Az erdő széle

A tüdőm úgy passzírozódik össze a mellkasom nyomása alatt, akár egy szőlőszem amikor mazsolaszemmé aszalódik. Nem túl kellemes dolog, bár fájdalmat -még- nem érzek, csupán a saját félelemérzetem kelt birokra, s vasököl módjára szorongatja a nyakamat. A levegő is csak parányi darabokban vánszorog le a torkomon mintha csak kis kockákat próbálnék lenyelni. A súlyérzetem lassan elpárolog, ahogy vele együtt az idő apró pillanatai is kicsiny darabokra válnak, s ezeket mind egyesével élem meg. A világ vízfesték módjára kenődik el előttem, talán egy momentum erejéig el is sötétül, s erre a mérhetetlen időre emlékek veszik át a szerepet. Emlékszem, hogy Ella úgy mesélt nekem, amikor hozzánk költözött, mint egy világutazó, aki bennszülötteket avat be egy új kultúra rejtelmeibe. Életemben gyűlöltem a mugli hóbortokat, de a gyermeteg leleményességük valahogy mindig -szánakozó- mosolyt csalt az arcomra. Egyesek csak azért élik át ezt az élményt, hogy megpróbálják színesebbé tenni szerencsétlen, bornírt világukat. Sosem érdeklődtem kishúgomnál a részletek felől, már csupán úri gőgből, elvből sem voltam érdemi társaság, azért annyi bujtatott érdeklődésem volt, hogy elviseljem ezeket a történeteket a muglik szórakozásáról.

Az emlékeim sodra is csak lassan csordogál le az elmém ingoványos útján, s ez kellemesen meleg érzéssel tölt el. Mintha lenne időm mindenre. Talán egy szemhunyásnyi időre el is feledkezem a helyzetünk súlyosságáról, ám egy fájó koccanás visszalendít a valóság vérpezsdítő porondjára. Zuhanunk, ez semmiben sem különbözik az előző jelenetsortól, viszont az annál inkább, hogy az alattunk ágáló, felénk hegyes ágakkal nyújtózkodó, -vérszomjas- fák veszedelmes közelségből kacsintanak vissza. Arcomon nem igazán a félelem redői tükröződnek vissza, és bár van némi palástolt rémületem, a pillanat hevében valami egész más motoszkál a fejemben. Már-már deja vu -ként ér a felismerés, hogy a felfordulás, amibe csöppentünk, nem is olyan idegen számomra. Már nem az, hogy az életünk egy cirkuszi kötéltánc. Egyenesen specialistája vagyok az olyan élethelyzetek teremtésének, ahol úgy nyerhetek betekintést az emberek igaz valójába, mint a mugli sebészek, egy műtét során. Carithy vörös haja úgy lobog a szélben, akár egy kandalló lángnyelvei. Az arca márvány fehér színben pompázik, s a szemében égő fenséges szikra futótűzként tarol végig rajtam. Olyan érdeklődéssel tekintek vissza rá, mintha egy regény új fejezetébe vágnék. Tökéletes, ritka pillanat, s véget is ér, ahogy minden. Szavakat kiált felém, s én felrévedve pislogok rá vissza.

Ráérek azon tépődni, ki is ez a lány, és milyen dolgok rejlenek a vakmerő elszántsága mögött, ha megmenekültünk -ha egyáltalán van rá esélyünk-. Bár csak félig-meddig jutnak el hozzám a szavai, sikerül megértenem. Ahhoz már kevés az időnk, hogy az én pálcám használjam, de az még nem képtelen ötlet, hogy Carithyét elérjem, és bár utálom másét használni, most nem igazán engedhetem meg magamnak azt a nemes passziót, hogy válogassak az eszközök közül. A lány zsebe után nyúlok, s szerencsére egyből kézre is esik az életmenő eszköz. A mozdulatsor gyorsasága mégis kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a hurok lekerüljön a nyakunkról. Néhány vaskosabb törzs és ág mellett kísérteties kimértséggel piruettezünk el, bár olyan gyorsan húznak el mellettünk, hogy csak a sziluettjük elmosódott körvonala vehető ki. A kisebb ágak és levelek zsigerig hatoló ropogással és zörgéssel törnek alattunk kicsi darabokra, és zúdulnak velünk együtt a mélységbe. Néha nem tudom, hogy a csontom, vagy az ágak törnek, egyik zúzódás követi a másikat. Erőt gyűjtök a sajgó karomba, majd a pálcát határozott lejtéssel lendítem Carithy felé: Mobilicorpus! -kiáltom lélektelenül, mivel nem jósolok magunknak túl sok esélyt. Ilyen helyzetben még sohasem próbáltam lebegtető búbájt, főleg nem emberen, de mást nem tudtam rögtönözni.

Bár az ötlet kivitelezésének nehézségei nem is inkább a bűbáj végrehajtásában rejlenek, hisz a rengeteg párbaj során apámmal volt elég időm gyakorolni -milyen elszenvedni-, hanem inkább a rám eső, illetve, pont hogy nem vonatkozó részével. Talán gálánsan foghatnám a lovagias előzékenységemre, hogy kifejezetten a lányt mentettem, de egyszerűen csak nem volt jobb ötletem, milyen szilárd pontot találhatnék erre a célra. Minden energiám latba vetve próbálok Carithyben megkapaszkodni, de a kísérlet túl életszegény ahhoz, hogy maradéktalanul sikerüljön. Épp csak hogy néhány erőtlen ujjal ráfonódok a lábfejére, s ezzel lefékezem magam, ám hamar megadják magukat és elkerülhetetlenül haladok tovább, talán a végzetem felé. A pálca kifordul a kezemből, s ezzel a bűbáj is megszűnik. Valami viszont halk koppanással ér földet alattunk, s ezzel egyetemben mi is tompa puffanással kavarunk sűrű porfelhőt. Az első biztató jel, hogy nem kapok levegőt, a torkomban dobogó szívemtől. Félve nézek végig magamon, megvan e minden végtagom, de eltekintve a porcikáim velőig hatoló sajgásától, egész élőnek látszom. Nehézkesen nyújtóztatom ki magam, a rekeszizmom pedig érdes köhögéssel hozom újra működésbe, ahogy a belélegzett port kipufogom, mint egy mugli autó. Kitörő örömmel konstatálom, hogy az ennél bonyolultabb mozgás sem okoz gondot, így kissé émelyegve, de feltápászkodom. Vasvillaszemekkel nézek körbe, s hangulatom is sokkal sötétebb színt vesz, ahogy kicsit összeszedem magam. A lány felé indulok, aki még talán nem tért olyan könnyen magához, mint én, elvégre kicsit magasabbról esett. Nem igazán vagyok tapintatos, amikor felkanalazom a földről... lehet, hogy már a legelején ilyen drasztikus módszereket kellett volna alkalmaznom. A finomkodás jó néhány zúzódásba és sajgó csontba került. Állapotomat meghazudtoló érzékletességgel húzom elő a pálcámat, miközben a lányt a karjánál megragadva vezetem távolabb érkezésünk helyétől, egy fához kényszerítve.
- Véletlen se vedd tolakodásnak, kedves Carithy Denaile, de valami átkozottul foglalkoztat... -tromfoltam le harapósan, megszokottan túlmagasztosítva mondanivalóm lényegét- Kérlek erősíts meg benne, hogy, amibe talán szándékoltan hagytál belecsöppenni, nem csupán a szikár életed egy jelentéktelen vakfoltja, s van egy igazán tetszetős magyarázatod... -sziszegtem sötét mosollyal,  kicsit túlerőltetve szerepem ünnepélyes árnyalatát.

[Előzmény!]

Előzmény!
music
   Akármennyire is van mélypontom a szociálisságom, messze nem akartam még távozni az élők sorából – még a nyár alkalmával sem gondoltam öngyilkosságra, nem vagyok én gyáva. Nem vettem volna jónéven, ha Gary miatt dögölnék meg, pláne nem ilyen halálmódot képzeltem el magamnak. Széttrancsírozva az ágak alatt…
   A tized, sőt mit több, az ezredmásodpercek alatt sem tudtam egy gondolatot összekaparni, így már csak, mélyen véres, ökölnyi szervem legmélyén tudtam reménykedni Garyben. Csak rajta múlt, hogy megússzuk-e épp bőrrel. (Ch, örültem volna, ha csak a bőröm sérül meg…).

   Szorosan összepréseltem a szemhéjaimat, és tűrtem, ahogy a jeges menetszél felnyársalja a bőrömet. Bár attól tartottam, hogy nem a szél fog felnyársalni, hanem az alattunk ágaskodó fák és bokrok. Szinte be sem tudtam fejezni a gondolatot, már éreztem, ahogy nekicsapódtunk a különböző fák ágainak, de hiába az akadály, testünk átszakította a növények sűrűjét, és ugyanúgy zuhantunk tovább. Nem is tudtam megnézni, de majdhogynem holtbiztos voltam benne, hogy körülbelül pár méterre a földfelszíntől akadtam meg a semmiben, de az „örömöm” sem sokáig tartott, mert szinte azonnal a bokámba kapaszkodtak, ezzel lerántva engem is, és valami irdatlan erővel a földre csapódtam. Legalább én úgy éreztem, hogy körülbelül 200 km/h-val ütköztem neki a talajnak. Mintha eddig a zuhanás elnyomta volna bennem a fájdalmat az utolsó pár méteren, és most akarta volna visszaadni, mindazt, amit eddig nem érzékeltem. Fájdalmasan felnyögtem, ahogy erőtlenül feküdtem a földön. Mintha a bőröm minden egyes részét tűvel szurkálták volna. A farkas-támadás utáni estére emlékeztetett ez az érzés, azzal a különbséggel, hogy most eszméletemnél vagyok. Bár megúsztam élve, nem voltam benne biztos, hogy nem törött el valamilyen csontom. Nem tudtam különbséget tenni a fájdalmak között, mindenhol sajgott a testem. Amennyire megtudtam magam mozgatni, lenéztem magamra, hogy egybe vagyok-e még, vagy a lábam valahol fennakadt az egyik ágon… Apropó ág. Azok sem kíméltek, örülhettem, mint majom a farkának, hogy „csak” 30 centis vágásokkal megúsztam, és nem vagdaltak darabokra.
   Nem is jutott eszembe Gary, vagy akár, hogy él-e még. Pedig kellett volna… Épp ólomnehézségű fejemet próbáltam felemelni, sőt mi több, arra is rávettem magam, hogy felüljek, de ez szörnyű kínokkal járt együtt. Basszus, túléltem két vérfarkas támadását, de „pár” méteres zuhanásba majdnem belehalok. Gyerünk, szedd össze magad! Mocorgást hallottam magam mellől, és reméltem, hogy nem egy vaddisznó lesz az…
   - Jól va… - kezdtem bele erőtlen hanggal, de mielőtt még befejezhettem volna, a fiú karon ragadott, és felrángatott a földről, mire olyan érzésem támadt, mintha megnyúztak volna. Nem csoda, hogy nem kicsit felszisszentem, amikor erőszakosan a falhoz nyomott, és pálcát szegezett rám.
   - Eszednél vagy?! – ripakodtam rá. – Beléd meg mi ütött? – kérdeztem homályos tekintettel.
   Míg beszélt a fejemet próbáltam helyreállítani, és bár a szédülésem nem enyhült, a látásom megélesedett, és a fiú markáns arca kontúrjai is megerősödtek. Még a tárolóban láttam ilyen közelről a fiút, és mily meglepő, ugyanolyan tetszetős arca volt, mint addig, azzal a különbséggel, hogy most még energikusabb lett az egész arc jelenléte, hiszen pár kisebb karcolás, és sárnyom díszelgett homlokán, és a szeme alatt, valamint a nyájasság enyhe érzése is eltűnt kék szemeiből. Megcsodálhattam volna a férfiarcot, de jelenleg jobban érdekelt, hogy ne essek darabjaimra.
   Mégis mi a frászkarika baja van? Hogy nem fáj neki mindene?
   Ahogy hitetlenkedve merülök el szemeiben, valami sűrű, meleg folyadékot észlelek lecsordulni arcomon. Több, mint valószínű, hogy a szemöldökömből eredt meg a vér, de ez sem foglalkoztatott, ahogy a karomon díszesedő karcolás, és vágás nyomok. Látszólag én jobban megszívtam, mint Gary.
   Alig akartam hinni a füleimnek.
   - Nem kértelek, hogy kövess, nem kértem, hogy gyere utánam. – istenem, de szörnyen sajgott mindenem. Mintha nem is a testem fájt volna már… - Szándékosan? Eszem ágában sem volt még egy embert megölni. – csúszott ki a számon. Gyorsan becsuktam a számat, és szívverésem felgyorsult. De nem is az elszólásom miatt. Elfogott egy ismerős érzés, és lassan a szédülés mellé, zúgás is kapcsolódott. Arcom vonásai ijedt gesztusokba tömörültek.
   - Gary, menj el! – felnéztem az égre, de szinte azonnal visszanéztem a szempárba. – Komolyan beszélek, nem akarsz itt lenni, menj már! – hangom egyre erőteljesebb volt, lassan kétségbeesetten kiáltoztam. Kitéptem magam szorításából, mit sem törődve a pálcájával, vagy a reagálásával, arrébb mentem pár lépéssel, és levágtam magamról a hátizsákomat. – Gary, menj! – kiáltottam rá, majd letéptem magamról a pulóverem, és lehúztam magamról a pólómat is, majd félre hajítottam.
   A fejem egyre jobban zúgott.
   - Fuss! – ordítottam rá.
   A vér felpezsdült bennem, és valami láthatatlan nyomás összeszorított.
   - Fuss már Gary, menekü… - a fejemet, mintha elborította volna egy sötét lepel, fájdalmasan felkiáltottam. Fejemhez kaptam kezeimet, és összeszorítottam, mintha ezzel meg tudnám akadályozni a következményeket. Utolsó emberi lélekjelenlétemmel, kitágult pupillával a fiúra rivalltam, mielőtt késő lett volna. – GARY!
   Vadul a földre vágtam magam, és reszketve, elborult elmével figyeltem az előttem lehulló vörös falevelet.

A lány elcsépelt szavai egy pillanatig sem kötnek le, egyszerűen nem tudják elnyerni az érdeklődésemet. Utálom a kertelést, az üres, jelentéktelen szavakat. Bár vannak bizonyos tiszteletkörök, és finomkodó úri passziók, de a lány sajnos egyiket sem érinti. Ha el tudnék vele játszadozni, mint egy pimasz, fennkölt úrilánnyal, szívesen tennék felesleges keringőket, és könnyed méltóságteljességgel kényszeríteném rá az akaratomra, rá kell jönnöm hogy az ilyen kiváltságos kedvteléseimmel muszáj lesz felhagynom. Általában mindig elszórakoztatom magam valahogy, függetlenül attól, hogy egy primadonnával, esetleg egy alázatos könnyűvérűvel van dolgom, sőt a fölszarvazott bikáknak is szívesen tartok vörös posztót, ám most valahogy meghanyatlott a ingerenciám. Csak lefegyverző, intoleráns hűvösséggel hallgatok. Általában simulékonyabb vagyok, nem szeretem ilyen ormótlanul kilendíteni a dolgokat a kerékvágásból. Olyan, mint egy örökmozgót megállítani. Aminek történnie kell, azt legfeljebb befolyásolni, elkanyarítani szeretem, a belekontárkodást kifejezetten destruktívnak tartom. Az elvtelen viselkedésem a sajgó, s verejtékemtől égő sebhelyeim számlájára írom. Néhol olyan, mintha a bőröm csak egy feltekercselt pergamen volna, amely bármikor lefoszolhat. A lányos hiszti most semmiképp sem sorolható az ingerküszöböm felém eső oldalára. A lány acélos kiismerhetetlensége mögött még bármi lapulhat. Lehet, hogy egy sötét konspiráció része, s a halálfalók szakállára dolgozik. Legyen az bármi, egy hasonló bizalmas információ mindig nagy hatalommal bír. Ha egy személyes vallomás kerül a kezemre, az is jó ütőkártya lesz a kezemben, s én mindig a legjobb alkalmakra tartogatom az aduimat.

A pálcám szinte kívánkozik egy átok után, hogy lesújthasson. Fölényesen simulok közel a lányhoz, mint egy idegborzolóan lassú baziliszkusz, a tiszafa pedig kígyóként váj a Carithy bársonybőrébe, egyenesen a nyakát megcélozva. El sem lehetne téveszteni. A szavait egy kitervelten ártatlan mosollyal konstatálom, ami ugyan jámbor, mégis hideg és sötét, mint az erdő mélye.
-Valóban nem kértél! -hangom tónusa lágyan morajlott, folyékony volt és bársonyos- Viszont nem is nagyon igyekeztél, hogy lebeszélj a dologról... -folytattam a lány íriszeibe mélyedve. Kékek voltak, de nem kifejezetten égszínkékek, annál sötétebb árnyalatban játszottak. Bár a legtöbben már rég nyitott könyvként pergették volna előttem a lapjaikat, egyelőre fogalmam sincs, mi a lány története, és milyen láncok húzzák a lábát. Leheletem lágyan mozgatta meg vörös hajtincseit, ahogy fejem oldalra bicsaklott, s úgy néztem nyakának fehérlő vonalát.
-Az emberi természet olyan ellentmondásos, mint egy tériszonyos madár... lehet valami még magadnak se... -folytatom szinte selymes suttogásban, a lány nyakát tanulmányozva, mint egy diétás vámpír, ám Carithy elrontva a pillanat szépségét lerombolja minden illúziómat, s visszarángat a kietlen sötétségbe. Francba már a tapintattal! Már épp résnyire nyílik a szám, hogy példát statuáljak, amikor a lány szavai kalapácsként vernek szöget a fejembe. Üres pillantásom vad csillogás tölti meg, s a kimondani készült szavak az ajkaimra fagynak. Egy pillanatnyi megkönnyebbülés, amit szilárd megrökönyödés vált fel, s ez eléggé leblokkol, hogy Car kitáncoljon a szorításomból. Egy felismeréssel teli sóhajban lazulok el, amikor rájövök, hogy nem csalt a tévedhetetlen megérzésem, s nem csak egy vakvágány potyautasa vagyok. A talaj mégis kicsúszott alólam Car őszintén aggódó szavai hallatán.

Talán az agyamat elöntő adrenalinlökettől, vagy a vörös ködtől nem is igazán volt lehetőségem felmérni, milyen iszonytató világba csöppentünk. A sötétség szinte kitapinthatóan ott lihegett a nyakunkban, s fakóvá tompított minden létező színt. Az öreg fák lombja alá beszorult köd még az égboltot is elhomályosította. Nem kifejetetten erdőillat volt, inkább az a fajta nyomasztó szag, ami a temetőkben is érezhető. A fák és a levelek vízszagú fuvallata imaként morajlott a fülembe. Az égbolt bársonyos bélése között néhol már tisztán látszottak a csillagok, s a legkékesebb fényben tündöklő gyöngy is lassan lassan előbukkant. A hold ránk vetítette sárgálló holdudvarát. Az ágak karmokat vájtak a köd hűvös szövetébe. Egy gyereknek elég lett volna a látvány, hogy végigkísérje az életében, én már valamennyire megszoktam. Amikor éjszakánként egy lidércnyomás után verejtékezve riadtam fel, azzal nyugtattam magam, hogy ez csak a elmém bizarr játszótere. Most megelevenedve vetül elém minden apró részlete.
Carithy úgy harsog, mint egy riadókürt, bár az ő hangszínében nincs túl erős mozgatóereje így az egész úgy csapódik le, mintha valami megmagyarázhatatlan téboly kerítette volna hatalmába, s lehet, hogy ez nem is olyan távoli megközelítés. Ahogy ellavírozott előttem a sötétben, olyan volt mint egy nyomasztó árny. Rég nem érzett gombóc gyűlt a torkomra. S tettem néhány esetlen lépést a hátam mögé. Szerencsétlenségemre ezt a mozdulatom egy gyökér gátolta meg végzetesen, így újabb rázós földet érésben volt részem. Szerencsére itt puha humusz párnázott ki, de a látvány akkor is szánalmas volt. Még soha, senki előtt nem hátráltam meg ilyen látványosan. Ha ez egy buta játék, nem lesz egy irgalmas szamaritánus, ha egyszer felkelek innen. Az erőmet a lábamba irányítottam, s a kezemet magam mellé húzva tornáztam fel magam újra. A világ összeszűkült körülöttem, s professzionális bájgúnár vigyorral indultam el a lány felé. Valószínűleg elment az esze, én pedig feleslegesen pazaroltam rá a figyelmemet.
-Relaxo! -kiáltom el magam a lányra hegyezve tiszafapálcám.

[musicII.]

musicII.
   Tudjátok milyen furcsa érzés, amikor ura vagy még az elmédnek, de a testednek sehogy sem tudsz parancsolni? Egyesek azt mondják, hogy a kómában fekvő betegek mindent érzékelnek. Hallják azt, amit mondunk nekik, ugyanúgy fáj nekik a tűszúrás, és egyaránt érzik a hideget, meleget. Képesek gondolkozni, de nem tudják se gesztusokba, se szavakba önteni gondolataikat. Ki tudja, hogy igaz-e, nem voltam még kómában. Én is hasonlót élek most át, ahogy minden hónapban egyszer. Ha igaz is a kómás emberről való állítás, akkor sem ugyanaz az esetem. Míg egy ember több hétig, hónapig, akár évig is kómában feküdhet, én csupán egy másodperc erejéig vagyok a helyzetében. Kevés idő, de épp elég arra, hogy felfogjam, mi fog következni.
   Valahol a bordáim mögött, a két tüdőm közelében, az ökölnyi szervem reszketett azért a fiúért. Szerintetek én bántani akartam? Szerintetek képes lettem volna megölni csak azért, mert keresztbe húzta a számításaimat? Bár messze nem vagyok már a házamba illő, a feltevés téves. Gary Fitzroy nem tudta, hogy mire vállalkozik, de nem is hibáztatom. Miből gondolhatta volna? Ugyan… hát semmiből. Messze nem érdekelt, hogy rájött a titkomra, hidegen hagy, hogy ezek után mit fog rólam terjeszteni, mit fog rólam gondolni, mit fog velem tenni, csak kívántam, hogy túlélje. Nem nagy kérés, de mégis nehezen kivitelezhető.
   Gary. Elég erős vagy ahhoz, hogy elmenekül? Csak ne szállj velem szembe, nyomd el forrófejű énedet, és fuss. Seprűre nem számíthatsz, hoppanálni valószínű, hogy nem lesz lehetőséged. Beszélnék hozzád, de nem tudok.
   Mert kómában vagyok.

  A telihold szép lassan kúszott elő a lassan elhaladó felhők mögül. Bár a cseppek változatlanul verték a földet, már egyre ritkább volt a függöny, amit alkotott. Csak egy pillanatra kellett előbukkannia. Az égitest erős fénye árnyékot kényszerített ki az ágas-bogas növényekből. Gyönyörűen simult rá mindenre, mintha csak belepte volna az egész Földet. Pedig csak minket érintett.
   A lány vadul kapálózott a földön, már mit sem törődve a fiúval, aki szemtanúja lesz mindennek. Pupillái kitágultak, tekintetére mintha lágy fátyol hullt volna. Kiáltozása furcsán elmélyült, a hang már nem emberi volt. Karjaival megfogódzkodott közeli régen kidőlt fa törzsébe, úgy kényszerítette fel magát. Fejét lehorgasztva tápászkodott fel, s kínjában hátracsapva hajzuhatagát felordított.
   Végtagjai torzul megnőttek, arca megnyúlt, s hihetetlen gyorsasággal, természetellenesen megnőtt a szőr a lányon. Lassan beborította egész testét a vöröses szőr, s pár másodpercbe tellett, míg a lány eltűnt, és a helyébe egy lihegő deformált farkas tiporta az avart. Nyáladzva az egyetlen mozgó élőlény felé fordult, de még meg sem szemlélhette az áldozatot, egy fényes átoksugár találta szemközt, amire vonyítva arca után kapott, s hátrált pár lépést. Az átok több, mint valószínű, hogy gyengére sikeredett ugyanis a vadállatnak meg sem kottyant, csupán elszédítette őt. Ha a fiú kereket tudott volna oldani, akkor könyörtelenül utána veti magát, és üldözőbe veszi, de ha még nem jutott messzire, akkor morogva elindul felé. Lassan. Körbejárja. Hangosan szuszog a csendes erdőben. Csak a lépései hangja hallatszik, s ahogy az eső cseppjei leperegnek a fák és bokrok oldalán.
   A bestia kivillantotta tépőfogait.

Zene

A nedves köd tetőtől talpig nyirkossá tett. Sáros, véres vízcseppekben csordogált le arcomról a kicsapódott vízpára, az izzadsággal keveredve. Soha nem voltam még ilyen megszégyenítően mocskos, és kimerült. Jól esett volna egy forró fürdő. Az időhöz képest meglehetősen alul öltözött voltam, s csak rontott a helyzetemen, hogy a fekete selyemingem ágak tépték fel, gombok szakadtak le, és úgy tapadt rám az egész, mint egy nedves törülköző. Legjobb lett volna széttépni, és eldobni, ám ezzel eddig nem volt időm foglalkozni. Nem egy filléres felső volt, és a házam címere is ékesen festett rajta, szerettem, de már nem számít. Ösztönösen téptem el egy gombot a nyakamnál, hogy könnyebb legyen levegő után kapkodni. Még arra sem volt időm, hogy normális ütemben lélegezzek, nem hogy arra, hogy a katlanszerű sötétségben, a Tiltott Rengeteg sűrűjében tollászkodjak. Zsigerből gyűlöltem ezt a helyet, és ezentúl sem lesz másképp. A késztetés, hogy itt kössek ki, mégis olyan volt, mint a szerelem kémiája. Tévedhetetlen. Amikor megláttam a lányt, úgy mozdult meg bennem valami, mint egy szeizmográf tűje. Talán én is rezgéseket fogok fel, az emberek legmélyebb titkainak dübörgését. Sosem gondolkoztam rajta, mi ennek a mechanikája, olyan mint egy delejes mágnes, könnyedén kihalássza a tűt a szénakazalból. Viszont én az emberek felszínes érzelmeivel, bensőséges gondolataival játszadoztam ilyen undorító könnyelműséggel. Beleláttam a paklikba, akkor is, ha nem akartam. Most úgy látszik úgy ért utol a végzetem, mint egy félnótás hamiskártyást.

Úgy álltam egy fához támolyogva, mintha egy képhez állnék portrét. Zsibbadt meredtséggel bámultam a lányból birokra kelt lényt. Az átkom egy pillanatra elvakított, de még így is sikerült kivennem a bestia perspektíváit. Mindig is merész volt a képzelőerőm, de itt és most nem mertem magamban megfogalmazni, mit látok pontosan. Kibúvókat, és magyarázatokat kerestem, miszerint elvesztettem az eszem, vagy, hogy amíg elvakított a fény, egy fenevad felfalta a lányt. Erre egy pillanatra félszeg mosoly szökött az arcomra. Eszembe ötlött a mugli mese, amit Ella mesélt nekem egyszer régen. A szerint csak meg kéne ölnöm az állatot, hogy felvágjam a gyomrát, kiszabadítsam a lányt, és én legyek az ünnepelt vadász. Vidám befejezés azonban nem létezik, ez pedig sokkal inkább hasonlít egy elsőrangú horrorfilmre. Ám ez a keserű valóság, ahol a vér nem csak a kellékesek filmtrükkje. A likantrópia pedig nem volt mese, bár nem sokan néztek vele farkasszemet. A tankönyvekből egész más volt megismerni. Ez most olyan volt, mint egy éles gyakorlati óra. Az időérzékem becsavarodott, pedig jobb lett volna tisztában lenni vele, mennyire blokkolt le a látvány. A lányra, illetve a farkasra irányított támadásom nem volt elég koncentrált, hogy teljesen lebénítsa, így az veszett kutyaként iramodott utánam. A szemében gyilkos ösztön villant fel, a lehelete távolról is halálszagú volt. A fogai mint apró kihegyezett karók, borotvaéles recézettel.

Vonásaim a legsötétebb állásba rendeződtek, mosolynak már jele sem volt. Sosem kedveltem az állatokat, a baglyom azon kivételes állati életformák közé tartozik, amelyet elviselek, mint haszonállatot, de hogy dédelgessem az kizárt. Ha egy kutya gorombán rám acsargott, legvégső esetben megharapott, kíméletlenül toroltam meg a faragatlanságát. Ha egy neveletlen dög így lépne fel velem szemben, minimum az életébe kerülne. Botladozva térek ki a vadállat útjából, és cikázva vetem magam a fák törzse közé. A fülem cseng az idegességtől, mintha valami éles hangon a fülembe visítaná, hogy fuss az életedért! Mögöttem ágak reccsennek, fatörzsek törnek szilánkosra, bokrok suhognak, az avarban trappol utánam a halál... Ha sokáig agonizálok fejvesztve, mint egy űzött vad, ösztönösen, egysíkúan, akkor úgy végzem, mint az afrikai szavannákon felvett dokumentumfilmek vadjai. Sosem loholt még a nyakamba egy vérfarkas, a húsomra éhezve. A menekülés nem hosszú távú megoldás. A nyomom ott van a levegőben, a vér, a verejtékem, a bőröm, a ruhám, a parfümöm szaga mindenhová elkísér. Egy fa túloldalának vetem magam, és nem merítem tovább az energiatartalékom. Összpontosítok.

Csupán meg kell ölnöm, elpusztítanom. Az életének írmagját is kiirtom, s a szemében kardoskodó halál is a saját lelkét viszi majd a túlvilágra. Apró darabokra átkozom, mielőtt ő apríthatna fel acéltüske karmaival. Megtorolom mindazt, ami ma este történt. Már a nyelvemen van a gyilkos átok, amiben kiteljesedik majd minden gyűlöletem. Gyilkos elhatározottsággal, és hűvös eleganciával emeltem a pálcám üldözőm irányába: Avad... -a szavak vége elmosódva ért véget az éterben, megtorpanva eszméltem rá, mit is készülök elpusztítani. Eddig csupán úgy gondoltam erre a koszos, vérengző, nyálcsorgató gyilkológépre, mint egy szörnyeteg, ami halálra van ítélve. Carithy mintha nem is létezett volna, az estének ezt a részét átugrottam. Ízeseket káromkodva vetődtem tovább néhány törzsnek ütközve. A fák tömött oszlopai közt váltogattam az irányt, és küzdöttem be magam az erdő sűrűbb részébe. A bájos arcú, vörös leányzó egy farkaspofa mögül vicsorított rám öntudatlanul. Ha elpusztítom, őt ölöm meg. Nem az én formám egy játékszerem tönkretétele. Ha elszakad a marionettem zsinórja, vége szakad a mókának is. Nem az én zsánerem ilyen ízléstelen véget vetni egy játszmának. Sokkal inkább kedvemre van addig rángatni, és cibálni a figurám köteleit, míg végül elnyűtt, haszontalan darabbá válik. Ha ezt egy kis szerencsével túlélem, Carithyvel igen sajátos játékot űzhetek majd. Kulcsom lesz a legrejtettebb titkaihoz, hisz én láttam elsőnek az állatias, elvadult belső énjének manifesztációját.

Új erőt merítve, megacélozott elhatározottsággal törtettem az avarban. Szembeszegültem a dermesztő, lélekpróbáló félelmemmel. Egy vakító fénycsóvát küldtem magam mögé, a legfényesebb szikrát, amit csak ki tudtam csikarni a pálcámból. Eltakartam a szemem, és vigyázva kuporodtam egy fa tövébe. A farkas szeme sokkal kifinomultabb az emberénél, bizonyára nyüszítve védi majd szemeit méretes mancsával. Amikor a fény eltompul, a farkasra szegezem a pálcámat, s megpróbálom feleleveníteni régen gyakorolt átkomat: -Krúció! - ordítom katonásan, s remélem remekül beváltja ígéretét egyik kedvenc hangzású szavam. Arra gondolok, hogyan juthatnánk ki innen, s felidézem magamban az elmúlt fél óra eseményeit. Ahogy kétségbeesetten zuhantunk a mélybe. Ha elég közel járnék valamelyik seprűhöz, az Invito bűbájjal magamhoz csalogathatnám valamelyiket. Ha sokáig fenn tudom tartani a cruciatus átkot, talán elég kimerült lesz ahhoz az üldözőm, hogy utánam iramodjon. Azzal nem foglalkoztam, Carithy ebből mire fog emlékezni, és mennyire ég bele a lelkébe a kínzások legirgalmatlanabbika.

[music 3.]

   music 3.
   Kerülgeti csupán. Élvezi, ahogy fél tőle. Fél, minden egyes lélegzetvételétől. Szuszogásától. Morgásától. Ha az állat tudna mosolyogni, biztos vérszomjas mosoly kúszna fel a pofájára, de mivel nem volt képes erre, csupán deformálódva vicsorította fogait, mit sem törődve azzal, hogy sűrű nyál csorgadozott borotvaéles fogai közül. Őt ezt nem érdekelte. Őt a vér, a hús, és a félelem bódító illata hozta izgalomba. Csak egy kicsit is belekóstolhatna bármelyikbe, gigantikus mámort hozna rá. De nem állna meg. Hiszen elszédítené a meleg vöröslő nedűt pumpáló ökölnyi szerv. Szinte hallja kifinomult hallásával, ahogy másodpercenként sokasodik szívének dobbanása. A lüktető vér egyaránt vonzza, de hiszen a mozgó hús és vér kínálta fel magát. Szaladgál. Hívogatja. Leplezetlenül hívogatja.

   Mintha ostorral csapdosnák púpos gerincét, úgy hergelődik. A várakozás teszi ilyenné. Bármelyik pillanatban lecsaphatna, de ő vár. Hogy miért? Hogy minél nagyobb legyen az élvezet, mikor a macska-egér játék befejeztével fogai puhán átszelik a bőrt, s eljut az izmokig. Mint kés a vajban…

   De valahol nyüglődik. Van benne valahol egy aprócska rezdülés. Egy fénygömb. Egy vörös fénygömb, ami tiltakozik saját maga ellen. Ki akar törni a mélyből, hogy elpusztíthassa a fenevadat, felszabadítva így saját magát. Ez a fénygömb, a remény. Mind az állatban vergődő ártatlan lény számára, mind a menekülő, nyomorúságos kiszemelt áldozatnak. A ártalmatlan próbálja legyőzni a fölé hatalmasodó erőt, de a természetes és mágikus hatalom felülkerekednek rajta, nincs mit tenni. Túl gyenge.

   Nem bírta tovább ez a hatalom se. Túlságosan sokat várt. Ez a pár másodperc… Ez a pár másodperc gyötrelmesen hosszú idő volt, ideje volt véget vetni neki.
   A felmérés befejeződött, és a fenyegető tartás már tovaszállt. Megállt, s csend lett. Vihar előtti csend. A fiú észlelte, és csak a szerencséjének köszönheti, hogy gyorsabban reagált, de ő sem habozott, amint a kiszemelt lábai futásnak eredtek, feszültségében felvonyított, és utána eredt. Itt volt az idő, hogy átadja magát az üldözés örömének, a hajtóvadászat felvillanyozó diadalittas katarzisának. Az üldözött retteg, és reszketne, de nincs ideje. Izzadva lohol előre, de mindhiába, hiszen az állat jóval gyorsabb, mint az ember. Míg a fiú botladozik, ő uralja az erdőt. Hányszor volt már alkalma kitapasztalni az erdő ingoványos terepét…
   A fiú nem adja fel, elszántan fel-felvillanó fénycsóvákat lődöz. Némelyik gyengére sikeredik, talán félelmében omlott össze koncentrációképessége, ugyanakkor célba érnek igenerős átkok, amik csak hátráltatják a farkast, de ezzel még jobban felbőszíti. Nem sokáig menekülhet még. Pár méter… már csak pár méter. De ő önszántából megáll, és szembefordul vele. Az izzadság, a vér és a düh szaga megőrjíti, és szinte ordítva esik neki, de a villám, amit felé küldött, most erős volt. Hiába minden álltai erő, minden ösztönös cselekedet, és öntudatlan döntés, akaraterő, a kínnal még ő se tud szembeszállni. Azzal a kínnak, amivel most küzd. A földön vergődik, és kénytelen végignézni, ahogy a fiú már nem menekül, hanem csak őrült arccal figyeli, hogy mit tett.

   Bent… valahol mélyen a fénygömb most elkezdett mocorogni. Talán fájdalmában, talán érezte, hogy felülkerekedhet fogva tartóján, de mozgott. Kereste a kivezető utat, de csak nem találta. Elborult az állat agya, és küszködik. Mint valami rossz skizofrén magával harcol, de itt most nincs semmiféle gyógyír. Nem hagyatkozhat orvos, sőt senki segítségére. Önmaga maradt…
   A farkas talán nem is a fájdalomtól ordít már, hanem a vereség bűze facsarta orrát. Nem látta már a fiút.

Legyen ez a visszatérő postom, valami nyárkezdés féleség, avagy egy megújult Gary Fitzroy

A zene pedig egyben új profilzene, és amire a post született.

A cruciátus átok sikító villámai cikázva hagyták el a pálcám, s kezem elszántságát még Dávid is megirigyelte volna, aki a parittyájából kilőtt kővel pusztította el az óriást. Másik kezem ujjvégeiben azonban meghazudtoló gyávaság bizsergett, s szemem üveges merevsége szenvedő áldozatomra tükrözte lelkem vadul habzó tengerét. Egy kiáltással omlottam térdre, s a fák göcsörtös gyökerei alattomosan ragadtak magukhoz. Torz démoni alakoknak tetszettek, melyek éles karmukkal ácsingózva nyaldosnak, gabalyodnak belém, s csavarják ki belőlem a lelket. Lehet ugyan, csak az elmúlt órák keserves megpróbáltatása borította rám zilált elmém zavaros zuhatagát, de megeshet, hogy a bűnös átok kimondása férkőzött be lelkem utolsó bűntelen szegletébe, s ha meg is menekülök, talán ez volt lidérceimmel vívott csatám utolsó kiontott vércseppje. Aki kardal öl, kard által hal... A fák gyökerei koporsóként magasodtak körém, míg a gyengéd indák baljós haláli fátyolt szőttem arcom köré. Vonásaim fájdalmas fintorral rezdültek meg, s összeráncolt homlokom megalvadt sebének szélén frissen vöröslő cseppek sarjadtak új erőre. Utolsó jajdulásom lehelete nehéz és reszelős volt. A hold sárga koponyája szabadjára engedte az erdő szikár árnyait, melyek szilajul integettek felém. Némelyik kedvesen megcirógatott, mintha ezzel üzenetét küldte volna... lassan én is csatlakozhatok a Hold birodalmához. Az idő sötét, kietlen barlangjának bejárata őrjítő lassúsággal omlott össze előttem, míg én véres karmokkal felé vonszoltam erőtlen testem. Lassan rám borult a sötétség, s elnyelt a habzón beömlő jéghideg zuhatag...

Fájdalmas nyögéssel emelkedett meg a mellkasom, s légutaim egy dohos padlás állott levegőjét préselték ki magukból. A levegő most olyan volt, mint a lenyelt méreg, mégis egy életmentő orvosság erejével hatott. Csontjaim elgémberedve álltak, s pálcámmal a kezemben, hason heverve feküdtem a fák rengetegjében. Olyan volt a visszatérés, mintha életemet eddig egy inger nélküli világban töltve, most egy óceán sós katlanjába csöppentem volna, ahol a mélység rám nehezedő nyomása sanyargat. A hátamra fordultam, s mint egy partra vetett hal, kerekre nyitott ajakkal, megfeszülő torokkal, széttárt karokkal nyeltem nagyokat a föld éltető kötőszövetéből, mely a fák, s mohák nyirkosságával, a virágok nektáros zamatával volt teli. Szabályosan új élet volt ez, amolyan megszületés, vagy még inkább újjászületés! Lassan kinyíló szemhéjjal, könnyezve bámultam a lombok éggel alkotott szigeteit, mely így, homályosan leginkább egy kék-zöld ólomüvegre hasonlított. Ahogy kitisztult a látásom a természet hangjai zavaróan csengtek a fülembe. Madarak, avar alatt botorkáló rovarok, s csúszómászók. A nap előtűnt egy felhő mögül. A fekete fellegek eddig egy pirkadó nap holdvilágát is helyettesíthették volna, de most egyértelmű, hogy a nap már jóval a horizont felé ólálkodott. Egy pillanat erejéig baljós sejtelem siklik le gondolataim nyugodtan morajló folyamán... valami az eszembe ötlik... felsejlenek előttem a tegnap este kísértetei, s én egy pillanatra fájdalmasan nyögök fel. Visszanyerve önuralmam, kísérletezve markolok a földbe, vajon mennyire anyagi ez az új világ, amibe kerültem. Tudat alatt már egyáltalán nem földi távlatokban gondolkodom, s valami olyasmin zakatol a fejem... hogy talán már nem is élek. Végzett velem a bestia.

Fájdalmasan veszem tudomásul, hogy meghaltam, s ez valami egészen más, nyugodt hely. Akkor egy eddig nem ismert hang biztatóan bátorít, s karol fel. Észrevétlenül is, de odafigyelek rá. Utasít, s én teljesítem, amit mond. Nincsenek már fájdalmaim, az valószínűleg itteni testem metamorfózisának része volt, s ebben a világban nem érvényesek a fizika béklyói. A simogató hang tovább mesél, cirógat, de nem értem még, mire akar kilyukadni. Azt mondja, morzsoljam össze az ujjaim. Értetlenkedve teljesítem, s az első, amit érzek, az a nedves föld, s egy giliszta kiömlő belsősége. Ez a világ sem különbözik a többitől, s ahogy erőt véve magamon körülnézek, az est árnyait leszámítva, melyek délibábos csalfaságukkal megmásítják a távolságokat, ugyan az a kép tárul a szemem elé. Ugyan ott vagyok, ahol voltam. Szétszaggatom ingem megmaradt gombjait, s látszik, hogy hús-vér testem egy vadállati karom sem szaggatta fel. Akkor hát valóban élnék? Lehetetlen, hisz emlékszem, a gyökerekből emelkedett koporsóm milyen keserves kínokkal roppantotta össze minden porcikám!

Pár perc múlva már talpon vagyok, a pálcámmal a kezemben, s csodálom mennyire más minden. Az éjszaka szelei mintha tündérek varázsporát hozva keltették volna életre az erdő mozdulatlan növényeit. Most nincs semmi a szélben, s minden csak a természetes pompájában hajladozik. A nyomok mégsem tűntek el káprázat módjára. Lábnyomok, dulakodás, a fák törzsébe vájt karom, s szőrcsomók szerteszét. De, hogy éljek? Az mégis lehetetlen! Minden lélegzetem ellenére is...

A hang most úgy beszél hozzám, mint egy buta, eltévelyedett öszvérhez, s újabb utasításokkal halmoz el. Ismét zavarodottan ráncolom össze a homlokom, de valahogy magaménak érzem a hangot. Egybefonódik gondolataim szövetével, s bár egy homok óra szemeinek lassú csordogálásával zúgnak a fülembe, a valódi mérce tetteim gyorsasága. Az elhatározás valahonnan egészen mélyről gyökerezik, s kel birokra. Testem az éjszaka elesett szegletének égő tüze fut végig most minden porcikámon s ezzel érzem, hogy valami súlyosan megváltozott. Ugyan lehet, hogy élek, de teljesen másképp, mint eddig. A távolban egy végtelen alak szeme nyílik tágra, s lehet, már elszántságom szikrája azelőtt elragadta, hogy kimondtam volna rá a gyilkos átkot, összepréselt fogaim közül. Szemeim tükrében valami sötét árny suhant keresztül, s a fekete holló, melyre céloztam, sóbálványként zuhant a levelek közé. A hang valamit a fülembe súgott, az én, saját hangomon: -Akkor élsz igazán, ha a halál a nyomodban liheg!

Valami kéjes boldogság töltött fel új erővel, s már tudtam, bizonyosan élek, és azzal is tisztában voltam, hogy ugyanakkor meghaltam. Lényem egy része azon az estén a fák gyökerének martalékává lett, s pont az utolsó mentsváram esett el, mely még megóvott a sötét szakadéktól, mely most végleg magába szippantott. Ajkaim édes mosolyra húzódtak, s mámoros tekintetem egy véresre marcangolt szarvasra esett, amely mellé a madár holtan összeesett, s nem messze tőlük az avarban egy vérfoltos, meztelen lány feküdt, zilált hajjal, s apróbb karcolásokkal. A vér nem az övé volt, hanem az állaté... Carithy volt az, még eszméletlenül... Vad, s talán gyűlölettel teli haraggal indultam el felé, se egy gyilkos gondolat járt a fejemben, melyet újra, s újra elvetettem, de nem voltam képes kiverni a fejemből. Letérdelve mellé durván rángattam meg a karjánál fogva, hogy felébredjen. Bosszúsan fújtam egyet a hajtincsei közé, látva, hogy a próbálkozásom haszontalan, majd arrább lépve emeltem rá a pálcámat, mint azon a tegnapi éjjelen, s még egyáltalán nem voltam benne biztos, mit fogok kimondani:
-Aqua Eructo! -kiáltottam köpve a szavakat, s egy olyan erős vízsugarat irányítottam a lányra, ami valószínűleg ilyen mély álomból visszatérve sem lehetett kellemes.

[music 4.]

   music 4.
   S bár az állat felbőszített mivoltában küzdött a kudarc ellen, nem sikerült legyőznie azt. Dühöngött, mert fogai nem fogják érinteni a puha, véres húst, ami oly' egyszerűen, ezüst tálcán kínálta fel magát. Dühöngött, mert egy olyan érzés kerítette fogjuk, ami még a vad, ősi ösztöneit is legyőzte - a fájdalom. Dühöngött, mert vesztett. Holmi emberi varázslat túljárt az eszén, és most az egész testén. A kín végigfutott nem is egyszer, nem is kétszer, de milliószor torz formába vágódott testén.     Égetett, szúrt, vagdosott, sajgott, lángolt.     Elméjét elborította a gyötrődés. A két szörnyeteg, ami vívódott benne, ketté akarta szakítani, magát az állatot, nem beszélve a kínszenvedést, ami egy szörnyű, vastag, végeláthatatlan, sötét burokba fogta az egészet.     Égetett, szúrt, vagdosott, sajgott, lángolt.     A környezet megszűnt számára, az elméje száguldott valahol az éterben keresve testét. Megzavarta ez az óriási fájdalomlöket, nem találta testét a tudat. Keresve kereste, hogy újból talpra álljon, és üldözőbe vehesse vétlen, feddhetetlen támadóját, s véres megtorlást kövessek el. Hogy felszakítsa mellkasát, hogy vértől duzzadó erei elpattanjanak, és beborítsa a tökéletes, hibátlan környezetet a friss, vöröslő vér. Nem is táplálkozni akar már, csupán a bosszú keserédes ízét érezhesse nyelvén a vasízű vér mellett.

   A vastag burok vékonyodni látszik, de a fájdalom érzése, mintha csak azért sem akarna múlni. Holmi megkeseredett módjára vonyító deformált farkas egyik lábát remegve csapja a földhöz, hogy felnyomhassa magát. Próbálja, de visszacsuklik. A szánalmas nyüszítés abbamarad, csupán a vad, hörgő szuszogás hallatszik az erdőben. Mintha minden egy másodpercre csendbe lett volna... A fenevad tovább remegett a földön, de már nem csapott zajt. Szemei csukva "élvezték" a kín minden cseppjét, de orrával, s füleivel megérezte egy élőlény közeledését. Csendben vergődött tovább partra vetett halként. Egy kíváncsiskodó áldozat közelített a már lassan némán megbúvó állat felé. Az érzés visszaköltözik az állatba, és szinte azonnal áthatol a vastag burkon, minden nehézség nélkül. A szaglászó, félénk élőlényre egy pillanat alatt lecsap, mit sem törődve, még csak halványuló szenvedésével. S immáron érzi. Elmúlik a fájdalom, mert helyébe egy gyönyörű, kéjes, bódult, vad érzés keríti hatalmába, elnyomva mindkét felet, ami mindent elsöpör. A meleg vér nyelvéhez ér, ő pedig mámorban marcangolja szerencsétlen áldozatát.

   Vad, émelyítő örvénybe húz minden porcikám. Erős szúrásokat érzek testem különböző részein, amik szűnni nem akaró hosszúsággal percekig szenvedtet. Nincs hideg. Friss, vizes föld szagú közegben erősen hat a Napnak sugarai, szinte bántják a behunyt szemeimet is, mert lassacskán eszméletemhez térek. Sajnos.
   Izmaim zsibbadnak, ujjaim bizseregnek, a hosszú "vonalak" pedig továbbra is szúrnak és égetnek. Hasonló fojtó, szorító érzés kerít hatalmába, mint amit már megszokhattam, s tudatom lassan fel is fogja, miért ismerős annyira ez a szörnyű érzés, de továbbra sem érti, hogy ezek a sebek, horzsolások miért égetnek most jobban, mint máskor. Miért fáradtabb és elgyötörtebb, mint máskor?
   Az emlékek csupán lassan, fokozatosan szakadnak fel bennem. Hiányosságuk megijeszt, a szívem is gyorsabban kezd verni. A hideg eső pattogása a bőrömön, a zuhanás szele, a szúró ágak, a Hold fénye, az ismert utálatos érzés, és a vér íze. Hányni lenne kedvem - undorodom magamtól.

   Félek. Félek, hogy újra bekövetkezik az, amit egyszer már megtettem, de nem önszántamból. És most sem önszántamból. Félek, hogy ismét öltem. Ismét szétszaggattam valakit. És ami még ennél is fontosabb: élveztem az öldöklést.
   Valahonnan furcsa rángatózást érzek. Végtagjaim belesajdulnak, de jajgatni sincs erőm. Felkelni sincs erőm. Rettegek, mi van, ha ismét megkeserítettem a saját életemet. Nem akarok a jövőbe lépni, jelenné tenni azt, ami vár rám. Azt akarom, hogy elnyeljen a puha humusz, és vissza se adjon többé a valóságnak.
   Meggátolnak saját epémben való fuldoklásomban. A meleg sugarak megszűnni látszanak, valami szúrós és hideg csap le a bőrömre megfájdítva azt is. Több se kellett, hogy feléledjek alfámból, szinte levegőért kapkodva ülök fel a sáros talajon. Tudatom már teljes valójában irányítása alá vonja testemet, és ismét önmagam vagyok.

   Prüszkölve próbálom elhelyezni magamat térben és időben. Zavart elmém csak hosszú másodpercek alatt méri fel a szituációt. A hidegtől reszketve, vizes szempillákkal pislogok. Először a varázspálcára fókuszálok, majd a mögötte álló bosszús fiatalra. Hirtelen minden sínylődésemet odébb teszem, és előveszem a határtalan örömömet.
   - Hála a jó égnek! - nyögöm, miközben erőtlenül hátrabicsaklik a fejem, és az ég felé nézek.
   Erőtlenül hátradőlök, és vizes talajon landolok, mint aki szörnyen megkönnyebbült. És valóban. Legszívesebben visongani akartam, de a szorongató érzés, és a fájdalom undorító egyvelege visszatart ebben.
   - Ugye nincs komolyabb bajod? - lehelem ki bágyadtan, de majdnem nevetve örömömben.
   Nem is gondolok rá, hogy diáktársam nem biztos, hogy annyira boldog amennyire én...

Leonard H.
1998. jan.
’Hóesés és ezüstbogyó!’

Még négy óra sem volt, de a ronda, fekete felhőktől úgy tűnt, mintha már szürkület lenne, ráadásul ez a fehér trutyi! Megigazítottam a sálamat, hogy ne essen be mellette a hó a nyakamhoz, de ezzel csak azt sikerült elérnem, hogy a kabátomon felgyülemlettet is besöpörtem és lecsúszott az egész a nyakam aljáig.

- Utálom a havat… - mormoltam az orrom alatt. De ma volt két bájitaltan, egy SVK és egy mágiatöri, szóval muszáj volt kijönnöm vacsora előtt, kell a friss levegő, mielwőtt bevenném magam a könyvtárba.

Elindultam a magam által varázsolt keskeny ösvényen, az erdő irányába. Eszem ágában sem volt bemenni, egyszerűen csak az volt az egyetlen biztos pont, amit könnyű volt beazonosítani. A havazás miatt nem volt olyan hideg, mint általában, de az orrom már lefagyott és a lábujjaim sem ragaszkodtak az eredetileg tervezett fél óra sétához.

Ahogy közelebb értem az erdőhöz, láttam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki kimerészkedett a kastélyból, bár tény, hogy ilyenkor ott sem volt túl meleg, az egész épület huzatos volt és nyirkos. Közben a távolság köztem és a másik két gyerek között harminc méter körülire csökkent így meg tudtam állapítani, hogy két alsóéves háztársam az, vagy legalábbis nem voltak túl magasak és ott rikított a sárga-fekete sál a nyakukban.

Mikor odaértem a két kissráchoz, rögtön abbahagyták a beszélgetést. Az alacsonyabb csúnyán nézett rám a másik viszont vigyorgott. Én mondjuk úgy, hogy mosolyogni próbáltam, de az arcizmaim már felmondták a szolgálatot.

- Nem kéne bent lennetek srácok? – A fogaim is összekoccantak a hidegtől, amint kinyitottam a szám. -  Brr… Jobb lenne, ha bemennénk!

- Szia, Dan! – köszönt a magasabbik, az, amelyik vigyorgott. A fél szemöldököm megpróbált felszaladni, de csak a széle rándult meg, aztán közelebb hajoltam, hogy jól megnézzem magamnak a kiskrapekot.

Ilyen távolságból már felismertem. Owen volt az, egy kedves és barátságos elsős, akinek egyszer segítettem a könyvtárban, és azóta mindig köszön. Kihajoltam az arcából majd a másik srácot is szemügyre vettem. Őt is láttam már a klubhelységben, de hogy mi a neve, azt passzolnám.

- Mizus Owen? Megy már a gomb átváltoztatása? – fordultam vissza hozzá. Megpróbáltam visszafordulni, hátha beszélgetés közben őket is be tudom csalni magammal - a kisebbik nagyon sunyi arcot vágott, ezért úgy láttam helyesnek, ha bevezetem őket a kastélyba.

- Igazán jól, McGalagony még meg is dicsért – mesélte vigyorogva, mire a másik morgott egyet. Nyílván ő már rájött, hogy akármit is akartak csinálni az erdő környékén – vagy bent az erdőben – az most bizony nem fog összejönni. – Menjünk – mondta Owen is.

Magam elé engedtem a két fiút, mert hárman nem fértünk volna el az ösvényen, aztán mintha hallottam volna valamit az erdő felől, de talán csak a szél volt. Mégis késztetést éreztem rá, hogy megforduljak, és kicsit közelebb menjek.

- Menjetek előre srácok, majd megyek én is! – Nem hiszem, hogy hallották, amit mondtam, mert már jóval előttem jártak és nagyon pusmogtak valamiről. Összébb húztam magamon a kabátot és elsétáltam egészen az első fáig. Nem akartam tovább menni, de megláttam azt a bokrot, amin azok az ezüstszínű kemény izék vannak - egyszer Cecilé szúrta ki LLG-n. Nem volt túl messze, és abból csinálhatnék neki egy fülbevalót a szülinapjára. Hmm, nagy volt a késztetés. Végül körülnéztem majd beléptem a Tiltott Rengetegbe.

Marietta
2012. március 31 - valamikor sötétedés után


   Egy magas alak ácsorog a sötétségben, egyedül csak a sziluettjét lehet kivenni és a hold fényének köszönhetően megcsillanó szemét, mi kékségről árulkodik.
A komor, kék tekintet rögvest el is tűnik, mielőtt valaki észrevehetné, majd a fekete sziluett leválik a vaskos fa törzséről, elfordul, hogy folytathassa megkezdett útját, akárcsak egy kísértet. Ügyesen szlalomozva halad a sűrűbben elhelyezkedő fák és vaskos cserjék között. Léptei nesztelenek, mik kimértségről, gyors és fürge mozgásról árulkodnak. Aki nem látja a fiút, azt hiheti, hogy valamiféle állattal van dolga. És ez valamilyen szinten igaz is, hisz van valami állatias a srácban. Néha a természetéből adódóan is, hála robbanékonyságának, néha pedig a mozdulatai is arról árulkodnak. Igyekszik nem feltörni a környezetében uralkodó csendet, mi vastag paplanként nehezedik a nyakába, de akaratlanul is rálép egy-egy kósza gallyra, melyek fájdalmasan, halkan reccsenve törnek ketté, vagy csak lapulnak hozzá még inkább a nedves földhöz.
   Kik jobban megfigyelik a zaj forrását rejtő helyet, észrevehetik a felszálló ködöt, mely körülbelül egy magasabb férfi fejmagasságából száll a fák lombjai felé. Olyan hideg nincs, hogy a puszta lehelet így meglátszódhasson, épp ezért lehet arra következtetni, hogy a kedves idegen éppen füstöl. Nem vitás, a szőke srác mostanában igen rákapott a cigarettára, ami bár felpörgeti, még is kifárasztja, tekintettel arra, hogy mind idáig megvetette a füstölgőket. Elég pusztán belegondolnia abba, hogy cigizik, még az életkedve is elszáll. Deee éppen ezért nem gondol ebbe bele. Az utóbbi időkben igen csak megsínylette a küzdelmet az apjával, amibe volt ideje belefáradnia, így egy szál cigaretta már nem nyom túl sokat a latba.
   Egy újabb halk reccsenés töri meg az eddigi csendet, mi arra utal, hogy a fiú elszántan halad előre anélkül, hogy egy pillanatra is megállna, vagy akárcsak körülnézne, vagy visszafordulna a kastélyba mielőtt valami őrültséget csinálna, ami manapság igen csak jellemző rá. Míg eleinte igyekezett csendesen meghúzódni a háttérben, nem kivenni a részét a kalandokban, most inkább ő keresi a bajt, amit persze sikeresen meg is tud oldani, de néha komolyan meggyűlik a baja bizonyos dolgokkal, teremtményekkel. Amint ebbe belegondol, az övéhez rögzített pálcatartóhoz nyúl, a biztonság kedvéért. Néha rászorul egy kis megerősítésre, hogy ha a pálcája nála van, akkor nem lehet nagy gond, elvégre elég jól használja a varázslatokat, bűbájokat. Röpke pillanatok alatt több varázslat is megfordul a fejében, amit persze feleslegesen kezdene el szórni, mivel az erdő tökéletesen nesztelen és nyugodt. Így lenyelve az imént átgondolt szavakat, csak lépked tova, mintha ezt kapta volna feladatul, pedig tudja, hogy tilos a rengeteget akár csak megközelíteni is.

Szemem idegesítően kezd el jojózni az utolsó szó leírását követően, mintha csak az lenne a dolga, hogy kiugorjon a gödréből. Három órája ez fölött a nyamvadt beadandóm fölött ülök, írom, formázgatom, átjavítom vagy éppen újra kezdem, de egyszerűen sehogy sem akar megfelelni. A szavak valamiért nem állnak össze olyan megfogalmazott mondatokká, mint amilyet én elképzeltem nekik. Lehet, hogy pihennem kéne egy kicsit. Nem egészséges órák hosszáig ugyanaz fölött a tantárgy fölött görnyedni, főleg úgy, hogy semmi levegő cserélődés nincs a szobában, és ami oxigén is szorul a falak közé, azok is már rég elhasználódtak. Ráadásul a fejem is kezd fájni.
Gondterhelten sóhajtva teszem le a pennámat, és lazítom el csuklómat, hogy újult erőre kaphasson ezután a rengeteg körmölés után, majd megdörzsölöm az arcom, és kicsit megmasszírozgatom az orrnyergem és halántékomat is, ahogy azt egy ilyen kimerítő tanulás után mindig is tenni szoktam. Talán túlhajszolom magam, talán stréber vagyok, de azért járok ide, hogy tanuljak, és ahogy apa is mondaná "Neked más dolgod nincs, csak annyi, hogy tanulj!". Hát, én  e szerint az elv szerint is élek. Előbb a tanulás, a kötelesség és csak utána a szórakozás.
De be kell látnom, hogy az már tényleg sok, amit én is csinálok. Némán, feltűnés keltés nélkül kezdem el kerülgetni a folyosókon összegyűlt tömeget, amik most még nagyobbnak és ijesztőbbnek hatnak, mint általában. Szorító, kellemetlen érzés lesz rajtam úrrá, ahogy egyik tömeg gócból a másikba keveredek, és igyekszem legjobb tudásom szerint átvergődni magam a sok diákon, hogy végre kiszabadulhassak a friss, tiszta levegőre, hogy kiszellőztethessem belőle azt a rengeteg adatot, ami a mai napi tanulásom alatt is mind-mind belekerült.
Megkönnyebbülten szusszanok egy nagyot, amikor "kirobbanok" a főbejáraton, ám a magasan tornyosuló köd szinte azonnal eltántorít eredeti célomtól, és már-már visszafordulnék, amikor egy ismerős alak homályos sziluettjét pillantom meg, egyre jobban csak távolodni. Nem kellene ennyire biztosnak lennem magamba, hiszen olyan időket élünk, amikor könnyedén csapdába csalhatnak egy ilyesfajta próbálkozással, de a belsőhangom, a hatodik érzékem tudja, hogy aki ott megy, nem fog bántani. Ahogy tempómat megszaporázom, ő úgy kerül egyre messzebb tőlem. Hiába, soha nem fogom  tudni beérni, ha ilyen tempóban haladok. Addig-addig győzködöm magam, míg nem már futok utána.
-Raven! - Kiabálom a nevét. A leheletem fehér kis ködfelhőként gomolyog a levegőben, míg nem beleveszik a ködbe, akárcsak én.
-Süket vagy? - Kérdezem teljesen kifulladva, amikor végre sikerül kartávolságon belülre kerülnöm, és elkapnom a csuklóját, ezennel "befordulva" elé, pont vele szembe. A cigi most is ott lóg a szájában. Cöhh jellemző.
-Nem megmondtam ezerszer, hogy ezt fejezd be?  - Akaratosan, főnököskődően rántom ki a cigit a szájából, dobom el, és taposok rá, aztán csípőre teszem a kezeimet.
-Mit keresel erre ilyenkor? Ugye nem a rengeteg felé indultál? - Kérdezem gyanakvóan ráncolva a homlokom, fontoskodó hangnemben.

Marietta

   Mélyet szívva a cigarettából elemeli az arcától azt, hogy alaposabban szemügyre vehesse annak teljes méretét. Hihetetlennek tartja, hogy alig egy perce gyújtott rá, még is elfogyott már a fele is. Nincs ínyére az efféle viselkedés, a füstölgés, amire tulajdonképpen Clyde szoktatta rá, persze emiatt nem fogja megvetni a másikat. Tulajdonképen nem akaratosan csinálta, csupán elég volt elszívni pár szálat a társaságában, Raven már kapkodott is a dohány után.
   Elégedetlenül rázza meg a fejét, majd pillant a kastély felé, melynek alig lehet látni pár ablakán kiszűrődő fényt is. A magas tornyok vészjóslóan tornyosulnak az ég felé, hol csak a holdat lehet teljes egészében kivenni.
   Alig telik er két perc, halk nyikorgásra kapja fel a fejét, kék íriszei pedig felcsillannak a hold homályos fényében, ahogy a kastély felé fordul, minek nagykapujánál épp egy lány alakja rajzolódik ki. Megmasszírozva a nyakát teszi vissza szájába a cigarettát, majd válik le a fa árnyékáról, hogy beleolvadhasson a sötétbe, de ekkor meghallja egy lány ismerős hangját, mire egy pillanatra megfagy az ereiben a vér. Pár röpke másodpercig csak áll egyenes háttal, ám mielőbb el akarja kerülni a közvetlen találkozást, így megszaporázva lépteit tovább indul, egészen az erdő széléig. Hosszú lábainak köszönhetően gyorsabban halad mint Maya, de azért még se próbálja bevetni igazi gyorsaságát. Valamiért benne van az az érzés, hogy a másiknak utol kell érnie. Muszáj!
   Pár percen belül ismét meghallja a Hollóhátas alak hangját, egészen közelről, miután keze rámar a csuklójára, ezzel megállásra késztetve a Griffendélest. Raven egy darabig nem óhajt megfordulni, csak néz gyászos szemekkel maga elé. Ezt követően villan csak fel előtte a lány szép arca, így akaratán kívül is rámosolyog a nála jóval alacsonyabb Mariettára.
   - Elviekben jól hallok... nagyon is jól. Ezzel próbál a pletykákra is célozgatni, bár nem tudja, hogy mennyire fog eljutni a lány agyához. Bár tekintettel arra, hogy igen okos személlyel van dolga, hamar.
   - Igen is... anyuci. - motyogja az orra alatt, miközben elégedetlenül nézi végig ahogy Maya rátapos a cigarettájára, amit az imént kapott ki a szájából. - De, arra gondoltam... szerettem volna megzabáltatni magam egy-két bestiával, nyilván nem fogok senkinek hiányozni. - hangjából őszinte sértettség szűrődik ki, hisz az utóbbi időkben nem is egy ember tett neki keresztbe. Két olyan emberrel áll most érzelmileg hadilábon, akik a legtöbbet jelentik számára, akik fontosak nekik. Egy ember, aki legnagyobb kínlódásai közepette karolta fel és fogadta barátjává, és egy másik, akivel bár megszakította a kapcsolatát öt évvel ezelőtt, még is újra egymásra találtak és jól kijönnek egymással. És ha minden igaz, a lány tudja is, hogy szereti őt.
   - Fordulj vissza! Veszélyes itt lenned... - hangja határozottan cseng, majd egy egyszerű mozdulattal ráteszi hosszú ujjait a lány kezére, hogy azt lefejthesse baljáról. Gyászos mosolyt villantva fordul el tőle és halad tovább a sötétségbe.

Örülök, hogy a gyanúm végül beigazolódott. Igazából nem kellett sok ahhoz, hogy kitaláljam, Ő az, és nem más. ELég volt már csak a kastély bejáratából megpillantanom, az ismerős, megfontolt léptek rögtön elárulták a tulajdonosát. Ismerem én már annyira Ravent, hogy akár vakon is rátudjak bökni, hogy igen, ő az!
A tiltott rengeteg egy veszélyes hely. Nem véletlenül az a neve, ami, de én áthágva a szabályokat, mégis csak elindultam a nyomába, megmagyarázhatatlan okokból.
-Raven... - Kiabálom másodjára is. Hangomon hallani lehet, hogy már jóval kimerültebb, mint amilyen az első próbálkozásomkor is volt. Nem egyszerű dolog utolérni őt. Sőt, ha mondhatok ilyet, ezekben a pillanatokban egy kész kihívásnak tűnik, de végül aztán mégis csak nyerek, bár azt azért nem állítom biztosra, hogy csak is az igyekezetem miatt. Ő is rásegített arra, hogy utolérjem, hogy időközben lelassította a lépteit. Nyilván meghallotta a kiabálásomat.
-Azt hittem, hogy soha nem fogsz megállni. - Szusszanok egyet, és mosolyodom el. Ez a mosoly azonban szinte rögtön lefagy az arcomról, amint sértetten csengő hangjának szavai lyukat égetnek az agyamba.
-Most meg miről beszélsz? Nem értelek... - Rázom meg a fejem értetlenkedve, hozzá ugyanilyen arckifejezést párosítva. Valóban nem tudom, hogy miről is van szó, és ez a hangomból is érződik. Azt viszont sejtem, hogy nem valami szívmelengettető dologra célzott az előző mondatával.
-Hé, mi ez a... szánalmas viselkedés? - Mérem végig tetőtől talpig nem egyszer, mindvégig azon gondolkozva közben, hogy mégis mire vélhetném ezt a viselkedését. Régen soha nem mondott volna ilyet, hiszen az foltot hagyott volna a becsületén.
-Mert neked egyenesen biztonságos, nem? - Vonom kérdőre kissé gúnyosan, kötözködően, amikor ujjait a csuklóm köré zárja, és maga után húzva, indul el velem az iskola felé.
-Nem akarok még bemenni! Örülök, hogy kicsit kimozdulhattam! - Nyafogom, és botladozva haladok utána.

Marietta

   Amint meglátja a lány vidám, szép arcát, megbánja, amiért úgy viselkedik vele, ahogy. Bár, ha azt vesszük, ő is elég furcsán viselkedett pár héttel ezelőtt a fiúval. Azóta nem is igen találkoztak, ami hagyott egy kis gondolkodási időt a Griffendélesnek.
   Maya értetlenségét csak egy mosollyal, a tőle megszokott gúnyos mosollyal nyugtázza. Egy pillanatig nem tud válaszolni, majd a távolba mered a lány válla fölött. Szemét le se veszi egy pontról. Egy pontról, mely talán a menekülést jelentheti számára, ha csak egy kicsit megerőltetné magát. De nem viszi rá a lélek arra, hogy itt hagyja egymagában a Hollóhátast. Így inkább úgy dönt, hogy szócsatába bonyolódik a másikkal.
   - Tudod... ilyenek a férfiak. Sértettek, megszégyenítettek. Szánalmasak, mikor egy olyan emberről kezdenek el pletykák keringeni, aki fontos nekik. - válaszol a feltett kérdésre. Elhiszi a lány értetlenségét, de azért csak megjegyzi utólag. - Ezután ne mond, hogy nem tudod miről van szó. Hallottam rólatok... de semmi baj, elfogadom. Clyde jó csóka, becsületes, erről biztosíthatlak. - arcán ezer meg ezer érzelem fut át röpke pillanatok alatt. A megalázottság a fájdalom, elkeseredettség és számtalan más negatív tényező, mely nem, hogy erősítené, inkább gyengíti Ravent. - De mire is számítottam nem igaz? - teszi fel a kérdést megbicsakló hanggal. Ezekben a pillanatokban olyan sajnálatra méltónak, fiatalnak és sebezhetőnek tűnik, hogy talán a Nagyúr szíve is megesne rajta.
   A következő mondatába csak úgy tud belekezdeni, hogy nem egyszer, sokkal inkább háromszor-négyszer megköszörüli a torkát, ám ez is csak figyelem elterelésnek tűnhet, ám jó úton jár afelé, hogy elhagyhassa ezt a pontot.
   - Nem, nem az... de én hamarabb védem meg magam mint te, ebben biztos vagyok... - állítja határozottan, majd a lány keze után nyúl és indul el vissza vele a kastély felé. Ezekben a percekben úgy érzi, mintha egy gyermekét óvó apa lenne, ki gyorsan beviszi a házba a kicsit, ő maga pedig vissza fordul, hogy a kert végéből eredő zaj forrását megkeresse. Viszont ez nem az a helyzet, a lány bőre pedig szabály szerűen égeti a tenyerét. Persze ez így nem igaz, csupán a reménykedés szikrája kezd el kialudni benne, ami már a legrosszabbak egyikét jelenti Ravenre való tekintettel.
   Marietta nyafogására végül megáll, így az talán bele is ütközik a hátába.
   - Ne haragudj, hisz nem vagyok az apád. Oda mész, ahova szeretnél... - tárja ki a kezét, majd képzeletbe oda teszi még, hogy akivel szeretnél.
Hát ilyen az ember, mikor elönti a féltékenység?
 Igazából már Clyde társaságában is tartózkodóan, kifejezetten agresszíven viselkedett, ami most is meglátszik rajta, bár nem agresszió az amit mutat Mariettának, inkább csalódottság.
   - Sajnálom... - teszi hozzá halkan.