Könyvtár

A Conolly-k és a családfa összes ágának értékes köteteit itt tárolják, akiknek joga van ide bármikor belépni. Épp ezért ez az egyetlen olyan hely az épületben, ahová egy vérrokon hoppanálhat. Ám kijönni nem tud, és semmit sem vihet magával, csak a kastély aktuális gazdájának engedélyével, aki mindig az elsőszülött, legyen az illető férfi vagy nő. A könyvtár tele van különlegesebbnél különlegesebb, öreg és veszélyes darabokkal, ezért a helység különösen erős varázslatokkal van védve, még a halálfalók átka sem fogott rajta, így egy kötet sem sérült meg. Az egyetlen hely a déli szárnyban, ami átvészelte a tűzvészt.

[Hm... Szóval elfelejtettem, mi?]

  A Whisky végül is elérte a kívánt hatást. A fejem megtisztult a mindenféle bizonytalan és szégyenteljes gondolatoktól, amik benne kavarogtak. Magam elé meredtem, és észre sem vettem, hogy Bianca szinte az orrom előtt áll, amíg meg nem szólalt. Felpillantottam.
  Ó, igen... Biancát nem lehetett ilyen könnyedén megnyugtatni, és bár reméltem, hogy valami csoda folytán mondjuk sértettségből vagy dühből sarkon fordul, és hazamegy, nem tette. Meglepve pislogtam fel rá. Nem gondoltam volna, hogy ennyire makacs teremtés, pedig jó ideje ismertem már. Valamiért ez az oldala azonban idegen maradt. Talán azért, mert bár mondhatjuk, hogy barátok voltunk, a család-téma nem vetődött fel túl sűrűn köztünk. Bár ezúttal is sziklamerven állt, a levegő körülötte láthatatlanul vibrált az indulatoktól, amitől meglepő érzések támadtak bennem. A Whisky számlájára írtam, és inkább megráztam magam. Bianca haja vészesen vörösödni kezdett, a szeme lángolt. Munar megúszta a dühkitörést, és sejtettem, hogy én kapom a javát. Nem is zavart volna, kifejezetten kellemes változatosságot jelentett volna némi kis küzdelem. A lány hangjának zavarnia kellett volna, tudtam jól. Már az iskolában is sokan ki sem állhatták, mikor így felpaprikázta magát, és inkább megpróbálták faképnél hagyni, én viszont sosem féltem a haragjától, és nem zavart, ha mellettem tombolt, pedig megesett az is, hogy egy-egy, gyakorlatilag hisztériának mondható jelenete ellenem irányult. Ezeket nem volt nehéz elviselni. Bianca társasága, még ha épp elviselhetetlenül heves is volt, általában pozitívan hatott a mélyen gyökerező melankóliámra, akárcsak most.
  Letettem a poharat, és mosolyogva figyeltem, ahogy hátrabök a manóra, és élénken gesztikulál. Melegség áradt szét bennem, ahogy elnéztem, de ezt a jelenséget is az alkoholnak tulajdonítottam. Eljátszottam azt, amit a legtöbbször: megvártam, amíg lehiggad. Ez sokszor alig pár másodpercnyi idő volt, ezúttal azonban meglepetésemre a haragja sokkal erősebb volt a vártnál. Irracionális mértékű, ugyanis hiába vártam mosolyogva, hogy legyintsen és végül töltsön magának italt, aztán pedig beszélgessünk, végül meg szépen hazamenjen... Nem. Mint a Harag ősi istennője, furcsán égő szemekkel meredt rám, és nem moccant. Az arcomról pillanatról pillanatra olvadt le a mosoly. Vagy három percig csak néztünk egymásra, mire kezdtem megérteni. Nem fog elmenni. Tényleg tudni akarja.
  Sóhajtottam, immár teljesen komoly arccal. Örülnöm kellett volna, hogy akad valaki, aki ennyire makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy tudja, mire készülök. Már-már olyan volt, mintha visszakaptam volna az anyám, azzal a kivétellel, hogy az anyám sosem volt ennyire... vonzó.
- Hm... Szóval elfelejtettem, mi? - kérdeztem halkan, és megcsóváltam a fejem. A manó miatt érzett bizonytalan indulat és meglepettség helyét átvette valami más. Valami forrongó és heves, ami nem egészen én voltam. Legalábbis még sosem éreztem magam ilyennek, és elhatároztam, hogy soha többé nem iszom abból a whiskyből. Felálltam, amitől közelebb kerültem a lányhoz, mint amire számítottam. Ha nem zúgott volna bennem ez az idegen indulat, zavarbajöttem volna. Bianca arca dühösen meredt rám, és bár alacsonyabb volt, az előbb még magasabbnak tűnt nálam. - Való igaz - mondtam halkabban. - Van pár dolog, amit elfelejtettem.
Azzal megragadtam a csuklóját, és magam után húztam, egy szó nélkül. Munar eliszkolt az utamból, és az sem érdekelt volna, ha Bianca előkapja a pálcáján és ledurrantja a bilincsként rászoruló ujjaimat a kezéről. Nem akartam durva lenni, nem is voltam. Sosem akartam neki fájdalmat okozni, és csak akkor értettem meg, hogy a titkolózásommal mégis sikerült, mikor felálltam és a szemébe néztem.
- A könyvtárba megyünk - válaszoltam a kérdésre, amit talán fel sem tett. Háborogtam belülről, és úgy éreztem, mintha az összekapcsolódó kezünk lenne a horgony, ami észnél tart. Lassan, de biztosan jöttem rá, hogy a furcsa érzés valójában eddig is ott rejtőzött bennem, és csak arra várt, hogy valaki végül kieressze, mint egy varázslatos homokvihart, ami átformálja a világot, és mindent betakar az aranyszínű szemcsékkel. Feltrappoltunk a lépcsőn, de a könyvtár elé érve lassítanom kellett. Különleges varázslatokkal óvtuk ezt a helyet, és csak ennek köszönhette, hogy nem égett meg a tűzben. Kívülről csak Conolly nyithatta ki. Rátettem a kezemet a nehéz ajtóra, ami a környező megperzselődött, fekete falak közt érintetlenül, tisztán meredt rám. Végül az ajtó kinyílt, némán, akár egy kísértettörténetben. Az ember azt várta volna, hogy nyikorogni fog a súlyos fa az öreg sarokvasakon, de nem így történt.
  Még mindig Bianca csuklóját fogtam, habár már biztosan tudta, hogy megérkeztünk. A terem magas belmagassága miatt a szokásosnál is hűvösebb volt, a kinti rideg idő  miatt túl hideg. Úgy éreztem, a lány keze libabőrös lett, úgyhogy elengedtem, és a közeli kandallóhoz léptem. A tűztér mellett a hoppor szomszédságában egy különleges anyag fénylett egy átlátszó dobozban. A Közel-Keletről származó szer volt, amivel pálcahasználat nélkül is tüzet lehetett gyújtani, ha nem lett volna kéznél manó. Elvégre az iskolás gyerekek sokáig nem varázsolhatnak otthon. Felnyitottam a csinos kis szelencét, aminek a teteje szorosan rázáródott, az ujjaim közé csippentettem egy keveset a hamuszerű anyagból, és a fára szórtam, és közel a kis anyaghoz tapsoltam egyet, mire kis sárga szikrákkal azonnal lángra lobbantak a fák.
  A kis közjáték után továbbsétáltam, remélve, hogy Bianca követ, és nem éppen remegő kézzel fogja rám a pálcáját. Elvégre válaszokat akart, hát most megkaphatja. A könyvtár északi falához sétáltam, aminek a közepén egy aranyozott üvegvitrin állt, benne összesen három, ősöreg könyvvel. Kivettem a középsőt, a legnagyobbat, majd nagy lendülettel visszafordultam, becsaptam a családi címerrel ellátott ajtót, ami csörömpölve ugrott vissza a helyére. Ki is törhettem volna, de nem érdekelt. Elegem volt, hogy a vérem határozta meg, ki vagyok; hogy a vér annyi életet tett tönkre. Odaléptem a hosszú asztalhoz, aminél régen olvasni szoktunk, és leejtettem rá a vénséges, bőrkötéses könyvet. Majd mellétámaszkodtam, és felette ránéztem vendégemre. A tűzön kívül csak a magas, koszos ablakokon szűrődött be némi fény. Munar ide még nem ért el, hogy megtisztítsa. A félhomályban láttam magam kívülről: úgy nézhettem ki, mint egy ókori szörnyeteg, ami a kincsét védelmezi a labirintusban. Ettől megenyhültem. Én nem voltam szörnyeteg.
  Éreztem, hogy a lángolás alábbhagy bennem, de nem alszik ki. Felegyenesedtem, és a velem szemben magányosan álló székre mutattam a régen tanult gesztussal.
- Foglalj helyet.
Biancának rudnia kellett, hogy amit most fog hallani, az valóban az igazság. Csak rajta múlt, hogy hogyan emészti meg. Biztos voltam benne, hogy menni fog neki, elvégre amit az ő családjáról hallottam, nos, az a kevés sem volt éppen kellemes. Ahogy végigmértem, hirtelen megijedtem egy kicsit. Bianca lesz az első, aki az egész történetet hallani fogja, de mikor figyeltem, ahogy érdeklődve és komolyan néz rám, tudtam, hogy jobb embert talán nem is találhattam volna.
  Nem akartam, hogy velem tartson. Nem akartam, hogy valami baja essen, és bár nem volt okom rá, mégis féltettem. Reméltem, hogy nem látszik rajtam. Épp ezért eldöntöttem, hogy mindent meg fogok tenni, hogy eltántorítsam. Tisztában voltam vele, hogy nehéz feladat lesz, de nem reménytelen. És még ha meg is bántom, kénytelen leszek úgy előadni, hogy minden kedve elmenjen a velem való túrázgatástól.
Miután leült, én is helyet foglaltam, és belekezdtem.
- Való igaz, hogy pár dolgot nem említettem neked soha, és nem is terveztem - jelentettem ki. A hangom meglehetősen keményre sikerült, de jó volt ez így. - Ugyanis nem vagyok rá büszke, és hogy őszinte legyek, nem is nagyon tudom, hol kezdjem.
El akartam neki mondani, hogy azért nem, mert még sosem beszéltem erről, de ezzel csak lelkesítettem volna.
- Úgyhogy azt hiszem talán célszerű lesz azzal kezdenem, ami a lényeg.
Mély levegőt vettem, és végigsimítottam a bőrkötésen. A címer alig kopott meg.
- Munar igazat mondott. Elmegyek, és felveszem a harcot azokkal, akik a szüleim, és sok más ember haláláért felelősek. És nem érdekel - mondtam tovább, mielőtt közbeszólhatott volna -  ha veszélyes, vagy ostobaság. Tisztában vagyok vele, hogy még nem jártam ki az iskolát, de a nyári szünetekben sokat tanultam és gyakoroltam olyasmit, ami hasznomra lehet. Gyorsabb lettem és erősebb mind a mágiában, mind fizikailag. Ennek ellenére is tudom, hogy nem sok esélyem van túlélni ezt az évet.
  Egyenesen Bianca szemébe néztem. Már régen tudtam, hogy valószínűleg nem lesz belőlem családapa, nem lesz szép hivatásom, nem lesz olyan társaság, akikkel esténként szórakozni járhatok, és már korán elfogadtam. Azt akartam, hogy Bianca is lássa ezt, és ne akarjon rajta változtatni. Folytattam.
- Már régóta tudom. Már abban a percben tudtam, mikor megkaptam az utolsó levelet az anyámtól. Tudod, hogy mit írt benne?
Dehogy tudhatta. Senki sem tudta rajtam és Drew-n kívül. Drew... A gondolatra összerándult a gyomrom. Neki kéne itt ülnie velem, és nem ennek a lánynak, aki talán fel sem fogta, hogy mire készülök. Elővettem a pálcám, és hátraböktem. Az egyik kis asztalkáról ideröppent az égett fecni, egyenesen a mi asztalunk közepére. Biancára néztem.
- Olvasd csak el - bólintottam komolyan, és figyeltem, vajon sikerül-e neki, vajon felfogta-e, mit akar annyira tudni. De még nem fejeztem be az első kört.
- Bia, én már régóta tisztában vagyok azzal, hogy ez vár rám is, nem érted? - kérdeztem halkan, előrébb dőlve. - Csak annyi mocskot akarok tönkretenni és magammal vinni, amennyit tudok. Neked nincs is okod ebbe belevágni. És engem sem menthetsz meg - tettem hozzá még halkabban.
  Tudtam, hogy szörnyen hangzik, de azt akartam, hogy felejtse el ezt az egészet. Szavak nélkül közöltem vele, hogy nem hibáztatom, ha most elmegy. Valójában semmi mást nem is akartam abban a pillanatban, mint hogy kisétáljon az ajtón, az esőben maga körül megpördülve eltűnjön örökre, hogy olyan élete lehessen, amit megérdemel. Biztonságos, kellemes, és mindenek előtt hosszú.

[Luke, eljött hozzánk... Szeretünk. Kérlek, te biztonságban vagy, ne...]

Felvont szemöldökkel fürkészem a fiú arcát. A szemébe nézek, miközben mély lélegzetekkel igyekszek lenyugtatni magam. A végén még szívrohamban halok meg a túlzott érzelem és hangulatváltozásaim végett aztán meg majd leshetek, hogy mire vittem a forrófejűségemmel.
Luc fölé magasodok, s lehet, hogy ezzel kissé megsértem az intim szféráját, de ez az ami most a legkevésbé érdekel. magyarázatokat akarok. Most! Toporzékolni tudnék dühömben, de nem teszem, mert tudom, hogy semmire nem mennék vele.
Pár pillanatra kikapcsolok, s beleveszek arcának tanulmányozásba, ahogyan minden egyes ponton átfutom szemem, s rá kell jönnöm a kicsi Lucas immár felnőtt férfi lett… nem is akármilyen, hűha! Ha nem lennénk, ezeréves barátok megpróbálnék rányomulni, de azok vagyunk és ő mindig is egy barát marad számomra. Talán ezzel egy csodás kapcsolatot ronthatnék el, de túl fontos nekem ahhoz, hogy egy félresikerült párkapcsolat után elveszítsem. Nem tudom, mi lenne velem nélküle. Minden bizonnyal az már nem élet lenne…
- Igen, el. – feleltem csípősen, keményen, s már emeltem is a kezeimet, hogy mellkasom előtt, felvegyem a makacs testtartásomat, de ebben megakadályozott Lucas, aki hirtelen felállt a székből, s a közelség miatt most kezeim mellkasára simultak, én meg félősen néztem fel a szemeibe. Hajam hirtelen kezdett visszaszőkülni, s kitáguló pupilláim is elnyerték eredeti színüket. A haragom egy pillanat alatt elszáll, és minden mást kitöltenek a fiúról szóló gondolataim. Hogy mennyire jóképű, és, hogy mennyire féltem. Már tudom, hogy akármit is mondok, nincsen választásom. Tudom, hogy nem én döntöm el, hogy vele megyek-e vagy nem. Mert ez már el van döntve. Már rég megfogalmazódott bennem egyfajta érzés, mely most csak erősíti ezt a kapcsolatot és megerősíti abba vetett hitemet, hogy helyesen cselekszem, ha nem tágítok innen.
- Bo- bocsi. – mondtam, kapkodva a levegőt, majd olyan gyorsan, ahogyan mindez történt, úgy fordultam el tőle, s a szőnyeget bámulva próbáltam összeszedni magam.
Nyugi Bianca! Semmi gond!
Nem tettél semmi rosszat! Nem… semmi baj.
Való igaz, ez az iménti jelenet elég furcsa és egyedi volt ahhoz, hogy így felzaklasson érzelmileg. Sokan most labilisnak mondhatnak emiatt, de nincs igazuk. Ha tudnák, hogy Lucas és köztem milyen ritka a fizikai érintkezés, akkor nem mondanának ilyeneket. Ha tudnák, mi zajlott le bennem, hogy a barátságról alkotott képem mennyire összezsugorodott pillanatok alatt és mennyire úgy éreztem, ez már több annál, mikor semmi okom nem volt rá.
Sóhajtottam egy utolsót. Vagyis szerettem volna, de ekkor – egy újabb érintkezés alkalmával – Luc megragadta a karom és hirtelen rántott rajtam egyet. A lábaim automatikus működésbe kezdtek. Bíztam benne annyira, hogy kövessem. Még ha nem is lenne így, még mindig az utóbbi pillanatok hatása alatt voltam, úgyhogy ellenkezni se nagyon tudtam volna.
Nem kérdezem meg, hogy hova tartunk, pedig érdekelne, ha még nem mindig azzal lennék elfoglalva, hogy úgy ahogy rendbe szedjem magam. Hajam sötétbarnára varázsoltam időközben, csak, hogy ne annyira tűnjön fel, hogy mennyire kócos, szemeim meg a szokásos barátságos barna színekben ragyognak.  S most azon munkálkodok, hogy valami nem-ijedtségféle kifejezést hozzak össze.
Luc hátra szól, én meg bólintok, amit szerintem nem vesz észre. Hagyom, hogy még mindig ő irányítson. Egyrészt, mert fogalmam sincs, merre menjek, másrészt meg, mert jólesik kezének melege.
A gondolatra elpirulok, s már csupán megszokásból fehérebbre alakítom arcom színét, hogy ne látszódjon az oda felszaladt vér.
Lépcső. Fürgén szedem a lábaimat, úgy, ahogyan az előttem trappoló Lucas is, s felérve egy hatalmas ajtó elé érünk. De szó szerint hatalmas ajtó ám ez!
A fiú egy pillanatra mintha megtorpanna, én meg kilesek a háta mögül, s próbálom megnézni mit, csinál. Áhá, egy bűbájos ajtó. Szuper! A francia kúriánk is tele van ilyenekkel, de… én már nem nyithatom ki egyiket sem…
… ilyenkor azért sajnálom, hogy a szemembe gyűlő könnyeket nem tudom hipp-hopp felszárítani. Csak ruhám ujjával kisöpörni szememből.
Könnyeimmel törődve sétáltam be a nagy könyvtárba, mely az ajtó méreteihez képest kicsit csalódást okozott, de nem mindig a külcsíny a lényeg. Ezt már milliószor megtanultam.
Lucas elengedi kezem, én pedig fázósan végigsimítok karjaimon. A tűzhely felé nézek, ahol már készülnek a melengető lángok. No, mifene. Luc felcsapott gondolatolvasónak? hehe… édes.
- Felvágós. – nem bírom ki, hogy ne tegyek egy halk megjegyzést a formás kis lángokra, melyek oly trükkösen születtek. Való igaz, még nem láttam ilyen port, és még én hittem azt, hogy mi élünk teljes pompában?
Elmélázva bámultam a tüzet és csak akkor eszméltem fel rá, hogy mennyire lefagytam, mikor halottam a vitrin ajtajának csapódását. Ijedten rezzentem össze, fordultam meg és szaladtam tipegve a székhez, melynek háttámlájára támasztottam a kezem és úgy figyeltem a fiút, aki most egy könyvet elővéve ült le elém, majd kínált hellyel. Bólintottam neki, megköszönvén a gesztust, majd ahogy kérte, el is foglaltam azt a bizonyos helyet.
Egy ideig még izegtem mozogtam a székben, de mikor beszélni kezdett, befejeztem.
Amit mond… az kissé rosszul esik, mert úgy érzem részben azért nem beszélt nekem eddig ezekről a dolgokról, mert nem bízott bennem, de belül meg tudom, hogy ez nem így van, hiszen most akkor nem itt tartanánk. Így hát csak türelmesen bólintok, hogy folytassa és igyekszek nem kifejezni nem tetszésemet.
Miután ismételten befejezte a beszédet sóhajtottam egy nagyot. Nem tudom, hol kezdjem, amit mondani akarok, mivel addig világos, hogy jól átgondolta és nem tágít az elképzelése mellől, de eddig feltett szándékom volt lebeszélni. Mindegy. Úgyis tudtam, hogy reménytelen. És, hogy felkészült-e az nem kérdés. Elég izomtól dagadó karjaira vetnem pár pillantást, habár sokkalta többet is megérne.
Megrázom fejem, jelezvén, hogy eddig semmi ellenvetnivalót nem találtam. Bizonyára meglepetésként fogja érni, de… nem tudok mit tenni.
Majd a kérdésére újból megrázom a fejem, s kerülöm a pillantását.
Bűntudatom van, amiért akarva akaratlan kirángattam belőle ezeket az információkat, melyekről egészen nyilvánvalóan nem szívesen beszél. A felém lökött levelet azonban gyengéden a kezeim közé fogom, mintha attól félnék, hogy bármelyik pillanatban elszakadna, s elolvasom.

Luke, eljött hozzánk... Szeretünk. Kérlek, te biztonságban vagy, ne...

Arcomra félelemmel vegyes sajnálat és bánat ül ki, a csodálkozást nem is említve. De nem nézek fel, inkább csak lefele, a szőnyegre, s úgy ejtem vissza az asztalra a papírfecnit.
- Sajnálom. – elsőre csak ennyit sikerül kinyögni.
Felnézek. Egyenesen a szemébe.
Sajnálom, ami vele történt, és sajnálom, ami fog történni vele, és…
- Sajnálom Lucas. Tudom, hogy nem akarod, hogy veled menjek, mert féltesz, de nem érdekel. Ha még úgy bánsz velem, mint egy olcsó manóval…. akkor is melletted leszek, és addig nem tágítok, amíg mindkettőnkkel nem végeznek a halálfalók… úgyhogy… már előre is bocsi, azért, hogy rád akaszkodok, de féltelek és nem engedhetem, hogy bajod essen. Ha meg elkerülhetetlen, akkor nélküled úgyse sokat érne az életem, úgyhogy teljesen mindegy lenne. Akkor legalább veled lehetek és kiélvezhetem az együtt eltöltött időt az utolsó percig… - hangom nem vált érzelmessé, mint ahogyan azt elvárnánk. Sokkal inkább elelnvetést nem tűrő, határozott hangnem volt. Nem szántam ennyire kitárulkozni előtte, de a szavak csak úgy ömlöttek belőlem, nem törődve vele, hogy a fiú mégis mit vélhet rólam.
Szemem lesütöm, s ölembe hajtott tenyeremet bámulom. Nem az én stílusom ez a szégyenlős -elpirulós - szemérmes kislány, de valamiért most ezt hozza ki belőlem.
Jah igen…. a hangulatváltozásaim…