Látogatók Teázója, Kórházi Üzlet - Ötödik Emelet

Itt a látogatók kávézhatnak, várakozhatnak, beszélgethetnek, stb... Még egy kórházi üzlet is van itt elhelyezve. Vagyis itt nyugodtan ténfereghetnek a látogatók, amíg valamiért nem mehetnek be azokhoz, akikhez látogatóba jöttek.

A csészében lévő aranysárga folyadék lassan kezdett elszíneződni. Már rég nem gőzölgött, sőt, egészen ki is hűlt, pedig az ablakok üvegén át egyáltalán nem érződött a kora tavaszi csípős hideg. Odakint halkan szemerkélt az eső, az eget szürke fellegek takarták. Csak itt-ott, egészen szétszórva szűrődött át a kora-délutáni nap álmos fénye, mely hamar el is veszett az odalent kavargó nyirkos ködben. Ám a váróban kellemes szobahőmérséklet honolt, mintha az ablak túloldalára rekedt kép, csupán egy oda nem illő festmény lenne.  A tea egyszerűen túl régóta volt érintetlen, s az állástól lassan már homályos foltok kezdtek megjelenni rajta.
~ Talán a csersav? ~ csendült Miyuu fejében az egykedvű gondolat, aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is enyészett.
Per pillanat már fogalma se volt, mióta üldögélt a teázóban, vagy hogy egyáltalán hányadik napja. A számolgatás egy idő után értelmét vesztette. Amikor először ígérték neki, hogy visszamehet az iskolába még lelkes volt. Hiába, az idő megszépíti az emlékeket. Szeretett volna visszamenni. Az itt eltöltött több mint fél év során erősen küzdött, hogy elfelejtse mindazt a rosszat, ami a Roxfortban történt vele. A félelmet, a szorongást, a bizonytalanságot. Igen, talán a bizonytalanság volt mindenben a legrosszabb. Nem tudta, hogy az iskolával most mi lesz, hogy döntenek a sorsáról. Kitiltják vajon a vére miatt? Nem akart visszakerülni az otthoni monoton egyhangúságba. Rettenetesen félt. Annyira szép volt ez az egész, nagyon boldog volt, hogy egyszer talán igazi, komoly boszorkány lehet. Rengeteget dolgozott ezért, ám most… most mintha csak kihúzták volna a lába alól a talajt. Nem szerette a pletykákat, régebben nem is pazarolt időt ilyesmire. De mostanság a rosszindulatúnak vélt szóbeszédek túl hamar keltek életre. Azt mondták, ő nem méltó arra, hogy pálcát vehessen a kezébe. Mi lesz, ha ezt komolyan gondolják? Mi lesz, ha elveszik tőle?
~ Hátha elfelejtenek. ~ gondolta ekkor. Azt remélte, ha eléggé meghúzza magát, talán elfelejtkeznek róla, és akkor minden rendben lesz. Minden visszatér a régi kerékvágásba, és ő újra a Roxfort diákja lehet.
Ám túl jól sikerült a terve.
Eltelt az első nap. Már késő délutánra járt az idő, és még mindig nem jöttek érte. A nővérke azt mondta, pakoljon össze, majd várjon. Addig kimehet a teázóba, hogy ne unatkozzon annyira. Ő így is tett: összecsomagolta a kevés holmiját, amit a Mungóba hozhatott, felöltözött, szépen összehajtogatta a pizsamáját, és a megvetett ágy párnájára tette. Szépen, szabályosan. Aztán kiment a teázóba és rendelt egy teát. Az emberek jöttek-mentek mellette, fecsegtek, megbeszélték a problémáikat, megvárták, míg bemehetnek a betegekhez. Aztán tovább mentek és mások ültek a helyükre. Miyuu pedig csak várt, rendelt még egy teát, aztán még egyet… A látogatási idő letelt, a kórház pedig elcsöndesedett. Fél órán át ült még így, egyedül, az üres csésze fölött. Aztán bejött a nővérke és azt mondta, ma már nem tudtak érte jönni, majd holnap.
A lány visszament az oly jól ismert kórterembe, végignézett a fehérre meszelt falakon, a fémvázas-kerekes ágyakon. A benne fekvő betegeket mind névről ismerte. Volt ideje végigtanulmányozni szobatársait, még azt is, aki nem volt magánál. A kórlapjuk sok mindent elárul. Nevek, születési dátumok, kórtörténetek. Akár csak a mugli kórházakban. Most is megtanult minden adatot, volt rá ideje. Aztán az emberek felgyógyultak, és elhagyták a termet, majd jöttek helyettük mások. Akárcsak a teázóban. Csak Miyuu maradt. Felvette a pizsamáját és visszafeküdt a helyére.
Másnap újra felkelt, s megismételte az előző napi előkészületeket. Újra átment a teázóba, és megint csak végigvárta a délutánt. Nap-nap után. Már nem számolja.
És most úgy tűnt, egyetlen pillanat örökké tart. Olyan, mintha az unalom megnyújthatná az életét. Hirtelen megfogta a kanalat, majd a csészébe csúsztatta. A folyadék tetején úszkáló vékony hártya megtört, majd a csésze szélei felé úszva lassan elenyészett. Miyuu kivette a kanalat, s a csészealjra tette. A tea felülete lassan kisimult, s egy karikás szemű sápadt lány tekintett vissza rá. Csak a hajába tűzött, cseresznyevirágot formázó csatt csillogott benne, mintha csak nem is ehhez a szürke-mézsárga világhoz tartozna.
~ Pedig nem is mágikus. ~ jött az újabb egykedvű gondolat, majd hátradőlt ültében. Kinézett az ablakon, s arra próbált gondolni, milyen lehet odakint. Gondolataiból egészen kizárta a körülötte nyüzsgő vendégeket, s csak a távoli horizontot szemlélte. A komótosan hajlongó fák épphogy csak rügyező koronáját, a távolba vesző lankás dombokat. Fog még odakint járni legalább egyszer?

*Az Ausztrál varázsló legutóbbi szívesség alapú kiruccanása mit szépítsük meglehetősen, és kézzelfoghatóan káros következményekkel járt. Olyannyira, hogy miután csodával határos módon kikászálódott a D’Alambert ház romjai alól kénytelen volt orvosi segítséget igénybe venni a kimerültsége folytán. Talán nem volt a legszerencsésebb döntés a nyakán ülő átokkal, és a megannyi pecséttel épp idejönnie, de most már majdnem egy hete élvezi az intézmény vendégszeretetét. S jelenleg a felépülésén, és ideiglenes megerősödésén kívül csupán az foglalkoztatja, hogy a régi csatában veszett pálcáját pótlandó szertelen újat valahogyan végre sikerüljön korlátok közé szorítania. Még akkor is, ha ez a magjából adódóan tökéletesen sohasem lehetséges. Rendkívül fájdalmasan érintett régi pálcájának elvesztése.. azonban a szorult helyzet anno drasztikus döntést kívánt…

Gondolja át szépen sorjában újra, és újra az elmúlt időszak igen csak megsűrűsödött eseményeit a varázsló, miközben lassan feltornássza magát az ágyában, s ugyancsak lassacskán annak szélére ül. Perceken belül feláll, s bár ugyan biceg mégis jóval magabiztosabb, mint mikor idekerült. A varázsereje jóformán helyreállt csupán fizikai gondjai vannak.. Na és persze a pálca, melyet épp a betegágya mellett álló éjjeli szekrény fiókjából húz elő. Kishúga hangja csendül a fülében míg könyörög, hogy válaszon ezúttal más kiváló pálcát.. nyugodtabbat.. nem fontos a szokott alapanyag.. de kerülje el a Fwooper tollat.. Craig maga sem tudta pontosan miért ragaszkodott ehhez a labilis eszközhöz, mikor gyakorlott pálca nélküli varázshasználó lévén egy jóval letisztultabb maggal rendelkező pálcával is kiváló hatásfokkal tevékenykedhetne. Egyszerűen csak úgy érezte a vad pálca teszi azzá aki. Ez adja meg a mágiája elemi mélységekből fakadó kiszámíthatatlan sodrását, melyet annyira kedvet, és oly gyakran alkalmazott.

Pár percig forgatta pörgette ujja között a még mindig szokatlan súlyelosztású darabot. Aztán egy kósza pillantás az ablak felé, és már maga mögött is hagyta kórtermet, a betegágyát, és egy nyugodtabb közeg felé vette az irányt, ahol reményei szerint végre jobban ráhangolódhat új „társára”. A teázó kiváló célpontnak ígérkezett sosem volt túl zsúfolt.. sőt mondhatni szinte mindig kongott az ürességtől az utóbbi időben. A varázsló viszonylag hamar megtette így is sántikálva meg megállva a távot, és lassan benézett a teázóba. Odabent pedig a szokott látvány fogadta. Legalább is az elmúlt napoknak megfelelő. Egyetlen árva vendég tanyázott odabent egy fiatal ázsiai lány.. érzése szerint Japán lehet.. pont úgy mint az elmúlt napokban mindig. Ugyanott ült ugyanazzal a furcsa elvágyódást mintázó arckifejezéssel mint eddig. Craig nyomban eltette a pálcáját és belépett. Lassan és csendesen botorkált. Közben kellemes teaillat szállta a kávézó egyetlen szinte állandó vendége felől. Az orrába tóduló teaaroma kedves távol keleti emlékeit idézte. S néha japán professzorainak hangja is felsejlett egy pillanatig. Tucatszor látta már itt a fiatal lányt. Mindig pontosan ugyanúgy, és ugyanott tette amit tett. Mintha csak egy néma ígéretbe révedő hófehér youkai ülne ott.. mélázott magában az ausztrál. Mintha fogalma sem lenne róla, hogy bárki más láthatja. .. S egy pillanatra már maga Craig is elgondolkodott talán tényleg csak ő látja??  Akár hogyan is de döntött. Lassan odabotorkált a teázó tünékenynek, s illékonynak tűnő látomáshoz. A végére jár a dolognak gondolta. Sőt mi több leporolja.. régóta avasodó nyelvtudását, ki tudja milyen sikerrel. Így érkezik meg egészen közel, majd ha az felfigyel rá barátságosa kissé fejet hajtana előtte, és a szemközti székre mutatva így folytatná. Emlékei sötétjéből kotorászva elő a szavakat.*

-   Sumimasen ojousan!.. Soko ni suwatte mo yoroshii desuka?

-   Sumimasen… - suttogta a lány, miközben észre se vette, hogy az idegen férfi szavai nem csak gondolatban hangzottak el. Továbbra se vette le tekintetét az ablakról, s bágyadtan szemlélte az eresz résein át csermellyé gyűlő szürke esőcseppeket.
~ Sajnálom… ~
Igen, sajnálta, még akkor is, ha fogalma se volt róla, miről is van szó. Már a szó natív jelentése is kiválóan tükrözte aktuális érzelmi állapotát. Kicsit szomorú, kicsit melankolikus, de mégis megnyugtató.  Mélyet sóhajtott, s megkésett reflexeinek engedelmeskedve lassan az idegen hang irányába fordult. Tekintete végigsiklott az unalomig ismétlődő asztalok és székek során, végül megütközött egy szürke nadrágszáron. Persze kék is lehetett, de ez már részletkérdés… Nahát, valaki áll az asztal mellett! Pedig nem is rendelt újabb teát. A háttér olyan gyanúsan nyugodt volt és csöndes, mintha csak ketten lennének a helységben. És valóban, ha jobban megnézi, a teázó már teljesen kiürült. Ilyen későre járna az idő? Na de hát akkor ő lenne az ápoló? Azért jött, hogy visszakísérje a kórterembe? Nem igazán néz ki annak… Ez a ruha, és ez a kócos haj… Miyuu fejében erősen kattogott a képzeletbeli öngyújtó, ám az értelem lángja csak nem akart fellobbanni. Mit is mondott az előbb? Valamit sajnál talán? De hát mit? El se tudta képzelni. Nem lépett a lábára, nem is lökte fel, sőt, még a teáját se borította ki.
Talán őt? Hirtelen az orrához kapott, miközben erősen vizslatta a terítőt. Ám akárhogyan is meresztgette a szemeit, sehol sem látott vérfoltot. Nyilván nem erre gondolt.
-   Kami ni kansha! – hagyták el ajkait a megkönnyebbült szavak, s egy pillanatra egészen megnyugodott. Nem az orra vérzett, a szájában se érez fémes ízt, nem is szédül, akkor pedig nincsen semmi baj.
Lehunyva szemeit még biccentett egyet magában, aztán újra felnézett. A férfi még mindig ott állt asztala mellett, tehát nem volt látomás, nem része egy újabb ködös agyszüleménynek. De akkor kicsoda és mit akar? Hajjaj, valamit kérdeztek tőle. Az már el se jutott a tudatáig, hogy nem angolul szóltak hozzá, csak hogy most milyen bamba arcot vághat, és mekkora egy ciki ez az egész helyzet. Végül is alig két percet várt egyetlen egyszerű válasszal.
Kétségbeesetten felpattant ültéből, ezzel fellökve székét, s még ugyanazzal a lendülettel megtaszítva az asztallapot. A teáscsésze ugrott egyet, s talán még egy kicsit időzött is magasban, mielőtt csörrenve visszalibikókázott volna a helyére. A tea valami hihetetlen módon megnyúlt a levegőben, majd pár cseppet a magasba köpve terült el újra a bögre alján. Végeredményképp csupán egyetlen vékony vonal futott végig a festett porcelánon, s gyűlt össze a csipkézett szélű csészealjon..
-   Mochiron! Suwa~tsu te… – nyögte a lány kétségbeesetten. Meghajlás közben homloka épphogy nem az asztalon koppant. Rettenetesen szégyellte magát, s ez egy kis pírt varázsolt betegesen sápadt arcára.  Lopva felpislantott, majd hogy ne legyen olyan katonás, félősen még hozzátette - … kudasai.

*Mint a hűvös őszi szellő, mely meglebbenti a faleveleket, s kellemesen járja át a testet. Enyhülést hozva végre a forró nyári napok után, azonban magában hordozza a fagyos tél ígéretét is. Épp így járják át a varázslót is a lány elhaló szavai. Annak ellenére, hogy míg ő maga az egyre előrébb nyomuló emlékek közt tobzódik, a lány valójában a legkevésbé sincs itt. …Még nincs Maga az egész jelent mintha már korábban meg annyiszor lejátszódott volna a szeme előtt.. pedig ez sem volt igaz.. Sokkal inkább a helyzet, és a hangulat esszenciája volt az ami teljesen átitatta a helyzetet, és mi tagadás ez természetes is volt a lány származásából kifolyólag. Az idegennek ható szavak tiszta forrás módjára csendülnek fel, és valami furcsa módon megnyugvást hoznak a hányadtatot lelki állapotú varázslónak.

A lány lassan az orrához kap, a mozdulat pedig akarva akaratlanul is rég nem látott mosolyt csal Craig arcára. Ügyel azonban rá, hogy gyorsan újra szokott arcot öltsön. Nem áll szándékában zavarba hozni a másikat. Legalább is ennél jobban semmiképp.. Hála az égnek.. hallatszik.. Craig pedig lassan amúgy is kócos hajába túr, és megvakarja a tarkóját. Közben a lány újabb meggondolatlan, de még inkább kapkodó mozdulatokat tesz. A reccs.. és taccs.. Borul a szék, billen az asztal. Az imént látott átható, de megfoghatatlanul kedves mosoly pedig újból előkerül. Ezúttal már azonban csak a varázsló szemiben táncol. Miközben a lány megadj az engedélyt a kért cselekedethez. Craig határozott mozdulattal felállítja a feldőlt széket, majd egy lépést hátrálva fejbólintással köszöni meg a gesztust, és csak eztán foglalna helyet a másikkal szemközt. *

- Domou!

*Mondja, majd ültében ismét bólint a lány felé, és reméli, hogy időközben ö is helyet foglalt már. Haját elhúzz az arca elől, majd percekig kedvesen, de mégis félszegen bámul csak maga elé. Majd..*

-   Hajimemashite!! Yoroshiku onegai shimasu. Craigt to Moushimasu.
-   Sumimasen desu ga jikoshoukai hodo wo wasurete shimaimashita.

Miyuu teljességgel magába roskadva huppant vissza a helyére.
Hogy ez mekkora szégyen! Most biztos azt gondolják róla, hogy totál idióta. Mint amikor oviban megevett egy zsírkrétát…  Még jó, hogy a kávézó teljesen üres, így nincsenek felesleges szemtanúk. Na, nem mintha a suliban nem járatta volna már le magát vagy ezerszer…
Szerecsére az idegen volt annyira udvarias, hogy ne tegye szóvá. Vagy legalábbis úgy tett, mintha semmi se történt volna. Mosolyog. Bemutatkozik. Egyáltalán nem ismerős a neve, vajon ki lehet? Talán az iskolából küldték? Vagy a Minisztériumból? Lehet, most közli vele, hogy adja le a pálcáját és menjen haza a Netheravon Road-ra. Na azt nem tudná elviselni. Biztos nehéz lenne elmagyarázni a szüleinek, hogy miért nem volt alkalmas a tovább tanulásra. Már előre látta az apja mélységesen csalódott arcát, az anyja értetlenségét.  A szülei amúgy se voltak elragadtatva a varázsló iskola ötletétől, na de hogy még ki is csapják! Nehéz volt megállnia, hogy a gondolatra ne rázza meg tagadólag a fejét. Ilyen biztos nem történhet, szorgalmasan, sokat tanult. Ezt a mágusoknak is értékelniük kell!
Így vagy úgy, ez most rövid úton úgyis kiderül.
-   Anata ni aete ureshīdesu. Watashinonamaeha Sawaii Miyūdesu. – válaszolta inkább megszokásból, mint tudatosan.
Aztán rájött, hogy valami nem stimmel. Valami eltér az itt megszokottól. Mostanra nagyjából eljutott tudatáig, hogy nem is angolul beszél. Mintha csak nyári szünet lenne, s mindazt, ami most elhangzott, a tévéből hallaná. Vagy az apukája beszélne telefonon, s ő csak tudat alatt fogná fel a háttérzajokat, annyira megszokott az egész. De most nincs otthon, hanem egy londoni kórházban.
-   Nihongo o hanashimasu ka? – kérdezte döbbenten. Azért ez annyira nem hétköznapi, pláne nem a varázslók között. Miyuu mindig is úgy képzelte, hogy egy Merlin-hez hasonló figura nem pazarol időt keleti kultúrák tanulmányozására. Kivéve talán, ha valami ősi rituálét próbál értelmezni. De akkor se a mai, köznapi formát használja, hanem valami ódon, poros, értelmezhetetlen halandzsát, amit még a sógunátus korai szakaszában is csak törtek az emberek. – Gomene… vagy, csak én értettem rosszul? Ön apám barátja? Ismerem valahonnan?

*A lány mosolyog ez jó jel. Legalább is önbizalommal tölti el Craiget, pontosabban a válaszok, és a bemutatkozás is már önmagában. Látja, amint a „szokottnak” mondható zavartság játszik újra, és újra a másik szemében. Aki mintha fel sem fogta volna egészen, hogy most épp japánul beszél. Furcsán groteszk, hogy Craigből sokkal természetesebben áradnak most a szavak. S ráadásul nem is anyanyelvén. Mintha a másik már túlságosan elszokott volna ettől, és meglepettségében ott bujkál, hogy talán mintha nem is tudatosult volna benne, hogy az anyanyelvét használja.

A furcsa atmoszférájú beszélgetés azonban szerencsére békében gyűrűzik, tovább Craig pedig fellelkesülve válaszol tovább ezúttal ő megfeledkezve róla, hogy a lány nyelvet váltott.*

-   Mochiron desu! Nihongo ha bogojanakute chotto hanasemasu. Demo keigo wo tsukatte ..
-   Hontouni boku no nihongo ha madamada degozaimasu. *Mondja változatlanul vidám mosolygós tekintettel a lánynak.*

-   Tokorode Myuu-san no Otou-san ha shiruka shiranaika wakarimasen. Tabun wakaranai toomoimasu.
-   Myuu-san ha Chotto sabishkattayoudesukara koko ni kite chattoshitemitaito omoimashita.!
*Kap észbe közben Craig, és végül még pár szót hozzátesz angolul is.*

- Nahhszóval bocsánat még egyszer, és szóval hát ezért is bátorkodtam csatlakozni hozzád!

Nyilván, még az ötlet is teljesen abszurd volt. Mit keresne itt bárki is az apja barátai közül? Ez egy mágusoknak fenntartott intézmény, ahol a muglik nem járhatnak csak úgy ki-be. Persze, a remény hal meg utoljára, s tudat alatt Miyuu-nak nagyon is hiányoztak a szülei. A Roxfort előtt sose járt bentlakásos suliba, sőt még táborozni se, így négy év után is, nyomasztotta a család hiánya. Főleg, hogy már Sashi se lehetett mellette. Azt mondták, nem tarthatja meg a nyusziját, de cserébe vihet a suliba baglyot vagy patkányt… esetleg békát. Szent ég! Miféle gyerek vágyna ilyen rémisztő, horrorfilmbe illő állatokra? Otthon ezzel csak a fiúk ugratták az ijedős lányokat: békát dobtak a nyakukba, vagy huhogtak a sötétben… a patkányról meg inkább ne is beszéljünk. Fujjj…
Tehát most egyedül van, mint a kisujjam, és még csak nem is sírhat. Mert már nagylány. Ám ez az érzés mégis csak mély nyomot hagyott benne. Talán láthatatlan auraként lüktet körülötte, s bevonzza az olyan embereket, akikben van legalább egy szemernyi jóérzés és megsajnálják. Ahogy most is. Ez a Craig Nicholls nem több mint egy érdeklődő, kedves ember, aki szereti Japánt, érdekli a nyelv, a kultúra. Talán csak azért mert teljességgel más, mint ami itt van. Az angolszász partokon, az esőfellegek alatt…
-   Mondainai, örülök neked, Nichollsū- dono. – válaszolta szemlesütve, miközben erősen szuggerálta a teából visszapislogó tükörképét. Nem tudta, ilyenkor mit szokás, vagyis mit illene válaszolni… Soha, senki nem jött még így oda hozzá. Mégis, valahogy szerette volna kifejezni, hogy boldog emiatt, és megkérni a másikat, hogy ne menjen még el. Akármilyen bután is hangzik.
-   Most egy kicsit úgy érzem, mintha otthon lennék. – hunyta le szemeit, s arcán halvány mosoly kezdett derengeni. Elképzelte az otthoni általános iskolát, s a kapuhoz vezető, cseresznyefákkal szegélyezett ösvényt. Szinte érezte a virágok illatát, látta a hópelyhekként hulló rózsaszín és fehér szirmokat. Mintha csak apró pillangók repkednének, s varázsolnák színes yukatákká az unalmas iskolai egyenruhákat…
Persze mindez csak pár másodpercig tartott, a világért se akarta ezt a kedves fiatalembert megsérteni. Pedig egy tört pillanatig még az is megfordult a fejében, hogy csak úgy megkéri, segítsen hoppanálni, és megszökni innen. Milyen mókás is lenne! Kissé hunyorogva nézett végül a másikra, mint akinek bántja a szemét a napfény. Lassan elmosódtak a képzelt rózsaszín körvonalak, s újra ott voltak, a csöndes teázó egyik félreeső asztalánál. Érezte, hogy az előbbi megjegyzése kissé furán hatott, és némi magyarázatra szorul, így picit dadogva folytatta.
-   Sa- sajnálom, csak annyira régen vagyok a Mu-mungóban, hogy szerintem már a hajamnak is fertőtlenítő szaga van. Csak látogatóba jött, vagy Ön is bentlakásos vendég?

*Az angolszász partokat illetően a lány valóban nem tévedett. Azonban azt bizonyára nem tudta, hogy bár az Ausztrál otthonául szolgáló partok angolszászok ugyan mégis jóval közelebb vannak a lány származási helyéhez, mintsem azt gondolná. Craig ismét elmosolyodott, amint a lány jellegzetes akcentusával kimondta a nevét. Ahogy törte azt, és az L-eket R-nek ható módon formálta. Persze hamar igyekezett újra a semlegesebb arckifejezését felölteni, nehogy esetleg a lány félreértse. Esze ágában sem lett volna megbántani, vagy ilyesmi. S miután úgy tűnik a másik ezúttal inkább az angolt erőltetné kissé megkönnyebbülve visszavált anyanyelvére, mely azonban hangzásában igencsak eltér az igazi Angol- Angoltól.  S ízes ausztrál akcentusát egy cseppet sem palástolja most.*

- Ennek szívből örülök. *Kezdte Craig.* Honvágyad van esetleg..? *Majd megdörzsöli a szemét.*

- Mit is kérdezek.. kinek ne lenne honvágya egy korházban.. Szóval. *Folytatja.*  Örülök, hogy örülök. És még egyszer elnézést a borzasztó japánom miatt. *Magyarázza udvariasan.*

- Nagyon régen nem beszéltem már. *Süti le kissé a szemeit.*

- Ami azt illeti, mondhatjuk igen így. Bentlakásos. *Ismétli a  lány szavait s közben kicsit el is mélázik.*

- Volt egy elég csúnya balesetem, de már kezdek kijönni belőle. És veled mi a helyzet?

- Miért kerültél ide. Remélem semmi komoly. Ugye? *Kérdezi udvariasan, de mégis kíváncsian.*

[A helyszín szabad!]

Milyen furcsa. Olyan különösen beszél ez az ember. Talán ír lehet, esetleg skót. Miyuu érezte, hogy egy apró izzadtságcsepp folyik végig tarkóján. Egyszer, amikor még kisebb volt, és Londoban laktak a szüleivel, betévedt egy pub-ba, ahol sok fura, „helyi őslakos” kinézetű figura volt. Bevásárolni mentek aznap délután, és Miyuu kicsit elkalandozott. Megállt a cukorkabolt kirakatánál, sorban járatta végig tekintetét a színes csomagolású bonbonokon, csavart nyalókákon, csokoládés drazsékon, így egyáltalán nem vette észre, amikor a szülei továbbmentek. Egyik pillanatban még ott voltak mellette, a másikban már nem. Ekkor kétségbeesetten kezdett keresgélni, jobbra-balra tántorgott az egyik üzlet kirakatától a másikig. Már sötétedett, s az üzletek neonreklámjai nyomták csak el az ijesztő tényt: nemsokára este lesz, és ő egyedül van, mint a kisujjam. Aztán eszébe jutott, hogy szólnia kéne egy felnőttnek, így be is fordult az első szembe jövő ajtón. A füstös pub még viszonylag kihalt volt, nem indult be az éjszakai élet, ám az az egy-két lézengő ember is elég volt ahhoz, hogy a kislányra a frászt hozzák. A pultnál álló ember pedig: az ominózus skót, végképp betette Miyuu-nál a kiskaput. Nagy volt és szőrös, feltűrt ingujjal, foltos köténnyel. És ahogy beszélt… az nem is angol volt! Mint akinek folyton tele van a szája, vagy bagót rág, de az egyszer biztos, hogy mély, torokhangon beszélt és minden mondat elején tele szájjal vette a levegőt. Még szerencse, hogy anyukája látta bemenni a szórakozóhelyre, különben biztos eladták volna a gyerekrablóknak.  Craig is így beszélt… persze, Miyuu nem nagyon tudta megkülönbözetni egyik európait a másiktól.
-   Borzasztó? – kuncogott magában Miyuu. Azt nem akarta mondani, hogy szebben beszél japánul, mint angolul. Ám ez kiváló lehetőség volt arra, hogy szokhassa a különböző nyelvjárásokat. Végül is, senki nem beszéli a Roxfortban se az iskolában tanult angolt, tehát jobb is így. – Pont úgy beszél, mint a nagyi szokott… olyan… nani o iu koto ga dekiru… hai, „okinawai-tájszólásban”. Szóval, nagyon kedves. :-)
Talán kicsit bután hangzott, de Okinawa a lány szemében mindig is „egy kedves helynek” számított. Ott töltötte kiskora nyarait, a nagyinál. Így meg se fordult a fejében, hogy más számára nem teljesen nyilvánvaló, miért is „kedves”, meleg gondolat egy kis sziget nyelvjárását hallani.
-   Velem nincs semmi baj. – harapta el a választ, hogy azért legyen is, meg ne is kelljen mondania semmit – Csak egy kis állapotjavítás: nem tartottam jól a diétámat. De most már minden rendben lesz. Nani mo warui nai…
Talán kár volt újra eszébe juttatni, miért is van itt. Ugyanis a gondolatra újra megremegett szemei előtt a világ, úgy tűnt, mintha az étterem falai és teljes bútorzata életre kelt volna, kezdett lassan hullámzani a táj.  Miyuu igyekezett fókuszálni, kizárni a különös jelenséget, ám a keze az asztalon mást akart. Ütemesen kezdett remegni, mintha csak fázna. A lány zavartan pislogott engedetlen végtagjára, majd talán túl hirtelen is elhúzta kezét, mintha csak az asztal alá rejtve palástolhatná a furcsaságot. Persze, lehetséges csak neki volt feltűnő, mert tudta, mit nézzen, ám nyomasztotta a gondolat, hogy megint flúgosnak nézhetik.
-   Gomene, Nichollsū-sama… - dadogta kissé zavartan, majd igyekezett úgy felállni, hogy ne lökjön fel mindent. Félt, ha rosszulléte a nővérkéknek is feltűnik, jó ideig nem engedik még vissza az iskolába. – Még van egy vizsgálatom mára. Kellemes lábadozást és kitartást kívánok önnek. Sayonara…
Lassan meghajolt, próbálta visszafogni mozdulatait, bármennyire is sietett. Nem hiányzott, hogy még el is essen, úgy biztos lenne a lebukás. Kimért, lassú léptekkel sétált ki a kávézóból, hogy elérje a legközelebbi női mosdót, ahol elbújhat, míg jobban nem lesz…

Köszönöm a játékot. ^.^

A helyszín szabad!