Tér a szökőkúttal

A fényes macskakövekkel sugarasan kirakott kerek tér közepén egy öblös szökőkút áll, közepén egy heverésző kősellővel, aki kezével időnként pancsol a vízben, vagy kacéran lefröcsköli a szökőkút szélére letelepedőket.

*Hűvös, és szeles az alkonyat. A téren a szökőkúttól nem túlságosan messze, egy bőrkabátos alak álldogál egymagában. A fejére kapucnit húzott, így az arcából nem sok látszik. A szélben a kapucni alól elő elő tűnő barna hajszálak jelzik, hogy a homályos alak haja hosszú. Nyár van ugyan de az idő inkább őszi, de mégsem mert szürke egészen szürke, és komor. Lassan be is sötétedik. ki tudja miért álldogál itt egymagában ez a vékony, és látszólag nem túl vaskos felépítésű srác.. nem tudni. Csak álldogál egymagába, mintha a jobb idők eljövetelével számolna, s számoltatna el. Mintha számon kérni próbálná a rossz időt a szürkeséget.. holott ő maga is szürkeségbe burkolózik. Kezeit zsebre dugva ide oda tekintget. Vár valakit, de vajon kit vár..? tudja egyáltalán, vagy csak ideállt. hamarosan fény derülhet mindenre. A lámpák lassan felgyulladnak téren. Az este pedig végérvényesen, és megkérdőjelezhetetlenül leszáll.*

Óh, a kutya fáját, miért ilyen nehéz megszerezni ezeket a hozzávalókat? Ha csak egy hajszálnyival is kevésbé fontos illetőről lenne szó, én esküszöm, hogy nem kajtatnék a nyár derekán házimanó takony után, és nem, az is teljességgel ki lenne zárva, hogy bubógumó gennyel rohangáljak egy arany kuszkuszhoz, hogy... Áh! Miért én?...
Nem sokszor fordul meg a fejemben ez a gondolat, de most igen, most nagyon. Miért kellett lebetegednie? Sőt! Ez nem is betegség, ez... Erre szó nincs! De mire valók a barátok?
Huh. Jó sötét lett, de még mindig hiányzik néhány tétel a listámról. Lássuk csak! Mélyen az oldalamon csüggő, élénk csíkos szütyőbe nyúlok és némi kotorászás után előhalászok belőle egy meglehetősen vékonyra sodort pergamentekercset. Hajajj.
- Hosszú lesz még ez az este. De honnan a csudából szerezzek éjnek évadján palackba zárt zenét? - Mormogom magam elé nem túl vidáman, amint könnyű, nyári cipőm talpa alatt először hallom koppanni a tér macskaköveit. Csupán egy gyors pillantásra méltatom a területet, ám ez is elég ahhoz, hogy öklömnyire szűküljön a gyomrom és nagyon sürgősen meghányjam-vessem magamban a kérdést, hogy mi a jobb: egyedül átvágni egy tök üres téren, aminek a sarkában egy homályba burkolózó, magányos alak álldogál, vagy szép csendesen visszafordulni és hazamenni? De... ez a leggyorsabb út a Füvészkert felé, és oda még be kell lógnom. Ajjj! A fenébe is, Lor, nagylány vagy már! És van pálcád. Ösztönösen megérintem a rózsafa nyelét, amit ezúttal kivételesen az övemre erősített tokban tartok magamnál, aztán nagy levegőt veszek, és elindulok keresztbe a réten. Adja az ég, hogy ne vesse magát a nyakamba! Az ilyen sötét alakoknál sosem lehet tudni.
Farmer, mellé könnyű anyagból varrt, mályvaszínű póló alkotja az öltözékem, de ez persze csak mellékes információ. Jelenleg szégyellem magam, feszengek és megszaporázom a lépteimet, hogy minél gyorsabban átérhessek a tér túlfelére.

*A lassan felizzó utcalámpák gyakorlatilag alig hallgató zizegése járja át Craig fejét, miközben várakozik. Zenész.. nincs mit tenni. abszolút hallás ide, vagy oda.. képtelen most másra koncentrálni. A várakozás bámészkodás amúgy is kimerítő bizonyos szempontok szerint. Hamarosan azonban eltereli valami a figyelmét az ütemes zúgásról. Egy lány igyekszik átvágnia téren. A legkevésbé határozott módon, amit az elmúlt időben errefelé láthatott. Az igazsághoz tartozik, hogy nem volt túlzottan nagy választék, mivel nem nagyon járt erre senki korábban sem. legalább is mióta ő itt bámészkodik. Mint valami ódon megbűvölt kőszobor fordítja a fejét ütemesen abban az irányban, amerre a lány áthalad a téren. áthaladni készül.. vajon ő merre tarthat ezen a szürkének induló, és most már egészen ködös, és sötét éjszakán. A lámpák fénye sárgára festi a teret, és a szökőkút is furcsa színekben pompázik emellett a megvilágítás mellett. Craig csupán szemével követi a lányt, de a kíváncsiság egyre csak fodrozódik benne. Akár ha pezsgőtablettákkal borítottuk volna el a szökőkút vizét. Ide oda forgatja fejét a srác, és a testtartása is tükrözi az érdeklődést, de nem tesz egyebet. Része marad az egyre sárguló szürkeségnek. A szél a "sötétség" beálltával lankad, el is áll teljesen. Craig így leveszi a kapucnit a fejéről, így jobb rálátás nyílik a kócos ausztrálra, aki tanácstalanul de őszinte kíváncsisággal kék szemeiben figyeli a sebtében átbotorkálni készülő lányt.*

Összerezzenek a lámpák sercegésére, pedig ismerem ezt a zajt és nem is ér váratlanul. Illetve de. Annyira lekötött a magabiztosnak tetsző vonulás, amivel átiparkodtam a kísértetkertté változott téren, hogy minden más megszűnt számomra létezni, és most ebbe a kellemes, tompa csendbe szisszentek bele a felgyúló fények. Úgy érzem magam, mint a nyúl az országút kellős közepén, ha hirtelen szembeköszön egy mugli autó reflektora, csak nekem eszem ágában sincs lefagyni! Aprót ugrok léptemben, az arcom pipacspirosra gyullad a szégyentől, de nincs mit tenni, csak gyorsan, tovább.
- Csudába... - Szitkozódom csöndesen, mivel figyelmetlenségemben a cipőm orra fennakad egy macskakőben és olyat botlok, amilyet egyáltalán nem akartam; de időm sincs ocsúdni, mivel a szoborrá dermedt alak megmozdul és hátrahajtja a kapucniját. Atya ég... Most meg bámul. Atya ég. Atya ég, atya ég! Semmi baj, Lor, nyugi! Sietve lesimítom a pólóm gyűrődéseit és borzasztóan igyekszem a lehető legrusnyább banyának tűnni, akit errevetett a sors. Nem kifizetődő dolog csinosnak lenni ilyen későn. Veszélyes!
Ám akárhogy is igyekszem, mindenképp el kell haladnom az idegen mellett, ha a megfelelő utcába akarok kanyarodni. Akar a mennydörgős...! De muszáj. Összeszorítom a fogaimat és ideges kis fintorral az arcomon elcsörtetek a fickó mellett. Csupán egy pillanatra nézek az arcába, konstatálom, hogy férfiból van, aztán továbblépek. Borzong a gerincem mentén a hideg, a tekintetem lesütöm. Jobb lesz, ha a lábam elé nézek. És milyen jól teszem! Hát nem ez az az apró, éjjel nyíló kis virág, ami kell? Egy röpke másodpercre tökéletesen megfeledkezem arról, hogy nem vagyok egyedül. Muszáj lehajolnom a lerakott kövek közül előbújó kis lágyszárúért. Lecsippentem. Csiklandoz a tarkóm.
- Öhm... Ne nézzen így rám, oké? A hideg kiráz tőle. - Pillantok vissza rá guggoltomban a vállam fölül.

*Az ausztrál gondosan megtörli kezével az orrát, majd jobban szemügyre veszi a Vörös lányt. Valóban jól érti..? Fura egy helyzet az már biztos.. mint ahogyan az is, hogy a lány sem Angol, épp mint ő. A beszédéből ez elégé világosnak látszik. Biztosan ír.. gondolja magában.. bár a hajszín miatt ez túlságosan kézenfekvő volna. Talán igazából el sem gondolkodott ezen a fiú. A lány szavai már annál meglepőbbek. Craig még jól megdörzsöli a szemeit mielőtt bármit is mondana. Hátha csak a kobold arany egy alternatív megjelenési formájával van dolga. Az sem lenne csoda. na de nem a lány még mindig ott gubbaszt a földön. Craig nem látja a virágot, pedig az több mindent megmagyarázna. Így talán az ő szavai is érthetőbbek lesznek, természetesen a bámészkodással esze ágában sincs felhagyni jelen pillanatban.*
- Hm.. *Bukik ki elsőnek belőle ez a semmitmondó reakció, melyet jobb körökben egyszerűen hümmögésnek neveznek.*
- Miért hogy nézek..? *Kérdezi kíváncsian, de továbbra is próbál úgy nézni mint korábban, nehogy esetleg a lány egy másik nézéséről mondjon véleményt. Hogy mennyire sikerül úgy tartania vonásait, azt nem tudja. Valószínűleg eléggé könnyen mehet neki.*
- Meg egyébként, ha meg nem sértelek.. *Kezdi eltéveszthetetlen ausztrál akcentussal.*
- Mi a fenét csinálsz itt ilyenkor.? Itt éré véget a szivárvány, és készülsz kiásni az aranyakat..?? megnyugtatlak, még mielőtt be valami trükkel jönnél.. semmi szükségem az üstödre, és a pénzre sem.. *Csapja le a magasnak mondható labdát az ausztrál jellegzetes stílusában, hogy a lány érti e a célzást, és hogy viszonyul hozzá azt nem igazán tudja, de olyannyira nem is érdekli.. jelen pillanatban nem ő az aki mondhatni furcsán viselkedik.*

Hát aki ennyire jártas a különféle akcentusokban, nyelvjárásokban, tájszólásokban és egyéb árulkodó hangzókban, az biztos összerakja magában, hogy született dublini alakkal van dolga, de tekintve, hogy én magam sem vagyok ezen dolgok tudora, legfeljebb a saját portám akcentusait ismerném fel. Gondolok itt a brit angolra, az írre, a skótra, és oké, esetenként a franciára, mert azok aztán úgy raccsolnak, hogy egy nálam sokkal tudatlanabb ember is kiszúrná. Ami viszont a többi tájat illeti... hát fogalmam sincs, milyen vidékről jött ez az illető, de őszintén nem is nagyon gondolkodom el rajta. Bámul. És gúnyolódik. Megborzongat a libabőr, de nem ám az a kellemes, jóleső fajta, hanem mérges, nagyon is mérges, rücskös!
- Úgy, mintha még nem látott volna... hm... tudja. - Neem, azért még mindig ott ül a nyelvemen a jól nevelt lányzók modorossága, így nem vághatom rá azonnal, amit elsőre akarok. Trav biztos boldogan az arcába tolná azt a mondatot, de én nem vagyok ő. Amy is tudná kezelni a helyzetet, de én?! Mi a fenét csináljak vele? Hát először is felkelek, hogy ne kelljen letekintenie rám, és nekem ne kelljen úgy tennem, mint aki felnéz őrá. Nagy levegőt veszek és összefonom magam előtt a karjaimat. A kis virágot a markomba zártam, az öklöm pedig valahol a könyököm takarásában tartom. Úgy bámul, mintha még nem látott volna melleket cipelő varázslót. Úgy bámul, mintha akarna valamit, vagy mintha egyszerűen csak elszívta volna az agyát. Úgy bámul, mintha megátkozták volna és most azt lesné, hogy megfelelő alany vagyok-e a hasfelmetsző történethez. Ne bámuljon már! Ezt akartam mondani, de folytatja, úgyhogy talán mindkettőnk örömére becsukom a szám és félig felvont szemöldökkel, csöndesen kifújom a levegőt.
Aztán a másik szemöldököm is felkúszik a homlokom közepére, én meg lesek rá kerekre nyílt szemekkel, enyhén leejtett állal. Hogy mi van?...
- Parancsol?... - Szakad fel belőlem a döbbent nyökögés, és egy pillanatra komolyan elfelejtem, hogy mérges vagyok rá vagy tartok tőle. Sőt. Felmerül bennem, hogy valami nem egészen kóser ezzel a fickóval.

- Hm.. *Hallatszik ismét a kócos alak irányából. A lehető legtermészetesebben. Mintha az iménti visszahümmögést, meg sem hallotta volna. Talán valóban így van, hiszen miért is tanúsítana az ilyesminek nagyobb jelentőséget, mivel ő a maga részéről. Tökéletesen nyers őszinteséggel járt el.*
- Ami azt illeti nem tudom, pontosabban azt tudom, hogy mit nem láttam eddig. Téged, de remélem ezt sem veszed sértésnek. *Magyaráz Craig azzal az igencsak távolinak tűnő tájszólással, amit a lány minden bizonnyal csupán furának talál ez irányú ismereteinek hiányában. Na nem mintha maga Craig egy nyelvzseni lenne.. de talán túlságosan is komolyra fűztük ezt a kérdést, még ha csak a gondolatok szintjén is "egymás tudtán kívül". A lány lassan felemelkedik, így a magasságkülönbség némiképp enyhül. Nem mintha ez a fiúnak számított volna korábban, de tudja hogy sokaknak számára ugyan érthetetlen módon, de ez komoly gondot jelent. főleg az ilyen nyakatekert szituációkban. Már pedig ez mi más, ha nem az. A boszorkány, bizonyára az.. erről árulkodik a tartása viselkedése.. és bár Craig ebben sem tekinthető szaktekintélynek ennyit azért meg tud állapítani. Szóval.. a boszorkány kissé zavarban van.. úgy látszik, bár talán alapjáraton ilyen. Minden esetre a keresztbe font karok elég árulkodóak. Pláne egy ilyen kihalt helyen. Craig azonban teljesen nyugodt már már dühítően is. Szeme se rebben csupán a kíváncsiság duzzad egyre inkább a pillantásában. Ahogy bárminemű rosz szándék nélkül nézi a furcsa kora esti jelenséget.*
- Nem ami azt illeti nem szokásom parancsolni! *Hangzik határozott válasz az Ausztrál felől a kihalt éjszakában.*
- Legalább is első találkozások alkalmával semmiképp! *Egészíti ki a mondandóját.*
- Egyszerűen arra voltam kíváncsi, hogy mit csinálsz itt a tér közepén ilyenkor éjnek idején, ilyen kétesnek mondható testtartásban a holdvilág alatt..?? *Írja körül talán kellő szavatossággal a kérdést a kócos srác, miközben továbbra is barátságosnak mondhatóan vizslatja a másikat.*
- Egyébként Craig vagyok. Craig Nicholls. *Teszi még hozzá, zárásképp miközben a haját igazítja.*

- Óóó...! - Egészen megváltozik az arcom, mondhatni megnyugszik. Nem mondom, hogy szebbet még életemben nem hallottam, de most, hogy sikerült kizökkennem a parából, és jobban megnézem az arcát, őszintén nem tudnám róla feltételezni, hogy bántana. Na meg a dörzsöltebbek ennél valamivel kacifántosabb szöveggel próbálnának megkörnyékezni, szóval azt hiszem, most kivételesen szerencsém van. Azért még némi fenntartással méregetem azt a csupa kóc sörényét és a szemeit is. A szemek sokmindent elárulnak.
- Hát akkor most pótolhatja az elmaradását. Tessék. - Elvigyorodom, és bár nem egészen, de mégis csak széttárom a karjaimat, hogy alaposan megnézhessen magának, ha egyszer ezt szeretné. Sőt! Körbe is perdülök azon a szent helyen, ahol állok, hogy egy apró részlet se maradjon ki. - Most már jobb? - Incselkedem érezhetően barátságosabb hangnemben, de a karjaimat újfent összefonom magam előtt.
- Nem? - A mosolyom felett újra a magasba szökik az egyik szemöldököm, majd a gondolat megtoldását követően elnéző, kedves fintort alkotva szalad össze a párjával. - Áhh. - Vicces a fickó, vagy talán csak ő is ideges. Elvégre nem tudhatom, mi hajtotta ki ide ezen az órán és mire várt. Talán valami zűrös ügybe keveredett, és így akarja oldani a feszültségét? Poénokkal? Háborús időszakban nem volna meglepő, és ami azt illeti, ez szimpatikus vonás. Az már valamivel kevésbé tetszik, hogy kétesnek mondható testtartásnak titulálja azt, amiben állok. Vagy düllesztem valamimet, amit nem is áll szándékomban?... Óh, te jó ég! Gyorsan végignézek magamon, hogy mindenem a helyén van-e, és csak aztán pillantok újfent a szemeibe.
- Fura fickó vagy, Craig Nicholls... - Ingatom meg a fejem valóban furcsálló mosollyal, mintha még nem tudnám eldönteni, hogy hányadán álljak vele, de ha ennyire tegez, akkor egye kánya, viszonzom. - Én Lor vagyok. - Áh, hazudnom kellett volna!! Miért vagyok ilyen béna? Aprót rándul az arcom, de megőrzöm a mosolyom.
- És hát nem terveztem megállni, csak őszintén szólva a frászt hoztad rám. Vársz valakit? - Körülnézek, mintha segíteni akarnék megtalálni az esetleges második sötétben vagy félhomályban megbúvó illetőt. Ez a köd és a sárgás, ficergő fények nem teszik túl barátságossá a helyet.

*Vigyor, melyet felettébb szürreális piruett követ. Na sebaj. Mondhatná Craig, de ehelyett valami egészen más következik. Sokkal triviálisabb.. igen még ennél is triviálisabb. orrtörlés megint, majd a szokott nyugodt hang. természetesen a hümmögés sem marad el.*
- Hm.. *majd kis szünet, mire akarok ismét összefonódni látszanak.*
- Igen így tényleg sokkal jobb! *Már majdnem egy köszönöm-öt is hozzácsap, de végül nem, hisz a hangsúlyból teljesen egyértelmű, hogy nem pont erre gondolt amikor őszintén megállapította, hogy a másik kicsit sem ismerős számára. No persze nem bánja a dolgokat, hiszen így már minden bizonnyal álmából felkeltve a mostaniakhoz hasonló rosz látási viszonyok mellett is felismerné a lányt. gyakorlatilag képtelen az iménti "ír körtáncot" követően Craig képtelenné vált bármivel, vagy bárkivel összetéveszteni a lányt. Hogy ez most jó, vagy nem azt nem feltétlenül tudja, de az idő bizonyára választ ad majd erre is. Craig most sem tűnik idegesnek, minthogy nem is az. Egyrészt nem szokása, másfelől pedig nem is igazán hajlamos rá. Hűvös fuvallat kavarog keresztül a téren, felborzolva Craig amúgy sem éppen rendezett frizuráját. Az ausztrál összedörzsöli zsebre dugott kezeit, majd ismét vissza helyezi őket, s a lány megjegyzésére egy vállrándítással felérő frázissal felel.*
- Mondják.. *Summázza ennyivel a lány szavait, és közben egy pillanat erejéig a távolba a tér másik sarkába tekint, mintha látna ott valamit, de mivel semmi sem történik nyilvánvalóvá válik, hogy a tekintet csupán a kíváncsiság szülötte, nem pedig valós fejleménynek szól.*
- Nagyon örülök Lor, és utólag is elnézést ha megijesztettelek.*Biccent kicsit, közben a kezét is nyújtja a srác keretbe próbálva foglalni ezzel ezt a késeinek mondható találkozást.*
- De ami azt illeti te sem éppen úgy sétáltál el idáig, mint aki a legtisztességesebb úton jár. *Tisztességes, nyomja meg furán a sseket.. azzal a távolinak tetsző akcentussal.*
- Amúgy meg várok valakit ahha, de késik.. ami önmagában nem meglepő, csak mondjuk én az idővel annyira nem állok jól.. sőt azt gyanítom talán már nem is fog jönni.. na de mindegy.. szóval tényleg nem akartam rád ijeszteni. *Viszi le a hangsúlyt a kérdése előtt.*
- Elárulod mit csináltál odalenn.. az előbb?

A srác, fiatal férfi, egyszóval Craig nyugalma lassan rám is átragad. Egészen természetes reakció ez az ember lányától, ha ehhez fogható, sötét helyen császkál egyes-egyedül és mindenféle rémeket lát az árnyak közé. Igazából azt sem tudom, hogy a teljesen kiürült térnek örültem volna jobban a maga nyíltságával, vagy a ténynek, hogy akad itt valaki, akitől jót is, rosszat is várhatok, de legalább tudom, hogy tőle jön és nem a nyakamba esik. Azt hiszem, ez utóbbi a megnyugtatóbb. Meg egyébként is... A nyugodt férfiak mellett biztonságos. Vagy már megint nagyon naiv vagyok? Amy tuti megbúbolna érte.
- Mondják? Nem egészen idevalósi vagy, igaz? Nem az a karótnyelt, tős-gyökeres brit. - Na igen, lassacskán kezdem úgy érezni, hogy a furcsán ejtett s-eknek és ennek a könnyed lazaságnak köze van egymáshoz. Talán. Aztán persze lehet, hogy butaság. Erre a lehetőségre újra kipirul az arcom és zavartam megdörzsölöm az egyik felkarom. Mikor lett ilyen hűvös?... Még egyszer elpillantok a tér végébe, szinte csak az ő tekintetét követve, hogy biztos legyek abban, amit láttam, aztán egészen megenyhülve kibontom a karjaimat és adom a jobb kezem, hogy megszoríthassa.
- Én is, és semmi baj. - Majdnem elnevetem magam. Hogy lehettem ilyen hülye? Oké, háború van, de Halálfalókat és szimpatizánsokat látni mindenhova? Hát nem nagy marhaság... De akkor is, hinni kell benne, hogy az emberi jóság még ott pislákol a szívekben! Nem szabadott volna elhamarkodottan ítélnem. Mégis megtettem, pedig nem vall rám. Megszorítom a kezét, aztán kifűzöm a szütyőm száját, de mielőtt elraknám, még megmutatom neki a virágot.
- Ördög pitypang. Ilyenkor nyílik, a kövekből szívja el az ásványi anyagokat, elég különc kis növény. És rengeteg mindenre jó, többek közt a vérmérgezés enyhítésére, esetleg teljes megszüntetésére, a delírium megtörésére, a fekélyekre, sötét foltokra a bőrön, pánikbetegségre, fóbiákra, rémálmokra... - És még sorolhatnám. Persze csak magamban, mert Craiget nem akarom untatni a gyógynövény-imádatommal. Elég, ha annyit lát, hogy kedves, apró, lila, és különleges. A levelek egész lándzsaszerűek, szabdaltak, a virág pedig olyan, mint egy kisebb fajta pom-pom. Nagyon bájos. Szívből jövő mosollyal süllyesztem a táskámba, aminek aztán megigazítom a pántját, majd aprót borzongva körülnézek a téren.
- Hát... Ha úgysem jön, akkor esetleg velem jöhetnél. Csak a biztonság kedvéért. Na nem mintha testőrnek akarnálak felfogadni vagy ilyesmi...! - Szabadkozom azonnal, de máris teszek egy lépést a tér túlvége felé, amerről az a bizonyos utcácska nyílik. - Csak megnyugtató a gondolat, hogy van itt még valaki rajtam kívül, aki ilyen halál nyugodt. Nem vagy egy ijedős típus, mi? De nem is vagy sötét varázsló, ugye? Vagy igen? - Bizonytalanság lopakszik a tekintetembe.

- Hát nem nem igazán. *Mondja Craig, miközben megdörzsöli az egyik szemét, ami ennek hatására egészen kivörösödik, bár a halovány lápafényben inkább barnának tettszik, de szerencsére hamar elmúlik a dolog, és egy erőteljes kacsintás után, mintha csak kontaktlencsét igazított volna mindennek vége, aztán folytatja. közben kissé gesztikulálva.*
- Igazából Sydney-ben születtem. Mondhatni törzsgyökeres Ausztrál vagyok.. sőt talán annál több is. *Sóhajt egyet Craig, miközben zsebre dugja újra a kezeit.*
- Kb fél éve vagyok itt, de igazából nem számolom. *A karót nyelt dolgot nem érti teljesen, de valamennyire azért kapisgálja, azért persze nem folyna bele a témába, mondjuk annyira nem is foglalkoztatja dolog. Inkább leköti, hogy kissé ismét a távolba bámul, hátha jönne már akit vár. na de nem.. A lány ekkor megmutatja végre hajlongása tárgyát, mely ilyen formában jóval érthetőbbé teszi az egész helyzetet. A felsorolást is figyelmesen végighallgatja a kócos fürtjeit ismételten igazgató Ausztrál, miközben a fogait kissé kivillantva fanyar mosoly cikázik át az arcán, miközben.*
- " pánikbetegségre, fóbiákra, rémálmokra" *Sorolja együtt a lánnyal a különféle tüneteket, míg az el nem hallgat, ha pedig ez bekövetkezik ennyiben egészíti ki a mondandót a korábbi mosoly kíséretében.*
- Egy szóval tökéletesen alkalmas vérfarkasság tüneteinek enyhítésére. *Talán kacsint is egyet Craig a mondat végére, de ez legyen mondjuk valószínűtlen. Aztán Craig konstatálja, amint a lány elteszi a ritkának mondható növényt, közben ravasz fénnyel a szemeiben, még ennyit tesz hozzá.*
- Ne aggódj azért, nem árulom el senkinek! *Majd csönd, vagy ki tudja. Ezúttal úgy látszik egy borzongás, majd egy kérdés. Craig határozottan elgondolkodik a válaszon, vajon mennyire éri meg vérfarkasokkal sétálni holdfényes éjszakán..? Az álmoskönyv talán nagy szerencsét jövendöl, de az most sajna nincs a közelben, így a fiúnak marad a józan ész.*
- Hát ha téged tényleg megnyugtat, h itt vagyok, én nem leszek semminek az elrontója. *magyarázza, még mindig kémlelve, hátha jön valaki, de sajna senki, így sóhajtásba fakad a helyzet, és egy igenlő válaszba. Craig tehát kész elkísérni a lányt. Az ijedősséggel kapcsolatban nem igen tesz hozzá semmit a sötét varázsló mivoltát tekintve azonban erősen leszegi a fejét, mintha a fektet pulóverét szuggerálná.*
- Háát ami azt illeti nem tudom.. bajban vagyok itt nálatok mióta itt vagyok, nem igazán értem ezt a határvonalat a sötét és a fekete között.. tudod nálunk Ausztráliában sokkal inkább acél számít, meg az indíttatás mint az eszköz.. szóval nem tudom még nem jöttem rá itt minek számítok, de elvégre.. *Pillant fel ekkor határozottan az egyre felhősödő sötét égboltra.*
- Tök sötét van.. nem teljesen mind egy..? *Kérdi költőien, de határozottan a kócos Ausztrál.*

Összevont szemöldökökkel hajolok oda hozzá, hogy az arcába nézhessek, közben kicsit megmozgatom az ujjaimat.
- Valami belement a szemedbe? Megnézzem neked? - Nem, nem vagyok gyógyító, de az újdonsült javasasszonnyal élek egy fedél alatt, és ha szempilla megy a szemembe, azt én is Amyre bízom. Már ha olyan hülye helyen van az a bizonyos szál, amit már nem tudok kipislogni. - Szépen bevörösödött. Vagy allergiás vagy? Nincs pollenallergiád, ugye?
Megemelem a kezeimet azzal a szent szándékkal, hogy én akkor itt most félvakon operálni fogok, közben pálcát vonok, hogy lássak is valamit, de az előkészületek feleslegesnek bizonyulnak. Ifjú varázsló kollegám megoldotta a dolgot egyedül is. Hát nem tudom, hogy most csalódott legyek, amiért nem kamatoztathattam a tudományom, vagy örüljek, amiért nem kellett a cuppogós szemébe nyúlnom... Azt hiszem, az utóbbi helyzet áll fenn.
- Furcsa szemeid vannak. Ebben a ködös sárgaságban egész barnák. De ha jobban megnézem, mégis kékek. - Elmosolyodom, aztán el is húzódom a közeléből, mielőtt tolakodásnak venné a bámészkodásom. Mindig annak veszik, én pedig változatlan hévvel bámulok. Rossz szokás, és sajnos mindig előjön, ha ismeretlennel kerülök kapcsolatba. Vagy ha megfeledkezem magamról, vagy ha... Ezer dolog kapcsán. Na mindegy. A rózsafát halkan visszacsúsztatom a tokjába, a hajam visszagyűröm a fülem mögé.
- Volt egy nagynéném, akinek mindig belilultak a szemei, ha leesett a vércukra. Talán meg kéne nézetned a tiedet is. Csodás kis virág. Ha egyszer az életben lesz sziklakertem, biztos teleültetem az egészet ilyennel. Annyira szép lenne a sok kövirózsa, varjúháj és tüzes som között! A csengettyű zuzmókról nem is beszélve. - A tenyeremen óvatosan megcirógatom a növényke szirmát, aztán megdermedek. Szó szerint meghűl az ereimben a vér. Hogy micsoda?...
- Vérfarkas...? - Az arcom lesápad, szinte megnyúlik, de nem tátom el a szám, pedig nagyon érzem a zsigeri késztetést. Pláne, ahogy befejezi a gondolatát. Hogy nem árulja el senkinek. A szemöldökeim kérve-kérdőn szaladnak össze, a fejem pedig hökkenten vonom hátra, de hang egyelőre még nem jön ki a torkomon. - Ez most komoly?...
Kicsit megrázom a fejem, hogy észhez térjek és újravegyem a hallottakat.
- Hát... hm. Ne is mondd. - Nehogy aztán meggyanúsítsanak, hogy elment a józan eszed. Ez utóbbi mondatot már csak gondolatban teszem hozzá, de te szent ég! Körülnézek, hogy ezt vajon más is hallotta-e. Ő is így tesz. Szerencsére nem jön senki.
- Mh. - Nem, én nem vagyok az a hümmögetős fajta, de annyira sikerült megdöbbentenie, hogy rettenetesen. Mi a csudát képzelhet rólam? Hogy én, vagy hogy valakim...? A profilját fürkészem, míg ő a teret kémleli. - Megnyugtat. De ha más dolgod... - Igent mond és ezzel megkönnyebbült, bár még mindig kíváncsi mosolyt csal az arcomra. - Köszönöm. Nem megyünk messze, csak a Füvészkertbe. Itt van egy pár utcányira.
Meg is indulok abba az irányba, amerre mondtam, közben érdeklődve hallgatom. Néhány lépés múlva megtorpanok, hogy visszapillanthassak rá. Mit néz az égen?... Én is felemelem az állam és végigjáratom a tekintetem a felhőmajszon. Tényleg tök sötét van.
- Azt hiszem, ezt nem értem. Ausztráliában a sötét varázslók talán jóságosak, csak az igéikkel okoznak szenvedést? Nem paradox ez egy kicsit? - Újra összefonom magam előtt a karjaimat, de a fejemmel hívogatón intek egyet. - Gyere, te ausztrál. Nehogy elveszítselek ebben a nagy sötétben, és különben is, még muszáj valahonnan folyékony zenét szereznem.

*A szemét illetően, bár a lány hirtelen rendkívül készségesnek mutatkozik Craig udvariasan utasítja el a segítséget.*
- Nem köszönöm! nem ment bele semmi, ez afféle rosz szokás nálam. *Magyarázza lelkesen az ausztrál, de továbbra is nyugodtan.*
- és tudtommal allergiás sem vagyok, bár ki tudja.. *Gondolkozik el kissé maga is a dolgon, aztán mikor sikerül meggyőznie magát búcsúzóul ismét meg dörzsöli a szemét, mintha ettől egyébként egyértelműen eldönthető lenne, hogy nem ez bizony nem allergia.*
- Hát tudtommal kékek. *Néz vissza a lányra Craig kíváncsian, mintha önigazolást várna tőle.*
- legalább is mikor utoljára láttam őket még kékek voltak. *Craig nem rezzen a közeledésre, vagy ilyesmi továbbra is pont olyan természetességgel leledzik, mint azt megelőzően. Talán halványan annyi fordul csak meg az ifjú ausztrál fejében, hogy ő mit emelhetne ki a másikon egy hasonló frázis keretében. Talán a haja lehetne az, de ez a tovafutó gondolat, a szó szoros értelmében a távolba vész, épp úgy mint a környező épületek kontúrja az egyre emelkedő sötétségben. Figyelmesen hallgatja a másik élménybeszámolónak is beillő magyarázatát a kertekről, és növényekről.*
- Pár éve japánban, én is láttam szép kerteket bár nem értek túlzottan az ilyesmihez az az igazság.. *Szögezi le a srác.*
- Pedig talán jobb volna.. *Fűzi még hozzá kurtán ki tudja miért, közben pedig egy kérdés is megfogalmazódik benne a későbbiekre, de ezt majd tényleg csak később. Időközben úgy fest azonban, hogy talán a tájékozottsága talán más.. ki tudja eléggé meghökkenti a lányt. Ez a legkevésbé sem volt célja az Ausztrálnak, nem de hát mit lehet tenni ilyenkor.. A srác eddigi szokásához híven rezzenéstelenül konstatálja, hogy a lány higgadtsága tovatűnik. Elillan, minta kámfor.*
- Annál is inkább, mert akinek fontos tudni az úgy is tudja az ilyesmiket.. *Teszi hozzá, de ezzel tényleg summázni szeretné a témát. Nem vádaskodik ő. Előítéletei sincsenek, csupán megjegyezte, de tényleg esze ágában sincs tovább borzolnia a másik idegeit, tulajdonképpen reméli, hogy eddig sem vitte túlzásba. A továbbiakra vonatkozókat gyorsan túl tárgyalták, és a a másiknak ez tényleg számít ő ugyan elkíséri szívesen úgy is egyre inkább úgy fest, hogy amiért jött arra hiába várakozik... Lassan követi a lányt, aki hallgat, majd kérdez. Craig pedig készségesen válaszol.*
- Nem tudom, hogy paradox e.. de én nem hinném, hogy az minősít egy varázslót, hogy milyen típusú mágiát használ.. sokkal inkább hogy mire használja fel.. *Próbálja ecsetelni az álláspontját, s közben követi a lányt.*
- Nem szokásom elveszni! *Jelenti ki szemében azzal a korábbi ravasz fénnyel, mely egészen beárnyékolja az arcát ez idő alatt. Lassan útól is éri a lányt, és mellé szegődve haladnak tovább. Folyékony zene.. üti meg a fülét a gondolat.. ez felettébb furcsa.. nem könnyű elkészíteni.. és igen ritka hozzávaló bármihez is kelljen. Azonban a zene puszta gondolata is kellemetlen gondolatokat emlékeket ébreszt, mely a fiú arcán is végig cikázik akarva akaratlanul. Ennél fogva hagyja szándékosan reakció nélkül a szükséges hozzávaló említésest, de közben az agya már előre kombinál, így kissé el is kalandozik, amit egyedül képes kipréselni magából picivel később egy:*
- Hm.. na azt sem találni akárhol.. *Hangzik ízesen akcentussal.. ezen a sápadt sárga éjszakán.*

- Óó, még soha nem voltam Japánban! - Összecsapom a tenyereimet lépés közben, mintha egy erősebb ütemet akartam volna megnyomni lépés közben. Csak hogy haladjunk. A kert vélhetőleg már zárva lesz, de ami nekem kell, ahhoz egyébként sem szükséges, hogy nyitva legyen. Vagy igen, csak ezzel takarózom? Neem, biztosan nem. Azt a pimasz kis cserjét alig metszik, mindig el van hanyagolva, és olyan búsan lógatja ki az ágait a kerítés résein, hogy komolyan mondom, bűn lenne otthagyni! Szóval sétálunk, és Japánról ábrándozom, a tekintetem valahova magam elé réved. Nem tudnám megmondani, hogy én sétálok, vagy csak a cipőim visznek.
- De szívesen megnézném. Annyi gyönyörű dolgot hallottam már róla, és a virágkötészet, a törpe gyógynövénykertek, a bonsai méretűre metszett lisztecske fák mind-mind olyan szépek lehetnek élőben!... Kár, hogy olyan messze van. És most nem szívesen hagynám el az országot, még ha butaságnak is hangzik.
Kicsit megdörzsölöm a felkarom, amin most is végigrohant a libabőr, pedig nem mondhatnám, hogy fázom. Igazából tetszik ez az idő. Illik a hangulatomhoz. És egész otthonos ezzel a borongós, esőt ígérő felhangjával - persze remélem, hogy esni azért nem fog. Felsandítok az égre, hátha meghazudtolásul rám mordul vagy ilyesmi.
- Hm? Ugyan, miért? Egyáltalán miről beszélsz? - Döbbenet. De most tényleg, velem van a baj? Kerekre nyílt szemekkel pillantok vissza az arcába. - Farkasnak látszom, vagy mi?... - Úgy, de úúgy bennem van a mozdulat, hogy egy pillanatra megálljak, csípőre vágjam a kezeimet és jól belenézzek az arcába, hogy megmondjam neki, mekkora butaságot feltételez, de még mindig hatalma alatt tart a döbbenet. Vérfarkas?... Én?! Nem sűrűn fordul elő, de most köpni-nyelni nem tudok. Vajon Amy mit szólna ehhez az egészhez? Valószínűleg betegre nevetné magát és meglapogatná a fejemet. Így tehát nem torpanok meg, hanem sétálok tovább, de mohazöld, kíváncsi szemeket meresztek rá.
- Paradox. Ha egy varázsló csak úgy tudja elérni a célját, hogy azzal másnak szenvedést okoz, akkor a lelke gonosz, romlott, bűzlik, és eszem ágában sem lenne szóba állni vele. Sőt! - Megingatom a fejem. Vérfakas... Hát komolyan nem tudok napirendre térni a dolog fölött. Még soha nem néztek ki belőlem ilyesmit, és meg kell valljam, ez a fajta újdonság egy egész kicsit... na jó, eléggé felpiszkálta az érdeklődésem. Vagy bezsongatott. Mindegy, olyan furcsán kínos ebbe belegondolni. Ugyanakkor izgalmas is. Khm. Persze csak picit.
Furcsán elhallgatott. Én meg csacsogok. Beszélek a zenéről, hogy miféle bűbájjal lehetne üvegcsébe zárni, amit én sajnos nem ismerek, meg aztán honnan szedjek zenét az éjszaka közepén?...
- ... szóval azt kérdeztem magamtól, hogy akkor most fakadjak dalra? De nem lett volna jó ötlet, nem biztonságos felzajongani az alvó népeket. És udvariatlan dolog is... - Épp lelkesen gesztikulálva magyarázok, és konstatálom, hogy kifogytam a szuszból, amivel azt a beállt, rövidke csöndet akartam kitölteni, mikor megszólal. Így aztán visszapillantok a szemeire, és érdekes kis fintorral jutalmazom. Amolyan mosolygós, mégis fanyar megnyilvánulással, mintha citromba haraptam volna egy vicc közepén. - Igen... Zenét még csak-csak, de eleve folyékonyat...! Fogalmam sincs, honnan szerezhetnék, pedig üveget hoztam neki és fel is címkéztem.