Nagyelőadó

Arsten prof és Nish

Elméletben öt perc múlva jelenésem lenne az Akadémia nagyelőadójában Mr. Arsten különóráján, ahhoz képest én még idekinn üldögélek a dohányzásra kijelölt helyen. A cigimnek már régen vége, a csikk is a jól megérdemelt helyén landolt, miután az utolsó slukkig kiszívtam belőle minden hasznos, haszontalan, káros, és kártalan anyagot. Azon gondolkozom, rágyújtsak-e még gyorsan egyre, hogy aztán kissé megkésve, de beessek a különórára, vagy szépen komótosan induljak el a terem felé, hogy idő előtt vagy pont időben megérkezhessek. Az élet hatalmas nagy dilemmái. Amíg itt az agyalással tökölök, addigra már rég végezhettem volna félig a hörgőropival, így inkább azon egyszerűbb döntésre jutok végül, hogy ha törik, ha szakad, én mostan felemelem hatalmas hátsómat és szépen lassan, olyan mackósan, csigaléptekkel megindulok a találkozóhely felé. Nincs más választásom, muszáj lesz megjelennem eme nem valami izgalmasnak hangzó előadáson, pláne hogyha azt akarom, hogy minden rendben legyen majd a vizsgákon. Nem mintha hülye lennék az önvédelem terén, de eddig nem sok értékelhetőt produkáltam. Vagy lehet, hogy az itt a probléma, hogy az órák elég nagy részét nyugodt szívvel, mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül kihagytam vagy éppenséggel átaludtam, mikor mihez volt kedvem. Szóval itt az ideje, hogy bepótoljam mindazt, amit eddig elblicceltem. A papírfecni szerint a mai napon pontban háromkor meg kell jelennem a Nagyelőadóban ahol Mr. Arsten fog várni. Nagyszerű. Már előre látom, hogy három és fél órás kiselőadást kapok, hogy mit képzelek magamról, hogy csak úgy lazán s faszán hiányozgatok, vagy csak testben vagyok jelen az ő fantasztikusan szuper bár szerintem néha kissé unalmas óráin – nemhiába alszom be, amikor úgy döntök mégis csak tiszteletemet teszem a tanárbá óráján. Majd valahogy kimagyarázom magam, hogyha egyáltalán tényleg érdekli őt a nyamvadt és kitalált indokaim, de az lenne a legjobb, hogy ha ez a téma inkább fel sem merülne. Pedig egyelőre nagy a valószínűsége egy kis dorgálásnak, de majd csak túlteszem magam rajta valahogy. Nem hiszem, hogy annyira mélyen meg fog érinteni a dolog, hacsak bele nem vési a bőrömbe az alábbi mondatot miszerint „Soha, de soha nem lógom el az óráimat” vagy valami ehhez hasonló okosságot. Én már mindent kinézek a mai világban mindenkitől, lehet, hogy már azon se lepődnék meg, ha ez miatt közmunkára ítélnének vagy az Azkabanba küldenének egy kéthetes nyaralásra.

Még mindig a lassú, sehová sem sietős lépteimmel haladok az előadó felé. Ha így folytatom, soha a büdös életben nem érek oda, de érdekel is engem. Ránézek az órámra, ami szerint van még röpke százhúsz másodpercem háromig. Na, akkor egész jó vagyok. Ennek tudatában nem gyorsítok a lépteimen, most már felesleges lenne sietnem úgy is az a lényeg, hogy beessek oda nem? Lehet, hogy bunkóság megváratni azt, aki önszántából – bár ebben azért egy kicsit kételkedem - különórát akar adni az olyan idiótáknak, mint én az önvédelem alapjaiból, de most ez van, ezt kell szeretni és elfogadni. Nem kell itt túl komolyan venni a dolgokat, mert még a végén elfelejtenénk élvezni az életet. Úúú ez aztán okosság volt a javából, azt hiszem, ilyenekkel nem kell villognom majd odabenn. A poénkodás persze nincs kizárva, de most az egyszer csak bizonyos határokon kellene maradni, mert nem venném jó néven, ha óra közben a stílusom miatt agyba-főbe átkoznának. Amekkora pancser vagyok néha, tuti, hogy egy-kettő még el is találna.

Már csak pár lépés és már meg is közelítem az ajtót. Ha ez most egy mugli film lenne, akkor biztosan lelassítanák a jelenetet, idegesítő és izgalmat fokozó zenét pakolnának alá és beletelne vagy egy percbe mire megtenném azt az átkozott három lépést. De ez itt most nem egy mugli film jelenete ez a valós varázslóélet, itt nem lassul be az idő, nem szól zeneszó, amely elnyomná lépteim halk zaját és csak másodpercekbe tart még ilyen lassú tempóban is a megérkezés. Ez már nem számít a lényeg úgy is az, hogy most már itt állok a valószínűsíthető pokol ajtajában arra várva, hogy kezem végre lenyomja a régi kilincset és kitáruljon az ajtó, hogy aztán nyugodt léptekkel besétálhassak rajta.

Naná, hogy az a fránya nyílászáró nyikorog, amikor úgy döntök, hogy igenis belépek. Mert megfordult a fejemben az is, hogy gyorsan csinálok egy hátraarcot és aztán letolok egy akkora sprintet, hogy simán megdöntöm az összes létező rekordot, amit csak lehet. Csak kár, hogy ma lusta vagyok a futáshoz, máskülönben lehet, hogy simán megtenném. Így inkább beljebb lépek, és felkészülök a legkevésbé kedvező fogadtatásra, ami odabenn várhat.