Rozsdás Torony

Roxmorts legigénytelenebb és legunalmasabb építménye a Rozsdás Torony. A torony tonnás harangja minden nap, pontban éjfélkor megkondul kétszer, igaz az építményben nem lakik senki már jó ideje. A harang teljesen dísztelen, csupán felső búbján van egy aprócska karcolat: egy név. Sally Belby neve. A falubeliek sosem találtak semmi feljegyzést arról, hogy ki lehetett ez a hölgyemény, ezért -jobb ötlet híján- elnevezték a harangot Sally-nek.
Úgy tartják, hogy mikor Sally megszólal, az erdő közeli fái között feltűnik egy fehér hálóinges leány gyöngyházfényű alakja. De ez csak helyi szóbeszéd...

[Elnézést! Woo-wooh- woo! Bocsesz!]

  Őrülten száguldottam egyre kijjebb a faluból, a település széléhez egyre közeledve. Szikláról sziklára, macskakőről macskakőre szökkentem, bravúrosan kikerülve az utcai tömeget.
   - Elnézést! Woo-wooh- woo! Bocsesz! - szinte tökéletesen szlalomoztam az emberek között, mentem amerre a szem ellát előre és csakis előre!
   Az első roxmortsi hétvégén rengeteg diák szabadult ki a kis falucskába, amit valósággal elleptek. Nem csoda, sőt, már előre láttam, hogy ennyien menekülni fognak. Mindenki kihasználta az alkalmat, hogy elszabaduljon a kastély falai nyomasztó sötétjéből, a halálfalók, a tanárok, és a mardekárosok gyűrűjéből. Iggeeeeen, direkt vettem mindenkit külön csoportba! Hmm... Ez vajon már rasszizmusnak számít? Nem hiszem, hisz" nem a bőrszíne, vagy más egyéb megkülönböztető jelzője miatt gondolok ilyeneket... És mi lenne, ha...
   - Óóóóó! Vigyázaaaat! - visítottam hangosan, megfékezhetetlen gyorsasággal.
   Ijedtemben becsukott szemmel száguldottam bele az ötödévesek csevegő csoportjába. Vártam, hogy becsapódjak, de ahogy hallottam a szitkozódó csúúúnya szavakat, kiköveteztettem, hogy már elszáguldottam mellettük, tehát... KI KÉNE NYITNI A SZEMEMET!
   Majdnem időben ugrottam egy óriásit, így átugorva az utcai virágosládában ágaskodó leander-bokrot. Nem teljesen pontosan érkeztem a földre, így hatalmas léptekkel, imbolyogva, de végül stabilan rohantam tovább.
   Vállaimnál megmarkoltam a két vaskos pántot, ami jelezte, hogy még a hátamon van a hátizsákom, ami eddig kenguruként ugrált utánam. Még jó, hogy benne van a tokjában, különben már széttört volna a Kicsikém! Igen, jól gondolod, ő az én Szerelmem, a Picikém!
   Egyre kijjebb haladtam, egészen a falu széléig, a Fő utcát pedig már elhagytam rég. Két dolog miatt viselkedtem ámokfutóként. Egy: alkonyodott már, és nekem még szükségem volt a Napra, szükségem, vili?! Kettő: alkonyodott, és hamarosan indulnunk kellett vissza az iskolába, de nekem még volt egy igenfontos elintéznivalóm. Pontosan! Füvet vásároltam! Azt hiszed, mi? A fenéket, a Rozsdás toronyhoz tartottam épp.
   Húúúúhaaaaa! Kifulladtam! És azt hiszem... azt hiszem szúrt a...z... oldalam!
   Jobb kezemet az oldalamhoz szorítva, lihegve mentem tovább sebesen, mit sem törődve, hogy mindjárt megfulladok. Már...csak...pár... méter...!
   - Hogy a rézfán fütyülő lópity-pity! - nyögtem halálomon. - Meghalok! -
   Kezemmel kitámasztva a torony falát, szorítottam a hasfalamat. - Öh! -
   Elrugaszkodtam a faltól, és lehámozva magamról a táskámat, megkerestem benne a vizes üvegemet. Nem is vizet kellett volna hoznom... hanem valami frissítőbbet! Ne mondd, hogy a víz a legfrissítőbb, mert, mert, mert...mert nem!
   Ahogy kinyitottam, a szénsav elszelelt, de jött utána a hab is. - Óóó, hogy nem...
   Idegesen toltam el magamtól minél jobban az üveget, hogy ne menjen a ruhámra.
   Ahogy felnéztem az égre, megállapítottam, hogy még van körülbelül fél órám, amikor valami tompa zsivajt hallottam. Itt? Hiszen itt csak én vagyok, az Isten szerelmére!

[|Nade|]

|Nade|

~Ilyen nincsen! Hogy alacsonyodhattam ilyen színvonalra... Ki vagyok én? Valami oviapu?~ Dühöngött magában és legszívesebben felrobbantott volna minden épületet és sóbálvánnyá változtatta volna az összes szembejövőt.
~Egy magánnyomozó vagyok, egy likvidátor. Az oké, hogy én csinálom a piszkos munkákat, de nem ilyen gyerekeseket...~ Nem nagyon bírta fékezni magát, és ez a mogorva tekintet arcára is kiült. Mint egy gép menetelt előle, robusztus léptekkel, a diákoktól tömött utcán ijedten álltak félre a kisebb csoportok a feketébe öltözött rejtélyes alakot látva. Hallotta is, hogy egyszer két kisebb összesúgott mellette. "Te, ez egy halálfaló?" Az alkalmat kihasználva gyilkos tekintettel fordította feléjük a fejét, mire azok összerezzentek és gyorsan odébbálltak.
~Azért van ebben némi humor is...~ Egészen torz mosolyra húzta száját, nem tudni, hogy az egész mozdulat erre volt szánva, vagy csak szokatlan volt szakállával, és majd később megszokják. Mert bizony, arcszőrzetet növesztett, úgy döntött ugyanis, hogy ez jobban illik zsebpiszok-köz hangulatú mindennapjaihoz, mint mindig szépen borotvált arca, mellesleg azt mondták neki, hogy így tiszteletet parancsoló a megjelenése, főleg, ha a fekete 'munkaruháját' veszi fel. Ez pedig nem más, mint egy elegáns, hosszú fekete talár, amire egy csuklya van varrva. No nem kontármunka ez, hogy Smoke csak úgy odatűzte, hanem így rendelte meg a szabászatban. Ott is hagyott érte jó pár munka pénzét.
~És még nem is fizet jól...~ Jutott eszébe előbbi panasza, merthogy most a Roxfortnak dolgozott. Vagyis nem konkrétan az egész intézménynek, hanem az átnevelési programmal foglalkozóknak. Egy bizonyos mugli születésű 'Nadine Moreau' nem mutat túlzott érdekeltséget a program iránt, és feltételezhető, hogy súlyos szabályhágásokat követ el szabadidejében, ezért meg kell tudni a lehető legtöbb információt róla, és kötelessége ellenőrizni, hogy a legmegfelelőbb tudat jegyében cselekszik-e. Valahogy így szólt a hivatalos megfogalmazása annak, hogy próbálja a lehető leghitelesebb bizonyítékot felmutatni, vagy éppen rajtakapni azon a szerencsétlen lányt, hogy a 'Voldemorti-tanok' ellen tesz. Szerette ezt a szót, részben azért, mert ő találta ki, részben azért, mert szerinte tökéletesen leírta a jelenkort. Gondolataiból egy távoli kiabálás ébresztette fel 'Óóóó! Vigyázat!'. Rögtön oda is fordította fejét, de akkor rájött, hogy nem is volt olyan távoli ez a hang, mivel a furcsán ismerős lány az ő vállába kapaszkodott bele finoman, hogy el ne essen a nagy futásban, majd szó nélkül tovább viharzott, egyenesen a horizonton meredező öreg torony felé.
~Ki volt ez?~ Tanakodott, majd hirtelen talárja egy rejtett zsebéből fényképet vett elő, amin egy 15 éves szőke, láthatóan életvidám lány integetett. A háttér a Hollóhát klubhelyisége volt, felismerte ugyanis a hollóval díszített függönyöket.
~Basszus...~ Futott át az agyán a felismerés, és gondolkodás nélkül behúzódott egy mellékutcába, ahonnan a toronyhoz hoppanált. A lány szerencsére még nem volt sehol ilyenkor így békességben felment a régi lépcsőn ami valósággal nyögött a férfi súlya alatt. Egészen a harangig felment, és kiült egy ablakba. Inkább fogalmazzunk úgy, hogy egy szabályos formájú kellőképp tágas lyuk párkányára. Hátát a falnak támasztotta, Jobb lábát felhúzta, és azon pihentette kezét, a másikat pedig lógatta. Kifelé bámult, a bejárattal szemközti irányba, de fülét mindvégig hegyezte.
~Ne rejtőzködj, hanem kezdeményezz véletlen beszélgetéseket, így nem leszel idegen, ha máskor esetleg észrevesz, és nem fog rögtön arra asszociálni, hogy követed... kivéve, ha paranoiás... de elviekben nem az...~ Idézte fel magában tapasztalatait és foglalta össze egy mondatban. Ezt leginkább azért teszi, hogy ellenőrizze magát, jól csinálja-e amit csinál, de már az is megfordult a fejében, hogy könyvet ír.
Kicsit összerázkódik a trappoló, majd elcsendesülő léptek zörgésére, és gyorsan előkapja pálcáját, majd pár intéssel felemel egy téglát és leejti, és a pálca is visszakerül a mélybe.
~Gyere a papához Nadine...~

[Hát ilyen nincs...]

   - Hát ilyen nincs... - mormogtam az orrom alatt, mint egy óvódás, és megvártam míg elpezseg az utolsó savhabocska is, így megmaradt az ásványvizem jó 20%-a. Ffffantasztikus, nem? No sebaj, végül beleittam, sőt le is húztam egyszerre, mintha csak Jack Daniel's lett volna. Mondjuk nem volt nehéz ezt a pár kortyot, de vállat vonva elsüllyesztettem a táskám mélyébe, de egyben egy nagy kipárnázott dobozkát is kihúztam belőle. A dobozon egy csodálatos cserélhető objektíves, szinte tökéletes fényképező gép virított, s másodperceken belül ez a kép élő mása a kezemben pihent. Nyakpántját átbujtattam a fejemen, és bekapcsoltam a Kicsikémet! Körbenéztem, felmértem a fényviszonyokat, és ahhoz mérten beállítottam a kis kütyüt. Cöhh, mibe fogadunk, hogy ez semelyik aranyvérű-mániás Frankeinstein nem bírta volna még bekapcsolni sem! Háhá, ebben jobb vagyok, ebben jobb vagyok! Büszke is voltam rá, de persze ezt nem hangoztattam, hiszen nem volt kedvem mindig verekedni... Nem mindig...
   Belenéztem a kis kukucskálóba, és fókuszáltam, majd felemelve a masinát, a torony csúcsára irányítottam. Egy kicsi állítgatás itt, egy kicsi állítgatás ott! Hmm... Profi vagyok, én mondom!
   Először is a "Selly Belby" feliratra fókuszáltam, egy aprócskát zoomoltam, és lenyomtam a fém gombocskát, mire villant egy nagyon a vaku. Kiadtam egy alig hallható nyögést, és ellenőriztem a fotót. Hát ez bedurrant... akarom mondani, túl fehér lett, túl lett exponálva. Na még egyszer!
   Ismételten felemeltem a fényképezőgépet, de most nem haladtam tovább egy ablakszerű mélyedésnél. Ott megállt a kezem, és elemeltem a fejemet az üvegtől.

   - Mit üldögélsz ott, mint egy jóllakott galamb? - mosolyodtam el, majd komolyabb hangnemre váltottam (már amennyire komoly tudok lenni). Kissé szemembe sütött a Nap, így csak hunyorítva szóltam hozzá. - Megtennéd, hogy kiállsz a képből? -
   Hunyorítva kiveszem egy férfi alakját, így nem hagytam abba a pofázás.
   - Bár ha van ingered és meglepő módon előtörő, fékezhetetlen vágyad, arra, hogy bepózolj, én mindig is akartam egy modellt. - ajánlottam, majd mivel már kezdett idegesíteni a Nap, pár lépést előre léptem, hogy a torony árnyékából figyelhessem meg a srácot.
   Srác... kröhöm... vagyis... pontosabban férfit, ugyanis nem tűnt túlságosan diákféleségnek, sőt az enyhe borosta egyfajta szigorú hatást is keltett. Hmm... érett pasi, nyami! Ha randizós-fajta lennék, most rögtön felcsípném, csak az a baj, hogy megfogtam, hogy én SOHA TÖBBÉ NEM RANDIZOM! Úgyhogy a hapsi bánhatja, hogy egy ilyen felejthetetleeeen lehetőséget szalaszt el, mint én... Na, persze. Pofán is röhögne, ha elkezdenék vele flörtölni.

[|Nade|]

|Nade|

Némileg kezdte idegesíteni a túl nagy eseménytelenség, mert egy darabig csak nem akart jönni a lány ide fel.
~Biztos azt hitte hallucinál...~ Jutott eszébe az ötlet, és már azon volt, hogy ismét előkapja a pálcáját, de ekkor meghallotta a riasztóbűbájjal is felérő recsegést, ami még a nála valószínűleg sokkal könnyebb lány léptei ellen is tiltakozott. Visszafordult a táj felé. Ösztönösen mérte fel a terep adta lehetőségeket, habár nem nagyon hisz abban, hogy menekülőre kéne fognia a dolgot, de hiába ez a gondolata, kíváncsi énje csak nem tudott megállni. Pontosan az a kíváncsi énje, ami gondolatban már valami sablon akciófilmbe beillő jelenet főhőseként tetszelgett, aki épphogy el tudott menekülni a gonosz halálfalók elől, merthogy ez egy hatalmas csapda és őt akarják elkapni, úgy, hogy százfülé főzettel felvette valaki a lány alakját. Sajnos még így, 27 évesen se lett mentes az effajta gondolatoktól, de legalább mostanra már jobban el tudja különíteni a valóságtól. Mostanában folyamatosan egy gondolat foglalkoztatja: papírokat hamisít és felveszi egy muglifiú alakját, és ismét a Roxfortba fog járni...
~Hehe... senki se merne újat húzni velem... kitűnő rbf-ek, és ravaszok...~ Már-már büszke is volt magára, hogy ilyen eszes 'csalást' talált ki, sőt ha továbbfojtatja szinte biztos, hogy még most el is kezdene szervezkedni, de ebből az irreális ötletből visszarántotta egy csengő hang. Lassan odafordította a fejét a lány felé, és örömmel vette észre, hogy ez a képen szereplő, és nem úgy kezdte a beszélgetést, hogy Avada Kedavra. Ez mindenképpen pozitívumnak számít a mai világban. A galambos megjegyzésre nem válaszolt semmit, csak szépen lemászott, és elindult volna a lány vonala mögé, hogy biztos ne zavarja őt...
~Micsoda?~ Állt meg hirtelen és ráncolta össze a homlokát. Csak most fogta fel, hogy a lány valami képet emlegetett, és mindössze ekkor tudatosult benne, hogy a lány kezében nem egy furcsa alakú fekete láda van, hanem egy mugli fényképezőgép. Gyerekkora egyik nagy szerelme (természetesen minden ilyen 'kapcsolatnak' a varázsvilág vetett véget. Az, hogy pár szóval és intéssel szinte azt csinált, amit akart, sokkal izgalmasabbnak tűnt akkor még, mint holmi fényképezőgép).
- Váú... - csúszott ki a száján, majd szép lassan tovább bandukolt fel se fogva a Nadine utolsó mondatát (talán jobb is.) - De rég láttam ilyet... - szólt nosztalgikus hangon és egy darabig csak a csodálatos eszközt nézte, majd mikor elmúlt a múlt varázsa, gyorsan eszmélt és szokásához híven beletúrt a hajába.
- Mellesleg Smoke vagyok. Te pedig... - várt a lány szájából a nyilvánvaló befejezésre, de azért biztosabb az ő szájából hallani, mint valami elmebeteg halálfalóéból.

[Köszike!]

   Talán kicsit megtorpantam, amikor leesett a tantusz, hogy egy felnőtt férfivel beszéltem, és az agyamon egy röpke pillanatig átfutott a merész gondolat, hogy mostantól magáznom kellett volna, de már kissé cinkes lett volna, hogy előbb majdnem kifiguráztam, most meg tékozló kislány módjára, szégyenkezve elnézést kértem volna, és azonnal tisztelettel fordultam volna hozzá. Jó-jó, a tisztelet meg miegymás ezután is meglesz, ígérem (!), csak mégsem nyalom ki a ...
   - Köszike! - mondtam kissé magasabb hangon, majd mielőtt odaért volna hozzám, nekiálltam a fotónak.
  Újra belenéztem a kamerába, és pár apróbb pittyegés után lenyomtam a fém gombocskát. A vaku ismét villant, ugyanolyan élesen, de most már éreztem, hogy az eredmény sokkal kecsegtetőbb lesz, mint az imént. Nyomban ellenőriztem is, és valóban: a fénykép tökéletes lett. Már amennyire tökéletes lehet ilyen fényviszonyoknál az én tehetségemmel, ezzel a masinával. Azaz: skodálatos lett!
   Elégedetten felhúztam ajkaim csücskeit, és visszaléptem a főmenübe. Szinte másodpercek alatt elfeledkeztem az iménti "modellemről", de már nem is érdekelt a fotó elkészült. Vagyis... az első, de itt még nincs vége, csinálok pár másolatot, vagy megpróbálkozok jobb szögből!
   Okééé, én nem vagyok bunkó, de most KOMOLYAN nem vettem észre, hogy még a közelemben van a férfi! De tényleg, nekem elhiheted! Csak... elkerülte a figyelmem, és csupán akkor vettem észre, amikor megszólalt, de akkor szinte belerezzentem a hangba.

   - Öh! - tértem magamhoz, és felpillantottam. Nocsak, láttál már ilyet? - Máris értékesebb ember vagy a számomra, hogy láttál egy ilyen... - kerestem a szavakat - fantasztikumot!
   Igen, ez volt a tökéletesen intelligens szó rá.
   - Netán volt szerencséd használni is? Vagy ne adj' Isten Neked is volt egy? - direkt beszéltem múlt időben, hisz' ő maga mondta, hogy régen látott ilyet. Gratula Mr. Borosta, plusz egy jó pont!
   Tyhűű! Most meg beletúrt a hajába, ejj, de szexi is ez a Smoke!
   - Ej-ej, de hát milyen Smoke? - csaknem Gray? He-he, micsoda Humor Herold vagyok. Halkan elnevetem magam, hogy lássa, nem kötözködöm, csak... hm. Hangulatot teremtek! Igen. - Nadine Moreau.
   - Nos, és miért pont Roxmorts falujában bitorlod el a helyet a Rozsdás Tornyon ücsörgő baglyok elől? – el nem tudtam képzelni, mégis ki a franc akarna PONT Roxmortsba jönni. Innen egyedül az iskola nincs messze, és semmi izgalmas sincs a poros utcákban. Az egész hely kihalt diákok nélkül.

[|Nade|]

|Nade|

Jó pár pillanatig szinte beszippantotta a varázslatos doboz. Ő még ma is viszolyog, amikor mozgó fényképeket lát, egyszerűen az információközlésen kívül nem lát bennünk más értéket. Igen-igen nagy elvontság utal, hogy egy fotó a szemében csak akkor megfelelő, ha művészeti szempontból is elnyerte a tetszését, de hát ő már csak ilyen sznob, ha alkotásról van szó. Másban nem annyira, hiába hord elegáns ruhákat speciel ez is tiszta kosz lett az ablakpárkány-jelenet után.
~Végülis... megtehetem...~ Gondolja ilyenkor magabiztosan, és a legszebb az egészben, hogy hiába lakik egy zsebpiszok-közi koszfészekben, igaza van. Habár ez a munka most nem épp a legkecsegtetőbb. Ez a gondolat rántja vissza a valóságba, majd továbbhúzza gondolatai örvényébe. Nem szereti a valóságot, éppen ezért amikor csak tudja, kerüli, de sajnos a realitásnak megvan az a hülye szokása, hogy csakazértsem. Ez jelen pillanatban egy éles vaku fényében mutatkozott meg, aminek következtében úgy érezte, hogy kitágult pupilláin nem csak a világosság, hanem nagy mennyiségű fájdalom is szökik be, és hiába hunyja le szemhéját már rég megelőzte azt minden kellemetlen érzés.
- A rohadt... - mormogja, miközben durván megmasszírozza halántéka körüli részt pár másodperc erejéig.
~Értékesebb ember... végtére is, rajtam múlik, hogy kínozni fognak téged a Roxfortban vagy szeretni... ehh...~ Csöppet sem tartotta szomorúnak a helyzetet, és lelkiismerete sem kezdett el veszettül csilingelni egyenlőre. Munkában eddig mindig becsületességet mutatott, néhány ember hasznára, és néhány kárára. Megtanulta, hogy ne küszködjön emiatt, mivel 'mindenki a pokolba megy'. Ez aranyszabály az ő fejében, és elképzelni sem tud kivételt.
- Igen... - úgy szerette volna folytatni, hogy 'édesapámnak volt ilyenje', de hirtelen megtorpant. Megszokta már, hogy származására való utalást SOHASEM tesz, most mégis valahogy megingott egy pillanatra, szabadabbnak érezte magát, talán a fényképezőgép tette, talán azzal a szakadt rocksztárral való találkozás tette ilyenné, saját magának sem volt fogalma erről, de az még mindig ott motoszkált benne, hogy talán pont egy ilyen elszólást várnak tőle, az utóbbi időkben valahogy nem érezte bombabiztosnak a minisztériumban szereplő hamisított iratait. Ezek az átkozott Voldemorték alaposan utánajárnak mindennek, pedig azt hitte, most lesz meg az az igazi káosz a papírok között, amiben annyira kényelmesen érezhette magát. És ez mondjuk meg is volt, csak nem azon a részen, amire neki szüksége volt. Szóval a pillanatnyi szünet utána egy cseppet határozottabban folytatta.
- Bocsánat, csak megrohantak az emlékek. Egy mugliismeret órára hozta be a kedves tanárunk, mivel nem tudtuk elképzelni, hogy milyen lehet, kivéve a mugli születésűek ugye, de mi mindenáron látni akartuk. - egy félszeg mosollyal nyugtázta mondatát és ugyanezzel a kellemes érzéseket tükröző arccal meredt a távolba, mintha a múlton töprengene. Mikor megunta folytatta a beszédet.
- És igen, egyszer mindenki kipróbálhatta, de hát nem nagyon tudtunk ügyeskedni vele, és nagyon is furcsa volt a mozgóképes után, habár aztán a kamera funkcióval is volt egy próbánk, az egy fokkal ismerősebb volt. - beszélt tovább mosolyogva kitalált emlékeiről. - nem nevezhető jó okklumentornak, sőt okklumentornak sem, mivel sosem tanulta, csak szakmája miatt ráragadt ez a... hazudási kényszer. Mert ez már sajnos ez volt, de mivel életvédelmet szolgált mégsem olyasmi, mint ami a szó normál jelentése takarni szokott.
- Smoke Smokeold. - mosolygott kedvesen a lányra. - Habár ez nem az igazi nevem. Eredetileg Smark lennék, csak azt nem szeretem, és senki nem hív úgy. - magyarázta lelkesen ami miatt úgy tűnt, hogy a mondat vége csak a közepe mondandójának és az ember agya már a befejező szó előtt úgy könyvelte el, hogy ennek még lesz folytatása. És lett is volna, de úgy döntött nem untatja nevének történetével a lányt. - Nadine... - ízlelgeti a szót halkan.
- Tudod... - néz a lány szemébe egy pillanatra, majd másfele tekintve folytatja - ezt én is kérdezhetném, de mivel udvariasságra neveltek a visszakérdezést csak a válaszom után teszem fel. -  csak úgy repkedtek a mosolyok, ami nála teljesen megszokott volt, ha épp nem lopni kellett vagy valaki sorsáról gondoskodni. Egy nagyon nyílt, és kommunikatív ember lenne, ha nem fojtotta volna belé a szót az élete.
- Szeretem a csöndet, ilyenkor úgy érzem, hogy szabad vagyok. Van akinek a repülés okoz örömet, nekem az, ha magam lehetek ilyen hangulatos helyeken... - tekint körbe a lerobbant koszfészken. Tényleg szerette az ilyen épületeket, még ha most nem is ez hozta ide. - Elég érdekes egy témát választottál a képeidhez, vagy pusztán a kihaltsága vonzott téged is? Netán félsz, hogy muglibarátként könyvelnek el... - hangja sejtelmessé válik a végére. Messze áll a hátborzongatótól, de valami olyasmihez hasonlít leginkább, mint mikor mi magunk felteszünk egy önismereti kérdést magunkban, ami után sokáig visszhangzik lelkünk. Nem a válaszképtelenség az oka ezeknek, hanem, hogy addig is egy olyan megoldást keressünk, amit el is tudunk fogadni. E miatt trükkösebb gépezet az ember, mint valami fényképezőgép...

[No para!]

jelmondat: Drágán add az életed!
   Nem igazán tudtam, hogy mit csináljak. Legszívesebben elküldtem volna a francba, hogy hagyjon már dolgozni, mert a Nap másodpercről másodpercre tűnik el a horizontban, de nem vetettem meg volna a férfi társaságát, hiszen ígéretesnek bizonyulhat. Szimpatikus, és ő az eső, aki nem felcsípni akar, vagy jól beszólni, úgy, hogy engem nagyon felhúzzon, és nagyon visszaszólnék. Ergo: jó fejnek tűnik! Hmm, és nem hányok tőle, ahogy ránézek, ez is egy fontos momentum... vagyis na, szeretem, ha nem jön a róka, ha hozzámér. Igazándiból egy büdös szót nem tudok róla... vagyis, pontosabban két információt: Smark 'Smoke' Smokeold a neve, és ismeri a fényképezőgépet. Smark... ez olyan, mintha Mark lenne, csak "S"-sel. A gondolaton halványan elmosolyodtam - biztos valamilyen külföldi név, valami egzotikus.
   - No para! - vigyorodtam el. - Hát én nem igazán járok mugliismereti órára, hiszen elég jól ismerem a világukat, unalmas lenne, hogy mindig kiválóak lennének az eredményeim a tantárgyból. - gyengéden elmosolyodtam, ahogy a férfi nosztalgiázik. - Ez igazán szép. -
   - Hmm, hasonló okok miatt választottam ezt a helyet, s ahogy mondtad, a hely kihaltsága is vonzott, tökéletes fotózási téma, nekem elhiheted. Amolyan sejtelmes, az a kép, amire ha ránézel nem csak egy képet látsz, hanem mögé láthatsz. Mindenkinek mást jelenthet - de persze ez az alanyon is múlik, hogy milyen érzelmi világgal rendelkezik. - fúj, de nyálasan hangzott ez! - Sokan nem néznék ki belőlem, hogy hm, hogy is mondják... művészlélek vagyok, bár nem szeretem ezt a giccses szót. Tudod Smark - egy pajkos mosolyt küldök felé. -, engem ismerve mindenki azt hinné, hogy hót' hidegen hagynak az ilyen dolgok, mivel hát... mondjuk úgy, hogy van okuk azt hinni, de épp ellenkezőleg! Szeretem az ilyen témákat. Másik kedvenc témám az ember. - azzal rátérek a következő pontomra.
   - Nem igazán érdekelnek mások véleménye. Sokan tartanak őrültnek, ámokfutónak, - itt egy kicsit elnevetem magam.-, vagy éppen egy flegma csitrinek, de őszintén szólok, ha azt mondom, tojok rájuk. Amíg nem ismernek - vállat vonok- addig nincs joguk megbélyegezni, és tök marhára hidegen hagynak a jogtalan vélemények. - felemeltem a gépet, és a toronyra irányítottam. - Amúgy sem szégyenlem magam, azt, aki vagyok. - elkattintom a masinát, és halványan elmosolyodva Smokera irányítottam, majd ahogy volt, sejtelmesen szexi valójában elkaptam egy képre. - Nem mondták még neked, hogy karakteres arcod van? - teszem fel a költői kérdést. Nem tartom valószínűnek, hogy naponta rohamoznák meg, hogy férfimodellnek kéne állnia.
   Milyen érdekes, hogy egy gyakorlatilag idegen fazonnal diskurálok alkonyatkor Roxmorts elhagyatott utcáin... Nem különösképpen izgatott, mindig is nyitott voltam az új kapcsolatokra, s egyáltalán nem tűnik a férfi egy pszichopatának...

[|Nade|]

|Nade|

~No para...~ Nagyon idegen volt jellemétől az ehhez hasonló szlengesített beszédmód, de szemet hunyt efölött, megtanulta már, hogy ha sodródik az árral, attól még nem része annak, és egy idő után azt se fogják észre venni, ha egy darabig kiáll a partra, csak mindig meg kell találni a mértéket.
~Pedig jót tenne a jegyeidnek egy kis változatosság, ahogy hallottam... Habár idén valószínűleg az egyik legrosszabb lennél belőle.~ Gúnyolódó gondolatait kifelé semmi sem mutatja, de ha tenné is, a félhomály és a borosta jótékony takarásában vajmi kevést látna belőle a lány. Ennél fogva sokadjára győződik meg arról, hogy igazán jó döntés volt arcszőrzetét hagyni megnőni.
Türelmesen hallgatja végig a lány mondandóját, és csak néha kíséri valamiféle mimikával, vagy gesztussal, aminek a célja sokkal inkább az, hogy jelezze itt van még, figyel a lányra, pedig tudna vitatkozni, de kioktatta már egy párszor őt az élet arról, hogy csak fölösleges ellenszenvet vált ki másokból ilyen szócsatározások kezdeményezésekor. A Smark-nál viszont halkan felszisszen, és egy afféle 'haha, ez már az első száz alkalommal se volt túl vicces' pillantással üzen Nadine felé. Némiképp megijed, mikor arról kezd beszélni, hogy az ember a második kedvenc témája, mivel életmódja miatt nem igen szereti, ha képek készülnek róla, az valahogy mindig a megbízásokat juttatja eszébe, és ha már valaki kutakodni szeretne utána, akkor az vegye a fáradtságot, hogy lesben fotózza le. Már ha sikerülni fog neki. Szakmai ártalom lett nála a paranoia, és hosszú ujjú talárja takarása alatt most is ott van az a bőrszíjas órához hasonlító karkötő, ahol az óralap helyén egy közönséges tükör van. Nem túl bonyolult, mégis igen hasznos eszköz, a 360°os látásmódot is lehetővé teszi.
Míg a lány beszél némi irigység fogja el. Ő nem teheti meg azt, hogy ilyen könnyedén leszarja mások véleményét. Már nem. Valami keserűség is kiül e miatt arcára, de egy lemondó sóhaj kíséretében útnak is ereszti, és pont ebben a pillanatban, mikor nem figyelt teljesen éri a váratlan támadás: fényképezőgép kattan és örökíti meg őt.
- Kérlek, ne. - sokkal inkább szánta felszólításnak, mint kérlelésnek, de hangja túl szelídnek sikerült, és utólag már nem fáradt a kijavításával. -Háát... Segített már egy párszor ez a karakteres arc. - Ezt nem állhatja meg mosolygás nélkül. Nőkkel kapcsolatban leginkább kocsmaélményei vannak, mást nem engedhet meg magának a munkája miatt. Ezt most vallotta be először őszintén magának, és eléggé meglepte, hogy tulajdonképpen semmi normális emberi kapcsolata nem lehet, míg ebből az alvilági körforgásból ki nem száll, és ez békeidőben is nehéz lenne, de így, hogy a Sötét Jegybe lépten-nyomon beleakad az ember fölösleges életveszélynek tűnik, de most még elnyomja ezt a lázadó gondolatát is és elrakja, majd lesz ideje még foglalzkoni vele.
- Amúgy milyen mostanában a Roxfort...? - már a felénél rájött, hogy ez nem a legjobb kérdés, még ha némiképp érdekelte is volna, ezért csak szusszanásnyi szünetet hagyott az újabb kérdés előtt. Majd a lány eldönti, hogy melyikre szeretne válaszolni és melyikre nem - Szar az egész, ne is mondd. - hiába, a munka az munka, hisz azért van itt - Az egy dolog, hogy mit mond a politika, de ha legalább jól tanítanának, és nem csak arról szólna még a bűbájtan is, hogy öljük meg a muglikat és nyaljuk le a koszt Voldemort retkes talpáról... Ehh... - ezeket speciel komolyan gondolta, de ha valaki kihallgatná, akkor a legnagyobb nyugalommal mondaná, hogy a lány rejtett rebellis érzelmeit próbálta felszínre hozni, és természetesen ő nem ezen a véleményen van...

[jelmondat: Drágán add az életed!]

jelmondat: Drágán add az életed!
   Bevallom orvul megfogalmazódik bennem az ötlet, hogy csak azért is lefotózom még egyszer, de az nagyon elvetemült lenne, így el is vetem az ötletet - főleg miután megkért, hogy ne csináljam. (Mondjuk kinek szoktam én engedelmeskedni? - ó, igen most jelenik meg a glória a fejem felett).
   Igen! Ez a jó hapsi, felvállalja, hogy igenis jóképű, és mégsem beképzelt!
   - Ó, grrr! - nevetem el magam.
   Egyszerűen tehetetlen vagyok! Vagyis nem tehetetlen, de az a tett, amit csinálok, vagy csinálhatok, az nem felel meg az elvárásaimnak, ugyanis legszívesebben fotóznék tovább, mert a rohadt életbe is, ezért jöttem ki! Másrészről jobban meg akarom ismerni Smoke-ot, még ha soha többet nem is találkozunk az életben, akkor is megérné a fáradozást. Ó te szegény Nadine, nem tudsz választani két remek elfoglaltság mellett! ...
   
   Már veszem a levegőt, hogy válaszoljak a feltett kérdésre, de nem hagy időt rá, sőt, válaszol helyettem is. Mondatai hallatára enyhén elkomorodok. Utálok a politikáról beszélni, ennek ellenére tisztában vagyok a háborúval, a mostani kormánnyal és követeléseivel, amit törvényeknek állítanak be, hála Voldemortnak. Teljes tudatában voltam annak, hogy mugli születésűként veszélyeztetem saját magamat, és környezetemet, de én nem fogok bujkálni, nem vagyok nyuszi, ha kell szembeszállok Miss Swannal is...
   Rosszallón összehúzom a szemöldökömet.
   - Nem ajánlom Neked, hogy ezt nagyon hangoztasd. Sose tudhatod, hogy kivel állsz szembe, nem minden a cukormáz a tortán. - istenem, hogy el tudják venni egyes emberek a jó kedvet... Mindegy... Kár, hogy mellőlem nem lehet elállítani a jó kedvet!! Hm-hm! Ettől függetlenül nem kezelem a dolgot éretlenek módjára. - Tudom, hogy számodra... - kibújok a fényképezőgép pántjából - ...csak egy éretlen tinédzser lány vagyok, de én azt mondom... - elteszem a gépet a tokjába. -, hogy a mai világban ne igazán ordítsd ki a véleményed, mert elvileg szólásszabadság van, gyakorlatilag meg... ja. - az utolsó mondatot a szemébe nézve mondtam el.
   Ebből a fényképezésből már nem lesz semmi, úgy döntöttem, és a Nap is percek kérdése is eltűnik. Úgy döntöttem teljes figyelmemet a "vendégemnek" szentelem.
   A táskámat a falhoz pakolva, a torony lelakatolt ajtaja előtti kis lépcsőfokra letelepedtem, majd az álldogáló egyénhez szólok.
   - Na gyere! - paskolom meg a mellettem terpeszkedő szabad helyet. - Bár nem elsőosztályú, de a célnak megfelelő. Gyere, mesélj magadról!- ha odajön, ha nem én kifaggatom, ha törik, ha szakad! - Na, ennyivel tartozol, ha már miattad nem tudtam elkészíteni a fotósorozatomat! - bököm oldalba kaján vigyorral.
   Egyre jobban érdekelt ez a rejtélyes Smoke...

[|Nade|]

|Nade|

Némileg meghökken a lány mozdulatainak hirtelen változásán. Az eddig könnyed, egyértelműen jókedvű hangszín valahogy megváltozott. Egyszerűen nem értette miért, aminek talán az lehetett az oka, hogy ő már kiesett ebből a kellemes Roxforti körforgásból, és az változott azóta annyit, hogy régi fejével ne értse meg a jelent.
- Nocsak... Előbb még olyan bőszen hangoztattad, hogy nem érdekel más mit gondol rólad. - helyet foglalt a lány mellett és közben élesen a szemébe nézett egy pár pillanatra, de mire annak eszébe jutna elgondolkodni a barna szempárok már újra a poros padlót vizsgálták - Most meg óvatosságra intesz... - Pont te... teszi hozzá gondolatban, mivel elég fura volt neki, hogy a préda adjon neki jó tanácsokat. Megkönnyíti a lelkét, ha az csak szitkozódik, bár felidegesítenie őt kevés embernek sikerült eddig. De azoknak nagyon. - Nem tartalak éretlennek. Kevés éretlen jár a hollóhátba. - kedvesen mosolyog a lány felé, holott belül hatalmas indulatok csatáznak.
~A rohadt élet! Hogy kotyoghattad el ezt? Most mivel fogod kivágni magad? Ilyen pitiáner munka, és ilyen hatalmas hiba? Szégyen vagyok...~ Indulatai csak nem akartak csillapodni, és amikor elfordította a fejét, egy-egy rángás arcán észrevehető volt, de a pillanatnyi megingás újra stabil lett, és rögtön folytatta a beszélgetést, nehogy Nadinenek túl sok ideje maradjon ezen gondolkoznia.
- Mellesleg osztom a véleményed, csak hát egy magamfajta nem veszíthet sok mindent, történjen vele akármi. - ehhez hasonló kijelentéseket gyakran tett, és sose tudta, hogy mit érez közben. Hangja egyszerre volt keserű és felszabadult. Hiányoztak neki a tartós kapcsolatok, de biztos volt abban is, hogy amíg ez a munkája, addig ne is álmodjon barátságról, mivel nem tudna annyi időt fordítani rá, amennyit az megkövetelne, és valószínűleg a túl oldalon lévő személy se bírná túlságosan magányhoz szokott jellemét. Mosolyogni próbált közben, de most más lett, mint az előző. Keserű és lemondó volt és, habár nem volt rajta rés, mégis szavak nélkül mutatta neuronjain keringő információit. Ellenségei éveket várnak egy ilyen alkalomra, és akkor se kapják meg, most meg úgy történt meg az egész, hogy ő se vette észre.
- Miért akarnak az emberek mindig mindent tudni a másikról? - ügyes elterelés, és mellesleg valóban foglalkoztatta a kérdés, hisz manapság félnek likvidálni embereket, vagy ha mégsem megteszik maguk, nem kell az ő segítsége - és ennek kifejezetten örül -, de a fordított dolgok világát éljük, így az arányosság is ilyen. Hirtelenjében megnőttek a nyomozások, mások életének feltárása. E miatt már-már undorodik mindenkinek a múltjától. Eddig a sajátjától félt csak, most már azonban, utálja az emlékeket, a titkokat és szívesen kiszaladna a világból, amikor feladatot kap.
~Te jó ég... Ez így nem mehet tovább...~ Kitágult szemekkel nézi a szemközti falat és nem bír megálljt parancsolni. Hosszú másodpercekig bámul mire nagyot sóhajtva a szőke lány felé fordul.
- Tudom, hogy nehéz lesz, dee... most egy kicsit húzd meg magad a Roxfortban. Nem azt mondom, hogy ne érezd jól magad. Vagy annyira okos, hogy tudd hol van a határ, még ha le is szarod őket. Most ne tedd, mert.. - maga sem hiszi el, hogy eddig ilyen könnyen áramlottak ki belőle a szavak. Épp árulást követ el, és milyen furcsa, hogy az elmúlt több ezer alkalomkor nem zavarta, most mégis megkeserítette minden lélegzet vételét úgy érezte, egészen addig a pontig, míg be nem fejezte - Veszélyben vagy, vagytok. - hirtelen minden könnyebbé vált, bár az is megeshet, hogy a lány szemében lakozó érzelmek fürkészése pusztán el terelte a figyelmét...

[jelmondat: Tartsd közel barátaidat, de az ellenségeidet még közelebb...?]

jelmondat: Tartsd közel barátaidat, de az ellenségeidet még közelebb...?
   Nem szerettem sose, ha elveszik a kedvemet. Egyenesen gyűlöltem. Ha elveszik düh kezd pislákolni bennem, amit bármi lángra lobbanthatja, és akkor robbanok. Mindig is szabadon akartam/akarok élni, és gyűlölöm azokat, akik gátolni próbálnak ebben, akár a legkisebb mértékig is. Ha valaki elveszi a jó kedvem, én is elveszem tőle a jó kedvét, s azután szívből pokolra kívánnám. Néhol csupán egy sértődött pillantásban nyilvánul meg, néhol pedig képes vagyok lelkileg beletiporni az illetőbe, s úgy, hogy még egy hajszálnyi bűntudatot sem érzek. És mi a szörnyű? Hogy még utána sem bánom meg. Esetektől függ, mikor milyen mértékben nyilvánul meg a dühöm.
   Smoke Smokeold elvette a jó kedvemet, és a düh felpislákol bennem, de én csökönyösen elnyomom. Nem akarom, hogy felgyulladjon. Félek, hogy elüldözöm, félek, hogy nem tudok meg róla többet.
   - Nem érdekelnek a jogtalan vélemények, még most se. De az, hogy hidegen hagy, és az között, hogy nem ész nélkül hőbörgök a saját biztonságom rovására, óriási szakadék van. - komolyan ránézek, de azonnal elfordítom a fejemet. Bár a hangom is nyugodt, és én sem vagyok feszült, valahol mélyen bennem dühös vagyok rá. Rettentően.
   Mielőtt még ellenkeznék a megjegyzésére, miszerint a hollóhátasok többsége érettek, ismét megszólal.
   Elgondolkozom a hallottakon, és ránézek.
   - Minden embernek van veszíteni valója. Minden embernek, akinek van vért pumpáló ökölnyi szerve a mellkasában. -
   Mindig is a két végleg voltam. Vagy derékba törhetetlen jó kedvű voltam, és minden akadályt könnyedén vettem, vagy elöntött a komolyság, ám az nem volt megtörhetetlen. Csupán nehezen eltüntethető...
   Köpnöm kell, amikor valaki önmagát ajnározza, de tudom, hogy Smoke nem ezt tette volna. S mégsem válaszolt. Nem hagytam annyiban.
   - Nem akarok mindent tudni rólad, csupán a fontos dolgokat... - itt kicsit szünetet tartok. - Mi a kedvenc színed... Volt-e gyerekkorodban kabalád, s ha igen, mi volt az... Milyen édességért vagy oda... Vajon van-e beceneved... -
   Szinte biztos vagyok benne, hogy nem ezeket a momentumokat várta. Engem ezek érdekeltek. Sokat meg lehet tudni ilyen kis apróbb információkból, és az ember sokkal szívesebben beszél ilyen dolgokról, mintha szárazon bediktálná a születési nevét, lakcímét. Valahol szívből remélem, hogy legalább pár kérdésre válaszol majd. Szeretném. Elég ennyi?
   Felém fordul. Furcsának mondanám, de a társalgás hangulatát tekintve kicsit sem vagyok meglepve, hogy nem röhögcsél. Még én sem nevetgélek idióta liba módjára, ahogy szoktam...
   Némán hallgatom végig, kék szemeimet el sem emelem az Ő szempárjáról. Próbálok olvasni belőle, de a szavak jobban lekötnek. Megijesztenek, feldühítenek. Lángot lobbant.
   Arcom talán egy tizedmásodpercig értetlen grimaszba rándul, de azzal a mozdulattal el is tűnik. Vonásaim megkeményednek, s szívem vadul verni kezd. Veszélyt jelez. Nem kérdezek rá azonnal: mégis miért lennék/lennénk veszélyben? Mégis kik?
   Agyam önkéntelenül is végigfut az elmúlt percek mondatain, és nem telik sokba, míg összerakja a képet, ám mégis hiányzik valamilyen rész... egy darabka. Az utolsó puzzle darabka. A származásomra értené? Hollóhát? Nem merem magamban sem megkérdezni, hogy honnan tudja mindezt. Nincs a homlokomra írva...
   - Te miattad vagyok veszélyben...? - talán nem is komolyan kérdezem a kérdést, csak az emberekbe fordított általános bizalmam túl nagy, de bízom benne, hogy nem Voldemort egyik csuklyás csatlósa. Nem lehet, hiszen segít nekem... Segít nekem? Barát vagy ellenség? Félek megkérdezni, nem merem. Mielőtt még válaszolna megemelem a hangom és folytatom. Szinte ráparancsolok a nálam idősebb férfire. - Smoke. Mi a kedvenc színed? - hangom érdes, talán követelőző, de messze nem érdekel! Elvette a jókedvem...

[|Nade|]

|Nade|

~Nálatok lehet...~ Eléggé egykedvű volt egészen addig a bizonyos pontig. Nem értette miért bizseregnek ujjvégei, mi ez a fura dolog amit érez. Félelem? Ugyan kitől? Biztosan nincsen körülöttük senki, ennek tudatában volt, attól, hogy a lány elkotyogná? Ez idáig meg sem fordult a fejében, de reménykedik abban, hogy egy tizenöt éves elég idős ahhoz, hogy tartani tudja a száját. A válasz sokkal inkább magában keresendő. Sose lépett bele olyan tócsába, aminek nem ismerte a mélységét, legalábbis eddig sose. Most mégis elindította a mozdulatsort, aminek megállításáért hiába küzd, minden ellene van, többek között a gravitáció is, ami ellen harcolni pálca nélkül igen nehéz.
Megváltozott, és ez tagadhatatlan tény, nem szerette az ilyen drasztikus átalakulásokat. A füst hiába ölt fel különböző formákat attól még belül füst marad. És most mi lesz vele? Nem tudta máshogy elképzelni az életét az idáig megszokottnál, pedig tudja, hogy ez így nem mehet tovább, ha valahol máshol szólja el így magát akkor lehet, hogy épp az életéért küzdene.
- Micsoda költői megfogalmazás... - dörmögi cinikusan, leginkább azért, mert emelkedik az eddig lenyomva tartott pumpa, és ki kell adnia kis részletekben, hogy ne átkok sorával zúdítsa valakire, az túl kirívó, és hamar elterjed a híre. Párbajt csak a legszükségesebb esetekben alkalmazott.
Annyira el volt foglalva saját magával, hogy nem vette észre milyen apokaliptikus erejű érzelmeket váltott ki Nadineból, nem látta azokat a lángokat, amibe éppen elég mindenki akinek nem jutott már hely a lelkében, és ebben a mindenkiben lehet, hogy ő is helyet foglalt. De olyan mindegy is ez neki. Még egy ember utálja, és?
~Pedig már igazán elmehetne a kedvük a hosszú sortól~ Próbált magában viccelődni, de nem sikerült olyan jól, hogy külsejére is kiüljön ez.
- Miattam... - kérdés vagy kijelentés? Nem lehetett eldönteni a hangjából, igazából ő sem tudta erre a választ. Csak némán meredt maga elé, és szavának az egyre kisebb mértékben visszaverődő hullámait boncolgatta. Miért jó neki, hogy olyan hatalma van, amivel felforgathatná egész Angliát? Néhány ész nélküli cselekedet, és nem úgy nézne ki ez az egész, ahogy most van, de ez természetesen nem feltétlen pozitív változást jelent, sőt. Mintha repedezni kezdett volna a fal, sőt egy kis vakolat is esett a hajára, ebben biztos volt. Felnézett és látta, amit roskadnak a gerendák a kő súlya alatt. Le fog szakadni a mennyezet, a harang is esni fog! A falak is dőlnek! Látta az egészet, látta, hogy fog az utolsó idegrángásokkal integetni a világnak a törmelék alól kilógó kezével. Gyorsan kizavarja Nadinet, és puszta kézzel megy neki a sorsának, így kell lennie. Minek ellenkezzen, ha meg fog halni?
Pislogott még egyet, és a tökéletes állapotban lévő épületet vizsgálta egy ideig. Nincs akkora szerencséje, hogy elfusson a kérdés elől, még ha az olyan kínos is. Válaszolnia kell, de nem a lánynak elsősorban, hanem magának.
- A szürke... - nem ezt gondolta ki a fejében, nem ezeket a hangokat akarta formálni, mégis belekapaszkodott az utolsó szalmaszálba úgy látszik nehéz lesz megszabadulnia az efféle feltételes reflexektől, ha ki akar szállni a Zsebpiszok-köz artériájából. De vajon hogy szabadulhat ki egy vörös vértest a testből? Kívülről sérülnie kéne, vagy pedig egyszerűen elpusztul... Melyik a könnyebb vajon? Nem tudta volna megmondani.
- Magánnyomozó vagyok. - és likvidátor. Azért ennyire nem szerette volna elvenni a lány kedvét, és totálisan paranoiássá tenni, úgyhogy egy kezes hazugsággal toldotta mag a hosszú lista végét. -  É-és neked mi a színed? - újra engedelmetlenek volt szája. Az előbbi gondolatmenetet szerette volna tovább folytatni, nem azt amit a lány elkezdett. Nem csoda hát, hogy bizonytalan volt a kezdés.
~Valamit tenned kell Smoke, most már nem maradhatsz meg a kettő között...~

[jelmondat: Csak lassan és halkan, az ellenség megvár...]

jelmondat: Csak lassan és halkan, az ellenség megvár...
   Forrok a dühben, és égek a vágytól, hogy egy jó nagyot behúzhassak a szemétnek! Mi az, hogy miatta vagyok veszélyben?! Talán mégis Voldemort csatlósa, akit azért béreltek fel, hogy megöljön, hogy eggyel kevesebb sárvérű legyen a társadalomban? Mi van, ha Inperius-átokkal akarnak kiszivárogtatni információkat a Roxfortból általam? Mi van, ha Smoke csupán egy pszichopata, aki abban leli az örömét, hogy másokat rettegni lásson? Akármelyik felállás is volt igaz, nem engedtem, hogy könnyen végezze el a dolgát.
   Bár ujjaim ökölbe szorulnak, gyorsan le is elernyednek, agyam parancsára. Nem veheti észre, hogy dühös vagyok. Mert nem is vagyok. Én nem vagyok dühös!
   Hajj, de rágyújtanék most... Pedig nem vagyok bagós egyáltalán...
   
   Magánnyomozó? Ez egyre viccesebb! Röhögni támad kedvem, de azzal meghiúsítanám saját tervemet, vagy talán csak gátolnám? Mindegy, nem vállalok kockázatot, a teljes mértékig biztosra akarok menni, és ehhez nem szabad kiszállnom a saját magam indított játékból. Komor arccal, fürkészve a szemközti falat, válaszoltam.
   - A világoskék. - bár most szinte egyetlen kék ruhadarab nincs rajtam, de nem akartam felsorolni a színpalettámat. Csak hatásszünetet hagyok, épp csak egy szusszanásnyi időt. - Én vagyok a megbízatásod? - csupán ennyit kérdezek. Nem kérdezek rá ki kérte meg rá, nem kérdezem meg, hogy miért, és képes lenne e bántani. Csak lassan és halkan, az ellenség megvár.
   - Hány éve költöztél el otthonról? - bár intimebb kérdés, ha a helyzetet vesszük már annyira nem is, hiszen attól, hogy még válaszol rá, semmivel többet nem tudok meg róla. Még csak a korát sem tudom...

Sorry-sorry-sorry-sorry :SSS

[|Nade|]

|Nade|

Mintha kikapcsolt állapotban lenne, csak meredten nézi a lány kezeit, amik akárcsak egy nagyon lassú szívverés hol összehúzódik, máskor meg elenged. Nem szereti a felelősséget, utálja az életét befolyásoló döntéseket, fél a változásoktól. Miért nem maradhat minden egyszerűen csak olyan, mint amilyen eddig volt? Persze a válasz kézenfekvő, ő tehet erről, és amúgy is így lesz a legjobb.
~de ő ezt mondta. akkor így kell lennie!~ fogalma sincsen ki az az 'ő', csak elmosódott álomképek egy fantáziaalakról, akit személyes őrangyalának vél, de legalább ez a furcsa placebo hatás mindig meg tudja nyugtatni.
Némán emeli fel fejét, hogy pont a lányra tudjon nézni. Ábrázata akár együgyűnek is nevezhető. Ha most tükörbe nézné biztosan betörné azt. A gondterheltség ekéjével épp szántani készül arcát, hogy jellegzetes barázdáival nyomot hagyjon azoknak, akik vannak olyan merészek, hogy egy cérnába kapaszkodva csússzanak le valaki másnak a múltjába.
Hatalmasat sóhajt. Egy súlyos levegőbuborék hagyta el száját, ami a fizikának engedelmeskedve rögtön zuhanni kezdett és szétplaccsant a földön diszharmóniát okozva tartalmával a mikrovilágoknak. Talán most fogant meg egy Voldemort a porszemek Angliájában.
- A világoskék... - ismétli közömbösen, maga sem tudja miért - Kíváncsiak mennyire követed az új trendet... - totálisan kedvtelenné vált hangszíne. Egy pillanatig az is eszébe jutott, hogy mentegetőzzön, elkezdje elölről elmesélni a helyzetet beleszőve kalandos életútját, de minek? Még az is lehet, hogy a lány el se hinné, úgy meg minden szócséplés fölösleges.
Nade következő szavai, viszont minden eddigit felülmúltak, mint egy kiéhezett dementor Madame Puddifoot kávézójában úgy szívta el azt a maradék kis nyugodtságot és pozitív érzést ami még keringett benne. Sokszor használt, fáradt (talán csak odahazudott) jókedvek voltak azok, de mégiscsak jókedvek. Nagyot nyelt, de a torkán ragadt gombóc nem mozdult onnan, ádámcsutkája pedig ordítva próbált kiszabadulni ebből a nyomorult testből.

'Mit akarsz tenni fiam?' Édesapja féltőn öleli át ijedt arcú anyját és lassan hátrálnak. A középkorú ember szemeivel valamilyen tárgy után kutat, amivel megvédheti magát. Smoke bűnbánóan nézett a földre, pusztán a másik kettő lábai alapján behatárolva a helyzetüket. Nem mert szülei szemébe nézni...

- Hogy én...? - arca akár egy infernusé, nem mutatott érzelmeket. Néha egész törzse mozdult egy aprót jobbra, vagy balra. Tehetetlennek érezte magát. Még sosem érezte magát ennyire kiszolgáltatott helyzetben. Sebezhető volt és még annyira sem fogta fel a körülötte zajló dolgokat, mint egy lehunyt szemű magzat. - én nem akartam... - alig hallhatóan suttogja a szavakat, nem valószínű, hogy a hollóhátas lány értett belőle bármit is. A lassú mozdulatok egy ronda ütemváltással szakadnak félbe. Fejét élesen  felemeli és balra fordítja, egyenesen kitekintve az ablakszerű lyukon. Nyugalomért kiált valamelyik összetört, elfeledett része a lelkének, és most meghallgatásra talált. Túl kényes ez a téma ahhoz, hogy férfiasan nézzen vele szembe, ahhoz pedig ő a túl gyenge, hogy egy idegen lánnyal beszélje meg. - Régen... Már nem is tudom... - visszafordult a lány felé szándékosan, kényszerítve magát a szemébe nézésre, úgy érezte megérdemli. Arca elé tette kezét, és lassan, rendszertelenül hol becsukta, hol kinyitotta ujjait. Ajkaival némán számokat formázott - Mikor elvégeztem a Roxfortot. Az az utáni tanévben mentem egyetemre, és kollégista lettem... - megerősítve szavait bólogatott saját magának, majd hogy továbbevezzen lassan folytatta - Szerettem az egyetemet. Nem is akartam otthagyni... - elfojtott egy nevetést magában, majd keserédes mosollyal folytatta - A kriminálpszichomágus szak után nekikezdtem az átoktörőinek is, mert még ott akartam maradni. - és a történet becsatlakozik oda, ahonnan elindult. Miért nem fejezte be ezt a szakot? Nem akar gondolni rá és a tettére. Egyedül csak az vigasztalja, hogy minden héten saját maga győződik meg szülei állapotáról, akik pontosan úgy élnek, mint egy gyerek nélküli, gazdag mugli család, ahogy megérdemlik. - Ha most el akarsz menni, mert eleged van egy dilinyós társaságából, akkor én elengedlek, nem foglak bántani, amúgy se akartalak. - egy halovány mosolyt is összehozott, de alakítása mégsem lett olyan meggyőző, holott igazat beszélt - De szívesen beszélgetnék még veled. - addig se gondolok a magam bajaira...