Szárnyas Vadkan

[Nem is sejted, mennyire.]

Nem ez a helyes, a dallam más.
Remélem, ez csak egy látomás.

   Rossz felé fordultam, teljesen elbsztam a dolgot, és most bizony átkozhatom agyba főbe a drágalátos szenteket, nem fog javítani a helyzetemen. Nos, az a helyzet, hogy Carrie Frieds mögöttem van, legalábbis a hang onnan jött. A bökkenő viszont az, hogy ez a nő, nem Carrie Frieds, és bizony nagyon beszoptam a hülye kis meséjét. A krva életbe Raphael, hogy lehetsz ilyen naiv!?
   Nem tudok mit tenni, elég kínosan érzem magam. Nevetek. Halkan kacagva fordulok a nő felé, elgondolkozva nézek rá. Nem, nem ismerem.
- Nem is sejted, mennyire. – ejtem ki kacéran a szavakat. Tudom, mire megy ki a játék, s ezúttal nem arra, amihez a legjobban értek, de be kell valljam… élvezem. Ez is olyan, mint a betörés. Adrenalin. Lassan, teljes nyugodtsággal veszem elő pálcám. Nem zavar sem a szél, sem a hó, melyet teljes erővel fúj arcomba. Nem estem pánikba, miért is estem volna, hiszen semmi baj. Még. Amíg idekint vagyunk, minden rendben. Amíg semmi bajom.
- Mondd csak, kedves… - habozok, mivel nem tudom a nevét – névtelen, s őrült nőszemély. – jobb nem jutott eszembe, jó? Így is elég nagy volt a nyomás. Ritkán szorulok arra, hogy improvizálnom kelljen. Szörnyű. – Már miért akarnálak egy ujjal is bántani? Talán mert megfenyegettél, hogy ha nem adok oda neked egy tárgyat, amiről azt sem tudod hol van, megölsz? Mert bizonyítékod nincs rá, hogy az én birtokomban van, nem? – vagy tévednék? Vajon ki lehet ez a nő? És vajon hol lehet Carrie Frieds? Vagy a hullája. Ahogy elnézem, ez a fekete démon nem valami beszámítható, az ilyeneket a diliházban pelenkázzák. Talán túl élénk a fantáziám. Talán.
   Elég amatőr húzás volt tőlem, hogy hagytam magam ennyire átvágni. Legközelebb nem engedhetem meg magamnak, akár a kulcs is veszélybe kerülhetett volna, sőt, ami azt illeti veszélyben is van. A picsába! Legszívesebben átváltoznék, és elszaladnék. Soha nem találna rám, így a kulcs is, és én is biztonságban lennénk, de attól ez a nő még szabadon fog garázdálkodni. Nem. Le kell állítani. Bármikor megpróbálhatja újra, egy jobb embert felhasználva. Talán legközelebb majd az egyik páciensemnek adja ki magát. Sosem tudhatom. Egyedül viszont nem tudom megállítani, a fenyegetése nyilvánvaló volt, egy rossz mozdulat és kész, vége. Viszont ha egy patrónust küldenék… kétlem, hogy tudja, mire használjuk. Egy próbát megér.
   Miközben elég nyomatékosan ad hangot igényeinek, pálcámmal szórakozok, legalábbis kellő távolságból így tűnhet, ám a patrónus megidézésének mozdulatai ezek. De neki nincs félnivalója, igazándiból nem lehet, mert a pálca nem is felé irányul.
„A kulcs veszélyben van. Segítség kell. Hozzám.”
   Az üzenet világos, s a világító, ezüstös mosómedve vidáman szökken ki pálcámból, hogy aztán gyorsan az égre szökkenve, egy fénycsíkká alakulva célba vegye Kingsley házát. Remélem, nagyon remélem, hogy otthon van. Gyávának tűnhetek? Talán. Igen, de be kell látnom, hogy a becsületemnél most sokkalta fontosabb, hogy a kulcsot megvédhessük.
   A nőre nézek, próbálok semmitmondó arckifejezést felvenni. Ha netán kérdőn nézne rám, csupán vállat vonok, hisz én semmi rosszat nem tettem. Csak gyakorlom a patrónus megidézését. Egyébként tök szép ez az este, nem? Kedvem lenne egy csésze teához. Meg egy jó kis beszélgetéshez, a hátsó verandán. Milyen idilli lenne, pont ezzel a nővel, ki gyilkos szitkokat szór.
- Mit csináltál Carrie-vel? – kérdem érdeklődve, holott annyira nem érdekel, bár talán jó lenne megtalálni. Kell majd bizonyíték is a nő ellen. Azért, mert halálfaló, nem fogják lecsukni, de ha megölt valakit, már igen. Vagyis ez nem olyan biztos, a mai világban. A lényeg, hogy húzzam az időt. Bár szívesen szaladnék be egy vastagabb kabátért.
- Nem vagyok gyenge. Sem naiv. Ha meg akarsz ismerni, azt hiszem nem ez a legjobb választás. Úgy értem… lehetnél csöppet kedvesebb is, nem gondolod? – csevegek vele tök lazán, és egész kellemesen. A házam felé kezdek sétálni, talán reményt is élesztve a nőben, de ilyen könnyen nem adom be a derekam. A legközelebbi fa törzsének dőlök, karjaim összefonom mellkasom előtt, és kíváncsian várom a folytatást. Élvezem a mai előadást.
- Ha már itt tartunk, nem igazán kedvelem a szado-mazo-t, de munkaköri előírás, hogy értenem kell hozzá. Ha gondolod… csak tudod, elég drága vagyok ám. Nem tudom, megengedhetnéd-e magadnak… - játszok vele, és élvezem. Nem érzem magam veszélyben, a nő nem igazán kelt bennem félelmet, sajnálom. Pedig bírom a kemény csajokat. Vajon mennyi lehet? 20? És már ily romlott elméjű? Ejj-ejj…
- A halál nem büntetés. Csak egy választás. És egy esély, az újrakezdéshez. – gondolkodok hangosan. Talán idegesítem is vele, talán nem. Nem tudom, de szerintem elég átlátható vagyok. Pálcámmal nyugodtan játszadozom. Hol feldobom, hol pörgetem. Unatkozok, de valamivel el kell tölteni ezt a kis időt. Haza nem mehetek, így be kell érnem azzal, hogy csak a bejárati ajtót fixírozom. Még sosem figyeltem meg ilyen részletesen, de tényleg. Azt hiszem mégiscsak megérte a pénzét.
- Te mit választasz? – nézek a nőre. Mosolygok, ami talán furcsa, de egyszerűen nem tudok mit tenni. Jól érzem magam, már ez is baj?
- Mondd csak… ha beengednélek. – mutatok egy ujjal a házam felé. – Mit tennél? – kíváncsiságom talán egyszer majd a sírba visz.
   De nem most.

Puck

Kellesz nekem...a sikerhez!

- Ne játszadozz velem! Nem érek rá ilyen butaságokra! Nem versz át! Nincs esélyed. Tudom, hogy nálad van épp az előbb kotyogtad ki a drága Carrienek!
Lehelem elé a szavakat, apró kis vattapamacsokat a hóesésben. A szám a szokásos rúzs nélkül is vöröslik, ahogy mérgemben beleharapok a szélébe. Miért vagyok ideges? Mert ez a balfék még mindig képes ebben a helyzetben arra, hogy az agyamat húzza. Kiborító. Undorító. Legszívesebben kiköpném a keserű epét, ami a torkomban kérődzik a mondataitól. Miért játszod még mindig a megváltót Puck? Miért nem törődsz bele a dolgokba, miért nem hiszed el nekem, hogy vége van?! Vége van!
Vége van?
Magam sem tudom. Csak annyit látok az egészből, hogy ott álldogálunk a viharban, mint két bábu a sakktáblán. Bármennyire is próbálok mélyebbre látni, be kell vallanom, hogy nem megy. És ez is bosszant. Mint oly sok minden mostanában. De legfőképpen ez az alak itt előttem.
Mesélt róla Carrie. Tudom, hogy mivel foglalkozik és nem értem. Jobb napjaimon talán még mulatságosnak is tartanám, de most valahogy ez sem megy. Micsoda bárgyúság részemről.
A hó erőszakosan fúrja magát be Carrie sála mögé, amitől a legszívesebben már rég megszabadultam volna. A gond csak ott kezdődik, hogy így is van olyan pehely, ami képes befúrni magát a mellkasom melegéhez. Kiráz a hideg ahogy elolvadva végigcsordogál nem létező szívem tájékán.
- Arra vársz, hogy legalább a nevemet megsúgjam? Várhatod kedvesem! Soha!
Hát nem ismer fel? Mennyire furcsa. Ha rendtagokkal találkozom feladataim során, sosem felejtik el az orrom alá dörgölni, hogy apám mennyire nagyot csalódott bennem. Az az átkozott ribanc is ezzel próbálkozott. Nem értik meg, hogy cseppet sem érdekel már régóta, hogy ki miért csalódik bennem. Nincs lelkem, amit érdekelhetne. Megvetendő? Ó nem…élvezhető!
Figyelem, ahogy játszadozik a pálcájával. Rá kéne szólnom és ordítanom kéne, Cruciotól kéne vergődnie, de ezen a napon már sokadjára késő. A mosómedve kísértetként lebeg tova. Megrémít. Miért fordulnak meg a szerepek Puck?! Miért akarod elérni nálam, hogy én féljek? Nem az én dolgom.
Annyira azonban nem vagyok buta, hogy ne tudjam, valamire készül ezzel. Hirtelen eszembe jut, amit egyszer a Nagyúr mondott nekünk a patrónusról. Volt már dolgunk hasonló esettel. A fenébe! A picsába! Nincs sok időm. Tudom. Újra ketyeg a fejem felett az az átkozott óra. Egyszer talán majd a halálomig számlál vissza.
- Carrievel? Arra a szerencsétlenre gondolsz? Elvettem az emlékeit. De mivel átvert, így miután veled végeztem, felkeresem, megcsonkítom és végül meggyilkolom.
A gyilkolás szót kéjesen nyögöm felé. Újabb vattapamacs. Ennyi friss információ elégnek kell, hogy legyen. Legalábbis én így gondolom. És amit én így gondolok, az úgy is lesz. Lépek egyet előre a sakktáblán.
- Hagyjuk a hülyeségeket, nem fogod húzni az időt. Átlátok rajtad, hát nem veszed észre?!
Sikítom és közelebb lépek hozzá. Felemelem a pálcámat, átkot akarok szórni rá. De nem ám úgy, hogy előre tudja, hogy mit, ó nem! Annál én sokkal csalafintább vagyok! Nehogy már azt higgye, hogy csak ő képes meglepetést okozni nekem!
El kell vinnem innen! Valahova, ahol nem találnak ránk, ahol ki tudom szedni belőle, hogy hol van a kulcs! Ahhoz azonban, hogy újra hopponálhassak vele, legalább el kéne kábítanom. Gyorsan váltják egymást a gondolatok a fejemben. Az ördögibbnél ördögibb gondolatok. Nincs sok időm. Pillanatok alatt kell cselekednem. Remélem, hogy Raphael még Kingsleynek sem mondta el, hogy hová rejtette el. Ha így van, akkor csak Puckra van szükségem, a rend úgyse megy nélküle semmire.
Némán lengetem a pálcám, pont olyan játékosan, mint Ő.
„Stupor!”
Magamban ejtem ki az átkot és hagyom, hogy a vörös fénynyaláb telibe találja a férfit. Ami meg is történik természetesen, ha nem veszi időben észre, hogy mire készülök. Ha azonban úgy történnek a dolgok, ahogy én elképzelem, újabb átkot szórok a fejére.
- Incarcerandus!
Ebben az esetben a semmiből kötelek kúsznak elő, hogy mozdulatlanná dermesszék szorításukkal áldozatomat. Hoppanálni kell, amíg van rá időm! Hogy hova? Saját kúriámba. Abba, amit egy milliomos muglitól szereztem. Rám hagyta, mielőtt megöltem. Aláírattattam vele a papírt.
Majd egy kis Veritaserum megoldja a nyelvét a kis kígyónak! Ha nem, akkor nagyon egyszerű dolgom lesz. Az Imperius átkot fogom használni. Igazából nem tudom, hogy miért nem ezzel kezdtem. A fenébe is! Ezzel kellett volna kezdenem!
Ha azonban, a kábító átok nem ér célba, akkor, ha kell védekezek, ha pedig esélyem van rá, akkor Cruciot suttogok a vihar keltette feszültségben. Csak a legvégső esetben fogok dehoppanálni innen. Azonban, ha így teszek, akkor Puck tudni fogja, hogy az élete attól a pillanattól kezdve, örökre veszélyben van!
Ha elkábítottam, ha nem, elrebegem neki a vágyaimat vele kapcsolatban.
- Ha bejutnék a házba, először előszedném a kulcsot. Aztán mielőtt megölnélek, lehet rákényszerítenélek, hogy boldoggá tégy. Csak, hogy jobban szenvedj! Úgy hallottam, ahhoz nagyon értesz…már, mint a boldoggá tevéshez!
Ha ez akkor történik, mikor elhopponálunk, akkor csókot nyomok közben a fejére.
Miért teszed ezt velem Puck? Miért nem hagyod az egészet a francba? Miért ér neked ennyit ez az egész játszma? Nem szeretek veszíteni. Nyerni fogok. Én.Mindig.Nyerek.

[És miből gondolod, szívem, hogy Carrie-nek igazat mondtam?]

… de nem kaphatsz meg.

   Nevetésem újból felharsan a viharral dúsított, csendes, szokványos londoni éjszaka süvöltő szelében. Az, hogy ez a nő játszani próbál velem, hogy meg akar félemlíteni, épp az ellenkezőjét váltja ki belőlem. Imádom a feszült helyzeteket, a macska-egér játékot. Az adrenalint, mely nem csak most, de a betörések alkalmával is szüntelenül ostromol. Az izgalom, s a félelem az életem, és én ezt imádom! Nem fogja ellenem fordítani azt, amit szeretek. Nem tudja. Az évek tapasztalata már erőssé tett. Kiállok, bármilyen félelmetes ember ellen. Talán már túl vakmerő is vagyok. Talán.
- És miből gondolod, szívem, hogy Carrie-nek igazat mondtam? – ejtem ki a szavakat higgadtan, pár másodpercig a nő arcát nézem, majd hitetlenkedve felvonom szemöldököm. – Csak nem megbízol bennem? – öreg hiba. Pedig nem adtam rá neki semmi okot. Nem fogadtam a bizalmamba, s reméltem ez fordítva sem esett meg. De a játékot élvezem. Hogy idegesíthetem, heccelhetem, ami nyilván nincs ínyére.
   Nem árulja el nevét. Végülis… mire vártam? Arra, hogy személyit is ad, meg lakcímet? A fenéket, ez nem holmi romantikus, s idilli ismerkedős est, mely után vidáman kísérem haza a hölgyet, a verandán pedig búcsúcsókkal köszönök el. Nem, ez a valóság.
   Szegény Carrie Frieds. Ez emlékeinek annyi, sőt, nemsokára az életének is. Erre mit mondjak? Mit mondhatnék? Nem miattam fog meghalni, a kulcs miatt. A Rend miatt. Rosszkor volt rossz helyen, s úgy tűnik nem tudok mit tenni ez ellen. A nőnek már mindegy, nekem viszont még koránt sem. Nem hagyom veszni magam, az életem. Az emlékeim. Nem Carrie vagyok, aki majd hagyja kényszeríteni magát bármire. Erős vagyok. Szilárd. Kőkemény. És egoista. De ez most aligha segít ki a bajból.
   Kérdésére csupán egy vállrándítással válaszolok. Teljesen nyugodt vagyok, és jól ellennék még itt egy darabig. Akár még kettesben is, miért is ne? Végülis ha talán megfésülködne, egészen kívánnivaló nő lenne belőle. De így sem olyan rossz. Láttam nála rosszabbat is. Tízből olyan… hat?
   Hasonlóképpen kezd játszani pálcájával, ami meglep, nem gondoltam volna, hogy hasonló stílusban nyomjuk, de ha már így alakult, akkor élvezzük is. Megmarkolom a vélahajjal szőtt diófát, s csábítóan elmosolyodok.
- Ajj már, kicsilány. Csak nem akarsz megölni? – kérdem kedvesen, lekezelően. Talán csöppet gagyogva is, s ettől tuti nem loptam be magam jobban a szívébe. De nem is ez a célom.
   Készültem az átok érkezésére, így el tudtam ugrani, de a következőt már nem sikerült kivédeni, így a varázslat célba érése után a szorító kötelek maguk közé kerítenek. Nincs szabadulás. Jöhet a B terv Puck. Nem akartam ma kijátszani ezt a kártyát, de elkaptak. Nincs más választásom. Cselekednem kell.
   A jól megszokott módon koncentrálni kezdek. Ha mindent jól csinálok, a teljes átváltozás rövidebb ideig tart, mint fél perc, márpedig rengeteget gyakoroltam, épp az ilyen esetek elkerülése végett, így menni fog. Ebben biztos vagyok. Még az időjárás is nekem játszik, egy viharban egy kis állat könnyedén el tud bújni.
   A levegő bizseregni kezd körülöttem, érzem, de a nő nincs elég közel hozzám, hogy érzékelhessen bármit is. Miközben beszél, rá figyelek, s egy elismerő mosolyt is kap.
- A kulcsot nem találnád meg, ebben biztos vagyok. Azt sem tudod, hol van, bárhol lehet, nem csak a házamban, viszont elkaptál. Most mi a terved? – kérdem, csak, hogy beszéltessem. Nem akarom, hogy rám figyeljen. A megfelelő pillanatban el kell tűnnöm, de ekkor közelíteni kezd, így cselekednem kell.
   Elkezdődik az átváltozás, s bár én lassan - mint a mugli filmek lassított jeleneteiben – érzékelem az átváltozást, a külső szemlélő számára cseppet sem lassú. Arra alapozok, hogy meglepetésében ledermed, hogy a vihar elég erős ahhoz, hogy a szemébe fújja haját, meg hogy majd nem figyel kellőképpen, így meg tudok majd szökni.
   Végtagjaim összemennek, ahogyan testem is. Egészen apró leszek, hosszú farkam nő, nem, nem elől, a selymes bunda pillanatok alatt ellep, s az aranyos, fekete csíkok is körberajzolják immár aprócska testem. Egy mosómedvével mit kezdesz cicám?
   Körbenézek, persze a szokásos kisebbségérzéssel, és villámgyorsan beszaladok a legközelebbi kuka mögé, négy, karmos végű lábamon. Az animágiának egyetlen hátránya van, mégpedig az, hogy állatalakban nem varázsolhatok. Így annyi az esélyem a boszorkány ellen, mint bármelyik, normális mosómedvének.
   Fúj, de büdös van. Még jó, hogy nem vágattam ki a házam előtt lévő kisebb kertet, meg a fákat, máskülönben most nem tudnék hova menekülni. Hiszen máshova nem mehetek.
   Egyedül abban bízhatok, hogy a segítség már úton van.

Puck

Már megkaptalak … Az álmaidban ott leszek!

Miért nem hiszel nekem te kis mitugrász? Miért kell végigjátszani ezt az egészet? Láttál már valaha mugli horror filmet? Ott is a kaszabolós gyilkos mindig utoléri a szőke nagymellű cicababát, aki olyan kétségbeesetten menekül. Nem tanultál még a regényekből? A gonosz mindig megöli, akit kiszemelt magának! Én is így fogok tenni, csak a megfelelő pillanatot kell megvárnom. Ha egyáltalán lesz rá időm. Tudom, hogy a segítség hamarosan megérkezik. Talán perceink vannak csak. Maximum tíz. Lehet, hogy már annyi se.
Az átkom ugyan nem ér célba, de a kötöző bűbájom igen. Elégedetten sóhajtok fel, olyan, mintha egy aktus legkéjesebb nyögése szűrődne ki dús ajkaim közül.
Erre vártam. Milyen régóta vártam arra, hogy kiszolgáltatottan heverjen a lábaim előtt. Hogy belerúghassak. Igen. Bele fogok rúgni. Aztán belesuttogom kéjes fantáziaképemet a fülébe.
Nem veszem észre, hogy mire készül. Soha nem volt dolgom még animágussal, így fogalmam sincs, hogy miként működik az átváltozás, milyen jeleket kellene észrevennem.
Kezdem úgy érezni magam, mint egy bakfis diák, pedig lassan két éve szolgálom a Nagyurat és nem egy feladatot bízott már rám, hű szolgájára. Mindent véghezvittem, nem egy embert öltem már meg, te mégis megpróbálsz kifogni rajtam Puck!
Nem érzed ezt kicsit unalmasnak már? Miért hozod ki belőlem a védtelen, naiv, butácska lányt?!
S mivel védtelenné vált….így szabad a pálya legalább a kínzás előtt. Távolról rászórok egy Cruciot, mielőtt még változni kezdene. Nem tart sokáig. Fél perc talán az egész. Nem hagyom ki. Azt akarom, hogy szenvedjen! Hogy érezze, hogy nálam van a hatalom!
- Mondjuk ez, kiscicám! Remélem megfelelő tervnek találod…s ha már így megkérdezed, akkor lehet, hogy elgondolkozom a halálodon!
Kiáltom az egyre erősödő hóviharban. Egyre kevesebbet látok. Egy pillanat alatt változik meg a helyzet. Ahogy feloldom az átok kínja alól, eltűnik.
Egy mosómedve. Ez most komoly?! EGY MOSÓMEDVE?!
Ingatom fejemet, úgy érzem, hogy valaki nagyon átvágott engem. Ez az egész valóban egy vicc lehet. Puck se gondolhatja komolyan, hogy egy négylábú szőrmókként futkorászik majd előlem…UGYE NEM?!
Csak a fekete árnyékot látom, ami bevetődik a szemetes mögé. Felkacagok. A szituáció kezd elég komolytalanná válni. Olyan, mint egy burleszkből kiragadott élethelyzet.
- Fuss csak kis patkány, fuss!
Pálcámat lendítem, ordítok, hogy a vihart túlkiabáljam. Apró kis mozdulatok, majd rászegezem a szemetesre, majd a másikra, végül a harmadikra. Aztán a bokorra, az apró fára, mindenre ami előttem van.
- Bombarda!
Többször lendítem a pálcám. Egy nyomorult mosómedve már csak nem fog meglépni előlem! Ennyire szerencsétlen és béna ma már nem lehetek! A szemetes apró darabjai, tűzijátékként csillannak meg a levegőben, majd hullnak szét a ház előtt.
Ha egy másodpercre is a szemem elé kerül a nyomorult kis szőrös vakarcs, nem fogom meghagyni neki a lehetőséget, hogy menekülhessen. Ha megpillantom, újabb varázsigét kiabálok, amivel mozdulatlanná igézhetem.
- Immobilus!
Ha azonban ez nem történik meg, akkor nagyon egyszerű a dolgom, legalábbis az elképzeléseim alapján. A mosómedvének ugyan nincsen természetes ellensége, a vipera azonban csak képes megbénítani a mérgével. Vagy éppen megölni. Egy másodperc alatt elvetem az ötletet, hogy rászabadítok egy kígyót. Nem akarom, hogy meghaljon. Előbb kell az információ. Majd utána, Én végzek vele.
Ha az előző varázsigém nem ér célba, akkor elindulok utána. Mérges vagyok. Úgy érzem magam, mint a kislány, akitől elvették a játékát. És a játékomat most vissza fogom szerezni. Nincs mese.
Ha ez idő alatt megérkezne a várva várt segítség, akkor hoppanálok a kúriámba. Elég egyetlen alakot meglátnom, egyetlen rossz szót hallanom. Nem fogok teketóriázni. Jobban szeretem, ha az áldozatom retteg, mielőtt a pokolra küldöm.
Ha az átkom mégis célba találna, akkor a dolgom még könnyebb, mint gondoltam. Odasétálok ahhoz az átkozott mosómedvéhez, megfogom, bántani már úgysem tud, aztán pedig az eredeti célnak megfelelően elhopponálok vele. Ha kell, ketrecbe zárom. Ha kell, éheztetem.
Elegem van mára az egészből. Rettenetesen ideges vagyok. Bosszúszomjas és képes vagyok arra, hogy megkínozzak egy kib*szott mosómedvét. Igen. Képes vagyok rá.

[Nos, mit is mondjak?]

Mosómedvével álmodni nem szerencsés.

   Körmeim kaparászását a kemény betonon, elnyomja az esővé alakuló hó zöreje, amint a kukákra, a tetőkre, az ablakokra csapódik. Hamarosan hatalmas durranás rázza meg a londoni égboltot. Mennydörög. A vihar közeleg, s az időnk fogytán. Mily sajnálatos, nem?  
   Sorban szaladok, egyik kuka mögül a másik mögé, de egyik sem biztonságos, sőt, még a fák sem azok. Ha így folytatjuk, végem lesz. Csőbe szorít, ahonnan már nem tudok könnyen megmenekülni. Viszont ezzel az esővel mázlim van.
   Több törmelék eltalált, nem tudom mindet kikerülni, de mikor a nő már a bokrokat robbantgatja, megállok, és visszaiszkolok az előbbi fa törzse mögé. Várok, megvárom míg kicsit arrébb megy, a távolabbi fák felé és visszaszaladok a kukák törmeléke mögé. Lebukok. Apró testem teljes egészében a betonhoz préselem, s így próbálok előre vánszorogni, a tempóm viszont siralmasan lassú. De a tervem jó, és úgy tűnik, működik. A nő nem is sejti, merre vagyok. Eszes, de nem eléggé. Ügyes, varázslatai mind célba találtak, de közvetlenül egyik sem ér engem. A fák és a kis kert elég nagy károkat szenved, meg a kukák tartalma beteríti házam feljáróját, de nekem még nem esett komolyabb bajom, szerencsére. Néhány zúzódás, enyhén vérző seb, de nem több. Viszont lila foltokkal napokig nem dolgozhatok. Kösz szépen.
   A legszélső kuka elferdült fedele mögé bújva lesek a halálfalóra, aki immár felhagyott az átkozódással, s inkább elindul, hogy megkeressen, de hibázik. Ismét. Természetesen arra indul, amerre utoljára látott, s az – tekintve, hogy a kukák eléggé szétrobbantak, így majdnem kétszer akkora területet terítenek be, vagyis több helyre rejtőzhetek - elég közel van, de mégsem veszélyes távolságban, így a másik oldalt lévő fa mögé szaladok, majd egy bokor ágai között kibújva, a nő háta mögé jutok, de vigyázok. Nem merek szaladni, mert félek, hogy túl nagy zajt csapnék, így inkább csak sétálok, míg ő – legalábbis ha még nem hagyott fel vele- engem keres a maga alkotta káoszban.
   Kijátszom. Sikerülni fog észrevétlenül végrehajtanom kis tervem, és akkor majd én győzhetek. Végre fölényben érezhetem magam. Mily remek lesz a győzelem mámorában égni, hogy én mennyire imádom ezt a munkát. Imádom, a kalandozásokat. A már sokat emlegetett adrenalint, mely most bombaként vár a robbanásra mellkasom rejtekében.

   Ha nem veszi észre ténykedésem, akkor az út túloldalára érve a nő nem is tűnik olyan nagynak, olyan félelmetesnek. Mint valami csöves, aki kaja után kutat a szemétben. Egy fa mögé lopakodok, talpaim alatt gondosan nyírt fű. Átváltozok, majd miután a folyamat lezajlott pálcát rántok zsebemből, és hátulról, a nő felé sétálva, egyenesen felé tartom.
- Nos, mit is mondjak? – tűnődök hangosan, állam vakargatva. Nem tudom, mit tegyem. Nem akarom megölni, soha többet nem akarok ölni, de nem fegyverezhetem le simán. Talán a Stupor…
   Hajamról csöpög a víz, de nem érdekel igazán. A ruháim is átáztak, de valahogy nem tudok ezekkel az apróságnak tűnő dolgokkal törődni, holott egy igen veszélyes halálfaló áll előttem, néhány méterrel. Simán elhoppanálhat, így figyelnem kell.
- Miért kell a kulcs? – kérdem, mindenféle hátsószándék nélkül, ami kicsit azért engem is meglep. Komolyan érdekel, hogy a nő, miért szánta magát ilyen eszement küldetésre. Annyira viszont nem vagyok naiv, és kedves, hogy a pálcát leengedjem. Nem, azt soha.
   Még egy lépéssel közelebb lépek hozzá, s próbálom kifürkészni tekintetét, ám ekkor hátam mögül hangos pukkanások hallatszódnak egymás után. Valószínűleg a felmentő sereg, s hátra is néznék, hogy kik lehetnek, ha nem tartanék a képembe érkező lehetséges átkoktól.
   Úgy néz ki ezt a menetet mi nyertük. Arcomra mosoly ül ki, s vállat vonok. Bocs.

   Ha viszont figyelmét sikerül felhívnom hátulról, kiszolgáltatott vagyok, hiszen az út közepén nem bújhatok el. Akkor sebesen futni kezdek, mindent megtéve, hogy kikerüljem az átkait, s a fa mögé érve, vagy ha valamelyik varázslata eltalál, visszaváltozok eredeti alakomba, s felé fordulva közelebb lépek hozzá. Kezeim szorosan markolják a pálcát, mely egyenesen ráirányul. A két pálca farkasszemet néz egymással, s szám már nyílna is, hogy bosszúálló átkom – hisz meghiúsította tervem – elküldjem, mikor a két pukkanás, melyek hátam mögül hallatszódnak, kizökkent a koncentrálásból, s riadtan fordulok hátra, de lehet, hogy eme mozdulatomra mélységesen ráfázok.

Puck

A sebhelyek fájdalmával égek az emlékezetedben...

Mindent szétrobbantok, ami az utamba kerül. Annyira alja munkának érzem, hogy egy aprócska állatot kell kergetnem. Legalább lenne annyira férfi, hogy szembe száll velem. Igen. Az talán még fel is izgatna, de így. Megalázó. Hogyan fajulhattak idáig a dolgok? Egy mosómedvét üldözök! Merlinre is!
- Gyere elő te pokolfajzat! Gyere elő mert ebben a nyomorult alakban döglesz meg!
Sikítom a sötétbe. Lassan az este is leszállt. Annyira belefeledkeztem a kialakult helyzetbe, hogy csak most veszem észre, hogy a szürkület rátelepszik feketéllő pupilláimra. Kezemben a pálcám, belerúgok a szemetes darabjaiba. Majd a bokor darabjaiba. Meglengetem a pálcámat. Kigyullad a szemét maradványa. Hatalmas lángok világítják meg az utat. Nyomomban káosz. Felnézek az egyik épségben maradt fára. Egy feketerigó száll fel onnan. Egyetlen gyors gondolat kúszik elmémbe. Meg kell találnom Puckot!
- Oppungo!
Mondom ki hangosan a varázsigét, pálcámat pedig a röppenő madárra szegezem. Majd Ő megkeresi nekem. Minek fáradjak? Csak az időmet vesztegetem ezzel a hülyeséggel. Így sokkal kényelmesebb. A rigó, mint egy magvadult, tébolyodott bosszúangyal repül a hátam mögé. Elmosolyodok. Őszintén és meglepetten. Hát mégis sikerült Raphael. Megleptél. Megfordulok, egyenesen a mellkasára célozva. A madár pedig kegyetlenül verdes a varázsló fejénél. Megpróbál belecsípni karjába, kézfejébe, nyakába. Mint egy vérszomjas denevér. Kacagnom kell. Hogy miért? Mert annyira nevetséges már ez az este, hogy az rémes!
- Mondd azt Puck, hogy véget ér végre ez az egész színjáték! Nem tudsz hova menekülni! Fogd már fel végre! Hova mennél?
Széttárom a karomat és körbe mutatok. A fa, a bokor, a szemét lángokban áll, a tűz pedig egyre csak terjed. Mintha csak saját mérgem fizikai megtestesülése volna, úgy éget fel mindent maga körül. Ugyan az eső tompítja erejét, de egyelőre nem állítja meg.
Direkt módon nem válaszolok a feltett kérdésére. Ó még mit nem. Nem…semmit nem fog kihúzni belőlem, hogy pontosan mi kell nekünk abból a házból! Nem!
Most olyan, mint egy igazi férfi. Ahogy ott áll, átázott ruhákkal, igazán szexinek találom. Ahogy a szívverése látszik a mellkasán, ahogy az adrenalin végigszáguld érfalán…igen. Szívesen tennék most vele egyebet is, mint a kínzás.
Nem várom meg, amíg elintézi a madarat, legalább addig nem tud rám figyelni. Pálcámat rászegezve ismét eszembe jut egy átok. Annyira erőlködik és lassan megsajnálom szegényt. Ismerem a fajtáját. Az utolsó pillanatig tagadják azt, hogy vesztettek. Mielőtt meghalnak, a szemük utolsó szikrájaként is a bátorság tüze alszik el. Mennyire megvetendő! Mennyire undorító!
- Cutler!
Suttogom a sötétben és élvezettel figyelem, ahogy kettő-három aprócska, ám de mély vágás jelenik meg Raphael mellkasán, ha képtelen védekezni és mivel a kicsi rigócskám épp megtámadja, így könnyű dolgom van. A sebhelyek pont ott okoznak fájdalmat, ahol az előbb a szívverését láttam. Itt azonban nem állok meg. Ismét egy átok.
- Finis Captivo!
Mint ahogy már sokszor említettem neki is, a játéknak tényleg vége van. Bűvös lánc tekeredik a férfi karjára, erősen, fájdalmat okozva. Akárcsak egy rablánc. A pórázt viszont én irányítom.
Ekkor éles pukkanások rázzák meg a pattogó tűzben formálódó utcát. Éles pukkanások, amik sajnos az én vesztemet jelzik. Két alak bontakozik ki a sötétben. És hatalmas sajnálatomra nem halálfalók. Rendtagok. Az egyiket rögtön felismerem. Auror. Megöltem a feleségét pár hete.
- Még találkozunk cicám...hamarosan!
Egyszerre ordítják el magukat. Kábító átkot lőnek felém. Nem fognak elkapni. Időben hoppanálok. Hátrahagyva Puckot, az izgató fantáziámat, a lángokba borult utat, amit lehet, hogy az eső már el is mosott…hátrahagyva a vért, a mérget, a bosszút, a halált. Hátrahagyva a kulcsot. Azt, amiért eredetileg érkeztem.
Nem baj Puck…találkozunk mi még! Egyik éjjel, mikor rémálmodból riadsz, ott leszek feletted és elvágom a torkodat. Igen Puck … rossz emberbe kötöttél bele. Találkozunk még kis mosómedvém. Találkozunk…a csatát te nyerted meg. A háborút viszont én fogom. Tudod…szerelemben és háborúban mindent szabad!

[Tűnj már innen.]

Odafent találkozunk… angyalom.

   Fáradtan egyenesedek ki, hátam roppan egyet, s fintorogva vakarom meg pálcám hegyével. Ah, ez a hülye öregedés. Az agyamra megy, de miért pont én, miért az én tökéletes testem kezd porladásba? Most látom csak, hogy a tűz már mindent elborít a házam előtt, vagyis mindent, ami szerencsére nem tartozik a házhoz, így azt nem gyújthatja fel, de akkor is! Azt a fát úgy szerettem! Mindig tele volt madárral. Na, jó, az egy spéci bűbáj miatt volt, de akkor is! Most mit fogok csinálni, hogy a házam hívogatóbb legyen? Majd kiállok elé meztelenül? Mert már csak ez az egy megoldás tűnik hatásosnak.
   Egy hangos vijjogás, majd egy rigó reppen felém, s kezd ostromolni.
- Tűnj már innen. – próbálok védekezni kezemmel, próbálom eltolni, vagy valamilyen módon megállítani, de nem sikerül, így intek egyet pálcámmal, „Finite Incantatem” nonverbálisan, s a varázslatnak vége. Ah, drágám, ugye nem gondoltad, hogy ezzel leterítesz? Hogy most majd nyerni fogsz? Minden nekem játszik! Még a tűz is elaludni látszik, a fények csökkennek. Talán még az a fa is megússza kisebb égési sérülésekkel.
- Öhm… - félig előre hajolok, s megvakarom állam, valóban elgondolkodok a válaszon, de rájövök, hiába, így csupán vállat vonok. – Bravó. – teszem össze kezeimet, a pálcára azért vigyázva. – Második felvonás? – kérdem, mintegy utolsó mentsvárként, hiszen kifogytam a trükkökből. Elmenekülni nem tudnék, csak hoppanálással, amit megjegyzek ő is simán megtehetne. Az animágia kilőve, megölni nem akarom, bűbájjal elfogni pedig elég nehéz lenne. Eszes egy nő ez, nem adja meg magát oly könnyen. Erősebb, mint amilyennek látszik. Beindít. Szexi.

   Az átka váratlanul ér, így kivédeni sem tudom a testembe maró vágásokat, melyek bár fájnak, kibaszottul fájnak, és ennek a fájdalomnak hangot is adok, – soha nem hallott még ilyen káromkodást, mely Merlinen, Boleyn Annán és egy egész mosómedve generáción túlmutat, ezt garantálom – de tudok uralkodni érzelmeimen, ebben jó vagyok, így inkább csak összeszorítom fogaimat, és egy nonverbális pajzsbűbájt húzok magam elé, hogy  bevédjem magam a további átkok ellen, biztos ami biztos, s lám, jól is tettem, mivel következő átka lepattan pajzsomról, egyenesen Mrs. Pillsburry házának tetejére. Elismerő pillantással nyugtázom, s kezem végigsimítom felsőtestemen. Igaz, a ruha véd, így nem tudhatom biztosra, de érzem, hogy vérzik. És fáj. Nagyon. Minden egyes érintést szúró késként érzékelek. Atyám, mire ez begyógyul! Most mit fognak szólni a kuncsaftok? Vajon ezek a vágások szexik?
   Figyelmem az sem terelte el, hogy a vágások pont szívem felett értek célba. Meglepő, milyen jól céloz a nő… s milyen vérszomjas. Tekintete elvarázsol őrültségével. Ritkán látni ilyen elborult, vagy csak annak látszó elmét. Ördögi.
   A pukkanások megrázzák az éjszakai zivatar és a tűz halk pattogásának hangját. Nem fordulok társaim felé, tekintetem elszántan fúrom a nő szemei közé. Végeztünk bébi, ma este nyertem. Sakk matt, mondják műveltebb körökben.
   Elmosolyodok, sőt, ez már vigyor. Kezeim keresztbe fonom mellkasom előtt, már nincs szükség védekezésre, hiszen hárman vagyunk egy ellen. Nem fog támadni.
- Puszi. – búcsúzok tőle, s küldök is felé egyet, majd higgadtan figyelem, ahogyan a többiek elküldik átkukat, de hiába. A nő már eltűnt, ahogyan az várható volt. Cseles. Vajon legközelebb hol bukkan fel?
   Még találkozunk cicám. Itt nincs vége, útjaink még egész biztosan keresztezik egymást, és akkor majd elválik, melyikünk az erősebb. Akkor majd megküzdhetünk.
   Csak mi ketten.

Köszönöm a játékot!

Sol

A nevetés tényleg gyógyír...

Az egyik sötét folyosón somfordálunk Maryvel. Persze, hogy nem az én ötletem volt, hogy osonjuk le Roxmortsba a hét közepén. Elegem van! Fáradt vagyok! A tegnapi ivászat nem tett jót. A tegnap előtti se…a hétvégi se. Azt hiszem, beteg leszek. Kezd elegem lenni az ilyen kiruccanásokból, nem tudom jól érezni magam. Bár mondjuk ilyet addig nem mondhatok, amíg van elég pia.  A whisky mindig elfeledtet minden gondot az emberrel. Nem nagyon kell közben gondolkodni. Meg Mary szerint jönnek a fiúk a Hollóhátból a mai este. Még jobb…pár okostojás. Nagyszerű.
Fogja a kezemet és húz kifele a kastélyból. A hűvös, téli szél belemar arcomba, vörös foltot hagyva a helyén. Fázósan húzom össze magamon a kabátomat, megigazítva vastag sálamat a nyakamban. Még a hó is elkezd szállingózni. Lassan telepednek a pelyhek a hajunkba.
Lépteink nyomán aprócska cipőnyomok virítanak a szűz hóban. Úgy látszik a Hollósok beijedtek. Mondtam én Marynek, hogy felesleges ilyenekre adni, hogy majd pont ők jönnek el. Nem akkora partyarcok, hogy belevágjanak velünk egy kilógásba. Bár igazából egyiket se ismerem, maximum, látásból, így nem ítélkezhetnék. Mégis megteszem. Miért vagyok ennyire kritikus?!
- Gyere Nori! A Vadkanba megyünk! Gyere már! Állj meg kicsit…
Ekkor megállít és rám néz. Állunk ott a sötétségben a hószállingózásban, mint két porcelánfigura a torta tetején, igazán morbid a helyzet. Szeretem Maryt, de azt nem, amikor megpróbál kioktatni, megpróbál a lelkembe látni, elhitetetni velem, hogy jó ember vagyok.
- Figyelj tudom, hogy min mész most át. Hiányzik a nővéred, mindenki olyan kis depis a suliban is…de épp ezért kéne egy kicsit végre elengedned magad! Mulass és érezd jól magad! A kedvemért!
Nem akarom neki azt mondani, hogy nem Mary. Fogalmad sincs, hogy min megyek át. Fogalmad sincs, hogy ez az egész lepra helyzet, milyen érzés. Nem mondom neki, hogy hidd el, szeretnék mulatni. Hogy szeretnék nevetni…
Ám gondolataim helyett, csak megcsóválom a fejemet és elmosolyodok. Ennyi erővel akár vissza is sétálhatnék a kastélyba. De ezen az estén nem szeretnék egyedül lenni. Meg aztán ki tudja? Lehet, hogy igaza lesz és tényleg jó buli lesz az egész…lehet…
- Menjünk!
Lököm meg óvatosan a Vadkan irányába és a szemébe nézek. Hagyom, hogy végighurcoljon az utcákon, míg a kocsmához nem érünk. Ilyenkor, mindig furcsa alakok mászkálnak erre felé. Meg itt vannak persze a halálfalók is. De úgy látszik, mindenre gondolnak, csak a gyerekes módszerekre nem. Isten áldja Maryt…
Belépünk, hajunk már csurom víz, ám nem zavar bennünket abban, hogy letelepedjünk az egyik asztalhoz. Mivel barátnőm már nagykorú, így az se jelent gondot, hogy miként rendelünk valami szíverősítőt.
Pár percen belül ott üldögélünk és kortyolgatjuk a lángnyelvwhiskyt. Fárasztó csajos témákról beszélgetünk és szinte hálásan nézek az ajtó felé, amikor az újra kitárul. Mary felkiált és integet a belépő Hollóhátas fiúknak.

De rühellem az ilyen dolgokat. Kéthete most tudunk először kiszökni a srácokkal, és naná, hogy az egyik beszervezi a csaját, aki hozza a barátnőjét. Nem az, bírom Nicket és amennyit láttam Maryből eddig vele sincs bajom, de valahogy nem így képzeltem el ezt az estét. A Griffendéles lányok rendszerint a legjobbnak képzelik magukat, persze tisztelet a kivételnek. A pláne az, hogy Nick nagy kedvesen kitalálta, hogy összehoz engem Mary barátnőjével. Ki a fene kérte rá? Nem kell nekem barátnő, köszönöm jól megvagyok egyedül. Illetve… áh, néha lejátszok a gondolattal magamról és Sydneyről, de hát az csak puszta ábránd. Syd nem az a fajta… sokszor látjuk egymást a folyosón, néha beszélgetünk, de a 13.-as terem óta nagyon nem találkoztunk úgy igazán.

Mivel nem akartam kihagyni a bulit belementem Nick játékába. Max, ha gázos lesz az a Norina csaj lekoptatom. A neve elég ismerős volt, de soha nem találkoztam vele. Hát igen ilyen a Roxfort, más ház, más évfolyam, könnyen elkerüljük egymást. Ezért nem értem azt sem, hogyan került össze Nick Maryvel. De ez nem is az én dolgom. A lényeg, hogy Zeke és Peter is velünk jön, így ha a csaj gázos lesz, lesz más társaságom. Mondjuk a’sszem nem is nagyon fogok próbálkozni. Nem, nem vagyok hisztis, csak semmi kedvem barátnőt szerezni, így is elég a kicsi Josey zaklatása. Aranyos meg minden, de valahogy nem fő hozzá a fogam.

A folyosók már némák voltak, csak mi prefektusok mászkáltunk, no meg az én drágalátós barátaim, akik képtelenek voltak csendben maradni. A Halálfalók elkezdték felfedezni és lezárni a titkos járatokat, de szerencsénkre a Simaszájú Gergely szobránál lévő kivezető út még meg volt. A Hollóhát klubhelységében kellően megalapoztuk az estét pár üveg árpasörrel és elindultunk a titkos kijárat felé. Már a szobornál voltunk, teljes sikerrel átküzdöttük magunkat a kastélyon és elérkeztünk a célhoz: ekkor halk nyávogás ütötte meg a fülünket. Agyam gyorsan kapcsolt és barátaimat azonnal bedugtam az alagútba én magam pedig kint maradtam. Már is halottam az ismerős csoszogva futást. A hang még hagyján, de ezt az embert a szaga is megelőzi és tény, hogy rögtön éreztem a döglött menyét szagot. Ez sosem fürdik?
- Most elkaptalak Harington! – vigyorgott rám Frics bűzös, rothadó fogaival.
- Idén nem. Már prefektus vagyok. – Áhhh! Szeptember óta vártam, hogy ezt Frics orra alá dörgölhessem. Csak sajnos a megszokás miatt, mindig sikerült elrejtőznöm előle. Pulóverem ujjával megdörzsöltem a jelvényemet, hogy jobban láthassa, mennyire mellélőtt. Valami nem stimmel, még mindig vigyorog a kvibli.
- Az lehet barátom, de a diákoknak tilos a mugli ruha a kastélyban!
Tekintetem végig vándorolt az öltözékemen. Elnyűtt tornacipő, alatta jó kis meleg frottír zokni, farmer, póló és a pólón egy gigavastag Hollóhátas pulóver, amin a jelvényem is pihent. Ki kell vágnom magamat…
- Ez igen is varázsló ruha, elvégre Hollóhátas pulóverben vagyok és egyre nagyobb divat a farmer a mi körinkben is. – tájékoztatom tárgyilagos hangnemben, mintha holmi ismeretterjesztő szakember lennék. - Önnek, sir komoly változtatásokra van szüksége! Kérem, konzultáljon a kastély stylistjével! Keresse a déli szárny alagsorában, egy rózsaszín ajtajú iroda!- . Csak vegye be, könyörgöm vegye be.
A gondnok elkezdett gondolkodni és mormolni a koordinátákat, amiket megadtam. Gyerünk Sol, most kell cselekedni. Farzsebemből előbányásztam a pálcámat és diszkréten, a hátam mögött suhintottam vele, mire a folyosó túloldalán kicsapódott az egyik ajtó.
- Állj! Ki van ott?! Harington, itt marad! – szólt rám és csoszogó futásával és kis korcs macskájával együtt elindult az ajtó felé. Itt az idő, gyorsan bebújtam az alagútba, ahol a többiek vártak és elindultunk kifelé.

Az út hátralévő részében már csak emésztettük a dolgot, hogy majdnem leküldtem Fricset Swanhez. Mindenesetre aggasztó ez a mugli ruhás szabály, eddig még nem szólt megérte minket Frics. Biztos ez is a Halálfalók miatt van. Megérkeztünk. A Szárnyas vadkan ugyanolyan lepusztult hely volt, mint eddig, és a lepusztult asztal egyikénél ültek a lepusztult lányok. Legalább is az egyik eléggé annak tűnt, feltételezhetően Norina, ugyanis Mary egyből integetett Nicnek. Frankó…
Helyet foglaltunk és én illemből adódóan Norinával szembe ültem. Nick bemutatott minket egymásnak én pedig egy tő „Cső”-vel köszöntem neki. Sajnos nem tudtam kivenni, hogy visszaköszönt-e.
- Ééés hogy vagy? – ennél jobb nem jutott az eszembe.

[ÉVÉRTÉKELÉS DIMITRIJ ÉS LUPUS MÓDRA]

ÉVÉRTÉKELÉS DIMITRIJ ÉS LUPUS MÓDRA

Mint valami jótékony és forró massza, úgy söpör végig az alkohol a véremben. Lüktet a fejemben, kitágítja az ereimet, s töményen pumpálja az adrenalint. Napok óta végre úgymond szabadnak érzem magam. Nem köt semmilyen törvényrendelet, se oktatási szabály. Azon kevés napok egyike, amikor tényleg azt csinálok, amit akarok. Jóízűen csettintek egyet a nyelvemmel, miközben lecsapom magam elé a Lángnyelv whiskeyt tartalmazó immáron vagy hetedszerre üres feles poharat.
-   Ahhh, kurva jó ez az ital! – mondom a lényeget erősen kihangsúlyozva. – Főleg ez a ’45-ös évjárat. Aztamindenit!
Vigyorogva belekortyolok az előttem lévő, habtól roskadozó vajsörbe. Látom, hogy a velem szemben ülő Dimitrij is elvigyorodik, s megemeli az üdítőt, amit iszik.
-   Egyszer megkóstolhatnád ezt is! – kacsintok rá! – Hidd el, nem öl meg!
Mikor a Roxfortba kerültem, emlékszem mennyire meg voltam illetődve. Persze, hogy az életcélom volt, hogy itt taníthassak, de mikor ez meg is valósult hirtelen szembesülnöm kellett azzal, hogy egyedül vagyok. Nehéz volt beilleszkedni a többi tanár köré, akiké már egy több éve összeszokott társaság volt.  Én új voltam, ettől fogva idegen is. Nem ismertek, nem volt okuk bízni bennem. Főleg amióta Dumbledore eltávozott. Azóta nagyon nehezen bízik meg egyik ember a másikban. Szomorú, de a félelem a kitaszítást, a bezárkózódást hozza elő az emberből. Dimitrij viszont más fajta ember volt.

Dimitrij Ivan Vulkanov, az egykor oly fényes jövő előtt álló kviddicsjátékos, az aranyifjú, akiért nők ezrei epekedtek, ez az ember most csak egy sima sporttanár a Roxfortban. Sokszor elgondolkoztam azon, hogy ő ezt mennyire bánja, de… úgy hallottam, hogy a Mungóban is szokott pár edzést tartani… és őszintén… aki már látta, hogy ott milyen nők vannak, az tudja, hogy Vulkanov nemigen bán semmit.
Ő volt az egyetlen ember, aki úgy állt hozzám, mint egy normális emberhez, mikor ide kerültem. Nem tett fel kétértelmű kérdéseket, hogy kipuhatolózza, vajon milyen nézeteim vannak. Egész egyszerűen csak meghívott sörözni. Hihetetlen mennyiségű dolgot lehet meg tudni a másikról egy sörözés alkalmából. Már az első alkalommal kiderült róla, hogy mekkora egy arc, pedig tizennégy év van köztünk. Mondjuk, én eleve gyűlölöm az olyan embereket, akik megkövetelik a tiszteletet. Szerintem azt ki kell érdemelni, nem számon kérni. Tehát nem vagyok olyan, aki csak azért mert idősebb elvárja, hogy úgy is beszéljenek, bánjanak vele. Öröm volt tehát, hogy Dimitrij nem az idősebb embert látta bennem. Csak rá kellett jönnünk, hogy mindketten őrültek vagyunk a magunk módján. Merlinre, azért voltak ökörségek, amiket csináltunk. Példának okáért tavaly halloweenkor minden tanár szobájába beküldtünk egy vomit-ot. Erről az állatkáról tudni kell, hogy ha megijed, akkor mindent összeokád a környezetében, és mivel a tanárok valami szörnyűségnek voltak kiöltözve az ünnep miatt, a várt hatás nem maradt el. Emlékszem, hogy könnyesre röhögtük magunkat Dimitrijjel. Vagy ott van az a másik eset, amikor Dimitrij körbe repülte az északi tornyot, én meg a délit, s kezünkben egy-egy ecsettel egy hatalmas arcot festettünk rájuk, melyek vigyorogva egymás felé intettek. Nem sokat ültem seprűn, gyakorlott kviddicsező sem vagyok, csak úgy elmegyek, tehát nekem kissé nehezebb volt megoldanom, de sikerült. A végére Dimitrij is besegített, aki röpke nyolc perc alatt fel is festette a saját arcát, ám mikor kész lettünk meg kellett állapítanunk, hogy EPIC lett, amit alkottunk.

Sosem kaptak el! Ez volt a legszebb az egészben. Vagy diákokra fogták, vagy egyszerűen nem is akartak törődni vele. Lényeg, hogy ha balhé van, akkor Dimitrij megtalál, és én is őt. Így azért elviselhetőbb a tanárlét. Félreértés ne essék, imádom a munkám, de van, amikor a diákoktól a falra tudnék mászni, vagy legalábbis beleátkozni néhányukat a padlóba. És biztos vagyok benne, hogy ezzel Vulkanov tanár úr is így van.
-   Csak nekem tűnt fel, vagy a Roxfortban tényleg egyre jobb nők járnak? – kérdezem – Már persze nem azt mondom, hogy én a 37 évemmel az egyik diákom kegyeire óhajtozom, csupán csak megjegyzem, hogy lassan már nyitott szemmel is nehéz lesz járni a folyosókon, anélkül, hogy ne fordulnék valaki után.
Elvigyorodom. Annyira örülök neki, hogy tabuk nélkül lehet beszélni ezzel az emberrel. Direkt nem azt mondom, hogy srác. Sok hasonlókorú embert ismerek, és róluk nem mondhatnám el, hogy felnőttek. Ám Dimitrijt megedzette az élet, és a nők. A franc essen belé, vajon hánnyal fekhetett le?
-   Mi a véleményed erről az egészről? – intek a fejemmel a Roxfort felé. Az ablakból, ahol ülünk, pont rálátni. – Ez az új rendszer. Neked, mint a Mardekár házvezetőjének gondolom ez kicsit többet jelent, mint nekünk, mezei tanároknak!

A fogalmazvány termékmegjelenítést tartalmaz,
olvasása 12 éven aluliak számára csak nagykorú felügyelete mellett ajánlott!

   A Szárnyas Vadkan füsttől terhelt levegője elhomályosította az egész kocsmát, így tökéletes alkalmat, s helyet biztosított számunkra ahhoz, hogy kicsit nyugodtabban, lazábban beszélhessünk bizonyos dolgokról, mint például a nők, vagy a kviddics, vagy a Roxfort, ami manapság már olyan témává érett, melyről nem dumálhatunk nyíltan akárhol. Legalábbis amíg az őszinte véleményünket akarjuk hangoztatni. Aki bolondot, vagy seggnyalót csinálva magából kívánja éltetni az iskola jelenlegi létformáját, vezetőségét, működését, annak ajánlom a de Crasso vagy Gray irodája előtti szűk folyosószakaszokat. Ha mellük van, és jobban néznek ki Hisztis Myrtle-nél, s nem mellesleg nem öregebbek Minervánál, akár még hallgatóságra is lelhetnek a zárt ajtók mögött.
   Fáradt sóhaj kíséretében dörzsölöm meg szemeim, és kimerülten dőlök hátra a székben. Kezem kinyújtva markolom a kecses ívű, egyszerű poharat, melyben rémegyszerűen csupán egy kis kávé rejlik. Igaz, az ilyen alkalmak különlegesnek számítanak, elvégre mi is egyre inkább ellenőrizve vagyunk, így nem mehetünk bármikor világgá, ez pedig azt jelenti, hogy Lupussal is ritkábban látogatunk el eme tisztaságával rémisztgető helyre, ám hiába különleges egy alkalom, annyira mégsem lehet az, hogy jókedvem biztosítása érdekében az alkohol vigaszához folyamodjak. Elvégre, aki nem szorul vigaszra, annak a nyújtott kezek csak felesleges, letört gallyaknak számítanak, nem?
   Én pedig határozottan nem szorultam semmiféle vigaszra. Bármilyen groteszknek is tűnhet a jelenlegi helyzetet tekintve, de boldog vagyok. Van valamiféle fogalom, mely általában a mélyebb érzések témakörbe sorolandó, s az ember a felhők felett érzi magát tőle, ám az én számból, sőt, még a gondolataimban sem fog elhangzani a neve, de jelen pillanatban eme fogalomban szervesen kiveszem a részem, és boldog vagyok Kalinával. Igaz, a kapcsolatunk még kezdetleges, alig pár hete tart csak, de boldoggá tesz, és ez számít csak. A másik tényező pedig az, hogy Lupus mellett nincs olyan, hogy az embernek rossz legyen a kedve. Ő bármilyen szituációban képes hülyét csinálni magából, ezzel együtt pedig megnevettetni bárkit.
- Ha megkóstolnám, rövidesen neked kéne visszacipelned a Roxfortba, ami valószínűleg egyikünkre sem vetne túl jó fényt. – mosolyodok el, s belekortyolok a kávéba. Csak diszkréten. – A diákok már így is arról beszélnek, hogy zugivó vagyok. Valentin napon egy üveg vodkát hagytak az asztalomon. – mesélem fintorogva, majd a poharat az asztalon hagyom, s lábammal meglököm magam, hogy kényelmesen billeghessek a székkel.
   A vodka természetesen valaki másnál végezte. Nem arról van szó, hogy nem értékeltem az ajándékot, hohó, nagyon is, de nem voltam hajlandó meginni. Nem csupán azért, mert nem iszok alkoholt, hanem már a sztereotípiás utalás is fárasztó volt. Nyilván a feladó orosztudása annyiban nyilvánul meg, hogy „Da, Vodka!”

   Tekintetem a csapos mellett fészkelő kecskére téved, kinek neve már abban a pillanatban átkozódásra szerződtetett, hogy tulajdonosa volt kegyes ily szagokkal megtölteni a fogadó egyébként békés, szeszszagot árasztó levegőjét. Ha tovább folytatja, vagy ha a helyzet képes lesz eldurvulni, úgy hiszem a kecske megszűnik létezni eme formájában, a békés levegővel együtt. Ezt pedig vehetik komoly fenyegetésnek. Oh, igen. 
   Inkább nem is nézek oda, helyette kollegám kerül látóterembe, s mint általában a társaságában, mosolygok. Lupus az a fajta ember, aki mellett bármikor jól érzem magam, aki mellett bármikor felszabadultan tudok viselkedni, hiszen tudom, hogy ugyanolyan idióta, mint én, és ez a tudat táplálja tulajdonképpeni barátságunkat. Ezért ülünk most itt. Lehet, hogy a többi tanárnak erőltetett volt a humora, vagy túlságosan behízelgőnek tűnt, de én rögvest megkedveltem. Persze a legtöbb tanár sosem tekintett rám úgy, mint tulajdonképpeni kollégájukra, hiszen a repülés nem olyan tudomány, mint amilyet ők űznek. Repülni bárki tud, nem?
- Avelinre gondolsz? – húzom fel gúnyosan a szemöldököm, újdonsült jóslástan professzorunkra célozva. – Vagy Minerva jobban tetszik? Neki biztosan nem lenne akadály a korod. – húzom mosolyogva Lupus agyát. Persze tudom, hogy értette, s az első pillanatban kissé le is fagytam, hiszen a felismerés rögvest elmémbe hatolt, szúró gombostűként figyelmeztetve, aztán gyorsan arrébb hessegettem a sötét felhőket, és inkább direkt módon értelmeztem félre. Hiszen nem tudhat rólunk, nem tudhatja, hogy egy hetedéves lánnyal folytatok, nos… igencsak bizalmas kapcsolatot. Senki sem tudja. – Egyébként teljesen igazad van. – nyúlok ismét a kávém után. – Nem tudom, hogy csinálják, de egyre több és több van, csak kapkodom a fejem utánuk. Én még megtehetem, mi az a pár év? – vigyorgok gúnyosan. Természetesen nem sértésnek szánom, és ezt ő is tudja. Ez amolyan általános, s egészséges szurkálódás köztünk, ami oda-vissza megfelelően működik.
   Ahogyan feje rángani kezd hőn szeretett intézményünk felé, én magam is odanézek. Tekintetem a tornyokon pihentetem egy darabig, néma percek telnek el válasz nélkül, aztán felhajtom a kávé maradékát, s íriszeim megfosztom a lenyugvó nap fényében fürdő épület látványától.
- Én nem gondolok semmit. – teszem végül a poharat az asztalra és nézek Lupus arcára. – Ez nem az én háborúm, haver. Teljesen semleges vagyok. Úgy értem, persze, zavar, hogy tulajdonképpen mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül bántalmazzák a gyerekeket, és a drágalátos halálfaló kollégáinkra sem nézek túl jó szemmel, de nem leszek olyan ostoba, hogy beleártsam magam ebbe az egészbe. A rendszer újdonságáról nem tudok sokat nyilatkozni, hiszen a régit nem igazán ismertem. Azzal egyetértek, hogy kell a szigor, illetve, hogy a sötét varázslatokat is ismerniük kell a diákoknak, de a fizikai bántalmazás bevezetése nélkül. – válaszolok, közben ujjaim végigsimítanak arcélemen, a finom borosta szálai visszafelé simulnak, majd visszapattannak, beszéd közben végig így játszok. – Az, hogy a Mardekár házvezetője vagyok, tulajdonképpen kiváltságossá tesz. Gondolj csak bele, a rezsim melyik házat részesíti jogtalan előnyben… - felvonom szemöldökeim, s a hatás kedvéért még mosolygok is kicsit. – A mardekárosoknak még sosem volt ilyen jó dolga. Persze nekem is több munkát jelent ez az egész, de én szeretem ezt csinálni. Ha meg megunom, egyszerűen helyet cserélek Jonathannel, a kutya sem veszi észre. – arcom szegletében szemtelen mosoly ül, karjaim ösztönösen összefonódtak mellkasom előtt. Természetesen még egyszer sem használtam ki ikrem jelenlétét, és nem is terveztem, de a poén kedvéért bármi belefér.

[Vulkanov]

Vulkanov

Elgondolkozva figyelem Vulkanovot. Hát igen. Neki, mint a Mardekár vezetőjének valószínűleg kevésbe kell tartania a jelenleg uralkodóktól, s azok eszméitől. Bár jó tudni, hogy ő biztosan nem az a fajta „homo cruciatus”. Ez az elnevezés terjedt el az iskolában, s azokra a tanárokra, illetve diákokra illették, akik már szinte perverz élvezetet leltek abban, hogy különös kegyetlenséggel viszonyuljanak társaikhoz. Nagyon tisztelem Dimitrijben, hogy még ebben a hihetetlenül feszült pozícióban is, amiben ő van, megpróbál ember maradni.
Egy pillanatig a poharam oldalán lekúszó kövér sörcseppeket figyelem, majd újra a férfire emelem tekintetem.
-   Arra sosem gondoltál, hogy a Durmstrangban taníts? Biztosan félistenként kezelnének! – bár jobban belegondolva nem is biztos, hogy tetszene neki. Mikor megtudtam, hogy Dimitrij Vulkanov a Roxfortban tanít, először el sem akartam hinni. Miért tanítana pont itt, amikor a szülőföldjén valószínűleg tártabb karokkal várják, s a fizetése is jóval magasabb lenne, az itt megszokottnál? Nem mintha persze elégedetlenkednék a fizetésem miatt, csak megjegyzem, hogy tudnám még költeni.
Azon veszem észre magam, hogy kissé elkalandoztak a gondolataim. Az új berendezésektől, melyeket a többlet fizetésemen vehetnék, visszaterelem figyelmemet a férfi felé. Néhány pillanatig habozok, hogy fel tegyem e a kérdést, mely már rég a nyelvemen van, vagy inkább toljam tovább, mint ahogy már hetek óta csinálom. Végül az előbbi mellett döntök, s miután jól meghúzom a sörös korsót, az arcomhoz érintem, hogy hűtse kicsit, majd Dimitrijre nézek.
-   És Kalina hogy van? – úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, aki valami nagyon fontosat akar megkérdezni. A szívem a torkomban dobog. Nem is értem miért! Talán mert az előttem ülő ifjú tanár egy olyan titkáról tudok, mely az állásába kerülhet. – Jól megvagytok?
Gondoltam ezt még hozzáteszem, a biztonság kedvéért, nem vagyok én ellenség. Csak érdeklődöm. Nem tudom leolvasni, hogy mi van az arcára írva, de a szemeiben látom, hogy megrémül egy pillanatra. Hirtelen elszégyellem magam.
-   Nézd! Tőlem nem tudja meg senki, erre mérget vehetsz! – kezdem – Egyáltalán nem vagyok ellene a kapcsolatnak, sőt még örülök is nektek!
Pár pillanatig az asztalt kapargatom, majd újra felnézek.
-   Hogy honnan tudom? – szomorkásan elmosolyodom – Látom hogyan nézel utána a folyosón. Lopva, de utána nézel. Látom milyen a szemed ilyenkor. Pontosan ismerem ezt a tekintetet… Én is láttam ilyen szemeken keresztül valakit egyszer.
Egy mosolygós női arc illan fel gondolataimban, majd egy lágy csók emléke. Búsan sóhajtok egyet, majd elmosolyodom.
-   De az már régen volt.  – majd hozzáteszem – Túl régen.

A fogalmazvány termékmegjelenítést tartalmaz,
olvasása 12 éven aluliak számára csak nagykorú felügyelete mellett ajánlott!

   Elhúzom a lábam, és a szék lábai egy tisztes koppanás kíséretében ismét a padlóra érnek. Sóhajtok, s közben Lupus kérdésén merengek. Vagyis sokkal inkább a válaszán. Tekintetem a poharamra téved, s megpróbálok átlátni az üveglapon, természetesen sikertelenül, hisz tudtam eleve, hogy veszett próbálkozás, csak pár másodpercet akartam még nyerni magamnak, amivel összeszedhetem a gondolataim, hiszen ez sosem volt könnyű téma, sosem szerettem annyira beszélni róla. A családi problémáim egy riporternek sem osztottam meg. Talán ezért voltak olyan sokan, mikor bejelentettem a visszavonulásom. Pletykára, titkokra éhesen repkedtek utánam.
- Otthon egy lépésnyi szabad helyem sem volt. Mikor bejelentettem, hogy visszavonulok, megrohamoztak, azok a riporterek kétszer rosszabbak voltak, mint Rita Vitrol. Faggattak, s miután én nem mondtam el semmit, a családomnál folytatták, majd persze rátaláltak pár nőre, akikhez… hát úgymond közöm volt. Tulajdonképpen azok után, amiket megírtak rólam, csoda lett volna, ha beengednek a Durmstrangba. – grimaszolok undorodva. Szerettem azt a helyet, de engem többé ott nem látnak szívesen. – Én egyébként sem voltam sosem sztár, vagy olyan nagyszám, mint Viktor. – régi sérelmek, nem éri meg velük foglalkozni. Örülök, hogy ma már csak egy vállrándításomba kerülnek. – Persze, híres voltam, de annyira nem, hogy a híresztelések ellenére is kiálljanak mellettem az emberek. Igen, Viktor is segített, de akkor már én sem akartam igazán. Csak… el akartam tűnni onnan. Arról nem is beszélve, hogy ez csak a kisebbik ok volt. – tekintetem körbejáratom a helyiségben, egyrészt érdekelne, hogy hall-e valaki minket, másrészt szívesen rendelnék még valamit inni. Ami azt illeti enni is… ajh, mondjuk azt a kibszott kecskét, ropogósan átsütve. – A családommal sem volt minden rendben. Nyilván ismered a sztorit Jonathannel kapcsolatban. Miután apám elhagyott minket, nem igazán tudtam megbízni anyámban, és szerettem volna jobban megismerni az igazi ikertestvérem. – vállat vonok, majd lazán megeresztek egy mosolyt, jelezvén, hogy a témát jobb annyiban hagyni. A múltam nem nagy szám, s mint olyan, beszélni sem igazán szeretek róla.
   Körbenézek ismét, s ezúttal meg is látom a csapost, aki éppen most baktat elő valami hátsó helyiségből. Némán intek neki, s mázlimra észre is vesz. Visszaint, majd eltűnik a pult mögött. Remek. Még egy ősember, aki csak az integetés nemzetközi jelével van tisztában.
   Megrázom fejem, majd ismét kollégámra nézek, aki legújabb kérdésével teljesen váratlanul ért. Lefagyok, és kifejezéstelen arccal, meg sem mozdulva nézek vissza rá. Hogy… mi van? Hogy mégis mi a szr van?! Merlinnek hála nem sok ideig bambulok így, mert különös szag csapja meg orrom, s megpillantom a csapost, aki végre valahára ideért, s azt tudakolja, mit óhajtok.
- Csak azt, hogy tűnjön el. – nyögöm ki nagynehezen, majd lábam az asztal lábának támasztom, és ismét lökök magamon, rossz szokásom gyakorolva billegek. Megvárom, míg a rozzant öreg lelép, majd elmosolyodok, és próbálom hozni a laza figurát.
- Kalina Pierce csak egy kislány, aki büntetőmunkára jár hozzám. Semmi több. – vonom meg vállaim, majd ismét a pohárra téved tekintetem, és eszembe jut, hogy mennyire ostoba is vagyok, hogy nem éltem a lehetőséggel, s kértem még egy kávét. Milyen jól is jönne most! Lényegtelen, nem fogom megalázni magam, és visszahívni a bozontost.
   Azt persze nem említem, hogy a büntetőmunkát többnyire élvezzük is.
- Neeem, Lupus. Nem látsz te semmit, vagy ha mégis, azt nagyon is rosszul látod. – nézek rá komolyan, próbálom belé sulykolni a hazugságot. Nem szabad elhinnie, hogy amit tud, az igaz, nem szabad, hogy még egy ember kockáztasson csak miattunk, már így is épp elegen tartogatjuk magunknak ezt a titkot.
   A szemébe nézek, s ezúttal nem mosolygok. Meg kell értenie, hogy nem szabad elhinnie a dolgokat. Hogy akkor jár a legjobban, ha mindent elfelejt. Persze jó lenne végre valakivel beszélni erről, de nem rángathatok bele senkit sem felelőtlenül.
- Figyelj… nem lehet. – adom meg magam félig-meddig. Tudom, hogy úgysem hagyná annyiban. A lényeg, hogy semmi konkrétumot nem mondok ki. – Nem engedhetem, hogy legyen egy gyenge pontom. Ha ezt megtudják. – suttogok, s ezúttal én bökök fejemmel a Roxfort felé, csak, hogy megértse, kikre gondolok. – Én nem leszek a játékszerük, akit szabadon zsarolhatnak, s hagyja magát. Most nem tudják megtenni, mert nincs mivel. – visszaillesztem álarcom darabkáit, arcomra fölényes mosolyt varázsolok.
- De túl sokat pofázok, inkább mesélj te. Had halljunk pár sztorit az ősidőkből!