Merlin Könyvtár

Egy többszintes épület a Mágus tér központjában. Hatalmas, díszes olvasótermeiben minden művet megtalálsz, ami csak szükséges lehet a házi dolgozataidhoz vagy a kutatásokhoz, amit valaha a mágikus nyomdákban kiadtak.
Egy Mágus téri csatában a könyvtár egyik szárnya megsérült, a kötetek többsége pótolhatatlan; a könyvtár egy ideig zárva tartott a rekonstrukciód munkálatok miatt, de most már elvileg (bár alacsonyabb kihasználtsággal) üzemel.

Dante

Mindig így kezdődik. Egy parancs. Egy ítélet, amit végre kell hajtanunk…egy tönkretett élet, egy segélykérés, egy kinyújtott kéz. Ám a mi dolgunk nem az, hogy megvédjük a rászorulókat, hogy felsegítsük őket a sáros földről.
Nem. Mi vagyunk a végzet, mi vagyunk a halál, mi vagyunk a végrehajtók, a kéz, amely ellöki a kiáltóét. Mi vagyunk a sötétség angyalai, a démonok, akiktől olyannyira retteg az egész világ.
Ott állok és nézem Dantet. Pár évvel idősebb csupán nálam, talán egy-kettő a korkülönbség. Nézem és nem tudom eldönteni, hogy mit látok. Egyben biztos vagyok. Nem gyilkost, nem könyörtelen lidércet. Ha elb*ssza a küldetésünket, kitépem a szívét ott helyben. Nem fogok kegyelmezni neki…meg aztán lehet, hogy kellemes meglepetésben lesz részem?
A Nagyúr magunkra hagyott minket már tíz perce. A csend azonban idegesítő, bántja a sorvadt lelkemet. Szemeimet mélyen az íriszeibe fúrom. Látni akarom az eltökéltséget, a hajlandóságot, a gonoszságot! Közelebb lépek hozzá és mosolyra húzódnak vérvörös rúzzsal kikent ajkaim.
- Készen állsz Dante?
Lehunyom szemeimet, ahogy a szavakat lehelem. Ahogy újból szétnyílnak seprűszerű pilláim, olyan a tekintetem, mint egy kincsesláda…ám ebben a dobozban, nem ékszert, nem aranyat, nem csodálatos dolgokat találsz…inkább kígyót, békát, koponyát.
- Ne húzzuk az időt, a könyvtár ilyenkor már üres, csak az a nyomorult dolgozik. Ennél jobb időpontot nem találhatnánk. Gyere!
Kinyújtom a kezemet felé, ha elfogadja, akkor együtt hopponálunk el a Merlin Könyvtárba. Ha nem, akkor pedig külön-külön. Nem tudom miért tartom zöldfülűnek, talán neki is pont ez a véleménye rólam. Talán. Talán?!
Gyere Dante…ideje, hogy együtt égjünk a pokolban!

Monique

Alkonyodott. A nap sugarai egyre csak eltűntek az égboltról, s a vörösre festett mennyezet nem sok jót ígért. A fényt felváltották a baljós árnyak, s aki csak tehette hazaindult, hiszen ezekben a vészes időkben nem jó dolog egyedül kószálni az utcán. Még véletlenül valami történik az emberrel, és utána már várhatják haza, bizony soha többé nem fog előkerülni.
Hátamat a falnak támasztottam, kezeimet zsebembe rejtettem, s úgy várakoztam. Monique engem nézett, ezt még akkor is éreztem, amikor esetleg másfelé tekintettem el. Kissé frusztrált a dolog, mert tudtam, hogy rajtam gondolkozik. Azt már nem tudnám pontosan megmondani, hogy min járt az agya, mi volt a véleménye rólam, de valami azt súgta, hogy nem bízik meg teljesen bennem. Bár be kell vallanom, hogy én is tartottam kicsit a vele való munkától, ugyanis volt egy olyan megérzésem, hogy ez a nő veszélyesebb a látszatnál, és vigyáznom kell vele.
Mikor a Nagyúr itt hagyott minket még kicsivel több volt az elszántságom a feladat iránt, de itt, Monique vizsgáló tekintete miatt valahogy nem voltam olyan biztos magamban. Szinte hideg futkorászott a hátamon, miközben egyenesen a szemembe bámult. Tisztán látszott rajta, hogy ha valami nem úgy sül el a mai este folyamán, ahogy kéne, ölni is képes lesz, és nem biztos, hogy csak a célpontunkat.
- Még jó hogy készen állok.- vigyorodtam el, s ellöktem magam a faltól. Már akkor készen álltam, mikor megkaptuk a parancsot, én csupán arra vártam, hogy induljunk. A cél: minél több információt kiszedni a könyvtárosból Potter hollétét illetően. Egy informátor szerint ő tud valamit a dologról, már csak ki kell szednünk belőle, hogy igaz-e. A véleményem az, hogyha nincs mit titkolnia nem fog ellenállni, viszont ha valóban van a birtokában valami, ami hasznos lehet a Nagyúrnak, akkor biztosan megpróbál majd menekülni, csak hát azzal ugye elárulja magát és az lesz a veszte. Szomorú.
- Hát akkor induljunk!- eleresztettem még egy apró mosolyt, majd határozottan megfogtam Monique kezét, és abban a pillanatban együtt hoppanáltunk a Merlin könyvtárhoz. A hatalmas épület üresen tátongott, már egy olvasó sem járt erre, felénk tornyosuló ablakai sötéten álltak, csak egy valahol égett a világítás. Oda kell mennünk.
Gyors léptekkel indultam meg a könyvtár ajtaja felé, ami nyitva volt. Talán az az eszement könyvtáros hagyta nyitva, mert épp indulni készült, de még számos oka lehet, amiért nincs zárva.
Óvatosan lenyomtam a kilincset, résnyire kitártam az ajtót, majd hátrapillantottam várva, hogy Monique is ideérjen, és akkor mehetünk.

Dante

Nem tudom mit gondoljak Danteről. Nem tudom. Vonzz és ez rossz. Brandon is vonzott a maga módján, a mai napig. Ám nem engedhetem meg magamnak, hogy még egyszer olyan vonzalmat tápláljak egy halálfaló iránt, mint amit Brandonnál megengedtem magamnak. Így, könnyen csomagolom bizonytalanságom az utálat csöpögő köpenyébe. Mind a kettőnknek jobb lesz így, talán élvezetesebb is.
Figyelem, ahogy a férfi ellöki magát a faltól, majd megfogja a kezemet. Erősen megszorítom, csak, hogy érezze, ki hordja a nadrágot, majd elhoppanálunk a Merlin Könyvtár előtt elterülő sötétlő park legvégébe. Tekintetem gyorsan siklik fel, egészen a fényt árasztó ablakig. Ránézek a halálfalóra és látom, hogy ő is ugyanazt nézi, ugyanazzal a hévvel, amivel én. Megnyugtat a tudat, hogy hasonló a reagálásunk a helyzetre. Talán mégsem kell annyira szörnyűnek elképzelnem az elkövetkezendő pár órát.
Vajon Dante tudja rólam, hogy mi a kedvenc elfoglaltságom? Tudja rólam, hogy betegesen vágyakozom az iránt, hogy kínozhassak valakit? Hogy élvezem azt, amikor a szemükbe nézve látom a végső elkeseredettséget, a fáradtságot, a menthetetlen kiégettséget? Nem…nem tudja, szerintem legalábbis nem.
Mögé lépek, hogy együtt menjünk be a könyvtár titkait rejtő falak közé. Biztos vagyok benne, hogy van valami csapda ebben az egészben. Nem hagyná nyitva az ajtót az-az átkozott, ha nem lenne bebiztosítva a segge.
- Várj!
Suttogom és megszorítom a karját olyan erővel, hogy bizonyára holnap véraláfutás is keletkezhet a helyén. Nem vagyok egy jópofizó nő. Ezt már észrevehette, sőt, talán meg is szokhatta. Bizonyára Brandon sok mindent mesélt neki rólam, így nem hiszem, hogy a mézes mázos hangnemem, annyira megnyerő lenne a számára. Ezért maradok ennél a csöppet bunkó beszédnél. Pálcámat a magasba emelem, majd kettőnkre egy bűbájt szórok. Ne hallják a lépteinket, a szavainkat. Könnyebb dolgunk lesz nekünk is így.
- Biztos, hogy van benn csapda. Belökjelek? Hátha kiderül, hogy mi az!
Mondom kéjesen és közel hajolva az arcához, gonoszságból tényleg taszítok rajta egy nagyot. Ha csapda volt benn, akkor a saját hibájából esik áldozatul, ha nem volt semmi, akkor pedig mind a ketten megkönnyebbülhetünk, főleg ő, és valóban csak véletlenül maradt nyitva az ajtó.
Ha úgy történnek a dolgok, ahogy én elképzelem, akkor besétálok a halálfaló után, előtte azonban szépen végignézek a fenekén. Elvigyorodok, tudom, hogy észreveszi. A férfiak mindig észreveszik, ha egy nő úgy bámulja őket.
Gyerünk Dante. Mutasd meg nekem, hogy igazi férfi vagy, igazi halálfaló! Tedd meg amit a Nagyúr követel.
Felmutatok az emeletre, ahonnan halk zajok szűrődnek kifelé.
- Ha menekül ha nem, egy kínzás jár nekem!
Lehelem a félhomályban és várom, hogy reagáljon valamit azokra a dolgokra, amiket eddig tettem, vagy mondtam. Tudnom kell, hogy megfelelő társam lesz-e, vagy pedig ugyanolyan nyámnyila, mint az erősebbik nem képviselőinek a fele. Ironikus, hogy erősebbnek képzelik magukat. Pedig egyáltalán nem azok. Mi nők, sokkal kitartóbbak, rátermettebbek vagyunk, mint ők valaha is lesznek.
Nos édes? Mondd meg végre, hogy mire számíthatok tőled!
Előre lépek, megelőzve Dantet, nem törődve vele. Előbb bizonyítania kell nekem. Az pedig sosem egyszerű. Majd megtanulja. Hamar.

Monique

Amióta megérkeztünk nem is szóltunk egymáshoz. Csendbe burkolózva méregettük az épületet, majd ugyanolyan némasággal indultunk meg az ajtó felé. Beszédtémának sem volt mit feldobni. Persze, majd pont arról fogom faggatni, hogy hol telnek a napjai, meg legutolsó küldetésként merre járt. Értelmetlen zagyvaság lenne az egész, plusz nem is azért voltunk ott, hogy bájcsevejt folytassunk. Nem, nem. Annál sokkal fontosabb dolgunk volt, amit mind a ketten ugyanolyan magabiztossággal akartunk teljesíteni, sőt, Monique eltökéltsége talán még az enyémnél is jóval hatalmasabb volt.
Nem hiába voltam még mindig egy csöppet távolságtartóbb vele, hiszen nem tudtam mire számíthatok, és az eddigiek alapján nem abba a fajtába tartozott, akitől nem kellene tartani egy kicsit. Ráadásul még ott voltak azok a pletykák is, amiket főként Brandon mesélt róla saját tapasztalatai alapján. Na, ezek után mondja bárki is, hogy nincs mitől tartani.
- Várj!- talán ez volt az első szava hozzám, mióta hoppanáltunk, de én mégis gazdája parancsát követő kutyaként torpantam meg az ajtó előtt engedelmeskedve hangjának, és szorításának, amitől rögtön szégyenérzetem támadt. Mi az, hogy a nő parancsol? Mi az, hogy a nő mondja meg nekem, hogy mit csináljak, főleg úgy, hogy eddig soha sem én játszottam el az alárendelt egyén alakját. Gyerünk Dante, fordítsd meg a vezető-beosztott szerepét, mert ez így nem lesz jó!
Meg sem rezdülve a szorítás mértékétől mozdulatlanul álltam ott, ahol az előző percekben megtorpantam, s társam cselekedeteit figyeltem. Először is egy varázslatot bocsátott ránk, majd ismét felém fordulva kezdte el magyarázni megállításom okát. Szemeit az enyéimbe fúrta, s eltántoríthatatlanul álltam tekintetét, ám mielőtt még bármit is vissza tudtam volna vágni már be is taszított az ajtón. Botladozva hátráltam, ám hiába kapaszkodtam meg kétoldalt az ajtófélfában, már így is bent voltam az épületben, így már csak reménykedhettem benne, hogy nincs ott semmiféle csapda, máskülönben saját bőrömön tapasztalhattam volna meg a hatását.
Pár másodpercig csak néztem kifelé, egyenesen bele a barna szempárba, várva az esetleges következményeket, de végül csak győzedelmesen elvigyorodtam, s felegyenesedtem.
- Ha meg akartál ölni, akkor most tudatom, hogy nem jött be.- kacsintottam rá, majd hátat fordítva neki még beljebb léptem, alaposan felmérve a terepet. Mindeközben ismét magamon éreztem tekintetét, és hátrasandítva észrevettem, hogy a formás hátsómat méregeti. Akaratlanul is apró mosoly kúszott arcomra, de nem szóltam semmit, had lesegesse, ha neki ez jól esik. Úgy is csak tetszhet neki, amit lát. Tapasztalat.
A lépcső előtt megállva fordultam ismét Monique felé, aki az emeletre mutogatott fel, én pedig csak bólintottam.
- Megkapod, de ha lehet ne öld meg, hagyj egy kis élvezetet nekem is.- vigyorodtam el, s követtem felfelé. Már vártam, hogy felérjünk, és elkapjuk a fickót. Egyrészt kíváncsi voltam Monique módszereire, másrészt én magam is vágytam már egy kis kínzásra. Nem szeretek ölni, de nem is ölni akartam, hanem csak egy kicsit élvezni szerettem volna a munkámat. Van ez így. Néha előbújik a rosszabbik énem, mert igen, van olyanom. Van egy olyan oldalam, amiről nem sokan tudnak, s ami csak akkor jön elő, ha épp a Nagyúr szolgálatában cselekszem. És ez az oldalam most is elő akart törni, mintha csak Monique jelenléte provokálta volna ki ezt belőlem. Furcsa dolgokat hoz ki belőlem annyi szent.
Szinte rohannom kellett utána fel a lépcsőn, úgy viharzott fel az emeletre, de végül is sikerült beérnem. Na tessék, megint egy nő után futok…
- Van valami programod estére, szivi, hogy így rohansz?- néztem rá a tőlem megszokott csábos mosollyal, majd egy hirtelen mozdulattal elfordultam, és megindultam a hangok irányába.