Dolgozószoba

[I'M YOUR DEATH]

Egy hely, melyet a Lestrange család feje birtokol. Bebocsátást csakis tőle nyerhetsz. Egyet véss eszedbe, nem tanácsos zavarni, ha itt tartózkodik. Innen titkos átjáró visz a könyvtárszobába.

Önnek

?

~ Ha tehetném, saját világot festenék magamnak?
Hol utánozhatatlan a kék ég. Hol a madarak úgy csipognak, ahogyan sehol máshol.
Hol nem csillognak úgy a tükörsima patakok? ~
? úgy ahogyan azt a saját szemével látja.
Vékony fehér kezei lassan emelkednek felfele, s a gyenge lószőr egyet, finoman húzódik omlik rá a hófehér vászonra.
Kék. Sárga. Vörös.
S a színek sorjában követik egymást. Hajtincseim gondozatlanul fonódnak össze egy ezüstszín csattal s mégis. Hajszálain meglátszik a fellegek színe. Orcáján ragyog a vörös nap sugara.
S mindezek csak foltok, s mocskok más szemében.
Ám Ő ezt máshogy látja.
Mindent más, ahogyan Ő elképzelte. Mert az álmok tartanak ébren.
S, az ecset végéről aranyszín csepp hullik bele a vizes pohárba, miközben az egy pillanat alatt színezi az átlátszó folyadékot.
Ujjai pedig lágyan tartják maguk között a vékony farúdat, mikor utánozhatatlan érdes hang törte meg a művészi csendet. Lényegtelen, hogy mit mondott.
Tudta ki volt az.
Ismerte ezt a hangot.
Ezer közül is felismerte volna.
Oly kemény volt, oly érdes.
Oly gyengés oly lágy.
Ó, bár tudná egyszer is lefesteni ezt a hangot.
De nem. Még törékeny kacsója is beleremeg. A vonalak megrándulnak, s a felhők beleremegnek egy ismeretlen érzésbe. Amit senkinek sem vallott be még.
Talán csak magának.
S léptei némán megindulnak, s hagyják el a szoba ajtaját, otthagyva az ecsetet, a vásznat.
A saját világát.
Tudja, hogy utálja, ha fest. Utálja, hogy él.
Gyűlöli, hogy levegőt vesz.
Ám sápadt, fehér orcájáról mégsem mossa le a színek foltjait.
Nincs rá ideje. Nem akarja, hogy várjon rá.
Puha pamut zokni siklik végig a lépcsők minden fokán.
Majd talpa újra és újra érinti a tükörsima padlót, s finoman markolják meg az antik kilincset. Benyit. Arcát színek díszítik?
Ó, bár letudná festeni ezt az érzést...

Más sem jár a fejében, hogy már megint itthon lebzsel az a haszontalan lány! Nem érti, nem fér a fejébe, miért nem képes a többiekkel együtt az iskolába járni, és ott némi okosságot magába szívni, már amennyiben képes lenne ilyenre a fejében beágyazódott borsónyi aggyal. Megvető mordulás az, mi elhagyja az ajkait, miközben ledobja az eddig kezében tartott pergamentekercset. Szólította, igen, mert úgy gondolta, épp itt az ideje, hogy elbeszélgessenek. Bella közel-távol nincs. Talán már megint Mirolnál mulatja az időt.. Érdekes. Erre a gondolatra most nem jártja át a tüzes düh, ami egyébként minden szőrszálát az égnek állítja! Most csak Bea esete bosszantja, a többit mind kizárja. Az ügy végére fog járni, s ha nem talál valami megoldást... De fog! Mert ő mindig kitalál valamit, ami persze számára a legjobb, és a legkényelmesebb. Az egy pillanatra sem érdekli, hogy esetleg a másiknak jó vagy rossz. Az ő házában él, s az ő éltető levegőjét szívja el előle tehát.. azt kell tennie amit Ő mond! A neje pedig örüljön, hogy nem tekeri ki mindkettejük nyakát, s nem élvezi a csigolyák édes kis roppanását.

Az ajtó nyílik, ő pedig még mindig a hatalmas tölgyfaíróasztal mögött ül, a bőrfotelban, mely szinten tiszteletet vív ki méreteivel. Tökéletesen illik hozzá, a ház urához. Szemei megvetően villannak, s az ajkai fintorba rándulnak, ahogy meglátja a festékfoltokat, mely beszennyezi a bájos arcot. Mocsok? Mocskos, tetőtől talpig.
- Örömömre szolgál, hogy félbeszakítottad gyermeteg játékaidat, s lefáradtál hozzám. ? Ez a köszönés, a másik köszöntése, minden kedvesség hiányzik belőle, minden olyan érzés, melytől a lány egy percig is emberi lénynek érezheti magát. ? Foglalj helyet. -
Azért még vele is tud úgy bánni, hogy ne érezze magát egy kivetett állatnak, melybe még bele is rúgnak párszor. Sőt, még a karját is megemeli, s az asztal túloldalán árválkodó fotelokra mutat. A széke karfáin megtámasztja könyökeit, s ujjainak hegyét összeérintve, néz a lányra, s amikor amaz helyet foglal, megenged magának egy halk szusszanást. Nem, ez nem sóhaj, hiszen ő nem sóhajtozik holmi megkeseredett nő.
- Beatrice, mond, van valami terved a jövőre nézve? Mert remélem azt tudod, hogy nem fogom ezt a mostani állapotot eltűrni, miszerint mást sem csinálsz, csak mint egy csecsemő, kuporogsz a szobádban, s holmi ecsetekkel festegetsz. ? A nevét valami különös furcsasággal ejtett ki, lehet volt benne elrejtve némi gyengédség? Ha volt is, az utána következő szavak hamar elsöpörték ezt az érzetet. Megvetette s lenézte a lányt, s amit csinált, ez nem kétség. Ráadásul még Tristram sem tudott vele mit kezdeni, ami a tanitatását illeti. A fiúnak vannak fontosabb kötelességei, mint sem egy ilyen félbolond mellett erőlködjön egésznap, ezt Rodnak is el kellett ismernie.

- Egyébként.. most sem tudom, miért vagy itthon, ahelyett, hogy a Roxfortban csücsülnél a többi korodbeli boszorkánnyal, s varázslóval?! -

[[ Sajnálom, hogy így megkésve (egy próba E/1.-ben ) ]]

[ Sajnálom, hogy így megkésve (egy próba E/1.-ben ) ]

Utállak. Gyűlöllek. Gyűlölöm a hangod mely oly érdes.
Gyűlölöm a lelked, mely oly kegyetlen.
Szeretlek. Csodállak. Leborulok lábaid előtt. Csak érj hozzám. Simíts meg. Had érezzem egyszer arcomon érdes ujjad simítását. Had érezzem erős karod szorítását.
Kínoz. Éget. Magához szorít a hang.
Kínozz!
Égess!
Csalj!
Üss!
Üss, ahogyan csak bírsz?
Szeresss!
Szeress, ahogyan sosem szerettél?
Mindegy csak? Csak érj hozzám?
Hallom, ahogyan az ajtó vészlesejtő nyikorgással bocsálytja be a fényt, az amúgy iis már-már elhagyatottnak tűnő dolgozószobába. Sosem szabad ide jönnöm. Soha. Csak ha Ő hív. Mert most Ő hívott.
Tükör kék szemeim megcsillannak a fényben. Miért érzem magam mindig mocskosnak? Miért érzem azt, ahogyan végigfut a hideg szellő a hátamon, mely füstölgő szivarjaiból tör elő? Szám nem szól, s talán akkor nem fáj semmi sem.
De igen fáj. Fáj a lesújtó pillantásod. Fáj, s mégis oly jól esik. Ha csak rám nézel, nézz rám. Egyetlen mennydörgő pillanatban.
S tekintetem csak bólint a villám csapására. Megszoktam már érdes hangodat. Megszoktam már a tüzet szemedben. S mégis. Sosem fogok tudni betelni vele. Soha?
Az ajtó záródik, majd a sötétbarna székhez indulok. Ujjaimon, melyen a megszáradt festék egy-egy foltja repedezik, körbeölelik annak karfáját, s bizalmat megingató lassúsággal húzzák ki a tárgyat helyéről.
Remegnek a kezeim.
Nem félek.
Az doktor is ezt mondta. Ez nem félelem. Csupán puszta változás. Ez is el fog tűnni.
Ez is.
Mint ahogyan az életem, a mezőkkel, a madarakkal, s a kis vidéki házzal együtt. Most már új családban kell élnem. Úgy érzem csak te maradtál. Csak Ő maradt nekem.
Vállaim megemelkednek. Kisebbnek akarok látszani.
Ne nézz rám. Zavarba hozol?
Üvegszemeim pedig apró fel, felugró tekintettel néznek fel rá, hallgatják éles, s simogató szavaid. Talán fel sem fogom, miről beszél.
Az iskola?
Vissza kell mennem. Vissza akar küldeni? Nem. Nem! Nem...
Ne tedd ezt Velem! Nem teheted?
Tervek. Mit szeretnék, Mit tennék?
Visszamenni a vidékre?
Festeni, álmodni?
- Nincs?
Hazudtam. Hazudtam és hazudok, mert féltem előled gyermeteg játékaimat. Sosem láttad a játékaimat. Soha?
- Anyám azt mondta jobb, ha itthon maradok, mert még mindig képtelen vagyok az okklumenciára?-

Olyan furcsa ez a lány, s talán hosszú évek sora is kevés lenne ahhoz, hogy megértse. Talán nem is akarja ilyen apróságokra fecsérelni, az amúgy is igen csak drága idejét. Összeszűkült szemekkel figyeli, ahogyan a székhez közeledik, ingatag lépteivel. Majd újra csak a mocsokkal teli vékony ujjakra szegezi tekintetét, s rideg nyugalommal veszi tudomásul, miként remeg folyton az aprócska kéz. Talán félne? A férfit ezt kellő elégtétellel tölti el, hiszen kedvére való az, ha félnek, sőt egyenesen rettegnek tőle, ezért nem is merül fel benne más értelmes magyarázat erre a jelenségre. Ő aztán nem érdeklődik a lány állapota iránt, esze ágában sincs sem az orvosát felkeresni, sem a feleségétől megérdeklődni, még is milyen állapotban van. Pedig a saját vére, hiszen a testvére lánya.. pont ez a legbosszantóbb az egészben. Egy mocskos kis fattyú. Bella másnak szült gyermeket, ahelyett, hogy Őt ajándékozta volna meg, s ez már annyiban is marad. Sérti a büszkeségét, hogy nem hagyott maga után egy trónörököst sem, de.. ami késik, nem múlik. Talán egy új nő, egy új házasság, mely új esélyeket tartalmaz.. a jövő kifürkészhetetlen útjai...

- Valahogy sejtettem. ? Jegyzi meg, lenézően, s nem kevés megvetéssel a hangjában, ahogy hátradől a hatalmas bőrfotelban, s művészien faragott karfák végére helyezve a két hatalmas tenyeret, majd úgy fürkészi tovább a másikat. Tekintetéből egyértelműen kivehető, az, ahogyan azt kérdezi; ?Még is mihez kezdjek veled?? Hazudna a lány? Meg sem fordul a fejében, hiszen még is hogy merészelhetné? Bármikor bepillantást nyerhetne a kócos tincsek alatt megbúvó koponya mögé, s még fáradtságba sem kerülne, de valamiért nem teszi meg. Eddig sem kutakodott, s ez után sem tervezi. Talán tart tőle.. tart attól, amit megláthat, felfedezhet. Azt a hatalmas káoszt, a sok-sok gondolatot, s annak kuszaságát. S ez bosszantja, talán ezért is durvább a kelleténél olykor. Még is miért rettenne meg egy kamasz lány elméjétől?! Ez egész egyszerűen nevetséges!

- Az anyád szava mit sem ér az enyémmel szemben! ? Csattan fel, erélyesebb hangot megütve, miközben még az asztalra is csap dühében, minek hatására az azon lévő tárgyak ugranak egyet, mintha csak táncra perdülnének. Gyűlöli, egyszerűen gyűlöli, ha valaki azt hiszi, esetleg azt merészeli gondolni, hogy a kedves felesége szava többet ér az övénél szemben. No nem, nem Beatrix az, aki a nadrágot hordja az ő házukban, nem! Ha Ő úgy gondolja, Beának az iskolában a helye, akkor az úgy is lesz! Vesz egy mély levegőt, majd felszegett állal pillant újra az előtte ülőre. ? No és Beatrix még is mit mondott, mi okod lenne arra, hogy mindenáron védd az elméd? Azt a pár emléket, mely esetleg bajba keverhet téged, s a családodat, könnyűszerrel ki lehet törölni. -
No igen, elég radikális megoldás lenne, s épp ezért illene pont hozzá. Elvág minden fonalat, amit éppen szükséges, megmetszi a gondolatait, akár egy futónövényt, s minden le van intézve.