Szobor Szálló

[Gabriella.]

forGabriella.

"Ez a szerelem, nem múlik sohasem,
Tiszta, mint a jég.
Egyszerűen szép."

A szoba csendje már-már rosszulléthez vezetett.
Gaby látványa üdítőn hatott rám, ám kissé fura érzelmek kerítettek hatalmukba. Akarom én ezt? Önzőnek éreztem magam. Gondolataim azok az egyedül töltött hónapok körül forogtak, melyek alatt külföldön voltam. Senkivel sem kellett törődjek, csak magammal. És ez... jó volt így, ám egykori szerelmem hiánya majdnem felemésztett. Most pedig, hogy itt ülök mellette, fogjuk egymás kezét, hallgatjuk egymás történeteit, ez mind csak eszembe juttatja a kérdést: mi lesz ezután?
Itt fogok csücsülni minden áldott hétvégén arra várva, hogy megpillantsam az ajtóban? Nem tudtam igazán eldönteni, mit is akarok valójában.
 - Eric, meddig maradsz itt? - kérdezte félénket, mikor épp abbahagytam mondandómat.
A választ magam sem tudtam. Féletem őszinte lenni vele, féltem, hogy el fog menni és végleg kilép az életemből.
Az a baj, hogy a magányban töltött idők alatt sajnos felnőttem. Olyan dolgokon agyalok, amik eszembe se jutottak volna régebben. Az foglalkoztat, hogy mit hoz a jövő! Ilyet pedig... szinte még sosem tettem.
Még mielőtt válaszolhattam volna, érkezett az újabb kérdése:
 - És...kérlek…mondd el, ha annyi idő alatt…míg nem voltál itt…találtál valaki….mást!
Ez megdöbbentett. Szóltam volna, de csak gurgulázó levegő jött ki a számból. Nagyot nyeltem.
 - Én azt hittem, hogy TE találtál már mást azóta. Ugyanis nekem... nem sok időm volt ismerkedni, és ha volt is szabadidőm, többnyire azon járt az agyam, mi lehet veled. - reméltem, hogy válaszom kiengesztelő lesz számára, ám nem hagyott nyugodni a kiváncsiság, és ha már szóba hozta, énis feltettem a magam kis kérdését - Szóval, te hogy állsz ilyen téren?
Választ várva átfutott az agyamon, hogy vajon mit tennék, ha azt mondaná, hogy beleszeretett egy latin macsóba. Talán, szenvednék egy kicsit és visszahúznék valami távoli vidékre...
Persze reméltem, hogy nem ezt fogja mondani.
Odakint szép lassan eleredt az eső. A lágy szél az ablakomhoz repített jópár vízcseppet, s ezek számolása közben véletlenül elbambultam, és levertem egy poharat az éjjeli lámpáról.
 - Francba...
Egy egyszerű bűbájjal összeforrasztottam az üveget.
Hogy ebből mi lesz, nem sejthettem...

[Craig]

Craig
Meglepve néztem rá a "tanárra". Azonnal hangot is adtam a kétségeimnek.
- Biztos vagy benne, hogy a patkányod életével akarsz játszani? Figyelmeztetlek, hogy engem ilyesmivel nem lehet motiválni...
Elővettem a pálcám, és méregetni kezdtem az állatot. Szőlőszemmé... Éljen a kreativitás. Megpróbáltam elképzelni, ahogy a rágcsáló összetöpörödik, és érett kis bogyóvá válik gazdája kezében; szép sárgás, lédús szőlőszemmé. A képzeletben lejátszottam a dolgot. A gyakorlatban azonban tudtam, hogy ennél jóval nehezebb dolgom lesz. - Nincs kérdés - tettem hozzá.

Hunyorogva koncentráltam, de nagyon zavart a srác pillantása, viszont nem mondhattam neki, hogy forduljon el... Mégis csak hivatott betölteni a tanár szerepét, és tudtam (reméltem), hogy csak azért bámul, hogy figyelje a kísérletemet. Eszembe jutott, vajon mit szólna Piton, ha látná, milyen fazont sikerült beválasztanom korrepetálás céljából.
Sóhaj. Na jó, vágjunk bele - gondoltam. Pálca lendít, varázszsavak kimondva, patkány bajusza remeg. Nem történt semmi, ami még mindig jobb, mint ha mondjuk a fejét levegővé változtattam volna. Craigre pillantottam, hogy lássam, tényleg olyan türelmes-e, mint mondta. Úgy tűnt, nem hazudott. Ugyanaz az unott arc. Persze az is megfordult a fejemben, hogy hiába zuhanyzott le, még mindig nem volt magánál teljesen.
- A szőlő sosem volt a kedvencem - rántottam meg a vállam. - Utálom a magokat.

Nem éreztem cikinek a helyzetet. Sosem voltam jó átváltoztatástanból, volt más, amihez értettem. Sajnos viszont az RBF nem kérdezi, hogy hányféle álomkeltő és gyógyító főzetet ismerek; hogy hányszor voltam képes otthon olyan bájitalokat készíteni, amihez RAVASZ szinten kellene lennem; hogy miket találtam ki én magam... Hogy mennyi nép múltját ismerem, beleértve még a muglikét is... Nem. Az RBF-en muszáj lesz narancsot golflabdává, madarat cipőkanállá változtatnom, vagy valami hasonló hülyeség, úgyhogy Roxmorts cuki kis szállodájában üldögéltem egy zenésszel, aki igyekezett ilyesmire megtanítani. Hát remek. A méregtől elszántabb lettem.
- Várj - szóltam, mielőtt elkezdett volna kioktatni. - Megpróbálom még egyszer.
Ugyanazt lejátszottam magamban, ezúttal azonban elképzeltem, ahogy a szőlőt apró kis cafatkákra robbantom, hogy a magok csak úgy repkednek szanaszét.
Pálca fel, varázsige: és a patkány bezöldült, és összement, lassan, de biztosan. A meglepettségtől leeresztettem a pálcám, mire megállt, és egy furcsa, kezeslábas zöld izé maradt a helyén.
- Hoppá. Majdnem. - böktem ki, és elnevettem magam.

*A sz immár rendezettebb külsejű de tagadhatatlanul a másnaposság jeleit magán hordozó ausztrál kócos fejbúbját vakargatta, miközben a lány, hát határozottnak éppenséggel nem mondható módon próbálkozott. A srác tartotta magát korábbi kijelentéséhez. Ebből is látszik, hogy nem elhamarkodottan tette azt. Csendben figyelte a lányt miközben a saját meglehetősen aránytalan kinézetű pálcáját pörgette az ujjai között.*
- Ha tényleg olyan rosszul megy az átváltoztatás, mint ahogy mondod nem igazán tudsz olyan kárt tenni Pete-ben amit később ne tudnék helyrepofozni. Kivéve persze ha nem teng túl benned a destruktív mágia, de őszintén szólva ezt érezném.. vagy persze, ha szándékosan csinálod.. de azt sem hinném, hogy ilyenre vetemednél.. *Teszi hozzá Craig a lány szavaihoz, bár az utolsó gondolatáról tudja, hogy nem is biztos, hogy így van. Az első próbálkozás láthatóan nem igazán sikerül, de a fiú mintha valóban rutinos volna nem szól semmit továbbra is csak támaszkodik, és bámészkodik. Jó is teszi, hisz "tanítványa" hamarosan újra próbálkozik. Ezúttal valami legalább történik is. A transzformáció megkezdődik, egy darabig jó irányba is halad, de aztán megtorpan sőt abba is marad. Furcsa torzót hagyva maga után. Craig fancsali mosolyra húzza a száját, de ez sokkal inkább pozitív most mint negatív.*
- Na nem is olyan rosz! *Mondja.*
- Azt hittem egyáltalán nem is fog történni semmi. De látom érzed te ezt a varázslatot, csak nem pontosan csinálod, meg nem is akarod.. ez a legnagyobb baj.. pedig hidd el ez hasznos dolog.. most példálózhatnék hülyeségekkel.. meg mutathatnék.. érdekes varázslatot.. de szerintem erre neked nincs szükséged.. *Magyarázza kissé hevesebben a fiú.*
- Egyszóval próbáld meg még egyszer! De most pontosan varázsigével..? Tudod amúgy, hogy mi az átváltoztatás pontos varázsigéje.? *Kérdezi, miközben a levegőben finom mozdulatot tesz a saját pálcájával, és Pete újra normális külsőt vesz fel. Kíváncsian néz fel a padlóról. Közben Craig még pár dolgot hozzá tesz.*
- Egyébként pont azért kell olyasmin gyakorolni az átváltoztatást amit nem szeretünk, mert ha ezen megtanulod, utána menni fog bárhogyan is.
- De ha most szeretnéd kezdésnek, még próbálkozhatunk olyannal amit jobban kedvelsz..
- Mondjuk nézz körül, mit szeretnél mivé változtatni..? *Kérdezi Craig, és kíváncsian várja a válaszát, és reméli a hangulat végre oldódik valamelyest.*

[Craig]

Craig
Az igencsak furcsára sikeredett Pete kimondottan gusztustalan, és a gyors kacaj után, ami elsősorban a saját bénaságomnak és a morbid jelenségnek szólt, hamar elhalt. Láttam már ocsmányabb dolgokat is, mint ez, de tény, hogy nálam ez a leg...egyedibb. Félrebillentett fejjel, gúnyosan mosolyogtam rá Craigre. Naná, hogy vigyorgott ő is, habár ha valaki az én házi kedvencemet változtatta volna deformált (és valószínűleg ehetetlen) gyümülccsé, némileg mérgesebb lettem volna. Ez is csak azt bizonyította, hogy a srác nem épelméjű.
- Hogyne. Ha szereted a patkányízű szőlőt, tényleg nem rossz, sőt, ez esetben kifejezetten príma az eredmény.
Fanyar arccal hallgattam végig az elhadart monológot.
- Köszönöm dícsírő szavait és biztatását, Mester, és egyetértek: nincs nekem erre szükségem. Arra lenne szükségem, hogy megtanuljak akarni átváltoztatni. Ugyanis a legkevésbé sem érdekel a téma - duzzogtam, mint egy ötéves. A gyomrom forgott magamtól, de mindig begorombulok, ha valami olyat kell csinálnom, amihez semmi kedvem. Az átváltoztatás igéjéről szóló kérdésre csak forgattam a szemeim. - A Roxfortba járok még, tehát nem húztak meg, ergo igen, azért a varázsigét ismerem. Mint látható... - böktem az immár ismét patkányalakot felvett Pete-re. Hallgattam, ahogy a gazdája tovább magyaráz, egyre lelkesebben. Nem tetszett ez nekem... Ha nekem nincs jó kedvem, hozzászoktam, hogy másnak se legyen, és összeszűkült szemmel méregettem a tanárt. Elgondolkoztam, vajon mivel tudnék kiszabadulni az óra alól.

Minden kedvem elment az egésztől, egyre melegebb lett, és az a kevés elszántság is párologni kezdett, amivel érkeztem. Vállat vontam, és arra a következtetésre jutottam, hogy az lesz a legegyszerűbb és legegészségesebb (számomra), ha a szokásos folyamatot aktivizálom, amiben részt vesz bosszantás, feszültséglevezetés, a végeredménye pedig az, hogy szabad vagyok.
Bele is kezdtem. Nem igazán foglalkoztam azzal, mit fog szólni Piton, esetleg a háztársaim, hogy nem tudok egy gyíkot pennává változtatni, de ha nagyon piszkálnának érte, majd kapnak egy kis nyúzáskor alkalmazandó, bőrtisztító főzetet az arcukba, vagy valami hasonlót.
Hátradőltem a helyemen.
- Ami azt illeti, egyáltalán nem akarok semmit sem átváltoztatni semmivé.

*Craig kíváncsi tekintete, nem vált azonnal közömbösbe, sőt egyáltalán nem vált abba, pedig a helyzethez az most sokkal jobban illene. Ugyan az a nyugodt barátságos arckifejezés fedezhető fel rajta, mint amit akkor vette fel amikor magyarázni kezdett. Csendesen hallgatja, ahogy újdonsült tanítványa puffog, tulajdonképpen érthető módon. A lány nem cáfol rá jellemére, pontosabban jellemének azon vonásaira melyeket az Ausztrál eddig megtapasztalt. Azt viszont nem egészen érti, sőt tulajdonképpen egyáltalán nem érti, hogy mire ez az elégedetlenség, mikor a lány körülbelül annyi elszántságot mutat a feladattal kapcsolatban, mint egy tengeri uborka. Nem nem.. gondolja végig gyorsan Craig.. egy tengeri uborkában határozottan több akarás, és szenvedély van.. na persze nem mintha ehhez feladathoz az nem lenne nélkülözhető.. de az akarás az kellene.. csak egy egészen kicsi.. Na és persze a szenvedély sem szokott ártani legalább is Craig meg van erről győződve.. na de nem minden varázsló szeret varázsolni ezt itt Angliában már alaposan megtapasztalhatta az ifjú ausztrál.

Furcsa egyébként, mennyire más a varázsláshoz való hozzáállás erre felé mint a szülőföldjén. Annak ellenére jobban tisztelik a mágiát Ausztráliában, hogy ott nincs ez az éles Mugli Varázsló szétválasztás. Legalább is az értékrend terén.. Na de kissé elkalandoztak a fiú gondolatai.. mivel ezek a vonatkozásik most nem igazán számítanak. Szerencsére nem okoz különösebb gondot a pillanatnyi elmélkedés.. hiszen a tanítvány a legkevésbé sem mutatkozik eltökéltnek. Craig nyugodtan figyeli, és hallgatja a másikat. Idegesség, unalom, vagy düh jelei a legkisebb mértékben sem mutatkoznak.. Talán tényleg nem hazudott, és bosszantó mód türelmes típus.. sajnos igen. Hogy most ez a másiknak jó vagy sem azt nehéz lenne megmondani, most egyértelműen bosszantani látszik ez a lányt, amit be kell vallani Craig magában kissé élvez is.*
- Szerintem tényleg nem volt rosz! *Erősíti meg Craig korábbi állítását.*
- Én kb arra számította, hogy semmi sem fog történni, na persze azt nem állítanám, hogy ez valami volt, de a semminél határozottan több! *Magyaráz nyugodtan az Ausztrál, majd figyel, és kissé elgondolkodik. A lány kétségtelenül őszinte, tényleg egyáltalán nem érdekli az egész, ami önmagában nem baj, csak ha valaki segítségért jön valakihez. Akkor talán kissé képmutató ez a magatartás... nem nem is kissé. Na de se baj neki.. gondolja Craig végül is lassan megfordult a kocka. Feldúlt perszónaként segítséget remélve érkezett a lány, és egy a legkevésbé sem védhető szituációban találta a tanárjelöltat. Na de most.. mégis csak úgy fest, hogy a Fiú tartja magát a hirdetéshez, és mutatkozik komoly türelmes oktatónak ellentétben a komisz elkényeztetett libával aki csupán rabolni szereti mások idejét. Csúnyán megfordult a kocka, és ez kissé kezdi megülni a szobát.

Attól persze nem tart az Ausztrál egy percig sem, hogy a lány érzékelve a hangulatot megváltozik. Nem nem így ismerte meg eddig, de ez egyáltalán nem baj. Mondjuk kissé pofátlan ennyi akarással rabolni mások idejét.. de kit érdekel... ez most. Craig tanári kihívásnak próbálja felfognia dolgot.. és ilyen formán két lehetőség kínálkozik, melyeknek hangot is ad.*
- Nahh azt hiszem, hogy akkor két ötletem volna.. az egyik.. *Kezdi, de elhallgat, és elgondolkozik.. ugyan is a két lehetőség a következő. Vagy olyan helyzetbe hozza a másikat, hogy létszüksége legyen az átváltoztatás használata, vagy egyszerűen elküldi a francba az utolsó kijelentése kapcsán. Az előbbire megannyi humoros, és morbid ötlete volna.. de nem azt egyelőre nem teheti.*
- Na nem azt inkább.. *Hagyja ki az első lehetőséget, és tér rá a másodikra.*
- Szóval a másik.. meg.. tudod mit..? én.. azt tanácsolom neked, hogy menj vissza oda ahonnan jöttél nem hiszem hogy menni fog ez neked.. nem mintha az ötleted nem lenne jó.. mert a semmit körülbelül 10 féle módon lehet semmivé változtatni, de ha ennyire nem érdekel az egész inkább menj el.. szerintem ez a dolog fontosabb neked mint nekem.. úgy hogy nem értem eleve a hozzáállás.. *Mondja el ezeket a dolgokat olyan ördögien nyugodtan, és rezzenéstelen arccal, hogy az már már a komolyan felháborító kategóriát súrolja, igazából nem sejti milyen hatást vált majd ki, de kíváncsi nagyon kíváncsi, és őszintén szólva tényleg nem törne össze ha ez az arrogáns teremtés nem igazán próbálna meg egy kis akarást sem erőltetni magára, és szó nélkül távozna, na de hamarosan kiderül.. ajtócsapódás, vagy ajtócsapódás.?*

[XX Eric]

XX Eric

Zavarban voltam. Annyira nehéz volt megtudnom, hogy enyém-e az, amit egyszer megszereztem. Bár rá sosem tudtam úgy tekinteni, mint egy tárgyra, ami kint van az asztalon, és ha kell, ott van. Főleg, hogy megtudtam most milyen nélküle. Bőven kaptam a hiányából.
Még mindig nem néztem fel de, mikor mondta, hogy ő nem talált senkit felsóhajtottam. Akkora kő esett le szívemről, mely most kétszeresén vert, s azt éreztem, lassan kiugrik helyéről. Mellkasom hatalmasakat ugrott, féltettem bordáimat, hogy hevesen verdeső szívem egyszer csak elroppantja őket.
-Szóval, te, hogy állsz ilyen téren?- hallottam a kérdést. Hasamban ezernyi kis pillangó kapott szárnyra, majd felpillantottam rá. Szavak ide úgy éreztem fölöslegesek, lennének. Dacoltam az ellen, hogy itt rögtön és máris rá vessem magam, mert kb. ez járt a fejemben.
Zöld szemeimet övébe fúrtam s rosszallóan ráztam, meg fejemet miközben elmosolyodtam. Kezem arcára csúsztattam, majd tarkójára, ahol ujjam hajába túrt. Közelebb húztam magamhoz s vadul csókoltam meg. Ugyan mi más mutatta volna ki jobban, hogy senki más nincs, mint egy csók. Amilyen közel csak tudtam, húzódtam közel hozzá, s mikor már mellkasom övéhez ért éreztem teljesen jól magamat. Másik kezemmel átöleltem derekát.
Közben hallottam, hogy cseperegni kezd az eső, de ez úgy tűnt, mint valami lágy aláfestő zene a csókhoz. Nem akartam elengedni. Úgy vágytam még több és több csókjára, mintha víz lenne a rekkenő hőségben.
-Kielégítő válasz?- kérdeztem kacér mosollyal miután végül elváltak ajkaink. Zöld szemem csillogott az izgatottságtól, vagy csak egyszerűen fel voltam pörögve. De annyira vágytam erre, ez volt az, ami hiányzott.
Tényleg úgy éreztem magamat, mintha újra átéltem volna azt mikor először csókolt meg, miközben derekamat s hátamat a hideg kőfalnak nyomta. Még emlékeztem édes illatára is ami most sem változott.
-Tudd meg Eric Nichral, gyűlöllek!- mondtam neki komolyan. –Gyűlöllek, amiért magadba bolondítottál!- húztam vigyorra számat, majd nyakába fúrtam arcomat. Romantikus pillanat volt, pedig én sosem voltam az az ember, aki romantikázott, vagy szerette a romantikát. De ez most ide kellett…
„S, hogy ebből mi lesz…akkor még nem sejthettem”

[Gabriella.]

forGabriella.

withlove.

Fura játékot űzött velem a szívem.
Egyszer leállni készül, másszor pedig zakatolva ütlegel belülről.
El sem tudtam hinni! Megannyi elmélkedéssel töltött perc, óra és nap után, most itt ülök azzal a lánnyal, akiről azt hittem, sosem fog már rámnézni. Nem bírtam elviselni a pillantását, miután megrázta a fejét és kajánul vigyorgott rám. Farkasszemet néztem a cipője orrával, mikor hirtelen egy meleg érzés csavart maga köré: ujjai arcomat érték. A meglepettség teljes varázsában moccanni sem tudtam, csupán hagytam, hogy keze végigsimuljon arcomon, meg sem állva tarkómig.
Lábaim lecövekeltek, szemem rezzenéstelenül tűrt és várt.
Hirtelen arca közeledni kezdett enyém felé. Szívem ismét vadul üvöltött odabennt, s tudom, azt akarta volna mondani, hogy csókoljam már meg. Ám nem közeledhettem, csak álltam ott, mint egy szobor, jéggé dermedve, míg végül száraz ajkai az enyéimre tapadtak.
A pillanat a mennyekbe repített, s hevesen visszacsókoltam.
Mindeközben odakint kövér esőcseppek peregtek az ablakunkon. Az apró nézőtömeg lassan egyre lejjebb és lejjebb csúszott a vizenyős üvegen, a párkányról pedig a csatornába kerültek, hol víztömeg formájában egy nagy hordóba vándoroltak melyet már tegnap szemügyre vettem. Ebben a pillanatban még az eső sem vehette el a kedvem semmitől, s ismét csak a pillanatot vártam, hogy eláljon, kinyissam az ablakot és mélyen tüdőmbe szippantsam a friss, üde, harmatos levegőt...
Gaby feje egyre hátrább húzódott, s végül ajkaink elszakadtak egymástól.
 - Kielégítő válasz? - kérdezte édes mosollyal.
 - Igen, azt hiszem - miután ezt kimondtam, úgy éreztem, muszáj még tudatnom vele valamit. Az ember úgy érzi, mintha tüsszentenie kellene, de pusztán szavak jönnek ki a száján: - Nagyon hiányoztál!
Arca, mely máskor derűt és örök jókedved árasztott, most mimikátlan volt, már-már komoly. Szemei összeszűkűltek, s gyomrom görcsbe rádult. Francba. Mi lehet a baj?
 - Tudd meg Eric Nichral, gyűlöllek!
Az ájulás úgy kerülgetett, mint egy rossz szellem. Körülölelt a kétségbeesés, s az utolsó remény, mely eddig életben tartott, most halottként feküdt ágyamon, várva vigasztaló csókra.
 – Gyűlöllek, amiért magadba bolondítottál! - arca ismét örült, szája kajánul vigyorgott, s ebben a pillanatban azt hittem, végleg összeesek.
Mielőtt még megszólalhattam volna, közelebb húzódott hozzám, arcát vállamra tapasztotta. Karjaimat dereka köré fogtam, s úgy öleltem, mintha a világ végét várnánk. Haja bársonyosan omlott rám, szinte vágytam ölelését, s reméltem, ez a pillanat sosem ér véget. Képtelen voltam szavakba vagy tettekbe foglalni szerelmemet iránta. Csak öleltem, mintha óvnám valamitől.
Régi szép emlékek kerítettek hatalmukba. A megannyi beszélgetés, nevetés... Mennyire buzgón szerettük mi egymást valaha! És én barom, tönkretettem az egészet! Egy idióta vagyok...
Az eső szép csendben - ahogy elkezdődött - elállt.
Kiszabadítottam magam öleléséből, s kinyitottam az ablakot. Hűs levegő áramlott be a garzonlakásba, melyet alig néhány galleonért béreltem éjszakánként. Az árához képest nekem tökéletesen megfelelt.
Hívhatnám-e "lakosztályomat" legénylakásnak?
Mi lesz a jövőnk? Úgy éreztem, azonnal meg kell ezt vele beszélnem.
 - Nem lenne kedved sétálni egyet valamerre? - kérdeztem vidáman.
Akár volt kedve, akár nem, megragadtam kezét, s hatalmas hévvel vetettem ki magam az ajtón. Lesz miről beszélgetnünk...