Árnyas Pagony

Ez az óriási, mély tóval és sportpályával és hosszú ösvényekkel és kocogóösvénnyel ellátott park a város szívében található, hétvégente megtelik élettel és gyerekzsivajjal. Mindet persze nem akadályozza meg az itt anuló ifjóságot a legendás lények megfigyelésében - a muglik persze ebből semmit sem vesznek észre... azok azt se vették észre múltkor, mikor egy kentaur tévedt el a Pagony utacskáin, és a fagylaltostól kért útbaigazítást arról, merre található a MAndragóra!

Az Ispotály itt van egy koboldköpésre. Meg a Kollégium is, csak a másik irányban.

Egyszer volt, hol nem volt...

Craig távozása után nem sokkal már az emeleten találom magam, az ellazító, forró zuhany alatt. A víz csobogása be-bekacsint a gondolataim közé, melyek még mindig az ausztrál szavai körül forognak...
„Ahhoz újra találkoznod kell majd velem.. mármint ha erről szeretnél hallani...”- és a huncut kacsintás, mely már-már védjegye lehetne a világ másik feléről jött férfinak.
Mosolyom egyre szélesebb lesz a felderengő kép nyomán, miközben megálljt parancsolok a további vízözönnek, s kilépek a zuhany alól.
„Nem feledkezem el róla!” ígérte a varázsló, s láss csodát, alig telt el egy fertályóra a távozása után, máris kezemben tarthattam a szűkszavú, de írójára mégis oly jellemző üzenetet:
- Egy hét múlva pénteken az Árnyas Pagony-ban, este 10 óra -olvastom fel immár sokadjára, hangosan is a rövidke invitálást, majd magamhoz szorítom a papírost, mely szinte egybeolvadni látszik makulátlan, hófehér bőrömmel.

***

A pergamen az elmúlt egy hétben a fésülködőasztalom tükrének sarkában lelt új otthonra, onnan hirdette a találkozó helyét és idejét a szobámba tévedőknek. Szerencsére ez utóbbiakból meglehetősen kevés volt, jelenleg pedig csupán jómagam és Amadeus szemlélhettük a napokban némileg már meggyűrődött pergament.
- Mit gondolsz? -fordulok örökké kényeskedő kis házi kedvencem felé, befejezvén a mindig kusza, sötét fürtök igazgatását. Azok fele most egy réginek tűnő, de a használattól fényesre kopott, malachit-berakásos ezüst csat szorításában sínylődnek, másik felük pedig szabadon omlik alá, egészen a derekamig, jótékony takarásba vonva a keskeny hátat.
A szőrgolyó éles pillantással mér végig, majd tessék-lássék nyávogással fejti ki a véleményét, mely szerint csinos vagyok ugyan, de minek...?
- Jól van, tudom, hogy te senkit nem szívlelsz aki nem Celes vagy a bátyám -vakargatom meg az egérfogó füle tövét, lehajolva hozzá a székből- de hidd el, Craig is nagyon rokonszenves, a maga furcsa módján...
A meghívás óta eltelt egy hétben számtalanszor összefutottunk a folyosókon, tantermekben, de a vészesen közelgő találka egyszer sem került szóba, csupán a cinkos pillantások és az egyre növekvő feszültség lehetett árulója, hogy mindkét fél izgul a dolog végkimenetelét illetően.
A macska hitetlenkedő szemforgatására játékosan, hasonlóval felelek, majd visszatérek a nő legnagyobb ellenségéhez, a tükörhöz.
Arcom mint mindig, most is patyolatfehér, meghazudtolva ezzel mediterrán származásomat. A világos háttéren szinte ragyognak, izzanak a különös, mély tüzű szemek, élettel töltve meg tükörképemet is. A keretet a puhán leomló, a bőr fakóságával feleselő sötét haj adja meg. Az összhatást az átható, mégsem túl erős rózsaillat teszi még karakteresebbé. A tükörből a kandallópárkányon álló órára tekintek: háromnegyed tíz lesz pár perc múlva.
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy elinduljak... -jelentem ki, furcsa módon egyre hevesebben dobogó szívvel, melyet magam sem tudok mire vélni...

***

Tíz perc múlva este tíz óra. A békés, nyugalomba szenderült park sötét csendjét hangos pukkanás töri szilánkokra, ahogy alacsony, de határozott valóm feltűnik a tó partján. Körülnézek: a hely teljesen kihalt, a szokásos éjszakai neszek gazdáitól eltekintve. Remek. Bár még csak pár perce érkeztem, a hideg kemény ujjai máris utat találnak bordó kabátom alá, s minduntalan bele-belemarnak tagjaimba, így nem sokat habozok, lassú sétával próbálom legyűrni a támadást. Tíz perc hosszú idő, addig éppen körbejárhatom a mély, öngyilkosok számára hívogató tavat. Lépteim nyomán megzizzennek a sétány kövei, szemeim értőn veszik számba a park fáit, utcalámpáit és épületeit. Lassan haladok, de végül elérek a kör végére, s medikusok számára határozottan ijesztő mértékben remegő, hideg ujjaimmal -a Démont távol tartó főzet megemelt dózisának mellékhatása- felgyűröm kissé a kabát ujját, hogy megszemlélhessem, mennyi is az idő.
Pontban tíz óra van. Szemeimet újra körbejáratom, hátha sikerül megpillantanom a közelítő ausztrált. Az egy hete halmozódó izgalom tetőfokára hág...

[Aki bújt aki Nem.]

Aki bújt aki Nem.

*Egy teljes hét telt el az óta a különös este óta. Egy teljes hét várakozásban, kíváncsiságban, és türelmetlenségben. Legalább is Craig részéről ez jellemezte a hetet. Többször is összefutott kolléganőjével a hét folyamán, azonban szóváltásba nem elegyedtek. Sőt mi több a köszönésre sem mindig fordítottak gondot. Mintha átok ült volna mindkettőjükön, és titkolni kényszerültek volna, hogy ismerik egymást. Mi tagadás a múltkor egy igen zavarba ejtő éjszaka volt.
A hely adott volt, de vajon eljön e a lány. Craig úgy gondolta igen. Nem kételkedett a másik szavában. Nem elsősorban saját önhittsége véget, inkább csak megbízott a másikban. Még ha esetleg időközben elkedvetlenedne, akkor is el fog jönni az adott szava nyomán Craig így érzett.
A találkozás napja pedig elérkezett. A pénteki órarendnek köszönhetően a varázsló, és a boszorkány aznap nem futottak össze az akadémián, így még inkább fokozódtak az elfojtott érzelmek mindkét oldalról. A munkaideje lejártával Craig az irodájában üldögélt, és az ereklyéit vizsgálgatva hol az órára, hol a polcain heverő könyvekre meredt. A legutóbbi találkozás eseményei jártak a fejében nem tudta pontosan mire számíthat. Az-az egy azonban biztos, hogy Craig varázslata jócskán gyengülhetett az elmúlt egy hét alatt. Erre fel kellett készülni. És így is tett. Végiggondolta az eshetőségeket, és közben egy kicsit ki is takarított. Ez azonban tökéletesen elég idő volt ahhoz, hogy leküzdje a várakozás gyötrelmeit.
Fél 10-kor fogta hát távozóra a kellő varázsvédelemmel ellátva az irodát lépett ki a folyosóra, majd indult lefelé. Útközben megtorpant a lány irodája előtt, melynek barna ajtaja csendesen árválkodott a folyosón, majd sóhajtva elhagyta az épületet, és a birtokot. Gyalog vette célba a pagonyt, melyet ő jelölt ki a találka céljául nem véletlenül.
Kellően semleges helyet szeretett volna, ahol a legkevésbé érvényesülhet a kettejük között húzódó szakadék. Minden tekintetben. Ezért tűnt ez a hely jó választásnak. 5-perc múlva 10 óra lesz mikor behatol a pagonyba, és lassú léptekkel haladva előre a hűvös éjszakában valójában maga sem tudja merre, de megy és megy.
Nem tud róla de a partnere is épp így tesz, ám ő a hideg elől menekül e formán. Craigen most egy sötétzöld kordbársony zakó van. A szakadt kék farmer, a tornacipője, és egy fekete v nyakú kissé tépett hatású póló. Pont úgy fest, mintha a szólólemeze fotózásáról érkezne. Csendes nyugodt léptekkel halad előre, mikor megérkezik a tó közelébe. Ő maga a park másik bejárata felől érkezett, és ily módon sikerült hátba kapnia a lányt. Pontosabban meg pillantania őt hátulról amint épp láthatóan az óráját vizsgálgatja. Szerencsére az Ausztrál nem késett. Azonban nem hozott magával semmit. Egy percre megfordult a virág a fejében, de aztán elvetette. Elhatározta, hogy a történtek után ő maga lenne a leg ostobább, ha hamis képet próbálna magáról festeni. Ennek fényében érdemes megítélni az elkövetkezőket. Craig ösztönös mozdulattal a szájához emeli mindkét kezét, majd furcsán eltakarva a száját, madárhangot imitál. Mely bár a megtévesztésig hasonlít az eredetire tekintettel nincs errefelé túlságosan sok trópusi lény így elég figyelemfelkeltő. Ettől remélve, hogy megússza kiabálás nélkül, hogy a másik felé forduljon. Ha pedig ez megtörténik Craig magasba emelt kezével integet, és szapora léptekkel indul a lány felé. Kin ekkor veszi csak észre elegáns kabátját, alapos sminkjét, és kifogástalan frizuráját. Craig hirtelen toppanna meg a lány előtt, és ismerősen tág pupillákkal csak valami effélét tudott kinyögni magából.*
-   Eljöttél.. *De ebből a boldognak ható félmondatból is tökéletesen kiderül, hogy az Ausztrál igencsak boldog a történtek végett, és kissé türtőztetnie kell magát, hogy ne lépjen egy kicsivel közelebb. Ha minden a terv szerint alakul, és az összetalálkozás is rendben megy Craig így folytatja kisebb zavarában.*
-   Nagyon jól nézel ki.. *De a végét kissé elharapja, mintha csak észbe kapna, hogy nem egy ex kollégium rajongójával beszél Sydney külvárosában. Így a szerencsétlenre sikeredett bók nyomán csak lesüti a szemét, és hallgat. Craig arcán még mindig egy kis kétely látszik. Mintha nem hitte volna el, hogy a lány valóban itt lesz, de most itt van teljes életnagyságban, ez pedig egészen megüli a tengeren túli gondolatait.*

Aki nem bújt

Éppen egy újabb kör megtételének csábító lehetőségét fontolgatom, mikor a hátam mögül kirívóan idegen madárhang üti meg a fülemet. Reakcióm azonnali és ösztönös, egy szempillantás alatt az adott irányba fordulok, ujjaim már megszorulnak a pálcán, melynek faragott markolata szolgálatkészen simul a tenyerembe... majd észreveszem a felém integető, magas férfit.
Megkönnyebbült mosollyal veszem tudomásul, hogy holmi szatír helyett külhoni udvarlóm a hang forrása éppen pontosan érkezve meg a megbeszélt időre és helyre.
Paranoia, csak a szokásos paranoia lehetett az oka a reflex-szerű majdnem-pálcarántásnak, ez nem is lehet kérdés, ismerve heves természetemet.
Craig szapora léptekkel szeli át a park füvét, magam is felé indulok hát, hogy a legközelebbi fényforrásul szolgáló lámpa fénykörének szélén találkozzunk össze. Az egy teljes hete halmozódó izgatottság kitör, s idegesen tekergő kígyócskákká változtatja zsigereimet, forrósággal önti el bőrömet, amely minden kellemetlensége ellenére kifejezetten jóleső érzés az éjszaka hűvösében.
- Meglepettnek látszol, talán nem erre számítottál? Nem szokásom megszegni az adott szavamat -válaszolom az örömmel teli, mégis hitetlenkedő bevezetésre, majd hagyok időt, hogy a fiú visszabűvölje leesett állát, mely éppen csak nem koppant, mikor közelebbről is megcsodálta szerény személyemet. Az őszinte csodálat igazán jólesőn simogatja végig asszonyi hiúságomat.
A másikon látszik, hogy csak nehezen tudja megállni, hogy ne lépjen közelebb, s az izgatottság sem csak rám vetette ki csápjait, de magáénak követelte a rúnamágust is.
- Köszönöm, te is igazán kitettél magadért -fogadom széles, elbűvölő mosollyal a kissé talán esetlen, de minden ízében őszinte bókot, s viszonozom én is hasonlóval azt.
- Jól áll neked a sötétzöld -mérem végig aurorhoz méltó alapossággal kócos széptevőmet. Noha a tornacipővel és a kék farmernadrággal vannak fenntartásaim, az összhatás mégsem olyan elrettentő, mint amire számítottam. A zöld pedig mindig is a kedvenc színem volt, különösen a sötét árnyalatok.
- Igazán szép helyet sikerült választanod. Még nem jártam erre, de már terveztem, hogy felfedezem magamnak a pagonyt -folytatom kissé talán spanyolos beütéssel ejtve a szavakat az izgatottságtól, mely nem kerülheti el a hangok zenéjére fogékony hallgatóság figyelmét. Az ausztrálból a szokásos nyugalom helyett most izgatottság és némi zavar árad, s ez hasonló érzéseket vált ki belőlem is. Mint két tizenéves az iskolabál estéjét -kuncogok magamban, majd figyelmemet újra a tengerentúli gavallérnak szentelem, s érdeklődve, mosolyogva próbálok beszélgetést kezdeményezni.
- Most, hogy mindketten időben megérkeztünk, merre tovább? Elég hűvös van ma este, bár nem tudom, téged ez mennyire zavar -utalok vissza az egy héttel ezelőtti események nyomán kitudódott „fagyosságára”- Én meglehetősen fázom, úgyhogy javaslom, járjuk körül a parkot, ha nincs más terved! -ha nincs ellenvetés vagy konkrét elképzelés, a pagony körül futó ösvény felé veszem az irányt, lassú sétával, miközben csendes somolygással pillantok újra és újra az ausztrál mágusra.
Ha kellően fogékony a részletekre, észreveheti kezem ijesztő remegését, ahogyan egyik elszabadult tincsemet a fülem mögé tűröm...

[a szakadék nyílni készül..]

a szakadék nyílni készül..

-   Nem! Csak nem voltam 100%-ig biztos benne, hogy tényleg itt leszel. Nem a szavadban kételkedtem persze.. inkább magamban. *Feleli Craig tiszta világos tekintettel. Miután sikerült megúsznia a heves, és agresszív fogadtatást, miután a szó köznapi értelmében hátulról érkezett. A lány reflexei kiválók ezen az Ausztrál egy cseppet sem lepődött meg, nem úgy, mint a sugárzóan gyönyörű, és érett szépségen, mely tagadhatatlan velejárója Lilianne minden porcikájának. Legalább is ez a képzet motoszkált most Craig fejében, míg végül demarkációs vonalként meghagyva a felettük tornyosuló utcalámpa vetette fénygömb szegélyét. Nem lép tehát közelebb a másikhoz egy centiméterrel sem, pedig a lába talán vinné előrébb.

Nos, a széllel bélelt randevú első momentumai összességében hiba nélkül elteltek. A lány szavai nyomán pedig az Ausztrál lassan újra magára ölti higgadtságból font, s nyugalomból szőtt köntösét.*
-   Pont, mint neked! *Válaszol Craig ellentmondást nem tűrően felvéve a szemkontaktust a lánnyal közben némiképp saját hajkoronáját igazgatva. Mintha tekintetével, csak a saját megjegyzése tárgyát jelölné ki. Olyan határozottsággal néz a másik szemébe. *
-   Tulajdonképpen még én sem jártam itt, az irodámban van egy térkép a városról arról választottam.. *Teszi meg vallomását kicsit szégyenkezve, de örömmel tölti el, hogy a másik kedvére való a hely. Őszintén szólva nagyon aggódott, hogy esetleg a másik sértésnek veszi majd a helyszínt, de szerencsére nem így alakult. Lilianne hangja beszéde közben határozottan izgatott, ez nem kerüli el Craig figyelmét, bár tökéletesen értetlenül áll az egész előtt. Nem pontosan érti még mindig, a másik zavartságát. A saját izgatottsága oka nyitott könyv előtte, mely lassan zárulni is látszik, de Lilianne felkavartságát nem tudja hova tenni.

A legutóbbi alkalom magyarázataként a kalandosan alakult éjszaka hirtelen eseményeit tette meg, és ebbe bele is nyugodott. Na de most? Mi lehet az ok? Töprengett magában az Ausztrál. A nálánál idősebb boszorkány számára e mércével szemlélve egy ficsúr lehet csupán.. nem kéne zavarban lennie.. Legalább is Craig ezt gondolja. Ha pedig számot vet magában a lány külsejével, és temperamentumával még jobban megerősödik benne ez a gondolat. Vajon hány nálánál határozottan jobb képű latin szeretővel, Casanovaval, és önjelölt Brit kemény legénnyel hozta már össze a sors? Bizonyára se szeri se száma.. zeknek.. de akkor miért érzi ezt a zavart a másikon a saját vézna patkányszerű jelenlétével.. nem érti egészen a dolgot, na de ez nem is fontos annyira.. hisz itt vannak, és ezen már semmi sem változtat egyelőre.

Kecsesen ékes fekete sas madárként tekintett lelke mélyéről a lányra, míg magát tapasztalt, de mégis szürke rágcsálóként aposztrofálta csupán. Az persze megint más kérdés, hogy ezek az érzések mélyen benne lapultak, és kifelé ebből semmi sem látszott. Craig az éles látása ellenére mindig tisztában volt saját értékeivel, és ezért sosem szégyenkezett mag miatt, még ha tudta is mekkora a valós különbség.

Ilyen gondolatok jártak a rúnamágus agyában, s ellentétes módon ráerőltették azt a bizonyos földöntúli higgadtságot.*
-   Tudom, hogy nem ez a leg udvariasabb megoldás, de bármerre mehetünk, amerre csak szeretnél.. *Mondja végül őszintén Craig.*
-   Bevallom azért választottam ezt a semleges helyet mert nem akartalak volna olyan helyre vinni, ahol esetleg eleve rosszul érzed magad. Tudod, és gyakran járok mugli szórakozó helyekre.. és feltételezem ez nem a leginkább kedvedre való.. *Magyarázkodik ismét az Ausztrál.*
-   Arról már nem is beszélve, hogy nem is ismerek túl sok varázsló szórakozóhelyet. Én egyébként nem fázom.. de nem is tudok úgy, hogy ez nem számít.! *Jelenti ki, mintha mi sem lenne természetesebb.*
-   A séta jól hangzik, de tényleg nem terveztem semmit, leszámítva persze, hogy igyekezlek majd nem halálra untatni.. *Szabadkozik ismét Craig, miközben vagy sétára indulnak, vagy egy újabb helyet kiválasztva azt veszik célba. Ez azonban lassan teljesen mindegy már, hiszen az elszabadulni látszó hajtincs láttán Craiget ismét az a bizonyos érzés kezdi kerülgetni, mint akkor éjjel a kúriában.. a szakadék megnyílni látszik előtte újból..

Csak egy falevél

- Nos, szerencsénkre a kétkedés feleslegesnek bizonyult -adok hangot a nyilvánvaló ténynek, persze merőben feleslegesen, de talán ez megbocsátja nekem a nyílt tekintetű varázsló, aki nem lépi át a kettőnk közt remegő határt, mely a fényt elmarja fénytelen testvérétől. Látni lehet rajta, hogy szívesen lépne közelebb is, de valószínűleg a viselkedésem szokatlansága indokolja a tisztes távolság fenntartását, illetve nyilván az eddig is tapasztalt jó modor. Nekem kell hát megmutatnom, hogy nem vagyok minden helyzetben az a rigolyás, nehéz természetű boszorkány, akinek megismert, hogy a lelkem mélyén nagyon is túlzott érzelmesség és egy jól rejtegetett, érző szív lapul a kőbe ágyazva. Ez az az oldalam, amit eddig csak a szűkebb családi kör, illetve Spanyolország ismer... és amit a Démon igyekezett mind jobban a saját képére formálni.
Az újabb, eztán már magabiztosabb és határozottságtól sugárzó bókot csupán egy ragyogó mosollyal nyugtázom, miközben parázs pillantást váltunk. Szemeimmel igyekszem tolmácsolni azt, amit az ilyen alkalmakkor tilos valamint úrinőnek nem is illendő kimondani: elnyerted a tetszésemet, jó úton jársz! Egy randevún a helyes irány sugallása a nő szemeinek, tekintetének feladata, s a zöldek igyekeznek is a tőlem telhető legnagyobb biztatással csillogni.
- Akkor minden elismerésem! Remek választás volt, egyik legkedvesebb időtöltésem a szabad ég alatt sétálni éjszakánként. Kellemes most a változás a dorchesteri erdők után, bár eddig legjobban a norvég partok nyerték el a tetszésemet -árulok el kicsivel többet magamról, ahogyan a Craigből felém áradó megnyugvás szele elér, s az izgatottság java részét is messzire fújja a finoman hajladozó lomok közé, melyek rőtes záport hullatnak az alattuk lépdelő párosra, levelekkel hintve meg a hosszú, lépteim ütemére lágyan ringó göndör fürtöket.

Amíg az ausztrál kezdeti zavartságom okain töpreng, magam is a felötlő kérdéseknek szentelem figyelmemet.
Mit is akarok a varázslótól? Hiszen olyannyira különbözünk egymástól... jól mondtam legutóbb, tűz és víz vagyunk, dermesztő fagy és perzselő forróság... de a két véglet között létezik arany középszer is. A különbségek csapdája nem kell, hogy végzetes legyen.
Újból végigmérem a magas, vékony alakot: nem kifejezetten az a fogamra való típus, de... van benne valami.
Határozottság, derű, a zene szeretete, mágia, gyermeki báj -ezek voltak a jelzők, melyek a fiú láttára megelevenedtek bennem, a sort pedig a két, talán legfontosabb tulajdonság zárta, melyekre eleddig sikerült fényt derítenem: őszinteség és nyugalom.
Az előbbi minden nő álma egy férfiban, hiszen kevés dolog van, ami az álszentségnél és a hazudozásnál jobban taszít minket. Ami pedig a nyugalmat illeti... az valami mámorító volt. Vágytam rá, ahogyan a kiszáradt, repedezett föld eped az életadó víz után, legszívesebben palackba zártam volna, hogy mindig magamnál tarthassam, ha szükségem lenne rá. Az életem tele van rohanással, veszélyekkel, izgalommal, de nekem is szükségem van egy biztos pontra, menedékre, ahol nyugodt szívvel letehetem a pálcát, levehetem a paranoiámat és végre megpihenhetek kicsit. Craig rám gyakorolt hatása pedig pontosan ezen ígéret beváltásával kecsegtetett.
Volt már dolgom nem egy mesterszeretővel, üzletemberrel, tanárokkal, aurorokkal, gazdagokkal és szegényekkel, magasakkal és alacsonyabbakkal, érzőkkel és szívtelenekkel. Ami Craiget illeti, sokuknak a nyomába sem érhetett, mégis sikerül maga felé hajlítania ezt a gőgös Halálfalót.
Itt érkeztem el a legkényesebb pontra, melynek probléma-voltát Craig későbbi szavai csak még inkább megerősíteni látszanak.

- Választást kínálni a lehető legudvariasabb megoldás volt tőled -biztosítom a fiút válaszának helyességéről- akkor induljunk el előre, és ha majd elfáradtunk, leülhetünk pihenni -intek a tőlünk jobbra kanyarodó, gloriette- ek közt haladó sétányra.
- Nem, valóban nem szívlelem őket -vallom meg a mentegetőző mágusnak- bár gyerekkoromban gyakran kerültem mugli társaságba. A családom mindig is pártolta a varázsló- mugli kapcsolatokat -miért osztok meg ilyesmit Craiggel? Talán mert tényleg megkedveltem...
- Nálatok Ausztráliában ez a téma biztosan nem okoz ilyen kavarodást, mint itt -adok hangot feltevésemnek, figyelmesen szemlélve kollégámat.
- Igazából nincs is olyan sok belőlük, de ha gondolod, esetleg megmutathatok majd párat -ajánlom fel kissé félénken, hiszen tudom, hogy rosszul tűri ha másokra kell hagyatkoznia.
- Akkor most irigyellek egy kicsit -vetek csalfa, huncut pillantást kísérőmre.
- Nem furcsa érzés? - kérdezem hirtelen őszinte kíváncsisággal, majd újabb kérdésre ragadtatom magamat:
- Akkor a forróságot sem érzed? -bukik ki belőlem, majd ráébredve hirtelenségemből adódott udvariatlanságomra, halvány pír teríti fátylát a halovány arcra.
- Bocsáss meg az udvariatlanságomért, de nem mindennap találkozik az ember lánya hozzád hasonló alakkal -szabadkozom most magam is, a durvaságot oldandó, kedvességet csempészve mély hangomba.
- Korábban kell ahhoz felkelni, hogy egy magadfajta érdekes férfi untasson -kacagok fel, miközben elindulunk a kivilágított sétányon.
- Hogy elkerüljük ezt a szörnyű véget, kezdjük ott, ahol a minap abbahagytuk: mesélj nekem a hazádról! -kérem mosolyogva a varázslótól, majd észreveszek egy, a világosbarna tincsek közt megbújt falevelet.
- Várj egy kicsit -állok meg hirtelen, remegő ujjaimmal a fiú felé nyúlva, óvatosan kihúzva a foglyul ejtett levélkét a puha haj börtönéből. A mozdulat közben szemeim ösztönösen a szemközti kék tengerszemekbe tévednek.
- Csak egy falevél... -hangom csöndes, ahogyan a kéklő szemek magukba gabalyítanak, kezem lassan engedem lejjebb, még mindig a kis szökevényt szorongatva.

[Hazám?]

Hazám?

*Szinte egyszerre merül gondolatai ellentmondásos rengetegébe a boszorkány, és a varázsló. Azonban épp így egyszerre ocsúdva, már azon kapják magukat, hogy gondtalanul sétálnak egymás oldalán a hangulatos kis parkban. Szerencsés módon Craig helyválasztása is célba talált. Minden tökéletesen idillinek tűnik. A lány pillantása is árulkodó, ez pedig a bizonytalanság utolsó morzsáit is száműzi az Ausztrál gondolatvilágából. legalább is egyelőre. De ismerve Craig-et komoly fordulatnak kell történnie, hogy ez megváltozzon. A lány még abba is bővebb betekintést enged, hol élvezte korábban a kilátás, és a táj szépségét.
Hiába.. egyszer az Ausztrál is ráhibázhat valamire. Ami pedig az öltözékét, és a helyválasztást illeti, most épp így történt. Persze Craig nem is az a dolgokat elsietni hajlamos alak. Ami helyenként rossz tulajdonságnak is bizonyulhat, ám most bizonyára előnyére válik. Egy szóval nem bizakodik túlzottan, még így sem, hogy a másik magatartása minden okot meg adna erre. Hosszú még az éjszaka.. ezt tudja jól. Ám akár kellemetlenül röviddé is válhat, ha nem figyel. Pontosabban, ha nem cselekszik őszintén. De ettől sem tart különösebben, hisz ha valami távol áll tőle az a magamutogatás, és a dolgok kifestése.. ki mázolása. Egy percig sem aggódik hát inkább a szokott méla, de nyugodt módján bandukol. Közben hol az utat nézi, bár látszólag feleslegesen, hisz úgy sétál itt, mintha naponta megtenné ezt az utat, hol pedig a lámpák fényében plasztikusan derengő gránátvörös ajkakat bámulja, melyet keretbe foglal a lány porcelánfehér arca. Craig csak bólint, helyeslően majd választ válaszra halmoz.*
-   Pontosan.. *Jelenti ki hűvösen.* Az egy teljesen más világ.. itteni szemmel nézve a sarkából tökéletesen kifordult világ.. persze ez vissza is igaz..  nálunk az első perctől kezdve együttműködésre nevelnek a muglikkal, és megtanítanak rá, hogyan éljünk az ő világukban.. Engem teljesen megdöbbentett, mikor idejöttem, hogy itt sokan szinte képtelenek lennének életben maradni, ha egyik napról a másikra megfosztanák őket a varázserejüktől. *Vonja le a rideg, de helytálló konklúziót az Ausztrál.*
-   Ausztráliában a középiskolát elvégzetteknek megvan a lehetőségük rá, és a képességük is! Ez a fontosabb, hogy ha akarják a mugli világot válasszák.
-   Persze a tiszta vérvonalúaknál íratlan szabály, hogy mit kell választani.. *A komorba forduló hangvételből a lány már sejtheti, hogy a tiszta vérvonal Craig-et is érinti.*
-   Szóval tényleg teljesen más.. *Ecseteli tovább. Majd a felajánlásra, csak újabb bólintás következik, és a felmerülő kérdésre őszinte válasz, mintha semmi furcsaság nem volna a dologban. Látszik, hogy Craig már jó ideje együtt él ezzel.*
-   Hmm. Most egy kicsit úgy nézel rám, mint valami torzszülöttre! *Kacsint a lányra az ausztrál csalfán, majd így folytatja.*
-   De nem nem érzem azt sem. A fejemben igen, de gyakorlatilag nem érzek semmit..*Zárja le röviden a magyarázatot.

Majd eztán engedve a lány szavának megtorpan. A gyanú legkisebb jele sem mutatkozik rajta. Megkövülten bámul a másikra. Még akkor sem mozdul, mikor a másik kinyújtja felé kecsesen ívelt karját. Úgy áll ott, mintha tudná, mi következik, és ezzel a nyugodtsággal talán kissé zavarba is ejti a másikat. A varázsló, és a boszorkány pillantása összefonódik e percben, s nem igen látszanak elereszteni egymást. Végül a lány leereszti kezét. Craig pedig kihúzza a szemébe lógó hajszálakat, melyeket a másik akciója csalt arca elé.*
-   Köszönöm! *Mondja békés áhítattal. Átitatva azzal a földöntúli nyugalommal, mely most is sajátja. A lány könnyen azt hiheti, hogy tán akkor se mozdult volna, ha az ártani akart volna neki. Furcsa pillant volt, de már az enyészeté. Egyedül Craig szemében táncol az a halvány szikra, de annak is csak inkább az árnyéka, mely a felhevíthetetlen testet környékezte egy másodperc erejéig. Craig éleslátását azonban nem kerüli el a lány kezének ütemes remegése, melyből egyértelmű következtetést von le, s néma sóhajjal adózik a felismerésnek.*
-   A hazámról.. *Sóhajt most fel gyakorlatban is.* Nem igen tudok róla szavakban beszélni.. de talán.. de talán a legképletesebben úgy mondhatnám el..
-   Képzeld csak el, ahogy belekortyolsz egy nagy pohár igazi csípős gyömbérsörbe.. és közben érzed ahogy felmarja a torkod az íz.. Na ehhez adj hozzá egy kis sós tengeri levegőt.. párától terhesen a vadállatok üvöltését.. minden sarokban mérges kígyók és pókok… ez Ausztráli.. *Beszél olyan átéléssel, ami még tán a másikat is megrémítheti. De ha zagyvaságnak is tűnnek szavai a lány valami belső erőtől feszítve érezheti, hogy minden pontosan úgy van, ahogy Craig mondja. Ez a veszélyesnek ható vidék tette vajon ily nyugodttá a varázslót? Nem tudni.. de ez tűnik ésszerű magyarázatnak. Craig pedig megborzolva a haját lassan tovább folytatná a sétát a lány oldalán, d e a szemét most már egyre kevesebbszer veszi le róla, bízván benne nincs a másik ellenére sem a dolog..*

Miért?

Be kell látnom, a varázslónak tökéletesen igaza van, ami a kifordultságot illeti.
- A szándék nálunk is megvan, a gyerekeket igyekeznek már az iskolába való bekerülés előtt megismertetni  varázstalansággal. Ez értelemszerűen könnyen megy a félvéreknek és a mindkét ágról mugli felmenőkkel rendelkező diákoknak, de az aranyvérű famíliáknak sokszor „derogál” a varázstalanokkal érintkezni. Ezt a hiányos nevelést próbálja valamennyire korrigálni például a mugliismeret oktatása is. Más aranyvérűeknél viszont éppen ellenkező a helyzet, magam is meglehetősen jól elboldogulnék, hála a rengeteg időnek, amit gyerekként a muglik között töltöttem -magyarázom hevesen gesztikulálva, időről időre Craigre pillantva, szavaim hatását lesve. Bizonyára nehezére esik elképzelnie a mozdulatlan babákkal játszadozó, mugli gyerekekkel bújócskázó kis Lilianne-t. Nekem is nehezemre esett visszaemlékezni a Démon előtti időkre, de a fiú kedvéért mégis megtettem. A Nagyúr bizonyára csupán egy Crucióval jutalmazná az erőfeszítést.
Az ausztrál fiataloknak felkínált választásról, és a varázslótól annyira idegen, elkomoruló hangnemből nem esik nehezemre kikalkulálni az iskolában frissen végzett Craig döntését.
- Miért érzem úgy, hogy te vagy a kivétel, aki mégis a muglikat választotta? -teszem fel a kérdést, majd a választ előre megsejtve tovább bővítem az eddig elhangzott kérdések listáját:
- Mi vett rá a varázslás feladására? Mi volt az, ami miatt megérte elfelejteni a varázsvilágot? -tekintetem kérdőn állapodik meg újból a mágus halvány ábrázatán, szemeimben őszinte érdeklődés, s némi értetlenség csillan, de ítélet nem. Hogy tudja bárki is feladni a varázslást, elzárni az erejét, szögre akasztani a pálcáját és elpazarolni a tehetségét?
Sosem lennék képes megtenni, soha...
A következő kijelentés és a furfangos gesztus keveréke újra elhinti a zavar magjait, ajkamba harapva szabadkozom:
- Nem, nem úgy értettem... -kezdeném, de a mondat vége sosem hangzik el. Hiszen a másik pontosan tisztában van vele, s valószínűleg nem tudná mire vélni az újabb bocsánatkérést. A válasz nyomán azonban újabb kérdés születik.
- De az érintést csak érezned kell... a szél simogatását, vagy ha valaki a kezedért nyúl -sandítok ismételten az ausztrálra, enyhe zavaromban megigazítva kabátom gallérját.
- Persze ha nem szeretsz róla beszélni, nem kell válaszolnod... -teszem hozzá, emlékezve még a konyhánkban elhangzottakra.

Szavamra a férfi készségesen megáll, hogy megszabadíthassam a hűvös fuvallat ajándékától. Teljes, földöntúli nyugalommal várja, mit teszek, félelemnek nyomát se látni  tekintetében, mely pár szívdobbanásig összefonódik  smaragdszín pillantásommal. Pedig alig egy hete történt, hogy majdnem sikerült egy éjszakai fürdőzésben részesítenem...
Nem nekem, hanem a Démonnak -mondaná erre kacsintva a fiú. A gondolat megmosolyogtató, ahogy a mozdulat is, amivel eltűri a hajszálakat a szeméből.
Hangja szelíden, nyugalomtól telten cseng, ahogy köszönetet mond, s ezzel sikerül tündöklő zöld szikrákat életre keltenie a csillogó szemekben, melyek ezúttal nem a Démon fenyegetésének jelei.
- Semmiség... -válaszolom, majd a pillanat múltával továbbindulunk. Az apró, elszáradt levelet továbbra sem engedem el, hosszú, fehér ujjaim közt táncoltatom a nyár elhalt hírmondóját.
Craig nagyot sóhajt, majd kérésemnek eleget téve mesélni kezd, a maga sajátos módján festve le a kontinenst, inkább csak benyomásokat tárva elém, mint konkrét tényeket.
Szemeimet lehunyva, némán hagyom, hogy a szavai elrepítsenek oda, ahol a szél tengerillatú, párás, ahol lépten-nyomon veszélyes bestiákba botlik az óvatlan járókelő... a varázsló olyan átéléssel beszél, mely csakis egy született ausztrálé lehet, s a varázslat nélküli varázs, ami a hangjából árad, tökéletesen éles képet fest a kenguruk földjéről.
- Illik hozzád az a hely -bólintok somolyogva, majd tovább fűzöm gondolataim fonalát:
- Akkor biztosan ezért vagy mindig ilyen nyugodt... az állandó idegeskedés után nagyon kellemes ez a nyugalom, ami körülleng -vallom be, miközben az ausztráléhoz hasonlóan az én szemeim is mond többször időznek el a fiatal, magas varázslón. A másikban való csendes gyönyörködés közben pedig elérjük az első gloriette-et.

[Hányszor kerít hatalmába egy érzés.? Hányszor mondod el ugyanígy?]

Hányszor kerít hatalmába egy érzés.? Hányszor mondod el ugyanígy?

*A kicsivel bővebb lére eresztett mugli-varázsló kapcsolati elemzést követően Craig előtt egyik gyerekkori emlékének képe rajzolódik ki élesen, mégpedig mikor a kvibli magántanítójával először járt egy McDonalds étteremben, és ismerkedett meg későbbi jó barátjával, és zenésztársával Patrick-el. A mugli fiú, és fiatal Craig rögvest megtalálták a közös hangot. Mind szóban, mind a zene éteri hullámhosszán, és ez megmaradt egészen Craig zenekarából való eltávolításáig. Az emlékek komor felhőbe burkolóznak ezen a szakaszon, és ez meg is látszik némileg az Ausztrálon. Azonban a lány iránt tanúsított érdeklődése, és figyelme valamelyest tompítja az emlékek ébresztette fájdalmat.
Mielőtt, még Lilianne kérdezhetne, gyorsan Craig is beiktat egyet.*
-   Te itt tanultál Angliában, vagy a kontinensen? Spanyolországban tudtommal nincs varázslóképző igaz? *Majd elhangzik a lány költőinek mondható kérdése, és a valódi is. Mely néhány gondolat erejéig dilemma elé állítja Craig-et. Aki meglepetten szembesül vele, hogy egy efféle kérdésre adandó válasszal ez idáig nem is foglalkozott. Azonban mikor a fejében összegezve mindent megkapja a feleletet. Egy percig sem habozik tovább. Hiszen a válasza nyilván világos lesz a lány számára, és cseppet sem kelti majd azt a hatást, melyről Craig is jól tudja, hogy csak rontana a helyzetén a lány szemében „Arisztokratikus vonalon.”*
-   Semmi.. *Feleli hűvösen.* Talán ezért is vagyok most itt! Sosem akartam volna feladni.. mióta az eszemet tudom, körülvesz a mágia, és le is nyűgöz.. Soha egyetlen percre sem érte meg feladni, de sajnos vannak dolgok, amiket még Ausztráliában sem csinálhatsz egyszerre..
-   Én azt a mágiát választottam.. amit a muglik között Garage Rock-nak hívnak.. *Beszél Craig most tökéletesen kendőzetlenül az érzéseiről, és az álláspontjáról. Márpedig ez a pillanat ebből a szemszögből „történelmi” mérföldkőnek is tekinthető. Hiszen először beszél őszintén az érzéseiről ezzel kapcsolatban a kínos döntés, és a varázs világhoz való visszatérés óta. Ennek ellenére a lány jelenlétében most tökéletesen felszabadult, és maga sem érti miért, csak beszélne-beszélne tovább. Így is tesz hát.*
-   Tudod, már az iskolai éveim alatt hobbiból elkezdtem egy bandában gitározni és énekelni, de mire befejeztem a tanulmányaimat a zenekar váratlanul beindult.. Tudod én hiszem, hogy a zenének a mágiához hasonló ereje van.. Gondolatformáló ereje.. *Magyaráz tovább Craig hihetetlen átéléssel.*
-   A többi tag rajtam kívül viszont mind mugli volt..nem volt választásom.. de sosem hagytam fel teljesen a mágiával.. bár a családom sosem fogadta el a döntésem.. minden esetre.. most már teljesen mindegy.. mert a zenekar nem aktuális többé.. *Zárja Craig komor ábrázattal a gondolatsort, de mégis mintha könnyebb lenne kissé, hogy beszélt erről.
Lilianne pedig ismét mentegetőzik, amit Craig furcsállva vesz tudomásul, de nem szól semmit. Inkább érzékeltetve a lényeget elmagyarázza a helyzetet. Tekintetét az értetlenkedő lányra emeli, és közbe a szája sarkában táncoló csalafinta mosoly veszi át a fő szerepet.*
-   Persze, hogy érzem.. csak kicsit máshogy! *Mondja Craig mosolyogva. Nézd csak.! Szól a lányhoz és közben óvatosan felé nyúl, mintegy viszonozva a korábbi közvetlen gesztust, ha a másiknak nincs ellenére.
Elsőként felhúzza a zakója ujját, így felvillantva vakító fehéren világító alkarját, majd lassan megfogja a lány jobb csuklóját, és annak kezét a karjához húzva ráhelyezi tenyérrel lefelé a fehér bőrfelületre. Lassan végighúzza a lány tenyerét az alkarján, és közben végig a másikra nézve magyaráz.*
-   Most érzek körülbelül annyit, mintha a szél fújna! *Majd ezt követően kicsivel összébb nyomja a lány kézfejét, egészen addig, míg annak körmei a húsába vágnak. Vér nem serken, de a fehér bőrön lilásnak tetsző mély karmolás nyomok maradnak.*
-   És most érzem úgy mintha épp megérintettél volna.. *Magyarázza a lány szemébe nézve, majd szabadjára engedi annak csuklóját is. A röpke bemutató után pedig hagyja, hogy a zakó ujja a helyére csússzon elfedve a sérült bőrfelületet.

A séta csendesen folytatódik, majd miután a lány eltávolította a levelet Craig hajából a kisebb megtorpanást követően tovább haladnak előre. S a beszélgetés lankadatlanul tart. Craig tán tényleg nem tévedett, mikor merte feltételezni akad közös témájuk. A lány szemei szikrákat szórnak, melyek ismerősek lehetnének az Ausztrál számára, ám mégsem azok. Ezek most valami egészen mást vetítenek előre. Nem mint korábban az akadémia parkjában.
-   Ennek nagyon örülök, tudod azt hiszem te is elég jó hatással vagy rám..  *Feleli Craig rögvest a lány szavaira, és tényleg így gondolja. Korábban nem is gondolta volna, hogy ilyen nyíltan, és fájdalommentesen tud majd valaha beszélni zenei múltjáról. De a lány nyitottsága, mely szintén önnön jellemével száll szembe határozottan megnyitotta Craig-et ezen a téren. Mintha a fájdalma is enyhült volna.. ezt pedig nem felejti el egykönnyen. Ám miközben ezen töpreng sokadjára feledkezik bele partnere látványába. Ezúttal egészen gátlástalanul, egy percig sem palástolva meztelen fürkésző pillantásait. Látszik rajta, hogy nem szégyelli, és az is hogy büszke önnön őszinteségére, még ha udvariatlan is, de a másik tán elnézi neki.*

A csúf igazság...

- Jól tudod, sajnos nincsen -sóhajtok szomorúan, elgondolkodón játszadozva az ujjaim közt felejtett levéllel.
- Mehettem volna a Beauxbatons- ba is, de mi spanyolok túlságosan is sekélyen temettük el azt a közmondásos csatabárdot a franciákkal, és mivel akkoriban a családom még Angliában élt, mindenképpen a Roxfort tűnt a legjobb választásnak. Így kerültem a négy torony egyikébe, másodikként a bátyám után.
- „Ha vakmerő vagy, s hősi lelkű, házad Griffendél...” -kántálom halkan, majd észbe kapva varázsló felé fordulok:
- Nem tudom, mennyit hallottál már a Roxfortról és a négy házról, amibe a diákokat beosztják. Az én házam a Griffendél volt, oda került évtizedek óta minden D'Alambert... kivéve a bátyámat -teszem hozzá, a pontosság kedvéért. Nem akarom untatni Craiget az intézmény történetének és szervezetének részleteivel, persze ha kérdése akadna, nagyon is szívesen válaszolok. Ma este magam vagyok a megtestesült segítőkészség, hála a megemelt dózisnak a bájitalból, és a nagyon is kellemes, izgalmas társaságnak amit Craig jelent.
A fiú álmos nyugalmának hatására egyfajta felszabadultság kerít hatalmába; az apró ráncok, amiket a szigor mélyített a szemem sarkába, most mintegy varázsütésre kisimulnak, ahogy tovább folytatódik a beszélgetés, és a séta.
A varázsló következő szavaiból immár teljes bizonyossággal derül ki, hogy a választásával kapcsolatos feltételezésem helytálló. A tekintetemben bujkáló kérdés ugyan nem tágít a hosszú pillák alól, de a kezdeti értetlenség felismerésbe fordul, ahogy a férfi mind többet fed fel előttem a két világ közti őrlődéséből. A tekintete tiszta, nyílt, a hangja őszinte, mint eddig is, de érezni lehet, hogy előttem csak kevesen hallhatták mindazt, amit most bizalommal telve elém tár.
- Garage rock? Még sose hallottam róla, bár ez talán nem meglepő -teszem hozzá némi öniróniával, majd visszatérek a figyelmes hallgatóság szerepébe, szememet le sem véve a másikról.
- A zene maga is mágia -bólintok helyeslőn, teljes, megingathatatlan bizonyossággal a hangomban, tovább hallgatva Craiget, aki teljesen megnyílva mesél a zenekarról és a családi problémáról amihez vezetett.
- Akkor ezért jöttél el otthonról? A szüleid miatt? -teszem fel a következő kérdést óvatosan.
- Valóban szörnyű dilemma lehetett... de mi lett a zenekarral? Azt mondtad, sikeresek voltatok, akkor miért lett vége? -teszem fel a legfontosabb kérdést, mely bizonyára nehéz perceket fog szerezni a rúnamágusnak, de közben a gondolataim mondhatni teljesen máshol járnak.
Elszoruló torokkal veszem tudomásul a tényt, hogy udvarlóm tulajdonképpen véráruló.
Véráruló. A szó komoran visszhangzik elmém falai közt, s az évek alatt berögződött elvek már rá is vetnék magukat a koncra, amit az ausztrál vetett eléjük.
Nem hagyhatom! Hiszen nem volt választása...
Már hogyne lett volna! És ő a rossz útra lépett... -szólal meg rögtön az ellenkező oldal is, bár képviselője még mindig némán, hét lakat alatt várja a szabadulást, ami reményeim szerint sosem jön el.
Hát még ilyenkor sem szabadulok a befolyásától?! Túlságosan a saját képére formált már...? Hiszen én magam is egy mugli konzervatóriumban tanultam, mégsem vagyok... véráruló.

- Elárulok neked egy titkot: magam is tanultam zenét, méghozzá a legjobb spanyol konzervatóriumok egyikében... muglik között -kacsintok most én a fiúra, reményeim szerint elfedve ezzel a bensőmet dúló kisebb fergeteget. Komolyan kezdtem megkedvelni ezt a nem mindennapi, kócos varázslót, nem engedhettem, hogy a nemtetszésnek, vagy a kétségeknek akár csak nyomát is lássa rajtam. El akartam fogadni őt, mindenestül, de miért? Hiszen a szívemnek csupán egy állandó lakója van... de vágytam az ausztrálra, a nyugalmára, a huncut gesztusaira. Ezért igyekeztem a lehető legjobban titkolni a gondolataimat.

A soron következő kérdésemre a varázsló csalfa kis mosolyt bűvöl ajkaira, mely a szája sarkából kacsint rám a szeme helyett, melyeket ismételten értetlen valómra szegez, majd óvatosan a jobbomért nyúl, feltűri az elegáns zakó ujját, s tenyeremet a természetellenesen hűvös karjára fekteti. Ahogy kézen fog, pupilláim egyre tágabbak lesznek az izgalomtól, s ha a megfelelő helyen kapta el a kezemet, érezheti a hevesen dobogó szív pumpálta vér áramlását. Remegő ujjaim a porcelán fehér bőrhöz érnek, mely akár a sajátom is lehetne, annyira fakó. Craig finoman végighúzza az izgatottságtól forró tenyeremet a karján, s közben végig a szemembe nézve magyaráz. Amikor a bőréhez érek, ajkaim elnyílnak egy leheletnyit, s arcomat ismét pír önti el, zavart kis nevetéssel sütöm le szemeimet, majd a pillanat elmúltával igézőn tekintek a kékségbe újra. A mágus most erősebben nyomja körmeimet a hibátlan bőrre, nyomukban haragos karmolásnyomok maradnak a vakítóan világos felületen, groteszk szuvenírként.
Valahol a zárka mélyén a Démon elégedetten nyalja meg szája szélét, de a villanásnyi jelenlétnél egyebet nem érezhet a fiút óvó rúna. A fenyegetés hordozója még mindig a méretes rácsok között sínylődik, bár az elmúlt napokban a rácsok vastagsága lassan, de biztosan csökkent. Az újabb magyarázat alatt pillantásunk összemosolyog, majd Craig elengedi a csuklómat, s a ruha ujja visszahullna, hogy elrejtse a kis bemutató nyomát.
Hirtelen elkap a vágy, hogy közelebb lépve ajkait is megcirógassam ajkaimmal, hogy aztán megkérdezhessem, ez milyen érzés... de inkább a keze után nyúlok, s ujjaimat finoman végighúzom a sötét kígyókon, amik a varázsló karján éktelenkednek. Bár a vérem hevességre sarkall, úgy érzem, hiba volna bármit is elsietni Craiggel kapcsolatban. Legjobb lesz, ha hagyom, hadd történjenek a dolgok abban a ritmusban, amit ő diktál.
- Első szabály: a jó auror nem hagy nyomot maga után... -mosolygok, miközben a tenyeremből előszivárgó varázs eltünteti a csíkokat, talán kissé fel is melegíti a fagyos végtagot. Varázserőm bizsergetőn fut végig a másik karján, persze csak akkor, ha nem ütközöm ellenállásba.
A séta folytatódik tovább, lassan magunk mögött hagyjuk a jobb felől emelkedő pavilont, s már félúton járhatunk a következő felé, melyet ezúttal balról ölel a sétány.
- Igazán? -kérdezek vissza örömmel a kijelentésre, miszerint az ausztrálra gyakorolt hatásom pozitív.
- Örülök, ha így látod - köszönöm meg az őszinte szavakat, továbbra is mosolyogva. Úgy látszik, ma este már semmi nem törölheti le ezt a mosolyt az arcomról. A falevelet a másik kezembe véve balommal tekergetni kezdek egy vastag, hosszú tincset a sok közül.

[vérmérséklet.]

vérmérséklet.

-   Igen hallottam már róluk, mindegyik egy híres középkori mágusról, vagy boszorkányról kapta a nevét! *Fűzi tovább Craig a beszélgetés fonalát. Az idillibe forduló kis séta közben. Bizonyságot adva róla, hogy rendelkezik némi információval a varázsvilág egyik méltán legismertebb oktatási intézményéről. A hangulat kifejezetten kellemes még mindig, és a varázsló nyugodtsága lassan kezd átragadni a lányra is.
Craig nem lepődik meg, hogy a lány még nem halott a szóba kerülő zenei irányzatról, hisz az már korábban kiderült, és Craig is megfogalmazta, hogy a boszorkány a cizelláltabb, és klasszikusabb zenét kedveli. Azonban a zene különleges spirituális hatásáról tökéletesen egyezik a véleményük. Mint ahogy korábban már erre is fény derült, és az óta semmi sem változott.

Lilianne szavai alapján tovább fejtegetné, és boncolgatná az Ausztrál múltját, szemeiben pedig bizonyos szempontból riasztó kíváncsiság tükröződik. Craig normális esetben egy hangot se ejtene a témáról, de most úgy véli, ha már eddig „fajult” a dolog nem fordul vissza. Különben is így legalább beszélhet róla. Hisz akart volna ő.. de sosem érezte megfelelőnek a pillanatot, és a partnert. Most sincs mindenről meggyőződve teljesen, de belső sugallatra úgy gondolja kár volna visszakozni. Ennek megfelelően feltárja hát a további részleteket is. Úgy sem valószínű. hogy a csupán saját maga szempontjából fájó sérelmeit az elkövetkező időben bárkinek ehhez hasonló mértékben feltálalja.

Furcsa az Ausztrál. Meglehetősen furcsa. Az egész téma iránti elkötelezett szomorúsága mindent felölel, de mégsem adja ki magát. Csupán beszél a dolgokról, de valamiért még sem adja át a fájdalomnak magát, teljes egészében. Ebből is jól érzékelhető, hogy mennyire mélyen gyökeredzik a seb, mely a korábban említett bandából való eltávolítása nyomán sarjadt.*
-   Nem a szüleim miatt.. pontosabban csak közvetetten miattuk.. A fő ok a zenekar.. volt.. és az hogy kiraktak a többiek. Azt mondták ne játsszak velük tovább.. *Lemondás fájdalmas keserűsége süt Craig arcáról, de érezhető, hogy magának tartogatja mindezt, és nem kíván másra hárítani belőle. Magának a téma kerülésének is ez a fő oka. Ez jól látható, nem pedig az önsajnálat.. vagy ehhez hasonlók.*
-   Egyébként ők a mai napig játszanak a Mugli világban, amennyire tudom elég sikeresek, persze nem hallottam felőlük.. és nem is igazán érdeklődtem. A szüleim pedig csak azért számítanak, mert nem akarok a szemükbe nézni azok után, hogy nem nézték jó szemmel a választásomat, és a választásom kudarcba fulladt.. *Nyomja mega kudarc szót éles akcentusával. A hullámok ízeit csempészve beszédébe. Craig észre sem veszi, hogy a lány a kérdései feltevése után, mintha nem is figyelne rá. A gondolatai máshol járnak. Egészen az utolsó néhány gondolatig rejtve marad e látszat, ám végül az Ausztrál kiszúrja a merengő lányt. S mélységesen rossz érzés tölti el legbelül. Vajon minek kérdezte akkor..? Rosszallásának nem ad hangot, de a szemén látszik, hogyan érez.. a lány titka pedig épp ennek nyomán hagyja látszólag hidegen. A kacsintásra sem reagál, még kissé benne van az iménti tüske, de nemsokára ez is feloldódik, s az Ausztrál készségesen avatja be a lányt, hogyan is tapasztalja a világot eltompult érzékeivel. A bemutató pedig mondhatni Craig akaratától függetlenül meglehetősen hatásosra sikerül. Tudtán kívül kissé tán túl is lő a célon így elsőre, melyről ékes bizonyságot ad a szikrázó zöld tekintet, mely szinte elevenen kebelezi be a kócos srácot. Lilianne szíve hevesen ver, kissé zihál is. A pupillái pedig tágak, mintha csak valami olcsó ajzószer hatása alatt lenne. Ez pedig bármennyire furcsa, nem is akkora képzavar, mint amilyennek elsőre látszik. Ugyanis az ajzószer valóban kopott, és olcsó. Elnyűtt, és kiégett minden jó tulajdonsága mellett. Autósnyelven szólva sokkal inkább volt Craig egy rozsdás Datsun, mintsem egy elegáns Bently, vagy Aston Martin. Márpedig Lilianne egy igazi érett SEAT 850 Spyder, akinek az élete telis tele van Jaguarokkal, Roverekkel, és Bugatikkal. Ezzel aligha szállhat vitába bárki. Lilianne végül egészen elvörösödik, és bakfislányokat megszégyenítő módon, még nevetgél is hozzá. Craig arca azonban a demonstráció alatt komoly, csalfa, és rögeszmésen higgadt marad. Mintha ezzel is csak ingerelné a lányt, holott semmi ilyesmiről nincs szó.

Craig érzi, hogy a lány vére forrongani kezdett, de nem igazán jön zavarba ettől. Úgy érzi nincs most ideje ilyesmire, s közben hagyja, hogy a lány egy humorosnak szánt mondat keretében eltüntesse a sérüléseit. Lilianne pont olyan hevesen varázsol, mint amilyen valójában is. A gyógyító energia átjárja az ausztrál, és némi meglepettséget is csal az arcára. Nem volt tisztában vele, hogy ilyen jellegű varázslatra is képes.*
-   Nagyon alapos vagy! *Jegyzi meg halkan, s közben tartja a lépést a mediterrán szépséggel. Néhol egy fél lépéssel lemaradva tőle, mintha bámészkodna. Ám világos, hogy csupán a lány idomait veszi szemügyre korát, és idősebb férfitársait meghazudtoló rutinnal. Bár mintha ösztönös lenne ez nem igaz. A lányban munkálkodó heves látszat mutat utat az Ausztrálnak, aki alaphelyzetben ritkán hagyja, hogy ilyen formában valami hatása alá kerüljön. Azonban most nem tiltakozik. Hagyja, hogy a másik látványa magába bolondítsa. Legalább ma este. A korkülönbség így is épp olya hívogató, mint elgondolkodtató számára. Craig visszautalva a lány iménti, gyógyító megmozdulására visszautalva így szól.*
-   Tudod, szépen varázsolsz. Annak idején a bűbájtan professzorom azt mondta, hogy a boszorkányok, akik lágyan, és szépen varázsolnak nagyon veszélyesek, és sokszor keveredik bennük a fekete mágia.. *A felvetés súlyos, de költői mégis.*

Veszélyes boszorkányok...

A beszélgetés , és a rendhagyónak nem mondható randevú hangulata elkomorodik, elszomorodik, ahogy a fiú további részleteket oszt meg velem a balul elsült pályaválasztásról.  Szomorúság üli meg az ausztrál szavait, mélyen a lelkébe kapaszkodó, megkérgesedett bánat, de valami mégis visszatartja tőle, hogy teljesen átadja magát a búnak. Elpanaszolja balsorsát, de nem hagyja, hogy az érzelmek átjárják. Mégis megkönnyebbülni látszik minden egyes szó után.
Borzasztóan különös... nem is lehet más egy ilyen intenzíven érző, hirtelenkedő spanyolnak, mint amilyen én vagyok, akin az érzelmek olyan erősen úrrá lesznek, megáradt folyóként zúgnak át rajtam, teljesen magukévá téve a rendelkezésükre álló lelket és szívet, majd miután kitombolták magukat, elengednek, magamra hagynak tanulságukkal, hadd gondolkozzam el rajtuk.
- Értem -komorodom el magam is, majd újabb kérdést intézek a varázslóhoz:
- Mégis mit mondtak, mi az indokuk a kitoloncolásodra? Valami oka nyilván kellett, hogy legyen... -figyelem továbbra is a vesztes fél lemondásával magyarázó Craiget.
- Megértem, hogy szörnyű érzés, mikor te vagy a tékozló fiú... de véleményem szerint egy igazán gondoskodó szülő mindig képes megbocsátani a gyermekének és visszafogadni maga mellé - próbálok némi vigaszt nyújtani, reményt ébreszteni a másikban.
- A szülőnek az a dolga, hogy mindenben támogassa a gyermekét, mindegy mibe kezd -jelentem ki komoly meggyőződéssel, előrevetítve azt a szigorú, de odaadó édesanyát, aki lehetnék. A család mindig is meghatározó része volt az életemnek.
Be kell vallanom, magam is vágytam már az érzésre. Bármennyire eltökélt és hidegvérű Halálfalónak látszom is, sosem öltem gyerekeket. Bár fájdalmat okoztam nekik, ha meg kellett tennem, sosem lennék képes megölni őket.
De egy gyermeknek az édesanya mellett szüksége van egy apára is... ezt a tisztet pedig csakis egyetlen varázsló töltheti be esetemben. Lucius...
- Ha ez számít neked valamennyit, őszintén sajnálom -pillantok sajnálkozva, együtt érzőn a rúnamágusra, elvágva az ezüstszőke férfi köré gabalyodó gondolatszálat. Most Craigre volt szükségem, mindenestül, de legfőképpen a nyugalmára.
Szemeimben a figyelmes szemlélő meglelheti a mély részvét, a sajnálat biztos jeleit.

Bármennyire is próbáltam elkendőzni gondolataim előző elkalandozását, a rosszalló fény a varázsló szemében nyilvánvalóvá teszi, hogy kudarcot vallottam. Az aggodalom jeges vízként önti el a mellkasom, hiszen égbekiáltó modortalanság másra figyelni, mikor a másik fél éppen azt tárja fel, ami nyilván régóta nyomta a szívét. Bűnbánat szele éledezik bennem, mikor a „titokra” sem figyel fel, s a kacsintás sem enyhíti meg, ezért eltökélem, hogy mostantól nem hagyom elkalandozni  magamat. Szerencsére nemsoká megenyhülni látszik, s a hosszú és bonyodalmas magyarázat helyett tapasztalati úton mutatja meg a szokatlan mellékhatás természetét. A gyakorlati útmutató nem elhanyagolható mértékben bolydítja meg az ajándékba kapott nyugodalmat. Velem ellentétben a fiún nem látszik, hogy bármilyen hatást is gyakorolna rá az érintésem, szeme ugyan csalfa, de ugyanazzal a tökéletes békével magyaráz, amely olyannyira jellemző rá. Mintha csak engem akarna ingerelni vele, bár úgy sejtem, távol áll tőle az ilyesmi.
Az eddigieket összegezve arra a következtetésre kell jutnom, hogy gavalléromnak mindeddig csekély számú alkalma volt a széptevő maskaráját magára ölteni. Sőt, továbbgondolva a dolgot, idejének javát muglik között töltötte... vajon hány boszorkánnyal volt már szerencséje közelebbi kapcsolatba bonyolódni? A költői kérdés izgalmas lehetőségekkel kecsegtetett...

Majd Craig hagyja, hogy eltüntessem a karmolásokat a karjáról.
- Mint mindig -sandítok az ausztrálra vásottan- ezt jobb lesz, ha megjegyzed a jövőre nézve!
A séta rendületlenül folytatódik, bár a varázsló le-lemarad kissé, s közben többször is felcsillanó szemekkel mér végig, dorombolásra késztetve ezzel hiúságomat.
- Akkor a professzorod egy nagyon bölcs ember... de te mit gondolsz? -távolodom el kissé beszédpartneremtől, szembefordulva vele. Ajkaimat sejtelmes, csintalan somolygás környékezi, szemeim huncut, csábító fénnyel izzanak. A mosoly továbbra sem tágít, bár egy pillanat erejéig úrrá lett rajtam a nyugtalanság. Ezért úgy tettem, mintha semmiféle hatással nem lenne rám ez a költői, ám annál fájdalmasan húsba vágóbb feltevés, s ezt most a hangulatokra mégoly érzékeny varázsló sem veheti észre rajtam. Így kötöttem össze a hasznos elterelést a kellemessel...
- Talán igaza volt... talán én sem vagyok más... -megállok, bevárom a fiút, majd lassan megkerülöm, közel hajolva hozzá.
- Talán magam is csupán azért jöttem el ma este, mert szükségem van valamire... -suttogom Craig kócos haj alatt rejtező fülébe, ahogy lassan újra a fiú elé érek. A kör bezárultával mélyen az óceánszín szemekbe nézek, miközben tovább fűzöm a szót:
- Talán csak a véredre van szükségem egy sötét varázslathoz... talán egy ujjadra is... -simítom meg a varázsló keze fejét finoman, talán meg sem érzi, de azért reménykedem.
- Vagy talán a szíved kell hozzá... -hajolok még közelebb, tenyeremet óvatosan, de határozottan az ausztrál mellére helyezve, éppen a nevezetes szív fölé.
Hevességem eddig bírtam kordában tartani, hogy ezután  sikerrel foghassam vissza, most engednem kellett neki.

[nincsen talán..]

nincsen talán..

-   Semmit.. *Hangzik a válasz, s a környező hallgatóságban könnyen olyasfajta átható hideg érzés kerekedhet, melyet nem minden nap érez az ember. Mintha csak egy jégcsap törött volna ketté. A sercegő pattanó hang, mintha sejtelmesen fel is csendülne a fülekben, Craig válasza kapcsán. Fülekben.. egészen pontosan a fülben, mely jelen pillanatban egyedül hallgatóságként követi az eseményeket.*

-   De nem is nagyon akartam fejtegetni a dolgot.. ott helyben *Teszi hozzá rögvest, mintha ezzel tovább is akarná terelni a szót. Bár az érzés, a szavak hatása továbbra is mély sebről árulkodik, Craig mégsem tágít az alap felállás mellől. Egyszerűen nem akarja, hogy egy fikarcnyival is jobban áthassa a beszélgetést az-az elemi szomorúság mely minden egyes ezzel kapcsolatos gondolatából sugárzik.
Néhány perc erejéig olyannyira mélyen behúzódik saját arcvonala mögé, hogy a lány szavai sem gyakorolnak rá különösebb hatást. Érti őket, de cseppet üres tekintettel mered csak maga elé. Mintha elszámolna 10-ig és úgy fojtaná magába érzéseit lépésről lépésre. Nem hatják meg a másik szavai, pedig furcsa mód első ízben valódi melegség sugárzik belőlük. Az a negédes, és napsütötte báj, mely érezhető volt a borban is korábban. A napsütötte spanyol dobok heveny meleg ülte mega lány szavait, de a látszólagos őszinteségük mégis új értelmet adott mindennek. Craig pedig elzárkózott ettől.. a jégcsap kettétört, csupán de nem olvadt el. Ott táncolt tovább a kövön.. a s rideg magányában sorvadozott csillogón.

Ügyetlenebb költői képbe foglalva így festett most a páros, mígnem a Craigben lakozó önvád, és szomorúság lassan párologni nem kezdett. Az utolsó gondolatok már egészen mélyre férkőzhettek így az ausztrál gondolataiban. Ennek hatására emelte kék szemit a másikre, melyben jól látszott az Óceán, mely ezúttal fagyos, és kopár volt. Kietlen vidék visszatükrözve minden napfényt. A lenyugvó nap hívogató sugarai is csupán kérgesítették a jégtáblákat. Mely sugarak dacosan törtek elő Lilianne lélektükreiből.*
-   Sajnálom én eleget, nem kell neked is.. *Jelenti ki Craig a jégtáblák közül felbukkanó nagy fehér narváléhoz hasonló önbecsüléstől vezérelve. Azonban felsejlik odabenn a hála is, ha csak halványan is de megjelenik. S így tovább szépen lassan, míg a demonstrációt végzi lassan felszívódik az összes zavaró tényező, s Craig a kissé keserédes de őszinte valójában tündököl újra, a másik legnagyobb örömére.
A lány lelkesedése egyértelmű, s látszik, hogy legszívesebben a higgadtság utolsó cseppjét is a maga javára fordítaná. Ez persze a rúnamágust most nem is igen zavarja. Egyelőre nem. Az sem riasztja el mikor láthatóan erőteljes hatást váltanak ki a mozdulatai a demonstrációja közben. Ugyanolyan higgadt, és csendes marad egész idő alatt. Majd az elkövetkezőkben kibontakozó jelentek tán változtatnak ezen, persze gyanítható, hogy nem így lesz. De feltétlenül esélyt kell adnunk ennek is. Inkább azonban lássuk, mi történik.
A lány szeme csalfa, ugyan de semmi rosszat nem sejtet így a szavai is kicsivel másabb színben tűnnek fel, melyre Craig így reagál.*
-   Az sem jó mindig, ha túl alapos vagy.. mert a végén az alaposságod lesz a veszted.. *Fejtegeti halk szavúan az Ausztrál, s a lány talán rá is ismerhet egy könyvbéli jó tanácsra, mely épp az Aurorok eszköztárát feszegeti. Már túl sokat láttalak varázsolni.. teszi hozzá magában a varázsló. Előttem.. kár takargatni az alaposságod.. folytatja magában az alaposságról szóló diskurzust, miközben a másik mintha átlépni készülne a tulajdonképpen képzeletben sem létező határvonalat. Az újra fellángoló kétes lángok ezúttal egész mást sejtetnek Lilianne szemében, aki lassan távolodik most Craigtől, aki mintha érzékelné a fodrozódó hullámokat az éteri közegben a maga részéről megtorpan. A kötőinek tekintett kérdésre nem válaszol, mindössze lesüti a szemét, míg a másik csak beszél, és incselkedően kerülgeti őt. A haja most teljes valójában megmutatva őt az arca elé omlik, amint leszegett fejjel torpan meg. Érzi a másik hamvas leheletét, amint az fülét cirógatja, majd hozzáképzeli az érintést is, amint lefelé tekintve látja azt, de érezni csupán egészen haloványan képes. Lilianne már annál inkább megtapasztalhatja a hideg időjárás ellenére is szokatlanul fagyos tapintású végtagot. Craig nem szól egy szót sem, mintha a megfelelő pillanatra várna. Csak hagyj, hogy a másik szavaival, és testtartásával körülfonja, mint a fa csúcsára készülő kígyó teszi azt a törzzsel. A végeredmény pedig adott. Az Ausztrál elveszhetett valahol út közben. Csak a határozottsága maradt. Az pedig ellentmondást nem tűrően feszül a lánynak, miközben az megérinti Craig mellkasát. Ezzel párhuzamosan emeli feljebb kissé a fejét, és így valamelyest jobb rálátás nyílik az ezúttal csukott szemekre. Melyek egy csapásra nyílnak föl, és belőlük mintha végteln forrásból táplálkozna, süt a higgadtság. A nyugalom melyet a másik mintha a tenyerén át akarna kiszipolyoznia másikból. Craig szeme mosolyog, a szája pedig szóra nyílik.*
-   Nincsen talán.. *Mondja, s szavai tisztán, és határozottan csengenek.*
-   Pontosan azért jöttél.. de azt nem tudod csak úgy elvenni.. mint bármi mást, amit felsoroltál.. nem igaz? *Kérdez vissza a varázsló, de nem vár választ. A szemei felelnek helyette csendesen, és hirtelen szörnyen magányosan.*
„Vedd el ha tudod.. tényleg ezt keresed..”

Hogyne volna...

- Megértelek... de nem lett volna szabad annyiban hagynod a dolgot. Most tartoznak neked... legalább egy tisztességes indokkal -az ajkaim mozognak, a hangom határozott, de belül pontosan tudom, mit érezhetett a varázsló. Erős várat épített fel az álmából, a vágyából, amelynek legfontosabb támpillérét roppantotta meg a többiek döntése. S lehet bármily vastag a fal, bármily széles,az építmény mégis képes volt kártyavárként magába omlani. A bánat pedig sűrű, szürke ködfátyolként üli meg a romokat, megfojtva minden mást. A levegőből szinte facsarni lehetett volna a szomorúságot, ami Craigből áradt.
Bár hallja a szavaimat, a férfi szelleme valahol egészen máshol barangol, de miért is róhatnám fel neki? Hiszen éppen az imént történt, hogy magam is hasonló helyzetben találtam magam. Végül az emlékek elengedik, elbocsátják birodalmukból a rúnamágust, akinek arcáról, szemeiben a fagyos, sötét éjszakák csillagtalan egét tükröző víztükör hangulata sejlik fel.
- Sajnálom én eleget, nem kell neked is...
Csupán egy néma, bánatos- együtt érző mosollyal felelek a kijelentésre. A kékség mélyén felcsillanó hála elmosódott, halovány ugyan, de ott van, és ennyi éppen elég nekem.

Szerencsére nem tart soká, hogy a varázsló kilábaljon a rajta elhatalmasodó letargiából.
A túlságosan is felkavaró bemutató után könnyedén megszabadítom kísérőmet annak árulkodó nyomaitól, amit a dolog „szenvedő alanya” nem is hagy szó nélkül.
- Látom, te is olvastad a könyvet -villantok kissé meglepett, de elismerő pillantást a kócos ausztrálra.
- Nos, inkább ez legyen a vesztem, mint a hányaveti munka miatti hiba -reagálok őszintén az előcitált bölcsességre- bár abban is van igazság, amit mondasz.

Majd kénytelen vagyok engedni a bennem tomboló mediterrán vérnek. Craig megtorpan, így én lassú, kimért léptekkel közeledhetem hozzá, incselkedőn kerülgetem, mint holmi mélytengeri bestia a gyanútlan fürdőzőt, bár esetünkben ez utóbbi korántsem olyan gyanútlan. Első kézből tapasztalta meg, mi lakozik bennem... és a Démonnal közösen sem sikerült elijesztenünk. Ez azért jelent valamit. Fejét lehajtja, a kusza barna tincsek mögé menekül előlem, habár a halk suttogás így is elér hozzá. A keze ugyanolyan halott, hideg, mikor megérintem, amilyen az előbb is volt. Egyetlen szó nélkül hagyja, hogy elébe álljak, mintha várna valamire... aztán ahogyan tenyerem alatt megérzem a lassú dobogást, felemeli kissé a fejét, s rám nyitja világos, mosolygó szemeit. A kékek mosolyára mosollyal, a tétova mondatra ténnyel válaszolok:
- Már hogyne volna - hangom kedves, magabiztos, halk. Alig több suttogásnál.
- Megtehetném... sokszor megtettem már -révedek el egy szempillantásnyi időre- de ezúttal nem fogom. Nem nyernék vele, ha úgy birtokolnám, hogy erővel vagy csalással szereztem meg. A mondás szerint a férfi szívéhez a hasán keresztül vezet a legrövidebb út. A Démon szerint a harmadik és a negyedik bordája között... -ahogy beszélek, egyre közelebb hajolok a varázslóhoz, egészen addig, míg az orrunk hegye szinte összeér.
- Én azt mondom, néha elég csupán kérni, hogy aztán önként adják nekünk - merülök el újra  a nyugalomban, ami a másik szemei mélyén lakozik, s most meglepő módon üresen kongó magányossággal takarja be magát.
Ez a magány volt az, ami miatt egyik kezemmel óvatosan a puha barna hajba túrva, másikat továbbra is  eddigi helyén nyugtatva bezártam a kettőnk közt ásító sóhajtásnyi szakadékot. Bársonyos ajkaim a varázslóéhoz értek, s puha, szemérmes csókban ölelkeztek össze övéivel. Az ausztrál békéjébe merülve egy pillanatra sikerült tökéletesen elfeledkeznem a külvilágról, majd a pillanat múltán lassan elhúzódnék a rúnamágustól, hacsak az nem forgat a fejében valami mást. Remegő ujjaim lehanyatlanak, csupán balom kulcsolódna az ausztrál hűvös jobbjára, így indulnék tovább, kéz a kézben, apró mosollyal a szám sarkán, ha neki sincs ellenvetése. Pár percnyi némaság után töröm csak meg a csöndet:
- Craig... nem zárhatod el a bánatodat magad elől. Ha nem adod át magad neki, az nem válik javadra. Én gyerekként igyekeztem elfojtani a szomorúságomat... ezzel sikerült szert tennem a bentlakásos szörnyetegemre -fűzöm tovább a szót, visszautalva az előzőekre, még mindig nagyban az előbbi tettem hatása alatt állva, a dúsan leomló hajfüggöny mögé rejtőzve.

A lassan, de biztosan szertefoszló rácsok mögül maróan gúnyos kacagás visszhangja száll.

[gránátalma. új irány..?]

gránátalma. új irány..?

*Az iménti búskomorságot, ha lassanként is ugyan, de végül végérvényesen felváltja valami más. Valami, ami sokkal idillibb, és barátságosabb. Bár, egyelőre nem épp kézzelfogható. Sokkal inkább látható negédes andalgásának a páros mozgása a kövekkel kirakott úton, mintsem valami misztikus dolognak. Valami különleges azonban mégis kialakulóban van. Ezt az időjárás is érzékeli talán, hisz amint a csevej hangneme is átalakul, úgy lankad vele a szél is. Az a szél, ami egész eddig tépázta a sétálgatókat. Nem túl erősen, de kellően metszőn, és ütemesen ahhoz, hogy átfázhasson az, aki képes rá..

Craig furcsa, de ezúttal figyelmen kívül hagyja az elismerő pillantást, a lány részéről, pedig pontosan tudja mit ér.. Felbecsülhetetlen, és ritkának mondható kincs ez, melyből egyre többször van alkalma „markolni” az Ausztrálnak, ezt pedig mintha önszántából utasítaná el. Nem érdemlem meg; sugárzik egyértelműen az udvarias, de mégis elutasító pironkodás szemeiből. Craig ezúttal mélyebbre néz a másik szemébe, közben pedig csak halkan, egész halkan teszi hozzá.*
-   Szeretek olvasni.. *De alig hallható kósza tünemény csupán. Eztán Lilianne is kifejti a véleményét az idézetről, az álláspontja pedig illeszkedik a róla kialakult képbe, így nincs is mit mélázni ezen.

Eztán viszont minden lelassult kicsit, és pont ez a tompa tánc tette oly hevessé, és gyorssá az eseményeket e belső szemlélődő számára. Hiszen valóban táncra emlékeztet, amit láthatnánk, ha nem volna tökéletes a magány is.. Ha a szélcsend még nem volna elég.  Ahogy bevárják egymást.. a mellkasra helyezett kéz.. Craig dejavu érzése pedig bízvást nem a Sydney Operaházból származik. Cseppet sem. Mintha ez a furcsa szertartásosság valami olyat vezetne fel ami már megtörtént korábban, de senki sem úgy tekint rá. Ez a szemszög pedig, ha másra nem is Craigre illett. Illett, hiszen ő egy fikarcnyit sem tekintette bensőségesnek, inkább szükséges rossznak az egy hete történteket, de főleg azok „intim” vonatkozását.

Nem értenek egyet..  ez azonban újfent elhanyagolható. A pár egymástól való távolsága pedig tovább csökken.. Rideg lokalizáció ez kívülről figyelve, de Belülről Craig számára kifejezetten fontos.*
-   Megtehetnéd.. *Ismétli, szinte kórusban a másikkal. Halkan, és elhalóan. A távolság pedig már szinte érzékelhetetlen. Közelség. Vajon most megtapasztalja mi az a közelség?  Azt mondják közel lenni valakihez egy dolog, de közel lenni egy latin nőhöz azt jelenti benne lenni.. Craig pedig benne lenne, még ha minden mozdulata nyugodt szenvtelenséget sugároz is. Mindkettő igaz.. Válaszol Craig csupán magában ezúttal. Nem jönnek a szájára a szavak, de ha jönnének, sem szólna semmit. Bensőségesebb élménye aligha lesz, a közeljövőben gyanítja.. de, semmi mohó sietség. Ugyan az a mértékletes mozdulatlanság, és magány. Majd már épp hogy összeér a csakugyan jégcsap fagyos orra a lány szobrász faragta sápadt orrhegyével. Csendes mozdulatlanság némítja a Craig-ben lakozó fiatal férfit, mely kényszeredetten szunnyad tovább, míg csak nem halvány óhaj fogalmazódik meg benne.. „bár csak összeérhetne..” mint a teremtés pillanata előtti utolsó el nem hangzott kívánság, melyre a lány robbanásszerű reakciója ad a kielégítőnél is mohóbb választ. Craig a világosbarna szakadt kóc alól tekint fel, s az érintésre akaratlanul simul bele a lány tenyerébe. Mely így lassan kócol, mintha csak vizet festene, barna hullámokat egy narancssárga vászonra. Majd másodjára is elcsattan. S bár az egész ezúttal jóval kontrolláltabb, és tudatosabb, mégis inkább csattan. Elsősorban a Craig-ből sugárzó ösztönös gesztusok végett. Maga a mozdulatsor igen lassú, de mégsem elnyújtott. Craig pedig ezúttal valóban visszacsókolja a lányt azzal az ösztönös ízzel, melynek hatására törzsi dobok távoli halk moraja csendül fel, miközben kábító fahéj illat tölti meg a lány orrát, aki először érzi a varázsló hajának illatát. Kétségtelenül elmerülnek egymásban. Craig az ölelő feketeség ugrásra csábító kútjába hajol, míg a lány a nyugalom forrásából merítkezik. Az ausztrálnak, ez idáig nem volt szerencséje hasonlóhoz. S bár egész testében jéghideg egy pillanat erejéig tévképzetek gyötrik egy távoli éjszakába fojtott naplementéről. Lilianne csókja akár egy..
Nem Craig ezúttal nem talál hasonlatokat.. magában csak hagyja, hogy a szédületesen harapnivaló ajkak egybeforrjanak az övével. Ösztönösen irányítana, de a másodperc tört része alatt letörik, s végül harapni sem mer. A kezét, karját mozdítja csupán, hogy maga is megérinthesse a lány tarkóját, de mire döntene már vége. És nem bánja.. Fel kell dolgoznia még az ízeket, melyeket bár elképzelt, de alábecsült.. Hogy róla mit gondolnak, különösebben nem érdekli.. hisz ezen már túllépett.. Lassan leengedi a kezét is, mely félúton járt a cél előtt, s hagyja hogy ujja nem túl szorosan összekulcsolódjanak a másikéival.
Kézen fogva. valóban így állnak Craig pedig kissé kihúzza magát, majd tiszta tekintettel így felel.*
-   Egyszerűen csak nem akarok foglalkozni ezzel.. Varázsló vagyok nem zenész többé.. *Szegi le kissé újból a fejét, miközben kissé megszorítja a lány kezét, majd felnézve tudomást sem vesz róla, hogy a balsejtelem újból utat talált magának, és bár szolidan de munkához látott.*