel is elfojtva magamban az előtörő könnyeket. Nem szabad gyengének lennem, többé már nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Túl sokszor támaszkodtam már a többiekre, túl sokszor hagytam, hogy helyettem oldjanak meg mindent. De most már magamra vagyok utalva. Belekerültem egy olyan játékba, ahonnét nincs visszaút, és ahol a gyengék elesnek. Ha nem vigyázok, én is könnyen elbukhatok.
Csak álltam ott Jamesszel szemben. Vártam, hogy megtámad-e, s bár szavai arról adtak tanúságot, hogy esze ágában sincs, mégis gyanúsan méregettem a pálcáját. Ha van valami, amit idáig megtanulhattam, akkor az az, hogy senkiben sem szabad feltétlenül megbízni. A naivitás itt csak rossz irányba terelheti az embert, ahol könnyen megjárhatja, ha nem óvatos. Nekem pedig óvatosnak kell lennem ezentúl.
Kérdésére tekintetem a földre siklott, de továbbra sem mozdultam. Tulajdonképpen csak elgondolkodtam. A legegyszerűbb lett volna rávágni, hogy Alyson tette ezt velem, de ha jobban megnézzük a tényeket, akkor ez koránt sincs így. Ő csak választás elé állított, az igazi döntést nekem kellett meghoznom. Én pedig rossz döntést hoztam. Érzelmi roncsot csináltam önmagamból.
Pillantásom ekkor ismét egykori évfolyamtársamra tévedt, s megállapodott rajta. Vajon mit gondol rólam? Mennyire vet meg mindezért?
- A nővérem… - kezdtem, de aztán megálltam. Egy belső hang szólalt meg, amitől mély lélegzetet vettem. „Gyáva!” – Vagyis én. Én tettem ezt magammal, ő csak arról tehet, hogy választanom kellett. – nehéz volt ezt kimondani, de végül beismertem. Én vagyok a hibás a mostani helyzetemért.
Gondterhelten kifújtam a levegőt, s megfeledkezve a küldetésemről leültem a fa tövébe. A tisztást végigpásztázva megannyi emlék tódult az agyamba, amik alapesetben megmosolyogtattak volna. Ez most nem ment. Csupán keserű mosolyra húzódott a szám, mikor visszagondoltam azokra a pillanatokra, amikor Christiannal itt a hegyekben mászkáltunk, és tulajdonképpen itt jöttünk össze. Hiányoztak azok a percek, és persze hiányzott maga Chris is. Pedig alig pár hete jöttem el a kastélyból, de ez az idő mégis éveknek tűnt, és az odatartozó emlékeim már csak halvány felhőkként úszkáltak a fejemben, melyek bármelyik pillanatban eltűnhettek. A mostanában történtek minden jó élményt kiűztek a fejemből, egyszerűen már képtelen voltam boldogan visszatekinteni rájuk.
- És te miért vagy itt? – néztem fel a srácra. Mert miért is ne? Váltsunk témát ilyen lazán, mintha nem arról lenne szó, hogy szinte mindenki ellenségévé váltam. Különben is, ha valakivel találkozója van errefelé, akkor jó lenne tudnom, mert akkor eltűnök. Ahogy egyszer már megtettem.
 
Naplózva

James Wolf
Eltávozott karakter
*****


• a farkas •

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2013. 01. 24. - 17:08:56 »
+3


   Hátam kényelmesen a fának vetve figyelem a lány arcát, ahogy beszél. Nem igazán tudom eldönteni, mégis mit kéne tennem, vagy mégis mi lenne a helyes cselekedet egy ilyen szituációban. Bevallom, frusztrálva érzem magam, már csupán a jelenlététől is, pedig igazán hozzászokhattam volna a sok halálfalóhoz magam körül, de ez most más. Ő Sabrina, rá nem tudok úgy tekinteni, mint egy halálfalóra, ő mindig csak az a Hugrabugos csaj marad az évfolyamból, aki kedvesen mosolyog rád, és soha egy rossz szót sem szól. A lány, akit alaptermészeténél fogva mindenki kedvel.
   Most pedig a lány, aki félelmet hoz, s könyörtelenül gyilkol, a halál előfutára, s falója, akárcsak újdonsült társai. Sosem gondoltam volna, hogy valaha eljön a pillanat, mikor de Crassohoz, vagy Grayhez hasonló férgekkel említhetem egy lapon a lányt. És az ártatlansággal, s annak védelmével mi lesz? Hova tűnt minden érték, melyet valaha fontosnak tartottunk, teszem azt, a fiatalkorúak védelme a rezsimmel szemben? Nem. Ez így nagyon nincsen rendjén.
- Akkor a nővéred egy bolond, sőt. Hogy nevezheted egyáltalán még mindig a nővérednek? Azok után, amire kényszerített, én nem lennék képes rá. Mégis milyen jogon tehet ilyet veled? – kelek ki magamból kissé, s lendülök bele hevesen a dolgokba. Én nem fogom annyiban hagyni, még ha sok közöm nincs is a dologhoz. – Miért nem próbáltál valami kiutat keresni? – most már a szemébe nézek, s ha ő is ezt teszi, remélem nem látja meg a valódi érzelmeim enyéimben. Hogy miért? Nem tudom, talán mert nem sok ember díjazza, ha megszánják, ha sajnálják, sőt, sokan még a segítő kezet is eldobják maguktól, s én… nem tudom, csak azt érzem, hogy valahogy segítenem kell ezen a lányon, mert ami vele történik, az szörnyen igazságtalan. És hogy nem hagyhatom ezt. Az oké, hogy engem kitaszítanak, és utálnak, legyen, erős vagyok, legalábbis szeretem ezzel áltatni magam. Nekem már nem árthatnak többet, de a körülöttem élők életét nem hagyom szét esni. Aki kicsit is számít, mint mondjuk Sabrina, nem élheti meg ezt.
- Az lényegtelen. – vonok vállat egyszerűen. Nem számít most Barbi, és még ha jelen pillanatban számítana is, hogy közeledik, Sabrinának nem kéne tudnia róla. Szinte biztosan tudom, hogy egyből menekülne, nem akarná, hogy Barbi tudja, mi történt vele, s nem azért mert óvni akarná, nem. Csakis önmagát mentené a kínos helyzetből. – Az viszont már lényegesebb, hogy te miért vagy itt. Ilyen közel a Roxforthoz, vállalva a kockázatot, hogy bármelyik volt diáktársad megláthat. – mosolyodok el fölényesen, s karjaim összefűzöm mellkasom előtt. Én is éreztem a csöppnyi fenyegetést hangomban, de kérem, mégis kinek dobhatnám fel? Mármint az évfolyam- és háztársainkon kívül, akik egyébként nem is hinnék egy szavam sem.
- Figyelj. – engedem le kezeim, majd leguggolok hozzá, térdeimen támaszkodok. – Én tudok segíteni neked. Csak… - nagyot nyelek, izgatott vagyok, mert nem tudom, hogy lenne helyes, hogy kéne megtennem, amire készülök. Hiszen nem teszek ilyet minden nap, nem mentek meg halálfalókat önmaguktól, a sorsuk elől, ez nem szokásom, sőt, senkinek sem az. Soha senki nem foglalkozik vele, a halálfalóknak milyen sors jut, ideje hát valakinek úttörőnek lennie, s elkezdeni ezt az egészet. Bízok benne, hogy jó emberrel kísérletezek. - … csak ha te is akarod. Ha te is szabadulni szeretnél. Tudom, hogy ettől nem könnyű. – a kezére mutatok, a jel felé. – De én segíthetek neked. – a szemébe nézek, s most egyetlen célom van: elnyerni a bizalmát, s meggyőzni magam, hogy valóban méltó is rá.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 12. 17. - 08:53:20
Az oldal 0.111 másodperc alatt készült el 52 lekéréssel.