Az ivó

[.-= A Szorongónak =-.]

.-= A Szorongónak =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

A pult megközelítése közben a szemem sarkából figyeltem a reakciókat, vissza, arra a bizonyos asztaltársaságra azonban nem tekintettem. A kocsmában lévők megmozdulásaiból, meg persze a hangokból úgyis tudtam volna, ha valamit még akarnak, a pálca ekkor még az ujjaim között pihent. Láttam a szemekben a meglepettséget, ahogyan odafordultam egy-egy korosabb felé, az azonnal elkapta szemeit. A fiatalabbak állták a sarat, némelyik még bólintott is elismerésképpen, mert nem hagytam magam. Soha nem fogom, semmilyen formában… ez vagyok én. Aztán, miután a söntéshez értem, hogy felmarkoljam a megrendelt italokat, Tom hangosan elkurjantotta magát, nem cirkusz, mindenki egy körre a helyiség vendége. Haloványan elmosolyodtam, az öreg értette, hogyan kell oldani a sok alkoholista köcsög lelkének bánatát. Balom mutatóujja a pálcám végére szegődött, és lassan visszatoltam azt a jobbom alkari tartójába. Ahogyan megtámasztottam magam, a tulaj mortyogva vágta oda a pultra a kulcsokat, majd közölte, hogy varázsoljam le a bárgyú vigyoromat a pofámról, behajtja még ezt rajtam, mégpedig többszörösen. Nem válaszoltam rá, csak bólintottam, miközben ujjaim közé két-két üveget szorítva oldalra tekintve mértem végig a partnerem. Shay még mindig rémültnek látszott, bár, ahogyan észrevette az italokat, némiképp elmosolyodott.
- Te gyogyós, hogyne állna!
Válaszoltam gúnyos mosollyal, majd a gyömbérrel kevert vajsöreit a kezébe nyomva léptem félre, hogy megindulhasson a lépcsők irányába.
- Nem vagy hétköznapi tyúk!
Ezt mondtam már neki párszor, mindig más és más formában… de hát igaz Merlinre, ez a nőszemély tehetséges… nem kell keresnie, a baj találja meg őt. Biztosabbnak találtam, hogy előttem sétál, az intermezzo után nem akartam szem elől téveszteni, mert nem biztos, hogy annyiban kifújt volna a dolog, mint most. Ahogyan ellépett mellettem, a barna bőrkabát felső zsebéből előkerült a kedvenc játékszerem, amit még Davitdtől kaptam, a szájharmónika. Megemeltem, és nekizendítettem egy lassú, vontatott dalnak… így lépdeltem a majdnem rosszízű tréfa áldozatává lett lány mögött. Figyeltek-e, vagy sem… csak a lépcsők melletti üvegben láttam pár tekintetet még, de a többiek már javában az ingyen piát vedelték.

A dallam.
Csend.
Kínos.
Nem kellett látnom az arcát, hogy tudjam, szorong és szarul érzi magát. Az első emeleten, amikor már magunk mögött hagytuk az ivó gusztustalan alkoholszagát, valamint dohányfüstjét, akkor emeltem el a számtól a kis emléket és szólaltam meg csak újra. Nem tekintettem rá, volt elég gondja, hadd kaparja össze magát. Mást már vérig oltottam volna vele, ahogyan fest… a vöröslő arc, a nem tudom hová is tekintsek… őt nem, kapott elég hideget és meleget tőlem az elmúlt időben.
- Második emelet, hetes ajtó lesz.
Nem ártott közölni hová is tartunk, elvégre a kisujjából mégsem szopogathatta ki a szobaszámot és az emeletet sem. Mivel megtorpant, mintha azt hitte volna, valami fontosat óhajtok mondani, mellé lépve újfent apró és rejtélyes féloldalas mosoly villant a számon, de csak a másodperc töredékére. Aztán vállal taszítottam rajta egy kicsit… csak úgy törődésképpen.
Séta.
Dallam.
Szájharmónika.

[- Hmm… nem is tudom, csak gondoltam esetleg eleged van már abból, hogy megmentsd a hátsóm, és hát… engem ismerve, akár az sem kizárt, hogy életre kelt szekrények támadnak rám… -]

Sean


Az olyan dolgok, mint az ingyen kör felajánlása a népnek és azok felhőtlen öröme valahogy az ő érdeklődésén kívülre rekednek, sokkal érdekesebbnek találja a söntéspult fájának egyik lecsiszolt görcsét. Emésztget. Van mit. Ugye gondolataiból az üvegek koccanása zökkenti ki, melyekről aztán felmerül benne a kérdés, hogy még mindig számíthat-e a mardekáros egyedi társaságára.
A megszólítás némileg ront az amúgy pozitív válasz értékén, de erről inkább mélyen hallgat, helyette elvigyorodik és átveszi a számára kikért italokat.
- Hmm… nem is tudom, csak gondoltam esetleg eleged van már abból, hogy megmentsd a hátsóm, és hát… engem ismerve, akár az sem kizárt, hogy életre kelt szekrények támadnak rám… - válaszol egyébként nem sokat töprengve mondandóján. Válaszát követően inkább ellép Sean mellett, apró jelzést adva arra, hogy ez csak egy költői feltevés volt, már ha van ilyen. A lényeg, hogy nem kér rá feleletet, de persze kevés esélyt lát arra, hogy ennek megfelelően nem is kap, főként, mert a srác maga mutatott neki utat, s engedte előre.
Sosem tudja eldönteni, hogy azt, hogy ő nem hétköznapi, mennyire kellene bóknak vennie. Nem tudnak nem jól esni a szavak, de ha azt is figyelembe veszi, hogy effektíve idiótának is van tartva, már nem is olyan kellemes.
- Igen, tudom. Feltűnési viszketegségem van, gyogyós vagyok és nem mellesleg még többször is kerülök bajba, mint bárki más. Habár… - itt megtorpan és hátrafordul. – Te is elég sokszor vagy ott, ahol történik valami fennforgás… - szalad fel szemöldöke, hangja legalább olyan gunyoros, mint korábban a mardisé volt, s vigyorával is próbál ehhez igazodni.
Na, most aztán vigyorog, legalább valamit viszonzott a korábbiakból. Egyelőre ennyire futja, majd ha sikerül feloldódnia, talán a visszavágásai is élesebbek lesznek, a jól megszokottak. Neki is hiányoznak azok a szájkaraték, amiket műveltek, leginkább ennek ígérete csábogatja most a mardishoz, meg természetesen az, hogy kettesben lehet vele, szemtanúk nélkül. Ilyen sem volt még. Nagy büszkeségéből lágy, lassú dallamok zökkentik ki, s válla felett hátratekint, a hang irányába, mely talán az ő legnagyobb meglepetésére Sean felől jön. Kezében kiszúrja az apró hangszert, s minden kétség kizárul a felől, hogy bárki más játszana.
Egy pillanatra olyan érzése támad, hogy nem egyik legkellemesebb éjszakáját készül eltölteni, hanem a vesztébe sétál, önként és dúdolva. Mert, hogy minden kellemetlen gondolat ellenére dúdol. Jobbnak látja aggályait is elhallgatni, s inkább elhessegeti feltevéseit, hiszen már tisztázva lett, van valamiféle renoméja a mardis szemében, ami elég arra, hogy ne csak megtűrje, de talán kedvelje is a társaságát.

Szinte percenként benne van, hogy hátrafordul, és csak úgy kiböki, hogy kösz, de annyira bénán mutat elképzeléseiben ez a megmozdulás, hogy inkább odázza a dolgot. Ám azt is tudja, hogy ha túl sokáig húzza, Sean úgyis megjegyzi, hogy igazán van mit meghálálni. Amint felér az első emelet lépcsőfordulójába, megtorpan, megfordul, de meg sem kell kérdeznie, hogy tulajdonképpen hova is megy, mert azonnal érkezik az infó. Tehát még egy emeletet kell mászniuk, míg ezt a következtetést levonja magában, a mardis mellé érkezik, s megereszt felé egy villanásnyi mosolyt, melyet nem esik nehezére viszonozni, annyi különbséggel, hogy az övé nem tűnik tova. Kap egy ki tudja milyen töltetű vállon taszítást, melynek hatására lép kettőt előre. Felkuncog, s most úgy dönt, megragadja az alkalmat.
- Sean – kezét felemeli, de csak annyira, hogy valahol alkar környékén egy kicsit megbökje a fiút, ám egy kicsit ügyetlenül sikerül ezt összehoznia, s az üvegek összekoccannak ismét. Szemeit azonban felfelé emeli a kékekre. – az előbb ott lent… - sóhajt – szóval… köszönöm. Ismét – ezen már kicsit szélesebben elmosolyodik. Most nincs puszi, az már túl sablonos lenne -… és, valószínűleg nem utoljára – talán nem csak benne merül fel, hogy ha volt első és második, talán lesz még több rossz időzítés is.
Mintha még mást is szeretne mondani, vesz egy nagyobb levegőt, ajkai is elnyílnak résnyire, de végül is csak kiengedi rajta a széndioxidot és száját húzgálva indul meg a következő emeletre. Immáron nem kíván csöndbe burkolózni, s bár szívesen hallgatja a diadal nótát, melyet partnere játszik, az ő hangját még inkább hallgatná.
- Mióta játszol? – válla felett hátra-hátra les, nem mindig csak azért, hogy ellenőrizze nem-e a fenekét nézi. Már erősen kételkedik, hogy valaha ilyenen kapná, főleg az után a haveri vállon kenés után. Kár lenne tagadnia, rendesen meg van lepődve azon, hogy a mardekáros tud szájharmonikázni, azon meg még inkább, hogy nem csak valami macskanyávogást képes előidézni. Alkalomadtán talán sikerül is kifaggatnia néhány dologról, bár abban biztos lehet, hogy nem fognak Igaz vagy mered-et játszani.

[A Leendő Tanítványnak]

A Leendő Tanítványnak

*Ezen az esős latyakos későtavaszi estén az Egyetemvárost ismét maga mögött hagyva Craig London felé vette az irányt oda se csak úgy céltalanul persze. A kiszemelt úti cél a foltozott üst volt. Itt beszélte meg ugyanis a találkozót leendő magántanítványával. Nem sokat tud az illetőről csak azt, hogy nőnemű. Sem az órák részleteit, a tananyagot, vagy efféléket. Így hát a tudatlanság áldott köntösében érkezik meg Craig a foltozott üstbe ahol korábban eddig csupán egyetlen egyszer járt. Mégpedig azon a napon úgy bő egy évvel ezelőtt mikor Angliába érkezett. Szerencsére az emlékezete nem hagyta cserben, és hamar rátalált a helyre, így nyomban be is hatolt az ivó, s fogadóba. Különösebben nem zavartatta magát a korai érkezés kapcsán, csupán rendelt, és helyet foglalt az egyik szabad asztalnál. Néhányan utána fordultak miközben helyet foglalt, de ezen így egy év után már nemigen lepődik meg. Mindezt az öltözete varázsának tulajdonítja. A Lezsernek mondható mugli viselet nem mindig arat osztatlan sikert an Angol varázslókörökben. De ez tulajdonképpen érthető is. Úgy egy órával korábban érkezett a megbeszélt időponthoz képest, úgy hogy bőven lesz ideje ráhangolódni az elkövetkező eseményeknek.

Craig ennek megfelelően is tesz. Mélán, de szokásához híven kíváncsian vizsgálódik körbe-körbe. Nincsenek sokan a helyen így könnyedén elmerülhet a gondolataiban. Az idő azonban valamiért nem repül túl gyorsan. Már olyan háromnegyed óra ugyan elinalt, de ez még egyelőre nem elég. Mióta megérkezett senki más nem tette be a lábát a helyre a vendégsereg létszáma tökéletesen stagnál. Így Craig egyre unottabban üldögél magában a haját már a lehető leg teljes körűben összeborzolta kócosabb akarva se lehetne. Úgyhogy most ide-oda ingatva fejét a kezét a pohara fölött körbe-körbe mozgatva változtatja a bene lévő leginkább teára emlékeztető folyadék színét a szivárvány minden színében. Várva várja azt, akinek érkeznie kell bizonyára hamarosan.*

A mélyen tisztelt tanár úrnak

Magánóra, magántanár a szabadidőmben.
Más üvöltve menekülne ,de én nem vagyok más. Pontosabban más vagyok, más, mint mások. Talán túlságosan
más. Ez az én problémám már elég rég óta.
Engem nem zavar, hogy tanulnom kell, én akartam így. Sokat kell tudnom ahhoz, hogy egyszer majd
olyan remek auror legyek , mint a szüleim voltak. Az igaziak.
Istenem, milyen távolinak érzem őket, sosem voltak közel.
Célirányosan mentem a Foltozott Üst felé, ahol remélhetőleg hamarosan találkozom a tanárommal.
Nem tudom mennyire lesz nehéz megtalálnom, bőséges információval nem igazán láttak el vele kapcsolatban,
csak annyit tudok, hogy egy férfit kell keresnem.
Tű a szénakazalban, igaz? Remélhetőleg ő képes lesz arra, hogy felismerjen engem.
Kisimítom a frufrumat a szememből és meghúzom, már így is fájdalmasan szoros lófarkam.
Belépek az ivóba, valahogy furcsán zavarban érzem magam.
Idegesen járatom körül a tekintetem és próbálok kitalálni ki lehet az, akit én keresek.
Férfi. Elég sok férfit látok, köszönöm. Lehorgonyozok és csak nézek magam elé, hátha akkor
lesz valami. Szörnyen kellemetlen itt állni és várni, a franc tudja mire vagy franc tudja kire.
Mégsem mehetek körbe és kérdezhetem meg minden férfitől , hogy nem tanár e és nem vár e
épp diákot. Nem röhögtetem ki magam, elkezdem a tenyerembe vájni a hosszú körmeimet és várok.

*Lassan elérkezik a kijelölt időpont. Néhány perc ugyan még hátra van, de valamiért már eddig is ólomlábakon vánszorogtak a percek, így ezt a néhányat kivárni sem lesz túl kellemes.  Szerencsére nem is kell sokáig várnia már. Pár perc még mindig marad a kijelölt időpontig, mikor nyikordul a bejárati ajtó, és egy meglehetősen ide nem illő jelenség érkezik.
A fiatal lány tanácstalanul lép be, s ez a későbbiekben sem oldódik fel. Igencsak elveszettnek látszik odabent, ahogyan láthatóan keres valakit. Az eddig unott ábrázattal üldögélő Craig pedig rögvest felkapja a fejét. Nem sok kétség fér hozzá, hogy a lány lesz a tanítványa. Rendezettnek tűnik, s talán a kelleténél kissé gyámoltalanabbak is. No de segond gondolja magában Craig, s felhagy az itala színének manipulálásával. Így az átlátszó pohárban kavargó lé az élénk narancssárgánál állapodik meg. Leginkább friss vizeletre emlékeztet ebben a pillanatban.
Az ausztrál megvárja, míg a lány a keresgélés közben felé fordítja fejét, majd int neki, s reméli nem érti félre a gesztust, és bár ő nem épp az a kimondott tanár alkat.. azért  reméli, hogy leesik a leendő tanítványnak. Eztán csak vár, hogy az odasétál e az asztalához, ha pedig igen maga is feláll, s kezet nyújt a lánynak, miközben illő módon köszön neki. Egy percig sem rejtve véka alá furcsa Ausztrál akcentusát.*
- Szia! Örülök, hogy idetaláltál, én Craig vagyok, te pedig Natasha ha nem tévedek igaz? *Mutatkozik be, és kérdez remélvén, hogy egymásra találtak gond nélkül.*

A mélyen tisztelt tanár úrnak

Időre jöttem, hogy is ne jöttem volna időre, hiszen mindig pontos vagyok. Fájdalmasan pontos és precíz.
Járatom körbe a tekintetem egy fiatal férfi jelez nekem, valószínűleg ő lesz a tanárom
Nem épp az a klasszikus nagy szakállú, süveges , de a tanár kinézete igazándiból teljesen mindegy,
a lényeg az, hogy jól tanítson.
Bizonytalan léptekkel ahhoz az asztalhoz sétálok, amelyiknél ül, amint odaérek be is mutatkozik. Már a nevem
is tudja, nem Nataliet mond, hanem Natashát. Határozottan kezd szimpatikusnak lenni.
Mindenki Natalienak hív, nem jegyzik meg a nevem én pedig teljes mértékben megértem őket.
Nem beszélek senkivel, nem mutatkozom be miért is tudnák egy idegen nevét? Nem bennük van a hiba, de
nem is bennem. Mindenkiben van egy kicsi.

-Napot! Igen én vagyok Natasha.
Mondom halkan és leülök, újdonsült tanáromnak ritka furcsa akcentusa van, sajnos nem tudom milyen,
de az teljesen biztos, hogy nem angol. Nem kérdezem meg tőle, annyira nem foglalkoztat a dolog, hogy
többet beszéljek a szokásosnál, ha akar valamit megkérdezi. Semmi flegmaság vagy bunkóság nincs
bennem, azt viszont tény, hogy nem szeretek beszélni. Van , mikor napokig meg sem szólalok, egyszerűen
nincs mondandóm, ha van az meg várhat. Most sincs semmi, amit halaszthatatlan lenne elmondanom.

* Szerencsére semmi félreértés, a tanító, és tanítvány egymásra találtak, így mindkettejüknek lehetősége nyílik jobban szemügyre venni a másikat. Craig ki is használja az alkalmat. Semmi udvariatlanság, de felméri kivel áll szemben. A lány viselkedése Craig számára kezdetben igencsak imponáló. Úgy tűnik tanítványa nem a szavak ember, de ezzel semmi gond. Ami őt illeti maga sem jártatja száját feleslegesen. Ami viszont már furcsább az a másik kimértsége. A gesztusai.. egyetlen felesleges mozdulata sincs, és ez kissé meglepő. Rendkívül rendezettnek, és határozottnak tűnik ami némi feszültséget szül. Craig így ezt feloldani célozván így szól.*
- Iszol esetleg valamit? *Kérdezi barátságos tekintettel. Reméli, hogy a másik nem érti félre a dolgot. Majd a választól tökéletesen függetlenül felteszi a maga kérdéseit, melyekre választ remél.*
- Nos ami azt illeti akkor akár meg is beszélhetnénk a részleteket.! *Kezdi határozottan, majd nagyot szipog.*
- Pontosan milyen tárgyból, vagy tárgyakból szeretnél korrepetálást, meg pontosan mi az ok.?  *Sorolja őket az Ausztrál.*
- Van valami külön speciális kérésed, vagy dolog amit esetleg tudnom kellene? Jártál már korábban más tanárhoz??
- Meg esetleg van valami konkrét célkitűzés?? *Záporoznak a kérdések, úgy hogy a lánynak lesz mire válaszolni feltéve, ha akar persze. Craig minden esetre kíváncsian csillogó szemmel várja a válaszokat. Közben pedig jóízűt kortyol a pisi színű italból. A pohár koppan az asztalon az Ausztrál pedig a haját igazgatva figyel a másikra. Majd kiböki végül.*
- Persze, ha neked is bármilyen kérdésed van ne kímélj!

A mélyen tisztelt tanár úrnak

Nem zavarja, hogy alig szólok, ami dicséretes mivel sok ember már a harmadik mondatom után azt
gyanítja, hogy valami különleges bajom van, a szimpla, távolságtartó tőmondataim nem egyvalakit
kergettek már az őrületbe!
Megkérdezi iszom e valamit én pedig udvariasan megrázom a fejem, nincs kedvem beszélni, pedig
valószínűleg illene megköszönni a meghívást, hogy a leendő tanárom ne higgyen udvariatlannak.
Ezt elkerülendően valami mosolyfélét erőltetek az arcomra és leülök.
Innentől kezdve kérdezgetni kezdett én pedig válaszoltam a tőlem megszokott színtelen hangon.
-Nem azért jöttem, mert bármiből rosszul állnék. Jó vagyok, de a legjobb akarok lenni.
Mondom különleges elhivatottsággal a hangomban, nem nézek a férfi szemébe. Sosem nézek az emberek
szemébe és szeretem, ha mások sem néznek az enyémbe. A szem elárul, a lélek tükre és én nem akarom
, hogy többet tudjanak rólam, mint, amit én hajlandó vagyok elárulni.
-Nem jártam ezelőtt magántanárhoz. Főként a rúnaismeret és az alkímia , ami miatt itt vagyok.
Ezekből és tökéletes vagyok, mint minden másból, de nekem ennél is jobb kell.
Jobbnak kell lennem a tökéletesnél, sokkal jobbnak. A felfogásom furcsa, néha még számomra is.
Nem sok dolgot akarok az életben, de amit igen, azért mindent megteszek.

*Craig egy percig sem lepődik meg a válaszon. Körülbelül valami ilyesmire számított az első benyomása alapján. Mármint, hogy a lány nem fog élni a meghívás lehetőségével. A fejrázást értvén, maga is csak bólint aztán, ha a másiknak sincs, ellenére végre leülnek egymással szemben, és a lány válaszolhat. A válaszok az eddig megszokott módon kimértek, de egyenesek. ’A legjobbnak lenni.’ Ízlelgeti magában a szavakat Craig.. furcsa, hogy ez a mentalitás tőle mindig is távol állt. Ha valamiben jó volt életében, az kizárólag az érdeklődésének, nem pedig a nyers akartnak volt köszönhető. Na de nem tiszte ítélkezni a lány határozottsága, pedig mondhatni bámulatos.
A szemében izzó fakó tűz pedig egyszerre zavarba ejtő, elgondolkodtató, és meghökkentő. Annak ellenére sikerült kiolvasnia ezt az Ausztrálnak, hogy a lány szándékosan kerüli a pillantását, és minden adandó alkalmat megragad arra, hogy lerövidítse a mondandóját. Így Craig sem erőlteti a dolgot, megpróbál alkalmazkodni, és maga is csak bólogat, és egyelőre nem tesz fel új kérdést. Percekig húzódik a csend, mire Craig ismét megszólal.*
- Nos akkor azt hiszem értek nagyjából mindent. *Időközben még megfordult a fejében, hogy rákérdezzen a lánynál hányadik évfolyamban tanul, és hol jár a két megnevezett tárgy anyagában, de inkább mégsem kérdez. Látható, hogy a lány egyáltalán nem a szavak ember, így megpróbál csak valóban a lényeges dolgokra koncentrálni. Azt azonban mégsem állja meg, hogy egy kicsit tájékozódjon.*
- Köszönöm, hogy válaszoltál, akkor ha neked jó akár itt egyből is elkezdhetjük, vagy szeretnél egy másik nyugodtabb helyet?? *Kérdezi, majd ha a válaszban lány megfelelőnek találja a helyet, mélyen beletúr a kabátja zsebébe, és egy papírgalacsint húz elő, és a másiknak nyújtja.*
- Bontsd csak ki! *Mondja, és vár aztán, ha a lány kibontja a gyűrött papíron megannyi rúnát láthat egyszerre, egybefüggő szövegként rendkívül szűken, és sűrűn írva. Végül így szól az Ausztrál*
- Ha tudod kérlek, olvasd fel a szöveget. Nem baj, ha nem ismersz minden karaktert, csak próbáld meg! *Aztán vár és karba tett kézzel figyel. Ha a korábbi válasz nemleges volna akkor pedig várja a másiktól a helyjavaslatot.*

A mélyen tisztelt tanár úrnak

Szavaimat hosszabb csönd követi, nem kellemetlen sőt számomra kellemes és valószínűleg a
tanáromnak is az. Ő sem épp az a szószátyár típus, ez remek dolog.
Elmondása szerint mindent ért, ha nem is mindent annyit amennyit szükséges mindenképp
sikerült felfognia. Többet nem igazán fogok neki mondani magamról, bár furcsállom ,
hogy a korom nem is érdekli, ezek szerint ki tudta találni. Érdekes, legalább két évvel
idősebbnek tűnök, mint ahogyan a koromhoz képest ki kéne néznem.
Felnőttes a kinézetem is, de legfőképp a gondolkodásom, azt mondta valaki olyan
vagyok, mintha örökké középkorú lennék.
Bizarr dolog, de végül is nincs vele baj, ez vagyok én.
Craig megkérdezi nem akarok-e más helyre menni, megrázom a fejem és magam mellé teszem
az eddig ölemben pihenő fekete vászontáskám.
Egy összegyűrt galacsin kerül elő a zsebeiből, először érdeklődve méregetem majd,
ahogy mondja kibontom. Rúnák, rengeteg rúna egymás hegyén és hátán.
Először átfutom a szöveg első sorait, egy egy rúnát valóban nem ismerek fel, de
azt hiszem ki leszek képes következtetni a szövegkörnyezetből.
-A vikingek hite szerint a titkos tanok félszemű istene, Odin ajándékozta nekik ezt az írásformát. A legrégebbi rúnaírásos feliratok kb. 150-ből származnak. A rúna szó gótul titkot, ófelnémet nyelven pedig mormogást, bűvös cselekedetet, feliratot jelent. A rúnafeliratokat legtöbbször kardok pengéjébe, ékszerekbe, serlegekbe és más használati tárgyakba, illetve sziklákba vésve találjuk (legismertebb a Kylver kő, Gotlandban, Svédország). A keresztény vallás felvételével a rúnákat a latin ábécé rendszerint leváltotta, úgy 700-ban Közép-Európában, majd 1100 körül Skandináviában is. Akárhogyan is, a rúnaírás az utóbbi területen bizonyos célokra még sokkal tovább fennmaradt; legtovább Svédország bizonyos tájain, ahol még a XX. században is használták (dekorációs célokra).  Felolvasom az egészet ezután a rész után, mikor nem sokára befejezem
kérdően nézek a tanáromra, több dolgot csak sejtettem, de remélem jól sikerült megoldanom a feladatot.

*Craig a kezeit karba fonva hátát a széke támlájának vetve üldögél, és érdeklődve várja, hogy mi sül ki a felolvasásból. Az igazság az, hogy fogalma sincs róla, hogy milyen írás van a papíron, mivel a zsebei tele vannak mindenféle különböző rúnaírást tartalmazó cetlivel, papír fecnivel, pergamennel. Ezeket bármikor kiválóan tudja alkalmazni különféle varázslatokhoz, de pontosan nem tartja számon őket. Így a szöveg számára is zsákbamacska. Natasha láthatóan jó viszonyban van a rúnákkal. A korát ugyan pontosan nem sejti, de bizonyára nem idősebb Craig-nél kortalan kinézete ellenére sem.

Craig pedig csak hevenyen bólogat, mintha fejből tudta volna, mi van a papíron. Hogy mi az olvasópróba valódi eredménye az csak a következőkben fog kiderülni. Az biztos, hogy Natasha a korának megfelelően mindent tud a rúnákról. Legalább is a klasszikus „ABC” jeleit ismeri. Pontosabban Craig erre következtet, mivel megismeri a szöveget magát annak ellenére, ha pontosan nem is tudja. Ez a lap a Rúnaírás Alapjai tankönyv bevezető fejezetéből való. Craig természetesen végighallgatja a lányt, de nem szól semmi különöset egy ideig nem. Egyelőre azon elmélkedik, hogyan fejtegesse tovább Natasha képességeit, végül azonban dönt.
A különleges rúnákat egyelőre még korainak véli, de hogy teljes bizonyosságot nyerjen erről tesz egy próbát.*

-   Nagyon jó, esetleg meg tudod mondani azt is honnan származik ez a szöveg? *Teszi fel a bevezető kérdést, majd így folytatja.*

-   Esetleg megpróbálod nekem visszafelé is elolvasni, hogy úgy mit ad ki a szöveg? *Adja ki a tesztfeladatot. Aztán szemeit megdörzsölve figyel. A rúnák visszafele olvasása, már komolyabb szakértői feladat. Ismerni kell hozzá a visszakódolás rendszerét, és így minden rúnákkal írt mondat, egy ősi gyökérre vezethető vissza, mely nem feltétlenül ad ki egy értelmes egészet különösen, ha nem egy ilyen céllal megszerkesztett szöveget vizsgálunk, de ez a technika a rejtő, és védővarázslatok, valamint bizonyos átkok fontos alapját képezi.

Ha a lány sikerrel jár az olvasásban Craig megköszöni a közreműködést, és megbeszélve a következő alaklom részleteit távozik is az óra helyszínérőt magára hagyva az ígéretes diákot.*

[Davis Perry]

Davis Perry

Szombat délután volt. Nicole megbeszélte pár barátnőjével, hogy találkoznak és megisznak egy teát meg pletyiznek egyet. Egy London belvárosában lévő kocsmát szemelték ki a találkozásra, pontosabban a Foltozott Üstöt.
A lány nem szeretett elkésni, ezért korábban indult el egy kicsit, így jó 20 perccel hamarabb ért oda. Út közben nézelődött. Érdekesnek találta a mászkáló embereket. Néhány hónappal ezelőtt még mindenki papucsba meg rövidnadrágba járkált az utcán, most meg nagykabátba, teljesen beöltözve. Nicolenak nem a tél volt a kedvenc évszaka, jobban szerette inkább a tavaszt, amikor már sütött a nap. Olyankor fel tudott egy töltődni egy kicsit. Nézelődés közben azon gondolkozott, hogy már csak néhány nap van hátra téli szünetből. Már megint milyen gyorsan eltelt. Bezzeg a suli nem szokott ilyen gyorsan véget érni. Ám az jó, hogy vége lesz a szünetnek, mert mehet vissza a Roxfortba, de a tanulás egyáltalán nem hiányzik most a lánynak. Nicole nagyon szeretett a Roxfortba lenni. A kedvenc elfoglaltsága az éjszakai folyosói mászkálások voltak Amyvel. De ezek az idei évben kimaradtak az életéből. Egy részt a szigorú iskolai szabályok miatt, másrészt meg Amy bújkált valahol az országban. Nicolenak eléggé hiányzott unokatesója, mivel ő volt az egyik legjobb barátnője, akivel mindent megbeszélhetett. Az is nagyon zavarta a lányt, hogy még ő se tudta, hogy hol van Amy.
Nicole közben oda ért a kávézóhoz. Hiába nézelődött és sétált lassan, még így is jóval korábban érkezett. Egyik barátnője sem volt még ott. Amikor körül nézett észre vette, hogy az egyik évfolyamtársa is a kávézóban üldögél. Habár a srác Mardekáros volt, Nicole még is úgy döntött, hogy oda megy hozzá. Legalább a barátnői érkezéséig nem fog unatkozni.
- Szia! – köszön Nicole mosolyogva.- Ide ülhetek?
Ha Davis igent mond, akkor leül az asztalhoz és rendel egy teát.
A lány megpróbál beszélgetést kezdeményezni, hogy azért ne üljenek ott teljesen csöndben egymás mellett.
- Hogy hogy itt ülsz egyedül ilyenkor?

[{ Nicole Joy }]

{ Nicole Joy  }

A téli szünet beköszöntével a hatodévét taposó zöld-ezüst szegélyes fiatal is a hazautazás mellett döntött. Igazándiból már jó ideje eldönttetett, hogy haza kell mennie, elvégre üzleti tárgyalások vártak rá. Sokan az ismertségi köréből értetlenül álltak az események mellett, mondván, egy ilyen fiatal kölyök miről is tárgyalhat. A családi vállalkozás gyökeresen felfordult a családi tragédiát követően... a nagybáty kezébe került minden egészen addig, amíg az ifjabbik Perry az iskolák padjait koptatja, és koptatni fogja. Ennek ellenére ő bizony kikövetelte a szünetekben magának a munka egy részét, hogy majdan, amikor átveszi az őt illető helyet, akkor ne felkészületlenül és teljes tudatlanságban kelljen bámészkodnia, mint holmi kelta tündérmanónak. Addigra ő bizony szeretett volna belejönni a vállalkozás csínjába és bínjába egyaránt. Soha nem tartozott azon emberek közé, akik légből kapott ötletekkel próbálkoznak... mindig és mindenkor szerette körüljárni a témát, amelyben jeleskednie kellett.

Minthogy már csak pár nap volt hátra a szünetből, úgy döntött, Londonba utazik, és megszáll a Foltozott Üstben, onnan fog majd kiutazni a pályaudvarra. Előtte azonban találkozik egy roppant fontos üzleti ügyféllel, akit kellőképpen elegáns mugli étterembe invitált meg. Ez, a fiú bármennyire nem szeretett túlzottan sokáig efféle helyeken tengődni, a protokoll és etikett része volt. Minthogy jelen esetben kezdeményező félként szerepelt, meg kellett tennie mindent az üzlet létrejöttének és sikerének érdekében. A megbeszélés a jól megszokott módon zajlott... kedves és udvarias bemutatkozás... egy kis bájcsevej... üzleti témák felvázolása... kompromisszum... megegyezés. Davis nem igazán szerette az ellentmondást, és mindig sikerült kikaparnia a gesztenyét úgy, hogy az megfelelő legyen a számára. Tény, figyelni szokott rá, hogy az ügyfelek is elégedetten távozzanak, elvégre ez fontos... de a lényeg az önnön cégének nyereségessége volt.

Az ebéd elfogyasztását követően felöltötte bokáig érő gomolyszín kabátját, majd lassú léptekkel indult meg a fogadó irányába. Nem szándékozott semmiféle szállítóeszközt igénybe venni, kellett neki a piheni, és az, hogy kissé kiszellőztethesse a fejét. Túlzottan sok minden kavargott benne, az iskolába pedig úgy szeretett volna visszamenni, hogy a tanulmányokra koncentrálhasson. Még így, ennyi idő után sem sikeredett soha, de az elhaló kísérletek bizony megmaradtak. Komor tekintetével, kemény arcvonásaival és mélykék szemével kitűnt a boldog, és ünneplő tömegből... ahogyan méregette az arcokat, csak páran akadtak a járókelők között, akik unott, semmitmondó arccal tengődtek. Ezekben az időkben mindenkinek megvoltak a problémáik... hol olyanok, amiről tudtak, hol pedig olyanok, amire nem is gondolhattak.

A közel egy, másfél órás sétát követően érkezett meg a küllemre igencsak lelakott helyhez. Nem is igazán protezsálta, de még ez volt valamirevalónak mondható a Londonban lévő többi varázslók által látogatott helyhez képest... no meg, ez volt az a putri, ahová a szülei jó párszor elhozták. Már csak a nosztalgia miatt is inkább emellett döntött, sem, mint más mellett. Belépve behúzta maga mögött az igencsak nyekergő ajtót, majd miután mindenki végiglegeltette rajta az ittas ábrázatát, biccentett, és megindult a legeldugottabb ámde ugyanolyan koszos asztal irányába. Odaérvén egy sóhaj kíséretében rázta meg a fejét, mely mozdulatsor alatt a pálcája is a kezébe került. Egy halk, mormogás szerű hang nesze hangzott csak, amelyet a kocsmában üldögélők a legkevésbé sem hallhattak a nyüzsgés és beszélgetés miatt. A asztal lapja, valamint a körötte sorakozó székek egytől-egyig megtisztultak. A fiú ezt követően visszacsúsztatta a varázspálcát az alkari tartóba, majd levetvén kabátját összehajtogatta azt, és az egyik székre helyezte. Az nem mondható, hogy elkényelmesedett, de a körülményekhez képest igyekezett a lehető legjobban befészkelni magát a füstfelleg itatta félhomályba.

Nyugalmasan méregette a jegyzeteit, amikor egy csilingelő, mondhatni kellemesen duruzsló köszönés ütötte meg a fülét. Ahogyan Davis feltekintett a pergamenek sokaságából, minthacsak szertefoszlott volna a helyiséget bejáró bűzös felleg... egy szép arcú barna lányka álldogált az asztala előtt, hatalmas mosollyal és kecsesen ívelt barna szemekkel. Pár pillanatig némán fürkészte az arcot, majd felemelkedett a székéből, és a vele szemközt terpeszkedő székre mutatott. Hölgy érkezett, hát meg kellett törni az asztal ülésrendjét, ahogyan az illedelem ilyenkor kívánta.
- Szia!
Miközben a lányka leheveredett, Davis már lepergette magában az arcot, és nevet, házat is párosított. Griffendél, és Nicole. Az évfolyamjára járókkal nem volt probléma, ellenben az alatta padot koptatókat nem igazán ismerte. Gondosan összerendezte a papírosokat, majd ismét belefúrta a kékeket a lány kocsonyáiba.
- Tárgyalásom volt, és úgy döntöttem, már nem utazom haza a szünet végéig.
Haloványan elmosolyodott, közben pedig félrecsúsztatta a megannyi iratot.
- Veled mi a helyzet? Nem fiatal lányoknak való ivó ez, a nap egyetlen órájában sem. Túlzottan sok a züllött és kétszínű alak.
A nyugalmas és érdeklődő hangszínben kérdezte, elvégre tényleg foglalkoztatta, miféle kalandot keres errefelé egy úri hölgy. A másik számára meglepő lehet, hogy egy mardekáros ennyire nyitottan beszélget egy griffendélessel, de Davis nem volt híve a házak közötti perpatvarnak. Szükség esetén kiállt az igazáért, avagy háza becsületéért...de csak akkor, ha azt indokoltnak látta.