A főút

[- Olyan riadt vagy, mint egy kismacska]

KIVÁGTÁK MÁR A FÁT
MELYNEK TÖRZSÉBE VÉSTEM EGYKOR KETTŐNK NEVÉT

- Olyan riadt vagy, mint egy kismacska - figyelmeztetem halkan, mivel úgy felkapta a fejét. A smink alatt is látom a beesett arcot, látom, hogy a haja nem olyan fényes, mint volt, a kezeit jobbára kesztyűbe rejti. Hogy fél. Őt elhagyta a családja, nekem itt van az enyém. Egyik sem kellemesebb a másiknál, nem is kellemetlenebb talán. Bezzeg a te családod.
Sokszor, sokat vitáztunk már, rivalizáltunk egy időben, ő meg én, de azt hiszem, játékocskák voltak azok csupán, igazi tétje nem volt a dolgoknak. Hiszen átlátok a szitán, és ő tudja ezt. Persze, amióta az én családom lett a Nagyúr kedvenc bűnbakja, neki sem olyan előnyös velem mutatkoznia. Montrego, vagy Grosiean, fiatal és hamvas halálfaló-fiúcskák, akik előtt a felfelé ívelő út nem a mélységekből indul, velük többre menne, ha a társadalmi rangját akarná megőrizni. Ám nyilván tudom, hogy a Halálfalósdi nevű, fiatal varázslóknak rendezett játékban nincs olyan, hogy felfelé ívelő út. Te vagy erre az élő példa. De nem mindegy, hogy ki mikor kezdi el a mélyrepülést, tehát, hogy hol tart. Ennél mélyebben a Malfoyok már, jóformán, nem lehetnek.
Mi marasztalja hát Pansy Parkinsont mellettem? Megszokás? Más egyéb?
Bólintok, és utána fordulva követem, a talárom fekete palástként lobban egyet, ahogy megindulok. Annak teljes tudatában lépdel előttem, hogy tudja, vigyázok rá, de miért ilyen biztos ebben?
Nők...
- Tudom - felelem egyszerűen, hisz a menetrend többnyire ismétlődik. Ahogy visszanéz, nem követem a pillantását, már előrefelé nézek. Különös, hogy itt ilyenkor is van forgalom, vagy éppen inkább pont ilyenkor, és csakis a Zsebpiszok köz felé, vagy onnan elfelé. Haramiák tanyája lett a régen kényelmes és zsúfolt Abszol út. Az ablakok vakon, betörve vagy bedeszkázva néznek vissza ránk meredten. A macskák pedig rengetegen vannak, de legalább patkányok nincsenek. Előrefelé terelem, ne torpanjon meg, ha már idáig eljöttünk, a derekát érinti kesztyűs kezem, patronálón. Ellenben nem sietek, nem szaporázom a lépteimet.
- Remélem, nem keveredsz semmilyen veszélyes kalandba - szólalok meg halkan, ahogy olyan remegősen beismeri, hogy szüksége van rám. A hangom bizalmasan susog, nem a túloldalon dekkelő suhanc felé intézem a szavaimat, csakis hozzá. - Ha megint magadra haragítod a szeretődet, és kalamajkát okozol, itt hagylak - figyelmeztetem epésen, noha szerintem tudja, hogy nincs így. Csak közlöm a véleményem, és a nemtetszésem. Értheti belőle az intelmet, egy sima "vigyázz magara mert aggódom" túl snassz lett volna.

Draco Malfoy
"Azért vagyunk-e itt, hogy teremtsünk lelkünkkel valamit a lelkünkből"

Emlékeznem kéne rá, mikor először megfogtam Draco Malfoy kezét, vagy mikor elősször néztem bele a szemébe. Nem, egyáltalán nem. Ha romantikus tündérmesére vágysz, ez most nem a te asztalod. Itt nincs más, csak hamu és gyémánt, egy apró, picike kő elejtve valahol. De létezik. Minden bizonnyal.
S hogy én lennék-e a kulcs a titkos lakathoz, ami Draco Malfoy valójába vezet? Nem tudom. Nem szoktam ezen gondolkozni, csupán azt veszem észre minden alkalommal, hogy ott állok mellette, s szemem sarka les rá akár egy őrangyalé, hogy puha párnát tegyen alá, ha elesne. De én nem vagyok angyal. Ezért nem tudom megmenteni őt a kemény földtől.
Ráfintorgok, csak finoman. Nem szeretem, ha hasonlítgatnak, ha ős hasonlítgat, semmiféle állathoz, semmiféle emberhez. Aztán csak hallgatom válaszait, melyek berögzülnek agyamba, mintha csak toll lenne fejemben, mely egy könyvet írna kacskaringós betűivel. Hagyom, hogy hozzám érjen, és irányítson akár egy bábút, miközben az utcákat kémlelem, ahol elveszve, emlékek töredékét vélem felfedezni néhány apró kisiskolásról, akik mára már a magasba vágynak, oda ahol a felhők szárnyalnak. Fejünk felett hirtelen elrepül egy varjú, tekintete kémlelődő, és szúrós. Minden bizonnyal egy animágus, és minden bizonnyal az engem kísérő fiú érdekli. Lépteink egyszerre verődnek a macskakövek rései közé.
- Tudom, hogy nem hagynál itt.
Hogy honnan? Fogalmam sincs. Már rég nem keresek kérdéseket arra, hogy „miért” és, hogy „hogyan”. Felesleges lenne, hiszen a válaszok nem adnának kiutat ebből a végtelen körből, mely minden álom után újra kezdődik.
- Nincs szeretőm.
Még csak álmot sem tudok építeni róla. Elmosolyodom, de csak aprón, szelíden. Mintha csak könnyek helyett rándulna az ajkam.
- Röhejes, hogy Te vagy az egyetlen férfi az életemben.

[- Okos lány vagy]

VALAKI MAJD, KI ÁRNYBA TÉVEDT,
FOKAIMON MAGASBA LÉPKED
S VALAKI MAJD RAJTUNK LESZÁLL

Halkan nevetek erre a fintorra. Ez is nagyon macskás, bár ezt csak azóta tudom, mióta közelebbi ismeretséget kötöttem Mephistoval, Seraphin macskájával. Az, hogy macskásítom Pansyt, mostanra már nem ironikus bók, kicsit valódi inkább, de látom, nem vevő rá. Nem csoda, hogy félreérti, ritkán kedveskedem neki, vagy ha igen, azt is gunyorosan, önmagunk ironikus ikonjaként teszem.
Ellenségesen meredek rá a fejünk felett elhúzó madárra, kesztyűbe rejtett ujjaim a pálcára feszülnek, készenlétben tartom. De kivont pálcával járni az utcát még itt sem más, mint felhívás keringőre. Kivont pálcával járni itt azt jelenti: félek, és erre nem is kell okot adnod. Azt mondja: könnyű préda vagyok.
- Okos lány vagy - hagyom rá, ahogy megszólal, hiába nem vártam feleletet, ezzel egyszersmind elismerve a szavait.
- Akkor kivel találkozgatsz? - csapok le a mondatra. Nahát! Pedig mindenkinek van szeretője, akit csak ismerek a hetedik évfolyam nőnemű mardekárosai közül. Viszont megdöbbent a tény. Annyit foglalkozom veled, hogy még ezt sem tudom.
- Nahát, megtisztelő. Vagy épp gúnyolódtál? - pillantok rá, majd vállat vonok. - Mennyi idő? - kérdem, a közeledő elágazásra pillantva. - Már, amíg elintézed - teszem hozzá magyarázatképp.