Sétány

[Kár ezen tépelődnöd, drágám]

Váratlan meglepetések

Craig valóban nem bolond, sőt nem is vak, ezt mi sem példázza jobban, mint a határozatlan válasz, amivel újabb bizonyságot tesz az ízlésemnek talán túlságosan is éles szeméről.
Földöntúli csendben andalgunk hát tovább, ki ki a maga Démonjával, illetve Rúnájával viaskodva. Kérdést kérdés követ, Craig pedig igen hirtelen szegezi nekem a magáét, melyre számítottam bár, de a felsorolt okokra nem. Ez a furcsa, idegen földről idesodort varázsló pontosan tudta, érezte, hogy mit gondolok. Ennyire rosszul végzem a dolgomat? Ilyen könnyen belém látni?
A meglepetés kiül a nagy, sötéten izzó szemekbe, amik szerencsére továbbra is a sűrű loknik rejtekében maradnak.
- Sosem tudhatod biztosan, kivel van dolgod. Valami oka nyilván van annak, hogy te kerültél a katedrára és nem más, ergo megvan a kellő ismereted a szakterületedről. Ez nyilvánvaló, bár ügyesen félrevezeted az ember lányát ezzel a rendezetlen külsővel -válaszolom némi habozás után, melynek oka újfent állandó kísérőm és Őrdémonom. Erőnek erejével kellett elfojtanom a kísértést, nehogy valami kellemetlent mondjak.
- Ami pedig a válaszokat illeti, mindeddig nem találkoztam olyan varázslóval vagy boszorkánnyal, aki ilyen szívesen osztotta volna meg mással a mestersége részleteit, mint te. Ezért is gondolom azt, hogy bizonyára könnyű célpont lehetsz a gazemberségre vetemedőknek. Túlságosan is nyitott vagy az olyan ismeretlen idegenekkel, mint például én -mély hangomból kiérezni az őszinteséget, de a Démon indulatainak elnyomására fordított erőfeszítést is.
- Valóban? Akkor hát a következtetésem téves lenne? -lepődöm meg a nemleges válaszon, de ha kísérőm azt remélte, sikerül kellemetlen helyzetbe hoznia, csalatkoznia kell. A határozottan nyugtalanító zöld szikrákon kívül semmit nem látni a malachitból metszett szemekben, ami gazdájuk frusztrált voltára utalna.
- Érdekes elgondolás, de vajon nem éppen a világ az, ami elrontja őket? Vegyük például valakit, akit megzsaroltak, és kénytelen jobb meggyőződése ellen cselekedni. Vagy ott vannak azok, akik nem bírnak elég erős akarattal... elég csak egy náluk határozottabb jellem befolyása alá kerülniük, aki aztán könnyűszerrel ráveheti őket bármire. Tulajdonképpen mitől is lesz valaki rossz avagy jó? A neveltetés lesz vajon az ok, vagy a gonoszságra születni kell? -a kérdést költőinek szánom, ahogy jómagam is elmélázom rajta. Vajon magam is a körülmények áldozata volnék? Vagy eleve ilyennek rendelt a Sors?

Kár ezen tépelődnöd, drágám -hangzik a felelet mélyen belülről- hiszen már nincs mit tenni. A Jegy a karodba égett, én pedig nem szándékozom egyhamar magadra hagyni téged. Még messze van a cél -a másvilági hangban vad elszánás csendül.

Most is igaza van, innen már csak egyetlen kiút van: egyenesen előre! -állapítom meg letörten, miközben saját véremet ízlelgetem.
- Ugyan miért? Talán csak nem tőlem tartasz, Craig? -szegezem neki a kérdést a férfinak, miközben lustán lenyalom az ajkamról önnön véremet, szemeimen át maga a Démon vet perzselő pillantást az ausztrálra a fekete szempillák csipkéje alól, gondosan megvárva amíg a lesütött szemek újra felé fordulnak.
Ekkor érünk a holdfénybe burkolózó tóhoz. A víztükör mozdulatlan, csupán a tavacska teknősei törték meg néha mozgolódásukkal. A víz fölött széles fahíd ível át kecsesen, erre lépünk fel most, változatlanul egymásba karolva. A Démon minden eddiginél hevesebben feszegette rácsait. Kétségbeesetten fürkészem a környéket valami után, ami segíthet rajtam, de be kell látnom, egyedül maradtam, ezzel pedig megpecsételődött a végkimenetel.
A Bestia elengedte Craiget, hogy pár percig a korlátnak támaszkodva gyönyörködjön az éjszakában, a teknősök keltette apró hullámok fodrában az alacsony híd alatt. Vesztettem.
- Milyen szép a Hold... -búgja sejtelmesen lágy hangon a Démon az én számmal, ahogy az én szememmel tekint a nevezetes égitestre, majd megfordul és mélyen az óceánkék szemekbe tekint, majd választ, helyeslést vagy tiltakozást se várva indul meg áldozata felé, balomat a férfi mellének szegezve határozott mozdulattal szorítja a csípőig sem érő korlátnak, végül teljes testemmel hozzásimul a kócos alakhoz, szorosan, szemérmetlenül. Óvatosan tűri el a fehér arc elől az esetleg odavándorolt tincseket, s végül mély, forró csókkal ad ízelítőt a varázslónak a véremből. Az idilli, mi több meglepő pálfordulás azonban csak félrevezetés a valódi szándék előtt.
A finom kezek pár szívdobbanás elteltével meglepő erővel taszítják át a korláton Craiget, egyenesen a sötét, hideg őselem felé.

[Korai Monszun]

Korai Monszun

*Az égbolt tiszta és sötét. A hold is feljött már. A levegő párás és fülledt. Egy ódon faszerkezetes épület tárul a szem elé, melynek hold vetette árnyékában hatalmas belső kert húzódik. Limlomos zegzugos egy belső kert. Az udvar a hold fényében úszik kontrasztosan vegyülve önnön árnyékával. Az öreg, de „patinás” épület ablakain át narancssárga fény szűrődik ki. S az egyik földszinti ablak irányából mozgolódás hangjai hallatszanak hamarosan pedig fel is tűnik az ablakban a zajok forrása. Egy közepesen magas, de feltűnően vékony alkatú kissrác körvonalai törik meg az odabentről szűrődő lágy sárgás fény árnyalatokat.

A kinti táj csendes a belső kert kissé elhanyagolt a fű igen magas. A fel, s lehúzva nyitható ablak hangos csattanással zárul, közben az imént csak körvonalként feltűnő alak tompán puffan a sűrű magas fűben. A lecsapódó fakeret jellegzetes zaját néhány másodpercre egy odabentről érkező tompán elhaló kiáltás kavarja fel. „Craig azonnal gyere vissza!!” Hangzik a kiáltás az épületből, majd szétoszlik, s magába roskad a párás levegőben. A kissrácnak pedig már nyoma sincs, messze távol lohol már az ablaktól túl a kert másik végében. Csak fut, és fut. Kócos feje búbja alig látszik ki a magas fűből. A holdfényben az akaratlanul ide-oda dülöngélő magas fűszálak furcsa képet festenek. Őserdei tisztáson látni tán hasonlót, ha tigris cserkészi be áldozatát a rejtekadó fűszálak jótékony takarásából.

Majd egyik pillanatról a másikra a loholás botorkálásba vált, és a fiatal fiú, mondhatjuk, nyugodtan kócos kisfiú megtorpan, és maga alatt, és körül lelapítva a füvet hanyatt vágja magát. Percekig csak fekszik némán. Behunyja szemeit, és átadja magát az Ausztrál éjszakai ölelő karjainak, ahogy a helyi őslakosok nevezik az ekkortájt jellemző súlyos párás estéket. Mintha körülölelne a sötétség. A monszun már közel jár. A kis Craig pedig csak fekszik ott, és bámulja a csillagos eget. Tökéletesen ismerte a csillagképeket, már ekkor is, és mindig lenyűgözte a látvány. Amikor csak tehet kiszökött ilyenkor éjjelente, és az esős évszakot megelőző utolsó napokban mindig az eget bámulta. Tüdejét betöltötte a fű illat, és a fülébe ciripeltek a közeli tücskök, és mindenféle fajta muzsikus bogarak. Úgy 18 évvel ezelőtt járhatunk, és a természet eme zenéje, mely már ilyen fiatalon rabul ejtette a későbbi rúnamágust egyre erősödik. Búgásba zúgásba vált, mígnem már sokkal inkább emlékeztet a gerjedő erősítők hangjára, végül a holdfényt, a fűszálakat a recsegést, a robajt, és az ódon kúriát magába szippantja az enyészet, s ismét a valóságban találjuk magunkat, ahol a már jóval többet látott, és idősebb, de még mindig pont olyan kócos varázsló most ismét az eget kémleli.

A világ másik feléről a csillagképek is teljesen máshogy festenek. Mintha minden a feje tetejére állt volna a Göncöl szekér, és az Orion innen sokkal nagyobbnak látszik, és teljesen más irányban állnak. A látványuk lenyűgözi Craiget csak úgy, mint mindig. A fű illata is ugyanolyan, habár most nem veti bele magát. Csupán a rovarok, bogarak neszezése hiányzik a képből. Bizonyára, mint arról korábban is elmélkedett feszülten figyelik e kései séta kimenetelét, mely továbbra is csak nyúlik, s húzódik. Ám Craig fejében mostanra már az emlékek tengeréből szilaj határozottsággal tör elő maga a varázsige, és a hozzátartozó szimbólum, mely ott lapult elméje mélyén, ezúttal Loki egyik különösen kegyes ajándéka formájában. Gondolataiban így elégedetten nyugtázza a kisebb kitérőt, hisz a cél mindig szentesíti az eszközt.

Lilianne aurájában cseppnyi megingás volt érezhető Craig keresztkérdése nyomán, melynek a varázsló nem tulajdonít nagy jelentőséget, de érzi, hogy jó nyomon jár. Figyelmesen hallgatja a másik mondandóját, mintegy a tudatlanság áldott állapotával áltatva saját magát is.*

-   Igen tudom, hogy a külsőm alapján ítélsz meg még mindig, habár talán minden kérdésedre válaszolta, de ez nem zavar azt hiszem ezt meg kell értenem. *Válaszol az Ausztrál kissé hűvösen, mintha beletörődne, hogy márpedig a másik igazsága örök, és megváltoztathatatlan. A következő gondolatra pedig csak ekképp reagál kék szemeiben kissé csalfa fényeket gyújtva.*

-   Van egy régi Kínai mondás; „Mondj el mindent, de ne fedj fel semmit!” én igyekszem ehhez tartani magam. *Teszi hozzá elgondolkodva azon mikor is hallotta először ezt a mondást, rá is jön, de mivel ez a jelen események egyenlegén teljesen érdektelen nem is filozofál rajta tovább. A csevej pedig csak folydogál tovább félig meddig előre kitaposott medrében, de vajon ki iszik a medve bőrére.? Vagy inkábba medve bőréből? Jogos lehet a kérdés a válasz azonban még várat magára a pár pedig karöltve baktat a sétányon előre csak előre..
Az Ausztrál időről időre a lányra pillant kíváncsian felmérve a dolgok pontos állását azonban a szilaj, és határozott metszésű arcról nehéz volna bármit is leolvasni. Az erőfeszítés jelen van ez látható, de a rosszakarat csak burjánzik tovább. Ezt pedig az egyre nehezebben visszafogható elűzés rúnája is érzékelteti a varázslóval, de még nem érkezett el a megfelelő pillanat. Az újabb szavakra Craig hallgatással fele, s csendben folytatják útjukat ketten. Nem kíván belefolyni a témába, hiszen a meggyőződése a maga részéről szilárd lábakon áll, s hiába a kényszerítő erő ő nem ítéli el a világot, csupán az embereket. A költői felvetésre csupán egy költői kiegészítés érkezik, miközben Craig erősen felborzolja a haja hátsó részét.*

-   Te is tudod, hogy a jó nem létezhet a rossz nélkül, és fordítva.. ebben szerintem nem nagyon lehet vita közöttünk.. *Mondja őszintén, és becsülve a boszorkány tapasztalatát őszintén így gondolja, és ez sugárzik belőle. Ám a pozitív gondolatokat hamar a felszín alá szorítja az előtörő ármány, melyet Craig a zsigereiben is érez. Az intrika a rosszakarat, és a düh keveréke ez, melyet a rúna segítségével képes érzékelni maga körül. Az érzés egyre erőseb. S a varázsló tudja, hogy a megfelelő pillanat közelebb van már, mint gondolná, de vajon fel van készülve rá. ?
A kérdés feltevés teljességgel felesleges, hisz mire válasz születhetne már kész tények előtt áll az Ausztrál. Pontosabban, aki szemközt hatalmasodik vele nem más, mint akinek eljövetelére egész eddig várt. Az érzés egyre inkább elhatalmasodik. Craig érzi, amint tompán fodrozódni kezd körülötte az elemésztő sötétség. Azonban valami hívogató is keveredik az egyvelegbe. Ez az erő hasonlatos ahhoz, amiből első búcsúzásuk alkalmával kapott ízelítőt, ám ez most sötétebb. A sötétség egyre sűrűbb, és fojtóbb lesz a rúna kiszakadás szélén, de Craig állja a fájdalmakat, és rezzenéstelen arccal lesi amint Lilianne érzéki mozdulattal szabadítja meg ajkait az alvadni vágyó vértől.

A szemkontaktus pedig az aprócska híd közepén végre létrejött. Talán mindkét fél tudta, hogy egymással néznek szembe, de az egyik túl határozott volt, a másik pedig túl türelmes. A nyomasztó burok körbezárta Craiget, és nemsokára tán magába is olvasztja. A kócos varázsló tudja, hogy itt az idő, de cselekedni még korai nyeltetnie kell magát egy kicsit még tovább. Vajon milyen érzés lehet jó csalinak lenni?? Teszi fel a kérdést, de nem gondolkodik komoly válaszban. A pillanat pedig elérkezett. Egy utolsó pillantás az égre, még mielőtt lezúdul a monszun aztán vége..

A következő pillanatban az Ausztrál teste a híd csenevész korlátjának feszül az arcán talmi meglepettség tükröződik. Nem áll ellen cseppet sem ellenkezik. A szavak sem zavarják, nem terelik el kamikaze-ként veti magát a végkifejletbe. Hagyja, hogy a másik megérintse, és elemi erővel lökje el, majd simuljon hozzá. Érzi ahogyan a lány formás keblei a köztük lévő távolságba olvadva a mellkasához furakodnak. Meg kell hagyni kellemes ez a közelség, de az elnyújtott csókkal bezárul a kör. A sötétség pedig önmagába omlik. Craig állja a sarat amennyire tőle telik. Korát meghazudtoló természetséggel lomhán, de határozottan fogadja a csókot, ám egy lépést sem tesz a lány felé, mintha belül érezné mi fog következni. Azonban Lilianne számára sem múlik el nyomtalanul a testi érintkezés. Ilyen közelségből már tökéletesen érzékelhető, hogy Craig csontos, és szikár teste tökéletesen hideg, mintha csak egy holttesthez furakodott volna. A csókról már nem is beszélve, mely megmagyarázhatatlan módon szintén tökéletes hideg, de a jellegzetes mozdulatok határozottan felmelegítik, de mintha ez csak odabent a gondolatok éterén lenne érezhető, ám ettől lesz bensőségesebb.

Ám aminek pedig meg kell történnie, megtörténik. A túlfűtött perceknek vége, s az ausztrál szabad utat nyer a mélybe, amint alkalmi párja a „mélybe” taszítja. A könnyű, de döbbeneten hideg test akadály nélkül bucskázik át a korláton, és veszi célba a tó tükör sima vizét. A teknősök menekülnének ugyan, de idejük, és sebességük is fogytán. Szerencsére megússzák a becsapódást.

Ahogyan Craig háttal lefelé távolodik, az arcán furcsa mosoly csillan, melyet egyértelműen a Démonnak címez. De távolodik egyáltalán? Nem már nem ugyan is Craig a kezei tenyérrel lefelé széttárja, és ebben a pozícióban merevedik meg. Mintha megfagyott volna a tér és az idő. Azonban csak az ő mozgása torpant meg félúton. Nem zuhan tovább, hanem lebeg könnyedén. Az utolsó gesztus részéről egy kacsintás a hídról bámuló Lilianne felé, majd a teste egyetlen apró pontba zsugorodik és eltűnik tó felszíne fölül. A következő másodpercben pedig, ha semmi sem húzza keresztül a számítását a lány egy keskeny hegyes tárgy nyomását érzékeli a tarkójánál, és nyilván be is tudja azonosítani azt. Craig jelent meg ugyan is a háta mögött pálcáját a tarkójának szegezve, és egy percig sem habozik tovább.*

-   Jeg Forlater Høyere!! *Harsan a varázsige, és a pálcával az elválasztás szimbólumát vési a lány tarkójára, aki ha minden igaz szúró fájdalmat érez odabent, és a démonnak távoznia kell legalább is egy időre mindenképp a tudattalanba. Ha a varázslat sikerül Craig lihegve ereszti le a pálcáját, és néz mag elé, ha nem akkor védekezni, fog ám hogy miképp, és mi ellen azt még maga sem tudja.*

[A látszat csalhat, és rendszerint csal is, Lizzy]

Minden kiderül...

Az ausztrál hangja tőle szokatlanul fagyos, mondandója viszont nagyon is nagy alkalmazkodókészségről, sőt bölcsességről tesz bizonyságot. Igazán becsülendő és értékes tulajdonságok ezek egy ilyen fiatal varázslónál, mint Craig. Bár nem tudom, mikor érkezett erre a világra, az biztos, hogy jóval fiatalabb lehet nálam.
Tekintetem újra végigjártatom a férfin: az én ízlésemnek kissé vékony, magas alakon, a kócos hajával és a szakadt tornacipőjével meg a jobb napokat látott kabáttal... és mégis, nem tudtam elsiklani a tény fölött, hogy minden látszat ellenére lehet érték a mugli rongyok alatt. Azok a hihetetlenül kék szemek is erről árulkodtak, ahogy mélyükre tekintettem, bele a csalfa csillogásba.
- Talán nem... talán én is meglátom a tehetséget a felszín alatt... -suttogom magam elé. Egy ilyen jó hallással rendelkező zeneértő bizonyára könnyedén meghallhatja, ha akarja.
A Démon válasza ezúttal csak néma fintorgás volt. Egyszerre irtózott és borzongott a rúnamágustól: ennél eltérőbb már nem is lehetett volna a Démon értékrendjétől és mégis... nem tudott szabadulni azoktól a szemektől. Meg akarta leckéztetni, el akart szórakozni vele... de egyáltalán nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy ez csak Craig számára legyen kellemetlen.
- Bölcs mondás -jegyzem meg- biztosan nehéz lehet igazodni hozzá ha valaki nagyon érdeklődik valami iránt.
Mint például én -teszem hozzá magamban, elmosolyodva egy pillanatra, majd arcom merev, szoborszerű lesz megint, ahogy a Démon a rácsokat ostromolja tudatom mélyén.
A jóról és gonoszról folytatott elmélkedésem ellenére feltűnik, hogy a férfi időről időre rám néz, az arcomat fürkészi, mintha várna valamire. A dolgát akaratlanul is megkönnyítem, ahogy kifésülöm szememből a vastag, puha hajcsigákat.
A költőinek szánt kérdésemre diplomatikus hallgatás a válasz, ezzel pedig egyértelművé válik álláspontjaink teljességgel ellentétes volta. Azt kell mondanom, nem lepődöm meg rajta különösebben, viszont az ezután következő kiegészítés, adalék hangneme őszintén megdöbbent.
- Nem, igazán nem lehet! -válaszolom meglepett arccal, a döbbenettől hatalmasra tágult pupillákkal. Hogyan képes ez az ember ilyen tisztelettel, megbecsüléssel szólni hozzám, aki rögtön ismeretségünk első napján megfenyegettem? Akiről tudja, hogy egy fikarcnyit sem kedveli őt? Elképesztő...
A látszat csalhat, és rendszerint csal is, Lizzy -figyelmeztet a Belső Hang- talán most sincs kivétel...
A Démon szavai nyomán még alaposabban végigmérem a kollégát, és valóban, mintha nem én lennék az egyetlen kettőnk közül, aki küzd valamivel...

A kettőnk harca a Bestiával a hidacskára lépve pecsételődik meg végleg. A rács enged, a Démon pedig vadul veti le láncait, hogy mihamarabb átvegye az irányítást fölöttem. Saját magam ülök most a kalickában, távoli szemlélője vagyok csupán az eseményeknek, ahogy az árnylelkű pokolfajzat az ausztrálra veti magát, az én testemet használva fel mesterkedéséhez. A Démon határozottan, kíméletlen erővel szorítja áldozatát a fakorláthoz, majd még mindig vérző ajkaim egybeforrnak a kócos varázslóéval. A csók tüzes, intenzív és mély, a vér ízétől átjárva még inkább megmámorosítja a testtolvajt, akinek minden fenntartása ellenére kifejezetten tetszik az érzés, ahogy szorosan Craighez simul, tetőtől talpig. Az meglepetten, lustán, de ígéretes lehetőségekről tanúskodva viszonozza a spanyolosan heves gesztust, merényletet, nevezzük aminek tetszik.
Egyetlen dolog rontja csak el a dolgot: a hideg. A mediterrán forróság fagyos hideggel találkozik, ahogy test a testhez simul. Az ajkak játéka felmelegíti valamelyest, de Démonomon végigfut a borzongás ahogy a hűvös tagokhoz ér, sőt valami más is végigszalad a gerincem mentén: a félsz. Az este folyamán most először történik meg, hogy az ördögi elszánás meginog, mert szembetalálkozott valami újjal, valami ismeretlennel. Minden bizonnyal ez az oka annak, hogy bár szíve szerint kényeztetné még magát a férfi érintésével, mégis hirtelen, mondhatni kapkodva igyekszik megszabadulni tőle, ahogy átlöki az alacsony korláton. Szám sarkába torz, nem e világi mosoly csimpaszkodik bele szemérmetlenül, ahogy a szabadon zuhanó alakra nézek, előre elképzelve a vizet érést, a hangos loccsanást, a meglepett és csuromvizes varázslót... de a Démonnak csalatkoznia kell.
A féllény elképedt tekintettel nézi a rendkívül furcsa, pimasz vigyort az ausztrál ábrázatán, aki nem elég, hogy nem zuhan tovább, engedelmeskedve ezzel a fizika egyik legalapvetőbb törvényének, hanem megáll, rám kacsint, majd hirtelen köddé válik. Haragtól sápadtan és tátva maradt szájjal szemléljük az eseményeket, a Démon és jómagam.
Egy pillanat műve az egész: gyomromban fortyogni kezd a harag, elemi erővel tör a felszín felé, pórusaimon át iramodik a Világ felé. A Démon üvölt, ahogy a cingár alak eltűnik a szemünk elől, majd villámsebesen fordulna meg, de elkésik: kusza tincseim közé egy még látatlanul is túlságosan jól azonosítható tárgy tör utat magának: egy varázspálca szegeződik rám a hátam mögül, melynek másik vége csakis a hosszú ujjú, vékony ausztrál kézben lehet.
- Te voy a matar! -harsan a sötét fényű hang, egyszerre az ódon igével, mely Loki ajándékát kíséri.

Ahogy elhangzik a bűbáj, hihetetlenül éles kín szaggat a fejembe, őrült menekülésre kényszerítve rosszabbik énemet, ahogy azt a sikeres varázslat megköveteli. Iszonyú ez a fájdalom, mintha millió szikével metélnék az eleven húsomat, vagy egy gigantikus tűt döfnének rajta keresztül. Az érzés ereje könnyeket csal lehunyt pilláim mögé, ahogy felnyögök és immár befejezve a fordulatot, vakon nyúlok előre támaszt keresve. Kezeim ösztönösen megragadják az első dolgot, ami eléjük kerül: a mágia felélesztésétől még ziháló Craig kabátjának hajtókáját. Remegő lábakkal próbálom megtartani az egyensúlyomat, miközben úgy érzem, fejem rögtön ezer darabra robban szét. A próbát ismét elbukom, s szó szerint vele bukom térdre magam is, magammal rántva támadómat, akiben ezúttal kénytelen leszek végre megbízni, s talán ő is elcserélheti szerepét egy másikra. Erőnek erejével próbálom összeszedni magam, miközben fejem búbjától lábam hegyéig remegek, mint a nyárfalevél. Előrehulló hajam jótékonyan eltakarja a fájdalom fintorait és a szégyenpírt az arcomon, hacsak félre nem tűrik a rakoncátlan hajzuhatagot. Görcsösen kapaszkodom a varázslóba, miközben  letörölném a könnyeket, csakhogy ez nem megy olyan könnyen a mind vadabbul remegő ujjaimmal. Mély lélegzetet veszek, hátha segít elnyomni a szúró-nyilalló fájdalmat, majd kinyitom mindeddig szorosan lezárt szemeimet és megszégyenülten pillantok Craigre.

Pokolba a büszkeséggel.

[Négyszemközt]

Négyszemközt

*Lilianne suttogása tompa fénysugár módjára jutott el Craig füléig, titkolt reményt ébresztve az adott pillanatban, ám a későbbi történések fényében ez valóban csak egy igen halvány reménysugárnak bizonyult. El is hamvad később az események forgatagában. Bölcs-bölcs.. bizonyára az lehet. Ismétli el magában az Ausztrál a lány meghatározását, és kénytelen egyetérteni. Legalább is ő maga bölcsnek tartja ezt a gyakorlatot, még ha látszólag nem is sikerül mindig betartania, azért elég jól alkalmazza. Bizonyítván ezt az elkövetkezendőkben.
Craig kicsivel későbbi szavai határozottan meglepik a másikat, legalább is ez tükröződik a szemeiben. Talán a hangnem volt az oka? Vagy inkább az egyetértés. ? Nem igazán tudni, lehet akár mindkettő is, de ez most nem is annyira fontos. Annál is inkább, mert az utolsó a csókot, és a történéseket megelőző csevej foszlányokat követően, a negédes séta képe jócskán átformálódik. Köszönhetően az átgondolt tervezésnek az időzítésnek, és Craig különös érzékének a mágiához. Melyet a lány ismeretségük óta első ízben tapasztalhat meg. Azonban a kelleténél talán jóval kellemetlenebb körülmények között. Ez vitán felül áll, hiszen a felpörgő események forgatag, nem kis fájdalmat hoz a Latin „tündér” számára.

Fájdalmat, hiszen a meglehetősen gyors helyváltoztatást, és a ha úgy tetszik levitáló menekülést követően az Ausztrál varázslata célt ér. Mi több talán a kelleténél kicsivel hevesebben is hatol át a mágia a boszorkány elméjén. Ezzel okozva szörnyű fájdalmat a másiknak. Ennek fő oka azonban nem önmagában a mágia jellegében keresendő, nem a puszta varázslattípus a kegyetlen, hanem Craig varázsereje. Melyet a pálcájának magja tesz teljessé. A Fwooper kiszámíthatatlan teremtés. Talán a legkiszámíthatatlanabb a varázsvilágban. Épp ezért a pálca magjaként használt toll, nem beszélve az eperfa testről kíméletlenül ingadozóvá teszi Craig varázslatainak intenzitását. Részben ennek esik áldozatul most a boszorkány természetesen tudtán kívül. A kirobbanó varázslat valósággal szétszakítja a másik amúgy is több darabban funkcionáló elméjét. A rúna pedig bizonyosan jó időre háttérbe szorítja a rosszindulatú superego-t, mely a lány tudata mélyén a fájdalmaktól magához térve elszigetelten valami ehhez hasonlót tapasztalhat.

Egy tökéletesen sötét helyen, ahogy körbe tekint, minden koromfekete azonban furcsa mód magát mégis tökéletesen látja, bár fény láthatóan sehonnan sem szűrődik erre a helyre. Amint lenéz, jól láthatja, hogy ezen a kietlen, és feketeségbe burkolózó vidéken tökéletesen egyedül van. Bokáig érő vízben áll, és körben minden irányból vastag rácsok emelkednek, melyek ketrecet alkotnak körülötte. Hamarosan a ketrec ajtaja is előtűnik, melyet méretes zárszerkezet díszít. Rajta pedig egy jókora, még mindig izzó a fémbe égetett jel éktelenkedik. Ez nem más, mint az elzárás rúnája a szimbólum, mely tetoválásként megjelent a lány tarkóján is a dúsan hullámzó göndör tincsek alatt. A démon jelenleg teljes elszigeteltségre kárhoztatva Lilianne pedig fájdalmával küszködve rogy össze lassan, miközben valami határozottan támadó jellegű dolgot üvölt az Ausztrál felé. Aki azonban lévén nem ért spanyolul tudomást sem vesz róla, ha bár sejti a jelentését. E kétségbeesett kiáltás visszhangzik a másik fejében, miközben a lény a gondolatok süllyesztőjében vergődhet tovább. Egy időre mindenképp.
Craig még mindig előre szegezett pálcával áll immáron szemközt a lánnyal, de hozzá képest sokkal inkább nővel. Kivel az imént a másik fél részéről határozottan szenvedélyes csókot váltott. De valóban így történt? Látszólag igen.. De ahogy a költő fogalmaz; „a varázsló tudja az igaza…” A válasz tehát nem.. Craig azonban kíváncsi.. vajon volna e esélye.. vajon felérhetne saját fogadalmához? Képes lehet erre is..? Kérdések sokasága halmozódik benne, és a válasz még sehol..

Az ausztrál lihegve engedi le a kezét, miközben a másik tompa mozdulattal kap felé, és az egyetlen dolog, amit elér a kabátja. Craig nem mozdul, a lány nem tudja elrántani, Craig vékony alkata ellenére stabilan áll. Egészen az utolsó pillanatig kivár, amíg lehet, de természetesen nem hagyja tehetetlenül lehanyatlani a másik felet. Óvatosan nyúl felé, és a derekánál megfogva lassan ülőhelyzetbe segíti a remegő boszorkányt, majd gondos mozdulattal hátát az alacsony korlátnak támasztja. Egyelőre csak áll felette, és az ég felé bámul. A csillagképek nem hazudtak, de a monszun még várat magára. Gondolja majd leereszkedik a lány mellé, és maga is hátát a korlátnak döntve oda ül mellé.

Furcsa látványt nyújt a remegő könnyező lány. Mintha valakit a teljes megaláztatásba taszítottak, és még jól el is verték volna.. Talán valóban ez történt.. Nem Craig szándéka nem ez volt.. és talán a célon sem lőtt túl annyira. Craig megdörzsöli, a szemét majd a pálcáját ismét a lány felé emeli, aki furcsa mód kissé összerezzen. Mintha ösztönös lenne a mozdulat.. ez pedig elszomorítja, és lelki furdalással tölti el az Ausztrált.*
-   Tempero! *Mondja Craig halkan, és reméli, hogy a hatás sem marad el, és lány kissé megnyugszik, és a fájdalmai enyhülnek. Az Ausztrál pedig csak csendben ül a hatást várva, s végül így szól.*
-   Őszintén sajnálom.. *Mondja, majd kis szünet, és folytatás.*
-   Nem akartam ekkora fájdalmat okozni, de szerettem volna négyszemközt is beszélgetni veled.. ha lehet.. *Bámul csak maga elé válaszra várva pálcáját az ujjai közt pörgetve, mint egy dobverőt.*

[- Légy átkozott, Craig Nicholls!]

Az ellenségem ellensége a barátom?

Éjszaka. Teljes, csillagtalanul fekete éjszaka. Ez zárja magába a féllényt, ahogy az ősi jel kirajzolódik a kusza fürtök alatt. A Démon sikítva taszíttatik a tudatalatti legmélyebb bugyrába, minden eddigi börtönnél mélyebbre. Aztán az esés egyszerre véget és, s ő magára marad az ismeretlen, kifürkészhetetlen sötétségben, habár önmagát és az idegen, vastag rácsokat így is jól látja. Előrelép, s meglepetten veszi tudomásul, hogy alkalmi zárkája alján legalább a bokájáig érő víz csobog lábai körül. Ösztönösen felfelé pillant, de tudja, hiába is reménykedik: börtönőre alapos ember, aki a körben emelkedő hatalmas rácsokat takaros koszorúba rendezte össze szint beláthatatlan magasságban a rab feje fölött.
- Légy átkozott, Craig Nicholls! -halk, mégis haragtól átitatott, perzselő szavak visszhangja teszi kísértetiessé a kietlen, a kalickától eltekintve tökéletesen üres helyet. Az érzelem, melyet a Démon a legjobban ismer mind közül, villámként cikázik a testében ahogy felméri új, mi tagadás, szorult helyzetét. Ekkor tűnik fel a masszív, méretes zárszerkezettel gondosan ellátott kiút, rajta egy  hatalmas, ismeretlen, még mindig sejtelmesen és fenyegetőn izzó jellel.
A Démon nem habozik, haragtól fűtve szalad a pecséthez, vadul és hiábavalóan rázza meg a monumentális ajtót teljes erejével. Pár perces néma közdelem után, ami természetesen a fagyos vasrács javára dől el, szitkozódva csap a ketrecajtóra, majd közelebbről is szemügyre veszi a föléje tornyosuló, vörösen izzó jelet. Biztos benne, hogy ez is egy Craig kedvelt rúnái közül, de nem ismeri fel. Gyanítja, hogy valamiféle lezáró bélyeg lehet, máskülönben nem éktelenkedne a zárra sütve. Egyik kezét a rács köré  fonva, lábujjhegyen pipiskedve kinyúl az elzárás tüzesen izzó rúnája felé, ujjai hegyén érzi a rajzolatból áradó erőt, amit igyekszik legyűrni. A finom kéz egyre közelebb és közelebb ér a jelhez... aztán a Démon fájdalmasat kiáltva ugrik hátrébb, mikor az ujjbegyek puha bőre az izzás szívéhez ér, megégetve a bebörtönzött teremtmény fehér húsát. A Démon hitetlenkedve, döbbenten néz farkasszemet saját vörösen lüktető, sebes kezével... majd az előbbinél is hevesebben, szilaj, vad haraggal kezdi újra rázni a rácsokat, miközben tehetetlen dühétől fűtve ordít...


Bár a bentlakásos szörnyetegtől sikerült megszabadulnom, a fájdalom nem akar elhagyni, makacs szeretőként ragaszkodik hozzám, ahogyan lassan összecsuklanak a lábaim. Azonban még mielőtt térdre zuhannék, erős karok kulcsolódnak a derekam köré, megtartanak, megóvnak a további eséstől, majd gondoskodón, óvatosan ültetnek a híd korlátjához. Mindeközben továbbra sem engedem el a varázsló kabátját, csak akkor szabadítom ki ujjaim közül az anyagot, mikor már a korlátnak dőlve tekintek fel az ausztrálra. Halálos kimerültség, hála és félelem ellentmondásos érzései kavarognak rendezetlenül körülöttem, belopakodva a sötéten örvénylő pillantásba is, mely ezúttal garantáltan a sajátom. Amíg Craig mellém telepszik, igyekszem összeszedni magamat, bár ez még mindig nehezen megy a szaggató fejfájással nehezítve. Letörlöm a kín szülte könnyek utolsó hírmondóit is, de remegő tagjaimat nem sikerül megzaboláznom. Látómezőm peremén hirtelen mozgás támad: a másik pálcája újra nekem szegeződik. Akaratlanul, ösztönösen rezzenek össze a mozdulatra, fejemet elfordítva várom az újabb igét.
Craig elsuttogott bűbája nyomán édes nyugalom áraszt el, messzire űzve a reszketést, kisöpörve a hasogató gyötrelem utolsó írmagját is a tudatomból. Hatalmas sóhajjal engedem, hadd menjenek mindketten. Továbbra is szégyenkezve, de hálásan pillantok a férfira aki csendben figyeli szavai hatását, majd megszólal.
- Nem a te hibád... nem lett volna szabad hagynom, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Bölcsebb lett volna, ha el sem indulok veled a sétányon -hangom megkeseredett, de őszinteség süt a szavakból, és még valami: önvád. Ellen kellett volna állnom a Démonnak, és akkor mindezt elkerülhettük volna. Gyenge vagyok. Gyenge és ezzel nem csak magamat sodrom veszélybe, de mindenki mást is a környékemen.
- Nem volt más választásod -bólintok erőtlenül- ha nem teszed meg, csak az Ég a megmondhatója, mit tettem volna veled... -a szégyen visszatér a hangomba, ahogy elfordítom a fejemet. Nem bírom a szemébe mondani, hogy talán meg is ölhettem volna.
- Egyáltalán hogyan sikerült legyűrnöd? -kérdezem halkan, kényszerítve magamat, hogy visszaforduljak és egyenesen a kék lélekszikrákba nézzek. Van egy határ, ami után nincs értelme titkolózni, és vannak helyzetek, amik után már felesleges bizalmatlankodni. Az első határt már átléptük, a jelen helyzet pedig talán az a kulcs, ami a bizalom felé vezető út nyitja lesz.
- Lehet... azok után ami történt, mindenképpen kell is -adok igenlő választ a szemérmes kérdésre, majd a pálcával ügyeskedő kéz felé nyúlok lassan, óvatosan, nehogy Craig félreértse a mozdulatot és ártó szándékot tulajdonítson neki.
- De ne itt... menjünk innen minél messzebbre -nézek körbe a kihalt hidacskán, amitől hirtelen megmagyarázhatatlan viszolygás fog el. Amennyiben nem ütközöm ellenállásba és ő sem húzza el a kezét, keskeny kezemet az ausztráléra teszem: vajon most is olyan hideg, mint nemrég az egész teste volt?
Ezzel egy időben jobbommal keskeny álla alá nyúlva magam felé fordítom a halovány arcot és a kékségbe tekintve teljesen őszintén és komolyan mondom ki:
- Köszönöm... hogy megmentettél önmagamtól.

Bízom benne, hogy a varázsló ilyen rövid ismeretséggel a háta mögött is kitalálja, milyen sokat jelent ez a gesztus részemről.

[vihar utáni előtti..]

vihar utáni előtti..

*A rúnamágus hátát a híd korlátjának vetve üldögél. Előre nyújtott lábakkal. Szakadt tornacipője sarkán át látszik, hogy a ramaty állapotban lévő lábbeli alatt nem visel zoknit. A hold remekül megvilágítja, a helyszínt a leg apróbb részletek sem maradnak így rejtve, még ha a világítás sejtelmes is. Időközben lassanként köröttük életre kel a táj. Tücsökzene csendül. Először hosszabb szünetekkel taglalva, majd egyre többen kapcsolódnak be az orchestra-ba. Végül folyamatossá, és egybefüggővé válik a „ricsaj”. Mintha a tehetetlen szemlélők is felocsúdtak volna tehetetlen kábulatukból.

Lassan Lilianne remegése is abbamarad. Az arca némileg kisimul, bár a feszültség nem tűnik el nyomtalanul. Az újabb varázslat hát ismét sikerült. S ha bár látszik a másikon mennyire zaklatott, azért határozottan jobban fest, mint akár néhány perccel ezelőtt. Craig csendben üldögél, míg végül a boszorkány szólal meg hangjában most már egyértelműen egy egységes hangszínt megütve. A beszélgetésük, de tágabb értelemben a teljes ismeretségük ideje alatt először biztos benne a varázsló, hogy kivel beszél igazából. A mellette pihegő szárnya szegett spanyol táncos nem más, mint Lilianne maga. Először önnön egészében.

Craig kezdetben semmit sem szól, csak figyel, és kíváncsi tekintettel bámul a másik szemébe. Pont úgy, mint mikor a szélfútta iratkötegtől övezve először futottak össze nem is olyan távol innen. Craig e lélekbe vájó tiszta pillantását az óta sem lehetett látni. Legalább is a lány számára láthatatlan volt. Ha bár bizonyára nem is igen kereste. Most azonban egy teljesen új leosztás végett az Ausztrál srác valódi sugárzó őszinteségében, és karakán határozottságában mutatkozhat mega lány előtt. Süt róla, hogy cseppet sem érdekli más véleménye. Ő mag, ő mag nem pedig valaki más.. mondhatná is akár de felesleges. Teljes lényében ezt közvetíti.*
-   Azt hiszem, emiatt nem kell bocsánatot kérned, hiszen ha jól emlékszem nem te indultál el velem.. épp úgy ahogyan le sem löktél a hídról, és nem csókoltál meg. *Craig hangja makulátlanul határozott, tökéletesen tisztában van a történtekkel, de nem bán semmit, és a bocsánatkérés is teljesen értelmetlenül hangzik. Craig cseppet sem neheztel a másikra, hiszen nem is tehetné.*

-   Tudom.. *Jelenti ki kegyetlen őszinteséggel, mintha már épp át is döfte volna a másik, vagy elvágta volna a torkát. És a szeméből is hasonló tudatosság árad.*
-   De nem akartam ekkora fájdalmat okozni.. tényleg nem.. de ezt a varázslatot ezelőtt, még emberen sosem használtam.. *Magyarázza továbbra is pörgetve a pálcáját. Majd folytatja a szakmázást, és készségesen magyaráz a lánynak. Nem akar eltitkolni előle semmit, végeredményben róla van szó. Joga van tudni a részleteket. Ráadásul Craig tudja, hogy a másikat sem untatják a részletek, és talán a szakmába vágó téma még jobban megnyugtatja a még mindig ideges boszorkányt.*

-   Rúnamágiát használtam, elég ősit. Lényegében.. egy fordított átokpecsétet helyeztem el a tudatodban. Ketté választottalak téged, és az éppen felsőbbrendű éned, és azt a Lillianne-t akit lelökött a hídról megátkoztam. Egy kicsit elszámítottam maga.. mert azt hittem ennyire nem szoros a kapcsolat a két egód között ezért volt olyan fájdalmas a szétválasztás.. *Fejezi be Craig, és reménykedik benne, hogy a másik tudta követni. Bár képzett varázsló lévén bizonyára nem okoz gondot a másiknak.
Lilianne határozott belelegyezés kellemes érzéssel tölti el Craiget mélyen magában bízott benne, hogy lesz módjuk beszélni, de ilyen gyors engedékenységre nem számított. Tisztelettel veszi tudomásul hogy a történtek után ez lehetséges, ezért csak csendben ül tovább. Majd Lilianne távozásra bíztat, mely kissé problémás a jelen helyzetben. Tekintettel, hogy Craignek nem igazán van állandó otthona, és hogy a legyengült lány bizonyára nem igen mer hoppanálni. Ráadásul a kapu még távolabb van. Majd a zavartságot tovább növelendő a lány újabb fizikai kontaktust kezdeményez. A szó szoros értelmében fagyos Craig nem ellenkezik jéghideg arcánál, és kezénél csak jegesen kék szemei hidegebbek e percben, a köszönöm hallatán Craig haloványan bólint, és lehunyja a szemét.
Nem akar erről tovább beszélni, a lányból sugárzó hála tökéletesen kárpótolja mindenért. Azonban hova mehetnének? Merül fel újból benne a kérdés, és így szól.*

-   Ha azt szeretnéd, hogy elvigyelek, innen megteszem, de azt tudnod kell, hogy nekem nincs igazán hová mennem, így jó volna, ha te mondanál egy helyet.. és azt is szeretném, ha utánam te is elmagyaráznád a dolgokat.. legalább, ahogy én is tettem.. nos? *Fordul kérdően a lányhoz, és válaszokat vár, majd ha megkapja, és esetleg egy úti célt is. Akkor óvatosan felsegítve a másikat, ha az nem ellenkezik szikár, vékony alkata ellenére határozott mozdulattal ölbe venné a lányt, és a kapuig sétálna vele. Majd azt elérvén a cél felé hoppanálnának. Természetesen, ha Lilianne a saját lábát preferálná, Craig azzal sem ellenkezne. Egyedül a magyarázathoz ragaszkodik, és még egy dologhoz, melyet a séta közben osztana mega lánnyal.*

-   és szeretnék kérdezni még valamit.! *Majd, ha a másik engedi, így szól.*

-   Kérlek ne érts félre, mert nem szeretném. Tökéletesen tisztában vagyok vele a csók, és minden mennyire volt valódi, és ez nem számít. Semmi köze a kérésemhez. Azt is tudom, hogy az ízlésem közel sem elég kifinomult hozzád, a megjelenésemről, és a többiről már nem is beszélve.. de nagyon szeretnélek jobban megismerni, ha adnál rá egy lehetőséget.. hogy elmenjünk valamikor valahová.. azt hiszem, nem unatkoznál.. úgy érzem, találnánk közös témát.. szóval ez lenne.. *Süti le a szemét Craig, s mintha most ismét a kis Craig-et látnánk magunk előtt, mikor egy nála jóval idősebb lányt próbálna elhívni az iskolabálba.*

Egy zavarba ejtő kérés

A kék szemek figyelmesen, fürkészőn figyelik, ahogy a remegés lassan-lassan csillapodik, mikor a bűbáj kiteljesedése nyomán lecsillapodom kissé. Ugyanazt a barátságos érdeklődést fedezni fel bennük, mint amikor először láttam őket, nem is olyan távol ettől a helytől. A kör így bezárult, mondhatnánk,s talán a véletlenek ilyetén összefogása arra akar utalni, hogy ez lenne a megfelelő hely és idő az ismeretség új kezdetének...
Craig hangja szokatlanul határozottan cseng, még sose hallottam ilyennek. Most sokkal magabiztosabb, erősebb mint eddig bármikor. Éppen akkor, mikor én nem vagyok az.
- Pedig az is én voltam... bárhogy is szeretném az ellenkezőjét -mondok ellent nagyot sóhajtva, bár az ausztrál varázsló furcsa módon nem látszik neheztelni a  történtek miatt.
- És mégis maradtál... nem ijedtél meg tőlem? -sandítok fel a sápadt vonásokra. Még a legközelebbi barátaim és a saját rokonaim is borzadva néznek a Démon szemébe, de nem így ő... úgy érzem, felül kell vizsgálnom a véleményemet Craiggel kapcsolatban. Tény és való, hogy kiráz a hideg a stílusától, de azt el kell ismernem, hogy bátor ember, és tehetséges varázsló.
- Craig, inkább a szaggató kín, minthogy ez a valaki elszabaduljon -válaszolom a mentegetőzésre, majd a tőlem jelen pillanatban telhető legnagyobb figyelemmel hallgatom a férfi magyarázatát. Az érdeklődés oka nem csak az, hogy ezzel lefoglaljam magam és így a Démonnak minél csekélyebb esélye legyen a visszatérése, hanem annak hasznossága is: íme egy fájdalmas, ám valóban hatékony módszer a Bestia elrekesztésére, a világtól és magamtól is. Bár a rúnamágia sosem tartozott igazán az erényeim közé, azért sikerül követnem a pálcapörgető varázsló logikáját.

Ahogy a bőröm az övéhez ér, megborzongok egy pillanatra a varázslóból áradó hidegségtől. Ahogy tenyerem forrósága birokra kél a kéz és az arc dermesztő fagyosságával, testet ölt bennem a kérdés: hogyan lehet ilyen hideg a bőre? Hiszen ennyire nincs hűvös idekint... már-már szólásra nyitnám íves ajkaimat, de végül meggondolom magam és úgy döntök, elhalasztom a kérdést amíg messzebb nem kerülünk ettől az átkozott hídtól. Ahogy körbenézek, minden apróságról az előbb történtek jutnak eszembe, ezért is szeretnék minél előbb távozni innen.
Az apró bólintásból és a lehunyt szemű mágus arcáról természetes, tiszta nyugalom sugárzik, s lassan kezdek én is megnyugodni. Így már egy árnyalatnyival határozottabb a hangom.
- Nincs hová menned? -lepődök meg őszintén- De akkor mégis hol élsz?
A modortalan kérdés hirtelen bukik ki a számon, de már nem lehet meg nem történté tenni.
- Bocsánat, nem akartam udvariatlan lenni... -szabadkozom gyorsan, ahogy halvány pír önti el orcáimat, gyorsan tovább is terelem a szót.
- Persze, természetesen megkapod a magyarázatot, ha már majdnem belelöktelek a tóba- válaszolom fanyarul. Legalább a humorom megmarad, minden körülmények között.
- Akkor az úti cél Northcote Manor, ott nyugodtan beszélhetünk -adom meg kisebb habozás után végül a hely nevét, ahol gyerekeskedtem. Bár anyám és a húgom visszaköltöztek Barcelonába, a régi házunk továbbra is használatban maradt, általában a különböző rokonok veszik birtokba, mikor Angliában járnak. Az elmúlt hetet az egyik unokahúgom töltötte ott a családjával, de ma reggel hazautaztak, így a ház újra üresen áll. Ismerős helyre vágytam, de az otthonomba egyelőre nem akartam beengedni az ausztrált, aki vigyázva segít fel a híd korlátja mellől.
- Ne... jobban szeretem a saját lábamat- hárítom el egy halvány mosollyal a segítséget, pedig kell hozzá pár pillanat, mire megtalálom az egyensúlyomat. Inkább újra belekarolok kísérőmbe, nehogy orra bukjak amíg elérjük a főkaput. Pont úgy érzem magam, mintha eltalált volna egy erősebb gumiláb-rontás. Lábaim berzenkednek, de az első pár méter után fokozatosan javulni kezd a dolog, így egyre kevésbé kell Craig segítségére támaszkodnom mire elérünk a kapuig. Addig is magamba mélyedve botorkálok a férfi oldalán, amíg az meg nem szólal.
- Kérdezz csak -bátorítom felpillantva, majd arcomra kiül a döbbenet, hogy a monológ végére ér. Erre abszolút nem számítottam... hogy pont ő hívjon el egy találkára... pont engem... a kérés annyira váratlanul ért, hogy azonnal megállásra, mi több, pirulásra kényszerített. Éreztem, hogy egyre inkább zavarba jövök és lassan kezdem felvenni a hozzáértőn elkészített vérpótló főzet színét.
Pár percig zavartan álldogáltunk. Csak néztem az előttem álló, lesütött szemű varázslót, aki legalább akkora zavarban lehetett mint én, és nem tudtam mit válaszoljak. Egyik részem vonakodott igenlő választ adni... a másik előtt pedig újra és újra a ragyogó kék szemek ötlöttek fel, ahogy a hídon figyelmesen, mélyen néztek az enyémekbe. Zavaromban beharapom a szám szélét.
Végül megtalálom az eszményi megoldást: ha igent mondok, akkor könnyebb lesz rajta tartani a szememet, és talán még jól is érezhetem közben magamat.
- Hát... öhm... igazán megtisztelő ajánlat... -hebegek, miközben zavart mosollyal magam is szempilláim mögé menekülök, majd a selymes hajfüggöny menedékéből pillantok a férfira.
- Szívesen mennék... -válaszolom halkan, figyelve a másik reakcióját- de azt nem ígérhetem, hogy nem próbállak meg majd bántani... a Démon gyűlöl téged -tolmácsolom megszépítve a rácsait vadul rázó förtelem érzéseit.
- Ha ez sem riaszt el, akkor... majd elmehetünk valahová -motyogom még mindig zavartan, ahogy a kapuba érünk.

[köd előttem, köd utánad.]

köd előttem, köd utánad.

*Craig iménti varázslatának hatása lassan, de jól érzékelhetően kiteljesedik. Lilianne remegése egyre jobban alábbhagy, s a tekintetében sem tükröződik már oly sugárzóan az iménti riadtság. Craig nyugodtan figyeli a másikat. Nem különösebben akad gondja e pillanatban, hiszen tudván tudja ma esti egyetlen rosszakarója hét lakat alatt pihen. Távol a kissé szürreálisba fordult, de sokkal inkább váratlan estétől. Közel van, de mégis elérhetetlen távolságban. Az Ausztrál reményei szerint pedig ez még jó ideig így is marad.

A felmerülő ijedtséget, és maradást firtató kérdést Craig kötőinek tekintve ignorál, és inkább nem tesz semmi frappánsnak tetsző megjegyzést. Amúgy sem jellemző rá az ilyesmi. Arról már nem is beszélve, hogy kissé ízléstelennek is érezné. Ami azt illeti persze kezdetben tartott kissé a másiktól, de alapjában véve a látszat ellenére Craig nem az-az ijedős típus, hiszen mint látható is volt az imént megvannak a módszerei, és az eszközei a különféle helyzetek kezelésére. Az egyetlen aggasztó tényező számára ez idáig ezzel kapcsolatban az információ hiány, volt. Azonban szerencséjére az intuíciója segített kitölteni a tátongó űrt. A jó időzítést már nem is kell említeni külön, de tény hogy ez a kombináció hozta el számára az áhított helyzetet, hogy végre kettesben mondhassa el a lánynak, ami a gondolatait nyomja.

Talán főként az őszinteség, és a határozottsága, mely tökéletes ellentétje külső megjelenésének volt az ami idáig jutatta.  No de nem fussunk így előre, hisz jócskán volt miről beszélgetnie a boszorkánnyal. Craig pedig a szokott módon készséges volt. Nem kevéssé inspirálva magától a helyzettől. Melyet természetesen egy fikarcnyit sem akart kihasználni.*
-   Igen éreztem, hogy félsz tőle.. de azt nem gondoltam, hogy ennyire szörnyű.. és azért egy kis lökdösődés még nem a világ vége.. *Enyhíti szavaival kissé a helyzetet a rúnamágus, ám érti a lány gondolatait. Bár a maga részéről nem kíván belegondolni, hogy mi lett volna, ha esetleg hiba csúszka számításaiban, és a látens én megérezvén valamit a lány erejének mélyéből táplálkozva varázslattal sújtott volna le. Ebben az esetben nyilvánvaló, hogy jóval körülményesebb, és elhúzódóbb konfliktus kerekedett volna. Hozzá tartozik, hogy bizonyára látványosabb is lett volna. De Craig-nek nem kenyere az erőszak. A közelharc pedig még kevésbé.
Craig szavai okkal váltanak ki meglepődöttséget a másikból ám a lány zavarát Craig kissé túlzásnak érzi, de ezt most inkább nem mutatja, inkább csak félszegen válaszol.*
-   Hol itt hol ott. Mióta Angliába jöttem nincs állandó lakásom, szóval változó. Most az utóbbi napokban az irodámban aludtam.. *Vallja be Craig kissé szégyenkezve, de ez sokkal inkább a másik személyének szól, mint magának, hisz önmagával szemben nem érez semmiféle szégyent, hisz ő maga választotta ezt az életformát, de a másikat ez könnyen zavarba ejtheti. De ez az érzés is hamar tovasuhan, miközben felsegíti a lányt, aki udvariasan elutasítja a további közreműködést, melyet szótlanul hátrébb lépve vesz tudomásul.
Mire a másik megtalálja az egyensúlyát lassan el is indulnak egymásba karolva, s időközben Craig is feltesz az egy ideje már érlelődő kérdését. S miközben a másik válaszát hallgatja, lassan elérkeznek a kapuhoz ahonnan már szabad út nyílik a távozásra. S tekintve, hogy a cél már megvan nem áll az útjukban semmi. Craig indulás előtt persze gondosan, s figyelmesen megrágja magában a másik szavait. Immáron tekintetét is a mediterrán kollégára irányítva.

A lány zavara őszintének tűnik Craig számára, ám a mögötte húzódó érzelmeket, és gondolatokat illetően vannak kétségei. Minden esetre a válasz igenlő. Ám valami teljesen nem stimmel. Craig elképzelés pedig sokkal inkább árnyalná ezt a pillanatot, így most inkább eltekint a részletesebb elemzéstől. Craig sejti, hogy a zavarodottság egyrészről valóban a személyének szól, azonban a másik oldal az Ausztrál véleménye szerint másnak tudható be. Az apró habozás érezhető volt.. s nagy részben ennek leplezésére szolgált a kis közjáték..Craignek legalább is ez a maglátása, bár a tévedés kockázatát fenntartja magában.
Az arcán nem tükröződik különösebb érzelem, most sokkal határozottabban tűnik, mint a kérdésfeltevés pillanatában, persze ez lehet a korábbi téves következtetés végeredménye is. Így a rúnamágus most a másik pillantását viszonzatlanul hagyva szólal meg.*
-   De semmi nem kötelező ám.. hidd el én biztosan nem fogom kihasználni a helyzetet, ha esetleg nemet mondasz.. *Craiget sosem érdekelte a visszautasítás, és valamit most is érez, de aztán oldani próbálja a helyzete, és így szól.*
-   Ha viszont tényleg van kedved nagyon megtisztelsz vele.. és ne aggódj.. láthattad, hogy úgy ahogy meg tudom védeni magam.. és különben is nekem nincs dolgom a démonaimmal, csak veled.. *Teszi ezzel a mondatával is nyilvánvalóvá, hogy tökéletesen különválasztja a két entitást magában, még ha ez hiba is a részéről talán.*
-   Most viszont indulás akkor! *Mondja kissé tanárian a lánynak rákacsintva, s időt nem hagy a válaszadásra szorosabban belekarol, és már sehol sincsenek.. Apró porfelhő marad csupán utánuk s az unalmas üresség mire távozásukkal kárhoztatták e kellemes kis helyet..*