Tény, hogy amúgy is rossz napnak indult.
Reggel ugyanis az ablakon kinézve láttam, hogy mennyire nagy a köd. Beleborzongtam, s elképzelni is féltem mekkora hideg lehet odakint. Ezen merengve legalább 10 perc telt el, s hallottam, ahogyan anyukám siettetős hangja szól fel az emeletre:
- Astoria! Sietnünk kell, úgyhogy gyorsan gyere le és reggelizz meg!Futottam is, amint kimondta a szavakat. Szófogadó kislány voltam, de már akkoriban manipulálni tudtam az anyukámat, biztos vagyok ezt a képességet is - mint olyan sok mást - apukámtól örököltem, vagy a Greengrass-féle őseimtől. Leérve megterített asztal várt, tudtam most sem anyu, hanem a házimanó tett mindent tökéletessé. Szívem szerint odavetettem volna neki egy gúnyos "köszönöm"-öt, de anyu biztosan szúrós pillantást vetne rám.
- Gyorsan egyél, mert a nővéreddel már készen vagyunk!Kétség sem fér hozzá, hogy anyu mindig jobban próbálta szeretni Daphne-t, de idővel megmutattam mi mindenre is vagyok képes, így kénytelen volt engem jobban szeretni (na ilyen az én manipulációm;tökéletesség).
- Hova is megyünk? - kérdeztem, s lenyeltem az utolsó falatot.
Anya egy kissé tétovázott, hogy elmondja-e vagy jobb lenne, ha hallgatna róla. Láttam rajta valamit titkol előttem, s Daphne aggódó pillantása csak tetőzte az elmúlt események titokzatos hangulatát. A válasz gyors volt és egyszerű
"Apád egyik munkatársához".
[...]
A ház, ahova a hopp-hálózat segítségével jutottunk számomra tisztára az 50-es évekre emlékeztetett, bár nem éltem abban a korban és fogalmam sincs milyenek voltak, akkor a házak, de magamban mindig így képzeltem el egy 50-es évekbeli házat.
A férfi, aki apa elviekben lévő munkatársa volt, öregebb volt a szüleimnél. Körülbelül 40 éves lehetett. Egy lánya volt, aki korban hozzám állt közelebb. Bár nem foglalkoztam vele, inkább a ház érdekelt. Körül néztem, s minden olyan csodás volt, mint egy elképzelt régebbi világban. Mindent megvizsgáltam, és az anyám és a férfi közti beszélgetés csak néhány szavát csíptem el.
- Mi történt? - nyugtalankodott anyu, olyan ideges, mint akkor sosem volt, de nem vettem észre.
Akkor pont azt néztem, hogy vajon a kályha, ahol pattogott a tűz, poros-e? A kis ujjaimat végig húztam minden egyes szegletén, de mindenhol kifogástalanul tiszta volt. Egy árva por szem sem ragadt hozzá.
- Ms. Greengrass én csak néhány dolgot tudok, de egyet biztosan a férje és társai ... - vitte le a hangsúlyt -
nos Ők egy igen fontos megbízást hajtottak végre és mind ott maradtak...~ Ott maradtak? Mégis mit jelent ez? ~ kérdeztem magamban, de mintha anya hallotta volna kérdésemet, válaszolt - ugyan egy kérdéssel.
- Meghaltak? - sírt fel hangosan. -
Ugye nem?? - értetlenkedett.
A hátam mögötti válasz csak egy határozott bólintás volt.
Kicsit lassan zajlottak bennem az események. Megdermedve bámultam magam elé, s kisujjaim leestek a tökéletesen tiszta kályha tetejéről. A háttérzajban hangos sírás, kiáltások, bennem pedig elfojtott düh volt. Csalódás. Fájdalom. Kegyetlenség. Legszívesebben ordítottam volna, de inkább némán sírtam, vérzett a szívem. Úgy éreztem átvertek. Azt kérdeztem magamtól: "Miért hazudott? Hogy tehette ez velem? ".
Megígérte, hogy velem marad. Azt mondta örökké vigyázni fog rám, s hogy soha senki nem fog bántani az ő védelme alatt. Féltem, reszkettem, hogy bármi bajom történhet innentől kezdve. De nem csak a védelmezőmet, hanem az apukámat vesztettem el. Azt, akinek a feladata az, hogy felneveljen és tanítson az életre.
Akkor hunyt ki bennem az a parányi kis csillag, amely mindig vezetett a sötét utakon. S most már halvány foszlányát sem látom, teljesen meghalt.
"Meghaltál, hogy bennem élj."