Első emelet, tanárok szobái

A legtöbb tisztnek és tanárnak saját szobája van, ám van, aki egy helyiségbe kényszerül egy-egy oktatótársával. A professzorok személyes helyiségeiben rendszerint található egy nagy, körbeülhető asztal, mivel sok órát itt kénytelenek megtartani.
A legtöbb szoba a lehető legfurcsább varázslati segédeszközzel van felszerelve, van, aki egy teljes magánkönyvtárat tárol az Akadémia falai közt.

Egy munkanap vége,.. egy "Tárgytalan" est kezdete


*Egy kellemes késő tavaszi este. A nap egyre alacsonyabban jár. Csak ereszkedik unos-untalan. S ezzel egy időben egyre sötétebb narancssárgába burkolja a tájat. Egyetlen felhő sem látszik az égen, ráadásul a hold is feljött már. Tompa fátyolos ugyan még, de amint a nap teljesen eltűnik majd a horizonton, a körvonalai megerősödnek, s elbitorolja méltó helyét az éjszakába forduló égbolton. Ez a furcsa játék rajzolódik ki az ablakon át bámészkodó szeme előtt. A bámészkodó pedig jelen esetben Craig Robert Nicholls az egyetem legfrissebb, s talán legfiatalabb oktatója. Aprócska irodájában üldögél ide oda billegő íróasztalánál, mely meg kell hagyni nem túlságosan komfortos, de így legalább senkivel sem kell osztoznia, amit például, nála jelen pillanatban nagyobb presztízzsel rendelkező oktatók kénytelenek megtenni. Craig amúgy sem az a gyűjtögető típus, így jól megfér ezen a kis helyen is. Az asztalán, melyen jelen pillanatban a lábát pihenteti, azért van néhány dolog. A nemrégiben beszerzett ereklyéit is beleértve, melyeket demonstrációs eszközöknek szán az előadásokhoz. Van itt zsugorított majom, és krokodil koponya, csirke, és nyúllába megannyi más okkult talizmánnal. Törzsi maszkok afrikai módra, és jó néhány vaskos rúnákkal telerótt pergamentekercs. Mindezek közül pedig egy kopott tornacipő kandikál ki. A nap egyre lejjebb ereszkedik, a szoba pedig lassan homályba borul. A székében hátra dőlve az Ausztrál pedig csettint egyet, minek nyomán világosság támad az irodában. A poros asztali lámpa pedig kigyullad.
A halovány fényben merengőn méregeti az asztalán felhalmozódott ereklyekupacot, végül aztán mintha megunná ezt a bensőséges semmittevést pazar nyikorgás kíséretében feltápászkodik a székből, és az ablakhoz sétál. Feltekint az immáron csillagoktól tarkított égre, s jó rúnamágus módjára a csillagok állásból hozzávetőlegesen megállapítja az időt. Későre jár.. nyugtázza, majd hátat fordít, minek nyomán az ablak is „varázsütésre” becsukódik mögötte. Az iroda ajtajához sétál, a fogasról komótos mozdulattal leakasztva bőrdzsekijét lassan távozik, még csettint egye, s a fény kialszik csupán az ablakon besütő holdfényben csillannak meg odabent a vészjósló krokodilfogak. Aztán az iroda ajtaja is zárul, s közben az Ausztrál pálcája is előkerül. A zilált külsővel erős kontrasztban álló finom mozdulatok után egy pillanatra az ajtón a „Keskeny” szó válik olvashatóvá a rúnákat ismerő olvasó számára, majd hamar ki is alszik a jelenés. Keretbe foglalva ezzel a varázslatot, mely a kósza kíváncsiskodóktól hívatott megkímélni az irodát, nem mintha egyébként oly sok értékest, vagy titkolnivalót tárolna bent, de erre azért ad a maga módján.

A kis szertartást követően pedig könnyed léptekkel indul meg a lefelé vezető lépcső irányában. Egészen addig semmi sem vonja el a figyelmét, míg csak nem fényt lát kiszűrődni az egyik ominózus iroda résnyire tárt ajtaja mögül. Egy percig eltűnődik, jól látja e. Azonban jól látja, a fény Abból az irodából szűrődik. Az eleven, s kalandvágyó ausztrál pedig nem állhatja, minden ellenérv, és figyelmeztetés dacára sem, hogy benézzen a kolléga irodájába, aki olyannyira foglalkoztatja kíváncsi gondolatait. E percben pedig még inkább. Így továbbra is könnyed léptekkel halad, majd megérkezve a természetétől tökéletesen idegen kukucskálást, vagy bármi effélét nélkülözve kezét a résen végighúzva méri fel a terepet. Varázslat nem védi az irodát, de ha védi is inaktív. Annál is inkább az lehet, mert a tulajdonos elfoglalt lehet. Odabentről penna sercegése hallatszik ki, mintha valaki épp tollbamondást szerkesztene nem épp hétköznapi sebességgel.

Így az ausztrál lassan kitárva az ajtót belép kolléganője irodájába félretéve minden korábbi, vélt vagy valós sérelmet, melyek gyakorlatilag nem is léteztek.. Készen természetesen a gyors reakcióra tekintettel rá tisztában van vele, hogy kéretlenül érkezett. Tudja azt is, hogy a másik idegenkedik a tegeződéstől így tőle idegen módon magázódik teljes természetességgel, de mégiscsak furcsán.*
-   Kellemes estét Szia! *Teszi azért még hozzá, feltéve, hogy nem kell azonnal védekező varázsigét alkalmaznia.*
-   Tudom, hogy azt fogod mondani semmi közöm hozzá, de azért megkérdezem, mit csinálsz itt még ilyen későn, mert gondolom nem óravázlatot írogatsz!?  *Teszi fel a kérdést Craig pont olyan barátságosan, és egyszerűen, mint első találkozásuk alkalmával, mikor útbaigazítást kért.*

[Azt már nem! Mi figyelmeztettük, hogy nem kedveljük, hát csak magára vethet, ha ennek ellenére a közelünkbe merészkedik.]

Kéretlen vendég

A Nap sebzett vadként vonaglik a vérszín felhők ölében, karmazsin derengésbe burkolva apró irodámat, vörösre festve rakoncátlan tincseimet is.
Elégedett arccal álldogálok az ablak előtt, kezemben teli teáscsésze gőzölög finoman, benne az alkalomra rummal megvadított nedű. Aprót kortyolok, az esti fényben rezes árnyalattal festett ital forrón gurul le a torkomon, miközben a gyakorlótéren piknikező diákokat figyelem.
Az egyik társaság érdekes játékot játszik: két lány egy- egy labdácskát reptet a pálcájával, miközben a harmadik próbál kitérni a fürge támadások elől. Egészen ügyes, jól használta a pajzsbűbájt és gyorsan mozog, de egy pillanatnyi figyelmetlenség elég volt hozzá, hogy rés támadjon a védelmen, amit a támadó felek nem is haboztak kihasználni. Megcsóválom a fejem, majd újabb kortyot veszek magamhoz az aromás kipárolgás forrásából.
Joggal lehettem elégedett: az első nap szinte mindenben a terveim szerint alakult, egyetlen kivétellel. Ez pedig Craig Nicholls volt.
 Merlinre, tényleg nem akartam összetűzésbe keveredni vele, de annyira idegen, annyira más volt, mint az itteniek...  rendezetlen és szemtelen. Azt hiszem, az utolsó jó tanácsa tette fel a műre a koronát.
„Máskor kevesebbet tépelődjetek, árt a léleknek!!” -mintha tudná, mi zajlik a nevezett lélekben, ugyan! Fogalma sincs róla, mi lakik bennem. Mindenesetre, legalább két hasznos dolog kiderült az esetből; egy: rossz a kisugárzásom, és kettő: jobb lesz odafigyelni a kollégára. Engem inkább csak az előző aggasztott.

A nebulók lassan szedelőzködni kezdtek, ahogy haláltusája végén a fent említett égitest tetemére éhes hollókként gyűlni kezdtek a csillagok. Jól megnéztem magamnak a harmadik lányt; már tudom, kit fogok beajánlani a kviddicscsapatba. Vetettem még egy búcsúpillantást a sötét gyepre, aztán a sarokban álló gramofonhoz léptem, és feltettem az első lemezt, amit találtam.
Kellemes, a harmincas éveket idéző női hang csendült fel. Ismertem a professzort, akié a kicsinyke birodalom volt, ő jutott most eszembe. A vén Tullius Westbrock, a sötétkék talárjában és az elmaradhatatlan kefebajusszal. Megmosolyogtató emlék volt, de a nosztalgiázásnak hangos kopogtatás vetett véget az ablak felől. Letettem a félig üres csészét és kinyitottam az ablakot; egy minisztériumi bagoly röppent be rajta, ahogy azt a lábára húzott zsákocska cikornyás M- betűje fennen hirdette. A madár a székem háttámlájára telepedett, majd felém nyújtotta a lábát, én pedig izgatottan bontottam ki a pergamendarabot. Az egyik kolléga üzenetét tartottam a kezemben, miszerint a Minisztérium raktárából pár hónapja eltűnt szelence nem az egyetlen hiánycikk. A leltárkönyvek átböngészésekor derült ki, hogy egy bizonyos kupának is lába kélt.
A mosoly az arcomra fagyott, s helyét aggodalomnak adta át, ahogy a tárgy leírását olvastam; gyanúsan hasonlított arra az ivóedényre, ami pár hete a bátyám kandallójának párkányán trónol.
- Alas, de marha -nyögtem halkan, érzéssel. Intettem a bagolynak, hogy elmehet, majd a tollas távozása után pergament ragadtam és figyelmeztető levelet komponáltam a fivéremnek. Az önműködő penna villámsebesen rótta a sorokat, ahogy a megfogalmazódó mondatok apró, kerek gyöngybetűkké váltak a vastag, kézzel merített papíron. Leültem, hátamat a szék íves támlájának vetettem és átolvastam a művet, mikor halk nyikorgásra lettem figyelmes az ajtóm előtt. Gyorsan a karomra szíjazott tokba varrt órára pillantottam, majd az ajtón tartva a szememet összehajtottam a lapot, s nagyot koppintottam rá egyik pálcámmal. Ahogy a levél eltűnt a szobából, valaki feltűnt az ajtómban, akire a legkevésbé számítottam. Craig Nicholls, teljes életnagyságban.
A pálcát egyenesen a belépőre szegezem, miközben talányos somolygással köszöntöm a kéretlen látogatót.

- Lám, lám, lám... ezek szerint nem fogadtad meg a tanácsomat. Kár érte, igazán jó darab volt. Talán  nem voltam elég érthető a legutóbbi alkalommal, vagy te vagy túlságosan makacs? Ez utóbbi nem túl egészséges...
Végigfuttatom rajta a tekintetem; ha nem látok veszélyt és a pálcája is tisztes távolban van a kezétől, leengedem a sajátomat és visszateszem az alkaromra csatolt tokba. Szemmel láthatóan nem örülök igazán a látogatásnak. Úgy látszik, vannak olyanok, akikre nem lehet kellően rossz benyomást tenni, hiába erőlködik az ember.
A hívatlan látogató kicsi, de otthonos szobába toppan; a négy falból kettőt az idők során sötétre kopott könyvespolcok borítják, szemben az ablak terpeszkedik. Az ablak és az ajtó között két kényelmesnek látszó fotel és az íróasztalom kap helyet. Erre az asztalra támaszkodom most, ahogy felemelkedem a székről és a férfira szegezem smaragdszín íriszeimet. Alkarjaimon egy- egy pálcatartó alkalmatosság kap helyet, sötétzöld talárom a szék támláján nyújtózkodik. Hosszú, sötét fürtjeim kígyókként tekeregnek az asztal lapján, ahogy előrehajolok, ezzel remek bepillantást engedve a mély dekoltázsba. Előttem számtalan penna, könyvecske és egy fél csésze kihűlt tea.
- Egy jósnő veszett el benned- bólintok a kérdés elhangzása után. Milyen furcsa, ahogy magázódik az ausztrál! Gyanítom, hogy csak az én kedvemért teszi.

Igazán lehetnél barátságosabb is, hiszen csupán udvariasan érdeklődik- rovom meg magam, ahogy azt belém nevelték

Azt már nem! Mi figyelmeztettük, hogy nem kedveljük, hát csak magára vethet, ha ennek ellenére a közelünkbe merészkedik.

- Nem, valóban nem óravázlatot írok, de bővebben nem nyilatkozom -adok kissé hűvös, de nem teljesen barátságtalan, kitérő választ.
Torkig vagyok az egésszel. A bolond bátyámmal, a pontos leltárral, a Minisztériummal... Craig pedig csak a hab azon a közmondásos tortán. Fásultság, idegesség, fáradtság, gyanakvás és enyhe érdeklődés váltja egymást szédítő tempóban a vonásaimon, ahogy a férfira nézek. Érdeklődés, hiszen nem én vagyok az egyetlen aki "túlórázik".
- És ha már itt tartunk, te mit keresel még itt ezen a kései órán? Feltételezem, hogy te sem a holnapi órádat tervezgeted éppen...

Fekete Fehérben  Szürkét!, nem A feketét!!

*A meglehetősen otthonos, takaros iroda mennyezetének egyik eldugott szegletében aprócska kaszáspók szövögeti hálóját. Hiába a tisztaság, a rend, és minden elővigyázatosság ezek az apró, és a maguk nemében meglehetősen hasznos kis teremtmények mindenhová befészkelik magukat. Menedéket keresve a nedvesség minden ismer formájától. Az aprócseprő ízeltlábú különös közjáték szemtanúja lehet, jelenlétét figyelembe véve pedig nem csupán lehetőségről beszélünk, hanem magáról a szőrös nyolcszemű valóságról.
Craig tehát a halk zene hívó szavára, melyre kezdetben olyannyira nem is koncentrál, belép hát az irodába. S látszólag álmélkodva vizsgálódik körbe-körbe. Kezeit a törzse mellett lógatva. Meg kell állapítania, hogy az iroda jóval kényelmesben, és praktikusabb, mint a sajátja a fotelekkel, pedig minden tekintetben fölényes győzelmet arat. Csak vizsgálódik fel sem ocsúdva, hogy pálcát szegeznek rá. A kezdeti bizalmatlanság nyomban elszáll belőle. Furcsa így a látvány ahogy a fekete boszorkány tettre kész mozdulattal szegezi pálcáját az ártalmatlan bámészkodóra.

A pókocska talán meg is mosolyoghatná magában e látképet, ha ugyan képes volna ilyesmire. Ehelyett azonban inkább csak beljebb húzódik a sarokba az észrevétlen az észrevétlenségben. Craig úgy áll ott, mintha semmi félnivalója nem volna, és ezt későbbi szavai is tükrözik. Lassacskán pedig a meredező pálca is a helyére kerül. Valójában nem túl meglepő ez az egész. Sem a gyanakvó fogadtatás, sem pedig a keresetlen üdvözlés. Az első találkozásuk emlékének fényében pedig különösen nem az. Craig azonban tudja mikor érdemes érkezni, s azt talán még inkább ismeri mikor célszerű a távozás mezejére lépni. Ebből fakadóan a másik gesztusainak fényében egy percig sem marad, ha kelletlennek érzi a helyzetet.

Erről azonban furcsa mód most szó sincsen, ha bár Lilianne szavajárása egyértelmű, és tisztán kivehető. A testbeszéde, de elsősorban a tekintete másról árulkodik, mint ami a felszínen látszik. Határozottan meglepett, és a legkevésbé sem elutasító. Inkább furcsa kíváncsiság játszik a szemekben, melyeket Craig-nek tökéletes alkalma jut megvizsgálni a rövid szemkontaktus alatt. Ugyan is Lilianne ezúttal sem tekint el a beható vizsgálattól. Alaposan, és körültekintően néz végig a bőrkabátos srácon, akin feszültség, vagy bármi erőltetettség jele, még csak írmagjában sem látszik. Mintha mindig is ide készült volna, és évek óta ismerné a helyet.

A lány testtartás, és pozíciója remek kilátásra adna ugyan lehetőséget, ám ezzel az Ausztrál nem kíván élni, ha bár nehezen elképzelhető, hogy magát a kínálkozó alkalmat nem észlelte volna. Sokkal jobban elfoglalja most az önfeledt nézelődés, és a lány szavai. Jól érzékelhető a bosszúság a levegőben, melyen a zen enyhít némiképp. Craig pedig csak áll fej vakarva. Leperegnek róla a kimért szavak, a hűvös válaszreakció. Mintha a zenehallgatás foglalkoztatná most, és ez így is van. Kisvártatva pedig meg is szólal.*

-   Öhm, ha jól hallom ez Billie Holiday?? *Kérdi szinte ügyet sem vetve a másik kérdésére. Ismerős a szám, de nem tudja a címét, minden esetre megismeri a hangot, és egy kicsit elidőz a lejátszó nézegetésével.*

-   Régi egy darab, de nagyon szépen szól.. *Mondja, de közben már tovább lendültek a gondolatai, amint látja hogy Lilianne helyenként egész jól trappolja a lábával ritmust, mely a hangszeres játék egyértelmű jele. Na de a következtetésekből egyelőre úgy látja elég lesz, és ideje válaszolni, hiszen kérdésben részesült az imént.*

-   Nem nem, ami azt illeti épp a lépcső felé sétáltam az irodámból, mikor megláttam, hogy csak itt van már világos. Aztán elfogott a kíváncsiság, éreztem az illatot, és hallottam a zenét.. *Utal Craig egy pillanatig az intenzív parfümillatra. Furcsa, hogy az Ausztrál érzékeit, és figyelmét nem sok minden kerüli el kissé ijesztő is lehet ez a felismerés a másikban, de ki tudja persze.*

-   Egyébként meg kicsit későbbig maradtam, most mert vettem jó pár demonstrációs eszközt, és azokat zsúfoltam be valahogy az irodámba, mert nem valami nagy. *Magyaráz a részletekről, majd erősen megdörzsöli a szemeit, mintha valóban igen álmos lenne, aztán felteszi a mindent eldöntő kérdését.*
-   Szóval így keveredtem ide.. *Kisebb sóhaj, és tarkó vakarás.*
-   - de különben.. remélem, nem veszed tolakodásnak, te kissé gondterheltnek is tűnsz.. *Jelenti ki.*
-   Zavar, aggaszt esetleg valami, a jelenlétemen, betoppanásomon kívül?? *Kérdezősködik szemében valami természetes kék fénnyel, kíváncsian várja a választ. Hol a lányra, hol a semmibe bámulva*

Érdeklődő műértő

Az újdonsült kolléga nem zavartatja magát a kissé csípős válaszoktól, csak áll némán az ajtómban. A hűvös szavak most sem érik el azt a célt, amit bármely egyéb halandóban már réges-rég tudatosítottak volna. Szemei körbejárnak kicsiny királyságomban, arcán gyermekien tiszta ámulattal veszi számba a polcokat, a helységben elszórt apróságokat. Akaratlanul is elmosolyodom halványan, ahogy felötlik a gondolat az elmémen ülő tejszerű ködön keresztül: pont olyan ez a férfi, mint egy kisgyerek az édességüzletben. Jól láthatóan a legkisebb jelét sem adja félsznek; ezek szerint tudta, mire számíthat tőlem. Tőlünk.
Figyelem, ahogy magába issza a hely hangulatát, ízét- aromáját. Nem csak a tettek árulhatnak el ugyanis érdekes részleteket az egyénről, de a testtartása, a néma várakozás közben fel- feltűnő gondolatfoszlányok a szemekben, az arcon. Már az is árulkodó, ahogy figyelnek, és amit figyelnek.
Ez az ember láthatóan az a típus, aki mindenhol otthon érzi magát. Árad belőle a nyugalom, az érdeklődés, ahogy számba veszi a berendezés elemeit. Az első találkozásnál ez volt az, ami kifejezetten idegesített benne, de a mostani felzaklatottságomban cseppnyi irigységgel szemlélem, ahogy szemlélőik.

- I gotta right to sing the blues... a valaha élt egyik legkiválóbb énekesnőtől, igen -pillantok a bánatos dallamok forrása felé- még az elődöm hagyta itt a lemezeket. Szerettem segíteni neki az órák előkészítésével, mert mindig remek zene szólt az irodájában... - egy pillanatra elrévedek a  tíz évvel ezelőtti időkbe. Ugyanebben az apró szobában, ugyanennél az asztalnál ültem, éppen a kijavított dolgozatokat rendeztem sorba. Akkor is ez a dal szólt.
- Eszerint te is szereted a bluest? -kérdezem meglepetten. Vannak még kellemes csalódások ezen a földön.
- Gyönyörűen, ahogy mindig is- bólintok lassan a dicséretre, majd a gramofonhoz lépek, és az éppen lejárt lemez helyett egy újabbat teszek fel, majd Craig felé fordulok, fanyar mosoly kíséretében.
- Auror, aki rózsaillatot hagy maga után...pedig az első szabály az, hogy ne hagyj nyomokat. Elég ironikus, nem? - teszem fel a költői kérdést,ahogy az előző lemezt visszateszem a helyére, majd újra helyet foglalok az asztalnál- Mindenesetre jó orrod van, ha a folyosóról megérezted...
Hallgatom, ahogy magyarázkodik, s közben lassacskán próbálok úrrá lenni a világvége- hangulaton, ami a markában tart.
- Ó, értem... és miféle eszközökkel dolgozik a voodoo? -érdeklődöm semleges hangon, miközben rendet teszek az asztalon. Pennák a helyükre, notesz a fiókba, könyvek az asztal szélére.
A hangom ugyan semleges, de a téma tényleg érdekel. Ez a fajta mágia annyira ismeretlen a mi partjainkon, hogy sosem árt, ha tisztában vagy a kellékeivel. Így legalább tudom, mire számítsak, ha ilyesmit találok valahol. Jó pap holtig tanul. Aztán hirtelen észbe kapok:
- Kíváncsiság? Ilyen érdekes lennék? És még azt hittem, sikerül eltántorítanom a további szaglászástól... mindig ilyen kitartó vagy, vagy csak engem tisztelsz meg vele? -könyökölök végül az asztalra, államat a kezem fején nyugtatva. Hangom gunyoros, de nem bántóan, még éppen a határon belüli módon csipkelődő. Bár, ha jobban belegondolok, a varázslót még azzal se tudnám megbántani, ha véresen komolyan szegezném neki a kérdést.
- A meglátás helyes - hunyom le a szemem fáradtan egy percre- számtalan dolog aggaszt, de az évek alatt volt időm hozzáedződni a helyzethez. A hivatali ügyek, család, háború... azért valahogy majd csak megbirkózom ezzel is.
Mint eddig mindennel. Talán a helyzet, talán a dal hatása volt, de már vitatkozni, gúnyolódni vagy egyszerűen elüldözni Craiget sem volt erőm. Az évek alatt felgyülemlett fáradság és kialvatlanság most hirtelen egyszerre zuhant a nyakamba, hogy úgy éreztem ,menten összerogyok alatta. Mindig én mondtam meg, ki mit tegyen, hogyan tegye, mit mondjon, hogyan végezze jól a feladatait... belefáradtam. Legnagyobb vágyam ebben a pillanatban az volt, hogy hazamenjek, lezuhanyozzak és egy bögre rumos csokoládé és a macskám társaságában végre álomra hajthassam a fejem.
Igyekszem nem mutatni mindezt kifelé -a pozícióm- béli nő ne mutasson gyengeséget- de a felszínt borító maszk repedezett, elő- elővillan alóla a valóság.

Screamin Jay Hawkins és a New Orleans-i Albinó Aligátor

*Megdöbbentő.. elképesztő, de mindenek felett határozottan valószínűtlen. Legalább is eddig így volt. A pontosítás kedvéért azonban nézzük inkább így.. Határozottan valószínűtlen lett volna ez idáig kijelenteni, hogy ez a két személy képes lehet az idők folyamán valaha bármiben is egyetérteni. Azonban ez a határozottnak tűnő ténymegállapítás hamarosan végleg megadja magát. Ehhez járulnak hozzá igencsak határozottan Craig következő gondolatai koraesti beszélgetőpartneréhez.*

- Ezzel nemigen tudnék vitába szállni! *Jelenti ki a zenét illetően, s arcán a valódi elismerés és a gyermeki közöny furcsa egyvelegeként elégedettség tükröződik, mely sokkal inkább szól a zenének, mint a másik félnek. A vak is pillanatokon belül rájöhet, hogy az Ausztrál igencsak bensőséges kapcsolatot ápol a zenével. A tekintete tökéletesen elárulja őt. Persze Craig nem is próbál tenni ez ellen. Olyannyira elmerül, hogy a lány további mondanivalóját már nem is igen hallja az elődöt illetően. Valójában hallja, de percekig átszellemülten révedezik a zenén. Még akkor is, ha ez nem feltétlen a fülének legkedvesebb. Szerencsére a másik akarva sem vehetné ezt udvariatlanságnak, hisz tudtukon kívül egyszerre méláznak el. Mely igencsak érdekes látvány lehetne ismételten, ha volna itt bárki, aki a furcsa transzban leledző párost lelki szemeivel megörökíthetné.

Craig nyugodt gondtalansága azonban kissé elhúzódik. A lány már javában kikeveredett az emlékei közül, míg Craig még mindig egy színpadon áll valahol, és a maga elé hajított elektromos gitár gerjedését hallja maga körül minden irányból, s közben vakítják a spotlámpák. Az utópisztikus kábulatból a lány tárgyszerű kérdése lendíti ki, és mintha hirtelen álomból ébredne, furcsán körbe is tekint, mintha nem ezt tette volna percekkel korábban is. Kissé rá is csodálkozik a helyzetre, de hamarosan teljesen önmaga lesz ismét.*
-   Szeretem hát! *Vágja rá olyan természetességgel, fesztelenséggel, amivel ritkán találkozni Brit földön. Olyasmi ez amire talán csak egy Ausztrál képes szavaiban ízes akcentust megpendítve.*
-   Élek halok Howlin Wolf-ért.. nagyon nagy zenész.. na és Robert Johnson-ról már nem is beszéljünk.. *Sorolja a neveket, s közben jól látszik az arcán hogy szinte már hallja is a kopogós, recsegős gitárt a fejében. S miközben a lány újabb lemezt tesz fel így folytatja.*

-   Be kell, hogy valljam valami cizelláltabb zenét képzeltem hozzád.. *Magyarázza a tarkóját piszkálva őszinte érdeklődéssel hangjában a téma iránt. Azonban hamarosan új szám csendül fel az ódon lejátszóból, s közben Lilianne is beszélni kezd.
A zene lágyan úszik az éterben, s pontosan a helyzethez illő atmoszférát teremt. Keresve sem lehetne jobb aláfestőt-zenét találni ennek a kora esti időszaknak, két ilyen különböző figura diskurzusát körülölelve. A parfümöt illetően Lilianne illata, bár kétségkívül megkapó túlságosan harsány Craig számára. Ami őt illeti az ízlésesebb fűszeres, de mégis természetes illatokat kedveli, de azzal sem merne vitába szállni, hogy ez a kissé kirívó, a kelleténél jóval kitárulkozóbb illat remekül illik a másikhoz.
Furcsa kifejezés ül ki az ausztrál arcára, mintha valóban az illaton gondolkodna, a megnyilvánulás nem is várat sokat magára.*
-   Hát meg kell hagyni nem fukarkodtál a parfümmel!! *Jelenti ki kegyetlenül őszintén, de bárminemű harag feltámasztása nélkül.*
-   De illik hozzád ez az illet! *Teszi hozzá hamar, hasonlóan határozottan.*
-   Nekem egyébként nincs orrom az ilyesmihez, és gyanítom az ízlésem sem lehet túl kifinomult e téren, de gondolom ez látszik is rajtam. *Hangzik el maximális öniróniával a megállapítás.*
-   De ebben igazad van valami kéjgyilkossághoz jobban passzol ez, mint mondjuk egy terepgyakorlathoz.. *Hallgat el végül, a költői kérdésre adott igencsak bő lére eresztett válasszal. De a másik ezen már aligha lepődhet meg. Craig minden esetre látszólag jó hangulatban van, és ebből furcsa mód könnyen átragadhat a másikra is, aki mint ez később valóban beigazolódik elég gondterhelt.
Azonban a valódi tárgyilagos kérdések csak ezután érkeznek, melyekre szintén nem marad el a válasz a kócos ausztrál szájából.*
-   Sajnos elég sokfélével. *Hangzik rögvest a magyarázat.*
-   Ráadásul erre egyiket sem könnyű beszerezni, de főleg szertartásokhoz való kellékeket vásároltam. Ez a mágia egyébként is 90%-ban rituálé. A hit sokszor fontosabb, mint a valódi varázserő pont ez adja az erejét.. ettől olyan veszélyes.. *Itt egy pár másodperc erejéig elhallgat, ugyanis egy különös könyvre lesz figyelmes az egyik polcon, de egyelőre nem teszi szóvá, és folytatja.*
-   Biztos halottad már azt a mondást, „ha egy voodoo mágus ártani akar valakinek, azzal előbb vagy utóbb, de biztosan valami rossz fog történni.” Nem is hinnéd, ez mekkora bölcsesség..  *Magyaráz lelkesen kissé gesztikulálva, majd az újabb kérdés előtt mintha megfontoltan eltöprengne, pedig készen áll a válasszal. Ám sokkal inkább foglalkoztatja a könyv, melyre ismét lopott pillantást vet, majd végül hisz jól tudja, hogy ott van meg vizsgája azt a bizonyos dekoltázst is, hiszen idősebb férfiakat is megszégyenítő türelemmel várta ki a kínálkozó lehetőséget a lány fáradt félretekintése keretében. E néhány másodperc tökéletesen elég volt a kivitelezéshez. Aztán jön a válasz is.*
-   Nem ami azt illeti lusta, és szörnyen következetlen vagyok.. pont, mint ahogy kinézek.. *Jelenti ki ismét öniróniával a teljes hazugságot szemében közben csalfa fény csillan meg.*
-   Úgy hogy mondjuk azt, hogy ez az érdeklődés most csak neked szól, azt hiszem te olyan, vagy aki értékeli az ilyesmit! *Mondja, s közben kacsint. A szándéka jelen pillanatban semmi több, mint hogy kissé enyhítsen a lány rendkívül feszült hangulatán, melyet későbbi hűvös válaszával is megerősít.*
-   Abban egy percig sem kételkedem! *Helyesel a lány gondolataira ismét, majd elgondolkodik a helyzeten, és végül úgy dönt, nem akarja sem a másik sem a saját idejét húzni.*
-   Szóval, ha jól veszem ki a gesztusaidból, most nem igazán vágysz társaságra.. *Jelenti ki, de nehéz volna eldönteni mi is volt a cél ezzel. A távozása előkészítése, vagy valami egész más.. a másik reakciója ad tán erre igazi választ.*

[Valaki]

Aggasztó kérdések és mágiaelméleti fejtegetés

A figyelmesség jutalma most sem marad el. Az ausztrálnak szemmel láthatóan van némi köze a zenéhez, csak egy olyan ember hallgatja ekkora odaadással a muzsikát, aki maga is műveli. A gyanú akkor érik bizonyossággá, mikor egy röpke pillanatra a szemünk összetalálkozik, majd elégedetten bólogat az ütemre.
Egyszerre révedünk hát el, a dallam és a Sors szeszélye azonban más-más emlékképbe vet minket, kit hosszabb, kit rövidebb időre. Merengésemből visszatérve a varázslóra pillantok; látva, hogy lélekben még valahol máshol barangol, csendben kivárom a révület végét, addig is jól megfigyelve az új kollégát ebben a kiszolgáltatott helyzetében.
Valaki megmozdul a fejemben, de nem törődöm vele.
A buzgó helyeslés és a szokatlan, ízes akcentus együttese apró mosolyt csal az arcomra.
- Igen, gyanítottam, hogy nem Billie a kedvenced -bólintok, elismervén ezzel a másik jó ízlését- talán magad is konyítasz valamit a zenéhez, netán gitározol?
Meg kellett kérdeznem. Lerí róla, hogy nem csak köszönőviszonyban áll az emlegetett urakkal. Hogy miért a gitár jutott az eszembe? Egyrészt, mert egyikre a legnépszerűbb hangszereknek és annyira jellegzetes eszköze a bluesnak, másrészt azért is, mert vetve egy pillantást a férfi hosszú, finom ujjaira, ez illett hozzá leginkább.

- Milyen diplomatikusan fogalmazol -szalad hirtelen fülig az előbb még csak tartózkodó, visszafogott mosoly. Bizony, nem a „cizellált” volt a leggyakrabban használt jelző, amit a zenei ízlésemre sütöttek.
- Ami azt illeti, a komolyzenét jobban kedvelem- igazolom be Craig sejtését- Chopin, Verdi, Lully,  Wagner... és Mozart, főleg Mozart -adok némi ízelítőt kottáim és lemezeim százaiból, miközben hátrapillantok az ajtóba. Vonásaimon meglepettség tükröződik, ahogy a kék szemekben érdeklődés fénye csillan meg- De kifejezetten kedvenc stílusom nincsen. Szerintem a zene vagy jó, vagy rossz, stílustól teljesen függetlenül -bököm ki kissé habozva az egyiket az alapelveim közül. A habozás oka a bizonytalanság, mely gyomnövényként üti fel a fejét a határozottság repedéseiben. Mégis miért állok itt ahelyett, hogy haza indulnék? Miért tárgyalom meg a zenei ízlésemet azzal az emberrel, akit nem sokkal ezelőtt megfenyegettem?
Aggasztó kérdések sora bújik elő a ködből, ahogy a lágy dallamfolyam betölti a kis szobát.

- Az biztos, hogy még véletlenül se néznélek parfümkészítőnek -helyeselek az iróniára- de ha megnyugtat, kevés férfinek van hozzá orra -teszem még hozzá, ahogy az utolsó hangok is elhalnak. A következő monológ viszont határozottan érdekes dolgokat tartogatott.
Kéjgyilkosság? Vajon miért pont ez a szó szaladt az ausztrál szájára? A legtöbb szabadon lévő és leendő mániákus gyilkost az ilyen képzettársítások árulják el... gyorsan újra végigmértem a magas, vékony alakot; nem az a kifejezett bűnöző-típus. Talán csak túl sokat olvas és én vagyok paranoiás. Ha nem auror és Halálfaló lennék, most talán elöntene a félsz, hogy minden bizonnyal egyedül vagyok az emeleten ezzel az alakkal.

Asztalomat rendezgetve, figyelmesen hallgatom, amit a voodoo-mágiáról elém tár, s a magyarázat közben több kérdés is szöget üt abban a bájos fejemben, amiket nem is habozom a varázsló elé tárni.
- A rituálék biztosan rengeteg időt vesznek igénybe... ez nekem hátránynak tűnik a mi, avatatlanok által használt mindennapi mágiával szemben. Miért éri meg mégis ráfordítani az időt és energiát? Más, kevésbé időigényes eszközökkel nem lehet elérni ugyanazt a hatást? -az aurorok és a praktikusság, mindenek felett.
- Igen, ezt már említetted -válaszolom- de visszatérve a hitre, sokan éppen annak hiánya, vagy helytelen volta miatt nem képesek a pálcájuk nélkül varázsolni. Rengetegen vannak, akik abban a szent meggyőződésben élik le az életüket, hogy a pálcájukban lakik az erejük. Nonszensz, hiszen a varázserő már gyerekkorban megmutatkozik, mikor a pálcának még híre-hamva sincsen -az éppen a kezemben tartott pennával lelkesen gesztikulálva magyarázom az egyszer már érintett témát -És ez a hit lesz az, ami aztán tényleg meggátolja őket. Viszont ha elkezdenek hinni benne, hogy pálca nélkül is sikerülni fog... végső soron minden fajta varázslatnál a hit az alapja mindennek -a mágiaelméleti eszmefuttatás szemmel láthatóan jobb kedvre derít. A magyarázat közben sikerül elkapnom azt a pár pillanatot, amíg vendégen a polcra sandít.
- Mi érdekeset találtál? -kérdezem, hangomra ráragad a kedély-javulás máza, így sokkal barátságosabbra sikeredik, mint az eddigi zimankós hangulatom gerjesztette kérdések.

- Ha nem vagy az, miért mutatod mégis annak magad? - érdeklődöm, elkapva az a kis fényt a szemek mélyén. Fel nem foghatom, egy rendszerető ember miért sugallna ilyen káoszt.
A hízelgés jól esik, mint mindig, s a kacsintásra egy apró, elnyomott kis kacaj is megszületik, alátámasztva Craig szavait, minden igenlésnél hűebben.
- Nem igazán, és lassan indulnom is kell... -pillantok újra az órámra, miközben felveszem a szék háttámláján lógó taláromat, majd az asztal mellől előkerül a fekete bőrtarisznya is. Énem egy része változatlanul berzenkedett a külföldi közelében lenni, de be kell vallanom, jól jött a társaság. Még fel is derített valamennyire a maga furcsa és ellentmondásos módján.
- De ha te is csatlakozol, egy darabon együtt megyünk. Csak a főkaputól lehet hoppanálni.
Ezzel a végszóval lekapcsolom a gramofont, elteszem a lemezt majd kilépek az irodából, és a szokásos bűbájokkal zárom le az ajtót. Hogy egyedül állok-e a folyosón, avagy nem, az csak a férfitól függ.

Egy végletesen régi párbeszéd kezdete, egy nem kevésbé új vége..??

*A fiatal ausztrál varázslónak az elkövetkező időben több újabb dilemmával, vagy ha úgy tetszik eldöntendő kérdéssel kell szembenéznie. Ez önmagában semmi különöset sem jelent, pontosabban semmi különöset nem kellene, hogy jelentsen. Azonban Craig mégis gondolkodóba esik. Ennek pedig több oka is van. Egyrészről meglepő módon egész kedélyes beszélgetés kezd kialakulni, amire a fiatal mágus a legkevésbé sem számított. Hiába mi más, mint a zene lehet az, ami összehoz két gyökeresen eltérő értékrendszerrel, és világlátással rendelkező embert.  Joggal merülhet hát fel az a kérdés, hogy valóban ekkor a különbség?

Egészen pontosan akkora, mint amekkora az első találkozásuk alakalmával rögvest kiviláglott. Nos ez valóban gondolkodóba ejtheti a feleket. Craiget mindenképpen. Még akkor is, ha ez rá legkevésbé sem jellemző. Lilianne pedig mosolyog. Ez pedig rendkívül szürreáli. Az ausztrál számára ebben a pillanatban mindenféleképpen. Majd a zenéről magyaráz, így fény derül arra is, hogy a cizelláltságot illetően mégsem tévedett akkorát. A felsorolt neveket ismeri ugyan, még néhányuk munkásságát is, de az valóban nem az ő világa. S Lilianne ismét mosolyog, furcsa.. módfelett furcsa, de mintha rátalált volna valami olyasfajta hangnemre az akaratán kívül, mellyel képes megszólítani a másikat. Ez teljesen új Craig számára, be kell vallania soha sem foglalkozott ilyesmivel. Pontosabban sosem törekedett rá, hogy szánt szándékkal oly módon próbáljon meg beszélni, hogy az a másiknak a lehető legjobban a kedvére való legyen. Ez azonban most mintha magától megtörtént volna. S bár talán ez lehetne, a zavarba ejtőbb Craig mégsem emiatt érzi feszélyezetten magát hirtelen. Ezért sokkal inkább a lány egyszerű kérdése felelős. „ , netán gitározol?” Visszhangzik a feltevés ide, és oda a fiú fejében. S alig ocsúdott fel az imént a retrospektív emlékforgatagból. Ismét hallja az erősítő gerjedését. Mintha csak valami furcsa poszttraumás sokk érte volna ezzel kapcsolatban. A kezei egy másodperc erejéig ökölbe szorulnak, majd véget ér az egész s újból szabad út tárul a józanabb gondolatok elé. Ha jobban belegondolunk, valóban a sokkhatás utózöngéi ezek így 2 év távlatából is. Hiszen a zenekarból való eltávolítása kétségkívül élete legnagyobb megrázkódtatása volt. A saját identitása teljes megkérdőjelezése.

Azonban mikor újra magához veheti a stafétát az emlékek fátyolos árnykarjainak szorításából végre feltérképezheti a gyakorlati dilemmát is. Vessen oda valami kelletlen hazugságot. Ráadásul épp most, hogy a másik is kissé megnyílni, de minden esetre megenyhülni látszik felé. Nem ez teljesen felesleges lenne. Annál is inkább, mivel a lány kérdésfeltevése akár költőinek is tekinthető, hisz szinte biztosan tudja a választ. Ahogyan Craig is érzi a másikon, hogy van némi köze a zenéhez, még ha a szenvedély gyökérszövete magában teljesen más talajból táplálkozik. Ha Craignek kellene tippelnie fordított esetben bizonyosan a hegedőt, vagy a zongorát választaná.. Lilianne azonban ráhibázott. Tökéletesen ráhibázott. Egy percig őszintén azt kívánja magában, bár tévedett volna, és akkor kegyesen elterelve a témát nemleges választ adhatna. Ugyanakkor más oldalról a teljes igazság feltárása sem tűnik túlzottan kecsegtetőnek a varázsló számára, hiszen a korábbi szavaival élve „cizellált” teremtés aligha lelkesedne osztatlanul a varázstalan „rock sztár” múltja iránt. De miért is érdekli egyáltalában ez Craig-et ?? Ő maga sem sejti, de valamiért mégis tétovázik. Mely kétségek közül végül ismételten a másik rántja ki. Ugyan is meglepő módon habozásából felpillantva egyértelmű zavartságot konstatál a másikon ő maga is.
Talán a lányt is a közvetlenebb hangnem, és a közös téma ejtette zavarba a beszélgetés kapcsán.. Hisz korábban egészen más volt.. Ki tudja, minden esetre a másik tétova tekintete ad erőt a válaszadáshoz végül a kenguruk földjéről érkezett tanárjelöltnek.*
-   Már nem! *Hangzik a harsány válasz a korábbi kérdésre.*
-   De egy időben sokat foglalkoztam vele. Te is játszol valamin, ha nem tévedek igaz? *Kérdez vissza Craig ezzel a dolgot a maga vonatkozásában igyekszik lezártnak is tekinteni. S közben felidézi a lány korábbi mosolyát, majd még ennyit tesz hozzá, még mielőtt a másik válaszolhatna.*
-   Hát ami azt illeti a diplomácia mindig fontos.. különösen, ha valaki tanítani is próbálja.. *Mélázik el közben maga is a saját kijelentésén, és hogy vajon tényleg így van e. Az érdekesnek ugyan nem, de különösnek szánt szófordulat Craig szájából látszólag gondolkodóba ejti a másikat, és némi kíváncsiságot is kivált. Hisz a folyton folyvást vizslató szemek, most valamivel alaposabban térképezik fel a szikár, de mégis kissé megfoghatatlan testalkatú fiút, férfit kinek hogy tetszik..

A soron következő eszmefuttatás azonban, ha lehet ezt a Craig szerint határozottan stílszerű képzavart használni, még inkább emeli Guantanamera-s hevületet. Na igen, a jó öreg Voudou.. mely már annyi kalandra vágyó európai varázsló képzeletét megragadta. Most sem hagyja nyugodni az érdeklődőt, és Craig ugyan kissé elmosolyodik, a kérdések hallatán be kell látnia, hogy az avatatlan érdeklődő szempontjából a felvetések tökéletesen jogosak. Craig mindkét kezével a hajába túr, és teljesen hátrasimítja azt, így a homloka is láthatóvá válik egy rövid időre, majd kissé megrázva a fejét belekezd a kérdések megválaszolásába.*
-   Jól látod egy egyszerű pálcalendítéses átoknál, rontásnál határozottan több időt vesznek el de, más rituálékkal összevetve például egyáltalán nem időigényesebbek. Ami pedig a hatásukat illeti.. *Itt Craig arca kissé el is torzul, mintha valami meglehetősen megrázó peregne le a szemei előtt. Majd nyel egyet és folytatja.*
-   Az össze sem hasonlítható.. egy voodoo átok, vagy rontás mellett bármilyen más ilyen jellegű tökéletesen eltörpül.. nem véletlenül mondják.. ha ártani akarnak neked.. ártani is fognak.. *Majd lassan kisimulnak a vonásai, a szavaiból azonban még mindig érezhető a kissé elborzasztó őszinteség, mintha már látott volna ilyesmit. Majd, hogy tovább fokozza, tesz egy óvatos lépést előre, és a másik íróasztala felé nyúl. Lassan felvesz valamit, de elsőre a lánynak akár úgy is tűnhet, mintha levegőt markolna. Lassan felemeli a kezét mag előtt, mintha mutatna valamit. A középső, és mutatóujját összeérintve emeli a jobb kezét, mintha egy gilisztát fogna. Azonban így már jól látható Lilianne egyik elhullajtott barnába forduló ében hajszála. Craig szinte megvető kegyetlenséggel néz a másikra, de jól kivehető, hogy a pillantás nem a másiknak inkább a módszernek szól.*
-   Csak ennyi.. látod.. Mintha csak Százfűlé-főzetet készítenél.. és véged van.. *Mondja ki, s közben elengedi a hajszálat, mely a gravitációval dacolva, ugyan de lassan eléri a padlót, és tűszerű fekete macskaként gömbölyödik össze a porcicák ámuló seregétől övezve.*
-   De ez nem minden.. egy ilyesfajta átkot nem lehet megtörni.. a legképzettebb átoktörő sem segíthet, mert az átok ereje itt közvetlenül átok gazdájától származik. Van egy másik mondás is.. egy fekete átkát, csak egy másik fekete törheti meg. Dióhéjban.. csak egy másik voodoo varázsló törhet meg egy ilyen átkot, vagy magát az átokszórót kell jobb belátásra bírni.. netán elpusztítani.. *Itt azonban jobbnak látja lezárni ezt a témát is, hiszen a kelleténél talán így is többet beszélt, és különben sem szándékozik erről a dologról minden titkát kiadni. Hisz erre jól megtanították a „közép iskolában.” A lány fejtegetése kissé szürkének fest, de lényegesen „vidámabb”, ha lehet ilyet mondani Craig pedig csak helyeselni tud nem igazán szól bele, de nem is volna mit. A kérdésre azonban készségesen válaszol, miután int a jobb kezével, s a polcon lévő egyik meglehetősen kopottas könyv a kezébe röppen. Craig jobban megvizsgálja, de nincs kétség az eredete felől. Kissé felemeli, majd megszólal.*
-   Én úgy tudtam, hogy a „Csonkítás Művészete” Ruprecht Kroenen-től tiltott varázskönyv Angliában is. *Majd leteszi a könyvet az asztalra, és kíváncsian várja a választ. Túl sokat nem tud magáról a könyvről, azt viszont igen, hogy a hírhedt mazochista fekete mágus szörnyű varázsmódszereit gyűjtötte benne össze, és bizonyos körökben a Necronomicon-nál is gonoszabbnak tartják. Na de a válasz, majd mindenre fényt derít.*
-   Nem mutatok semmit, én tényleg ilyen vagyok.. *Mondja Craig azzal a jellegzetes őszinteséggel, és valóban nem igen lehet kételkedni a szavaiban, sokkal inkább arra akart ezzel rámutatni mennyire sokan ítélnek a puszta külső alapján, és a rendezettség írmagját is elvetik egy kis rendezetlenség láttán.*
-   Igen ezt már észrevettem én is.. itt Angliában nagy divat ez a korlátozó mágia.. ráadásul legalább 5 ember kellene, hogy feloldja ezt a kétrétegű 5 ponton rögzített mezőt.. nem hamarkodták el az biztos.. de majd még agyalok rajta.. *Fejti ki véleményét a meglepően jól feltérképezett hoppanálást gátló mezőről. Azonban betekintést adott abba is mivel tölthette szabad óráit az elmúlt napokban. Craig pedig a folyosón figyelmesen vizsgálgatja, miféle módokon igyekszik Lilianne megóvni az irodáját. Craig kérdésére hát megkapta a választ, így az útjaik meglepő módon mégsem válnak ketté, és hogy merre vezetnek ez után az talán még érdekesebb lehet, persze ki tudja..*

A tilalmas polclakó története

A belső világ viharainak elültével figyelemreméltó változásnak lehetek szemtanúja, ahogy egyetlen ártalmatlan kérdés jól érezhető vívódásra kényszeríti pályatársamat. A hosszú ujjak összerándulnak, összeszorulnak egy pillanatra, minden egyébnél ékesebben példázva, hogy bár a következő szavak lemondásról számolnak be, azért a varázsló tagjai visszasírják a keményfa nyak és a fémhúrok érintését. A harsány tónus és a téma gyors változtatása szintén arról árulkodik, hogy egy valamikor nagyon is kedves időtöltést túl korán és fájdalmasan kellett feledésre ítélni.
A téma kellemetlenségét megérezve, a Démon újra éledezni kezd, egyelőre csöndben lapul meg a sötétben, onnan kémleli a kócos idegent, figyelmesen hallgatva minden szavát.
- Konyítok a zongorához egy keveset, de én inkább énekelni szeretek -vallom meg végül egyenesen a delikvens kék szemeibe tekintve. A figyelmes hallgatóság jutalma egy apró zöld szikra, a Démon nemtetszésének jele.
- Nemes feladat, jómagam évek óta igyekszem közvetíteni a két szülőföldem között... kevés sikerrel -fejezem be a mondatot nem minden malícia nélkül. Elképesztő, hogy ezek az angolok mennyire elzárkóznak a szomszédos népek kultúrájától! Sokáig háborúzott a két királyság, de talán ideje lenne túllépni a régi sérelmeken...

A voodoo mágiájáról feltett kérdéseim kissé száraznak tűnhettek- gyanítom, bármely más szakértő már kikacagott volna- de ezekre is őszinte feleletet kapok, mint az eddigi összesre, bár ez a mostani az én paranoid és bizalmatlan lelkemnek túlzottan alaposnak és kitárulkozónak tűnik. Ezen morfondírozva, de figyelmesen iszom a külhoni varázsló szavait. Ki tudja, mikor lesz újra alkalmam egy ilyen egyedi mágiaformáról hallani? A figyelem akkor hág a tetőfokára, mikor a férfi felém lép, miközben elborzadt- kegyetlen tekintetével felnyársalni látszik szerény személyemet. Bár a gesztus valószínűleg nem nekem szól, mégis elég ahhoz, hogy szinte azonnali válaszként smaragd villanások sorozatát kavarja fel, ahogy a Démon fújtatva reagál a kék szemek kereszttüzére.
Eddig elképzelhetetlennek tartottam, hogy egymás után ennyi érzelmet láthassak a fakó vonásokon, most pedig egy bő fertályóra alatt máris eljutottunk az érdeklődéstől a kegyetlenségig.
Az előbbi  torz grimasz újabb darabokkal gazdagította aggodalmas kérdéseim tárházát, ezzel újabb kérdéseket szülve a piros ajkakon.
- Úgy beszélsz, mint aki már látott ilyesmit -szúrom közbe váratlanul, egyenesen Csendes- óceánt idéző kék szemekbe lesve, majd tovább hallgatom a tanár urat.
-... egy ilyesfajta átkot nem lehet megtörni.. a legképzettebb átoktörő sem segíthet...
A kijelentés hatására lelki szemeim előtt mind határozottabb alakot ölt egy bizonyos átoktörő, akinek lenne egy-két kétkedő szava a dologhoz, de elnyomom az újabb késztetést és inkább egy féloldalas kis somolygásban oldom fel a kép gerjesztette kétkedést, újabb közbekotyogás helyett.
- Nekem az elpusztítás tűnik kifizetődőbbnek. Hiszen mi garantálja, hogy nem teszi meg újra? Vagy talán erre is van valami bevett praktikátok? Meg tudnátok kötni egymás erejét? -a válasz talán egy árnyalatnyival többet árul el rólam, mint szeretném, de remélem, hogy Craig ezt is a rám jellemző praktikusság számlájára írja.

Nemsokára polcom megkapó lakójának kilétére is fény derül, mikor az ódon kötet a férfi kezébe vándorol. A kérdő tekintet bárkit megzavarna, de nem így engem.
- Jól tudod, ez a példány itt pedig igazán kivételes darab -nyúlok az említettért, majd ha hagyják, szinte már gyengéden simítok végig a megviselt bőrkötésen, ahogy régi ismerősökkel szokás tenni.
- A könyv még az elődömé volt, de a magángyűjteményét még nem helyezték át a könyvtárba. A professzor több értekezést is írt a kötet elemzéséről, én magam természetesen csak kevéssé ismerem a művet. Kroener talán nem volt teljesen épeszű, de a maga nemében páratlant alkotott. Sokat tanulhat belőle a magamfajta auror.  „Ismerd meg ellenségedet” -idézem, ahogy visszateszem a kötetet üresen ásító helyére. Azt nem teszem hozzá, hogy pár éve volt egy fekete mágus, aki a Könyv alapján szedte újabb és újabb áldozatait. Akkoriban éjjel- nappal a cikornyás kézírást böngésztem, nyomok után kutatva. Az elcikázó gondolatoknak kósza árnyéka sem mutatja magát a felszínen, azonban a fürkésző érzékek elkaphatják a változást, ahogy bentlakásos szörnyetegem dorombolni kezd a válogatott kínzások mellett ékeskedő rézkarcok emlékére.
- A helyedben én nem tervezném, hogy megtöröm a mezőt -figyelmeztetem a kócos ausztrált- ennek az országnak mindene a szabályzatok legszigorúbb betartása- a kijelentést némi öniróniával fűszerezve magára hagyom hát a „Csonkítás Művészetét”és bezárom a szobácska ajtaját. Vendégem kíváncsi tekintetétől követve bal mutatóujjammal felrajzolom a kilincsre a bátyámtól tanult jeleket -javuk az ajtóra bocsátott jelzővarázslatok és rontások aktiválására való- majd megcirógatom a kilincsgombon domborodó apró kígyót, mely megelevenedvén élénken csusszan be a kulcslyukon, így eltüntetve azt.
- Mehetünk -intek a márványlépcső felé, majd határozott léptekkel indulok meg a mutatott irányba. Csizmám szapora kopogása éles visszhangot vet a széles de mégis üres, fáklyafényben fürösztött folyosón. A kongó ürességet csak egy- két vitrin, vagy szobor töri meg, ahogy elérjük a széles lépcsősort. Közben szellemem ide- oda cikázik, szédítő köröket írva le a Minisztérium, Alaster bátyám és a mellettem lépkedő külhoni között. A beszélgetés ideje alatt háttérbe szorult aggodalom és fásultság lassan, de biztosan követelte vissza a neki juttatott koncot.

A plafon repedésében megbújó pókocska, ha netán kimerészkedne a folyosóig, lobogó zöld taláros, karcsú boszorkányt láthatna oldalán egy magas, fekete bőrkabátos varázslóval, ahogy a kijárat felé igyekeznek.

*A korábban sem túlzottan kíváncsi ízeltlábú, jelen pillanatban sem mutat túlzott érdeklődést a történések iránt. Annál inkább sem, mert jó érzékkel tudja már, hogy ismét elérkezett az óra midőn birtokba veheti a szobát, s annak ama zugait is, melyeket nappali világosságnál hanyagolni kényszerül. Részben a fény részben a szoba társbérlője okán. Rögvest indul is hát, és pótolni, javítani kezdi a keletkezett lyukat a selyemszerű por hálón, melynek szövetét felsértette az imént helyéről elmozdított kötet. Serényen szövöget, s másodpercek alatt, mintha misem történt volna, teszi ismét olyanná a polcot mintha évtizedek óta senki sem érintette volna.
Hogy miét teszi ezt? Puszta megszokásból, melyet az ő világában szokás ösztönnek is nevezni? Ki tudja. Talán ő maga sem lenne képes megmondani, ha valamiféle kusza varázslattal szavakat adnának a szájába. Az azonban biztos, hogy a legkevésbé sem foglalkozik, most azzal mi zajlik odakint. Azt azonban, hogy mi zajlott, hangzott el pár perccel ezelőtt még odabent tökéletesen látta, ha bár túlzás lenne azt állítani, hogy ezek iránt nagyobb érdeklődést tanúsított.

Craig készségesen beletörődött, hogy a témát láthatóan befejezettnek tekinti a másik fél is. Azt azonban pontosan érezte, hogy a másik nem hagyta figyelmen kívül a megingását. Különösebben viszont nem érdekli a dolog, mivel korábban már megbeszélte magával, hogy az iménti válasza pontosan annyival kevesebb, mint amennyivel több. Ráadásul az érzései sem csalták meg, hiszen Lilianne beigazolja a feltevését, a hangszereket illetően. Az éneklésen sem lepődik meg túlzottan az Ausztrál, hiszen körülbelül egy másodperc alatt bonyolítja le a szimulációt gondolataiban alapként felhasználva a másik beszédhangját. Az eredmény a fejében pedig egyáltalán nem kiábrándító. Hozzátéve azt is persze, hogy (ex)zenész léte ellenére neki nem az éneklés az erőssége. Persze bizonyos értelemben a gitározás sem, de ez most mellékes. Aztán lassan a diplomáciára terelődik a szó, és újabb bizonyos értelemben meglepő dolog derül ki. Egy újabb potenciális közös pont a két személy között, melyen Craig ezúttal szánt szándékkal nem lepődik meg. Ezek az érdekes párhuzamok egyre gyakrabban merülnek fel. Bár akár azt is mondhatnánk, egy ilyen jellegű megismerkedés után, egy ilyen kontrasztos második próbálkozás mellett ez egyáltalán nem meglepő. Craig kissé megvakarja a fejét, majd ennyit tesz hozzá.*

-   Én mindig is úgy gondoltam a diplomácia egy tipikusan olyan műfaj, amiről mindenki elismeréssel beszél, de senki sem tudja, mennyi munka van mögötte. Észrevétlenül emészti fel az embert. *Fejezi be haj igazgatva, miközben a felemésztés kapcsán furcsa érzések kerekednek benne. Az egyik Rúna mintha ismét rakoncátlankodott volna néhány pillanattal ezelőtt. Azonban Craig igyekszik nem tudomást venni róla. A figyelmeztetés fontos persze, de bármi más is okozhatta a dolgot. Nem kíván most ebbe jobban belemélyedni. A felemésztés gondolata amúgy is mindig bizonytalansággal tölti el saját magát illetően, viszont az mát jóval furcsább, hogy ez most így jött elő.*
-   Szóval te akkor gyakorló diplomata is vagy.. ez meg kell mondjam nem semmi.. *Próbálja a saját figyelmét is elterelni újra szóba hozva a dolgokat. De szavaiban valóban ott az őszinte elismerés is. Majd ismét a Voodoo-ra terelődik a szó. Még mindig ez foglalkoztatja leginkább a másikat, melyben talán Craig kissé túlzott átélése is szerepet játszik. Ez a hevület nem marad figyelem nélkül. Ha bár Craig elmerül a saját szavaiban a lány heves belső reakcióját mégsem hagyhatta figyelmen kívül. Ebben pedig némi segítségére van a tetoválásai is, melyet most ismét csitítania kell magában. Semmiképp nem szeretné, kiterjeszteni magára ezt a dolgot ezért nyomban válaszol a kérdésekre, felvetésekre, és így is eltereli a figyelmet a furcsa reakcióról.*
-   Láttam egy-két dolgot, amit így utólag értékelek, és tanultam belőle, de bizonyos szempontból hogy is mondjam.. *Köszörüli mega torkát.* tudtam volna élni az élmény nélkül tovább..
-   Gondolom te még nem találkoztál hasonlóval, de a Bokor-ok rendkívül alattomosak, és kegyetlenek tudnak lenni.. és az elpusztítást illetően, meg csak annyit tudok mondani, hogy mikor én halottam ezt először, én is pont így gondoltam, mint te, de aztán hamar megváltozott a véleményem.. *Viszi le furcsán a hangsúlyt Craig, és eszébe ötlik egy előadás, melyet az árnyékemberekről hallott, még korai tanulmányai alatt. *
-   Egyébként egy személyhez köthető szerves részen keresztül csak egyszer tudnak megátkozni kivéve persze.. *Itt viszont kényszerű szünetet tart.*
-   De nem akarlak én itt ilyen részletekkel untatni, igazából csak arra akartam kilyukadni, ha engem megátkoznának, először biztos nem próbálkoznék magam semmivel, inkább felkeresném a legközelebbi Mambo-t és vele vetetném le az átkot magamról, már ha nem túl késő.. de még jobb ennél, ha egyenesen megpróbálsz láthatatlanná válni a Bokor előtt, mert erre van lehetőség.. de tényleg nem untatnálak ezekkel a részletekkel.. *Mondja, és közben kezével megtörli az orrát. S teret enged végre a sok beszéd után a lány magyarázatának a könyvről, mely lényegében alapos, persze nem mintha Craig másra számított volna, vagy gyanakodna. Nem egyszerűen tényleg kíváncsi volt. Természetesen nem minden fenntartás nélkül, de egy:*
-   Értem*-et azért kiprésel magáról, míg a másik visszateszi a könyvet a helyére. Közben pedig szinte teljesen biztos a felől, hogy Lilianne ragyogóan ismeri a kötet tartalmát. Eme meggyőződését nem is palástolja egy percig sem az arcára van írva, de nincs oka elítélni a másikat.*
-   Teljesen igaz „rablóból lesz a legjobb pandúr”! *Idézi, fel mókás angol akcentus mímelve a mondást miközben megvakarja a tarkóját, mivel kissé kirázza a hideg a furcsa érzéstől, ami ismételten a másik irányából sugárzik. Nem fogja aktiválni az elűzést most nem. Kíváncsi rá mi lehet ez, és erre más úton nemigen jöhet rá. Érzi-érzi, hogy néha néhány másodpercre fogát villantja valami kellemetlen, de most még mindig nem törődik vele.*
-   Azt hiszem, megfogadom a tanácsot! *Jelenti ki a védővarázslatot illetően, hisz már ő maga is többször tapasztalta, milyen nagy hangsúlyt fektetnek errefelé az ilyesmire, és kár volna emiatt galibába keverednie ez kétségtelen. Az Ausztrál csendben követi a záró rituálékat követően zöldtaláros kolléganőét, miközben lassan elérik az udvarra vezető kijáratot. Craig maga elé engedve a boszorkányt másodiknak lép ki az udvarra, ahol a hold fátyolos fénye veszi át a hangulatadó szerepét. Az egész környék ebbe a hamvas, de mégis sejtelmes fénybe burkolózik a páros pedig ettől övezve kényszerül majd dönteni róla pontosan meddig tart az a bizonyos „egy darabon”.*

[Lizzy drágám, hálátlan vagy… mondd, hol lennél nélkülem? Még mindig eltemetett kincseket hajkurásznál a mihaszna átoktörőiddel. Nézd meg, hova juttattam magunkat, a Minisztérium, a Godrik…]

Bele az éjszakába

- Én mindig is úgy gondoltam a diplomácia egy tipikusan olyan műfaj, amiről mindenki elismeréssel beszél, de senki sem tudja, mennyi munka van mögötte. Észrevétlenül emészti fel az embert.
Felemésztés… a szó rongyosra koptatott érzéseket keltett bennem. Pontosan tudtam milyen az, ha elevenen emésztenek el, milyen az, mikor nincs menekvés önmagad elől.
Ugyan mit tudhatsz te róla, milyen is az? Ha szerencséd van, soha nem is fogod megtudni.
A keserédes gondolatfolyamot a Démon elégedettsége fordítja félelmetesbe, ahogy megszólal:

Lizzy drágám, hálátlan vagy… mondd, hol lennél nélkülem? Még mindig eltemetett kincseket hajkurásznál a mihaszna átoktörőiddel. Nézd meg, hova juttattam magunkat, a Minisztérium, a Godrik…

Silencio! Csak magamnak köszönhetem mindazt, amit elértem, nincs rád szükségem.

Majd meglátjuk, niña, majd meglátjuk… -somolyogva húzódik vissza egy sötétebb zugba, hogy tovább keserítse az életem. Gyűlöltem.
Mindezt igyekszem nem kimutatni, de nem vagyok abban az állapotban, hogy elleplezzem a tetoválások előtt.  Craig hangja rángat vissza a szobába.
- Vagyok, ami vagyok, mert kell egy ilyen is –foglalom össze röviden és tömören a tényállást- de azért vannak élvezetes pillanatok is.
Leheletnyit elmosolyodom, ahogy eszembe ötlik egy sötét hálószoba és a spanyol nyelvlecke, amit az angol bájitalkereskedelem üdvöskéjének adtam, mikor legutóbb Barcelonába jött, hogy feltérképezze a piaci viszonyokat… határozottan élvezetes pillanat volt.
- Ismerős helyzet… számtalan olyan esettel volt dolgom, amiket szívesen kihagytam volna az életemből. A rémálmok nagyságrendekkel rosszabbak, ha folyamatos az utánpótlás alapanyagból –a Démon újból megborzong, s vele én is. Sok undorító dolgot láttam már, de az emlegetett Kroener-féle gyilkosságok magasan felülmúlták az összes eddigit látványban.  Szemöldökráncolva hallgatom tovább az ausztrált.
- Érdekes… mitől változott meg? –tudásszomjam eddig bírta.
- Persze nem kell válaszolnod, ha nem akarsz –kapok észbe gyorsan. Én sem adom ki szívesen a titkaimat, és ez Craiggel se lehet másként, de azért remélem, válaszol.  Bár igyekeztem átérezni a helyzetét, a kényszerű szünet csak tovább csigázta kíváncsiságomat.
- Kivéve…? –várakozásteljes pillantással várom a befejezést, ha már egyszer az én hajszálammal példálózott. Szeretek tudni minden kiskapuról, ez pedig határozottan egy kiskapunak tűnt. Az átok levételének módszerével azonban nem értek egyet. Ha azt akarod, hogy valami el legyen intézve, intézd magad. Ha tehetem, ehhez tartom magam, de valószínűleg csak a makacsságom és az átkos büszkeségem nem engedi meg, hogy segítséget kérjek. Ahogyan a Mungóba sem mentem el, mikor kezdtek kicsúszni a kezemből a dolgok.
Akkor már inkább én kapom el a galádot, minthogy gyáván megfutamodjak és bujkálásra adjam a fejem.
A varázslón látszik, hogy vannak kételyei a szövegismeretem mértékét illetően, de ráhagyom, gondoljon csak, amit akar.

Miért is érdekeljen, mit gondol rólunk?

A habókos viselkedésre cinkosan elmosolyodom; Spanyolhonból hazatérve, kisgyerekként magam is sokat mulattam az angolokon, ajkaim még nehezen formálták a komor angol szavakat, az édesebb, pergőbb spanyol mindig visszahízelegte magát ajkaimra.
- Nagyon helyes, millió kellemetlenséged származna belőle, ha másképp tennél - sandítok a varázslóra a lépcsőn lefelé menet. Kifelé még odaintek az őrszellemnek, majd kilépünk, bele az éjszakába. Elégedetten konstatálom, hogy előreengednek az ajtóban, majd egy percre megállok, hogy a szemem megszokja a kinti sötétséget.
A Hold ezüstös fényére újra előbújik a Démon, hogy bőrömön keresztül ő is megfürödjön az éjszaka fényeiben, illatában. Szemeimből ő néz most az ausztrálra.
- Menjünk a tó felé, a hosszabbik úton –invitálja a szörnyeteg, akaratommal ellenkezve, de már nem tehetek ellene. Őszintén reméltem, hogy nem készül semmire ez a bestia.
Már rég Alasternél lenne a helyem!
Némán átkozom magam, mert újra valami olyasmibe kevernek, amire se időm nincs, se nem fűlik hozzá a fogam igazán. Ugyan Craigen látszik az igyekezet, hogy a kedvemre tegyen –ezt sugallja a beszéde, illetve a gesztusai is- de még mindig bizalmatlankodom. Túl őszinte ez a férfi egy ilyen világhoz képest, ráadásul jól emlékszem még, mit mondott a kisugárzásomról, és ez óvatosságra int. Egy figyelemreméltó fekete máguséra hasonlít, akivel nemrég találkozott… persze akárki lehetett, nekem mégis a Nagyúr jutott eszembe elsőként. Már teljesen biztos, hogy a paranoiám kezd túllépni az átlagos mérték keretein. Talán meg kellene nyugodnom kicsit. Pár napig csak otthon ülni nyugalomban… nem, ha egyedül vagyok, tétlenül, egyből gondolkodni kezdek, és a végén mindent túlbonyolítok.
Emlékszel, Lizzy? Jó lesz szemmel tartani ezt az alakot… -dorombol bele a sétány köveinek csikorgásába önkéntes jótevőm, ahogy megindulok előre.
Csak nehogy túlzásba vigye...

[Craig Nicholls]

Segélykérés


Délután hat óra után néhány perccel a tantermek ajtói kivágódnak, a frissen szabadult diákok pedig olyan gyorsasággal menekülnek a még az utolsó sorokat diktáló professzorok közeléből, mintha azok legalábbis sárkányhimlőt terjesztenének. A stéberek persze még odamennek a katedrához kérdezgetni, de lassan ők is elszállingóznak, a tanárok pedig bezárják a termeiket, összeszedik a holmijukat és hazamennek.
Az egyik folyosón egy kisebb társaság verődött össze, melynek egyik tagja, egy magas, szőke fiú hirtelen kiválik a csapatból és vadul integetni kezd a folyosó másik vége felől közelítő alacsony lánynak.
- Hé Coco, nem jössz el velünk a Sakáltanyára? Dan piapárbajra hívta ki Angust, állati buli lesz! -vigyorog tele szájjal a srác, arca ragyog az izgatottságtól, szemei előtt már nyilvánvalóan a tivornya látomása lebeg.
- Kösz Tommy, de nem tudok menni -szabadkozik a megszólított, miközben a kezében tartott pennát és pergament eltünteti kockás táskájában- még beszélnem kell Craiggel...
- Ilyenkor? Gyanúúúúús! -ugratja a lányt Tommy, a többiek pedig vad füttykoncerttel és beszólogatással adják Lin tudtára, hogy mit is gondolnak a kései tanárlátogatásról.
- Ha egyszer eddig órám volt... hagyjatok már, na! -neveti el magát a lány, de azért láthatóan elpirul egy kicsit- ha korán végzek, talán utánatok megyek.
- Nem tudod, mit hagysz ki! -legyint a társaság szószólója, majd a csapat kifelé indul, magára hagyva Lint a márványpadlós folyosón. A lány ellenőrzi, mindene megvan-e, majd lassan a főlépcső felé indul. Út közben végiggondolja, mit is akar majd mondani a tanárnak, aki valahonnan nagyon ismerős volt neki, de egyszerűen nem tudott rájönni, honnan.
Tanár... Linnek nehezére esett ilyen minőségben gondolni a fiúra, aki alig valamivel lehetett idősebb nála. Azonban fiatal korát meghazudtolóan jó órákat tartott. Lin ugyan kihagyott pár előadást, de mikor benn volt, a fiú mindig úgy magyarázta az anyagot, hogy sikerült megragadnia a teljes hallgatóság figyelmét. Ez pedig, ismerve a lány különösen csapongó képzeletét, nem kis szó.
A lépcsők lassan elfogynak, Linnek pedig beletelik pár percbe, mire feleleveníti magában, merre is kell keresnie Craig szobáját. Felérve az emeletre, immár magabiztosan fordul be jobbra, s a mellszobrok és üveges szekrénykék sora előtt elhaladva meg sem áll a fiatal tanár úr irodájának ajtajáig. Ami előtt zavartan torpan meg a kihalt folyosón.
Mégis hogyan kezdjen hozzá a mondandójához? Hogyan szokás az ilyesmihez segítséget kérni? -tépelődött a lány, zavarában a körmét rágva. Legszívesebben elszívott volna még egy cigarettát a rá váró kínos beszélgetés előtt, de megemberelte magát és nem tette. Aki le akar szokni, annak erősnek kell lennie.
Hogy addig is húzza az időt, alaposan szemügyre vette az ajtót, ami alól keskeny fénysáv vetült a folyosó kövére, aranyszín ragyogással hintve meg a márványt. A kissé talán kopott nyílászárón egy sárgaréz tábla hirdette:

Craig Nicholls
tanár
Rúnamágia Tanszék
Dimplomáciai - és Modern Tudományok Kutatóintézete

Lin háromszor is elolvasta a táblácska minden betűjét, magában azon tépelődve, mit is mondjon a tanárnak. Nem mindennap keveredik az ember ilyen helyzetbe; rivális zenekarok és vudu átkok... na de ha már így alakult, nem tehet mást. Egyedül nem boldogul a rontással, az pedig az idő múlásával egyre rosszabbodik. Eddig a szokatlan balszerencse csak apróbb dolgokban nyilvánult meg, de kezdett mind zavaróbb lenni; egy-egy összetört pohár vagy egyéb még elmegy, de a legutóbbi koncerten háromszor szakadt el a gitárhúr, az előtte lévő alkalommal pedig a koncert közepén elment az áram. Lin nem akarta megvárni, amíg még rosszabbá válik a helyzet; a környéken pedig az egyetlen ember, aki igazán ért a vuduhoz, az ajtó mögött van.
Lin végül nagyot sóhajt és bekopog, majd miután engedélyt kap rá, be is lép az ajtón.
- Hello! -köszön félszegen, jellegzetesen amerikai ízzel ejtve a szót.
- Ne haragudj a zavarásért, de lenne rám pár perced? -kérdezi kissé hadarva. Láthatóan zavarban van; egyik keze idegesem markolja a kezében tartott piros kabátot, másikkal sötétzöld- fekete csíkos ruhája szegélyét igazgatja. Kék szemeit gyorsan végigfuttatja a berendezésen, majd a ruha szegélyétől elszakadt kéz végigszalad a laza kontyon és a frufru fekete tincsei között.
- Lenne valami, amiben a segítségedet szeretném kérni... -a kékek végül a fiú kékjeibe néznek, a lány szemeiből pedig egyszerre lehet kiolvasni a szégyenkezést, a zavart és a reményt.

*A fiatal, és jó szokásához híven ezúttal is kócos Ausztrál oktatójelölt meglehetősen rendezetlen, és káoszba hajló irodájában töltötte az idejét ezen a hűvösnek mondható délutánon. A nap sütött, ugyan de ez már nem volt ugyan az. A sugarak nem melegítették át az aprócska irodát úgy, mint akár egy hónappal ezelőtt. Ez azonban cseppet sem zavarta a helyben tartózkodó szürke pulóvert viselő törékenynek látszó kócos madárijesztőt, aki egy rúnákkal jócskán teleírt papírköteg fölött görnyedt, és mutatóujjával böngészve a sorok között próbált némi értelmet kicsikarni az irathalmazból. Már amennyire ezek a sorok soroknak voltak nevezhetőek, melyet meg kell hagyni valóban nagy műgonddal elemzett. A földön, és a nem túl széles íróasztalon is könyvek tornyosultak. Szürreális felhőkarcoló makettek látszatát keltve.  Az iroda ablaka nem szigetelt valami jól, így behallatszott, még ha tompán is ugyan az udvarra kitóduló diáksereg keltette hangzavar. Craig azonban továbbra is rezzenéstelen ábrázattal bújta a rúnákat. Más talán már réges-rég hangfogó bűbájjal kezelte volna a problémát, de Craig nem az a fajta varázsló volt, aki az ilyen jellegű dolgokkal a mágia útján foglalkozott volna.

Látszólag semmi sem vonhatta hát el a figyelmét, s ahogy kócos világosbarna fürtjei engedve a gravitációnak előreborulva a papírt is érték aligha vonta volna bárki kétségbe a zavartalanságot.  Sőt mi több, ha látta volna előre bizonyára az érkező se gondolta volna, hogy szilajon közeledő léptei felkeltik a kutakodó rúnamágus figyelmét. Apró lábak kaparászása vegyült a tompa koppanásokkal, a közeledő léptek zajával. Ez pedig nem volt más, mint Pete a patkány, aki ezúttal a mágus zsebeinek biztonságos menedékéből a könyvkupacok meghódítására tört. Akrobatikus mozdulatokkal szökkent egyik kupacról a másikra, miközben a közeledő léptek hangjára kissé elfordítva a fejét a varázsló is az ajtó felé fordult épp, mint a kis fehér rágcsáló. Majd egyszer csak elhallgattak kis időre. A képlet nyilvánvaló volt, még talán annak számára is az lett volna, aki nem érezte volna a másik jelenlétét. A rágcsáló, és a kócos varázsló egymásra néztek, majd amint szétvált a vörös, és a kék már bent is volt a jövevény. Akire Carig az első percben kissé furcsálkodva nézett. A lány nyomban letegezte, de ez nem is volt meglepő, hisz ő maga kéri rendszeresen minden előadás elején, hogy tegyenek így a hallgatók. Ami sokkal inkább furcsa volt az-az érzés amit a Boszorkány magával hozott. .. Így, vagy úgy, de a lánynak szaga volt.. méghozzá nem is akármilyen.. rontásszaga.. az aurája árasztotta magából azt a jellegzetes bűzt, mely nem is szag volt valójában, csupán az érzés emlékeztetett arra. Olyan érzés, és kisugárzás volt ez, melyet csak a tapasztalt, és a témában látni képes elme érzékel. Szerencsére, vagy sem Craig ilyen elme volt.

Szinte tudomást sem véve magáról szívta az érzést, miközben a lány alaposan végigmérte. Craig, pedig befejezvén az álmélkodást kicsivel jobban szemügyre véve a lányt lassan képbe kerül. Ő az, akinek a nevére pontosan ugyan nem emlékszik, de hogy többször látta gitárral a hátán mászkálni arra határozottan. Ez a látvány pedig épp annyira szokatlan erre, hogy szemet szúrjon. Az épp felocsúdóban lévő varázslónak pedig hamarosan a lány kérésével kell szembesülnie. Craig  erősen megdörzsöli táskás szemeit, majd viszonozva a köszönést teret enged a kibontakozni igyekvőnek.*

-   Persze hallgatlak! *Mondja székében ülve még mindig kissé megvakarva a tarkóját, miközben a patkánynak már réges-rég nyoma veszett a rendetlenségben. Az ausztrál nyitott fülekkel hajol kicsit előrébb, hogy meghallgathassa a láthatóan feszélyezett lányt, akinek be kell vallani a nevéről fogalma, sincs, így titkon abban is reménykedik, hogy azt is elárulja. Pontosan most talán azt sem tudná megmondani, melyik kurzusára jár a láthatóan zavart, de valamiért mégis reményt sugárzó boszorkány.*

A szoba, ahová belépett, egy hajszálnyira sem hasonlított azokra az irodákra, ahová Linnek eddig volt szerencséje bekukkantani. Azokban eddig mindenhol takaros rend uralkodott, ridegségükkel riasztották a lányt. Itt viszont barátságos összevisszaság fogadta; a szobácska „lakója” minden jel szerint nagy munkában volt. A lány kék szemei másodszorra is végigjárták a helyiséget, gondosan elidőztek az asztalon és a padlón emelkedő, ingatagnak tűnő könyvkupacokon és a látszólag gazdátlanul hányódó pergameneken.
Tájkép csata után... de nekem jobban tetszik, mint a többi -vonja le a végkövetkeztetést, majd hirtelen mosolyogni kezd, mikor észreveszi az egyik rúnákkal teleírt lap alá befurakodó rágcsálót.
Majd a szemek újra a kócos tanerőre tévednek, akinek sápadt arcáról nem titkolt csodálkozás sugárzik. Ahogy az asztal mögött ücsörgő kócos fiúra néz, Lint megint elfogja az a hihetetlenül zavaró érzés, hogy valahol már látta ezt az embert...
Craig szerencsére minden meglepődöttsége ellenére ugyanolyan segítőkész és barátságos, mint az óráin is, így a köszönés után álmoskás szemdörzsölés közepette biztatja szólásra az amerikai cserediákot.
Lin óvatosan lép közelebb az asztalhoz, azonban minden óvatossága ellenére sikerül fellöknie egy mini-felhőkarcolót... a vaskos kötetek elárasztják a padló még szabadon maradt részletét, a fehér patkány pedig kénytelen egy gyors ugrással kitérni a veszélyes közelségben becsapódó nyomdatermékek elől.
- Ajjaj... -szalad ki a pirosló ajkak közül, majd lassan a lány arca is kipirul, ahogy bocsánatkérő grimasszal fordul Craig felé- Ne haragudj, nem akartam...
Mivel az asztal előtt álló szék is rúnaszótárak és egyéb kötetek alatt roskadozik, úgy dönt, inkább állva marad; egyik csizmás lábáról a másikra helyezve a súlypontját, beszélni kezd:
- Nem tudom emlékszel-e rám, Lindsay Hames vagyok és több órádra is járok, többek között a voodoo mágiáról tartott kurzusodra is. Éppen emiatt jöttem... -tart kisebb szünetet a lány, hogy aztán nagy levegőt véve tovább magyarázzon.
- Tudod, van egy zenekarom, a The Ettes, és még augusztusban volt egy komoly harcunk egy new orleansi zenekarral egy turnéért... a végén mi mehettünk játszani, és a másik társaság ezt baromira zokon vette -beszéd közben élénken gesztikulál, vonásairól leolvasható, ahogyan lassan, de biztosan kezd múlni a kezdeti izgatottsága.
- Azóta nem mennek jól a dolgok... valami furcsa balszerencse kísér; bármibe fogok, az rosszul sül el, főleg ha zenéről van szó. Állandóan elszakadnak a gitárom húrjai, mikor játszanék; nem megy úgy az éneklés sem, ahogy szokott; az egyik koncertet félbe kellett hagynunk, mert elment az áram, ráadásul még az egyik hangfal is tönkrement... és olyan furcsa érzésem van, nem is tudom elmagyarázni igazán -pillant végül újra a fiú szemeibe, majd végre kiböki a lényeget a hosszas felvezető után:
- A rivális zenekar tagjairól tudom, hogy foglalkoznak voodoo mágiával is... és azt hiszem, valahogyan megátkoztak. De nem tudom, hogyan lehetne megszabadulni tőle. Ezért jöttem hozzád. Itt Angliában nem ismerek senki mást, aki értene a voodoo- hoz... tudsz nekem segíteni? -kérdezi ismét kissé félszegen, majd tágra nyitott szemekkel, csendben várja a választ.

A lány tekintete nyílt, és remény csillan a mélyén. Nagyon is szeretne megszabadulni a rontástól, aminek talán az előbbi lavina is köszönhető. Amíg a fiú válaszára vár, tekintetével a csupasz farkú állatkát keresi, ha pedig sikerül kiszúrnia, óvatosan nyújtja felé a kezét.
- Nem harap, ugye? -kérdezi lassan újra elmosolyodva Craigtől, majd ha a válasz nemleges és a patkány sem bánja, finoman megsimítja az állat hátát.

 

*Craig lassan ökölbe szorított kezeit ismét az arcához emeli, hogy sokadjára törölje ki belőle az álmot, melyről nehéz volna megmondani, hogy tényleg ott van e, vagy csupán ösztönös megszokásból tesz így az Ausztrál. Időközben a jövevény pedig térül, s fordul.  Az egyik könyvrakás pedig már borul is. Pete akrobatikusnak mondható mozdulattal igyekszik kitérni Craig pedig álmosan csap tenyerével az asztallapra, miközben a másik tenyerét előrenyújtja. A könyvek pedig pihetollként kezdenek szállingózni esés helyett, hogy aztán lassan megállapodva, ahogyan szétrebbentek lebegni kezdjenek az irodában. Az ausztrál lomhán int, s karmester módjára lassú mozdulatokkal vezényli helyükre a kupac alkotóelemeit. Pete pedig egy vastag bőrkötéses könyv tetejéről bámulja feszülten a látványosságot, mint aprócska ember a léghajókat egy tisztáson. Ülőhely nem igazán akad bent, hisz nagy a rendetlenség. Ezzel kénytelen szembenézni a varázsló, és tekintettel az ügyetlenkedő diákjára javít a helyzeten. Fejét felemelve tapsol az asztal felet minek hatására az íróasztalával szemközt lévő széken tornyosuló könyvek nyomtalanul eltűnnek. Szabad helyet adva melyet Craig fel is kínál, hogy végre meghallgathassa a lányt. Annyira elfoglalja a rendcsinálás, hogy az sem tűnik fel neki, milyen behatóan figyeli őt a másik, mintha nem látta volna eleget az órákon. Bár ki tudja mi lehet a kíváncsiság oka könnyen elképzelhető, hogy ez másként se szúrna szemet a tanárjelöltnek.*

- Semmi gond ülj csak le! *Mondja, majd figyelmét kissé átengedve a másiknak bámul maga elé az asztalra.  Lindsay pedig belemelegedve a helyzetbe készségesen elő is adja a problémát, mely nem is annyira a szívét, mint inkább a sorsát nyomja, és bentről elégedettséggel is tölti el a varázslót, hisz a kezdeti megérzései sokadjára sem csalták meg. Az azonban furcsa, hogy a lány így ráérzett az ok okozatra. Bár amerikai lévén talán értető is a jól informáltság. Craig tanári minőségében igyekszik az érdekes részleteket szándékosan kizárni zenekar.. zenekarnév.. szándékosan nem vesz tudomást ezekről. Ám végül kénytelen belátni, hogy a probléma olyannyira e tény köré koncentrált, hogy nem nagyon tekinthet el tőle..

Sokáig csendesen bólogat ízlelgetve az információmorzsákat. Ha a lány nem említi talán rá is kérdezett volna, hogy járt e Lindsay a Mississippi deltájában, de ez a kérdés is megválaszolásra került. Hisz a lány mindent készségesen kitálal. Így nagyon nem is maradt rejtett faktor a kérdésben. Segíteni.. hangzik, el végül ám Craig még jó pár percig hallgat. Mintha nagyon elmélyedt volna most valamiben. Végül az újabb kérdésre tér vissza a lány társaságába gondolati szinten, de válaszolnia sem kell, hisz a kézmozdulatra Pete ijedten menekül a könyvek közé.*

-   Áhh dehogy bánt.. gyáva mint a nyúl.. bár egy nyúl szerintem bátrabb.. *Ecseteli, majd rátér a lényegre.*
-   Hát tényleg nagyon úgy hangzik mintha megátkoztak volna.. *Mondja, majd így folytatja.*
-   Nem is gondoltam volna, hogy ide fajultak a dolgok, hogy a fiatal zenészek csak úgy elátkozgatják egymást.. *Tart itt rövid szünetet, majd a fiókjában kezd kotorászni.*
-   Mikor történhetett ez nagyjából? *Kérdi a lánytól míg végül egy apró üvegcse kerül az asztalra benn valami vöröses porszerű anyaggal, és egy rémesen összeaszott csirkeláb.*
-   Csak azért kérdem, mert ez is számít valamit, bár olyan nagyon régen nem lehetett.. *Fejtegeti hangosan, s miközben a válaszokat várja így szól.*
-   Nyújtsd csak a kezed!