Szobor Szálló

Roxmorts szélén elhelyezkedő, családias hangulatú szálló az átutazóknak, esetleg a roxforti diákok rokonainak, akik látogatni jöttek a tanulókat. A környék nyugodt, csendes. A szobák többsége tágas és kényelmes, családok számára is tökéletes, de akadnak egyszerű egyágyas szobák is. Nevét a telken álló rengeteg kőszoborról kapta, amikből jutott bőven a szálló szobáiba is.

[Antonio]

Antonio
A halat horoggal, az ostobát szavakkal fogják.

November. Bár orosznak születtem, sosem voltam egy nagy hidegkedvelő. Szeretem a langyos angol nyarakat és hűvös teleket; ez valami borzasztó, hogy kora télen már ilyen hideg van. De végül is a hideg kedvező is. Kevesen járkálnak ilyenkor az utcákon, és legalább nem keltek feltűnést. Semmi szükség rá, hogy valaki leszólítson.
A Minisztérium megbízásából jöttem Roxmortsba; bár megmondom, nem fűlött hozzá a fogam. Valami helybéli hotelre feljelentés érkezett - a neve Szobor Szálló, ha jól emlékszem -, miszerint állítólag lopott szobrokkal rendelkezik. Hmpf. Szobor Szálló. Lopott szobrok. Nevetséges...

Roxmorts központjába hoppanálva gyors léptekkel elindultam az irányba, amerre legjobb tudásom szerint a szálló volt. Az utcák várakozásomnak megfelelően kihaltak voltak, csak pár helybéli és bátor diák rótta a helyenként befagyott utakat. Csend volt. Örültem, hogy végre kiszakadhatok a nyüzsgő város zajaiból, még ha csak egy rövid időre is. Igaz, munka miatt jöttem.

Kötelességemre emlékeztetve magamat bekanyarodtam az utcába, ahol a hotelt sejtettem. Pár pillanat múlva meg is pillantottam az enyhe szélben lengő cégért az intézmény nevével, és valami antik görög szobor képével rajta. Kicsit túlzásokba esnek. Egyre átfagyó kezeim miatt kissé meggyorsítva lépteimet az ajtóhoz siettem. Egyszerű öltönyben voltam, bár alatta egy szürke garbót, egy sötétkék inget és egy atlétát viseltem, mégis fáztam. Hajam szokásosan hátranyalva, remélve, hogy a szellő nem ront imidzsemen. Nem mintha lenne mit.

Mielőtt belöktem volna az üvegajtót, amin át már látszottak a recepció fapultjai és bőrfoteljei - közben önkéntelenül is arra gondoltam, miért lopna valaki, ha ilyen luxustárgyaik vannak -, illedelmesen köptem egyet az ajtóhoz vezető kis lépcső melletti kukába, majd benyitottam.
Csak az ötven év körüli, sötétzöld kosztümöt viselő, békaarcú recepciós hölgy tartózkodott a helyiségben. Odafáradtam a pulthoz, és előadtam a követeléseim: hogy szeretnék beszélni a tulajdonossal a nemrégiben történt feljelentés ügyében. A hölgy magyarázott, majd felküldött az emeleten lévő irodába, ahol a főnökasszony már várt rám.

--- Fél órával később ---

Elégedetten, de lenézéssel csuktam be magam mögött az ajtót. Miután a tulajdonosnő kedvesen megmutatta az összes szobor birtokpapírját és elmagyarázta, hogy csak félreértésből történt a feljelentés, mivel egy ott megszálló család összekeverte az egyik, szobájukat díszítő szobrot a sajátjukkal, amit épp a szállodába látogatás előtt javíttatni vittek. Az említett családdal is beszéltem, és miután felhívták a "szoborszervizt" és megbizonyosodtak róla, hogy szobruk ép és biztonságban van, visszavonták a feljelentést. Még egy ilyen ostoba famíliát, akik légből kapott vádakkal ostromolják meg a becsületes, aranyvérű vállalkozókat... majd utánuk nézek a Minisztériumban. Ki tudja, talán félvérek. Vagy rosszabb.
Körülnéztem a vékony, rövid utcában, ahol még mindig csak pár ember lézengett. Mennyi lehet az idő? Bal karomon felhúztam a többrétű ruházatot, épp csak hogy kilátszódjon mesterien elkészített svájci aranyórám. A pár mugli kellék egyike, ami használható is valamire... Fél tizenkettő. Ideje lenne enni valamit.

Gondolatmenetemet egy váratlan szélroham zavarta meg, ami olyannyira meglibbentette ruházatom, hogy a Sötét Jegy billoga kilátszódjon. Szemem tágra nyílt saját felelőtlenségem láttán. Hang nélkül átkoztam magam ostobaságomért, és amilyen gyorsan csak lehetett, visszahúztam a ruhadarabokat, hogy ismét elfedjék karom.
Vajon meglátott valaki? Végül is, nem mintha számítana. A legrosszabb esetben nekem ront valami anarchista. De azért jó lenne biztosra menni...
Szemöldök-ráncolva kutattam át a környéket magam körül. Pár fiatal tinédzser. Roxforti diákok. Nem érdekel; ha meglátott valamelyik, azzal felejtetni kell a dolgokat. Ki tudja, talán Potter barátja valamelyik és értesíti. Akármi megtörténhet. Ha már egyszer ilyen felelőtlen voltam, a legkevesebb az, ha orvosolom saját hibám. Így folytattam az utca pásztázását riadt tekintetek után, magamat egy átlagos járókelőnek mutatva.

[- Cazzo!]

;;  mi chiamo antonio... SI CHIAMA... SIGNORE MANGIAMORTE ?!

------------------------------------------------



------------------------------------------------

;;  Tutto il più forte colui che non rabbia, ma sorride.

Bamm.

Király. Ez a rohadt, síkos út. Gyűlölöm. Az eső még oké, nem lesz tőle túl síkos, de ilyen hidegben sokkal inkább jellemző az a hószerű izé, ami kásás, egyszerre hó, eső és jég.. és milyen csúszós. Állam finoman koppan a földön valami kövön. Pár másodpercig csak fekszek, majd arcom egyre ráncosabb lesz, végül mérgesen nyitom ki a számat.
- Cazzo!
Ordítom. Felmérem a károkat, térd oké, állkapocs egyben, de a hasamnál felszakadt a ruhám a csúszásnál, ugyan hála a réteges öltözködésnek, a bőrömön alig látszik egy kis karcolás… a ruhámnak lőttek, ez van. Lassan a hátamra fordulok, és lassacskán fel is ülök. Addigra odaér a haverom, akivel jöttem, és nyújtja a mancsát.
Elfogadom. Felhúz. Hátba vágom. Elesik. Csúszik. Rekonstruálódik az én esésem. Még oda is sietek hozzá, hogy amikor eljön az ideje, felsegítsem. Gyerekes? Kit érdekel, szerintem miatta botlottam el… amúgy meg lesz egy jó sztori valamelyik buliban.

Röhögve folytatjuk utunkat le Roxmorts-ba. Eredetileg nem is akartunk lejönni, de aztán találkoztam tegnap este egy jófej lánnyal, és elhívtam mára randizni. Elvileg lent a faluban találkozunk, de előfordulhat, hogy el se jön… Ritkán van errefelé ilyen cudar idő, úgy látszik kemény tél lesz ez a mostani.  Szeretjük ám azt nagyon. Talán még be is fagy a tó, és lehet korcsolyázni… Hmm… ha itt lenne Flitwick, biztos rá tudnánk venni, hogy fagyassza be azt a nagy fekete pocsolyát, amin az elsősök szoktak áthajózni Szeptemberben… mindig jól megszívja valaki. De most itt vannak ezek a seggfejek, akik a Minisztériumnak dolgoznak… talán halálfalók. Sőt, valószínű. Büdös coglionik. Nem értenek ők ehhez, egy rendes maffiózó kövér, dohányozik, ja, és olasz. Egy béna brit nem lehet jó maffiavezér. Még ha ki is talált magának egy egész fasza nevet. Az meg amúgy se ér semmit, ha senki sem meri kimondani, nem?

Épp valami fura, váratlan szélrohamnál fordulunk be egy utcába, ami elég kihalt. Szemem rátéved valami gyanús idegenre, aki a ruhájával szarakszik. Ki az a hülye, aki nem képes felvenni ilyenkor egy rendes kabátot, aminek nem szalad fel csak úgy az ujja mindig, amikor erre jár egy kóbor levegő-löket?

- Hééé, Tony. Ezt nézd!
A srác meglátott valami plakátot, elő is halássza a pálcáját, és enyhén rávilágít. Üldözési plakát pár szökevényre…
- Ehhe, biztos ezt is Tudodki csicskásai tették ki. Nagyon zsír. Héé, ezt a tagot asszem már láttam is. Mugli születésű… rémlik. Asszem hollóhátas, biztos rossz fát tett a tűzre és lelécelt… Na mindegy.
- Ki kéne találni valami poént az új rendszerre. Mint... najó, nincs ötletem.
- Jaja, de Fred és George biztos megtette már, nem úgy ismerem őket, mint akik megijednek holmi halálnyammogóktól, biztos most is működik a vállalatuk valahol.
Folyamatosan hülyülve haladunk, csak mint általában. Ez is csak egy átlagos roxmortsi hétvége.
Francis bemegy a Három seprűbe, de én megyek tovább, a csajjal elvileg egy másik helyen kell találkoznom, de még úgy is van vagy negyed órám. Lehet, hogy be kéne még ugrani a Mézesfalásba, meg szerezni virágot. Hú de rég nem randiztam.

[- Говно idő... -]

- Говно idő... - dörmögtem magamnak, miközben az utolsó simításokat végeztem öltönyöm ujjának eredeti állapotára való visszaállításán, közben folyamatosan pásztázva az utcát. Két gyerek - diákok, nem is kérdéses - állt egy körözési plakát előtt, azt bámulva és motyogva valamit, amit nem értettem. Nem vehették észre a Jegyet. Kizárt. Akkor nem ácsorognának ilyen nyugodtan.

Egyébként meg, én is láttam azt a plakátot. Egy diákszökevény volt rajta, ha minden igaz. Hm, csak nem a barátai? Esetleg rokonai? Akár kikérdezhetném őket, mit tudnak róla. És akkor megint beindíthatnám a fejvadász-vállalatot, úgy bizony.
Úgysincs semmi dolgom... miért ne. Megpróbáltam azt a jámbor arckifejezést felölteni, amit a tárgyalásokon szoktam mutatni a megfelelő hátterű családok tagjai felé, majd elindultam a fiatalemberek felé.

Egyikük lefordult, majd el is tűnt egy mellékutcában; semmi gond, egy emberből is értékes információk nyerhetők. Végigmértem szememmel. Fess, jóképű fiatalember (kabátjáról eszembe jutott a hideg, és összedörzsöltem tenyereim). A lányok kedvence. Én is ilyen lehettem volna egykoron, ha halálfalási vágyam nem múlja felül a smárolásit. Hmpf. Fölösleges gondolatok egy lehetetlen múltról.
Jólöltözöttségét azonban mégis elcsúfította valami; a hasánál felszakadt a ruhája. Biztos valami jópofi tréfa eredményeként. Laza srác. Az ilyen csak nem néz furán, ha leszólítom és segítséget kérek tőle. De majd meglátjuk.

Már csak pár lépés választott el tőle, aki útközben szintén elindult, mikor megszólítottam.
- Derűs jó reggelt kívánok, fiatalember. Elrabolhatnék pár percet az értékes idejéből? Arról a személyről lenne szó. - mondtam tökéletes angolsággal, majd a plakátra mutattam. Közben kicsit kihúztam magam, hogy egy magasságba kerüljek vele, majd elmosolyodtam. - Megköszönném, természetesen.

[- Buon Giorno, segnore. Hát persze, mondja csak, miben segíthetek? Eltévedt talán?]

;;  mi chiamo antonio... SI CHIAMA... SIGNORE MANGIAMORTE ?!

------------------------------------------------



------------------------------------------------

;;  Tutto il più forte colui che non rabbia, ma sorride.

Arcomon apró mosoly jelenik meg. Az övén is. Odalépek hozzá, átnyújtom a csokrot, melyet két utcányira innen, egy boltban szereztem, átölelem... finom csókot lehelek ajkaira, majd egy pillanatra eltávolodok. Kinyitom eddig lehunyt szememet, s újra közeledni kezdek felé...
Nemjó. Átlagos. Nyálas. Fúj. Valami ütősebb beállítást kell produkálnom, egy egész napot leszek vele, nem unhat meg, vagy ilyesmi. Valahogy mindig ott motoszkál bennem az a maximalista, idegesítő érzés, mely arra késztet, hogy mindig a toppon legyek, és a legapróbb találkozás is tökéletes legyen ismerőseim számára. Hogy szájuk mosolyra ránduljon, amikor rám gondolnak. Nem értem, miért érdekel mások véleménye ennyire… de igenis fontos nekem. Olyan jó érzés, amikor tudod, hogy valaki kedvel téged, jófejnek tart, nem?
Az meg más dolog, hogy én külön úgy érzem, minden összetalálkozásnál kell valami különlegeset felmutatnom, ez amúgy is megadja az egész hangulatát, és ez nehéz művészet. Nem lehet valami túl hatalmas dolog, ami elnyomja a nap többi részét, épp csak hogy megalapozza azt. Ezt már az ókori görögök is milyen frankón tudták már. A színházi napokon hogy kezdődött MINDEN egyes darab? Egy ütős, kellemes előszóval, előjátékkal, ami megmarad, de mégsem törpül el mellette minden más. Kár, hogy a mágikus világban nincs túl nagy szerepe a színháznak, filmeknek. Ez az egyetlen állás, amit el tudnék magamnak képzelni. Amiben tényleg jó vagyok.

További ötleteket próbálok gyűjtögetni, de tudom, hogy úgyis össze fog állni a fejemben pár perc múlva az egész, hogy a kezdés tökéletes legyen. Ha az jó, onnantól lehet spontánnak lenni, ahogy mindig vagyok. Csupán egy csodálatos előszó kell, aztán nincs, ami el tudná rontani randit.

Ám hamarosan megzavarja ábrándozásomat egy férfi – legalábbis a hangjából ítélve. Nem beszél akcentussal, tökéletesen artikulál, mint egy úriember, de mégis belezavar valami az összképbe. Mintha lenne az agyamban egy gyanuszkóp, ami elkezdett pörögni-pörögni, és nem hagy békén. De könnyedén lerázom ezt az érzést, minden emberről elsőre igyekszek jó, előítéletek nélküli benyomást felállítani. Ez már csak ilyen családi-nevelési kérdés, formalitás.
- Buon Giorno, segnore. Hát persze, mondja csak, miben segíthetek? Eltévedt talán?
Elég nagy a köd, a sötétség, nem is figyelem meg különösebben a férfit, csak pár alap dolgot fedezek fel, mint hogy elegáns, és picit alacsonyabb is nálam. Enyhe félmosoly játszik ajkamon, amikor felfogom, hogy kiről is szeretne nálam érdeklődni.
- Tegye fel nyugodtan a kérdéseit, de nem tudok túl sok mindent róla, ha jól tudom, velem egyidős, mivel más láttam tavaly pár órán, de nem tudom, hogy hívják. Mindenesetre nem Griffendéles. No meg azt is kizárhatjuk, hogy mardekáros lenne az illető.
A végét finom, elegáns nevetéssel toldom meg, épp csak egy pillanatnyi ideig. Ugyan hangom nem erről tanúskodik, kezdek gyanút fogni. Igyekszek mosolyt tartani képemen, tudva azt, hogy annál nincs nagyszerűbb álarc.

Ki lehet ő? Egy fejvadász? Egy minisztériumi ember? Netán… Tudjukki csatlósa? Remélem egyik se.
Jobb kezemmel kutakodni kezdek zsebeimben, meg a táskámba is belenyúlok, végül előhúzva egy kis leheletfrissítő cukorkát. Rögtön bekapok egyet, majd az úr felé nyújtom.
- Szabad megkínálnom?
Illedelmes gesztus… de mégis fontos. Hisz mennyi realitás van abban, hogy megkínálok édességgel egy vadidegent. Természetesen nem ez volt az elsődleges célja a kutatásnak. Ellenőriztem, hogy nálam van-e a pálcám. A táskám alján lapul, és ez biztonság-érzetet nyújt, hogy kellemesen társaloghassak tovább.
- Tudja, az emberi erények, a kedvesség, a nyíltság mára már veszőben van, én igyekszem ezeket fenntartani. Nem tudom, engem mindenki ismer a környéken, mert mindig szívesen segítek bárkinek, és nem értem, mások miért nem képesek erre. Miért a másik életének megkeserítésével foglalkoznak?
Pff. Degáz. Asszem egész jól hazudok, teszem az ártatlant. Meg nagyjából igazat is mondok, csak picit megtoldva az eredeti sztorit. Valahogy el kellett terelnem a gyanússágot erről a zsebekben való turkálás-ügyről.
- Segíthetek még valamit?

[NORINA]

NORINA

ZENE

Olyan régen volt már, hogy ennyire izgultam volna valami miatt. Nem az a fajta érzelem volt, mint mikor alapból izgul valaki. Ilyenkor türelmetlenül dobol az ujjaival, ide-oda sétál, netalán a körmét rágja. Nem. Most minden érzékszervem felerősödött. Jobban éreztem az illatokat, ízeket és olyan zajokra is felfigyeltem, amikre eddig még nem. Akárhányszor a környezetembe nem illő hangot hallottam összerezzentem, és vártam, hogy megjelenjen a baglyom valahol. Vágytam is Norina válaszára, de egyben féltem is tőle egy kicsit. Mi van akkor, ha visszautasít? Ha kereken kijelenti, hogy nincs szüksége rám, és hogy hagyjam őt békén.
A hálóteremben ültem és kinéztem az ablakon. Odakinn erősen fújt a szél, innen láttam a szomszédos dombokon lévő fák erőteljesen hullámzó lombkoronáját. Kifújtam a levegőt.
Ha így történne, természetesen tisztában tartanám a kérését, és eltűnnék az életéből. Képtelen lennék neki fájdalmat okozni. Szórakozottan kapargatni kezdtem az ablak párkányát. Az a vicc az egészben, hogy fogalmam sincs hogyan tudtam ennyire belészeretni. Immár tisztában voltam vele, hogy szerelmes vagyok. Fülig beléestem. És szeretném neki megmutatni, hogy igenis létezik az, hogy valaki igazán szereti őt, lelkestül-testestül. Hogy szeretném őt visszahozni onnan, ahová leesett. Támasza szeretnék lenni, egy biztos pont, akinél elbújhat. Csókolni akarom, és ölelni, a szemébe nézni s elmondani neki, hogy szeretem, és hogy ígérem minden rendben lesz. Keserkésen elmosolyodtam. Igen, határozottan szerelmes vagyok. Beletúrtam a hajamba. E rég viszontlátott érzés fájdalmasan gyönyörűséges volt. Lassan végiggondoltam mindent. Tényleg ezt érzem? Szerelmes vagyok? Szerelmes?! Biztosan? Vagy csak már annyira fáj a szívem, hogy a legapróbb rezdülést is hegyomlásnak véli. Határozottan állíthatom, hogy Érzek valamit. Olyat, mit már rég. És ez nekem elég. Mikor megkaptam Norina válaszát oly mértékben dobogott a szívem, hogy majdnem megfájdult a fejem. A levelet elolvasva mosolyra kerekedett a szám. Hát mégis eljön? És ott lesz! Ő lesz ott. Leültem és nem bírtam abbahagyni a vigyorgást. Jelentek neki valamit!

Alig bírtam kivárni, hogy elteljen az idő, s mehessek a Szobor Szállóba. Már három órakor Roxmortsban voltam, hogy még véletlenül se késsek. Így mivel sok szabadidőm volt még, betértem a Szárnyas Vadkanba. Gondoltam, hogy egy kis vajsör nem fog megártani, hiszen úgyis kell az erő az előttem álló beszélgetéshez. Magam alá húztam egy széket, s a bárpultra könyököltem. Köszönésképpen intettem egyet Aberforthnak.
- Mi a helyzet, Gord? – recsegte a kocsmáros – Állat kéne megint?
- Nem, nem! – vigyorogtam – Most egy teljesen más dolog miatt vagyok a faluban. Nemsokára a Szobor Szállóban lesz találkozóm, aztán gondoltam addig betérek ide egy kis szíverősítőre!
Aberforth kíváncsian megemelte dús szemöldökét.
- Csak nem verekedni akarsz valakivel? – kérdezte, miközben elkezdte kitölteni nekem a korsó vajsört.
- Nem! – ráztam a fejem – Most egy nőről van szó.
Aberforth keze megállt a levegőben, s meredten nézett rám. Közben a vajsör csak ömlött a kupába, majd mikor észrevette, hogy kicsit túlöntötte az adagot, gyorsan takarítani kezdett.
- Nofene! – csak ennyit mormolt a bajsza alatt. Csöndben voltunk egy kis ideig, majd én törtem meg először a csendet.
- Nem történik meg ugyanaz mégegyszer! – motyogtam magam elé. – Ő más.
Aberforth horkantott egyet.
- Nekem aztán mondhatod! – kedvetlenül kicsavarta a vajsörös rongyot, majd a vállára vetette. – Ugyanezt mondtad az előzőről is, de te nem láttad magad kívülről miután olyan piszkosul elbánt veled az a kis…
- Aberforth, kérlek! – mosolyodtam el sötéten.
A kocsmáros mérgesen intett egyet, majd egy kissé nyugodtabban folytatta.
- Nem voltál szép látvány! – mondta egyenesen a szemeimbe nézve – Akkor lettél törzsvendég itt is! Szinte az összes napod itt töltötted!
- Egen! Tudom… - mormogtam, miközben belekortyoltam az italba – Sötét emlékképek ezek nekem is, de legalább egy olyan derék embert ismerhettem meg, mint Te, Aberforth!
A kocsmáros csak türelmetlenül legyintett egyet, majd elfordult, de láttam rajta, hogy jól esett neki a dicséret. Egy ideig sötéten meredtem magam elé, majd újra belekortyoltam az italomba. Jóleső melegség töltött el, s újra elmosolyodtam.
- Ő azonban Tényleg más, mint a többiek! – mondtam Aberforthnak – Ugyanolyan elveszett, mint amilyen én is voltam nemrég. Több bennünk a közös, mint amit gondoltam volna. S ami a legfontosabb, furcsa érzésem van a közelében, mintha már régről ismerném, és ez nagyon kellemes. Vele akarok lenni, megmutatni neki, hogy létezik olyan ember, aki szereti is őt.
A férfi röviden füttyentett egyet.
- Nocsak, most már szerelmes is vagy? – mormogta – Mindegy Gord, nem akarok én beleszólni ám a te életedbe. Csak nehogy csalódj nekem újra! Azt hiszem, a világ össze vajsöre sem lenne elég akkor.
Sután Aberforthra mosolyogtam.
- Legalább növelném a bevételt! – kacsintottam.
A kocsmáros rekedten felnevetett.
- Mindenesetre sok sikert kívánok neked! – mondta – Azt pedig ne feledd, hogy bármi van, ide jöhetsz!
Ezzel eltűnt a kocsma egyik hátsó felében. A hallottakon gondolkodva kiürítettem a korsóm, majd elindultam a Szobor Szálló felé.

Kicsivel a megbeszélt időpont előtt érkeztem, így kiválasztottam egy távolabb eső asztalt a kávézóban, s leültem. Habár a vajsör jótékony hatással volt rám, azért még mindig ideges voltam. Miről lesz szó? Hogyan fejezzem ki magam? Mit tegyek? Megvontam a vállam. Majd csak elrendeződnek a dolgok. És vártam. Őrá.

[Szeress!]

Gordon

Zene

Régóta félek. Egy elvarázsolt világban létezem, aminek a burka oly könnyedén simul a karomra, oly könnyedén dönti fejemet halkan dobbanó, nem létező keblére. Fájnak a percek. Régóta. Magam sem értem, hogy miért. Talán a megszokás, talán a jövő kilátástalansága, a félelmek árnyéka. Túl régóta tart ez az állapot és érzem, hogy nem fog elmúlni egy perc alatt. Mindig megálltam egyedül is a lábamon, akkor is, amikor már más nem volt mellettem, amikor percről-percre némult el a világ. Amikor lehunyva tartottam a szememet, mert a csillogó világ sem volt más számomra már a korom színű segítségkiáltásomnál. Miért nem hallotta meg senki, amit mondani szerettem volna? Miért taszítottak el az emberek és miért voltam én a rossz?
Én vagyok a rossz, Gordon. Én vagyok a lány, aki nem mer álmodni, mert már nincs miről. Én vagyok a lány, aki elhiszi a gonosz szörnyűségeit, a fennmaradók halálát, meghallja a csend őrjítő moraját. Nem vagyok semmi. Csak egy lány, aki nem tud felnőni, aki többet nem repül a rózsaszín felhők között, mert tudja, hogy nem szabad. Én vagyok a rossz, Gordon.
Még van egy órám a találkáig. Ülök a tükörrel szemben, kezem remeg. Olyannyira remeg, hogy kétszer neki kell futnom, mire ki tudom sminkelni a szemeimet. A gyomorgörcsöm pedig egyre feljebb kúszik, egészen a torkomig, ahol erős, hószín ujjai ráfonódnak a húsomra, hogy megfojtsanak.
Hajam még mindig kócos, óvatos kis loknikban borítja a vállaimat. Ujjaimmal végigfutok a hajtövektől egészen a végekig, hogy laza lófarokba kössem. Talán így megteszi. Talán így neki is tetszeni fog. Halkan sóhajtok egyet.
Nézz magadra Norina. Nincs olyan fiú, aki képes volna elfogadni olyannak, amilyen vagy. Nincs olyan ember, aki értékelné a fájdalmat a szemeidben. Tudod jól, hogy sohasem lesz másabb, jobb, különb. Nézz magadra. Egy gyenge, törékeny lány vagy. Nem fog megmenteni a herceg.
Tekintetemet a plafon felé emelem, hogy ne mossa el a sminkemet a születő könnycseppem. Ujjbegyemmel letörlöm a szempillák tövéből, hogy aztán újra magamat bámulhassam a tükörben.
Minden olyan más, mióta megcsókolt. Megmutatott egy olyan világot, egy olyan pillanatot, amire mindig is vágytam és mindig is fájni fog érte a szívem, főleg, hogy átérezhettem, milyen is a tűzijáték. Milyen az, amikor egyszerre dobban valakivel a szív, milyen az, amikor dübörögve próbál kitörni a helyéről.
Legyen Gordon. Megkapod az esélyt. Légy a hercegem, varázsolj el. Hitesd el velem, hogy létezik egy szebb világ, annál a mocsoknál, amibe magamat taszítom szüntelenül. Mutasd meg a fényt, aztán fogd meg a kezem és vezess ki a sötétségből. Mutasd meg a szépségeket az életben, tégy olyat, amilyet még soha senki: Szeress!
Szépen ívelt ajkaim halovány mosolyra húzódnak és a tükörképem hitetlenkedve bámulja az illékony jelenetet. Nem sűrűn látni ilyet.
Fél órával később már Roxmorts utcái között sétálgatok és néha-néha leszegem fejem. Főleg akkor, ha valaki szembe jön velem. Érzem, ahogy végignéz vékony lábaimon, amiket egy vastag fekete harisnya takar, a barack színű szoknyámon. Biztosan azt gondolja magában, hogy nem eszek eleget…pedig eszek. De lehet, hogy tényleg nem eleget. A hűvös szél belekap az összefogott hajamba.
A szálló kis kávézójába nem igazán járnak diákok. Nekik tökéletesen megfelel a Vadkan például. Ez a hely azonban más. Van esély arra, hogy fontos dolgokról lehessen beszélgetni. Olyan fontos dolgokról, mint például…Ő és én.
Nyílik az ajtó én pedig belépek. Nem túl magabiztosan, nem túl hivalkodóan és beképzelten. Egy megilletődött kislány vagyok csupán, aki nem tudja, hogy mit kéne tennie, mit kéne mondania, de még azt sem, hogy miként kéne üdvözölnie a pár méterrel odébb üldögélő fiút. Leveszem a kabátomat, az asztal közelében lévő fogasra rakom.
Megállok a háta mögött pár másodpercre, amíg legyőzöm a gondolatomat, hogy most el kéne futni, jó messzire. Remegő kezem a vállára siklik. Óvatosan megsimogatom. A szívem megdobban. Olyan nagyon, hogy talán még Gordon is megérzi.
- Hé. Szia…
Nyögöm ki halkan, ahogy megkerülve, leülök vele szemben. Hogy elrejtsem kezem remegését, összeérintem két tenyeremet, egybefonom ujjaimat és magam elé rakom a keletkezett kis halmot.
Hál istennek nem tart sokáig a némasági fogadalmam, hiszen a pincérnő odalibben az asztalunkhoz.
- Mit hozhatok? Választottatok már? Vagy ajánlhatok esetleg valamit?
Meredten bámulok a nőre. Széles mosolya beterít. Sose tudtam így mosolyogni. Hihetetlen. Komolyan.
- Nekem egy forró csoki lesz.
Nézek Gordonra jelentőségteljesen, hogy ő következik. Igazából nem csak a választást illetően. Hanem a találka, következő lépését is tőle várom. Hogy mondjon valamit, amivel megtöri a jeget, ami miatt nem akarok hazarohanni.
Ahogy ennyire elmerülten nézegetem az arcát, elpirulok. A fejemet az ablak felé fordítom. Úgy döntök, nem várom meg, míg a fiú elkezd beszélni.
- Nézd…Én…
Sajnos azonban nem jutok előrébb. Bár meg se szólaltam volna.

[NORINA]

NORINA

Zene

Míg ülök többször is eszembe jut, hogy vajon mi lenne a helyes. Mit súg a szívem, és mit súg az eszem? Meg sem fordult a fejemben, hogy Norinát könnyedén meg tudnám szerezni. A szívéhez akartam eljutni, és az egy sokkal veszélyesebb, és nehezebb út. Nem akartam sehol sem megsebezni, csak elérni a legbelső lényegét, és a saját szívemhez ölelni azt. Hogy adjak neki is abból a melegségből, mely bennem buzog. Éltetni, és szeretni akarom. Mindent neki adni, s cserébe nem kérni semmit. A szívem úgy dobog, hogy majd kiugrik a mellkasomból. Direkt háttal ültem le a kávézóban, hogy csak úgy belépjen elém, mikor megérkezik. Ugyanúgy, mint ahogy az életembe is belibbent. Azelőtt még nem volt senki, csak a fájdalom, és a csend, de most új fényt látok az éjszakában, s a közöny vaskos acélláncait sem kell már vonszolnom magam után. Újra élek. Csendesen mosolyogva bámulom az asztallapot magam előtt, s a még üres széket. Nemsokára Ő fog ott ülni, s újra hallhatom a hangját, láthatom az arcát, és magamba szívhatom az illatát. Minden egyes pillanatot ki akarok élvezni vele. Szeretném elhinni, hogy ad egy esélyt, s szeretném elhinni, hogy mellettem kiteljesedhet, hogy mellettem az a Norina lehet, amit még sok-sok évvel ezelőtt kislányként elképzelt. Szeretnék a hercege lenni, s elhalmozni a szerelmemmel. Főleg ezekben az időkben, mikor össze kell tartani. Odakinn lágyan hull a hó, s elkezdem böngészni az itallapot. Hát ezek nem szerénykedtek az árral, húzom el a szám. Hirtelen megmerevedek. Valami új illat önti el a levegőt. Itt van. Érzem, hogy ő az. Ez a kellemes, üde és nőies illat. Megérkezett. Szinte már nem is hallok semmit, annyira dobog a szívem. Nem fordulok meg, egyszerűen nem merek. Aztán hirtelen elönt a forróság, annyira, hogy beleborzongok. Megérintette a vállam. Tudom, hogy Ő az. Senki más nem lehet az. Csakis ő. Elönt a vágy, hogy a kezéért nyúljak, s megcsókoljam, arcomhoz érintsem, elbújjak benne.
 - Szia! – mondom és melegen rámosolygok. Látom rajta, hogy mennyire zavart, és mennyire vívódik. Lassan megkerüli az asztalt, és leül. Mielőtt bármit mondhatnék, ott terem a pincérnő az asztalunknál, és felveszi a rendelést.
- Nekem is tökéletes lenne egy forró csoki! – felelem, majd tekintetemmel követem, amint tovább libben. Megnedvesítem az ajkaim, és Norinához fordulok.
- Nézd… Én… - kezdi a lány, de beléfojtom a szót. Óvatosan megérintem az ujjaim hegyével az asztalra tett kezét.
- Szeretlek! – mondom csendesen, és annyi melegséggel a hangomban, amennyire csak lehet. A szívem sikoltozik a mellkasomban az izgalomtól, az agyam zakatol, s lassan megfogom a kezét.
- Ne kérdezd, hogy miért! Ha tudnám, már nem is lenne annyira varázslatos. Azt hittem, hogy sosem fogom már érezni ezt, de te bebizonyítottad nekem, hogy a csodák igenis léteznek, s vannak a mágiánál is varázslatosabb dolgok. Szeretlek! – mondom újra – Melletted szeretnék lenni, mikor szükséged van valakire, mikor örülsz, sírsz vagy magányos vagy. Be szeretném bizonyítani neked, hogy a szerelem igenis létezik, és hogy egyáltalán nem vagy annyira elveszett, mint gondolod. Szeretni szeretnélek a létező összes módon. Átölelni, és éreztetni, hogy van valaki, aki mellett biztonságban vagy, és aki SZERET. Meg akarom osztani veled az érzéseimet, a gondolataimat és a vágyaimat. Szeretném, ha részese lennél a jelenemnek, s a jövőmnek is.
Tartok egy kis szünetet, mert kiérkezik a forró csoki. Gyilkos pillantást lövellek a pincér felé, aki ilyenkor mer félbeszakítani, majd újra a lányra nézek. Gyönyörűen néz ki. Legszívesebben átölelném, s hosszasan simogatnám az arcát, csókokkal halmozva el.
- Szeretlek! És mosolygok mindig, mikor ezt kimondom. Bármi is legyen ennek az napnak a végén, tudnod kell ezt! Tudnod kell, hogy rám mindig számíthatsz bármi is van.
Elhallgatok, de nem engedem a kezét. Lágyan simogatom a bőrét, s a tekintetét keresem. Visszafogott lélegzettel várom, hogy mit fog válaszolni.
Úristen, remélem nem érzi azt, hogy ezzel letámadtam.
Remélem nem…