Az ivó

[- Lejteni? -]

"A csók a buja szerelem csábító ördöge, vad táncot jár vörös talárjában,
amivel ingerli a szemet, furulyahangjával csiklandozza a fület,
illatával bódítja az orrlyukakat, redőivel simogatja a remegő bőrt."

Túl sok minden kavarog a fejében, ezek nem csak gondolatok meg spekulációk, keveredik velük a kocsma bűzétől való lassan megjelenő szédülés, a Darren átható pillantásaitól való olvadozás. Sokáig azt gondolta magáról, hogy ő más. Hogy ő nem az az átlagos tinilány. És valóban nem az, de aztán jön egy ilyen helyes, szőke herceg, és ráébred, hogy igen is, ő is vágyakozik egy saját ilyen után. Nem ismeri a hátterét, nem tudja mit lát benne, csak azt, hogy ha ránéz, megborzong. Nem tudni, hogy azért, mert a benne a lapuló nő bajt érez-e, vagy valami mást. A suliban ügyet sem vetett rá, nem akart fölöslegesen ábrándozni senki után, de most így itt, szemtől-szemben ülve vele, minden baljós érzés ellenére engedné, hogy belevigye a rosszba.
Küzd ő, nagyon is küzd, hiszen bár elég naiv teremtés, ha van ideje, átgondolja a dolgokat. Agyában kavarognak a szavak, azok is, amik elhangzottak, azok is, amik csak a fejében hangzottak el. Menne, talán a pillanat egy tört részéig felmerül benne, hogy jobb lenne távozni, és csak erre a kellemes beszélgetésre emlékezni, hogy milyen kedves szavakkal illette az a bűnbeejtően jóképű exmardekáros. De nem képes moccanni, túlságosan jól esik neki a közelsége. A szavak, amiket hall inkább másodlagosak, persze a hatásuk megvan, ez látszik arcán, érezhető kisugárzásán, melyről süt, hogy meg van babonázva. Képes gondolkodni, tudja mi a helyes, és azt is, hogy most nagyon helytelen lenne közelebb húzódni hozzá és arcát a nyakába fúrva odabújni.

Szemei kicsit elkerekednek a válaszon. Nem is azon, inkább a magyarázaton. Nincs azzal sem baj, csak ő nem így értette.
- Lejteni? - szemöldöke olyan magasra szökik hirtelen, hogy félő leszalad a homlokáról. Szíve hatványozott tempóval kezd el verni, izmai bizseregnek, arcát pedig elönti az a csípő forróság, melyből tudja, hogy most megint oltárira elpirult. - Mármint, hogy úgy? - kérdez égő arccal, s ahogy lelki szemei elé képzeli az esetet meg is rezzen egy picit. A kékekbe nézve azonban minden kétség kizárul, Darren picit félreértette az előadás és egyéb dolgokra utaló megjegyzését. De olyan rossz az, amire a férfi gondol? Magát is meglepi a fejében felsejlő válasz.
- Nem nagyon tudok táncolni... - hazudja nagyon rosszul. A ritmusérzéke vele született, ha pedig zene szól, a lábainak nem nagyon tud parancsolni, hogy a táncórákról ne is beszéljünk. Szervezete alighanem úgy érzi, a lány már mérföldeket futott le, vagy valami nagyon intenzív edzésen vett részt, mert lassan egyre inkább zihálni tudna, ha izzadós lenne, még talán a homloka is verejtékes lenne már. A mentegetőzés gyenge, tudja jól, hiszen azt mondta nem zavarná, ha Darren látná a bénázását. Butus. Dehogynem zavarná, hiszen jó akar lenni, életében először akar valakinek megfelelni, méltó akar lenni a figyelemre. Rémes érzés ez, és majd rémesen fogja utálni magát ezért, de egyszerűen hiába figyelmezteti magát, hogy ez is csak egy pasi, de van benne valami megmagyarázhatatlan, valami ellenállhatatlan. A Hugrás pedig tudja, hogy ilyenkor valami olyat rejteget a másik, amit jobb lenne elkerülnie, de nem tehet róla, a rosszfiúk... vonzzák.

- Ez teljesen evidens... - bólint még rá, hogy egyetértését nyomatékosítsa - ...jó fej vagyok - vigyorodik el végül. Feltehetően nem erre számított őszőkesége, de a meglepetés a barna hajú leányzó egyik nagy képessége. Mosolya bocsánatkérőre szűkül, ez egy amolyan kihagyhatatlan, lecsapható labda volt számára. Ujjai ismét zavart dobolásba kezdenek az asztalon, majd a söröskorsó után nyúl, hogy szánalmas kis magánszámát bemutassa. Zavartan mosolyog ő is, ott belül azonban, ha csak egy csöppnyit is, de zavarja, hogy ilyen jól mulat… rajta.
- Azt hiszem valami erősebbet is el tudnék viselni… - jegyzi meg fojtott hangon, inkább csak motyogva, alig elnyíló ajkakkal, s leginkább csak az üres korsó útját követi aztán… hozzáér. Épp csak alig, de Shaelynn egész testén végigfut a hideg. Az a jóleső borzongás. Lélegzete eztán akad el, mivel nem elég, hogy eddig szerencsétlenkedett, de még sikerül rátennie egy lapáttal. Keze azonnal megindul szájszéle felé, de ahogy az ilyenkor lenni szokott, persze, hogy a másik oldalt törli meg először, s mire a másikhoz érne Darren megelőzi.
- Ezzz… - jellemző, fejezné be az önostorzást, de szava bennszakad, ahogyan a Szőke nagyra nyílt, hideg, kék szemeibe néz. Érzi, ahogyan bőre kiborsózik a lágy simítástól, ajkára pedig szende mosoly húzódik. Nem kell ahhoz szűznek lenni, hogy valaki ilyen legyen.

Hiába szólnak a vészharangok, olyan kiszolgáltatott és tehetetlen, mint a fényszórókba bámuló őzike, s pont olyan bénultnak is érzi magát. Keze erőtlenül zuhan le ölébe, a másik az asztallapra feszül, szívének vad kalapálása már talán a kocsmazajt is elnyomja, nem tudná megmondani. Lassan ki kell találni számára egy új kasztot, mert ha így halad tovább, a bőre piros marad. És nem, itt még nincs vége, mert az a tökéletes, s most mosolygós arc közeledik. Ijedten pislog, de nem moccan, nem ellenkezik, csak mint egy fadarab, meredten ül.
Mellkasa feszül, félő, hogy szétrobban, légzése gyorsul, majd elakad. Szemeit lehunyva engedi, hogy ajkait érintsék Darren ajkai, s mintha ez lenne a jelzés, kiengedi a benntartott levegőt. Belesóhajt a csókba, majd ő is viszonozza azt, keze tudat nélkül cselekszik, s kúszik fel mellkasán, épp megérzik ujjbegyei nyakának bőrét, de mintha tűzhöz nyúlna, úgy is kapja el azt onnan azonnal. A tarkóját fogó karba kapaszkodik, majd még egy pillanatig élvezi a csókot, végül lesütött szemekkel húzódik el.
- Ezt… ezt talán mégsem kellene… - ajkai képtelenek nem mosolyogni, s bár szomjaznak a folytatásra, igyekszik tovább távolodni. Beijedt.

[- Tessék?]

Végre megcsókolom!
Már egy jó ideje csak azon gondolkodom, hogy ezt hogyan is lehetne kivitelezni. Hálistennek a helyzet adja magát, én pedig egyáltalán nem riadok vissza attól, hogy finoman bőréhez érjek, és magamhoz rántsam, annyira, amennyire csak lehet.
Nyelvem utat tör magának, majd szenvedélyes táncba kezd. Mi tagadás, szeretek csókolózni, szóval… ha meg kell mutatnom a tudásomat, ám állok elébe. Mondjuk nála egyébként is meg akartam ezt tenni, hiszen látom zavarát, látom a vágyakozást, ahogy rám néz. A szemei, és az arca mindent elárul. Hát persze, hogy nem kell nekem sem több! Férfi vagyok könyörgöm. Ha már a vad a vadász elé siet, még jó, hogy kihasználom az alkalmat egy csodálatosan mutatós trófeáért. Egyébként pedig, igenis aranyos ez a lány, sőt, azt is mondhatnám, hogy tetszik! A többi most éppen nem érdekel!

Ahogy ajkai szétnyílnak, morgás szerű sóhaj tör utat magának belőle.  Vágyát, elégedettségét, örömét számba leheli, én pedig elégedetten még közelebb kerülök hozzá. Ujjaim tarkójára vándorolnak, megérintem selymes haját. Másik kezem már elkalandozna más, meghittebb tájak felé, azonban ő eltol magától és a földet bámulva motyogni kezd.
- Tessék? – teszem fel a költői kérdést és nézek a csillogó fürtös kislányra a tipikus wtf nézéssel. Talán egy pillanatra ledermedek… igen, én a nagy Darren Gregory White. Hiszen soha nem volt még dolgom normálisnak mondható lánnyal. Vagyis fogalmazzunk inkább úgy, hogy eddig soha senki nem mondott nemet. Elvettem, amit akartam, ha tetszett, ha nem. És hát mindig is volt rajongó táborom, a nők nagy örömmel vetették bele magukat a karjaimba. Hiszen megtehettem! Tudtam, hogy ezek a dolgok miről szólnak, csak szexről és semmi másról. És most itt ez a kislány, aki iránt valami hihetetlen oknál fogva érdeklődöm. És mit csinál? A lényeges és kellemes résznél azt mondja: ezt nem kellene!? Hát ilyen nincs!

- Miért nem kellene? – kérdezek vissza és nézek rá nagy szemekkel. Pislogom párat, arcát fürkészem, és próbálom megérteni a benne lezajló gondolatokat. Vajon mi lehet a baja?
- Ha nem, hát nem! Semmi esetre sem szeretném magam rád erőltetni! Bocsáss meg, ha esetleg túlléptem bizonyos határokon, melyeket felállítottál… de azt éreztem, hogy esetleg nem lenne ellenedre, hogy közelebbről is megismerjük egymást… - próbálkozom a már oly sokszor bevált, csináljunk lelkiismeret furdalást trükkel, mindezt lemondóan előadva. Az előrehajlás után felállok egy pillanatra, ránézek a közvetlenül mellette elhelyezkedő székre, és toporgó mozdulatokkal visszaereszkedem az eredeti helyemre. Most legalább már azt is tudja, hogy csak azért nem ülök mellé, mert ő annyira elutasító és én viszont talpig úriember vagyok. Kezemet az asztal lapjára helyezem, ujjaim pár taktust leütnek, majd idegességemben kiiszom a maradék italomat. A whisky jólesően végigmarja a torkom, majd az üres pohár koppanása után ráemelem a tekintetemet.
- Khm.. esetleg innál valamit? – kérdezem meg tőle ismételten és próbálom felvenni a nem olyan régen abbahagyott beszélgetés elveszett fonalát. Viszont igaz, ami igaz, ez valahogy kissé bonyolultnak tűnik, pláne a percekkel ezelőtti történések folyományaként.
- Mit is mondtál a táncról? Hogy nem tudsz táncolni? Hát szerintem biztos, hogy túlzol. Táncolni mindenki tud, még a férfiak is! Csak tudni kell velük bánni! – mondom és megejtek egy félszeg mosolyt az irányába.

Mindeközben kezem a magasba lendül, majd kikérem a két röviditalt, melyet magamnak és a hölgynek rendeltem. Hogy mit is iszom? Nos, nem tudom, a lényeg, hogy valami lónyálat! És persze az, hogy a kislánynak velem szemben tetsszen. Hiszen a kedvéért rendeltem olyat, ami erős és mégis iható.
- Tudom, hogy jó fej vagy, nem véletlenül beszélgetek veled! Tudod, ez kiváltság! – mosolygom, majd felé emelem a poharamat koccintásra késztetve. Ha felemeli a kezét, akkor finom mozdulattal és teljes szemkontaktussal halkan csengve hozzáütöm az üvegcsét, ha nem, hát akkor így jártam! Viszont elgondolkodom azon, hogy másfelé vegyem az irányt.

Egy igencsak hosszúra nyúló másodpercig -de lehet, van az tíz is-, a lány hasonlóan vélekedik, persze csak gondolatban. Végre megtörtént, végre megcsókolta. Neki is régóta ez járt már a fejében, vagyis az övében csak szakaszosan bukkantak fel az ilyen és ennél talán pajzánabb képecskék, és ezek leginkább akkor jelentek meg, amikor a szőke olyan ingerlően közel húzódott hozzá.  Ő sincs kőből, de még csak fából sem, inkább hajlik, mintsem törik. Ártatlan szív az övé, amit könnyű egy ilyen Darrenfélének megdobogtatni, és ehhez még csak megszólalnia sem kellene. Már anélkül is tudja róla a hugrás, hogy valami nincs rendben vele. Hogy honnan tudja? Onnan, hogy tetszik neki. Nem csak az a vonzó, tökéletes arc, a szőke fürtök, valami más is, ami mindig, ami eddig is. Nem tudja megmagyarázni, az ilyesmit talán nem is kell.
Abban a tekintetben ő sem különbözik a többitől, hogy ő is boldogan vetné magát a karjaiba, de ő nem az a fajta, aki ezt meg is teszi. Többnyire minden buliban benne van, a DS-sel is minden őrültségben benne volt, van és lesz is, mert a barátokkal vandálkodásnál nincs is jobb. De ez most más, az ilyesmibe nem megy bele könnyen.
Mellkasát feszíti az érzés, amit a csók kivált. Ő maga is szeret csókolózni, nagyon is, más kérdés, hogy nem gyakorolta olyan sokszor, hacsak a párnájával való „gyakorlást” nem vesszük ide, márpedig kételkedem abban, hogy ide számítható. Az igazság az, hogy ilyen intenzitással még sosem csókolták meg, így minden érzés hatványozottan támadja meg, erre pedig nem igazán volt felkészülve. A szíve vadul üti a tamtamot, szinte kellemetlen ez az erősség. Légzése is összevissza lesz, míg végül inkább eltolja a férfit, de azt a kedélyes mosolyt képtelen levakarni az arcáról. Észre sem veszi, hogy keze mindeközben a mellkasára csúszott, csak most, hogy elhúzza. Miután képes tekintetét a földről elszakítani, nem Darren az első, akire felnéz. A körülöttük jókedvűen iszogatókat nézi, és ahogyan azt lehunyt szemhéjai mögött látta, több fej is feléjük fordult, egyesekben azért van némi tartás és legalább úgy tesznek, mintha az asztal mögötti falon levő valami lenne olyan érdekes. A kérdésre csak sóhajt, fáradtan megismétli, van értelme erre válaszolnia? Talán lenne, elvégre félreérthetetlen jeleket küldött, az arcára és a szemeibe csakugyan minden ki volt írva, mert nem igazán képes őket elrejteni, sőt igazából sosem akarta érzéseit elrejteni, ugyan miért tenné? Kellene neki emiatt szorongania?  Zöld szemeit végül is Darren kékjeire fordítja…
-Lehet, hogy neked ez természetes dolog, el tudom képzelni, de nekem nem az. Azt hiszem, emiatt nem kell rosszul éreznem magam. Én csak… néhány perce mondtam, hogy nem szeretek a nagy közönség figyelmének középpontjába kerülni. És… nézz körül – már valamivel kevesebben néznek feléjük, vannak, akik inkább csak oda-oda sandítanak, hátha a fiatalok újabb csókcsatába bonyolódnak, ők pedig élvezkedhetnek a látványon, vagy ki tudja, miért érdekes ez. – Nem érezted rosszul, azt hiszem, valóban nem lenne ellenemre, én csak… - szemét kissé undorodva hordozza körbe a helyiségben, a lehető legvilágosabban kifejezve, hogy nem itt. Félreértés ne essék, Darren taktikája nem jön be, Shaelynnek eszébe sem jut, hogy lelkiismeret furdalása legyen, ha lenne, akkor is inkább a csók miatt. De mi van, ha máskor nem lenne már rá alkalma? Akkor bánhatná csak igazán.
Az eltávolodást fanyar fél mosollyal jutalmazza, nem tartja ezt másnak, mint kicsit eltúlzott színjátéknak. És nem mellesleg igen idegesítőnek, mivel így most hangosabban kell beszélnie, amit nem szívesen tenne. Felsóhajt, száját elhúzza, s miközben kicsit fészkelődik székén körbeles újra, és alig láthatóan rázza meg a fejét.

-Igen… - hirtelen nem tudja mit válasszon, nem igazán mer alkoholt kérni, bár már elmúlt tizenhét, tehát nagykorú, ezen jogait még nem nagyon gyakorolta. Bizonytalanul hát, de mégis bepróbálkozik a rendeléssel. - …egy ribizli rumot, ha lehet – fogalma sincs, miért teszi hozzá, hogy ha lehet, de valahogy kicsúszott, mintha attól tartana, majd az exmardis jól megdorgálja és kér neki valami mást, mondjuk még egy vajsört. Alkoholt ivott már, amolyan kötelező jelleggel, de sosem többet egy kortynál, mert ennyit illett és mert ennyit engedtek. Előrébb húzódik a székén, hogy a beállt, zavaróan óriási távolságon mégis csökkentsen egy keveset, felkönyököl az asztalra, de nem úgy, mint korábban, most körülbelül a feléig beér, bár bele sem mer gondolni, hogy mennyi részeg hasalt végig ugyanezen a felületen.

- Azt hiszem már megmutattam, hogyan bánok velük… - ez egy enyhébb kifejezése annak, hogy nem tud. Ennek épp az előbbi jelenet lehet a példája. Tud játszani, szeret „cicázni”, flörtölni és minden ezzel járót. Szóban. Másra nem volt még alkalma. Akármennyire is vágyik oda, ahol az előbb volt, az nem megy úgy egyik pillanatról a másikra.
- Éreztem én, hogy valami ilyesmiről van szó, de azért… én sem csókolok meg akárkit, azt hiszem ez is egyfajta kiváltság, vagyis inkább az, hogy ép, szép és sértetlen maradtál… - viszonozza a mosolyt, s most kivételesen nem remegő kézzel nyújtja ő is előre saját pohárkáját, és vár egészen addig, míg a másik pohár hozzá nem ütközik. A pohár fölött viszonozza a szemkontaktust, észre vethetően a pajkos csillogás még mindig ott táncol a zöldekben, ahogy a sóvárgás is. Ajkát a pohár várható érkezésének tiszteletére megnedvesíti, majd még vár néhány másodpercet, végül még mindig Darrent nézve borítja a feles pohár teljes tartalmát. Talán kissé meggondolatlanul. Nincs hozzá szokva. Az íze nem okoz meglepetést, de a mennyiség sokszorosa annak, amivel eddig dolga akadt. Arcát rögtön elönti a forróság, és ez már nem épp a természetes pír. Kicsit szuszog. Nem, ennyitől még nem csípett be, de határozottan felszabadultabb. Ó Mr. Alkohol.

[.-= Újra itt... Sajtnak =-.]

.-= Újra itt... Sajtnak =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Szünet.
Nyugalom.
Alig kezdődött el, máris az év felénél jártunk… az idő repült, a körülöttem lévő emberek viszont nem nagyon akarództak változni, még a világ formálódása ellenére sem. Sötét idők járták mind az iskolát, mind pedig a muglik által lakott helyeket is, de ez mintha elkerülte volna a népek figyelmét. Már persze azokét, akik még nem döglöttek bele az egyre fokozódó fertőbe, és sűrűsödő fekete fellegekbe. Érdekelt az, ami történik, és a nagybátyámnak köszönhetően rengeteg információ állt a rendelkezésemre, de ahogyan ő sem, én sem fogok húzni sehová, csakis egyetlen helyre… önmagam pártjára. Cedrah bagolyban jelezte, hogy nem fog otthon tartózkodni a szünet alatt, külföldre utazik, és jó darabig nem is fogom látni. Azt persze leszögezte, milyen feladatokat kell ellátnom, és mit kell még gyakorolnom a technikám tökéletesítéséhez. Érdekes módon utóiratot is biggyeszett a levél aljára pedig nem igazán volt szokása ilyet tenni. A külön passzus arra figyelmeztetett, ha megölök, vagy kirúgok egy szolgát is, annak a helyére nekem kell pótlást találnom. Nehéz ügy lesz, mindenesetre kivitelezhető… a szünet alatt nem igazán lesz kedvem hülyeségekkel foglalatoskodni a gyakorlás mellett, így hanyagolni fogom az ujjak gyűjtésének hobbiját, és persze hőn várt szórakozásomat a kilincsbe rejtett croucio ige alkalmazását is.
Fertő és szenny.
Foltozott üst.

Az utcán sétálgatva sikerült végigolvasni a rövid és igazán lényegre törő levelet, noha párszor meg kellett szakítani a folyamatot az emberekkel való ütközés végett. Nem igazán tekintettem fel, egyszerűen, ha valaki nem figyelt, annak nekimentem, van ez így. Az üsthöz érve a levelet négy felé hajtva a barna bőrkabátom felső zsebébe csúsztattam, amit aztán annak módja és rendje szerint a pántjával le is zártam. Feltekintve egy pillanatra a feliratra elég mély fintor ült a pofámra. A piszkavasasnak arra volt pénze, hogy magát a legjobb szállodákban helyeztesse el, bezzeg értem nem tudott hintót küldeni, ami elvisz… sőt, hazafelé meg kellett szállnom ebben a szarban is, hogy aztán másnap a vonattal utazzak órákat. Megrázva a fejem léptem be a helyiség ivójába, ahol jó szokás szerint, most is rettenetes köd fogadott a sok bagós hullajelölt végett. Nem törődve senkivel szeltem keresztül a helyiséget, hogy aztán a söntéshez érve megkocogtassam annak retkes, alkoholfoltos lapját. Tom idegesen fordult felém, miért nem vagyok türelmesebb, de ez nem igazán érdekelt.
- A szokásos mellé kérek egy murtlap burgert is!
A kiszolgálás, mint mindig döcögősen ment, és mivel volt annyira lesajnált a hely, természetesen meg kellett várnom a rendelésem elkészültét is. Mire megkaptam, a fizetség már a söntésen hevert, pontosan kiszámolva… a semmiért ugyanis nem jár borravaló. Tom ezt szóvá is akarta tenni, de elég volt egy „ha megszólalsz elvágom a torkodat” pillantás is, amelyet követően újra megindultam, hogy keresztülszelve az egész helyiséget, a kedvenc eldugott sarkomban foglaljak helyet. Út közben egy részeg kitolta magát a székével elém, és valamit habogni kezdett, de ezt egy jól irányzott, a szék lábára mért rúgással elintéztem. Az ülőalkalmatosság eltörött, az alak a földön végezte, így a mellkasára lépve indultam tovább. Ott megtorpanva fordultam vissza a pultos felé.
- Számold a szobához!
A „helyemre” sétálva a rendelést az asztalra tettem, a bőrkabátot levéve, félbehajtva azt a mellettem lévő székre helyeztem, majd letelepedtem. A burger fogyasztása közben bele-belekortyoltam az általam nagyon kedvelt mézsörbe, és szemléltem a füsttől, és félhomálytól nehezen kivehető csürhét, elkapva egyesek beszélgetéseinek szánalmas részleteit.

[- Jó estét! -]

Sonka

Végre egy kis változatosság, melynek kedvéért most nem a Roxfort folyosóit rója, hanem az Abszol utat. Különbség sok van, ami a környezetet illeti, ám itt is ugyanolyan savanyú, rettegő arcokkal találja szemben magát, mint ott. Jól megszokott, felfedező mosolyát most jó mélyen farzsebébe rejti, hiszen ha az iskolában olyan sok mindenki rosszallását váltotta ki vele, akkor itt körülbelül közmegrökönyödés tárgya lenne. Ő meg szeret a háttérben meghúzódni, ha nem épp valaki figyelmét szeretné felkelteni. Kezeit zsebre dugva szemlélgeti a különböző üzleteket, ide-oda be is megy valami karácsonyi ajándék reményében. Nem sok mindent vásárolt a szeretet ünnepére, s most is inkább csak magának talált néhány apróságot. Könyvet a Czikornyai és Patzában, macskáknak való mütyüröket a kisállatboltban. Sajnálatára a Kviddics a javából-t már zárva találta, ahogyan Weasley-ék sem vártak most vásárlókat. Hiába, úgy tűnik a rossz mindenkit utolér, s a hugrás is bármilyen kitartóan menekül, egyszer áldozatul esik. Nem akar úgy besavanyodni, mint a szembejövő névtelen alakok, akiknek már attól kiguvad a szeme, hogy ő egyedül császkál. Azt már Shael is felfogja, hogy a szokásosnál is hidegebb tél vagy a kései időpont az, ami az emberekből ezt váltja ki, egyszerűen maga a tény. Sajnos azonban még mindig vannak olyan helyek, ahova az uralkodó állapotok ellenére sem mehet. Így meg kell szépen várnia, amíg szülei reggel érte jönnek. Addig persze, mint eddig a szobában kellene rájuk várnia, ő pedig jó szokásához híven, inkább kilóg.

Újra itt. Nem régen, talán két órája ment el tekeregni, amint sikerült a King's Cross-ról idemetróznia ládájával és egyéb motyóival. Nem sokat várakozott azonban, lepakolt és célba is vette a varázsló utcát. Csoda, hogy egyáltalán van még erre is energiája. Belépve a már talán túlságosan is jól ismert helyiségbe azonnal leveszi fekete kesztyűjét és némi ügyetlenkedéssel, de a bolyhos fekete fülmuffot is sikerül eltávolítani. Orrát és arcát megcsípte a hideg, a piros foltok most sajognak csak igazán, ahogy kezdenek kiolvadni. Tekintete egyből Tomra ugrik, sosem az ajtóból néz körül, csak a pulttól. Azt is csak szerinte ügyesen leplezve.
- Jó estét! - köszön szokásos kedélyesen, és eddig rejtegetett mosolyából ad kicsit a kocsmárosnak. Türelmesen várakozik, amíg az öreg végre rá is figyel, addig válogat a kínálatból és sunyiban szemlélődik.
- Ó jaj... - gyomra, szíve és szinte minden szerve egyszerre ugrik ökölbe, amikor csak megszokásból tekint el abba a sarokba. A betegesen kék szemek a füst és gyér megvilágítás ellenére is szinte világítanak. Pillog néhányat, bízva abban, hogy nem káprázik a szeme. Vagy talán épp abban, hogy káprázik? Lehetséges lenne? Bárgyú kis mosollyal csapja fel kezét és alig kivehetően int Sean felé, talán egy fokkal jobb a helyzet, mint nyáron. Bár még nem tudni nem-e lesz ennek is a helyiségen átívelő beszólás a vége.

Nagy most a dilemmája, mivel az utóbbi időben már magának is feltűnt, hogy többször "furakodott" a mardis társaságába, és talán zokon venné, ha megint odamenne. Másrészről viszont, elég régen nem beszélgettek, kérdés a srácnak is ez-e a véleménye, vagy inkább szerinte nem volt-e elég rég. Egyelőre vár, hogy megtegye az első mozdulatot, ha nem, még mindig megkérdezheti. Ha csak nem egy egyértelmű fejelfordítást kap.

[.-= Csedári =-.]

.-= Csedári =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

A burger érdekes módon jófajta anyagból készült, legalábbis az íz hatások soha nem álltak még így össze, ahogyan jelenleg. Persze, ez lehet valami véletlen is, elvégre a söntés mögött szolgáló nem egy konyhatündér… azt hittem, hogy belerak valami döghúst, mondjuk egy, a raktárban fogott patkány valamelyik testrészét, és még a tetejére is köp egyet a stílusom miatt afféle fűszerként. Ahogyan ez végigfutott az agyamon, egy pillanatra abbahagytam az éppen számban lévő falat megrágását, és a szemem elé emeltem az „étket”, csendesen kémlelgetve azt. Miután a hús a helyére került, nem láttam mit csinált, de igazából már teljesen mindegy is volt, hiszen a felénél járhattam az igencsak termetes adagnak. Megvonva a vállamat folytattam tovább a falatozást, amely most igencsak jóízűen zajlott… a nyál esetleges léte, vagy nem léte ellenére is.

Érkező.
Ismerős.
Éppen visszakerült az asztalra a murtlaphúsos anyag, és megemelkedett a már csak félig telt korsó, hogy újabb mézsöradagot kortyoljak. Abban a pillanatban nyikordult meg a hatalmas ajtó és fújt egy igencsak ismerős szerzetet a helyiségbe a kint tomboló viharos szél… meg szerencsére friss levegőt is, bár annak apró alkotóelemeit hamar lebontotta a megannyi idióta dohányfüstje. Párszor elgondolkodtam már rajta, hogy mi lenne, ha úgy igazán kiszellőztetnék ezt a helyet, és még takarítanának is… nem mondom, hogy megfelelne az igényeimnek, de legalább emberivé válna. A hugrabugos érkezésekor halovány mosoly húzódott a pofázmányomra… nem gúnyos, olyan semmilyen, még magam sem lettem volna képes meghatározni a jelentéstartalmát. A december eleji találkozásunk óta nem igazán beszélgettünk, sőt, még a megszokott szurkálódások is elmaradtak a részéről. Ő nem kereste a társaságomat, talán azért, mert kissé nyers voltam vele, és a lelkére vette. Én pedig azért, mert gondoltam, idő kell, amíg beveszi a szervezete… vagy a fene sem tudja. Mondták már, hogy szar alak vagyok. Mindenesetre a kortyra irányuló mozdulatot zártam, átöblítettem a számat a kellemesen üdítő mézsörrel, majd hozzáláttam folytatni a tányéron heverő matériát. Olykor odanéztem, vajon mit művel errefelé, hiszen azért mégiscsak… egyedül egy ilyen aljahelyen. Nem éppen azokat az időket éljük, amikor egy fiatal leánynak magában kellene a legsötétebb zugokban közlekednie. Ahogyan sertepertélt a söntés mellett, kiszúrt, mert láttam, ahogyan meglepetten néz. Nem voltam biztos benne, de talán még motyogott is valamit, aztán halovány mosollyal intett felém. Az öreg, akit megtapostam is kiszúrta a dolgot, aztán értetlenkedve fordult az irányomba, gondolván, csak nem nekem szól a dolog. Mivel más nem igazán ült a kocsma ezen sarkában, egy rettenetes fintorral tudatta, nem hiszi el, hogy egy ilyen tiszteletlen és neveletlen alaknak, mint én, egy lány, ráadásul azért a szemrevalóbbak közé tartozó, int. Elengedve a szendvicset, felszabadítva ezzel a balomat a torkom elé helyeztem azt, majd a hüvelykujjamat végighúztam rajta. Bíztam benne, hogy annak ellenére, mennyi dőlt már bele, és milyen alacsony szinteket verdeshet az intelligenciahányadosa, veszi az adást. A mozdulatsort aztán azzal zártam, hogy a füst és gomolytengeren keresztül az évfolyamtársamra tekintettem. A jobbom hüvelykujja a burger alatt maradt, a maradék négyet meg a mennyezet felé irányítottam, mintegy jelezvén, van még itt hely.
Figyeltem.
Vártam.

Kíváncsi voltam rá, hogy idejön-e, és ha igen, akkor marad, avagy valamiféle mondvacsinált indokkal elmenekül a majdani, számára minden bizonnyal kínosan induló beszélgetés elől. Én tartottam magam ahhoz, amit akkor mondtam, nem vagyok jó választás, több okból sem, ezt meg kell értenie.

[- Mit adhatok, Kisasszony? -]

Sonka

A pult biztos támasztéknak tűnik, így jól nekidől, s, hacsak nem dől bele valami DNS mintába, akkor már a kellemetlen helyzetek egy bizonyos százalékától meg is óvta magát. Nem sok mindent lát a kellemetlen kékes füsttől, a néma közjátékról is részben lemarad. Arról a részéről legalábbis, hogy az a bizonyos férfi fej rázva Sean felé fordul. Ellenben a nyaknyiszálásra tett félreérthetetlen jelzést vak lenne, ha nem venné észre. Vigyora értetlen grimaszba torzul, mert ez azért nem a poénosabb fajta megmozdulások közül való volt. Szemöldökét felvonva mered a sarok felé. Nem emlékszik, hogy bármi olyan súlyos dolgot művelt volna a múltban, hogy ezt váltsa ki a mardekárosból. A javítás szerencsére hamar megérkezik, ez már sokkal jobban ízlik a hugrásnak. Innen, ahol ő áll, nehéz elkülöníteni, hogy éppen kire nézhetett a srác, így azért az előbbit sem feledi el, sose lehet tudni, mindenesetre némi bizakodásra ad okot a nem túl lelkes intés…
- Mit adhatok, Kisasszony? - hallja meg valahonnan a távoli pult mögül Tom hangját, kicsit elvesztette a fonalat így hirtelen. Sarkán megpördülve fordul vissza az öreg felé. Ujjai továbbra is a falapba kapaszkodnak, lassan már el is fehérednek, lábujjhegyre tolja magát, hogy ne kelljen kiabálnia.
- Azt hiszem, mégsem fent eszem... - válaszol reflexből, hite szerint pedig jól, de a férfi értetlen tekintete hamar elárulja, hogy nem épp arra válaszolt, amire kellett volna. Nem telik három másodpercbe, hogy rájöjjön, mi a bibi, zavartan, de igyekszik helyretenni a dolgokat.
- Óh, egy... egy gyömbéres vajsör lesz és... és... - még szerencse, hogy gyomra is megkordul, így nem felejti el teljesen, hogy mit is akart. - …és egy csirkés szendvicset is kérnék. Köszönöm! - mielőtt azonban még Tom elmehetne, bebiztosítja magát. - Elnézést! Megkérhetném, hogy hozza ki ahhoz az asztalhoz? – mutat a sarokban levő alkalmatosság felé, szemeiben minden könyörgés benne van. Egyáltalán nem áll készen, hogy két dolgot is egyensúlyozzon egyszerre, plusz még arra is figyeljen, hogy semminek és senkinek ne ütközzön neki.
Tom kissé vonakodik teljesíteni a kérést, és talán nem a lány miatt. Eltekint ő is a mutatott irányba, szürkéskék szemeiben látható a tanakodás és még valami más, mely összefüggésben lehet az ajkain kicsusszanó káromkodással, de végül is rábólint, ha nagyon nehezen is. Shay hálás mosollyal köszöni meg a segítséget, talán az öreg nem is sejti mekkora szívességet tesz neki. Ellöki magát a söntéspulttól, egy bizonytalan pillantást vet Seanra, majd hasonlóan bizonytalan mosollyal indul el felé. Kerüli mindenki más tekintetét, nem akar bambulni, nem akar beleütközni senkibe, de még csak székeket sem akar rugdosni. Kezeit piros-fekete, skótkockás mintás szövetkabátjának zsebeibe mélyeszti, hogy legalább az ujjaival való ideges babrálás ne látszódjon. A teljesség kedvéért fekete farmernadrág és fekete deszkásnak mondott sportcipőt visel. Fő a kényelem. Fülese a csuklójára tolódik, kezei zsebeiben kesztyűit gyűrögetik. Cipője orrát vagy Sean asztalát nézi, méregeti az egyre csökkenő távolságot. Vészesen fogy.
És kész, elfogyott.

-Szia! – könnyednek szánt köszönés, és az egésszel nem lenne semmi baja, ha hirtelen nem kezdenének a nem túl kellemes emlékek megidéződni. Igen, így már valamivel kellemetlenebb a szitu. – Étvágyat! – vet egy pillantást a mardis szemei alatt fél fejét betakaró burgerre, majd elvigyorodik.  Mivel megkapta az invitáló kézmozdulatot már korábban, így nem kérdezi meg, hogy leülhet-e. Kabátját kigombolgatja, természetesen ez sem megy simán, mert miért is menne?! Lepakolja a szabad székre, majd kihúzza a Seannal szemköztit, s oda ül le. Bár úgy gondolja, fel van jogosulva rá, fél úton megtorpan egy pillanatra, de végül is leül. Felkönyököl az asztalra, persze csak miután meggyőződött arról, hogy nem könyököl bele semmibe.

- Ezek szerint nem csak rám nem kíváncsiak az otthoniak annyira, hogy értem jöjjenek… - ugyan sosem látta, hogy mardekárosért bárki is ott toporgott volna az állomáson. A megjegyzés ettől függetlenül is nem kis öngól, és ez hamarosan neki is leesik. Hálás lenne most egy visszatekerő gombért, mint ami a walkmanjén is van. Vagy ha úgy bújhatna el a kezei mögé, akár az asztal alá, hogy ezt senki nem veszi észre.

[.-= Csedári =-.]

.-= Csedári =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Közeledik.
Falatozom.
Az igencsak nagy szendvicsbe való bele-beleharapás közben szemmel követtem az érkező hugrabugos útját az asztalok labirintusában . Úgy festett, nem igazán szeretné, ha a tekintetünk idejekorán találkozna… sikerült leszűrni abból, hogy helyettem vagy a furcsa cipője orrát, vagy pedig az asztalom valamelyik pontját bámulta. Amiből természetesen következett az is, hogy még mindig furcsán érzi magát az utolsó találkozás óta… legalább erre is megkaptam a választ, nem kellett addig várnom, míg az első szavak elcsattannak közöttünk. Könnyebb neki is, és nekem is, mert tudom, hogyan és miként álljak a helyzethez, mi az, amit szabad, és mi az, amit nem. Attól már réges-régen távol álltam, hogy majd szívom a vérét, az a szakasz lezárult, ez már egy teljesen más dolog. Magam sem értem az okokat, de elkezdte kiérdemelni a bizalmat… mégis, az a bizonyos én, ami mindig készen állt a kitörésre, továbbra is makacs üvöltéssel hallatta magát, és követelte, legyek elutasító és ne engedjem közelebb, nem szabad, veszélyes, a tűzzel játszom. Nem tudom, mondhattam-e már, hogy a barátom, erős kifejezés, de valami biztosan… egy tipikus borjúarcú, nőnemű háztársamnál határozottan több, jóval. Azt a billogot maga mögött hagyta, és ahol most állt, onnan legfeljebb egy apró pontnak festett csak a szemében. Amikor az öreg mellett is elhaladt, sandán bámultam, kíváncsi voltam a vén szarosnak lesz-e hozzáfűznivalója a dologhoz… mivel azonban a kárálás elmaradt, éltem a gyanúperrel, hogy bizony a szivar feladta a harcot ellenem, a mások által nem látott fenyegetőzés megtette a hatását.
Megérkezett.
Köszönt.

A köszöntés és az étvágyat között valahol letettem a burgert az asztalra, amiből még mindig jókora darab éktelenkedett, mintha soha nem akart volna elfogyni. Ezalatt volt ideje a hugrásnak is levennie a kabátot… mielőtt leülhetett volna, vettem a fáradtságot és felemelkedtem a székemről, mert igen, aki megérdemli annak jár az etikett ezen formája is.
- Szia!
Annak ellenére, hogy parasztnak billogoz a nép, érdekes módon jobban mennek az írott és íratlan szabályok is, mint sokaknak. Persze, nem kell mindenkinek ezt tudnia, meg, egy idióta előtt minek fárasszam magam. Miután Shay helyet foglalt a velem szemközti széken, ismét visszaheveredtem, azonban most eltekintve a kényelemtől, nem vetettem meg a hátam. Két könyököm az asztal lapjára került, és ismét csak a tenyeremben termett a Tom által hosszas percekkel ezelőtt elkészített murtlap matéria megmaradt harmada. Nem haraptam bele, hűvös és kimért tekintettel mértem végig a lány arcát a mondatát követően. Az egyik felem korholt, hogy miért nem vágom a szemébe, a szüleimet a legszívesebben karóba húznám, utána pedig elégetném. A húsuk pedig mehetne a dögevőknek, vagy legalábbis ami marad belőlük… Cedrah meg, soha nem arról volt híres, hogy afféle kiváltságokkal illessen engem, eljön értem.
- Cedrah elutazott!
Válaszoltam a már általa is jól megszokott semleges és üres hangnemben, majd haraptam egy falatot. A lenyelését követően folytattam csak.
- A fenyegetés…
Itt vártam pár másodpercet, hogy biztos legyen, arra asszociál, amire kell, és nem valami egészen másra.
- … nem neked szólt, hanem a vén szivarnak, aki belém kötött az érkezésemet követően.
Nem böktem rá a fejemmel az illetőre, mert egyrészt, már lezártam a témát, másrészt, nem igazán hittem, hogy Shayt érdekelné az eset. Ezzel azonban jelezni óhajtottam neki, hogy láttam a fintort, amit még a pultnál produkált mással szembeni gyilkos hajlamom kifejezése után.
- Ezek szerint, akárcsak annak idején, most is a szüleidre fogunk várni.
Halvány mosollyal toldottam meg a mondatot, éreztem rajta a feszültséget, meg persze a helyzettel szembeni tehetetlenséget is. Szerettem, ha a környezetemben feszélyezettek az emberek miattam… de ez egészen más volt.
- Mikor érkeznek?
Tettem fel a kérdést, most azonban a hangszín meglehetősen sejtelmesre sikeredett, ami arra engedett következtetni, nem csak időhúzónak szántam, sokkal inkább okkal érkezett.

[- Óh, köszönöm... -]

Sonka, a sejtelmes


Valóban elkerüli egyelőre a kék szempárt, valahogy nem hiszi, hogy azok most besegítenének neki a közlekedésben. Talán elnézhető ez neki, ha lenne valami alternatív útvonal, vagy mondjuk mindenki megígérné neki, hogy nem mozdul a helyéről, de még csak meg sem szólal, akkor talán bepróbálkozna vele. Mivel azonban semmi ilyen nem történik, marad a biztonságosnak vélt megoldás. Utóbb gratulálhat magának, hiszen sikeresen megoldotta az átkelést.
Érdekes percek az elsők, amennyire kerülte eddig a pillantását, úgy keresi most a kékeket, s miközben vetkőzik is többször rásandít. Talán pont ezért bénázik az egyik gombbal. Nem könnyű, ez tény, de hé az élet megy tovább, ezt mondogatja ő is magának mindig. Nyugtató szavak helyett azonban a felsülés képei vannak a fejében, ami nem segít az ellazulásban.
Meglepetten rándul össze, amikor Sean felemelkedik a helyéről. Nem rémüldözik most, de azért a pulzusa kicsit megemelkedik. Akkor mosolyodik csak el, amikor leesik neki, hogy mi a szándéka.
- Óh, köszönöm... - hirtelenjében nem tudja hova tenni a gesztust, természetesen jól esik neki, csak váratlan volt, ezért még némileg emésztgetnie kell. A bazsalygás és kellemes hangulata meg van alapozva. Lábait az asztal alatt keresztezi, ehhez kicsit ki is kell fordulnia, de ettől függetlenül könyököl, amíg meg nem kapja a rendelését.

Talán valahol várta a repostot, hogy a másik gúnyos vigyorgások közepette vág vissza valamivel, de az nem érkezik. Hát még sem sült el olyan rosszul, mint gondolta. Megkönnyebbülten sóhajt fel, hogy a körülményekhez képest sikeresen vette az első akadályt, s innen már képes legalább lenyugodni. Tudatosan nem a "szülők" megnevezést használta, mert bár többnyire tényleg ketyósmód viselkedik, azért figyel és a fontosabb dolgokat meg is jegyzi. Anno túlélési célzattal jegyezte meg a mardis szüleivel kapcsolatos infókat, hogy ne tenyereljen semmi veszélyes témába, mert ahhoz bizony érzéke van. Szereti cukkolni, de azért van egy határ.
- Cedrah? - kérdez vissza értetlenül. - Ó, jah, Lupen Prof - számára szokatlan, hogy egy tanárát a keresztnevén szólítja egy társa. Már annyi ideje szólongatja a tanerőket vezetéknéven, hogy olykor el is felejti, hogy nekik is van másik. Elhúzza a száját az infora, mivel ez nem hangzik túl jól. Nem kíváncsiskodik, mivel a további dolgok már nem is tartoznának rá. Így azonban az ünnepek közeledtével kissé riasztó arra gondolni, hogy egyedül lesz.
- Akkor egyedül karácsonyozol? - kérdezi óvatosan, nem tudja, lehet a Professzor nem is lesz addig távol, vagy még egy rakás más lehetőség is lehet. De mivel a lánynak egyik kedvenc ünnepe, így talán nem meglepő, hogy ezt előbb jut eszébe megkérdezni, minthogy mikor tér haza a gyámja. Szemöldökei továbbra is összevonva és komoly arccal rágcsálja a szája szélét.

Nem fordul hátra, nem ellenőrzi a fenyegetés igazi célpontját, neki bőven elég, hogy nem neki szólt. Tekintete azért tükröz némi aggodalmat, amikor meghallja, hogy belekötöttek. Néhány pillanatig fürkészi, mintha keresné a fizikai nyomait a kötekedésnek, de inkább csak nem tudja mit mondjon. Végül is halványan elmosolyodik...
- Tudtam én... - egy nagy frászt, de mit válaszolhatott volna? Nem akar túl látványos megkönnyebbülést produkálni. - ...mondjuk én biztosan fülem-farkam behúzva sunnyognék odébb, ha belém kötnének... - persze tudja, hogy ez kvázi lehetetlen, volt már alkalma elszenvedni Roxmortsban egy hasonlót. Ott is csak az volt a mázlija, hogy egy Rend-tag épp arra járt.
Most mégis elnéz hátra, s ha már így tesz szemügyre veszi az említett figurát is, de igazából Tom érkezését várja, aki már csak pár lépésre van tőlük. Kezeit elhúzza az asztalról, hogy a poharat és a tányért le tudja tenni. Épp jókor, már épp kezdett éhen halni.
- Köszönöm - duplán hálás, amiért fáradt vele az öreg, s ismét bepróbálkozik felé egy mosollyal, de a kocsmáros olyan rövid úton fordít hátat nekik, amilyen gyorsan tud. Már a kaja látványa is üdítően hat rá, gyomra vágyakozva kordul meg, de még mindig nem kezd el enni. Kezét megtörölgeti a nadrágjában, de ettől sem lesz tiszta érzése. Így járt, legközelebb valami kés-villás kaját rendel.

Tekintete a szendvicsekről Seanra ugrik, s megállapítására elmosolyodik, de megingatja fejét. Nem egészen ez most a helyzet, és valahol mégis.
- Nem egészen. Vagyis... - a kérdés könnyít a helyzetén, a hangsúly valahogy elkerüli a figyelmét, épp a gondolatait próbálja összeszedni. Gyors pillantást vet órájára... - ...konkrétat nem mondtak, de valamikor holnap délelőtt. Öcsém sajna elég beteg lett, majd holnap próbálnak meg eljönni, ha nem tudnak, akkor én megyek, valahogy - nem igazán örülne most a vonatozásnak, itt a környéken meg nem nagyon van ismerős, akihez mehetne, hogy aztán esetleg hazahoppanáljanak vele. Ezek ők. Semmi sincs előre megszervezve, ahogy esik úgy puffan. Nem is sportolók lennének, ha nem így lenne.
- Neked mi a terv? - érdeklődik viszont, s végre összeszedi magát, hogy a pipihúsos szendvicsét kézbe vegye és el is kezdje enni. Valami érdekfeszítő programra számít, elvégre nincs, aki megszabja Sonkácskának, mikor menjen haza, vagy ki tudja.

[.-= Annak, akiben a szén is gyémánttá változik =-.]

.-= Annak, akiben a szén is gyémánttá változik =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Érezhető.
A feszültsége.
Szinte tapintható is a levegőben az a kis vibrálás, ami belőle árad, egyszerűen még nem oldódott fel kellőképpen annyira, hogy teljesen elengedhesse magát, ahogyan azt pedig általánosságban véve szokta. Hiányoznak az apró kis szurkálások, a kihagyhatatlan lecsapások egy-egy magas labdakor. Valamilyen szinten érthető, hiszen egy normális ember általában így reagál a dologra… na ebből is látszik az én kellemes kis degenerációm. Egyszerűen nem zavar - de mivel neki, ha jelenleg szenet dugnánk a fenekébe, az gyémánttá változna -, próbálkozom nem túl nyersnek és rámenősnek lenni, amilyen a természetes énem. Miután leesett neki, hogy Cedrah alatt az idegbeteg alkímiatanárt értettem, továbbfűzte a gondolatmenetet egy fanyal fintorral itatva.
- Egyedül karácsonyozom, visszatérése az első órája előtti napra datálandó.
Számára lehetséges, hogy elképzelhetetlen a karácsony egyedül, de én tökéletesen megleszek a hatalmas kúria falai között, és teszem a dolgomat majdan, amely nem fog másból állni, mint egy kiadós vacsorából, meg a szolganépek ugráltatásából. Bár, mivel semmi kedvem azoknak a majmoknak a nyavalygását sem hallgatni, valószínűsíthetően az esti órákat már gyakorlással fogom tölteni az alagsori edzőteremben.
- Nem kell a sajnálat! Inkább hat siránkozó…
Itt elakadt egy pillanatra a szavam, és kerestem, hogyan pótolhatnám a büdös rabszolga kifejezést a számára is emészthető formában.
- … cseléd, mint több száz rikácsoló…
Újra egy elakadás a kurva szó helyettesítésének elmélkedése végett, ennél azonban már halovány mosolyra húzódott a szám. Ebből is látszott, hogy legbelülről jött a válasz, nem sokat gondolkodtam a kibökésén… nem is szokásom.
- … lotyó, meg persze a puhapöcsűek.
Vérmes igazság, sokkal jobban szeretem bambulni a szobám falait tanulás közben otthon, sem, mint az iskolában. Sokkal nagyobb kedvem van sétálni a kies folyosókon, vagy a hatalmas kertben a kúria mögött. A továbbfűzött gondolatmenetem, mely szerint nem neki szólt a gyilkos jelzés, megkönnyebbült. Ismerhetne már annyira, ha ilyen szándékom lenne felé, már nem biztos, hogy itt üldögélne… vagy, ha igen, akkor a tömeg nem zavarna abban, hogy cselekedjek. Erre utoljára akkor volt kilátás, amikor a Fúriánál megismerkedtünk… ott bizony levertem volna neki egy tenyeres-talpast, hogy szedje össze magát… bár a végére kihúzta a beszélgetést és a megítélését is a béka picsája alól.
- Nem vagyok az a típus, aki meghunyászkodik.
Ennél többet nem szerettem volna mondani azon okfejtésére, hogy ő bizony fülét és farkát is behúzva oldalogna odébb. Különbözőek vagyunk, nálam nem számít a testsúly, a kor, sőt, olykor még a nem sem… ha kell, akkor ököllel, ha kell pálcával, ha pedig nehezebb súlycsoporttal állok szembe, akkor minden kézbe kerülő tárggyal, de védem az igazam.
Az étele.
Tom.

Az öreg kihozta az ételét, nekem bezzeg meg kellett várnom a pultnál, hogy megkaphassam, mert esze ágában sem lett volna keresztülvágni csak miattam a tömegen. Ahogyan odaért, megrázva a fejem fintorodtam el… válasz nem érkezett rá szavak formájában, csak egy válaszfintor, hogy egálban legyünk. Így már sok – egy a javamra, persze nem számolom, de valahogy ennek a környékén lehetünk. A falatozás megkezdését követően aztán Shay nekilátott a duruzsolásnak, mintha kissé oldottabb lett volna. Elgondolkodtam rajta, hogy nem ártana neki egy jó erős lángnyelv, de ki tudja, azt mégsem akarom, hogy kiüsse magát… csak legyen kicsit nyugodtabb, kihullhatna a zabszem a segglyukából.
- Ehhh…
Nem stílusom a nyálas édelgős szaftos beszélgetés, de a szükség nagy úr.
- … súlyos, vagy… ?
Nem fejeztem be a mondatot, majd ő maga, jobb lesz úgy.

Válasz.
Biccentés.
Ezzel is jeleztem, hogy megértettem a testvére helyzetét, viszont a ma estét nem óhajtottam efféle dolgokkal tölteni… mármint, sajnálkozással, meg siránkozással. Elnyelve a burger utolsó falatját leöblítettem a maradék sörömmel, majd a kapott szalvétaszerű undormányban megtöröltem az arcomat.
- Terv?
Tettem fel a kérdést, miközben a noha már koszos, mégis élére hajtogatott szájtörlő a tányérra került.
- Nincs terv, egyszerűen csak gyűlölöm a tömeget.
Eléggé erős volt a hangszín ahhoz, ha valaki akarja, akkor meghallja. Felkeltem az asztaltól, majd megemeltem a kabátomat is… ráadásul nem hazudtam, tényleg utálom a tömeget, teljes szívemből.
- Nomeg, ha nem akarsz belekeveredni egy jó kis kocsmai verekedésbe, akkor velem tartasz.
Nem mintha nekem ellenemre lett volna a fáradt gőz kieresztése, de mivel társaságom adódott, mégsem maradhattam itt csak azért. Két lépést tettem a pult felé, majd megfordultam és haloványan elmosolyodtam.
- Egy üveg mézsör, egy üveg gyömbéres vajsör, a szobám, a terasz, a hold. Te majd mondod a magadét, én pedig epésen, ahogyan szoktam, kontrázok.
Megindultam ismét a pult felé lerendelni az elhangzottakat, de még a vállam felett azért hátraszúrtam.
- Ne számíts kegyelemre.
Az öreg mellett - aki korábban beszólt – elhaladva tenyérrel megpakosltam a fejebúbja kopasz területét, hadd főjön a levében a trottyos.
Rendelés.
Vártam.

[- Ez is egy érv az otthon ünneplés mellett. Bár… nálunk szerencsére nincs siránkozás. Leszámítva a nagyit, aki nem győz hüledezni, hogy mennyit nőttem… -]

Mr. Surprise



Szemöldökeit összevonva emésztgeti a szavakat. Talán tényleg szánakozóra sikeredett pillantása, de nem akarta sajnálni a srácot. Nagyon. Már késő lenne bármit is tennie, az ellenkezéssel meg csak lebuktatná magát. Az Alkímia proffal kapcsolatos információt megjegyzi, gőze sincs miért, a megjegyzéseket pedig igyekszik mosollyal feldolgozni. Egy pillanatra felsejlik benne a kérdés, hogy miért kellene több száz ilyen-olyan emberkével ünnepelni, de aztán leesik neki, hogy ilyen címen iskolatársaikat érti. Mosolygós fintorral jutalmazza a megnevezést, bár ha jobban meggondolja, nem is áll olyan távol a valóságtól.
- Ez is egy érv az otthon ünneplés mellett. Bár… nálunk szerencsére nincs siránkozás. Leszámítva a nagyit, aki nem győz hüledezni, hogy mennyit nőttem… - inkább nem akaszkodik fent a különböző megjegyzéseken, mindenkinek megvan a saját otthoni közege, de azért kíváncsi lenne rá, hogy miért siránkoznak azok a cselédek.
A karácsony téma egyelőre kilőve, talán később mesél valami nagyon nem érdekeset saját otthoni szünidejéről, de egyelőre nem tartja annyira vészesnek a társalgást, hogy ilyesmivel kelljen untatnia Blainet.

Minden egyszerűbb és könnyebb volna, ha mindent tudna, ha mindent látna, és úgy ismerné a mardekárost, mint a saját tenyerét. Akkor könnyen megfejthetné a várható viselkedését és talán hátradőlhetne, mert nem tudna neki meglepetést okozni. Nem lennének váratlanok a kihátráló manőverek, sőt nem is lennének egyáltalán ilyenek, mert akkor tudná, hogy mit tegyen és mit ne. Sajnos azonban nincs megáldva szuper látással, hogy a szemét szúró kékes cigaretta és egyéb dohányfüsttől a félhomályból activityző srác szemeit is tökéletesen lássa. Sajnos csak kviddicsesek a szülei, nem vámpírok. Bár ezt egyáltalán nem sajnálja annyira.
Ha azonban minden képessége meglenne és mindent tudna a másikról, akkor már egyáltalán nem is lenne oka beszélgetni vele. Kiveszne az az érdeklődés, amellyel viseltet irányába, hogy felfedezze, megismerje. Tény, gondolhatott volna rá, ha valóban neki szánta volna jelzést, annak lenne valami kifejezett oka. De nem gondolt ilyesmire. Nem gondolt arra, hogy ő tulajdonképpen ismeri Blaine-t annyira, hogy ha baja van, azt nem rejti véka alá.
- Nem, te nem vagy az a fajta… - támasztja alá kevés tapasztalatával a mardis állítását. Ezt legalább ő is tudja. Megmosolyogtatja a dolog, maga sem tudja, miért.

~ Végre… ~ lehet csak az éhség volt az, amitől ennyire elhatalmasodott rajta az idegesség. Már az első falatokat követően sokkal jobb a közérzete, s a szavak is könnyebben csusszannak ki a száján. És a vajsör is meghozza áldásos hatását. Van abban az italban valami, ami miatt az ember sokkal jobban tudja érezni magát. A kérdést rágás közben kapja, így míg el nem tünteti a falatot, összeszedi a választ.
- Igazság szerint, nem nagyon tudom, mi a helyzet – egy pillanatra elbizonytalanodik, hogy esetleg Seant érdeklik-e részletek, s bár nincs erről meggyőzve, mégis folytatja. – Néhány hete valami megcsípte, marta, nem tudták megmondani, ahogyan azt sem, hogy mégis mi volt az. Ő sem tudja, mi történt, a vonaton kaptam a levelet, hogy nem tudnak értem jönni ma. A holnapot sem mondták biztosra… - és nagyjából minden biztosat elmondott. Szülei sem nyilatkoztak túl bőven erről, a folyamatos levélellenőrzések miatt, nem mentek bele a dolgok részletezésébe.  Sóhajt egy nagyot, amolyan ez van tartalommal. Nem gondolkodik a holnapról, hogy majd hova megy, mit csinál, majd kitalálnak valamit. Lassan a szendvicse háromnegyede is elfogy már, nem az a sokat nyammogó típus.

Némán ellenkező zöldekkel nézi végig, ahogyan Sean elkezd szedelőzködni, minden egyes mozdulata ellen úgy tiltakozik fejben, ahogyan csak tud, de egy szót sem szól. Valóban tömeg van, és valóban elég kellemetlen itt lenni ennyi szakadt ember között. Mosolyt erőltet arcára, de megszólalni nem igazán tud.
-…akkor velem tartasz. – meglepődik, az nem kifejezés. Naugye, hogy mennyivel unalmasabb lenne, ha ismerné minden várható mozdulatát? Most nem vörösödne el megint, és az erőltetett mosolyát sem váltaná fel az igazi.
- Hmhm… - vigyorog mint a tejbetök – csábító… - kicsit, mintha meg is csillannának zöldjei. Vár még egy pillanatot, amikor meghallja Sean leginkább hívogató szavait. – Helyes - Mivel a mardis nem vár rá, nem tud neki reagálni, de magában azért fellélegez. Van, amiről nem szívesen mondana le akkor sem, ha ő lenne a legjobb barátja. Mivel háttal van mindennek, nem látja a fejütögetést.
Szélesen elvigyorodik a fenyítésre, gyorsan felhörpinti maradék vajsörének egy részét, majd feláll és ő is magához veszi kabátját és fülesét. Már most magabiztosabban lépked az asztalok között, de az öreg, aki az előbb Sean elé tolta ki a székét, most vele teszi ugyanezt. Első meglepetésében azt sem tudja, mit csináljon. Hátrál néhány lépést és reflexből bocsánatot is kér, pedig ő aztán nem csinált semmit. Ijedten tekint a vigyorgó férfira, aki szemmel láthatóan nagyon is élvezi, hogy ráijeszthet a leányzóra.
- Elnézést! De átengedne? – kérdezi, mintha nem is venné kötekedésnek a szituációt. A férfi megmozdulásán néhányan jót mulatnak, hát még a válaszán.
- Hogyne, kisanyám! – s hátradőlve mutatja, hogy ha akar, az ölén keresztül átmászhat. Azt lesheti, de akkor mi a fenét csináljon?!

[.-= Annak, akit mindig kiszúr a tömeg =-.]

.-= Annak, akit mindig kiszúr a tömeg =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Nem igazán szívlelem azokat a beszélgetéseket, ahol a család körül forognak a gondolatok. Jobbára azért, mert noha nem vagyok az a típus, akinek hamar fel lehet borzolni az idegeit, ez a téma bizony egy eléggé érzékeny pont. Mind az apámnak nevezet szarkupac miatt, mind pedig az anyámnak nevezett ribanc végett. Aztán ott van David… jobb nem feszegetni, a végén valóban ki kell engednem a fáradt gőzt. Persze éppen alkalmas helyen vagyunk, esténként azért már szoktak itt érdekes dolgok folyni. Tény, Tom mindent megtesz a rendbontó egyedek eltávolításának érdekében, azért olykor csak nem sikerül neki… arra viszont mindenképpen ügyelni kell, hogy mint tanuló, ne legyen akkora a probléma, ami miatt eltanácsolhatnak. Bár, ha valaki képes annyira felbaszni idegileg, akkor már ez sem szokott szempont lenni. Félretessékelve az ide nem illő gondolatokat hallgattam végig a testvéréről szóló történetet, valamint a tényt, legjobb esetben is csak holnap érkeznek érte a szülei, ha egyáltalán érkeznek. Mindeközben a hugrás úgy tüntette el a szendvicsét, mint valami hiperaktív konyhamalac… fér bele rendesen, a kis beles… alkalomadtán ezt biztosan felrovom majd neki. A pult felé indulást követően még láttam a vöröslő arcot, ahogyan visszanéztem. Megrázva a fejem fordultam el és folytattam a monológot… el kellett könyvelnem magamban, hogy noha visszafogottak a szavaim, azért még így is ütnek… ez valami adottság, vagy a fene sem tudja.

A pult.
Tom.
Végigrágva magam a dohány általi undorítóan büdös ködfelhőn, meg persze a fószeren, a pult elé érkeztem. Négy-öt férfi üldögélt ott, kedélyesen beszélgetve, nem igazán akartam őket zavarni, semmi rosszat nem tettek, így melléjük lépve intettem a korosodó felszolgáló felé. Tom természetesen, ahogyan mindig is fogadni szokott, legyintett egyet felém, majd fintorok közepette, és persze a mirabo csigánál is lassabban araszolt oda hozzám.
- Két üveg mézsör, két üveg gyömbéres vajsör!
A rendelés leadását követően az öreg megfordult, majd a megbűvölt polcok egyikéről levett két barnás színű üveget, míg egy másikról két sárgásat. A söntésre rakva azokat motyorogta el az orra alatt az árat, amely természetesen a zsebemből a kezébe vándorolt. Mielőtt megemeltem volna a rendelések tárgyait, a zsibongó tömeg vontatott monoton hangjából egy igencsak ismerős tűnt ki, éppen elnézést habogva, és utat kérve magának. Meg sem fordultam, úgy ráztam meg a fejem… nem is Shaelynnről lenne szó, ha cirka fél másodperc alatt ne szúrná ki őt valaki… egy sóhaj kíséretében fordultam meg, két könyökömmel megtámasztva a pultot. Pár pillanat kellett, amíg végigtekintettem a helyiségen, meg persze felmértem az inzultálókat. Korosodó férfiakból állt az ötfős csapat, ráadásképpen már kellőképpen bódult állapotban lehettek a mozgásuk és beszédük alapján. Ellöktem magam a söntéstől, majd lassú léptekkel indultam meg az irányukba. Még hallottam mögöttem a tulaj mogorva megjegyzését, miszerint ha balhé lesz, kirak és alszok, ahol akarok. Nem bólintottam, mert tisztában voltam vele, úgysem fog ilyet tenni… ha mégis… van ez így.
A szék.
Az öreg.

Mire odaértem a kis csoportosuláshoz páran elhallgattak az eddig nevetők közül, és kissé feljebb csúsztak a székeiken. Voltak olyanok, akik oda is kiabáltak az asztaltársaságnak, hogy ne legyenek már bunkók, elvégre egy fiatal lányról van szó… míg mások szimpatizáltak a rendbontókkal. Lehajoltam, majd balommal átkaroltam az idős férfit… úgy, hogy a hüvelykujjam elől a kulcs csontja feletti hússzövetbe, míg további négy ujjam a hátán a lapocka felettibe mélyedjenek. Nem szorítottam, így jelenleg nem fájt neki, csak éreztette volna, ezt ő sem szeretné végigcsinálni. A többieket bámulva, szólaltam meg egyelőre nyugalmas hangon, ügyelve, hogy a szám az öreg füle mellett legyen mindvégig… mégis olyan hangszínt megütve, hogy az asztal körött tespedők is hallhassanak mindent. Szinte biztosra vettem, hogy Shay is fülelni fog, de nem zavart. Jobb, ha tisztában van vele, hogy ilyen is tudok lenni, ha a szükség hozza.
- Most át fogod engedni a hölgyet…
Ez azt hiszem evidens volt az ismeretlen, korosodó részeg számára, de nem akartam semmit a véletlenre bízni.
- … aztán bocsánatot kérsz tőle…
Azt hiszem nem kértem túlzottan sokat, csak azt, hogy viselkedjen emberként, és lehetőség szerint szedje össze magát, ne legyen ekkora hulladék. A különben elvágom a torkod mottó most kimaradt, nem volt még annyira súlyos a helyzet. Nem óhajtottam verekedést kezdeményezni, amíg igazi szükség nincs rá, elvégre pár idős fasz nem jelent kihívást… ha pedig kihívás nincs, akkor hol marad az élvezet. Elengedtem az illetőt, de azért, hogy megalázva érezze magát, pár kisebb tenyerest mértem a tarkójára.

Annak, akit magával ránt



Majd talán idővel sikerül kitanulnia, hogy a többiek ócsárlásán kívül milyen témákkal lehet előhozakodni Blanie jelenlétében, csak talán ahhoz az is kellene, hogy ne kéthavonta beszélgessenek. Egyelőre azonban nincs mit tenni, a nem erőszak a cocagyilok elvet követi és ha a sors úgy adja, akkor a srác társaságába fúrja magát, mint mondjuk ma is. Addig viszont lehet számítani tőle necces témaválasztásokra, mert van érzéke, hogyan kell beletenyerelni az érzékeny pontokba, és itt most nem arra van gondolva.
Valamelyest könnyít a helyzetén, hogy beszélhet, s bár reakciót nem kap rá, azért úgy gondolja, hogy talán nem csinált hülyeséget azzal, hogy az öccse nyavalyájáról. De ki tudja, néha azért fohászkodik azért a szuper képességért.
Valóban nem egy lassú evő, az italát is csak akkor nem hörpinti fel egy szuszra, amikor van a társaságában valaki, ez alól természetesen a nagytermi étkezések kivételt képeznek. Ilyen, nem emlékszik tökéletesen, de talán mindig ilyen volt, talán ezzel ki lehet békülni. Vannak ennél rosszabb tulajdonságai.

Ha nem lenne ilyen szorult a helyzete, most elvigyorodna azon, amit korábban Sean vágott a fejéhez megjelenésével kapcsolatosan. Feltűnési viszketegségben szenvedő flúgos, aki mindenkinek szemet szúr. Ezt mindig is kétségbe vonta, de be kell látnia, főleg az utóbbi fél évben, hogy kevés nyugta van. Hol iskolatársai gyötrik, hol egy-egy tanár hegyeződik ki rá, és most itt van ez a kopaszodó öreg fazon, aki talán helyes visszavágásnak találta a vele való szórakozást Seannal szemben. Ahhoz képest, hogy az agya nagy valószínűséggel lángnyelvben ázik, meg kell hagyni, nem hoz rossz döntést.
Shay természetesen zavarban van, s a hirtelen helyzettől azt sem tudja, mit tegyen. Mosolyog kínjában, mert nem igazán tudja elhinni, hogy már megint vele történik valami, amikor néhány perccel ezelőtt még ő akarta ezt vicceskedve megjegyezni a mardekárosnak. Most meg ő markolássza izzadó tenyérrel a kabátját és pislog körbe valami lehetőség után. Sean tekintetét azonban minden áron megpróbálja kerülni, nem igazán szeretne segítségért könyörögni, pedig tulajdonképpen ez az egyetlen lehetősége, de előbb rágná le a kezét, minthogy meg is tegye. Végérvényesen beégne. Bár… lehet még ennél is jobban?
- Hát ez nagyon vicces, de most már átmennék…. – idegesen markol rá kabátja szövetére, de talán a másodperc egy tört részéig még reménykedik abban, hogy ennyi is elég lehet. Most azonban a mosoly nem hozza meg a várt eredményt.
- Óh, hát az mindjárt más.. – röhög teleszájjal a férfi, nem zavartatva magát, hogy fogait simán be lehetne adni a zaciba, olyan sárgák. Tesz egy olyan bemozdulást, mintha felállni szándékozna, de természetesen csak „ijesztget”. Ezen megmozdulása asztaltársaiból heves hahotát vált ki, s persze mind a lányt tüntetik ki figyelmükkel. Gyomra görcsbe rándul a reakcióra, de már épp mondana valamit, aminek tulajdonképpen semmi értelme nem lenne, amikor feltekintve meglátja a mardis fejét a férfié mellett.
- Ne…! – tulajdonképpen csak egyetlen dolog miatt nem szeretné, hogy Sean közbeavatkozzon, és az sem más, minthogy nem akarja, hogy baja essen. Le van bukva. Ilyen ez.
Dermedten figyeli az eseményeket, most már leginkább levegőt sem mer venni, nehogy azzal is tovább súlyosbítsa a helyzetet. Körbenéz, elég sokan figyelik a purparlét, s szemmel látható, hogy sokan foglaltak állást már most a témában. Újra a párosra néz, de nem sok mindent hall a morajlásoktól. Tekintete a székre ugrik, talán egy gondolatnyi ideig felmerül benne, hogy ha észrevétlenül megsértené a széket, s az összetörne, akkor akár át is tudná ugrani, de ez a következő pillanatban már erre így semmi szüksége.
- Állítsd le magad, Öcsi, mert nagyon megbánod! - hirtelen az előbb szuggerált szék a térdeinek ütközik, a férfi pedig már talpon és néhány lépés hátrálásra készteti a srácot egy gyomorra mért könyökössel. Ez utóbbit Shay nem látja, de nem is fontos már. Combizmai megfeszülnek, mivel eddig szinte sóbálvánnyá voltak dermedve, most kellemetlenül esik nekik a mozgás. Mivel a szék nem blokkolja már az utat, a férfi pedig így álltában és mivel Sean felé fordul kezeit ökölbe szorítva hagy elég helyet neki a kilógáshoz. A biztonság kedvéért  összehúzza magát, mivel nem látja közben mi zajlik, köszönhetően annak, hogy szemeit erre a néhány pillanatra becsukja. Némán fohászkodik gyenge kis manővere sikeréért. Út közben levert talán két üres üveget, de ezzel most vajmi keveset törődik, a negyedik lépés után reménykedve a végleges szabadságban nyitja ki szemeit és tekint oldalra. Lassított felvételben talán még lehetne a különböző grimaszait, és azt az átmeneti megkönnyebbülést, mely aztán gyorsan alábbhagy.

A kopaszodó varázsló még nem rántott pálcát, ez talán egy jel, hogy még ad egy esélyt a távozásra és még mielőtt végérvényesen elszabadulna a pokol, jéghideg ujjait Sean kézfejére zárja, és elkezdi húzni a pult felé.
- Hé, hagyd, menjünk! – duruzsolja közvetlen közeléből, s mondogatná még, hogy már nincs értelme balhézni, de egyelőre megadja az esélyt Seannak, hogy lerázza magáról és belátása szerint cselekedjen. A szíve még mindig a torkában dobog, észre sem veszi, hogy a megragadott kezet szorongatja lassan elfehéredő ujjakkal.

[.-= Annak, akit másodsszor húzok ki a csávából =-.]

.-= Annak, akit másodsszor húzok ki a csávából =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Valahonnan Shay irányából még mintha érkezett volna egy elhaló ne szócska, minden bizonnyal kérlelvén, még véletlenül se csináljak meggondolatlanságot. De bevallom őszintén, a helyzet maga kívánta az odafigyelést, és oda is szerettem volna figyelni rá. Ennek fényében nem törődtem a foszlánnyal, bízva abban, a hugrás nem veszi majd zokon, amiért most előnyben részesítettem az idegen illetőt, természetesen az ő védelme érdekében. Az ember soha nem lehetett eléggé óvatos, én pedig tipikusan olyan voltam, aki szereti a kezében tartani az irányítást… néha engedve egy kicsit a másiknak, hadd higgye, kontroll alatt tart mindent… aztán olyan keményen visszavágva, hogy talán az élettől is elmenjen a kedve. Mert ha egyszer valaki egy kesztyűvel pofon vág, még ha képzeletbeli is, azt nem felvenni, és visszacsapni vele gyávaság. Én pedig azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, nem voltam éppen egy beszari alak. Cedrah szívta már eleget a vérem, hogy egy ilyen apróságon ne akadjak fent, mint a jelenlegi, és hasonló állapotok.

A szék.
Ütés.
Az öreg, ahogyan felkelt, azzal a lendülettel tolta ki maga alól a széket… viszont a lendületét már nem tudta átvinni az ütésbe is, legnagyobb pechére. Az alkohol csúnya játékot képes űzni az emberrel. A bódult állapot többek között csökkenti az ítélőképességet, tompítja a fájdalomküszöböt, de erős kihatással van az egyensúlyra is. Ennek fényében a könyökös inkább csak taszító erejű volt, amelynek hatását nem igazán éreztem, mindenesetre két apró lépést hátráltam, hogy meglegyen a felkészülési idő számomra a csúnya visszavágás előtt. A színjátéknak tökéletes alkotóeleme volt ez, a vén szaros most úgy érezhette, nagy dolgot vitt végbe. Szavai is ezt bizonyították, bár a pofájából csak úgy áradt az alkoholszag… még ilyen „távolságból” is éreztem, ezt pedig egy fintorral jutalmaztam. Minthogy ütést kaptam, még akkor is, ha nem különösebben erőset, az unott pofa komorrá vált, a kékek szikrákat szórtak, a maszk egyszeriben vált betegesen pszichopata formátumúvá… a tenyerek pedig ökölbe szorultak. Nyugodt voltam, halálosan, mert tudtam, mit akarok, és hogyan akarom. Másnak biztosan a torkában lett volna egy nagyobb gombóc, az adrenalin szintje pedig az egeket verte volna. Nálam semmi különös folyamat nem játszódott le… csak figyeltem, ahogyan a fószer megpróbál talpon maradni, miközben valamiféle boxolói pozitúrát vett fel.
Shay.
Mellettem.

Farkasszemet néztem azzal a balfasszal, aki kihívta maga ellen a sorsot… addig a hugrásnak volt ideje átkeveredni a széken, és ott teremni mellettem. Hűvös tenyeret éreztem az ökölbe rándult balomon, de nem reagáltam… pedig meg is szólított, kérte, hogy hagyjam annyiban, és álljak tovább. Szerintem tisztában volt vele, hogy ez kivitelezhetetlen, mert egyszerűen a jellememből fakadóan nem hagyom az ilyen dolgokat. A közmondás is úgy tartja, ha megdobnak kővel, szórj crouciot… ha crouciot kapsz, vágj vissza a halálos átokkal. Apró kézmozzanat, éppen csak akkora, hogy a hideg ujjak szorítása engedje a kezem… ezt követően egy gyors és határozott mozdulatsor következett, amely nem irányult másra, mint az egyensúly kibillentésére. Egy lépést tettem előre, mintha ütésre készülnék, hogy az öreg a felsőtestem figyelje… a következő lépésnél a láb erőset lendült, majd kőkeményet landolt… az ő lábfején. Akkora erővel tapostam a kurva lábujjaira, hogy bíztam benne, legalább egy-kettő eltörött, ha nem az összes. A kontra azonban itt nem ért véget, kifordítva törzsemet oldalra a vállammal mellkason kaptam. Így azzal a lendülettel zuhant vissza a székére, amivel felkelt. Az ökölbe szorított kezeimet leengedtem… a jobbat kicsit erőtejesebben, hogy az alkarra erősített pálcám a tenyeremben landoljon. A köcsög nem ordított a fájdalomtól, az agyát egyelőre az alkohol uralta, így az inger tompa semmiségként oszlott szét a hülye fejében. Legalább egy perc kellett, mire feleszmélt, és nyöszörögni kezdett. Szorítottam a pálcát, és azon gondolkodtam, kiosszam-e a cselédeknek szánt croucio adagot… de nem tehettem. Az iskolán kívül tilos volt varázsolni… a kúriában meg másik pálcát használtam, így nem állt fenn a lebukás veszélye.

Pillantás.
Gyilkos.
Az akció villámgyorsan lezajlott, ráadásképpen, mivel a vén geci ütött először, én csak önvédelemből cselekedtem… ez kétségbevonhatatlan, tanúk vannak rá. Mivel láttam, hogy a támadóból lett áldozat nem igazán akar cselekedni, az asztaltársaságára tekintettem.
- Legközelebb nem állok meg!
Jelentettem ki… annyira szívesen levágtam volna a tetves törött, rothadó, minden bizonnyal gombás körmökben végződő ujjait, hogy aztán felfűzzem őket. De nem tehettem meg, ennyi ember előtt nem. Kattogott az agyam, hogy kiviszem valahová, de a szemtanúk számra több tucatra rúgott, elég evidens lett volna, ha a vénség vérezve jön vissza, ki tette. A pálcát nem tettem el, csak leeresztettem, majd Shay felé fordultam.
- Most mehetünk.
A most kicsit nagyobb hangsúlyt kapott, hogy a lány érezze, vele tartottam volna, de akadt itt ez a ki nüansz, amit látnia kellett. Lassú léptekkel indultam meg a pult felé, hogy felmarkoljam a söröket.
Csend.
Nyugalom.

[Dear Hero,]

Dear Hero,


Lefehéredett, hideg ujjai reszketegen kapaszkodnak a mardis öklébe, s ha nem lenne ekkora a feszültség merészségébe még akár bele is pirulna az arca. Azonban ebben a megmozdulásban van némi szándékosság is. Nem, ne értsük félre, nem a pillanatot kihasználva akar élvezkedni, egyszerűen csak úgy gondolja, így valamivel nagyobb sansza van arra, hogy megakadályozza az elkerülhetetlent. Sajnos diplomáciai képességei egy alig hallható csöndes kérésben ki is merülnek, ahogyan sejtette, Sean nem elégszik meg azzal, hogy ő kiszabadult. Valójában ő sem hitte el egy percig sem, hogy majd csak a két szép szeméért, meg, mert ő megkérte, majd csapot-papot otthagy és tesz nagy ívben foltot szenvedett önérzetére. Zöldjeit meresztgetve fürkészi profilját, az öregre és úgy igazából senki másra nem figyel, csak rá. A reakció nem éri váratlanul, az apró moccanás is elég, hogy értse, nem tehet semmit. Lemondóan engedi le saját balját és hátrál néhány lépést, fejét lehajtva, továbbra is idegesen markolászva kezében tartott kabátját. Ajkát rágcsálja idegességében, végül felnéz, amikor Blaine megteszi az első lépését.
Érezni lehet a levegőben, hogy szinte mindenki feszült, mindenki várja mit lép a suhanc, s hogy vajon mit tesz azzal a részeg, öreg fószerral, aki minden valószínűséggel csak szórakozni akart egy keveset a csinos fiatal leányzóval. No, nem mintha ezért annyira sajnálni kellene, de mint tudjuk, az alkohol nagyban befolyásolja az ítélőképességet. Talán le lehetne az egészet ennyivel tudni.
Úgy tűnik azonban, hogy mégsem.

Torkában dobogó szívvel figyeli, ahogyan az öreg fájdalmasan felhördül a lábára mért taposástól, s aztán kezeivel kalimpálva küzd egyensúlya visszanyeréséért, de a gravitáció és a tökéletesen kivitelezett mozdulatsor együttesének köszönhetően elveszti ezt az összecsapást is. A széke, melyre érkezik, szintén megbillen, de nem annyira, hogy azzal is felboruljon. Talán annyira nincs még berúgva, hogy a rá, majd társaira szegeződő pálcát ne ismerje fel. Szemeivel láthatóan próbál fókuszálni, mert amikor a pálca végét nézi, akkor összehúzza szemöldökét, amikor Sean arcát fürkészi, pedig feljebb tolja egészen homloka közepéig, hozzá pedig meresztgeti seszínű szemeit. Szívesen szánná szerencsétlen férfit, mert tulajdonképpen nem tett semmi rosszat, a lélek valahogy nem viszi rá, hogy meg is tegye.
Csöndbe burkolózva toporog még mindig egy helyben, szemei a részeg, annak cimborái és Sean között ugrál, némán fohászkodva, hogy legyen már elég mindenkinek ennyi. Megkönnyebbülten sóhajt fel, amikor végre a mardis leereszti pálcáját, s a lemeredt tömeg tekintetének kereszttüzében végre felé fordul. Arcán nincs mosoly, csak rettenetesen elvörösödik a kék íriszektől, s szégyellősen veszi szemügyre inkább a koszos padlódeszkák közötti vékony hézagokat.

Bólint, s ugyanúgy némán lépked el a pultig a srác nyomában, égő arccal fixírozva mindent, ami úgy térdmagasságig fellelhető a közelben. Szíve még mindig hevesen ver, ahogyan minden porcikája az előbbi akció hatása alatt van. Pedig ő aztán nem csinált semmit, csak csöndben meghúzódott a háttérben, mégis úgy érzi, mintha legalábbis az események sűrűjében lett volna. Sóhajtva dől neki a pult a szélének, fel sem tűnt neki, hogy a rendelt italokat már csak fel kell venni. Ahogy meghallja az üvegek koccanását újra zavarba jön. Ahogyan látja a leeresztett palackokat, feltűnik neki, hogy még mindig négy van, így talán a reménykedéstől megcsillanó szemekkel, halvány mosollyal emeli fel fejét.
- Öhm, még mindig áll a meghívás? – kérdezi némileg rekedt hangon, most tűnik csak fel neki, hogy a torka mennyire kiszáradt.
Amennyiben a válasz igen, úgy felajánlja, hogy átvesz néhányat az üvegek közül, még úgyis, hogy kezei továbbra is kissé remegnek. Ezt követően megindul a lépcsők felé, még mindig keresgélve a szavakat. A köszönöm ott van a nyelve hegyén, természetesen nem hagyná ki, hogy ki is mondhassa, csak az, hogy még mindig csönd van, és a hátán érez legalább öt szempárt, valahogy nem engedi, hogy újra kinyissa a száját. Addig azonban, míg ezen zavaró körülmények ki nem küszöbölődnek, igyekszik csak végtelenül hálásan pillogni és ugyanígy bazsalyogni.  Remélhetőleg nem téveszti ezt össze valami mással, bár úgyis igaza lenne.