A főút

Egy végeláthatatlan, macskakővel felrakott hosszú út, melynek mindkét oldalán boltok sorakoznak. A meleg nyári napokon a standok megtelnek a nyüzsgő, sürgölődő vásárlókkal, izgatott gyerekekkel és az egymást túlkiabáló árusokkal. A híresebb üzletek előtt kígyózó sorok szinte lehetetlenné teszik a kényelmes közlekedést, persze ennek is megvan a maga bájos hangulata.

[>> Darren <<]

>> Darren <<


A végzet: bizonyos emberi alkat találkozása a történelemmel.

Követnek!
Úgy surrantam az emberek lába között, hogy észre sem vették egy róka, jár közöttük. Na igen…már tökéletes mestere voltam az észrevehetetlenségnek, de valakinek mégis sikerült kiszúrnia, s éreztem apró, vörös hátamon, hogy néz. Ahogy én gyorsítottam lépteimet a mögöttem jövő is ugyanígy tett.
Már estefelé járt és én az iskolába igyekeztem vissza csak így gyorsabb volt, s szerencsére nem sok ember volt már az úton, mikor észrevettem egy sötét alakot lefordulni utánam s mintha várná, hogy egyszer csak átváltozzak. Nem mertem hátranézni, mert azzal a lépteim is lassultak volna és kitudja minek mentem, volna neki.
Lábaimat gyorsabban szedtem, de ha futok, hamar elfáradok és még nagyon messze volt az iskola, na meg akkor rájön, hogy tudom, hogy követ. A fenébe…mérlegeltem. Vajon akkor van nagyobb esélyem, ha egy róka bőrében vagyok, vagy akkor, ha ember vagyok pálcával a kezemben.
Halkultak lépteim és megszűnt a forgalom. Minden ember szépen beszállingózott a házába vagy fel az iskolába. Futásnak eredtem majd egy kisebb sikátor kezdeténél fékeztem, le s meghúz magamat a kidobott szemét között. S mikor hallottam, hogy a hang távolodik emberi láb, távolodik, füleim hátra lapultak, farkam-felemeltem majd emberi mivoltomat vettem fel.

Körbe akartam nézni mielőtt újra átváltozom, és az iskolába visszamegyek. Mert valószínűleg az a valaki, aki keresett nem így fog „keresni” hanem kis vörösként. Kiléptem a hosszú útra, szívem vadul kalapált a bordámon, lassan féltem, hogy áttöri a gyenge csontokat. Mert most roppant gyengének éreztem magamat, mint minden átváltozás után, de már szállt vissza belém az energia, csak össze kellett szednem magamat.
A jéghideg falnak támaszkodtam, s fel sem tudtam fogni, hogy mi a fenéért követett valaki. Na és ki volt az? Szívem lassan kezdett visszaállni rendes ütemébe, de még mindig éreztem, hogy ha most újabb adrenalin löketet kapnék az egész, átszakítaná a bordáimat.
Halkan, zihálva szedtem a levegőt, s zöld szemeim keresték követőmet de semmi. Kisimítottam szökés tincseimet arcomból s még kissé pihentem. Nem mertem állat formájában elindulni. Még tartottam az idegentől.

» GABY «

Fekete köpenyem jótékonyan rejti el termetemet, arcom a csuklya sötétjébe bújik… hát ilyen állapotok között szemlélem én a világot, és sétálok fel és alá a macskaköves londoni utcákon. Már órák óta a sikátorokat járom, valahogy nem tudok magammal mit kezdeni. Az eddigi megszokott rutinomnak vége, most valami egészen más, valami egészen új kezdődik az életemben. Egy olyan dolog, mely óriási változással jár és felforgat mindent, amit csak lehet. Véget értek a régi szép idők a Roxfortba, már nincsenek meg a kellemes utazások, a szórakoztató esték, mikor a Malfoy gyerek hihetetlenül humoros módon Pottert szívatta. Mára egy teljesen új korszak kezdődött, az Ő korszaka! - annak a korszaka, mikor végre a földdel vált egyenlővé az a mugliimádó vénember és immár szabad a pálya ahhoz, hogy az aranyvér ismét a legelfogadottabb legyen mindenféle keveredés és minőségromlás nélkül. Ha lehetne látni, most mindenki számára egyértelmű lenne, hogy kinek a pártján is állok. Voldemort nevére - már csak a gondolatára is - csillogás költözik íriszeimbe, hiszen mit sem szeretnék jobban annál, hogy végre hatalma kiterjedjen az egész földre, és hogy én őt segítsem, ezzel is lemosva családom – és apám – szennyét, mellyel bemocskolta vérünket.
Szemeim előtt a lehetséges jövő sokszínű és kecsegtetően gyönyörű képei villannak fel, melyet hatalmas mosollyal nyugtázok. Muszáj teljesítenem hát a feladatot, melyet rám bíztak. Muszáj bejutnom, muszáj megtennem mindent a győzelem érdekében és azért, hogy nevemet tisztára mossam!
Ekkor látom meg őt…!

Már annak idején is eléggé feltűnő jelenség volt. Gyönyörű, lágy hullámokban göndörödő tincsei, melyek vállát súrolták, zöld íriszei, mellyel babonázni tudott, igézni… nos, nagy valószínűséggel nem csak számomra voltak hívogatóak. Imádtam hófehér porcelán bőrét, annak selymét, és azt a fekete ködöt, mely elvakította lélektükreit. Mindig is imádtam nézni mások szenvedését, és az övét különösen jó volt figyelemmel kísérni. Egyszerűen megbabonázott, ahogy a rettegés mindenféle érzelmet kiölt a szemeiben, ahogy a lelkét megnyomorította a fájdalom, a menekülés ösztöne. Imádtam figyelni, ahogy a tűz szép lassan elcsitul –nem csak nála – és pont úgy alszik el, ahogy egy cigaretta hamvadó vége. Mi tarthatott volna hát fel? Persze, hogy senki és semmi, muszáj volt követnem őt! Lassú léptekkel haladtam, mentem a vörös szőrű kis róka után, melynek hófehér farka annyira feltűnő volt, hogy nem is lehetett volna eltéveszteni. A baj, csak az volt, hogy még így is észrevette jöttömet. Nem, nem engem látott, csak azt látta, tudta, hogy valaki megy utána, hogy valaki követi. Pedig ha tudná, hogy még nincs semmilyen tervem vele, de majd ha szemtől szemben állunk, akkor majd azonnal lesz… lehet nem fog örülni. Sőt, belegondolva a legutóbbi találkozásunkba, én leszek az utolsó ember, akinek a felbukkanásáért hálát fog adni a jó istennek. Mindenesetre kap tőlem egy jó kis meglepit, egy olyat, melyet soha nem fog elfelejteni!

Amikor hirtelen az egyik sikátor felé veszi az irányt én a másik irányból kerülök. Elmegyek a kis utca mellett, talán pont akkor mikor átvoltozik emberré és a másik irányból lopakodom felé. Lépteim teljesen némák, hála a kellő varázslatnak. Hallom szapora lélegzetét, a hideg kőhöz simuló kecses testének illatát, ujjainak, izmainak feszülését és már-már hallom szívének minden dobbanását is. De vajon miért pont egy apró utca sarki ház falához dől? Miért nem egy olyan házéra, mely körbe van kerítve? Igazából mindegy, ezzel csak az én helyzetemet könnyíti meg. Pálcámat előrántom mintegy védekezésképpen, majd előre hajolva a fülébe suttogok. Mivel nem hallotta hogy itt vagyok, jobb esetben ettől a víz kiveri, majd mikor megfordul, na akkor! Akkor nem lesz túl boldog! Nem szerethet engem mindenki, ez van! Milyen kár!

- NOCSAK, NOCSAK! EGY ELVESZETT BÁRÁNYKA! MI JÁRATBAN ERRE HÖLGYEM? CSAK NEM DIREKT AZ ÉN TÁRSASÁGOMRA VÁGYOTT EGY ELDUGOTT SIKÁTORBAN?

[>> Darren <<]

>> Darren <<


A végzet: bizonyos emberi alkat találkozása a történelemmel.

Csönd. Talán már túlságosan is, rémisztően nagy. Egy koppanás, egy moraj sem, csak a saját egyenetlen lélegzésem verődik vissza akaratlanul is a kőfalakról. Rideg minden egyes kis kő ami a házat körbeveszi, nem is beszélve a macskakövekről. Hihetetlen milyen kihalt minden, milyen rémisztő ha nincs itt akkora tömeg, mint délutánonként. Mert akkor bezzeg nyüzsög az egész főút a vevőktől és eladóktól. Igaz már nagyon későre járt s nekem se kellett volna itt lennem. Már nem. Egyedül sétálni őrültség volt ilyen időtájt s meg is kaptam emiatt azt amit érdemeltem. Mondjuk így végiggondolva egyetlen embernek sem hiányoznék. Talán egynek mégis. De apám nem hiszem, hogy különösebb felhajtást csinálna miattam, s nem is vártam el tőle. A múltkori levele is kissé szíven ütött, de megszoktam.

Szívem kalapálása lejjebb lankadt s körbenéztem. Sehol senki. Már készültem volna átváltozni mikor fülemben susogást hallottam majd mély hang szólított meg. Mint akibe villám csapott rugaszkodtam el a faltól, reflexszerűen kaptam elő a pálcámat s szegeztem "támadómra".
Kicsiny szervem mely egész testemet vérrel látta el úgy kalapált , hogy csak dübörgött mellkasomon, s ismét szembe találtam magamat Vele. Még mindig iszonyat helyes pasi volt. Igaz a fejére húzott csukjától keveset láttam de épp eleget. Szürke színtelen szemek, mely semmi jót nem tud sejtetni. Karakteres, márvány arc, hibátlan bőr. Arccsontja adja meg leginkább ívét erős vonásainak. Összevonva mindent, arca helyesnek volt mondható. Testéről nem is beszélve, melyet most sötét köpeny keretezett.
De mégis a hideg végig futott gerincemen ha Rá kellett gondolnom. Az az este olyan nyomokat hagyott mely csöppet sem volt mondható kellemesnek...na jó. Pár dolgot leszámítva. Muszáj volt élveznem, hogy ne rémálomként emlékezzek rá.

Pálcám felfelé tartottam mellkasára, s felnéztem rá. Magas volt hozzám képest, sokkal nagyobb és lehet innen is jött az, hogy ismét tartottam attól, hogy megismétlődnek a dolgok. Bár...ha pálcát nem használ...
-Darren...- csúszott ki ajkaim között neve. Elcsuklott a mondat végén hangom így újra neki kezdtem.
-Beletrafált...Uram!- zihálva szedtem a levegőt, s lehet jobb lett volna nem kekeckedni, nem flörtölgetni. De persze, hogy csak nekem volt ilyen szerencsém, hogy este egy ilyen alakkal futok össze. Amúgy... összegezve az egészet nem utáltam volna vele lenni...csak egy dolog volt ami elválasztott tőle. Az az egy láthatatlan fal amit képtelenség lett volna megmászni akármelyikünknek.
-Csak nekem lehet ilyen szerencsém igaz?- mutattam rá, de lejjebb engedtem a pálcámat, de eszem ágában nem volt elrakni. Jött a felismerés, hogy valószínűleg ő követet mert közel s távol ő az egyetlen. Bár kitudja...amilyen besúgó hálózata van valószínűleg, neki nem jelentene az sem gondot ha példának okáért mást küldött volna rám s mikor az megtalált ő jött. Csak minek?!
Zöld szemeim tétován keresték az ő seszínű íriszeit hátha azóta sikerül valamit kiolvasnom belőlük de...semmi.

» GABY «

Hangtalanul vetődök előre és a gyönyörűen ívelt, kecses nyakába suttogom mondandómat. Szinte már vártam, hihetetlen mennyire nagyon vártam, hogy orromat megcsapja lágyan kígyózó illata, bőrének finom odora, mely újabb vágyakat korbácsol fel bennem. Kezem egy pillanatra megremeg, és már nyújtanám felé ujjaimat, hogy megérintsem, hogy magamhoz vonjam gyenge kis testét, hogy megadja magát - immár teljességgel behódolva akaratomnak, énemnek, nekem. Azonban mielőtt bármit is tehetnék, a sors teljesen máshogy dönt. Hangom egy pillanat alatt kijózanítja. Óriásit ugrik előttem, szinte már látom, hogy apró kis szíve majdnem kiugrik a helyéről. Hirtelen fordul meg, és pálcáját rám szegezi. Egy hófehéren világító fénycsóvát látok, a remegő kis kacsóját és megrettent arcát, amint rám néz - vagyis felnéz arcomra.

Ajka kissé megremeg, és esküszöm, nem tudnám leírni, hogy milyen érzelmek is kavarognak az arcán. Mimikája valami fenomenális, még mindig magával ragad, pontosan úgy, ahogy annak idején is. Valahogy lehetetlen leírni arcának rezdüléseit, viszont gondolatai azonnal testet öltenek, pontosan akkor, mikor a nevemet suttogja. Tudom, hogy emlékszik, tudom, hogy még mindig benne él annak az estének az emléke, mikor majdnem a magamévá tettem. Tudom, hogy legbelül vágyik még mindig a felkavaró csókjaimra, hogy valójában élvezte volna, hogyha nem vagyok annyira erőszakos. Egy kis udvarlással az enyém lehetett volna, megkaphattam volna, és nem csak a testét, a lelkét is. Akkor nekem erre nem volt szükségem, most azonban már teljesen máshogyan gondolkodom. Veszíteni úgysem veszítenék semmit sem. Talán csak nyernék, egy kellemes és sokáig meglévő ágymelegítőt. Kár, hogy most erre egyáltalán nincs időm…
- NOCSAK! TALÁN MÉGIS LENNE ÉRTELME MOST KIRABOLNI A GRINGOTTS-OT! HA MÁR EBBEN IS SZERENCSÉM VAN, TALÁN OTT IS MEGNYERNÉM A FŐNYEREMÉNYT!  
– mondom a már megszokott Darrenes mosollyal, majd kissé távolabb lépek tőle. Egy határozott mozdulattal leemelem fejemről a csuklyát, ezzel is szabaddá téve hajamat, arisztokratikus arcformámat és végre előtte pompázhatok, teljes valómban. Tudom én, hogy úgyis erre várt már percek óta, hogy láthassa arcomat, hogy lásson engem, hogy végre teljesen előtte tornyosuljak. Már eltelt jó pár hónap a suli befejezése óta, azóta sokat változtak az emberek. Többek között én is. Vagyis szeretném, ha ezt hinné. Jót tenne most az imidzsemnek némi pozitívum. Tudom furcsa ez, hogy én aki soha nem volt a jó fiúk közé sorolható, a Nagyúr feltámadása után, Dumbledor halálakor nem dorbézolok sehol sem a halálfalókkal. Hát ez ilyen. Úgy döntöttem új project-be kezdek, ebbe pedig bizonyos dolgok nem férnek bele.

- ÉN CSAK ÖRÜLÖK, HA SZÁMODRA EZ ÖRÖMET JELENT!
– suttogom, majd lépek közelebb és kapom el szabad kezét. Tekintetemmel zöld íriszeit fürkészem, jéghideg kék pillantásom az övébe fúrom, úgy lehelek lágy csókot puha bőrére.
- NE FÉLJ, SEMMI HÁTSÓSZÁNDÉK! CSAK MEGLÁTTALAK ÉS ÚGY ÉREZTEM MEGNÉZEM MIT CSINÁLSZ! MOST KIVÉTELESEN NEM JÁROK TILOSBAN! SŐT! AZT HISZEM ELÉG SOKAT VÁLTOZTAM AZ ELMÚLT HÓNAPOK ALATT! DE TE MIT IS CSINÁLSZ ITT EGYEDÜL? HA NEM BÁNOD, INKÁBB MELLETTED MARADOK, FŐ A BIZTONSÁG, PLÁNE EZEKBEN AZ IDŐKBEN.
– mondom, majd egy másodpercre elfordulok. Most mondhatnám, hogy csak azért kapom el a fejem, mert hallottam valamit, azonban ez hazugság lenne. Még jó, hogy ő ezt a fél pillanatot nem veszi észre. Pedig a hányinger elég erőteljes, melyet magamért érzek. Hiszen tudom ez csak az első lépés afelé, hogy barátkozzam az emberekkel és lényemnek ellenkező dolgokat tegyek. De mit is tehetnék, ha a Nagyúr szava szent? Ha kell erőszakot teszek magamon…
Krákogok inkább egyet, majd ismételten a lányra figyelek magam mellett. Lehet hogy még jól is kijövök ebből az egészből és nem lesz borzalmas élmény a számomra…

[>> Darren <<]

>> Darren <<


A végzet: bizonyos emberi alkat találkozása a történelemmel.

Arcát néztem, miközben kék íristei engem fürkésztek. Mikor megszólal mély kissé reszelős, mégis nyugodt hangján és is megnyugszom kissé. Nem érzem magam biztonságban hisz mégiscsak Darren áll velem szemben de sokkal nyugodtam vagyok mint az előbb mikor szívem majd eltörte bordáimat.
Mosolya annyira, ismerős annyira Ő. Mikor a csuklya lekerül fejéről, sóhajtok egyet. Igaza volt. Ha nem lett volna annyira erőszakos talán. Bár…volt ami tetszett, volt ami izgalmas volt de néha durva is. Nem szerettem mikor udvaroltak, így az sem tetszett volna csak kissé vissza kellett volna fogni…mindent. Csak félnék mellette. De nem magamat félteném…hanem Őt! Voldemort csatlósát.
Változott ő? Teljes valójában nem. De ha jobban megnéztem arcának rezzenéseit, szőke tincsit, kék szemeit. Így minden kis részletét külön nézve viszont igen.

-Hol hagytad a… „társaidat”?- Mikor közelebb lépett engedtem kissé a félelemtől megfagyott izmaim merevségének. Égkék szemeit éreztem én zöld lélektükreimben, s nem engedtem a bilincsből. Olyan, mint egy láthatatlan szorítás mely nem engedett. S szeme is olyan volt, mint egy jégfal, mely nem engedett tovább, hogy lássam milyen érzései, vannak.
Éreztem puha ajkát bőrömön. Végigfutott agyamon, hogy hónapokkal ezelőtt még én számat csókolták azok az ajkak, s azóta még kitudja kiét…
-Óh...azért sosem leszel a Jóság példaszobra…- mondtam minden érzés nélkül hangomban. Teljesen nyugodtan, higgadtan, féltem, hogy megcsuklik hangom, s akkor lebukok minden érzelmemmel.
-Ami azt illeti…sétáltam csak aztán sietnem kellett volna vissza, de már nem az iskolában fogok aludni.-  vettem egy mély levegőt, s elgondolkodtam. Ha mellettem marad talán jobban megismerem, s ha tényleg lenyugodott akkor csak megvédhet, de ő is halálfaló. Ő is a többi közé tartozik, mivel különb? Mivel másabb? Bizonyítania kellett és ezt csak akkor tudtam elérni, ha most vigyáz rám.
-Őszintén!-  néztem le a macskakövekre. Volt időm jobban megnézni, míg fejem elfordult tőle. A hatalmas kövek között sötét por pihent melyet a sötét, piszkos sárga lámpa világított meg.
-Tényleg nem azért vagy most itt…mert majd rám küldöd majd perceken belül Voldemort összes csatlósát?!-  hangom megremegett mikor kimondtam Voldemort nevét. Eddig sem igazán tartózkodtam a neve kimondásától, de most egy halálfalónak mondani mégis másvolt, mint a többi diáknak.
Amióta Dumbledor meghalt, senki nem védte a félvéreket és a sárvérűeket. El voltak ítélve. Halálra. S a félelem bennem is ott lakozott hisz mugli vér is csörgedezett ereimben. Igaz én nem ítéltem el a Nagyúr elveit, így valamifajta „védelmet” élvezhettem. De nem teljesen. S még mindig titok volt az is számomra, hogy Darren akkor, aznap éjszaka miért pont engem kapott el? Miért engem keresett? Vagy talált meg?
-Mert nincs erőm hadakozni ismét veled.- nyomtam meg az ’ismét’ szócskát. Hadakozni nincs…mert fölösleges lenne…könnyebb megadni magamat.

[- Hogy hol vannak a többiek? Fogalmam sincs. Nem vagyunk összekötve. Ha szükség van rám, vagy a Nagyúr szeretne valamit arról úgyis időben tudomást szerzek. Vagy szeretnéd, ha itt lennének? Hidd el, akkor már nem lennék ilyen felemelő társaság…]

» GABY «

Nézem szemét, annak a két csodálatos lélektükörnek minden egyes ijedt pillantását. Kénytelen vagyok elszakadni tőlük, muszáj elfordulnom csak azért, hogy végre valahára levegőhöz jussak. Elszakadok tőle és mély levegőt veszek. Az oxigén szinte éltető mannaként áramlik tüdőmbe, ezzel is felfrissítve annyira, hogy a kialakuló undoromat és rosszullétemet egy jó ideig még palástolni tudjam. Szavait hallva ismét felé fordulok, költői kérdésére nem  csak egy mosolyra futja, hanem egy kiadós válaszra is.
- Hogy hol vannak a többiek? Fogalmam sincs. Nem vagyunk összekötve. Ha szükség van rám, vagy a Nagyúr szeretne valamit arról úgyis időben tudomást szerzek. Vagy szeretnéd, ha itt lennének? Hidd el, akkor már nem lennék ilyen felemelő társaság…
- mondom majd ismételten küldök felé egy vigyort.

Igazából valamilyen szinten megértem a gondolatmenetét, azt, hogy fél bizonyos dolgoktól velem kapcsolatban. Ha én lennék Ő, én is hasonlóan reagálnék, bár talán, ha én találkoznék egy ilyen emberrel – fordított esetben saját magammal – akkor én már árkon bokron túl lennék. Hiszen nem is tudhatja, hogy mekkora csalódás a számomra. Egyszerűen képtelen vagyok túltenni magam azon az estén. Még mindig érzem édes vérét az ajkaimban, érzem testemnek feszülő testét, annak minden egyes hajlatát és domborulatát. Egyszerűen kívánom őt, akarom, hogy az enyém legyen és nem érdekel milyen áron. Magamnak akarom némi fájdalommal kísérve, olyannal, mely számomra örömet, számára viszont egy fájó emléket okoz. Nem akarom, hogy ismét elszökjön, nem akarom, hogy megmeneküljön… Látni akarom a félelmet, a borzalmat a szemében, a lélektükreihez tóduló sós cseppeket, melyek minden büszkeségét és reményét kimossák elméjéből. Akarom, hogy fájjon neki, hogy szenvedjen, hogy vértől vöröslő ajkai közül hosszú sikoly szaladjon ki a világ felé ezzel is a mennyekbe emelve engem, önmagát pedig a pokolba taszítva…
Kár hogy ez most jelen helyzetben csak egy álomkép, egy fantazma, mely nem teljesülhet be a mai este során.

- Tehát nem alszol a suliban. Értem.
– állapítom meg, majd újabb költői kérdésére egy pillanatig elgondolkodom. Végül is miért ne hívhatnék ide mást is? Ha már ketten lennénk, tuti, hogy nem menekülne el. A halálfalóknak is kell ám a szórakozás, tehát biztos van olyan ember, aki szívesen szórakozna velem együtt ilyen groteszk és morbid módon. Azonban a lehetőséget, mely lejátszódik a szemeim előtt el is hessegetem. Nincs nekem most erre időm, és energiám.
- Nem jön ide más, nem hívtam senkit és nem kell neked hadakoznod. Hidd el, úgyis hamarabb szabadulsz, ha hagyod magad…
- mondom, majd halkan felnevetek. Eközben persze próbálok kedves is lenni, úgyhogy ujjaim az álla alá vándorolnak és porcelán bőrét teljes szépségében magam felé fordítom. Mélyen nézek a szemébe, majd biztató pillantást lövellek felé.
- Szóval hol is fogod tölteni az éjszakát?
– kérdezem, ezzel is arra célozva, hogy ideje lenne valami fedett hely felé vennie az irányt. Az már biztos, hogy el fogom kísérni és biztos helyre viszem, már csak az nem világos a számomra, hogy felajánlja e, hogy töltsem vele ezt a mai éjszakát. Persze nem kell, hogy feltétlenül jó szolgálatot tegyen nekem, elég, ha egy percre elfordul… az imperio ezért tökéletes. Nincs ellenkezés… bár ezzel igencsak elromlik a dolog minősége. Azt pedig utálom.
Mindenesetre még sosem lehet tudni milyen ötletet is fog kihozni belőlem. Tehát ideje indulni és hátha. Ez lesz. Pont.

Keresem. Nincs meg. Keressem még. Még mindig nincs meg. Feladom. Körbenézek. Idegel. Beharapom az alsóajkam és ismét végigrohanok az emberek közt ebben a nagy tömegben, szememmel a boltok cégéreit böngészem. Volt itt egy lemezbolt. Tudom, hogy itt volt. Ismét feladom és hagyom magam elsöpörni a szembejövő tömegnyi varázsló és boszorkány folyamával. Mindenütt csak zajonganak, mit nem adnék egy kis csöndért, egy iciri-piciri zenéért, rendezett zajért.

Zsebre vágott kézzel baktatok vissza oda, ahonnan elindultam. Szünet van, én meg unatkozom. MINDEN barátom nyaralni van, én meg várhatok augusztusig, míg eljutok megint valami eldugott kis tóparti üdülésre, mert apa még dolgozik. A Minisztériumban nem ismerik azt a fogalmat, hogy szabadság? Esetleg családi program? Vidéken temetjük a nagymama macskáját, egy hétre el kell mennünk, hogy lelkiekben is támogassuk szegénykém. Olyan nehéz volna valami aprót füllenteni? Biztosan nem adnának neki Verita szérumot, hogy leteszteljék igazat mond-e.

Ahogy elmerengek a különböző ürügyeken, nekimegyek néhány embernek, de valaki különösen erősen ütközik belém, felnézek rá:
- Bocsánat... - mormogom, fel sem fogva, kivel beszélek. Egy másodperc múlva esik csak le, hogy ismerős a figura. Utána is fordulok. - Elnézést, álljon meg egy pillanatra! - szólok utána.

[Craig NichollsCraig NC..]

Craig Nicholls
Craig N
C..

*Új, s egyben első hivatalos angliai munkahelyéről kiszabadulva, s maga mögött hagyva az egyetemváros csendesebb légkörét. Az Ausztrál varázsló Londonba vette az irányt, hogy meglátogasson egy helyet. Egy helyet melyhez hasonlóban már igencsak régen nem járt. De az utóbbi időben túlságosan is elmerült a varázsvilágba ahhoz, hogy felmerüljön benne a szükség aziránt az apróság iránt, melyet ideérkezésekor tökéletesen igyekezett kitörölni a fejéből.
Nem másról van szó mint a zenéről, a zenélésről.. Ez a korábban minden valódi spirituális dolognál fontosabb dolog Craig számára igencsak eltűnt az utóbbi egy évben. Nem is csoda hisz ez volt a cél. A tökéletes felejtés. Miután kidobták a bandából másra sem várt.. Azonban most hogy a lehető legjobban eltávolodott ettől egyetemi oktatóként újra egy kis vágyat érzett, hogy gitárt fogjon a kezébe. Pontosabban, hogy nézelődjön. Így vetődött vissza ide az Abszol útra ahol első angliai élményeit is szerezte. Laza viseletben, és a meleg ellenére kicipzárazott pulóverbe sétál tornacipőben, és úgy bámészkodik. Kócos haját a szél hol hol megtépázza, miközben vergődik az emberek között úti célja a közeli hanglemez, és hangszerbolt felé. Nem is annyira a zene érdekli sokkal inkább gitárokat próbálgatna ízlelgetne. Torzító pedálokon lépkedne, mint anno. Na de ne szaladjunk ennyire előre ugyanis amint térül fordul. Mint nem először, és valószínűleg nem utoljára összeütközésbe kerül egy másik gyalogossal. Viszonozza a másik bocsánatkérését jellegzetes Ausztrál akcentusával elharapva bocs végét azonban egy határozott női hang készteti megállásra. Lassan visszatekintve pedig egy tőle valamivel fiatalabb lánnyal találja szemközt magát. Egy évvel ezelőtt bizonyára szó nélkül haladt volna tovább most azonban haját a szeméből kisöpörve Homok vakarva néz a másikra szó nélkül, de kérdő tekintettel.*

Ott álltam az utcán, kezemben egy régi névjegykártyával, amin a lemezbolt címe volt, látszólag hiába, hisz a bolt úgy elbújt, hogy még a kártyával sem tudom megkeresni. Apropó, lehet, hogy valami varázskatyvasz van a dologban? Majd teszek egy próbát, hiszen éppen most szólítottam meg egy ismerősnek tetsző, tőlem alig öregebb srácot. Igazán modortalannak tűnhetek, csak úgy leszólítom az Abszol út kellős közepén... de mióta is érdekel engem a jó modor?Egyébként komolyan nem értem, hogyan csinálom ezt, esetleg néha eszembe juthatna gondolkodni mielőtt cselekszem...

Őszintén szólva meglepett, hogy egyáltalán meghallotta a hangom a zajban, de azért nem bántam meg, hogy megszólítottam. Tettem felé egy lépést a tömegben és felnéztem az arcára: fakó, de karakteres arc, barna haj,  kék szemek, vékony, szálkásabb testalkat. Ez bizony az, aminek első látásra tűnt: zenész. Gyötörtem az agyamat azon, hogy eszembe jusson, honnan ismerem. A fejemben, mint egy katalógus perdültek végig az arcok és nevek, de néhány néma másodperc elteltével leesett: Vines. Ez lesz az.

- Te... te ugye játszottál valami bandában? - vágok bele kicsit bizonytalankodva. - Basszusgitár, ha jól emlékszem, ugye?

*Az Ausztrál szemei a lány szavai hallatán jócskán elkerekednek. De még szerencsére még az azonnali lebukás határain belül marad a csodálkozás. Craig tulajdonképpen azért is hüledezhetne, hogy egykori legjobb barátjával keverték össze, akivel a zenekarból való kitétele óta nem is találkozott, de most ne ez ejti zavarba. Hiszen a lány nyilvánvalóan nem lehet mugli. Itt az Abszol úton semmiképp sem. Így, hogy egyáltalán ismeri a zenekart, és hogy az arca is ismerő a lánynak már önmagában nagy szó. Bizonyára félvér, hisz itt Angliában aligha lehetne másképp elképzelhető, hogy így megismerjen egy mugli zenészt. Craig arca hamarosan ismét kisimul az iménti meglepettség után, és lassan továbbgondolja a dolgokat. Őszintén szólva nemigazán tudja mit feleljen, hisz a lány barátságos, és szerencsére nem tűnik annak az eszement rajongó típusnak sem, úgy hogy akár el is árulhatná mi az igazság.. azonban a szavai, és a múltja igencsak köti.
Megfogadta, hogy szakít a zenéléssel, és a varázsvilág felé fordul, ami az új állásást tekintve igencsak jól sikerült eddig. Még akkor is elmondható ez, ha a kezdet nehéznek bizonyult. Craig tovább vakarja a fejét, s közben végignéz a lányon. Nem talál ebben semmi udvariatlan, hisz az imént a lány is igencsak megbámulta őt. A percekig tartó kínosnak mondható csendet végre megtöri a kócos alak valahogy így.*
- Azt hiszem összekeversz valakivel.! *Mondja kitörően, de annyira azért mégsem határozottan hangjában csendülő ausztrál akcentusával. Szavait követően pedig továbbra is kíváncsian szemléli a másikat.*

Bevallom, először kicsit bizonytalan voltam abban, hogy tényleg nem keverem-e össze valakivel, de rá kellett jönnöm, hogy nem. Minél jobban belegondoltam, annál több információ jött még elő.
- Nem tudsz átverni - mosolyogtam rá. - Emlékszem rád, a Vines-ban játszottál valamikor, emlékszem az arcodra.
Fölösleges volt tagadnia, már biztos voltam benne, látszott rajta, hogy zavarba jön meg minden. Ha a homlokára írja, akkor sem lett volna egyértelműbb.
- A neved pedig... Craig N... Nichson vagy Nicholson, nem, nem... várj! Nicholls! Ezaz! - kiáltottam föl. De hamar rá is jöttem, hogy ezzel csak jobban rá fogok ijeszteni. - Én Seon vagyok - nyújtottam felé gyorsan a kezem, hogy ne álljak bambán. - Nincs kedved esetleg kicsit kintebb menni a tömegből? Kicsit nagy a forgalom - tettem hozzá gyorsan, reménykedve abban, hogy nem néz bolondnak.

Craig kénytelen kelletlen belátni, hogy nem nagyon van menekülési útvonal. Pontosabban olyan, amely nem kavar túl nagy port. Hiszen tulajdonképpen megtehetné, hogy szó nélkül hátat fordít, és megpróbál eltűnni a lány szeme elől a tömegben. Esetleg kivághatná magát varázslattal is.. de végül csak egy mélyet sóhajt, és nem tesz semmi különöset. Minek kellene bonyolítani a helyzetet, amikor amúgy is kikapcsolódni jött a városba.

Bár be kell vallania magának erre a legkevésbé sem számított. Mikor Angliába jött minden nap az ilyen találkozásoktól tartott, de egészen idáig semmi komoly nem történt, és elkerülték az efféle kellemetlen helyzetek.. Így most már kár bánkódni. A lány tulajdonképpen kedves, és végül is színpatikusnak is tűnik. A bemutatkozással sem időzik sokat. Úgy hogy végül a kócos Ausztrál is kénytelen megbékélni a helyzettel, ha nem akar nagyobb felfordulást a környéken.

Arra pedig aztán tényleg semmi szükség különösen ilyen időkben. Tanári pozíciójára való tekintettel, pedig mostantól sokkal körültekintőbben kell viselkednie, mint sokszor korábban. Craig hát elfogadja a lány kezét, és egy határozott mozdulattal kijjebb húzza a lányt a tömegből. Így már nem képeznek fogalmi akadályt tovább. Ekkor válaszol csak a felmerülő kérdésekre.*
- Dehogynem szinte bármit lehet! Azt hiszem. *De hogy a bemutatkozást se felejtse ki, még azért hozzá teszi.*
- Hát örülök Seon az én nevemet már úgy látszik, tudod.. *Hirtelen eszébe jutott, hogy régebben ismert egy Seon-t, még az Akadémián, de ő koreai-volt- talán a lánynak is vannak ilyen felmenői, bár ez egyértelműen nem látszik rajta, de ki tudja.*
- Egyébként mindig ezt csinálod, mikor valaki ismerősnek tűnőt látsz?? *Kérdezi Craig kíváncsian a kezeit zsebre dugva, és kissé előredőlve a másik irányában.*

[- És hová lesz a séta?]

KI VIRRASZT VAK ÉJSZAKÁN ÁLMAINK FÖLÖTT?

A nőkre mindig várni kell.
Annyira megszoktam már ezt, hogy nem is bosszant. De minél kevesebbet kell várni, annál üdítőbb a meglepetés. És persze annál valószínűbb, hogy nem romantikus programra indulunk.
Pansy gyakran tesz ilyen kis... kiruccanásokat. Megállapodtunk, hogy én kiviszem, cserébe elintéz nekem is ezt-azt. Nem vagyok lovag, hogy amiatt aggódjak, hogy hová indul ilyenkor, mert még ha nem is nekem nyalja ki magát és göndöríti be a szempilláját, valakinek biztosan. Megkérdezem mindig, olykor talán igazat is mond, de szerintem többnyire hazudik. Ha pedig így tesz, bizonyára oka van rá, de ettől függetlenül, mint mindig, most is megkérdezem:
- És hová lesz a séta?
Csónakba ülve, a tavon keresztül hagytuk el a kastélyt. Mostanában ezt az utat használtam, ha elintéznivalóm akadt, mely nem túl sürgős. Nem ez a legrövidebb út a kastélyon kívülre, de ez a legdiszkrétebb. Errefelé csupán egyvalaki kérdi meg, hogy ki vagyok és hová megyek: egy ajtónálló odabent a hátsó folyosón. De már többnyire ő sem kérdez semmit. Enged. A csónakok mindig rendelkezésre állnak, mágia hajtja őket előre, az evezőt meg sem kell pöccintenem.
A parton kisegítem Pansyt a csónakból. A talárom azért nem terítem elé a mólón, de nem is kell. Nyirkos a levegő, szinte érzem, hogy a nedvesség megüli a hajam, a ruháim.
Ide hoppanáltunk, az Abszol útra végül Roxmorts határából. Ahogy megérkezünk, elengedem a derekát, hisz nem ő az, és nem is lesz mostanában az, akit szívesen ölelgetek. Pansy egyszerűen nem az a lány, aki valaha is megmozdított volna bennem bármit. Főleg egy ideje. De mivel értékes szövetséges, hiszen megvan a magához való esze és sokszor volt már a segítségemre. Ha mással nem, rúnaszótárral, melyet helyettem készített el, de ennél csak értelmesebb ötletekre tudtam eddig elpazarolni a... Tehetségét.
- Ne kísérjelek tovább? - előzékenykedem, miközben várom, hogy elinduljon egy irányba. - A múltkor, mikor idehoztalak, a Zsebkosz közben kötöttél ki és tépetten rohantál vissza - emlékeztetem az epizódra, noha nem gúnyolódva, inkább figyelmeztetőleg. - Nem apró boszorkányoknak való hely ez éjszaka - suttogom, majd a tekintetem neszezést hallva sietősen körbesöpör a keskeny kanyaron. Egy pékség elé hoppanáltam, persze ez is kihalt, mint a legtöbb üzlet a soron. Rálelek aztán a zaj forrására: egy villogó szempár néz vissza rám a sötétből, egy különös, száradt kóró tövében ülve.
Macskák.
Vagy animágusok.
Feltűnően sok van belőlük, ha igazak a hírek.

Draco Malfoy
"Ha elmész, veled mehetek?"

Ahogyan beszívom a hideg tó illatát, megérzem az orromba beszálló pacsuli parfümöt, ami olyan jellegzetessé teszi a velem szemben üldögélőt, hogy akár csukott szemmel, ezer közül is megismerném, ha kellene. Még egy rothadó, vízen imbolygó kis csónakban is.
A mai kérdésére nem válaszoltam semmit. A csónakban ülve elfordított arccal bámultam a vizet. Két napja eltörtem egy fiolát, és szükségem van egy másikra, de ezt nem köthetem az orrára. Mert félek, ha elveszítem őt, már nem marad semmim se. Pedig úgyis tudja, hogy valami nincs rendben…ahogy én is.  Ahogyan kiszállunk a csónakból, átnyújtom kezemet a víz felett, amin mesébe illő képként tükröződik a kézfogás. Aztán elrúgom lábammal a csónakot, és a hullámok összezavarják a hamis képet.
Pillanatok alatt kerülünk az Abszol út magas házai közé, ami már rég nem adja vissza a hely ama régi zuhatagát, ami pár év közelségében még jelen volt.
Elbámulok az utca sarkáig. Annak végén egy pislákoló lámpa áll, alig ad fény a macskaköves útra. Aztán megigazítom talárom nyakát, hosszú, és vékony ujjaimmal belenyúlok hajamba, és végigszántom azt egy vonalon. Kérdez, én pedig felkapom a fejem. Belebámulok a szürke szemekbe, a hegyes arc vonásaiba, de nem látok benne csodálatra méltót, felsőbbrendűt, olyasmit, amitől a lányok többsége a szívéhez kap, vagy ihletet a naplóíráshoz. Csak a szemek alatt ívelődő kialvatlanságot, a gondolatokat, még ha nem tudom, mik is azok pontosan, de látom, ahogyan azok folyóként ömlenek, s néha magukkal sodornak egy darabot a szívből. Látom, ahogyan napról napra felnő a szemem előtt, és félek, hogy egyszer már nem lesz szüksége rám.
- Csak gyere el velem az utca végéig… - búgom oda neki halkan, csendesen, s elindulok. Tudom, hogy utánam fog jönni, hogy minden rezzenésre odafigyel majd. Nem tudom biztosan, hogy engem véd-e, vagy önmagát. Mégis minden alkalommal velem jön, mikor megkérem. Egyetlen szó nélkül.
- Ma is épp odatartok… mindig odatartok… - árulom el neki halkan, leleplezve ezzel, hogy a legutóbbi sem volt véletlen. Oldalra fordulok, és visszanézek a macskák szemébe. Nyomasztanak. Aztán elgondolkodom, hogy szűkítsem-e a köztünk levő távolságot, de végül nem teszem.
- Épp ezért van szükségem rád, Draco…
…hogy tudjam, még én is létezem.