A vörös nappali

Ez a nappali van a legközelebb az előtérhez. Egyáltalán nem nagy, de barátságos kis helység, ahová a vendégeket szokták bevezetni. Nevét a bútorainak színéről kapta. Található benne egy kisebb kandalló is. Keletre néző ablakai vannak.

[[Bianca ]]

[Bianca  ] (előzmény: zongoraterem)
Bianca volt az. Teljesen biztos lehettem benne. Senki másnak nem volt ilyesfajta erőteljes kisugárzása, ami belőle áradt. Az érzelmeit sosem rejtette véka alá, ami a szívén, az a száján. Mindig is kedveltem benne ezt a fajta erőt és pörgést.
Akkor ott állt, dühösen, vizesen, és én biztos voltam benne, hogy ő az, annak ellenére, hogy eszében sem volt inni az üvegből. A házimanóm még mindig mögöttem gyűrögette viszonylag tiszta rongyait, és pedig egyre szélesedő vigyorral néztem Biancára, akiből csak dőltek a szitkok és a panasz. Hiába a kellemetlen hangulata, hiába a tonnás bőrönd, amit hozzám vágott, hirtelen elöntött a boldogság, hogy ott van. Olyannyira elragadtattam magam, hogy egy percig fel sem fogtam miről beszél, csak figyeltem az ifjú metamorfmágus kisasszonyt, ahogy duzzog. Természetesen felkérésének engedelmeskedve elraktam a pálcám, amint biztos voltam benne, hogy ő az. Őszintén szólva a szavai el sem jutottak elsőre a tudatomig, és csak nehezen álltam meg, hogy ne öleljem meg. Félő volt, hogy leátkozza a fejem, amit meg is érdemeltem volna, tekintve, hogy mint egy félnótás, értetlenül álltam, amíg ő csurom víz volt, és ráadásul dühös. Igyekeztem egyszerre figyelni rá, és javítani a helyzeten. A kabátját azonnal felakasztotta, így nekem csak a bőrönd maradt, és már tessékeltem volna tovább a házban, hogy ne az előtérben csevegjünk vizesen, mikor válaszolt a kérdésemre, és erre én is megtorpantam.
Értetlenül néztem rá, majd oldalra kaptam a fejem, mikor a házimanómmal kezdett kiabálni. A bőrönd koppanva landolt megint a földön. Úgy járt a tekintetem a dühös lány és a megszeppent házimanó közt, mintha valami kviddicsmeccset néztem volna, és elfogott a gyanú, látva a manó kétségbeesettségét és félelmét. Éreztem, ahogy bennem is egy magasabb szintre ugrik az indulat, és fenyegetően a manóhoz léptem. Mielőtt elkezdtem volna a felelősségre vonását, meggondoltam magam.
- Indulj, és csinálj teát. Vendégünk van - szűrtem át a parancsot a fogaim közt, mire a manó azonnal eliszkolt. "Aztán pedig elbeszélgetünk...", gondoltam hozzá, de szükségtelen volt kimondanom. Visszafordultam Bianca felé, bocsánatkérő tekintettel, és újra kézbe vettem a súlyos bőröndöt. Sóhajtva tártam ki a karom a vendégek számára kialakított kellemes nappali szerű helység felé.
- Menjünk beljebb, ott kényelmesebb.
A vendégszobában a fal mellé állítottam a táskát, és azonnal lángra lobbantottam a kandallóban található tűzhasábokat, hogy Bianca megszáradhasson. Nyárhoz képest meglehetősen hűvös volt, én sem bántam a tüzet. Elhelyezkedtem a lánnyal szemben egy kanapé karfáján. Gondterhelten, és a helyzet ellenére bűntudattól kicsit meggörnyedt háttal ültem, egy pillanatra a kezembe temetve a fejem. Nagyon örültem, hogy a lány ott van, akármire is készültem, úgyhogy első lépésként rámosolyogtam, de nem tudtam, hogy kezdjek bele az elküldésébe. Mindenképp le kellett beszélnem, nem keverhettem ebbe az ügybe senkit csak úgy, de ahogy rápillantottam, még mindig láttam rajta a felpaprikázott hangulatát, és a szokásos makacs kis grimaszt. Nem volt tanácsos tovább tetézni azzal a helyzetet, hogy azt mondom neki, feleslegesen jött, így inkább azzal kezdtem, ami nem tartogatott annyi kellemetlen lehetséges válaszreakciót.
- Ne haragudj a fogadtatásért, nem számítottam vendégekre.
Még mindig nem tudtam, hogy kezdjek bele a mondandómba. Bianca jelenléte kissé összezavart.
- És gondolom attól sem fogod magad jobban érezni, ha azt mondom, hogy én nem akartam senkit sem ide hívni.
Ezzel a mondattal sikerült nem túl durván kifejeznem, hogy nincs szükségem társaságra, és valószínűleg senki sem vágyik ilyen elvetemült és életveszélyes nyári programra, mint amire én készülök. Legfőképpen egy élettelteli és csinos lány, akinek jobb dolga is akadhat egy bosszúvággyal fűtött, lassacskán teljesen elidegenedő embert kísérgetnie, aki ráadásul fiatalabb. Habár sokszor volt már, hogy úgy éreztem, én idősebb vagyok nála.
Közben megérkezett a manó is, apró kezével egy tálcát egyensúlyozva. A tea, a tej, a citrom és a cukortartó szorosan egymás mellett sorakoztak a csészékkel együtt. A kerámiaedények, amiken a családi címer ékeskedett, össze-összekoccantak. A házimanó remegett. Csendben figyeltem az útját, a lény feje felett átpillantva a lobogó lángoktól sárgás színben fürdő Biancára, és megvártam, amíg a manó leteszi a terhét. Odakinn megdördült az ég, az eső bőszen ostromolta az ablakokat.
Mielőtt a manó elszökhetett volna előlem, megköszörültem a torkom, mire fejét behúzva gyorsan megállt. Az ajkamba haraptam, és ahogy ránéztem, hirtelen elöntött a harag.
- Mégis hogy képzelted ezt? - kérdeztem tőle, akaratomon kívül is vészjóslóan az elfojtott indulattól. - Hogy volt merszed valakit csak úgy iderendelni, a tudtomon kívül? Magyarázattal tartozol nekem, de elsősorban a hölgynek, akit ilyen ítéletidőben idehívtál!
Ha akartam volna, sem lettem volna képes teljesen uralkodni magamon. Elöntötte az agyamat a vér, és egyedül az a tény akadályozott meg abban, hogy egyébként hűséges és mindig jó szolgálatot tevő házimanót megátkozzam valamivel, hogy Bianca is ott volt a szobában.
- Egyébként másra is számíthatok, vagy csak Biancát tisztelted meg az invitáló levéllel...?
Rettenetesen dühös lettem látva a kis szánalmas teremtményt, és egyszersmind meg voltam döbbenve, mert a manó addig soha semmi gond nem volt vele. Azon tűnődtem, hogy vajon a tűzeset és a magány vették-e el az eszét, hogy csak úgy leveleket küldjön szét szerte a világba, vagy valami értelmes és elfogadható magyarázatot kapok. Nem is volt kétséges, hogy Bianca igazat mondott, láttam a bűntudatot a manón. Már csak azt akartam megtudni, hogy az addig mindig helyesen cselekvő házimanónk miért követte el ezt a súlyos engedetlenséget. Hozzá sem értem a teához, ami barátságosan gőzölgött az asztalon, ezzel a házba némi életet cseppentve. Dühöm közben azért tudatosult bennem, hogy a légkör mennyivel pezsgőbb. Persze lehet, hogy csak Bianca és az én mérgem miatt kavarodott fel a ház mélységes, halott némasága.

   Hogy én mennyire gyűlölöm az ilyet. Fúú, remélem Conolly normálisan megmagyarázza a dolgot, különben feldugom a pálcáját a… oda. Borzasztó dühös vagyok. Persze, örülök, hogy láthatom Lucast, de akkor is. Ez így milyen már? Én ide jövök, hogy segítsek, igaz nem tudom igazából miért, talán mert Lucast olyan nagyra becsülöm, és olyannyira szeretem, természetesen csak barátilag, de itt vagyok és kész. Nincs visszaút.
   Küldök Luc felé egy biztató mosolyt, ahogyan elküldi a szánalmas kis teremtményt, majd az invitálására belépek a nappaliba, mely gyönyörűen van berendezve, csodaszép, de engem az ilyen már rég nem nyűgöz le és amúgy is nekem jobban tetszik a sajátunk. Kinek a pap kinek a papné, ugyebár így szól a mondás.
   Amint beléptünk a szobába, a fiú tűzre lobbantotta a kandallóban fekvő hatalmas hasábokat, így meghitt, talán kicsit romantikus, narancssárga fény töltötte be a termet. Élveztem a hőmérsékletet és úgy az egész légkört. Örültem, hogy itt lehetek. Előkaptam pálcámat, s lassan végighúztam ruháimon, mire azok száradni kezdtek. Élveztem, hogy már a sulin kívül is varázsolhatok, főleg, hogy nonverbálisan. Emlékszem régen még mennyire utáltam, de most, hogy már ennyit alkalmazom gyakorlatban, be kellett látnom, roppant hasznos dolog. Helyet foglalok egy kényelmesebb fotelban, majd kicsit rendbe szedem magam. Egy gyors Suvickus- sal lecsutakolom csizmámat, hajam színe ismét szőkére változik, megigazítom benne a fehér hajpántot, blúzomat kicsit kijjebb gombolom, így valamennyire betekintést enged a dekoltázsomba. Talán kicsit többet mutat a kelleténél, de jelenleg kisebb bajom is nagyobb ennél, így nem is igazán foglalkozok vele, meg hát pont Lucas indulna be rám? Ez nevetséges, biztosan nem! Jobb lábam átlendítem a balon, kezem térdemre helyezem, s kecsesen kihúzom magam, fejem pedig Lucas felé fordítom, hogy lássa, száz százalékosan is rá figyelek. Lassan végigmérem. A szokásos elegancia és a már jól ismert arckifejezés. Én kicsit tartózkodóan kerültem a tekintetét. Így telt el pár perc, majd a fiú még mindig nem szólalt meg, én pedig, hogy jelezzem, válaszra várok, felhúztam szemöldököm és azt hiszem ezzel sikert értem el.
- Semmi baj Lucas, nem haragszom. – úgy gondolom ez a legkevesebb. Meg hát miért is haragudnék, elvégre úgy néz ki nem ő volt a bűnös, szóval ez letudva.
   Viszont a következő mondata. Eléggé kusza és rejtelmes én mégis leszűröm a mondanivalóját. A háta közepére sem kellek neki, na de nehogy azt higgye, hogy ilyen könnyen megszabadul tőlem. Nem, engem ennél keményebb fából faragtak, nem tudom, mit képzel magáról, de ha azt gondolja, hogy sikerül elküldenie, hát nagyon téved. Én tudom, hogy valami baj van, még ha ő nem is hajlandó ezt megosztani velem és azt hiszem, ez eléggé rosszul esik. Elvégre én majdhogynem mindent megosztok vele. Ő a legjobb barátom. Vagyis az egyik közülük és én teljes mértékben megbízok benne. Számmal kissé csücsörítek, de aztán mégsem szólalok meg. Azt hiszem, nem lenne túl sok értelme védekeznem, hiszen lehet, hogy besülnék. Lehet, hogy nincs is semmiféle baj, bár ezt erősen kétlem, és ha most elkezdenék érvelni tulajdonképpen a semmi mellett az nagyon gáz, lenne. Nem. Én megvárom a házimanót. Kíváncsi vagyok. Nagyon kíváncsi.
   És akkor belépett a szalonba az aprócska teremtmény. Kezében tálca, teával, cukortartóval, tejjel, csészékkel és citrommal, melyek szépen, egymás mellett helyezkedtek el, a kis edényeken a Conolly család díszes címere volt látható. A teremtmény annyira remegett, hogy már szinte hallani lehetett a koccanásokat, ahogyan a tálcán felsorakoztatott tárgyak egymáshoz értek. Éppen, hogy sikerül neki elosztani a csészéket, menekülne is gazdájától de Lucas sem az a fajta, aki annyiban hagyja a dolgokat. Keményen rádörrent a házimanóra, s számon kéri azt, természetesen itt tartózkodásom felől. Kissé elpirulok, elfordítom tekintetem, de aztán egyből a védelmére kelek.
- Nyugi Lucas, biztosan nem akart rosszat, legyél vele kissé megértőbb, kérlek.  – kettőnk közül mindig is én voltam a kegyesebb. Aki mindig megsajnálja az ilyen kis gyámoltalanokat, persze csak ha megérdemlik, és úgy érzem, ő most megérdemelte. Biztos vagyok benne, hogy jót akart a gazdájának.
- Viszont tényleg nem ártana, ha megmagyaráznád a dolgot.  – ezt már a manónak szánom, s az ember azt várná el, hogy ezek után kedvesen nézzek rá, nos, én abszolút nem nézek rá kedvesen, sőt, talán egy kis utálat lakozik szemeimben, de ezt inkább Lucas vagy a házimanó tudná megmondani.

[- Kezdheted...]

   Munar, a manó tüsténkedése alatt nem sokat figyeltem Biancát. A lány némán rendbe szedte magát, így mikor ismét csak neki szentelhettem a figyelmemet, észrevettem, hogy máris tökéletesen fest. Egy cseppnyi nedvesség sem csillogott már ismét eredeti, szőke hajában, sem a vékony hajpánton, a ruhája és a csizmája patyolat tisztán ragyogott a tűz narancsszín fényében. Arcán a történtek és az időjárás ellenére derűs mosollyal az arcán figyelte a jelenetet, kecsesen üldögélve. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha ő lenne otthon, és én lennék a vendég. Talán kicsit sokat időzött a tekintetem rajta, mert ingerültnek tűnő tekintetét néha elkapta rólam. Aztán eszembe jutott, hogy talán a manóval való bánásmódom miatt lett megint ideges. Várakozón tekintettem rá, de mint általában, Bianca vette át a szót, és biztosított róla, hogy nem haragszik, de ettől nem lettem nyugodtabb.
   Még mindig fortyogott bennem a harag az önálló akcióba kezdett házimanó miatt, aki akkor épp remegve iszkolt ki a teáért, mintha bizony minden nap átkokkal fenyítettem volna, holott még sosem bántottam. Bianca viszont vagy nem értette, amire céloztam, vagy elengedte a füle mellett a célzást. Tényleg jobban tennéd, ha szépen hazamennél - gondoltam magamban feszülten, de nem volt túl sok kedvem egyszerre Biát győzködni, és a manót fenyíteni. És bár nagyon kedveltem Biát, és mindig megbíztam benne, ez nem olyasmi volt, amit az ember szívesen elmond, még ha a barátjáról is van szó.
   Közben a manó visszatért, és vele együtt a kétségeimet elsöprő mérges tüske is, ami feltüzelte a dühömet. Éreztem, hogy a manó lesz az a kis tényező, ami miatt végül kénytelen leszek elmondani Biancának az igazat. Már késő volt négy szem közt beszélni a manóval. Csendben voltam, Bianca is hallgatott, de láttam az arcán, hogy legszívesebben szabadjára engedné a benne felvetülő, gondolom temérdek kérdést. Úgyhogy minél előbb túl akartam esni a dolgon. Mély sóhaj után pedig már kezdtem is a számonkérést.
   Bianca mindig is a hangulatingadozás megtestesítője volt a szememben, amit nem is bántam. Szinte üdítő hatással volt rám, ahányszor csak vele voltam. Olyan gyorsan ugrált egyik érzelemből a másikba, hogy a sajátjaimmal nem is tudtam törődni, és úgy tűnik, ez alatt a néhány nap alatt, amíg távol voltunk egymástól, megfeledkeztem erről. Alig tudtam csak belekezdeni a számonkérésbe, mikor a manó védelmére kelt, és meglepve pillantottam rá. Láttam rajta, hogy őszintén sajnálja a manót, tekintetében kérlelő, de ellentmondást nem tűrő fény ragyogott. Összevont tekintettel húztam ki magam, mert némileg sértette az önérzetemet, hogy a saját házimanómat sem fegyelmezhetem meg. És azt sem igazán értettem, hogy mitől gondolta meg magát hirtelen. Végül kiderült, hogy cseppet sem változott a kérdéshez való viszonya. Szigorral telt tekintettel nézett végig az apró teremtényen, ami szemmel láthatóan félt, de nem mozdult.
   Gyűrögetni kezdte a rongyokat, amiket viselt, de amik nem voltak mocskosak. Fülei kilengtek a remegéstől. Karba fontam a kezem, és hátradőltem a karfán, neki a támlának, és én is vártam a választ. Munar rám nézett, mintha engedélyre várna, hogy válaszolhasson.
- Kezdheted...
Biccentettem, és ekkor belefogott a magyarázatba vékony hangján. Nem tudta, kihez beszéljen, ezért felváltva hol a vendégre, hol rám emelte riadt tekintetét.
- Conolly úrfinak nem szabad egyedül elmennie, gazdám!
Összeszorult a gyomrom, és elakadt a lélegzetem egy pillanatra, de ebből nem mutattam sokat, hamar visszanyertem az önuralmamat. A manó viszont belelendült, mintha régóta készült volna erre a beszédre.
- Az úrfi az utolsó Conolly, uram! Nem mehet el egyedül a gonoszok közé, a Sötét Nagyúr szolgái közé! Nem szabad uram! Nem, nem! Az édesapja meghagyta uram, vigyázni kell Önre, Lucas úrfi! A kisasszony pedig a barátja, uram! Munar olvasta a leveleket, hallott a kisasszonyról, tudta, hogy jóban vannak, hallotta, hogy nagy boszorkány!
Ekkor Biancához fordult, és házimanóhoz mérten szemtelenül közel merészkedett. Bennem egyszerre kavargott valamiféle meghatottság a manó gondoskodása miatt, harag, amiért arcátlanul a dolgaimba avatkozott, és meglepettség, amiért apámról beszélt. Mióta meghaltak, sosem ejtette ki a száján a szüleim nevét, még csak nem is utalt rájuk, habár én sem feszegettem a témát.
- Bocsásson meg, kisasszony, amiért Munar figyelte önt! Munar háromszor is leöntötte magát tisztítófőzettel emiatt, de ön az egyik legjobb barátja Lucas úrfinak!
Karjaim lecsúsztak a térdemre. Nem tudtam mást tenni, mint bámulni a manót. Biancára néztem, és azt hiszem őt is meglepte a hír. Talán tényleg nem tudta, mire készülök, de az biztos megdöbbentette, hogy egy házimanó figyelte őt. Na és ki tudja, kit még, mire kiválasztotta a megfelelő "kíséretet"... Aztán a manó visszafordult hozzám.
- Senki más nem jön, uram! Bocsásson meg Munarnak, de ön az utolsó tiszta Conolly, és nem szabad, hogy odavesszen, uram!
Még mindig idegesen babrálta a rongyait. Kinyitottam a szám, hogy válaszoljak valamit, de aztán becsuktam. Nem törődtem azzal, hogy az aranyvérűek életvitele szerint épp most szégyenültem meg, hiszen a manóm önállósította magát. Ez akkor egy cseppet sem érdekelt. Lassan felálltam, nem néztem sem Biancára, sem a manóra. Odakinn megdördült az ég, és felkaptam a fejem. Munar tágra nyílt szemmel nézett rám, de én csak annyit tettem, hogy az asztalhoz léptem, elvettem egy pohár teát, aztán a Bianca mögötti kis szekrényhez mentem, ahol a szüleim régen az erősebb italokat és a vendégvárókat tartották. Kivettem egy üveg észak-amerikai whiskyt. Nem a Lángnyelv félét, ez sokkalta erősebb volt annál. Sárkányvér kavargott az alján, ezért össze kellet rázni, mielőtt töltöttünk belőle. Visszalépegettem a kanapéhoz, töltöttem a teámba, letettem az asztalra az üveget, felkínálva a vendégnek, és beleittam. Borzalmas íze volt, de nem érdekelt. Kellett valami, amitől visszaugrik az agyam a helyére. Munar még mindig tanácstalanul nézett rám, és egyre többet nézett Biára.
Végül én is odafordultam, és csak annyit tudtam kinyögni:
- Megkaptad a magyarázatot... - aztán lehúztam az egész pohárnyi tömény italt.

Tekintetem egy ideig elidőzött Lucason, miközben a manó, idegesítően sipító hangján belekezdett a szánalmas, számomra mégis megdöbbentő, s érdekes magyarázatba.
Elmennie?
Lucasnak?
Mégis hova?
És én miért nem tudok erről semmit?
Szemöldököm felvonom, s kérdőn tekintek Lucra. Próbálom leplezni döbbenetem és inkább egy kis szigort vinni a stílusomba. Vagy egy kis sértődöttséget. Számonkérést. Mert igenis van hozzá jogom, a barátja vagyok és a manója éppen emiatt hívott ide.
Aztán folytatja. Bárcsak ne tenné. Most már a düh fortyogásával is meg kell birkóznom.
Mi az, hogy olvasta a magánlevelezésünket? Hol tarthatta őket Lucas, hogy egy egyszerű házimanó így megtalálta őket?
Döbbenten meredek a manóra. Egyrészt, mivel még sosem hallottam volna, hogy a fiú társaságában bárki is a szüleit emlegette. Még én is erősen hanyagoltam ezt a témát, mivel tudtam, hogy esetlegesen fájdalmat okoznék neki. Azután pedig. Egyedül menni a gonoszok közé? Meg van ez húzatva? Remélem, hogy nem gondolta komolyan, mert ha igen, akkor én… személyesen fosztom meg férfiasságától.
Kissé elpirulva tekintek hol Lucasra, hol pedig Munarra. Nem tudom mitévő legyek. Legszívesebben arrébb taszítanám a felém közeledő, szánalmas lényt és saját magam esnék neki a fiúnak, amiért engem érdekes módon „elfelejtett” felvilágosítani veszélyes terveiről. Ide egy egyszerű bocsánatkérés nem lesz elég.
Vele akarok menni.
Vele fogok menni.
Kezem leveszem térdemről, a tartást is hagyom. Kényelmesen dőlök hátra a fotelban, miközben a manó bocsánatkérését hallgatom. Csendesen, s kissé hisztérikusan, már csupán kínomban felnevetek, majd felállok a kényelmes fotelből, majdnem feldöntve az alacsony szolgát, s az asztal mellé lépek. Most már csupán pár lépés választ el Lucastól.
- Nem haragszom Munar. – mondom, félig hátrafordulva – Rád nem. – szemöldököm felvonom, szám lebiggyesztem, hajam pedig vészesen közeledni kezd a piros legvilágosabb, legvadabb árnyalatához, s közben Luc szemébe nézek, koromfeketére vált íriszeimmel, csak, hogy értse, mire gondolok.
Vagyis… mindegy. Lehet, hogy haragudnom kéne a manóra, amiért figyelt. Ki tudja, miket tud még rólam, ám most pillanatnyilag nem érzem azt a haragot, melyet becsületem megsértéséért kéne.
A manó még választ adott gazdája kérdésére, majd végül elhallgatott.  Rá néztem, majd megcsóváltam a fejem, s visszafordultam a fiú felé, aki időközben már egy kis szekrényhez tartott.
És akkor megdördült az ég.
Ijedtemben összerándultam, majd szememmel követtem a fiút, ahogyan visszatelepszik ülőhelyére.
A felkínált alkoholt figyelmen kívül hagytam. Lucast viszont nem.
Mióta a manó a beszámolójába kezdett, ő erősen kerülte a tekintetem. Nem is csodálom, én is félnék magamtól egy ilyen szituációban.  Főleg, hogyha közben látnám is magam.
Aztán megszólal.
Én meg felhorkanok. Höh. Ezek után csak ennyit képes kinyögni?
- Igen. Tőle igen. – mutatok a manóra – Te viszont elfelejtettél említeni pár fontos dolgot. – jelentem ki ellenkezést nem tűrő hangon. Persze, lehet, hogy most kidob a házból. Akkor a küszöbön alszok. Nekem mindegy, de akkor is vele tartok. Ha törik, ha szakad.
Nem hagyhatom, hogy baja essen.
Ahhoz túl fontos nekem.