Rozsdás Torony

[jelmondat: Csak lassan és halkan, az ellenség megvár...]

jelmondat: Csak lassan és halkan, az ellenség megvár...
   Sötétség borult az egész falura. A Nap észrevétlenül tűnt el, úgy, hogy még csak pár normális épet sikerült ellőnöm. Duzzoghattam volna magamban, de arra jutottam, hogy most sokkal izgalmasabb dolog kellős közepén csücsültem - más néven sz.rban. Egy magánnyomozóval beszéltem, aki több, mint valószínű nem azért beszélgetett velem, mert én olyan aranyos kis lányka vagyok. Félhettem volna, rá támadhattam volna, úgy, hogy nem is sejti, de valami azt sugallta, hogy rosszul tenném, ha most az indulataim után mennék. (Ch... mintha én az indulataim után mennék. Áh én nem. Én nem arról vagyok híres, no!)
   Elgondolkozhattam volna azon, hogy lehetséges, az életemmel játszok... de nem tettem!
   Smoke megjegyzésére inkább nem reagáltam. Nem csíptem, amikor azzal cukkolnak, hogy divatmajom vagyok. Nekem szent meggyőződésem volt mindig is, hogy valamilyen szinten más vagyok, mint a többi divatmaca. Csak egy kicsivel is, de igen. Egoizmus? Passzolom...
   Smoke egyre inkább dühített, és elgondolkodtatott. Most jön az a költői maszlag, hogy láttam benne valami másságot, valami furcsa elgondolkodtató gondolatot, érzelmet, bánatot, és éreztem, hogy közelebbről meg kell ismernem, ééééés... sajnos most beigazolódott a klisé. - Ahj, pedig annyira nem szeretem, amikor sablonos az életem! Ideje felrázni ezt a depressziós, füstös fickót! -.
   Ahogy a viselkedése változott, úgy kavarogtak bennem az ötletek, hogy miként is kéne viselkednem, és mit kéne mondanom, mit érdemes kérdeznem, taktikázzak-e, vagy vakon bízzak meg benne?
   Most olyat csinálok, amit ritkán teszek. Vakon megbízom benned. - mondanám, ha merném. No, nem vagyok beszari, de azért nem packázok, egy kémmel - lehetséges, hogy halálfalóval! Kavarognak bennem az őrültebbnél őrültebb ötletek. Egy "hádzsime" kiáltással lefejeljem, vagy inkább húzzak el a bánatba? Fussak el, vagy találjak valami átlátszó indokot, hogy leléphessek? Maradjak és ápoljam a lelkét, mert tényleg szüksége van rá, vagy sem? Végül is egy teljesen logikátlan, esztelen, értelmetlen terv mellett maradtam, ami végrehajtása után bátran állíthatom, hogy nem vagyok teljesen ép! De egyenlőre még nem jött el az ideje.
   Átlendítve a beszélgetést a letargikus, 'mindjártöngyileszekhúdenagyon' hangulatból az egy fokkal kellemesebb kiadásba. Nem kell éretlennek nézni, jól éreztem a helyzet súlyosságát, és hogy mély pontokra tapintottam a férfinél, de az életem során megtanultam, hogy a hasonló helyzetekben nem szabad letámadni az ember, inkább hagyni, hogy magától nyíljon ki a személy, látva, hogy benned megbízhat. Ez amolyan taktika, de ez erős szó rá. Inkább mondanám leleményes gondolkozásnak, és megértésnek. (Pfej, ez nyálas lett).
   - Szeretem a dilinyós sorstársaimat! - mosolyodtam el együtt érzően. (Már amennyire tőlem tellett). Tulajdonképpen fogalmam sem volt róla, hogy mit akar tőlem és én mit akarok tőle, de az ösztöneim után mentem. (Jellemző...)
   Elrugaszkodtam ülőhelyemről és fellökve magamat, felegyenesedtem. Szippantottam a már lehűlt levegőből egy nagyot, majd szembe fordultam Smoke-kal. Összedörzsöltem két tenyeremet, amivel két dolgot akartam jelképezni. Add1: fáznak az ujjaim. Add2: tervezek valamit. Szinte azonnal előhúzom a pálcámat, és legyintek vele elmormolok egy varázsigét. A pálca végéből nyikorgás hallatszott,  ezért ijedtemben kicsit megráztam a pálcámat, míg végre a helyére ugrott a bűbáj, és egy kellemes dallam zengte be az üres teret körülöttünk. Smokehoz tipegtem, és ellentmondást nem tűrve átkulcsoltam a csuklóját, és felhúztam, majd megvártam, míg megtartja magát, hogy ne rogyjon össze, mint egy rongybaba. A dal ment, én pedig átcsúsztattam az ujjaimat az övéi között, így közrefogva a kézfejét. Dúdolva tettem egy lépést jobbra, aztán balra, és vártam, hogy kövessen. Még ha nem is lesz ínyére, akkor sem hagyom abba, hanem lágyan tovább lépdelek, szorosan fogva kezét. Lágyan mosolyogva andalgok - ha kell egyedül, míg ő áll -, biztatva arra, hogy bizalmat nyerjek, szimpátiával, és végre megnyíljon egy kis kapucska, ami valamiféle titkot rejthet magában. Csak egy kis kapucska...

[|Nade|]

|Nade|

~Elég fura lány. Néha csak úgy ül és bambul, mintha gondolkodna. Talán tényleg azt teszi. Végülis hollóhátas. Ne magadból, és a Hugrabugos egyfejűségedből indulj ki. Na tessék. Magammal beszélek. Végülis, már egy ideje az egyetlen társaságom az megsavanyodott szakállas alak a pocsolyákban, koszos kirakatokban, törött tükrökben. Utálom azt a... embert? Jelenséget? Mindegy is, csak utálom. Utálom,  mert soha nem értünk egyet, pedig az úgy lenne normális, ha mindig. Talán a Mungó, a Mungó az megoldás lenne. Befeküdnék egy pihe-puha klórszagú ágyba, túlfehér falak és paplanok közé, egészen addig, míg valamelyik hosszú kezű nem merényelne meg titokban, éjszaka. Ó, milyen jó is lenne. Felelősség nélkül, tiszta lappal, valahol máshol...~ Keserű mosolyra húzta a száját, miközben üveges tekintettel révedt az árnyékkal mázolt távoli falakra. Valami zúgó rovar repült oda be, de valami megfoghatatlan elnyelt az apró élőlény egészét. Nem zengett többé fürge kis hártyás szárnyaival. Hangját elnyelte a csönd.
Vagy talán egy másik hang. Szép lassan dallamok kezdtek kibontakozódni a semmibe meredő favesszőből. Kicsit összeráncolt homlokkal követte Nadine mozdulatait, várva az újabb meglepetést, ami természetesen törvényszerűen bekövetkezik, de most nem mint valami kényelmes átmeneti állapot fekete és fehér, rossz és jó között, hanem egyértelműen nem kívánatos valami. Élettelen bábként engedelmeskedett a lánynak. Fölállt, jobbjával a lány apró kézfejét helyezte saját, durva tenyerével védőburokba, míg balja automatikusan a másik csípőjére vándorolt. Miért? Tudott táncolni, érezte ezt az egészet, a ritmust, a dallamot. Valaki már tanította rá, igen, biztosan így volt... ~Valami vörös... vagy talán a ruha, bársony ruha. Vagy valami ilyesmi...~ képek villantak fel szeme előtt egy hólepte tájról, apró konyháról és karcos muglirádióról. Nem szülei háza volt, de a fagy gondolatára egész testét megrázta a hideg, holott imádja a skandináv időjárást. Skandinávia... Miért tölti el ennyire heves érzelmekkel egész lényét ez a szó? Ebben az újabb bambasági periódusnak egy heves fejrázás vetett véget, hisz most nem ezzel kéne foglalkoznia. Itt van ez a lány, aki szintén bajban van, akinek szintén nem tetszik az új rendszer, aki szintén nem tetszik az új rendszernek.
Lenézett a lányra, valami szemkontaktust keresve és meglelése után csöndes, rövid mosolyt rajzolt a hangulat, a helyzet szomorkás szája helyére. Ajkai, azonban gumiként ugrottak vissza, szinte rögtön, amiről igazán nem  ő tehet, hanem az évek, a kísértő, homályos évek. Ment a ritmusra, vezette a lányt, és néha teljesen természetesen, fennakadások nélkül váltott tartást. A tévesztés, a félrelépés most nem volt játszópartner. Valahogy a sors sem akart újból kicseszni vele, hogy maradandó károsodásokat okozzon Nadine lábujjainak. Bár, alapvető szinten ért a gyógyító mágiához, de azért mégsem kockáztatná meg. A laza, simulékony és gördülékeny táncnak a dal lecsendesedése vetette véget. Ezzel együtt Smokeban is megszakadt valami, és rögtön kibontakozott a tánchelyzetből, hogy leüljön. Elfáradt volna? Ugyan. Erős dohányos, de ennyit akármikor végig csinál. Ha kell többször is, pihenő nélkül. Pusztán úgy érezte itt vége van ennek. Nem kell túlragozni, túlbuzgósággal elrontani. Tudni kell hol a határ, és tudni kell megállni.
-Köszönöm. - normál hangszínen, artikulálva öltöztette fel a feltörekvő hangokat. - - Köszönöm szépen Nadine Moreau. - ugyanaz a mozdulat, ugyanaz a rövid mosoly, mint az előbb. Majd egy cigaretta és öngyújtó került elő. Az előbbi dobozát a lány felé tartotta, ne fossza meg őt sem.

Minerva McGalagony

      Halvány fodrozódás tűnt fel a falu széle menti, magányos házacska tövében. A látvány maga olyan volt, mint forró nyári napon elmosódó aszfalt. A jelenséghez hang is társult, halk pukkanás formájában. Az egész nem tartott tovább pár másodpercnél, s már-már úgy tűnt vége is az egésznek, amikor a semmiből egy fekete csuklyás alak körvonalai rajzolódtak ki. Köpenye szegélye előbb súrolta a földet, kellő sarat és pocsolyavizet szedve magára, majd utána belekapott a hideg, decemberi szél, hogy azzal az erővel a magasba rántsa a mocskos szövetet. Az idegen reflexszerűen nyúlt kámzsája után, nehogy egy kisebb fuvallat felfedje kilétét.
Köpenye szárnyként csapkodott bokájánál ahogy rákanyarodott a falu egyik utcájára. Nem mondhatni, hogy rég járt itt, de az emlékek még is úgy özönlötték el, mint hangyák a cukortartót, mintha utoljára azokban a tekergős időkben járt volna a faluban. Bármerre pillantott, mindenhol ismerős kép tárult a szeme elé, mindenhez egy-egy emléket kötött. Elég volt ránéznie egy-egy utcatáblára, már is régi barátok képei tolakodtak agyába, hogy aztán lejjebb kúszva szívébe marjon a bánat. A veszteség, melyet James Potter, és  Sirius Black halála okozott, feldolgozhatatlan volt számára mind a mai napig…
Az emlékek, amikor vérfarkasként kóborolt az utcán, két oldalán legjobb barátaival… Hogy is feledhette volna Ágast és Tapmancsot? Hogy is feledhette azt, hogy mennyi törlesztenivalója volt a két Tekergő felé, és hogy mindez lehetetlen. Ők voltak azok, akik mindig emlékeztették rá, hogy a vérfarkas-kórral élni lehet, hogy attól még senki nem lesz félember. Ha el tudja fogadni, ha az ember vele tud élni, az már egy óriási lépés a gyógyulás felé.
Eszébe jutott felesége is, aki magányosan, várandósan ülhet most otthon, várva férjét, hogy hazaérjen. Elfogta a szégyenkezéssel vegyek gyász… Eszébe jutott a Grimmauld téren elszenvedett sérelme, mely miatt az útja hátralevő részét lehorgasztott fejjel tette meg. Csupán a sóhajokkal együtt kitörő, fagyott lehelete emlékeztette rá az embereket, hogy arra járt…
   Az ok, hogy a fájó emlékek ellenére mégis ide jött, nem is volt túl bonyolult. Pár napja kapott egy baglyot a Roxfort jelenlegi igazgatójától, miszerint sürgősen találkozniuk kellene, hogy megvitassanak pár dolgot. Nem mondhatni, hogy Remus Lupin az az igazi falkavezér lett volna, valaha is. Mégis, annyira nyüzsgött benne a tettvágy… A jelenlegi helyzetben pedig úgy tűnt, Kingsley és McGalagony mellett, neki is igen fontos pozíciója van a Főnix Rendjében. Érthető volt hát, miért hagyta otthon Nymphadorát, és miért kockáztatta életét.
Tekintete előbb a falu végén tornyosuló Szellemszállás felé irányult. Pár másodpercig szemlélte a düledező építményt, majd egy közelebbi célpontot szemelt ki magának. Alig húsz méterre tőle magasodott Roxmorts fölé az úgynevezett Rozsdás Torony. Az épületnek egyetlen érdekessége a Sally névre keresztelt harang volt. Most azonban ez az épület adott otthont egy találkának.
Ujjai egy szúrágta faajtó vörös kilincsére fonódtak. A felső pánt már teljesen leszakadt, így pár másodpercig félő volt, hogy teljesen kiszakad a falból.
- Reparo!
Pár másodpercig még lebegett, majd a csavarokról eltűnt a rozsda és egy fél pillanattal később már újból a kerethez szorították az ősi ajtót. A férfi besurrant, majd apró lángot varázsolt pálcája végére, a korom sötétben ugyanis az orra hegyéig sem látott. Hamarosan megtalálta a romos kőlépcső alját, mely csigamódján futott végig a fal mentén. Ötven…. száz…. százötven… kétszáz… kétszázhuszonkettő, és végre felért a Sally névre keresztelt haranghoz. Csakhogy nem volt már egyedül. Közvetlenül az ablakból egy macska nézett rá…

Remus

Az éjszaka sötét lepelként borul a Roxfortra, ahogyan Roxmortsra is, fönt ezernyi apró csillag pompázik az égen, mintha a közelgő ünnepek kedvéért próbálna az is fényárban úszni. A talajt vastag hóréteg borítja már, fehér tengerként hullámozva, ahol még nem járta ki a tömeg. A téli szünet kezdetét vette, napok múlva itt a Karácsony, ennek megfelelően sok helyütt már kikerültek az ablakokba az angyalkák és Télapók, hiába minden, az ünnepi készülődés, még ilyen időszakban sem maradhat el. Az igazgatónő jó ideje nem látott már más területet, Londont és egyéb tájakat nem kellett látogatnia, az utóbbi néhány gyötrelmes hónapban pedig a kastélyt sem nagyon volt lehetősége hosszabb időre hátrahagyni. Amióta elkezdődött ez a szörnyű tanév, pedig mindösszesen a faluba látogatott le olykor, leginkább a Három Seprűbe, hogy válthasson néhány bizalmas szót Madam Rosmertával, vagy a jó Helenával. Ma este is ezzel az indokkal hagyta el a kastélyt, ám ez alkalommal valójában más céllal látogatott le a faluba, s nem is a máguscsárda lesz a végcélja. Azonban a látszat fenntartása érdekében először odalátogat el, hogy lássák a Roxmortsban portyázó halálfalók is bemenni oda.

A Seprű hátsó kijáratán percek múltán egy ezüst-feketeszínű, szemüvegmintás pofaszőrű macska oson ki, puha léptekkel, mégis sebes mozdulatokkal szelve át az egész fő utcát, olykor lelassítva egy-egy sikátor előtt, s gondosan körültekintve néhány utcasarkon. Nem kelt feltűnést apró termete, senki nem figyel fel rá az utcákon, hiszen errefelé is előfordulnak kóbormacskák, noha egyik sem visel ilyen jellegzetes nyomot a pofáján, mint ez a példány. Sokat senki tekintete nem időzik az állaton, akik esetleg szembetalálkoznak vele. A macska a régi harangtorony felé igyekszik, s némi vacillálást követően be is surran annak roskatag ajtaján. Épp van annyi hely a rozzant fa deszka és a megviselt félfa között, hogy gond nélkül átférjen közöttük. Lassabb mozdulatokkal kapaszkodik fel a lépcsőn, hiába nem fiatal példány már, de így is néhány másodperc múlva az üres toronyban tűnik fel, ahol most még csak az ódon harang lóg magányosan. A macska, miután tüzetesen körbetekintett a helyiségben, halk puffanás hallatszott… s a következő pillanatban az állat helyén az őszes, szigorú tekintetű Minerva McGalagony álldogált, a boltíves ablakpárkány előtt.

A szörnyűségek ellenére a Roxfort régi, lenyűgöző arcát mutatja, töretlen büszkeséggel feszítve, ezernyi tornyával, hívogató melegséget árasztó, ezernyi sárgásszín fényű ablakával. És mégis, ez a Roxfort már nem az a hely, ahova a szülők bizalommal engedik vissza csemetéiket, - noha némelyiküknek muszáj - s nem is az a hely, ahova a diákok derűs izgatottsággal, várakozással telve vágynak vissza a tanszünet végén. Amióta Dumbledore meghalt, az iskola elveszítette azt a megmagyarázhatatlan varázsát, melyet a diákok, de maga a Professzorasszony is annyira kedvelt. Nem, a kastély falai befelé lehangoltságot, komorságot áraszt, melyet a betelepülő rothadás és métely okoz. Halk motozásra figyel fel, néma merengéséből ez az apró nesz zökkenti ki. Hátrafordul, azonban újabb hang nem érkezik, ám ez nem hagyja nyugodni, s épp mikor arrébb lép egy éhes kóbormacska ugrik a párkányra, ahol néhány pillanattal korábban még a kezét pihentette. Vet egy komoly pillantást az állatra, további reakciókra nincs ideje, hiszen újabb hangok törik meg a csöndet, ezúttal lentről. McGalagony sem tétovázik, pálcáját maga előtt tartva húzódik be egy sötétebb sarokba, a torony ajtaja mögé, s várja, amíg a léptek recsegése közeledik. A macska nem zavartatja magát, mintha csak ő is az iskolát szemlélné, ücsörög tovább a párkányon. Amint a sötét talár alatt rejtőző alak belép, pálcáját azonnal a lapockája alá tolja, keményen. Nem köszönti, nem kérdez tőle semmit….
- A Hold ma este fényesebben ragyog… - szólal meg száraz, színtelen hangon, ha az illető az, akinek kell lennie, tudni fogja, mit kell erre felelnie.

Minerva McGalagony

   Csupán másodpercei voltak rá, hogy felmérje a helyzetét. A macska felé fordította zöld szemeit, végigmérte az érkezőt. Az állat nem viselte a jellegzetes nyomot, melyet McGalagony professzor hagyott maga után minden egyes macskává transzformálása után. A szemüvegminta hiányzott a kóbormacska pofájáról. Villantak a szemek, egy másik pontra szegeződtek. A kilátó sötétbe burkolózott részében mozgás támadt, ám mindez olyan gyorsan történt, hogy az ex-sötétvarázslatok kivédése tanárnak esélye sem volt  a cselekvésre.
   Érezte, ahogy belefúródik a pálca hegye közvetlenül a lapockája alá. A fegyver gazdája azonban higgadt volt, lévén a varázspálca hűvös maradt, nem izzott, nem égetett lyukat az amúgy is rongyos köpenybe. Félelemmel tölthette volna el a gondolat, hogy az ember, aki lefegyverezte ilyen hidegvérrel dolgozik. Mégis nyugodt maradt, sőt mit több, a csuklya alatt mosolyra húzódtak az ajkai. Berozsdásodott arcizmok mozogtak, idegen volt az érzés, és koránt sem volt őszinte.
- A Hold ma fényesebben ragyog.
Jól ismert hang… Elméje mélyéről előkúszott egy jelenet, amint ő maga egy kisimult pergamenlap fölé görnyed. Mindig is jól értett a rejtjelezéshez, a levél nem okozott különösebb nehézséget. A mondatok utolsó betűi, összeolvasva adták a titkos jelszót: „A Hold ma fényesebben ragyog.” Ő, aki mindenki másnál pontosabban ismerte a Hold ciklusait, persze tudta, hogy ez nem igaz. A válasz hasonló formájú levél volt…
- Szerencsénkre nem. Viszont nincs itthon a macska… Magát nem zavarja ez a cincogás, Minerva?
Gyengült a szorítás, a pálca már nem nyomta úgy a hátát, ő pedig elégedetten fordult szembe az igazgatónővel. McGalagony rengeteget öregedett az elmúlt egy év alatt, de ez ugyanúgy igaz volt Lupinra is. Megviselte őket a háború. Azonban akárhogy is nézte, nem egy öregasszony állt vele szemben, hanem egy élettel és erővel teli nő.
- Örülök a találkozásnak.
Fejéről lekerült a csuklya. A fény rávetült hegekkel és ráncokkal barázdált arcára, őszes hajszálakkal átszőtt vörösesbarna fürtjeire. Volt ahol már kopaszodott…
Az ajtóhoz lépett, kilesett rajta, majd pálcáját továbbra is kezében tartva újfent az igazgatónő felé fordult. Tekintete aggodalmat, fáradságot tükrözött.
- Nos itt vagyok. A levélben nem említette mit szeretne elintézni velem, megjegyzem nem is lett volna túl okos dolog megírni. Úgy sejtem a szökevényekről kíván információkat megtudni…
Lupin ismét belépett a fénybe, hátát nekitámasztotta a korlátnak. Valóban csak feltételezni tudott. Mióta Dumbledore meghalt, Minerva McGalagony vette át a pozícióját. Neki kellett hát jelentést leadnia. Ő maga pedig mindezidáig nem csinált egyebet, mint szökevényeket gyűjtött erdőkből, és egyéb jó búvóhelynek tűnő helyekről. Na persze volt egy érdekes találkozása Odil Watsonnal is, de az ráér még…
- Lassan kezdenek megtelni az óvóhelyek. Rengeteg mugli származású férfit és nőt szállítottunk oda, de vannak szökésben lévő diákjaink is. Alig pár hónapja akadtam rá Amy Joyra, nyílván emlékszik a lányra. Most már jól van, de a társainak a nyomát sem találtam. Azt hiszem szükségünk lesz újabb levédett házakat biztosítani. Vannak persze akik külföldre menekültek, de még így is rengetegen maradtak itt, és még rengetegen vannak odakint. ..
   Pillantása McGalagony arcára esett. Furcsa érzése támadt. Lehet, hogy az átváltoztatástan tanár nem is erről szeretett volna beszélni vele? De akkor vajon mit akarhat? Újabb feladatot bízna rá? Az ösztönei azt súgták, hogy nem a szökevények sorsa foglalkoztatja most az igazgatónőt leginkáb…

Remus

Ha valamit, azt teljes bizonyossággal lehet mondani, a régi reflexek még mindig tökéletesen működnek Minerva McGalagonyban. Éppoly fenyegetéssel képes még most is pálcát szegezni akárki veszélyes fiára, mint évtizedekkel ezelőtt az első háború idején, vagy amikor még a Minisztérium kötelékében dolgozott. Keze egy pillanatra sem remeg meg, úgy fúrja a bordák közé pálcáját, melynek elég egyetlen meggondolatlan mozdulat, hogy elsüljön. Vékony szemöldökét magasra vonja, ajkait pengevékonyra préseli miközben az alakra függesztik szürke íriszeit, minden rezdülését feszesen követve. Orrlukai kitágulnak, vonásai megkeményednek, amíg végre meghallja a sötét alak hangját. Az idős szív lassan megnyugodik, ahogyan a szavak mondattá kerekednek. Mélyet lélegez a fagyos levegőből, majd ahogyan kifújja tüdeje tartalmát, úgy ereszti le pálcáját is, megszabadítva Remust a kellemetlen szúrástól. A férfi kérdésére akaratlan is megrándul szája széle, mintha épp egy halvány mosolyt próbálna gyorsan eltüntetni arcáról.
- Hasonlóképp... - biccent Lupin felé, pálcáját azonban nem teszi el, kezében tartja. Szigorú szemei végigjárják egykori tanítványa arcát, amit nem csak az évek és a háború rákfenéje viselt már meg, hiszen sokan tudják, miféle kórság rágja szerencsétlent már évtizedek óta. Valahogy mostanság ez még inkább kiütközne rajta. Hiába, ezt az időszakot mindenki megsínyli, ki jobban, ki még jobban.
A barna szempárban azonban látható, még csillog a remény, azért is van itt ma este, hogy tegyen még a jó ügyért. Eddig is rengeteget köszönhet neki a professzor és mindenki más, amit Kingsley-vel együtt véghez visznek napról-napra, életük kockáztatásával. A csöndet előbb Remus szakítja meg, így is van ez jól, hiszen nincs vesztegetni való idejük most. Némán biccent, sok mindenről kell tudomást adnia és szereznie, a szökevények és mugli születésűek helyzete az egyik. A hírek azonban nem lepik meg, ennek is be kellett előbb-utóbb következnie, arckifejezése el is árulhatja ezt. S talán még többet is, habár Albus Dumbledore közelében már megszokhatták az emberek, hogy több lépéssel is mindenki előtt jár, az igazgatónő is képes hasonlóra. Ugyan a bábjáték nem az erőssége, és nem is lenne képes így használni az embereket.
- Tettem már lépéseket az ügyben, néhány napja sikerült beszélnem Benettonékkal, tudja, ők még mindig a Minisztérium kötelékében tevékenykednek. Sikerült találniuk néhány újabb, bevédhető helyet a kiküldetéseik során, azt mondták, a védőbűbájokat egy kis időbe telik felállítani a gyakori ellenőrzések miatt, de amint meglesznek vele, azok is használhatóak lesznek - válaszol a tőle megszokott méltóságteljes tartását felvéve. - De, kénytelenek vagyunk belátni, nem lehet mindenkit megmenteni - fordítja el fejét, s ismét az ablakhelyhez lép, ahol korábban is állt. Néhány másodpercig a távoli kastély tornyait nézi, majd ismét vesz egy nagy levegőt és visszafordul. Nem, valóban nem csak erről akart Lupinnal beszélni.
- Hallottam, hogy Ronald Weasley... Billéknél van. Nem tudja... nem tudnak semmit Potter és Granger hogy létéről? - a hollétüket ő sem biztos, hogy tudni akarja, hiszen addig vannak biztonságban, amíg csak ők maguk tudják, merre járnak éppen. Addig pedig mindenkiben megmarad a remény, amíg nekik sikerül életben maradni. - Esetleg tudunk nekik segíteni valamit? - tudja jól, ez Remus számára egy kényelmetlen téma lehet, hiszen említette a köztük kialakult feszült helyzetet, amely a Grimmauld téren történt, most azonban a személyes nehezteléseken túl kell lépni, ha lehet tudni róluk bármit...

Minerva McGalagony

- Nem lehet mindenkit megmenteni… - ismétli a nehéz szavakat. De az istenért is! Miért nem lehet? Miért kellett meghalnia annyi embernek? Miért mennek el mindig a jó emberek, akik képesek kiállni a gyengébbek mellett? Miért halt meg James és Lily Potter, Sirius, Dumbledore, és Rémszem? És ő, Remus Lupin miért él még mindig? Miért hagyják ezt az égiek, hogy ez a szerencsétlen ilyen kórral küszködve szenvedjen időtlen idők óta?
Szerencse, hogy elfordult tőle McGalagony, így feltűnés nélkül elmorzsolhatta a kicsordulni készülő könnycseppet szeme sarkában. Hiába, az öregedéssel együtt egyre érzékenyebbé vált. Pedig elviekben a háború megedzhette volna, felvértezhette volna az ilyen kitörések ellen. Azonban, mint valami elkorhadni készülő fa, kívül erős maradt, belül azonban romlani kezdett, és valahol lelke legmélyén már réges-rég feladta a harcot. Talán pont akkor, amikor rádöbbent mi növekszik felesége pocakjában…
 Egyre hűvösebb lett a levegő, a nap minden másodperccel lejjebb és lejjebb kúszott az égbolton, McGalagony pedig még mindig a roxforti tájat szemlélte a rozsdásodó korlátnak támaszkodva. Aztán, mintha olvasna Lupin fejében azzal a céllal, hogy megkeresse a számára legkellemetlenebb témát, fordult ismét a vérfarkas felé.
- …nem tudnak semmit Potter és Granger hogy létéről?
Nem nagyon kell kutakodnia az emlékeiben, hogy felidézze azt a Grimmauld téri látogatást, melynek végén a falnak taszította Harry Pottert, majd sebtében dehoppanált. Mennyire megbánta már, hogy csak úgy ott hagyta a három jó barátot. Hiszen Harrynek igaza volt. Nem a veszélyt kereste, csupán el akart menekülni születendő gyermeke elől. És mindezt úgy tette volna, hogy közben hősként tisztelegtek volna előtte a Rend tagjai, amiért szárnya alá vette a Kiválasztottat, a Kis Túlélőt… Lupin, te álszent bolond!
Azóta persze semmit nem tudott róluk. Legutóbbi látogatása alkalmával a Kagyló Lakon, hallotta Billtől mi történt, de a legidősebb Weasley fiú megkérte őt, hogy tartsa a száját. Nem akarták, hogy Molly fülébe jusson mit is művelt Ron. Az igazat megvallva, fogalma sem volt róla, hogy McGalagony honnan tud a trió szétszakadásáról…
- Bill Weasley megkért rá, hogy ne említsem senkinek, ami Ron és Harryék között történt. Szégyellik a történteket… Én is szégyellném magamat a helyében – elfordult az igazgatónőtől. – Szégyellem is…
Kezével megmarkolta a hideg korlátot, és hagyta, had kapjon bele őszes hajába a szellő. Próbált úgy tenni, mintha nem is mondta volna ki az utolsó szavakat. Azonban ezt könnyebb volt úgy, ha nem nézett egykori tanára szemébe.
- Hogy tudunk-e nekik segíteni? Nos… Azt hiszem el kell keserítenem Minerva. Hosszú éjszakákon át töprengtem merre lehetnek, mit csinálhatnak, de képtelen vagyok rájönni, miféle feladattal is bízta meg Dumbledore őket. Attól tartok, Harry immáron teljesen eltűnt a szemünk elől…

Roxana V. des Pres

*Nem is tudom, mit csinálok, amikor egyszerűen fogom magam és a jól megszokott mappámmal a kezemben elindulok kifelé a kastélyból. Úgy érzem, most szükségem van egy kis friss levegőre, mert különben összeroppanok ebben a bezártságban. Nincs rajtam semmi különös, csak a szokásos iskolai talár, bár gyakran szoktam fura  mugli göncökben is járni, mert szerintem mókásak, és én szeretem őket, de most nem… marad a talár. Ebben legalább nem tűnök ki a tömegből, nehogy túlzottan felfigyeljenek rám… az mostanában nem jó, nagyon, nagyon nem jó ötlet, főleg nekem. Fel sem pillantok a gondolataimból, így hagyom, hogy a lábaim vigyenek arra, amerre akarnak, nem számít már úgysem. Igazából pontosan jól tudom, hogy most kinek a társaságára vágyom, de jelenleg nincs lehetőségem arra, hogy Levivel beszélgessek; legfőképpen azért, mert azt sem tudom, hol van. Az idő már késő délutánra jár, jók a fények, szeretem ezt a szürkületet.
Kicsit meglepetten pillantok fel, amikor tíz perc séta után Roxsmortsba találom magam... Mégis, hogy kerültem ide?! Halvány lila gőzöm sincs róla, hogyan sikerült idekeverednem. Nem tudom… de tényleg nem, hogy hogyan vihettek erre a lépteim. Van egy olyan érzésem, hogy nagyon nem kéne itt lennem. Idegesen pillantok körbe, majd gyors léptekkel elindulok a falu széle felé, nem lenne szerencsés ha rám akadnának. Egyenesen a romos toronyhoz megyek, ami a falu szélénél található, remélem, hogy ilyenkor nem lesz ezen az amúgy sem túl népszerű helyen senki. Mikor odaérek, alaposan szemügyre veszem a tornyot, majd egy közeli fához megyek. Egy sóhajjal fogom magam és leülök a fa tövébe, a hátamat nekidöntve a kemény törzsnek, innen tökéletesen látszik a torony, ahogy egy kissé fölém magasodik. Egész jó szemszög. Előveszem a mappámat, és egy papírt teszek az elejére, hogy legyen ami megtámassza, majd úgy döntök, hogy most ceruzával fogok rajzolni, így egy grafit is előkerül. Sajnos a nap már kezd lemenni, így kénytelen vagyok pálcafénynél rajzolgatni, ha nem akarom tovább rontani a szemem. Nem olyan rossz az, simán meglennék szemüveg nélkül is, de azért így mégiscsak jobb. Belemerülök a munkába, és a totny vonalai kezdenek kibontakozni a papíromon is. Hirtelen felpillantok, feljebb tolva a szemüveget az orrnyergemen. Rossz előérzetem támad… valami történni fog. Összevont szemöldökkel fürkészem a tájat, hátha látok valami  szokatlant, de nincs itt semmi. Talán mégis tévedtem, és minden rendben, csak én már oda is rémeket látok, ahova nem kéne?*

All things truly wicked start from innocence.

- Na jó, ne játssz az idegeimmel, Jonathan! - rántom a pálcám az elcseszett varázslóra. Annyi ilyen mocsokkal van teli ez a tetves világ, hogy végeláthatatlan lenne az az idő, mire ezeket eltennénk láb alól.
- Kötöttünk egy egyességet - a hangom meglágyul, a pálcám egy kissé visszahúzom, hogy ne hagyjon nyomot a férfi nyakán és mintha teljesen átjárna a nyugodtság, úgy beszélek. Ez már csak azért is jó, mert a higgadtság keverve némi gyilkos ösztönnel bizony képes megrémiszteni az embereket és valójában sokkal elegánsabb, mintha ordítoznék. Különben is. Pusztán a szavaimmal is képes vagyok a porba tiporni élőlényeket.
- Márpedig ez alól a kedves kis egyesség alól nem fogsz kihátrálni - villantok egy mosolyt, egy álszentet. - Vagy különben a golyóidnál fogva lógatlak fel a Roxfort kapujára és felírom a homlokodra, hogy így jár az, aki halálfalókkal packázik - mondjuk ez épp a legenyhébb változat. - Vagy azt, hogy minden kis csótány így végzi, aki megpróbál átejteni engem - elmélkedem, a pálcámat az arcomhoz húzva. - De még ez sem az igazi - sóhajtok, aztán közelebb hajolok a sikátor aljában üldögélő köpcös kis varázslóhoz. - Lényeg a lényeg. Szeretek kínozni és csak nekem  szerzel örömet, ha kibújsz az ígéreted alól, de hidd el, jobban jársz, ha nem a disznók falatozzák el reggeli gyanánt a maradványaid - ez egy kellemetlen mugli szokás, de nekem bejött. Sok tenyészet van London közelében, szóval ha feldarabolsz valakit és szeretnéd eltüntetni az éhes malacok készségesen a rendelkezésedre állnak és akár 10 perc alatt felfalnak egy hullát. Ez az egyetlen értelmes felfedezésük volt azoknak a retkes kis mugliknak és ezt ha van rá alkalmam szívesen használom is.
Könnyed léptekkel hagyom el a helyszínt és kilépek a megtömött roxmortsi utcára, ahol lépten - nyomon roxfortos diákokkal lehet összefutni. Látni mindenfélét, délceg mardekárosokat meg a többi csőcseléket, például a hígagyú hugrásokat.
Nem törődöm velük, azzal sem ha egy hormontúltengéses csapatnak megakad rajtam a szeme, kis pisisek ők még valljuk be, no meg nem szeretek megrontani kis gyerekeket.
Végigsétálok Roxmortson, nem sietek, egyszerűen csak elvegyülök a tömegben, addig míg az el nem oszlik és már a régi toronynál állok. Eltökélem, hogy itt már nincs dolgom és ideje mennem, ám mielőtt indulnék egyszer megkerülöm a tornyot. Szinte meg sem lepődöm, hogy még egy roxfortos tanoncot pillantok meg a fűben üldögélve.
Egy pillanatig csak állok, messze tőle és fürkészem, mert valamiért nagyon ismerősek az arcvonásai. Talán ismerem a szüleit. Mélyen elgondolkodom, gondolkodom, gondolkodom, aztán beugrik egy név: Freester. Jaj, tényleg, a kis mocsadékok. Még tartozok nekik egy megcsonkítással, ahogy azt ígértem.
Határozott, ám nem gyors léptekkel érkezem meg a lány elé. Fölé magasodok, még ha nem is állok teljesen közel hozzá.
- Szervusz Lyrácska! Hogy vannak a szüleid? - hogy egyem azt a rózsabimbós pofikádat...

Roxana V. des Pres

*Teljesen belefeledkezem a gondolataimba, na meg persze a rajzolásba, és nem kis idő múlva a torony tökéletes kis mása lesz felfedezhető, az addig üres papíron. Nem szokásom magamat az egekig dicsérni, de ez tényleg jól sikerült, akárki akármit is mond. Elpakolom a cuccaimat, vissza a helyükre, és egy kissé komótosan kinyújtom a lábaimat a törökülésből. Elgémberedtek, így nagyon jó érzés most kinyújtóztatni őket, éppen azon kezdek morfondírozni, hogy mit is kéne még csinálnom, amikor közeledő léptek zajára leszek figyelmes… ajjaj, talán éppen ideje lenne visszamennem. Ám mielőtt felállhatnék a földről, egy nő alakja bontakozik ki előlem, és süt róla, hogy halálfaló. Na, már csak ez hiányzott… talán ha nem venne észre, csak simán elmenne mellettem. Meg sem moccanok, és egy elsuttogott nox-szal eloltom gyorsan a pálcámat, de félek már túl késő. Sajnos ma nincs szerencsém – mikor van? – és a halálfaló eltéveszthetetlen határozottsággal érkezik meg elém. A francba… felnézek az arcába, és megállapítom, hogy valami nagyon ismerős benne. Persze, lehet, hogy csak a hagyományos halálfalósan állatias vonást vélem ismerősnek, de nem valószínű, olyan  érzésem van, mintha tudnom kéne, hogy ki áll velem szemben, de nem jut eszembe a neve, pedig már szinte ott van a nyelvem hegyén.*
- A szüleimhez semmi közöd.
*Közlöm vele mogorván, kissé elpirulva a haragtól; hiába, ha ilyen helyzetekben türtőztetni kell magam az nem az én kenyerem. Felállok a földről, hogy ne érezzem magam olyan kicsinek, lent ülve, de még így is fölém magasodik. De így már beugrik a neve: Roxana des Pres. Hogy nyelné el őt a kénköves pokol feneke, miért éppen most kell idejönnie, és miért hozzám!?*
- És hozzám sem.
*Teszem az előző mondatomhoz, a pálcámat markolva. Bármikor készen kell lennem a védekezésre, de csak remélem, hogy a DS-en eltöltött idők nem voltak hiábavalók, ám azért mégsem vagyok teljesen biztos magamban. Én csak egy hatodéves diák vagyok, egy felnőttel szemben, aki ráadásul halálfaló is, minden sötét mágiabeli tudásával együtt… de mégis, én nem fogom feladni, csak a családomat hagyja békén.*

[Micsoda cukcsi - mukcsi tinédzserlány, juuuj]

All things truly wicked start from innocence.

Micsoda cukcsi - mukcsi tinédzserlány, juuuj - elmélkedem magamban, miközben a vöröske feláll a földről, felegyenesedik és valamit dünnyög az orra alatt. Már rendesen aranyos, ahogy kipirul az arca és látszik rajta a düh, a komorság, amit gerjesztek benne.
De hát hogy képzelheti, hogy én egy gonosz, csúnya néni vagyok? Na jó, ez talán költői kérdés volt, de akkor is úgy érzem, hogy ez egy elég vicces helyzet. Mármint, ha egy kislány azt hiszi, hogy esetleg felveheti velem a versenyt. Vannak természetesen esetek, amikor nem úgy sülnek el a dolgok.
Erről persze regélhetnék, a roxforti razzia példáján a kis Sol billywigjét kiemelve, de talán túl mókásnak találnám, ötvözve a jelen pillanatban életbe lépő szituációval. No persze, azóta sem vagyok oda a Hollósokért, az összeset kirúgnám, vagy még rosszabb. Örülhetnek is a diákok, hogy nem törtem igazgatói babérokra.
De hát ez most nem is lényeges. Elhatározom, hogy Lyrával töltöm a délután, némi csajos móka fejében, mert biztos vagyok benne, hogy jó társaság lesz a kicsike. Főleg ha lenyúzom róla a bőrt. Anyuék biztosan örülnének neki.
Még így is, hogy a lány felegyenesedett jóval alacsonyabb nálam és így még életszerűbb a lesújtó pillantás, amit vetek rá.
- Ó, dehogynem. Az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó - a mondat végén már szinte dalolok. Majd közelebb lépek a Freester ivadékhoz.
Az én kezemben pálca, az övében is. Már csak az a baj, hogy nem pont egy szinten van a gyakorlatunk, az ismereteink, a tudásunk, szóval nem igazán riadok vissza attól, hogy véletlenül megátkoz a kis hugrás - ahogy látom a talárja mellkasi részén.
- Mit szólnának vajon anyuék, ha darabokban küldenélek haza? - teszem fel az úgyszint költői kérdést, legfőképp magamnak, hisz az ötlet eléggé tetszik ahhoz, hogy netán végrehajtsam. Az arcomon egy halvány mosoly jelenik meg, épp azért, hogy a hangulat még dermesztőbb legyen.
- Esetleg az is szóba jöhet, hogy megkíméllek - hatásszünet. - Azonban semmit sem adnak ingyen - fejezem ki magam utalóul. Azt gondolom, hogy a kémek, informátorok mindig jól jönnek. Miss Freester pont jó lenne egynek, de egyértelmű, hogy győzködnöm kell egy kicsit. Vagy feladni bagolypostára az említett módon. Biztos örülnének neki a családtagjai.

Roxana V. des Pres

*Valószínűleg eszményi érzékem van ahhoz, hogy olyankor keveredjek bajba amikor nagyon nem kéne. Most erre én nem vagyok felkészülve, nincs szükségem csetepatéra. Bár ha ezzel megmenthetem a családom… á legyen, de van egy olyan érzésem, hogy ez nem ilyen egyszerű.
Az a tény, hogy feltápászkodtam a földről, az mind nagyon szép és jó, csak nem használ túl sokat a felnőtt halálfalóval szemben, mert bőven fölém magasodik, ám a lesújtó pillantására, csak egy hasonló megvető nézéssel válaszolok, ennyi nem fog elriasztani. De a következő mondatára már görcsbe rándul a gyomrom.*
- Na, és mit ígértél?
*Fonom keresztbe magam előtt a karjaimat, pálcámat így is előre szegezve, hogy ha kell egy pillanat alatt használni tudjam. Na persze, korántsem vagyok annyira magabiztos, és bátor, mint amilyennek mutatom magam, de nem tehetem, meg, hogy meglássa rajtam a félelmet, ezt az örömöt nem okozhatom meg neki.
A válasza, ha válasznak lehet nevezni az újabb kérdést, még rosszabb. Nagyon halványan megremeg az alsó ajkam a bizonytalanság első jeleként. Ezt nem tehetem meg a szüleimmel… hiába az önfeláldozás, ha nekik az jobban fáj. Tulajdonképpen önzőség lenne tőlem, hogy csak úgy itt hagynám őket. Már válaszra nyitnám a számat, amikor érkezik az újabb információ.*
- Ergo, áruljam el a szeretteimet, barátimat, hogy én élhessek?
*Ez az első reakcióm az „ajánlatra”, és a hangomból süt a gúny, és megvetés, valamint a düh keveréke, és egy kicsit élesebb is az eddiginél. Nem, ezt nem tehetem meg.*
- Mert arra várhatsz, én nem vagyok besúgó, és nem élek ilyen aljas eszközökkel.
*Teszem még hozzá összehúzott szemmel méregetve. A pálcám magam előtt, immár kibontottam a mellkasom előtti összefont pozícióból, készen mindenre. De egy kicsit azért elbizonytalanodom, és az alsó ajkamba harapdálva nézek a nőre. Mint mindenki más, én is szeretek élni. Ha valahol van olyan, hogy felmentő sereg, akkor most jól jönne, bár van egy sejtésem, hogy lesz ez még rosszabb is.*

Mostanában nagyon rosszul aludtam. Lefekvés után még órákig nem jött álom a szememre, pedig éreztem az izmaimban és a csontjaimban a fáradtságot. Szükségem lett volna arra a hét órára, amiben kipihenhettem volna magam, de helyette álmatlanul hánykolódtam az ágyamban, ami oly kényelmetlen volt, hogy bárhogy is fordultam, valami mindig nyomta a hátamat. Egy szűnni nem akaró érzés. A hasamra fordultam, de mindhiába. A gerincembe hasító fájdalom nem hagyott aludni. És így ment ez éjszakákon át, mígnem egy nap, több órás fészkelődés és kínlódás után, végre elnyomott az álom.
Újból végigmentem az árvaház folyosóján. Különös… ha álmodom, valahogy mindig visszatérek erre a helyre, pedig még kisgyermek voltam, mikor utoljára láttam. Azt hittem, nincsenek emlékeim erről a helyről, de tévedtem. A falakat másfél méter magasságig csempe borította, melyek közt penészes fuga éktelenkedett. A plafonról már mállott a vakolat, helyenként beázás foltok rondították tovább az összképet. Undorító, lepukkadt hely. Nem gyerekeknek való…
Végig a folyosón…
Már vártak rám. A díszes társaság. Minden egyes álmomban jelen voltak. Az öcsém, a keresztapám, Izabel Bishop, és egy idegen férfi. Láttam már őt, valaha régen. Talán egy másik életben… Magamtól sosem fedeztem volna fel a hasonlóságot benne és bennem. Pedig olyanok voltunk, mint két tojás. A vonásaink, a mozgásunk, még a hangunk is megegyezett volna. Azonban évek teltek el, mire először hozzám szólt, s elmondta ki is ő. De nem tartunk még ott a történetben…
Álombeli énem a szoba közepére lépett és végigjáratta tekintetét az egybegyűlteken. Kezdődhet a szokásos játszma. Már kívülről fújtam mi fog történni, annyiszor átéltem már ezt az álmot. De ez az egy, más volt, mint a többi…
A szoba sarkában várt valaki rám. Testét hosszú, sötét köpeny takarta, mely beleolvadt a fotel kárpitjába, melyben ült. Engem nézett, és közben szórakozottan babrált a kezével. Mintha holmi csecsemőt tartana, úgy dajkálta jobbjával a balt.
- Ideje visszaadnod a kölcsönt, Owen.
A szoba forogni kezdett, és a benne lévő emberek egymás után foszlottak semmivé. Csak én voltam, és az idegen. Jobb keze lassan megindult a csuklyája felé, megmarkolta a textilt, majd hanyag mozdulattal hátravetette azt.
Farkasszemet néztem Brandon Everald Grayjel.
- Itt az ideje, hogy törlessz…
A kék szempár beszippantott. Zuhanni kezdtem, majd belecsobbantam a vízbe. És abban a pillanatban, hirtelen kinyitottam a szememet.
Felültem az ágyamban. Csorgott rólam a víz és úgy ziháltam, mintha most úsztam volna le tíz hosszt. Nem volt idegen tőlem ez az érzés. Gyakran ébredtem asztmás rohamokkal. De ez egészen más volt. Sikerült megőriznem a hidegvéremet, a fejem tiszta volt. És szép lassan megnyugodtam…
Mi a fene volt ez az imént?
Jól esett volna egy pohár víz, de olyan sötét volt, hogy az orromig sem láttam. Kitapogattam hát a varázspálcámat, hogy némi fényt hozzak az éjszakába. Ám abban a pillanatban, hogy az ujjam a pálcához ért, ezüstös felhő tört ki annak végéből. A falig hátráltam ijedtemben, ahogy a felhőfoszlány másfél méterrel a talaj fölött lassan felém kúszott. És akkor meghallottam a suttogást. A felhőből jött, mintha beszélt volna hozzám, de a hangja… az álombeli Gray hangját hallottam.
- Ideje visszaadnod a kölcsönt…
Távolodni kezdett, én pedig tudtam, hogy követnem kell. Kiugrottam az ágyból, belebújtam farmeromba és a tornacipőmbe, majd pálcámmal a kezemben az ezüstös fényfoszlány után eredtem. Végig az ágyak között, túl a titkos ajtón, át a portré mögötti alagúton, egyenesen a Szárnyas Vadkan emeleti szobájáig. Már jártam itt. Hetekkel, talán hónapokkal ezelőtt. A bezártság teljesen felemésztette az időérzékemet. Azonban nem volt időm nosztalgiázni, a fényfelhő továbbindult, le a lépcsőn, ki a kocsma ajtaján. A kocsmáros nem hallhatott engem, nesztelenül osontam át a házon, majd kilépve az ajtón, hirtelen megtorpantam. Időtlen idők óta nem voltam már friss levegőn. Már hajnalodott, de még egy lélek sem volt az utcákon. A riasztórendszer nem indult be. Hatalmas kő esett le a szívemről.
Csak álltam az utcán, tanácstalanul. Élveznem kellett volna a hirtelen jött szabadságot, a tiszta levegőt, a gyönyörű napfelkeltét, de nem ment. Csak akkor tudatosult bennem, hogy magukra hagytam a többieket, megszöktem tőlük, mint holmi áruló, és az ok, amiért ezt tettem, csupán egy zavaros felhőfoszlány, egy semmiség…
Az a bizonyos „semmiség” időközben tovakúszott az utcán, csalogatóan ismételgetve Gray szavait.
- Itt az ideje, hogy törlessz…
Mit tehettem volna? Követtem. Isteni jelnek tartottam, és csodáltam szépségét. Titokzatos volt, és jó ideje már ez volt az egyetlen dolog, ami kíváncsiságot ébresztett bennem, ami kalandra hívott. Nem szalaszthattam hát el…
A falu széléig követtem a felkelő nap fényében egyre inkább elhalványuló felhőfoszlányt, amikor hirtelen… eltűnt. Ott álltam egyedül, egy rozsdásodó torony tövében, és hihetetlen nagy idiótának éreztem magamat. Egészen addig szerencsém volt. A Halálfalók, a dementorok, a falusiak, a szökevény társaim, és még Aberforth is elkerült. De vajon lesz-e még egyszer ekkora szerencsém, a visszaúton is?
Mérgemben belerúgtam a torony talapzatába és cifrát káromkodtam. Hátat fordítottam és épp indulni készültem, amikor valami megmozdult odabent. Mozgást véltem felfedezni a szemem sarkában. Mintha valaki lett volna a toronyban.
Felemeltem a pálcámat és az ajtónak szegeztem. Ennyit hát a szerencsémről…

[Szia, Owen.]

Itt közeleg a vég, mindig szürke lesz az ég,
Azt elfelejted rég, hogy az élet mennyit ért,
Azt mondjátok hogy még? Hát ennyi nem elég?
Csak tessék, csak tessék, soha el ne felejtsék!

Kockáztatok, mindig csak kockáztatok, s lám mi lett a vége.
Lenézek kezem helyére, s megmozdítom. Érzem, ahogy bal ujjaim ökölbe szorulnak, s körmeim bal tenyeremet vájja. Nincs ott, de mégis érzem. Erre mondják, hogy fantomkéz. Olyan, mintha ott lenne még a kezem, csak nem használhatnám. Magam elé emelem a csonkot és méregetni kezdem. Behajlítom alkarom legfelsőbb részét - ugyanis nincs több része. A hosszú ujjú talár engedelmeskedve a gravitációnak a föld felé lóg, már könyökömnél. Leeresztem testem mellé, a ruha kiegyenesedik, s olyan, mintha egész karom lenne. Ha az ember először ránéz, hirtelen fel sem tűnik neki a hiány. Nekem annál jobban...
Kockáztatok.
Hoppanáltam Roxmorts szélére, tudva, hogy Halálfalóktól hemzseg a környék, akik egytől-egyig tudják, hogy mekkora vérdíj van a fejemen. Az áruló. Kiszorultam a társadalom szélére, semelyik réteg nem fogad be, így csak magamra hagyatkozhatok, illetve az óvó árnyékokra, amik elrejtve tartanak. Míg rajtam volt a Jegy a Sötét Nagyúr tudott kínozni, sőt majdnem megölt. De most, hogy már nincs hol rajta lenni a Jegynek, már védve vagyok Nagyúr elméje ellen. Na persze a kopói elől nem...
Nem is tudom miért hívom még Nagyúrnak... Voldemort... Voldemort.

Gyanúsan nagy csend uralkodik a faluban, még az őrvarázslók sincsenek sehol. Itt. Talán a falu belsejében már akadnak, csak ide nem jön senki.
Felnézek a Rozsdás Toronyra, majd elnézek a távolba. Felkel a Nap... Világosság. Nincs sötétség, s árnyék.
Könnyedén belököm a torony vasajtaját, s belépek rajta. Bent sötét van, egy-két résen szűrődik be csak a hajnali napfény. Szemem pár másodperc alatt megszokja a fényváltozást, de az orrom hamarabb kap észbe. Szörnyű bűz uralkodik bent, és nem is csak a doh miatt, hanem valami más miatt... Ó hát persze...
A sarokban egy döglött macska hever rohadófélben. Fintorgok egyet, majd gondolkozom, hogy nekidőljek-e a falnak, de végül úgy döntök egy helyben ugyanolyan kényelmes lesz álldigálni.

Már vagy negyed órája várok, s kételkedni kezdek a pálcakövető fortélyban, amit annyira ajánlott Sabrina. Lehet, hogy teljesen feleslegesen jöttem ide, s kockáztatom életemet. Alapból nem lenne ez ellen kifogásom, de értelmetlenül nincs kedvem feldobni a talpaim. Teljes csendben várok, hogy meghalljak valamiféle neszt, még a szemem is behunyom, hogy fülem jobban érzékeljen. Szoborként állok még pár percig, amikor úgy döntök, hogy itt az ideje hazamenni, de ekkor hatalmas zörej zengi be a torony belsejét. A hirtelen zajra összerezzenek egy pillanatra. Felcsillannak szemeim, s biztos nem lehetek benne, hogy Redway áll kint, de nagy tétet tehetnék rá pókerban. Ki más járna ekkor itt?
Pálcámat megmarkolom, de nem emelem fel.
Másik kezemmel ki akarom nyitni az ajtót, de egy keserű gondolat ráébreszt, hogy egy Invitoval kell kitárnom az ajtót, így a nonverbális varázslatnak hála az ajtó kitárul, a szemeimet pedig megüti az erős fény. Pár másodpercig hunyorogva állok ott, mindkét kezem leeresztve.
-  Szia, Owen.  - mondom komolyan, de kicsit sem fenyegetően. Nem engedem meg magamnak, hogy előrelépjek, habár nem tudom, hogy mennyire látszom a sötétben. -   Örülök, hogy ismét láthatlak.   - formalitás, formalitás, udvariasság... -    Ugye tudod, hogyha más küldte volna azt a jelet, akkor valószínűleg halott lennél? Óvatlan vagy.   - mosolygok. De ez nem az a régi mosoly volt, hanem inkább elfáradt, halovány mosoly.
Bal vállammal körözök egyet. Zsibbad. Már megint. Még mindig.
Van főzet nálam, amit könnyen lehörpinthetnék, de még túl veszélyes bármiféle mozdulatot tennem. Igaz, hogy elengedtem Owent, de ő nem tudja, hogy miért, és hogy azóta mi történt. Ő még mindig úgy tudja, hogy Halálfaló vagyok, aki társai életére tör. Addig míg nem derül ki számára az ellenkezője, nem szabad főzetemért nyúlnom.

Lassított felvételként láttam az egészet. Az ajtó magától kitárult, és a homályból egy ismerős alak sziluettje bontakozott ki. Az ereimben megfagyott a vér, a pálcám vége pedig szikrákat vetett, amint megérezte a veszélyt. Pedig óh, ha tudtam volna, hogy igazából csak a rég nem látott gazdáját üdvözli. Elárult engem. A fogva tartóját. Azt, aki elvette őt igazi tulajdonosától. És most az a büntetésem, hogy Gray elé csalt. Az ember elé, akinek a hegeket és a borzalmas emlékeket köszönhetem. De mégis… Mégis megkönyörült rajtam. A szabadon engedésemmel óriásit hibázott.
- Szia, Owen.  Örülök, hogy ismét láthatlak.
Olyan erősen szorítottam a pálcát, hogy a markolata pengeként fúródott a húsomba.
Még ezek után is van pofája megjátszani a hőst? Azt hiszi, hogy csak azért, mert megkímélte az életemet, minden bűne semmissé vált? Ki vagyok én, hogy feloldozást adjak egy ilyen embernek? Az én életemmel nem mentett meg senkit, csupán egy két lábon járó élőhalottat teremtett.
- Ugye tudod, hogyha más küldte volna azt a jelet, akkor valószínűleg halott lennél? Óvatlan vagy.  
Kiürítettem az elmémet, ahogy azt tanultam. Mindent bezártam a kristálypalotába. Tiszta voltam, és nyugodt, de a testem lángolt a vágytól. Itt az idő, hogy visszaadjam a kölcsönt. Gray óriásit hibázott, ha azt hitte, megbízhat bennem.
- Én lennék az óvatlan?  
Minden egy szempillantás alatt történt. Szabad kezemmel torkon ragadtam a Halálfalót és a falhoz löktem. Szikrázó varázspálcám belefúródott a bordái közé.
Egészen közel hajoltam.
- Azt hitte, elfelejtem, mit tett velem? Azt hitte, hogy nem fogom megölni? Mekkorát tévedett!
A pálca vége átégette a varázsló köpönyegét. A bennem forrongó düh lobbantotta lángra a pálcát, vagy a heves küzdelem, ahogy régi és új gazdája között őrlődött? Arra kényszeríteni, hogy végezzen egykori birtokosával, túl nagy falatnak tűnt. A pálca megzavarodott.
Abban a pillanatban ezüstös villanásban tört ki, és a következő percben már fénylő fonalak fontak minket körül, pókháló módjára. Rákúsztak a karomra, végigtekeredtek a nyakamon, és én azt hittem, hogy össze akarnak láncolni Grayjel. De pont ellenkezőleg... Az ezüstfonalak, patak módjára folytak közénk, majd áthatolhatatlan falat képeztek, elszakítva minket egymástól, egyre távolabb és távolabb taszítva a sötét alaktól.
- Gyáva féreg – sziszegtem. – Az a dolga, hogy gyerekeket kínozzon? Családokat szakít szét, pusztulást hoz mindenre és mindenkire amerre csak jár.
Megkíséreltem áttörni a falat, de egyből lepattantam, amint hozzáértem, elveszítettem az egyensúlyomat és elterültem a földön. A pálca kigurult a kezemből.
A földön fekve folytattam a szitkozódást. A szavak fröcsögve ömlöttek belőlem.
- Megátkozott, mikor a temetőben voltunk. Azért láttam ma éjjel az álmomban. A fejembe ültette azt a képet. De mégis miért?
Már szinte ordítottam. Nem érdekelt hány Halálfalót csalok még oda. Gray érdekelt, és a vérbosszú.
- Miért engedett el, ha most mégis meg akar ölni?