A Mágiaügyi Miniszter irodája

Sir

*Tétovaság nélkül koppan a csésze az asztalon, csak annyira remeg meg a kezem, hogy a csikordulás hiányából rájöhessek, hogy nem az alátétre tettem, így egy gyors korrigálás után az ízes levet visszahelyezem a maga kis szobortalapzatára, ékeskedjen ott, nekem is megvan a magam baja, jobb, ha elkerüljük egymást. Mielőtt megkeserítjük a magunk életét. Most már bizonyosan érzem, hogy nem kellett volna elfogadnom a meghívást, még a sárkányhimlő is derűsebb program lett volna ennél, de tudom, ésszel felfogom, túlreagálom a dolgot, és nem... nem kéne válaszolnom. Mosolyogj és hallgass, ha már egyszer felszólítottak arra, hogy nem feltétlenül kell válaszolnom, mégis.... miért él a kérdés, ha nem azért, hogy  választ kapjon? Miért él az állítás, ha nem az ellenpontra vár? Mit ér a vélemény, ha megtartom magamnak? Aranyat. Kár lenne belém.*
-Nézze el nekem, de ezt nem hagyhatom szó nélkül-*nem érzem magam iszonyú bátornak, inkább némiképpen fáradtnak, bár ez nem róható a fazon számlájára, az éjszakázás, kedvetlenség sokkal többet ront a fizikai állapotomon. Megdörzsölöm a szemem, aztán az övébe pillantok, ha már egyszer ilyen közelebb hajolt, nyíltan, ahogy csak én tudok nézni kettőnk közül, mert nekem aztán nincs mit titkolnom, legalábbis nem ajánlatos.* -Ebben a félévben maga a második, aki nekem, éppen nekem hívja fel a figyelmemet arra, hogy a muglik nem képesek varázsolni. Éppen ezért nevezik őket az udvarias emberek „varázstalan embertársainknak”-*igyekszem gyorsan és csendesen fogalmazni, nehogy feldühítsem, de ha már egyszer ott tartunk, hogy mi CSAK csevegünk, akkor ezt is elmondhatom. Elvégre ez nem ellenvélemény. Ez csak azt fejezi ki, hogy utálom, ha hülyének néznek. Ki ne utálná?* -Biztosíthatom, néhány év tapasztalat, köztük lét után pontosan tudom, hogy mire képesek és mire nem, egyetlen percig se kevernék össze egy muglit egy varázslóval, így aztán fogalmam sincs róla, mit akarnak ezzel hangsúlyozni-*udvarias lezárás, miközben erősödik bennem az érzés, hogy nagyon-nagyon el kéne innen távoznom, mielőtt kenetteljes, sima modorával kihoz engem is a béketűrésből, bár a költői kérdésekben az a szép, hogy a költő, a népért felelősséggel viseltető lánglélek intézi azokat a gondolatokhoz, jelen esetben ezt nem értem annyira indokoltnak. Kicsit értetlenül is nézhetek rá, egy futó pillanatik, mielőtt elfelhősödne a hangulatom amúgy sem szivárványterhes ege.*
-A félvér varázsló meg tudja védeni magát-*válaszolok készség nélkül, inkább mintegy elvágva. Ne gondolja, hogy ezen nekem érdemes gondolkodnom. Muglik és varázslók. Megmenteni? Mitől? Igazi politikus, az ember nem tudhatja, hogy mire gondol, anélkül kell döntenie róla és a helyzetről, hogy egyáltalán tisztában lenne a szabályokkal. Nem tetszik a játék. Gonosz dolog ilyesmit űzni be nem avatottakkal, és lám, a következő mondattal sikerül teljesen le is döbbentenie. Alkothat még olyat, amit nem vártam... és a hideg kiráz, kívül-belül ellep a jeges veríték a gondolatra, hogy tagja legyek valaminek, aminek a tagjai ugyanolyan mániákusak, mint ő. Inkább egy büntetőjogi eljárás és egy szoros megfigyelés. Bár ahogy hallgatom, a kontrol így is megvan, a tudtom nélkül, alaposan. Lesz egy-két szavam McGalagonyhoz, tisztán elméletben, de az inspektorra való hivatkozást annyira nevetségesnek érzem. Tejfelesszájú gyerek. Sóhajtok. Jól van. Csak nyugalom.*
-Ez esetben sajnálom, hogy feltartottam a cáfolatokkal. Valóban nem említették-*nem, ártatlanul elhittem, hogy hirtelen jött ez a nagyszerű ötlet, de lám, semmi nincs hirtelen, magától, spontán, manapság már a bosszúlátogatásokat is előre megtervezik, leszervezik.* -Ez esetben szabadna érdeklődnöm arról, hogy mikorra várhatóak? Bár remélem azért óra előtt legalább meglepnének az információval, nem árthat az ilyesmivel tisztában lenni-*független szakértők... értsd halálfaló vezetés meglátogatja a birtokát. A legijesztőbb az, hogy nem felháborodás amit érzek, inkább egyfajta ijedtség. Szerepelni egy órán egy dolog. Szerepelni egy olyan órán, ahol a diákok mellett olyanok lesik a szavaim, akik ezenközben azon morfondíroznak, hogy mekkora kárt kéne bennem tenni ahhoz, hogy ők boldogok legyenek, én pedig használható maradjak, de okuljak az esetből, és mivel az ő ellenszenvük nagyobb, mint az én ellenállásom, okvetlenül túlbecsülnék a képességeim.* -Futó kellemetlenség csak-*hanyag vállvonás.*


 

[Nos, meglehetősen elszomorít, hogy más is emlékeztette már magát erre. Ez azt jelenti, hogy olykor elfeledkezik arról, hogy kik is ők valójában. Egy szintre sorolja őket]

Minticz   

Tekintetével végigpásztázza a szobát, persze nem azért, hogy nincs-e pók a sarokban, hanem azért, hogy a kedves vendég ne érezze azt, hogy a miniszter úr szuggerálja őt. Ami voltaképp úgy van, de fenn kell tartani a látszatot. Arról nem is beszélve, hogy kellően zavarban van már, erről tökéletesen árulkodik a rossz helyre koccanó csésze is. Nem célja, hogy kellemetlen helyzetbe hozza a látogatót, de talán mégis. Macska-egér játék, csak kissé enyhébb kiadásban.
Áh, de nem kell ám aggódni, nem tart már sokáig. Rendkívül gyorsan elröppentek a nehéznek tűnő percek.
Shannon magához ragadja a szó jogát, James nem is ellenkezik, ugyan miért tenné, hiszen itt bárki elmondhat bármit – bizonyos keretek között.
Nem, nem lepődik meg ezeken a szavakon. Várható volt, hogy Shannon ki fog fakadni és ellenezni fogja a férfi véleményét. A kioktató hangnem nincs igazán ínyére, hiszen Shannon az asztal azon oldalán foglal helyet, ahol ezt nem ajánlott megtenni. Meg lehet lépni, csak nem ajánlott.
- Nos, meglehetősen elszomorít, hogy más is emlékeztette már magát erre. Ez azt jelenti, hogy olykor elfeledkezik arról, hogy kik is ők valójában. Egy szintre sorolja őket – hatásszünet - … velünk? – a szomorúnak tűnő, de inkább szánakozó arckifejezés mindent elárul.
Milyen kifinomultan ejtette ki a szavakat: „varázstalan emberek”. Nyilván kifinomultabban hangzik, de ki akar kíméletesen bánni velük? Shannon-on kívül persze… A nagy részük már el lett téve láb alól, legalábbis dolgoznak rajta a minisztérium emberei.
- Viszont, díjazom, hogy rendkívüli szakértelemre tett szert, míg megfigyelte a fajtájukat. Ezért is hangsúlyoztam az imént a szakértői gárdába való felvétel lehetőségét. Higgye el, hogy ez egy nagyszerű lehetőség lenne Önnek. Jól is jön, hogy ellátogatott ma hozzám, így mire érkezünk, már lesz is ideje átgondolni, és esetleg válasszal is szolgálhat.
Hátradől a kényelmes székben, és szórakozottan összeilleszti a két kezének ujjbegyeit. Szimmetrikusan, tökéletesen. Talán egyféle türelmetlenséget fejez ki, bár voltaképp semmi oka rá, hiszen perceken belül továbbáll. Mindkét fél.
- Rendkívül furfangos gondolkodás. Elismerem, igaza van. De ez csak egy sarkalatos példa volt, nem bocsátkoztam részletekbe. Azonban választ nem kaptam a kérdésre. Nem is számít. – válaszolja halvány mosollyal, kifejezetten szórakoztatónak találja Shannon néhány megnyilvánulását.
Felemelkedik a székből, és a hatalmas, délnek néző ablakhoz lép. A nap a sötét felhők mögé bújt, így nem szűrődik be az éles fénye az irodába. Nem is baj, kellemesebb így. Kifelé réved a nyüzsgő utca felé.
- Nézze, McGalagony professzorasszony lehet, hogy tájékoztatja majd Önt erről. Az ő dolga lesz. Még nincs kiforrott dátum és időpont. – közli nyájasan a választ a feltett kérdésre, majd áttér a következő témára. Részéről ennyivel le van zárva a látogatás-dolog. Odafordul a vendégéhez, és ezúttal már annak szemébe nézve folytatja.
- Azt hiszem, hogy minden lényeges pontot megbeszéltünk. – továbbra is nyájas, már-már kedvesnek ható hangsúly, egy-két felvillanó álmosoly – Nagyon köszönöm, kedves Mr. Minticz, hogy befáradt az irodámba. – köszön el a vendégtől, és odalép hozzá, hogy megejtse a kézfogást. Természetesen férfiak között így az elfogadott.
- Clara, kérem, kísérje ki Mr. Minticz-et! A mielőbbi viszontlátásra, Shannon! – megenged magának annyit, hogy a keresztnevét mondja, mikor elköszön, hiszen a beszélgetés során is megengedte magának. Olyan, mintha kollégának, egyenrangú félnek tekintené. Legalábbis ezt kívánja érzékeltetni, kérdés, hogy a másikból kiváltja-e ezt, vagy pedig nem.
Miután a titkárnő kikíséri a távozó vendéget, fintorogva előszedi a zsebórát, mely a kísértetiesen közelgő találkozó időpontját mutatja hamarosan. Kár, hogy nem tudja teljesen elszigetelni magát a mugli minisztertől, ráadásul még kezet is kell fogni vele. Nyomasztó. Ennyiből utálja ezt a munkát. A bájcsevelygés miatt, ami igazából James-nek remekül megy – ha például egy hölgyet kell megfűzni. De egy mugli senkiházival beszélni? Rosszabb, mint valami ragyarontás.
Nagy sóhaj kíséretében veszi tudomásul, hogy nem menekül a Sors elől, és kénytelen-kelletlen, de elindul a „rendkívül fontos” értekezletre.

Köszönöm!

[Mr Mirolnak]

Mr Mirolnak






Tudom mivel jár a kötelesség és azt is hogy ezeket az áldozatokat szükséges meghozni. Így nem lepett meg mikor Lestrange kérésére cselekednem kell. Ő mostanában, túlzottan is elfoglalt, noha ez most szinte mindenkiről elmondható. Az iskolába tett látogatásom óta már egy hét telt el. Crasso nem válaszolt de nem is hívott, nem keresett, és ez, noha nem ért váratlanul, valahogy mégis zavar.
Igazából éreztem hogy valahogy ez lesz. Addig persze semmit nem gyanítottam amíg Rod magához nem hívott két napja. Akkor, felfedte előttem a tervét. Pontosabban, naiv hit azt hinni hogy az egészet, inkább csak egy részét, egy kis részét, aminek a részese lehetek. Ez egyszerre örömmel tölt el és megfélemlít. Ekkor tudatosodott bennem ugyanis, hogy bábuként kezel, nem emberként. Egy sakkjátszmában vagyok egy gyalog vagy futó, akit bármikor leüthetnek. S csak remélni tudom hogy a játszmát mi nyerjük és hogy addig ki is tartok… valahogy.
Hát elindulok a sötét, esős napon. S mivel még van a Minisztérium előtt dolgom elég korán kezdődik a napom. Az időjárás pedig végig változatlan, sőt, mintha a kedvem tükrözné. Komor. Pedig örülnöm kellene. Amit én is akartam, az teljesül. De mire van ez a félelem a szívemben? Nem értem, és bánt ez. Eddig sosem kételkedtem, és vakon bíztam. Most mintha minden megváltozna. Ott is bajt keresek ahol nincs, ott is kételkedek, ami teljesen egyértelmű. Nem tudom, hogy ez Tristramhoz fűződik-e vagy az élethez, egyszerűen változik, mint egy kaleidoszkóp képe.
Ázottan érkezem meg a Szoborcsoporthoz és a sok alkalmazott nyüzsgésébe veszek. Nem figyelem az embereket, tudom hogy a legtöbbje olyan akit megfélemlítettek vagy ismerős arc, s akinek kell odaköszönök vagy biccentek, s suhanok tova, liftekhez, majd beszállva a megfelelő emeletre, s a súlyos tölgyfa ajtón szépen írt cirádás betűkkel olvasom el a nevet.
Nem kérdés hogy tudom, hova kell jönnöm, hisz Mr. Lestrange kiokosított, habár, így is elég sokat járok a minisztériumba mostanság. Kopogok. Egyszer. Kétszer. Háromszor.
Majd csend. A külsőm pedig már szalonképes. Mit nem tesz egy kis varázslat és némi hozzáállás. Elvégre mégiscsak a Mágiaügyi Miniszterrel lesz perceken belül találkám. S a legjobb formám kell hoznom. Nem vallhatok kudarcot. Még egy Mirol ellen se. Még James Mirollal szemben sem.
Felszegem a fejem, kisimítom a tincsem. Zöld szemeim lehunyom egy percre, ahogy meghallom a zöngét, amely engedélyt ad a belépésre. Kezeim az arany fogantyúra kulcsolódnak puhán és lágyan majd erőteljesen nyomom le, oly annyira hogy az megadja magát, s könnyeden lépek be az oroszlán sötét barlangjába.

[Evolet drágám! Kerülj bentebb!]

Evolet

Néhány perce csupán, hogy a mugli miniszternél tett látogatás után visszatért tágas irodájába a férfi, aki most a brit varázslóbirodalom irányítója is lehetne akár, ha nem bábuként kezelnék, ahogyan teszi ezt egy ideje a Sötét Lord.
Igazából az egész csatlós sereg a Nagyúr bábuja, hiszen kellenek emberek, akiket ki lehet küldeni a frontvonalba, és tökéletesek erre a csatlósok. James-nek ez már kezd unalmassá válni, folyton csak ugyanaz a feladat: ölni. Semmi változatosság nincs benne, már-már elcsépelt. Izgalmat sem igazán ígérnek a küldetések, az évek és a rutin már kiölte az izgalmat az efféle küldetésekből.
Néhányan vannak még, akik elvakultan imádják a gyilkolást – többek között Bellatrix – azonban egy idő után már semmi kihívást nem jelent. James-nek tökéletesen megfelel a politikai pálya, hiszen ha már bábnak kell lenni, akkor legyen érdekes és izgalmas is. Nem is gondolná az ember, hogy ülni egy irodában olyan érdekfeszítő dolog, pedig az. Személyes találkozók közjogi méltóságokkal, diplomáciai utazások, nos ezek korántsem olyan alantas feladatok, mint egy semmirekellő sárvérű meggyilkolása.
Természetesen mindkettőnek megvan a maga szépsége, azonban olykor kell a változatosság.
Nem mindenben van meg sajnos, ilyen ez a ködös, esős London – mindig ugyanolyan szürke, és szakad az eső, ahogyan megy ez már napok óta. Szerencsére az egyedi tervezésű sötétszürke öltönyben nem tud kárt tenni, ahogyan a krokodilbőr cipőben sem, mivel James leginkább a kandallót használja az utazásra, hiszen sokkal praktikusabb, mint bármi más. Ha már megadatott neki, hogy az ország első embere legyen, akkor adja meg a módját az utazásnak is. Ó, igen, természetesen jómaga is tisztában van azzal a ténnyel, hogy bizony számára ez egy munkahely, ahol van egy felettese, de kifejezetten élvezi a pozíció nyújtotta lehetőségeket.
Ott van például a dekoratív titkárnő, Clara, aki kis naiva hírében áll, és minden vágya, hogy James ajkai egy szép napon csókkal illessék kicsiny kacsóját. Az álmok olykor szépek, olykor nem, s van, hogy valóra válnak, azonban ezúttal ilyesmi nem fog történni. Természetesen egy könnyed kis játék belefér, s ezek a kis játékok a leginkább szórakoztatóak a férfi számára. Játék az emberi érzésekkel, ebben igazán kiváló.
A miniszter úr amint visszatért a mugli világból, indul is a kedves kis titkárnő felé, aki az iroda ajtajának túloldalán kapott helyet. Nincs sok jelentősége, inkább csak formai, meg persze kell valaki, aki az ötórai teát elkészíti, és akivel James el tudja ütni az unalmas perceket. Kapcsolatuk szigorúan szakmai.
Már nyitná is az ajtót, hogy kilépjen egy könnyed kis csevelyre a nőhöz, amikor kopogás hallatszik. Clara nem említette, hogy bárki is várható – ezt még számon kell kérnie az ostoba teremtésen.
A férfi maga nyit ajtót, ha már annak közelében jár. Jobbja könnyedén a kilincsért nyúl és kitárja az ajtót, hogy felfedje a látogató kilétét.
Igazán kellemes meglepetés számára, ugyanis a szebbik nem képviselteti magát ezúttal James-nél, ami nem is olyan rossz dolog. A mai délután sem lesz unalmas, az már biztos!
Mosolyogva üdvözli a nőt, és kezével int, hogy bentebb fáradhat. Az érkező egy kedves kollegina – bár melyik nem kedves James számára? – ez az oka annak, hogy kijár neki a királynői fogadtatás.
- Evolet drágám! Kerülj bentebb! – köszönti immáron a nőt, s ha az nem ellenkezik, jobbjával gyengéden a hölgy kezéért nyúl, hogy ajkaihoz emelve – úriemberhez méltóan - kézcsókkal üdvözölhesse őt.

[Mr Mirolnak]

Mr Mirolnak






Az ajtó enged, szinte magától, s ennek oka egy percig rejtély csupán a számomra, amire hamar fény derül. A miniszter személyesen nyit ajtót és ez úgy vélem olyan dolog, amely igazán keveseknek adatik meg. Micsoda megtiszteltetés!
Mosolyom már csak erre a gondolatra is felvillan, s amint ő megpillant és nyájasan szólal meg, beinvitálva engem onnantól szinte madarat lehetne fogatni velem. Lám, emlékszik rám és lám, elnézve a tekintetét, nagyon is ínyére van a látogatásom. Még legalábbis.
Könnyeden nyújtom a kezem kézcsókra és kissé félrebillentem a fejem, enyhén meghatódva a figyelmesség miatt. Igazán… ritka ez.
- Köszönöm Miniszter úr. Ön…- hajolok közelebb hozzá egy kissé és úgy suttogom negédesen mosolyogva. - … igazán kedves. –
Majd amint jobbom szabaddá válik  a következő percek egyikében könnyeden kulcsolom össze a kezem magam előtt illedelmesen, már-már megszeppent diáklányként, noha a tekintetem cseppet sem ez tükrözi. Sokkal inkább a másikat mustrálja, majd persze a szobát és annak berendezését. Már jártam erre korábban is, de mindig elbűvölt a hely eleganciája, s követve a minisztert a tekintetemmel tudom, vagy nagyon könnyű, vagy nagyon nehéz dolgom lesz-e.
Jelen pillanatban lehetetlennek tartom a dolog megítélését, de a következő percek úgyis vízválasztóak lesznek, ebben biztos vagyok. És ha masszív ellenállásba is ütközök, nos… van egy-két adu ász a kezemben. Persze a jó játékos ügyesen játssza ki a lapjait, így hát én is csak felszegem a fejem, miközben szemérmesen lesütöm egy percre a szemeim, hogy aztán kellő hatással szabadkozhassak a jelenlétem illetően.
- Oh, Mr. Mirol, igazán sajnálom, ha nagy munka közben zavartam meg, tudom mennyire telített is lehet a munkanapja, de… nem mindennapi ügy miatt voltam kénytelen felkeresni. Ebben csakis Ön segíthet. –
Pillarebegtetéssel igazán sokra viheti egy nő, de persze nagyon is tudatosan kell ezt csinálni, hogy eredetinek hasson, ne egy mű játékszer ostoba eszközének. Még jó, hogy Rodnak köszönhetően annyi férfit kellett lekenyereznem, ahány csillag van az égen. Persze eközben helyet foglalok, s kényelmesen teszem keresztbe a lábaim a rövidke szoknya alatt, hogy kellően megfelelő szögben kaphassanak rávilágítást James arcáról a kecses lábak és formás idomok, s még az igazán jó hatás kedvéért egy kósza hajtincset is kiseprek az arcszélem közeléből.
- Remélem, megbocsát az alkalmatlankodásért, és szán rám pár percet az értékes, kincset érő idejéből. -
Búgom neki halkan, szinte már suttogva, habár James vén veterán már, meg se hathatják az ilyenek. Főleg ha azt nézzük hány hasonlóval próbálkozhattak nála az évek alatt. Ám egy dologban viszont biztos vagyok. Hogy van ami nem változik. És ha valakinek a szép nők a gyengéi… nos akkor azt hiszem, nyert ügyem van.