[Biancának ]Az eső halkan kopogott az ablaküvegen, szürke felhők takarták el az eget, félhomályba borítva a délutánt. Az öreg zongorából ritmusosan, akárcsak a vízcseppek, hangok kúsztak szét a szobában, lecsorogva a földszintre, megtöltve az üres kastélyt zenével.
Az egyik legszebb darabot játszottam, ami fejből is ment. Borongós hangulata, dallama miatt gyakran játszottam esős időben. Ezúttal ráadásul a tudat, hogy az otthonomnak nevezett hely másik fele fekete és halott, még sötétebbé tette a kedvem. A nyáriszünet első hetének végén az embernek jobb kedve szokott lenni, de persze a tény, hogy egy halálfaló meggyilkolta a szüleit, hogy több éve nem töltött huzamosabb időt a családi kúrián, és hogy egyedül akar nekiállni felkutatni a Sötét Nagyúr szolgáját "mindössze" bosszúból, azért magyarázatot ad a rossz hangulatra.
Mikor zongorázom, minden megszűnik körülöttem. A zene szeretete már kis koromban megfertőzött, és szerencsére sosem hagyott alább. A kezem ösztönösen rátalált a megfelelő billentyűkre, és nem egyszer olyan hitelesen festette le az érzéseimet, hogy mások állítása szerint olyankor az arcom és a testtartásom mint egy szoboré, de a zene, amit játszom, mindent elárul. Ebbe a darabba is, bár nagyrészt egy zeneszerző műve volt, én azért itt-ott belecsempésztem egy olyan ütemet, ami lefestette, mit is érzek.
A játék közben nem kellett azzal a rengeteg könyvvel törődnöm, amit a könyvtárba hoztam, tele feketemágiával és önvédelmi varázslatokkal. Nem kellett azzal foglalkoznom, amiket a Reggeli Próféta írt. Nem érdekelt, hogy nem megyek vissza az iskolába és nem találkozom talán soha többé a barátaimmal. Csak a hangok voltak, amik úgy áramlottak ki a zongorából, mint belőlem az érzések, míg teljesen ki nem ürültem.
Percekig csak szólt a zongora, de nem fejezhettem be. Dörrent egyet az ég, én pedig meglepetten pislantottam fel. Az égzengéssel egy időben szemem sarkából észrevettem, hogy a zuhogó esőben egy csuklyás alak jelenik meg az út végén, a parkban, ami a hoppanálók számára volt kialakítva. Régebben közvetlenül az előtérbe érkezhettek a vendégek, pontosan az ilyen időjárási viszonyok miatt, de a gyilkosság miatt ki lett tolva a határ. Én még így is túl közelinek véltem, de pár rokon, aki segíteni akart a felújításban, és akiket kíméletlenül elküldtem, mondván nem szorulok rá, így is háborogtak. Végül is igazuk volt, az idő valóban szörnyen kíméletlenül bánt az országgal és a kimozdulókkal, szeszélyes volt, kiszámíthatatlan. Egyik pillanatban még rekkenő forróság aztán nyirkos, dermesztő köd.
Az ujjaim megálltak a billentyűkön. Kihúztam magam, és lassan felálltam, kezem automatikusan a zsebembe csusszant. Kihúztam a pálcám, és az ablakhoz léptem. Alaposan szemügyre vettem az idegent, aki sietős léptekkel indult el a kavicsos úton. Nem úgy tűnt, hogy különösebben aggódna a fogadtatás miatt. Úgy gondoltam talán azt hiszi, nincs a birtokon senki, és a gondolatra elöntött a harag.
Halk pukkanás és egy vékonyka hang szólalt meg mögöttem.
-
Látogató érkezett, uram!Még mindig a közeledő emberre szegeztem a tekintetem, nem néztem a házimanóra, csak szorongattam a pálcám.
-
Látom, Munar. Jövök.A házimanó engedelmesen elállt az útból, én pedig szinte vakon a tomboló adrenalintól letrappoltam az emeletnyi lépcsőn, és nagy léptekkel vágtam keresztül a folyosókon, végül az előcsarnokon. Zihálva álltam meg az ajtóban, mögöttem a viszonylag fiatal házimanó kuporgott. Testvérét is elvitte a tűz, és bár általában szántam szerencsétlen teremtményt, ezúttal semmit sem törődtem riadt pillantásával, és a ruhájának gyűrögetésével. Mély levegőt vettem, és hirtelen kitártam az ajtót, felkészülve az átkokra. Előre szegeztem a pálcám. Az ajtó kicsapódott, előttem pedig ott állt az érkező bőrig ázva, arcában a pálcámmal.
A következő pillanatban azonban dühöm helyét átvette a döbbenet. Elkaptam a kezem, és bár nem tettem el a pálcám, meglepődve, kicsit talán hangosan kiáltottam fel.
-
Bianca?! Te mégis... mit keresel itt? Úgy értem... - a helyzet miatt kissé összezavarodva habogtam, és látva vendégem arckifejezését, gyorsan elálltam az útjából, és kitártam a karom. -
Gyere be!Figyeltem minden mozdulatát, és ahogy a meglepettség kezdett múlni, úgy éledt bennem a gyanú, hogy esetleg valaki más bújt évfolyamtársam bőrébe, vagy átokkal irányították ide, így amíg a lány belépett, intettem Munarnak, aki értette a jelzésem, és elszaladt egy bájitalért, ami visszaváltoztatja a százfűlé főzetet használókat. Mire Bia megfordult, a pálcám máris ismét nekiszegeződött. Hiába kedveltem a hölgyet már hét éve, nem kockáztathattam meg már az elején a bukást.
-
Ne haragudj - szóltam, és komolyan is gondoltam, ahogy az elázott, csinos lányra néztem. A manó már ott is volt. Elvettem tőle az apró üvegcsét, ami a drága és ritka nedűt tartalmazta, és odadobtam a lánynak. -
Csak egy kortyot kell innod belőle, hogy tudjam, te vagy az.Kellemetlenül éreztem magam, de bizonyos szinten büszke is voltam magamra, hogy nem vagyok naiv. Persze benne volt a pakliban, hogy vaklárma, viszont jobb félni, mint megijedni. Szinte lélegzetvisszafojtva néztem a lányra, és nagyon reméltem, hogy ő az. Egyrészt mert rádöbbentem, hogy korántsem állok készen egy harcra, másrészt mert érdekelt, mit kereshet a leégett Conolly kúriában, én ugyanis nem hívtam, de még csak nem is nagyon meséltem neki a terveimről...
//mehet az előcsarnokba a válasz, ha gondolod //