Konyha előtti folyosó

A pince folyosójáról nyílik egy hosszú és sötét út, melyen még képek is csak hébe-hóba függnek, a fáklyák pedig éppen csak pislákolnak. Ez a folyosó vezet a konyhához, ahová a diákoknak tilos a belépés. Mégis sokan megszegik e szabályt és kíváncsiságuk eme útra tereli őket, hol végül hosszú séta után, falba ütköznek. A tudatlanok visszafordulnak a jól megszokott folyosóra, és indulnak tovább útjukon hisz a Mardekár Klubhelyisége innen nincs messze, de mégis azon diákok, akik jobban ismerik a kastélyt, tudhatják, hogy a fal mely elzárja a finomságokat, csak egy ajtó. Ugyanolyan titkos ajtó, melyből nem egy előfordul az iskolában. Egy festmény, egy gyümölcsükből álló csendélet mögött rejtőzik a Konyha.

Basszuskulcs. Kellet nekem ledugni annak az undorító Myke-nak a fejét a veritaserumos üstben. Most miatta késtem a vacsoráról, na meg persze Foley és Bimba miatt. Pedig nem csak én voltam, ott volt Dylan is, segített, de milyen barát lennék, ha beárulnám. Nem, soha. Ez amolyan szerződésféle már köztünk, vagy nem is tudom. Én sem árulom be őt és ő sem engem, bár azt meg kell vallani, hogy általában engem kapnak el. Ez van, ilyen az én szerencsém. Éhen maradtam, csak mert az az idióta már nem bírt magával és Dylanen és a származásán élte ki brutális, piszkálódós vágyait. Persze, hogy megvédtem a barátomat. Ez természetes dolog. Ezek után legalább nem tud hazudni, minimum egy hónapig, Foley szerint legalábbis. Elég sok igazságszérumot nyelt. De megérdemelte. És asszem én is a büntetést. Aktaválogatás… mi az nekem? Felét rossz helyre tettem. Minek olvasgassam. Szétválogattam hát szín szerint. Barnák, foszlottak, és a még pergamenszínűek.

   Áh, kénytelen leszek megkeresni a konyhát, azt hiszem, tudom, merre van. Még a múltkor mondták a srácok a klubhelyiségben. Remélem, megtalálom, és nem veszek el a folyosókon. Könnyen megeshet, és az bizony nem lenne jó.
   Ha jól emlékszem valami körtés képet kell keresnem és azon megcsiklandozni valamit. De már nem tudom, hogy mit. Mindegy, majd akkor rájövök. Már biztosan nem lehet messze.
   Magabiztosan lépkedek a folyosókon. Nem félek semmitől, mégis miről félnék. Talán a mardekárosoktól? Nyápic népség. Nem kell félni tőlük. Talán az apjuktól, és azoktól is csak akkor, ha képes bejönni a fia vagy lánya védelmében, s nem túl elfoglalt hozzá, s ez könnyen meglehet. Egyik kép követi a másikat én pedig ámulva nézem őket. Van, amelyik nagyon tetszik és van, ami komolyan elrémít. Kíntól szenvedő alakok szörnyű. Síró kisgyermek. Egy gyümölcsös tál. Egy megláncolt asszony. Hé, gyümölcsös tál?
Visszahátrálok a tálhoz, majd nagy gonddal vizsgálni kezdem. Vajon melyiket kell megcsikizni? A banánt, vagy a körtét? Nem tudom.

Arthur

tökmaaag *-*

Astoria (valamikor) nagyon utálja a Roxfortot. Nem szereti a szeszélyes lépcsőket, a titokzatos folyosókat, amelyeken eltévedhet. Most is így járt, már egy ideje bolyong a kastélyban, mert mindig rossz folyosóra keveredett.
De nem sajnálja, hisz útja közben találkozott (imádott) nővérével, Daphne-val. A találkozásból kisebb összecsapás keveredett a két testvér között; szócsata. Ebben a dologban száz százalékosan verhetetlen Astoria. Ezt a csatát is ő nyerte. Bár kicsit elfáradt, mert ez most "véres" mérkőzés volt.
Néha elgondolkozik azon, hogyan jutottak eddig nővérével. Persze nem csodálkozik, hiszen ők mind a ketten elsők akartak lenni mindig. Furcsa mód még sem a szokásos legidősebb került a felszínre, hanem a kisebb. Ria kimondottan büszke magára, nem is titkolja, miért titkolná? Azt viszont tökéletesen álcázza, hogy hiányoznak neki a régi szép idők, amikor még kisgyermekként nővérével játszottak a nagy Greengrass birtokon, amelyet apjuk gyümölcse. Legbelül As tudja, hogy nővére régóta arra vár, hogy a lány kimondja: "Megbocsátasz?". Ugyan mikor fog ő ilyet mondani? Lehetséges, hogy soha.

Hangos kopogás, ez bizony Astoria piros pöttyös topánkájának a hangja, amelyet legszívesebben már levenne, mert már véresre törte a sarkát. A szőke loknik is előkerülnek, s az önelégült győztes mosoly elmaradhatatlan. De ez a mosoly már nem csak a győzelmet tükrözi, ennél többről van szó, mert már biztos jó úton jár szeretett háza klubhelyisége felé.
Talán a nagy öröm hatására nem vette észre az előtte álló Griffendéles kisfiút, akit sikeresen elgázolt. Ránéz, de nem ismerős neki, tehát nem lehet mardekáros. Ha hollós lenne, azért nem szeretné, mert túl tudálékos. Ha hugrabugos, akkor azért, mert az eddig megismert hugrabugosok közül mindegyik túl beszédes volt As számára. Ha griffis, akkor meg az a baj, hogy egyszerűen létezik Griffendél.
- Néha körül nézhetnél hol állsz meg - veti oda neki.
Szíve szerint még a törpe jelzőt is odavetette volna, de ahhoz már elég fáradt és enni sem evett még semmit vacsorára - valljuk be, egész nap nem evett semmit, de csak most vágyik igazán az ételre.
- És amúgy is mit keresel itt ilyenkor? - kérdezi, bár tudja a választ; "semmi közöd hozzá!".

vénséég

Na, akkor most melyiket kell megcsiklandozni? A banánt, a körtét, vagy az almát? A picsába! Miért nem figyeltem oda jobban!? Persze Dylan tudná. Ő mindig tudja az ilyeneket… persze, mert ő odafigyel.
   Egyik lábamról a másikra támaszkodok, majd becsukott szemmel próbálok visszaemlékezni arra a bizonyos beszélgetésre, de nem igazán ugrik be. Arra emlékszem, hogy éppen az anyutól kapott csokit ettem, ami nagy szó, mert ritkán küld akármit is, de húsvét volt, azért az ember majdcsak elvárná, hogy húsvétkor küldjön valamit az anyja. Amúgy meg Dyl csokiját szoktam enni. Mindig megosztjuk, akármink is van. Mint két testvér, és valóban, a testvéremként tekintek rá.
   Hirtelen egy lökést érzek oldalról, majd elvágódok. Szerencsére még időben kirakom a kezem, így nem ütöm meg magam, de hát akkor is. Ki az az elvetemült, aki egy ilyen kisfiút lökdös a folyosón? Biztos valami kőbunkó mardekáros, vagy fene tudja.
   Bosszúsan morogva tápászkodok fel, majd támadómra nézek. Ejha. Egy bögyös mardekáros. Fasza. Vagyis király. Anyu sosem szerette, ha ezt a kifejezést használtam. Nem tudom miért, de nem is igazán érdekelt.  Szóval támadóm egy hatalmas, bögyös szőkeség volt, olyan útszéli féle. Mindennap látok ilyeneket a suliban, de még eggyel sem beszéltem, így nem is igazán tudom, mi alapján ítélem meg őket. Ez csak amolyan „megérzés” vagy mit tudom én. Nem vagyok jóslástan tanár.
- Te meg néha fújhatnál magadra valami finom illatút is… büdösebb, vagy mint egy troll… - komolyan, ez a parfüm valami szörnyű. Miből készítik az ilyet? Lócitromból? - … meg magasabb is. – toldom meg szemtelenül, magasságára célozva, mikor annyira nem is magas, csak hozzám képest. És bezony, ilyenkor félnem kéne. Belekötöttem egy felsőbb éves mardekárosba, de rohadtul nem érdekel. Én bizony nem félek egy csajtól. Mi történhet. Maximum szemen bök a tipegője két méteres sarkával.
   Hogy mit keresek itt? Mi köze hozzá? Hülye liba. Miért mondanám meg neki? Netán a kimondatlanul jó modora miatt? Vagy a miatt a szédítően ronda magas sarkúja miatt? Nem nem, ilyet nem játszunk. Ez nem kérdezz-felelek és nem is Activity.
- Miért mondanám meg éppen neked? – kérdem, majd szusszantok egy nagyot. Úgy látszik, sosem jutok be a konyhába. Folyton akadályokba ütközök. Előbb Myke, most meg trollok. Már csak pár sárkány hiányzik. Tényleg. Léteznek egyáltalán sárkányok? Erről még senki nem mesélt, mióta ide járok. Valószínűleg nem elsős tananyag.

Arthur

tökmaaag *-*

Astoria azon lányok közé tartozik, aki mindig is szeretett volna egy kis öcsit. Ezt a kisfiút elnézve kicsit belegabalyodott a szerepébe. Hiszen ki tudna ellenállni egy ilyen aranyos kisfiúnak? Olyan kis elveszett szegény ebben a nagy kastélyban és olyan kis ... szemét?!
 Elvetemült ötlet volt vajon a kisfiú részéről, hogy egy trollhoz hasonlította Greengrass kisasszonyt? De még mennyire. Nem is az a baj, hogy egy előkelő famíliából származik - dehogy - a lányok utálják, ha bármilyen csúnya, undorító lényhez hasonlítják őket. Ilyenkor legszívesebben sikítanának. Astoria meg főleg maga a tökéletesség és akkor azt vágják a fejéhez, hogy rossz a parfümje?
 Még sem mérges. Nem vágja fejbe a srácot semmivel. Sőt helyeslően bólint a kis srác kijelentésére.
- Tudtam, hogy csak neki tetszik ez az illat - magyarázkodik. - Tudod a volt pasim, az a szemétláda(!!!), imádta ezt a parfümöt. Én személy szerint utáltam, de mivel szerettem Őt- mondja ugyan, de közben csak azért kellett neki, hogy mutatkozzon valakivel -, ezért muszáj volt áldozatot hoznom. De tök igazad van, förtelmes az illata.
 Amikor viszont a magasságára tér kicsit furcsán néz. Tehet ő róla, hogy ilyen kicsi? Az anyja magasságát örökölte, aki mindig is kicsi volt. De pont ez a kisfiú beszél, aki maga még el nem éri a fél métert? Különben is, ha már 170 felett lenne nem szívesen venne fel magassarkúkat. Így legalább kedvére válogathat a különböző magasságok között. Erre inkább nem is mond semmit, úgy tesz mintha meg sem hallotta volna.
 Tudta, fogadni mert volna rá, hogy nem kap választ kérdésére. Ennyi idősen ő is szívesen szólt be a nagyobbaknak, de ki merne bántani ilyen aranyos kisgyerekeket? Aranyosak, nagyszájúak, energiabombák. Mind egyformák, s ahogyan nagyobbak lesznek úgy változik személyiségük is. De vajon ez a griffis srác milyen kategóriába fog tartozni? Öntelt lesz? Vagy bátor, életeket mentő? Esetleg tudálékos, okoskodó? Vagy óvatos, csöndes?! Nem tudni, hisz előtte áll az egész élet - ha az elméletek legegyszerűbb példája szerint el nem üti egy busz még a dehopponálás megtanulása előtt. De különösebben nem is érdekli mit keres itt, de valamiért még is erősködik, mintha választ akarna. Most azonnal!
- Mert kíváncsi személyiség vagyok ...

Elfordulok a lánytól, ismét a festmény felé, s folytatom a gondolkodást, de nem igazán megy. Most már itt van ő is és néz… kicsit zavarban is vagyok. Mi van, ha totál idiótának néz, vagy nem tudom. Majdcsak nem… és mi van, ha ő tudja, hogy lehet bemenni a konyhába? Talán meg kéne kérdeznem tőle, de miért mondaná el? Hiszen eléggé kritizáltam szegényt. Hm, talán visszavonulót kéne fújnom és bocsánatot kérnem, de az meg olyan béna dolog. Kinyögni, hogy bocsi. Nem, nem fogok. Inkább csak megvárom, amíg mond valamit és majdcsak lesz már valami.
   A csajra nézek, aki cseppet sem dühös, pedig az ember azt várná el tőle és nem is készül letámadni, nem, inkább nyugodtan megszólal, legnagyobb meglepetésemre és… igazat ad nekem! Mi van? Egy mardekáros és… ezt teszi. Húha, üssetek fejbe, had ébredjek fel. Nem hiszem el!
   Gyorsan felocsúdok a döbbenet ködös „álmából”, s küldök felé egy mosolyt. Nem tudom, hogy elhiggyem-e ezt a maszlagot. Vajon igaz-e vagy sem? Vajon lenne olyan hülye, hogy csupán a pasija kedvéért magára locsolja ezt a förmedvényt? Úgy látszik igen. Hehe, legalább most megtanulta, hogy ne mindig hallgasson a pasijaira, hanem egy kicsit legyen önálló is, vagy, hogy is szokták ezt mondani a felnőttek. ’Asszem így valahogy. Önálló.
- Öhm… aha. Mindegy. A lényeg az, hogy... tudod, hogy lehet bejutni a konyhába? – kérdeztem bűbájosan mosolyogva, mintha mi sem történt volna, hátha még jobban meglágyítom a szívét és elmondja a titkot. Az, hogy mi volt a pasijával, nem igazán érdekel. Nem vagyok napló, vagy lelki tanácsadó meg semmi hasonló, és nem is vagyunk annyira jóban, hogy kifaggassam. Ha a barátom lenne, vagy valami hasonló akkor meghallgatnám, de nem az, így nem izgat. Nekem is épp elég bajom van, s biztos vagyok benne, hogy ő se kíváncsi az én problémáimra.  Másfelől meg, most már itt volt az idő, hogy végre megtudjam a portré titkát, éhes vagyok, és enni akarok. Nem állíthat meg semmi, hogy most berontsak és kérjek egy kis csemegét a manóktól, akik legnagyobb örömömre alacsonyabbak nálam. Nem sok teremtmény van a Roxfortban,. akik kisebbek nálam, d ők igen. Ezért is szeretem, ha mellém áll egy manó, olyankor nincs kisebbségi érzésem, meg semmi.

   Mert kíváncsi személyiség… Aki kíváncsi, hamar megöregszik, mondanám legszívesebben, nyelvet nyújtogatva, de most úgy döntöttem rendes, jó kisfiú leszek, és nem piszkálódok, amíg el nem mondja a jelszót, persze, utána meg. Az sem biztos, hogy még szót váltunk, hiszen én bemegyek majd a konyhába, ő meg. Felőlem ő is bejöhet, nem tudom, hogy éhes lehet-e, de ahogy elnézem, nem sokat eszik. Tök gebe a csaj. Ezt viszont nm teszem szóvá. Az bókolás lenne, mármint neki biztos, és én nem szoktam bókolni. Nem is fogom, meg ráadásul, ő tök idős hozzám, mit akarnék én tőle bókokkal? Semmit.
- Szerinted? Itt ácsorgok a konyha előtt, biztosan sakkozni jöttem, nem? – mondtam gúnyosan, majd udvariasabbra vettem a stílust – természetesen be akarok jutni a konyhába, csak nem tudom, hogy melyik gyümölcsöt kell megcsikizni. – Remélem, te tudod, mert ha nem akkor, hiába jópofizok itt neked. – egészíteném ki, ha helyénvaló lenne, de most nem az. Még nem.

Arthur

Riának feltűnik, hogy a kisfiú nagyon pásztázza az egyik festményt. Homlok ráncolva oda lép a festményhez és jól megnézi magának; gyümölcsök. Rájön, hogy ő maga sosem vizsgált még meg egy festményt sem, hiszen miért is tette volna? Tulajdonképpen nem akar festményekhez beszélni, szerinte az dilis dolog. Na persze ez a festmény nem beszél, de akkor sem érdekli egy gyümölcsös tál - nem az a műértő vagy éppen művészlélek, akit bármennyire is lefoglalna egy ilyen alkotás.
A konyhára? Még csak bele sem gondolt milyen bűz lehet ott, ráadásul a házi manókra sem kíváncsi. Véletlenül sem akarja megtudni, hogy milyen koszos körülmények között készül a mindennapi étel, amit elé raknak. Beleborzongott és gyorsan meg is rázta a fejét.
- Nem, nem tudom - mondja, s még mindig nem tért magához a csúnya kis elgondolásából.
Viszont azon még nem gondolkozott el, hogy vajon a kisfiú miért akarhat bejutni a konyhába. Gyakorlatilag el is űzte az elmélkedés erről az aprócska kis kérdésről. Bár, ha odafigyelt volna is, akkor sem kérdezne rá. Mit érdekli az őt? Ha Draco Malfoy akarna bejutni a konyhába, akkor szíves örömest megkérdezné miért akar oda menni, de egy ismeretlen kisfiú, aki nem igazán ér fel az álláig sem a lánynak, nem érdekli. Na persze Draco nem az a fajta, aki bármit is keresne a házi manók között. Mert a házi manók undorító, semmire kellő teremtmények és semmi tiszteletet nem érdemelnek.

Éppen válaszolt volna, hogy sakkozni esetleg a nagyterembe tud az egyik kis barátjával, itt nem,  amikor rájön ezt afféle gúnyolódásnak szánta, mint sem valóságnak. Kicsit elhúzza a szája szélét, nem szereti, hogy így gúnyolódnak vele. Ráadásul ő nem igazán veszi észre, ha ilyen módon kigúnyolják, ugyanis ekkor jön a "szőke" megjegyzés. Ezt szintén rühelli, mert úgy gondolja, mintha egy mocskos muglihoz hasonlítanák.
Egy kicsit elgondolkozik. Sosem akart még a konyhába bejutni, ezért sosem kérdezősködött erről, de azért valamit még is csak sikerül kipréselnie a fejéből:
- Csikizd meg az összeset ... az egyikre csak kinyílik a titkos ajtó, nem?

A lehető legaranyosabb arcomat mutatom, ami elég ritka, de hát, ha másképp nem tudom elérni a célomat, muszáj ilyen kis „cukipofának” lennem, de ezt már előre kijelentem, gyűlölöm ezt a cukiságot. Egyszerűen nem én vagyok, csak tettetem, s hogy hozzátegyem, elég hitelesen, majd mikor meghallom, hogy nem tudja….
Anyám! Hát ezért voltam én ilyen kedves? Legközelebb szóljon előre, vagy valami. Idegesen sóhajtok egyet, majd egyik lábamról a másikra fordulok, és oldalt fordítok a lánynak, teljesen a festményhez fordulva. Nem akarok beszélni vele. Egy festménnyel? Azért fogyatékos nem vagyok, de ennek ellenére azért néha-néha előfordul, hogy beszélgetek egy-két festménnyel. Szegények, tök unalmas életük lehet. Életük, höh, az nem is az….
Néha-néha elcsípek egy kósza gondolatot, olyankor félig felemelem kezem, de aztán visszaeresztem, és tovább fürkészem a festményt, mely kétség kívül egy remekmű, tök szép lenne, ha úgy nézném, de most csak egy idegesítő, zárt ajtót látok, ami sehogy sem akar kinyílni nekem. Áh, fel kéne gyújtani, de azt tuti nem úsznám meg. Francba.

Hmm… érdekes gondolat. Mindet. Kezem felemelem, s mutatóujjam előrenyújtom, lábujjhegyre állok, s most épp elérem az almát. Megcsikizem, semmi. A banánt, semmi. A szőlőszemeket, egyesével, semmi. A körtét, semmi. Vagyis, az normális, ha a körte elkezd vihogni? Nem tudom, már éppen azon voltam, hogy rákérdezzek a csajnál, mikor a festmény résnyire kitárul. Elkerekedett szemekkel figyelem, majd vidáman felkiáltok, és egy lendülettel kitárom a festmény-ajtót. Már épp belépek rajta, mikor valami hirtelen eszembe jut, mintha valamit elfelejtettem volna. Hát persze. Az a szőke csaj….
Visszafordulok felé és kezem előre nyújtom, hogy kezet foghassak vele, majd udvariasan bemutatkozok.
- Szia, én Arthur vagyok. – nos ezt tulajdonképpen tekinthetjük az udvarias, jókisfiú rész záró mondatának is, ugyanis most ár visszatérek a saját, szemtelen valómhoz. – Nem jössz be? – végülis, csak jobb társaság lenne, mint a manók, bár, ki tudja. Ezt azért megkérdőjelezném, na de hát mégis csak ő vezetett rá a megoldásra.

Arthur

A kisfiú a pici ujjaival megcsikizi az összes gyümölcsöt és a végén látszólag elhagyja a remény, de végül a körte még is jelet küldd, hogy kitalálta a titkot. Kicsit hátborzongató, ahogyan az a gyümölcs elkezd nevetni, valahogy nem igazi és tényleg rémisztően varázslatos.
A ismeretlen gyerek maga mögött hagyva a szőke csodát, gyorsan beugrik a titkos ajtón, s mintha elfelejtkezett volna valamiről. Hirtelen megfordul a kezét nyújtva a lánynak és bemutatkozik. Astoria nem szokott kezet fogni senkivel, az nem lenne hű tett önmagához. Rendszerint neki kezet csókolnak a hímneműek. Így az illedelmesen bemutatkozott Arthurnak se nyújtja a kezét, inkább csak rámosolyog.
- Astoria - mutatkozik be röviden.
A következő kérdéstől felfordul a gyomra. Ő meg a konyha és az alattvalók? Ugyan. Lehet még az ő manójuk is itt van egy kis munkára kötelezve, esze ágába sincs bemenni. Micsoda gusztustalan hely lehet az... brrr... bele se mer gondolni.
- Inkább kihagyom - mondja, miközben a homlokán ráncok jelennek meg.
Bocsi, hogy ennyire későn és ilyen keveset... :S Ezért megengedem, hogy megrugdoss!

Kedvesen vigyorogva bólintok, mikor ő is bemutatkozik. Astoria. Hát azért egy ilyen csöcsös szőkéhez valami találóbb nevet tudtam volna elképzelni. Mondjuk Tiffany, vaagy Lilian. Talán. Ezek a nevek kedvességet sugallnak, legalábbis számomra, ő viszont… olyan mintha nem merne kezet fogni velem. Kényes. Vagy csak zavarja, hogy nem vagyok tiszta vérű? Várjunk csak… ezt nem is tudja hát akkor meg mi baja?
Egyszerűen idióta és kész. Bizonyára már kezdi elérni a felnőtt halmazállapotot. Azok mind ilyenek. Kézcsók pukedli meg satöbbi. Nem az én világom az. Én inkább a gondtalan gyermeklétet választom.  
Így viszont hogy a kezem a levegőben maradt – érintetlenül – egy zavart vigyort varázsolok arcomra majd kezem a magasba lendítem, s onnan zsebre dugom. Ha nem hát nem. Nem erőszak a disznótor kislány. Főleg, hogy nem is szeretem.
- Te tudod. Én mindenesetre elég éhes vagyok, szóval… - valami helyzethez illő köszönésen gondolkozok, de nagyon semmi nem jut eszembe a szián, a hellón és viszláton kívül. – Akkor... majd összefutunk még… vagy nem. – nyögöm ki végül, mosolyogva majd belépek a konyhába, honnan már percek óta csalogatott az étel finom, ínycsiklandó illata, s finoman becsukom magam mögött a kép-átjárót.

: : köszönöm a játékot!

Elmosolyodik, ahogyan a kisfiú - talán még szem forgatva is - egy zavart mosoly varázsol arcára. Melegség, és boldogság önti el. Kedve lenne megölelgetni a srácot, de nem teheti, hiszen csak egy kis pisis, ráadásul a nevén kívül nem tud semmit és nem akar megfertőződni. Cöhh... Kitudja milyen porfészekben játszhatott találkozásuk előtt, főleg ha a konyhára jár vacsorázni. Undorító.
- Vagy nem - ismételte, bár ez egy kicsit gonosz volt, de végre nem kápráztatták el az aranyos kis boci szemekkel. Ez volt Astoria. Teljesen Ő, hisz az ilyen arrogáns megjegyzéssel vált valaki igazán mardekárossá. Na persze nem csak ez tett valakit zöld kígyóvá, hanem az is, ha olyan helyről származott, amit ismernek. Valahonnan, ami nagy volt. Az évek alatt a gúnyolódás már a védjegyükké válhatott, egy visszahúzódó, kedves és néha még megértő mardekárosból, biztosan véráruló ember lett. Ez így volt megírva a nagy könyvekbe.
Miután a kisfiú bezárta maga mögött a titkos ajtót - bár Ria szerint egy manó zárta be - elindult az eredeti célja felé. Végre a klubhelyiségben tudhatta magát, kényelemben és biztonságban - minden gusztustalan férget nélkülözve.

köszi a játékot tökmag *-*