Elhagyatott játszótér

[- Sok mindent.]

YOU and I, RIGHT or WRONG

Most valószínűleg haragszik, amiért nem engedtem, hogy segítsen, de tudom, hogy nem lett volna elég erőm ahhoz, hogy állva maradjak, ha meg összeestem volna, akkor minden porcikám fájna, azt meg nem szeretném. Kék-zöld foltok... Nem mutatnának jól rajtam.
Rosszul esik, hogy ennyire nem érdekli az, amit csinálok, de hogy még ki is mondja gyakorlatilag, hogy mennyire kezdő vagyok mindebben, az valahogy még ennél is rosszabbul érint. Nem én akartam fagylaltot készíteni, de mikor megkért, belementem, mert bizonyítani akartam, ennek ellenére pont fordítva sült el a dolog. Így utólag visszatekintve úgy tűnik, mintha szándékosan meg akart volna alázni, de erről inkább tudomást sem veszek, kellőképp fáradt vagyok ahhoz, hogy ilyesmin már csak azért se akadjak fenn. Miközben leporolom a kabátomat, illetve sötét nadrágomat, végig figyelem szemem sarkából, hogy mit csinál. Nézem a lassan olvadó jégszobrot, rajta a fagyival teli tálkát, és azon gondolkozom, hogy mekkora idióta vagyok. Legszívesebben visszacsinálnám az egészet, de már késő, ami megtörtént, az megtörtént. Bárcsak ne látta volna meg, hogy mit csinálok...
Utálok Neehillről beszélni, egyszerűen gyűlölök hazudni arról, hogy mi van közöttünk, de már benne vagyok a játékban, és ebből kiszállni... Szinte lehetetlennek tűnik. Kényelmetlenül érzem magam a róla szóló kérdésektől, kabátomat újra megkötöm magamon. Cassius mit szeret? Fogalmam sincs. Azt sem tudom, hogy hol született, mik a szülei, vagy épp mi a kedvenc színe. Semmit sem tudok róla. Mégis mit mondhatnék erre? Nézem, ahogy lelöki a tálat a földre, a szememmel követem, ahogy lezuhan, majd sóhajtok egyet.

- Sok mindent. - mondom végül határozottan, cseppet sem mutatva, hogy egy dolgot sem tudok, amit szeret.

- Miért érdekel? - kérdezem egy hosszabb szünet után, és egy lépést teszek felé, hátha akkor végre odafordul hozzám. Valahol legbelül vágyom arra, hogy kiderüljön, hogy féltékeny, és hogy zavarja, hogy együtt vagyok vele, de ahogy ismerem, ezt sosem ismerné be, vagy mutatná ki, pedig akkor végre elhinném, hogy van a világon valaki, akinek számítok...

[- Egyáltalán nem érdekel]

I'M TELLING YOU TO LOOSEN UP MY BUTTONS BABE
BUT YOU KEEP FRONTIN'

Ahogy nézem a földre borult tálat, egyre kínosabbá válik ez a szituáció. Lehet, hogy volt bennem némi aljasság, hisz tudtam, hogy úgyis csak ócsárolni fogom a művét, bármilyen is legyen, holott nagyon lelkesen állt hozzá. De ez az ő baja, nagyon jól tudja, milyen a természetem, és hogy gyakran azt is kritizálom, ami egyébként tetszik. Őt is elég gyakran. Különben sem kell olyan nebáncsvirágnak lenni.
Addig-addig néz, hogy kénytelen vagyok felé fordulni, ha már ilyen sok figyelmet szentel nekem, nekem is meg kell adnom ugyanazt a figyelmet. Hozzám lép, elém áll és én nem tudom megállni, hogy ne mérjem végig. Futólag. A majdnem téli ruhák alatt is látszanak tökéletes testének körvonalai. A pillantásom mégis valami ocsmánnyal van tele, ami nem megvetés és nem utálat, de valami egész hasonló. Irigység, harag, dac. Lehet, hogy féltékenység, de inkább csak sértődöttség. Azért, mert valaki más után ácsingózik és nem utánam. Nemigen van miről beszélni akkor, ha nincs semmiféle kapcsolat két ember között. De akkor is zavar, hogy ezt ő sokkal inkább így látja, mint én.
Fagyos a pára, melyet egymásra lehelünk ilyen közelről, és kezd is alkonyodni. A szemeit nézem, jégkékek, akár az enyémek. Hűvösség, büszkeség. Ridegség és fagy.
- Egyáltalán nem érdekel - közlöm végül vele a hamisítatlan hazugságot. Magam sem hiszem el, de ettől ő azért még hihet nekem. - Azzal szórakozol, akivel akarsz. Én is azt teszem.

[- Nem érdekel? Egy cseppet sem?]

I NEVER could EXPLAIN the WAY
I lost my HEART to YOU that day

Egymással szemben állunk, mint már oly sokszor az elmúlt egy év során, de most minden más. Nem úgy néz rám, ahogy régen, és nem féltékenységet, hanem szinte gyűlöletet látok a szemében. Mintha egy koszos rongy lennék, úgy undorodik tőlem, és hirtelen minden szétesik bennem – amiről eddig azt hittem, hogy jó, és ésszerű, az most átértékelődik; ebben a pillanatban az elmúlt néhány hónap őrültségnek tűnik, legszívesebben ordítanám, hogy vedd már észre, hogy mindennek te vagy az oka, hogy érted csinálom, mert kellesz nekem, és egyszerűen képtelen vagyok nélküled élni, de nem tehetem. Talán kiábrándult belőlem, és már nem látja bennem azt, aki voltam – és aki vagyok most is. Vagy már nem is lennék önmagam?
Meredten nézem az arcát, ügyelek minden egyes rezzenésére, majd hosszú ideig azokat a szürkéskék szemeket fürkészem, melyeket annyira szeretek. Bárcsak látnám őket még egyszer úgy fényleni, mint nem is olyan régen...

- Nem érdekel? Egy cseppet sem? - kérdezem kissé hűvösen, bár hangomból talán egy kis csalódottság is kicsenghet. Miért? Miért nem érdekli? Már ennyit sem jelentek neki? Nem számítottam nagy jelenetre, de ennél azért egy kicsit több felháborodásra, vagy éppen féltékenységre számítottam. Nem akarok még ennél is lejjebb süllyedni, ha már úgyis elszúrtam, nem mindegy, hogy mit mondok?

- Honnan veszed, hogy szórakozom? - szegezem neki kérdésem bátran, miközben arra gondolok, hogy tényleg nem szórakozom. Ez nem szórakozás, ez nem több, mint üzlet.

[- Cseppet sem]

I'M ON A HIGHWAY
TO HELL

Nos, az igazság az, hogy...
Hogy fogalmam sincs, mi az igazság. Hogy mi igaz és mi nem, nem tudom. Azt tudom, hogy eddig semmi gondom nem volt Neehill-lel, azon kívül, hogy egy tenyérbemászó hollóhátas pitiáner, mostanság szinte kedvem lenne leköpni vagy megátkozni, amikor csak meglátom. Úgy nézek rá, mint egy tolvajra, holott Emily nem a tulajdonom (bár lehetne), mint egy aljas gazemberre, akin meg kellene torolnom egy rettentő sérelmet, de nem tehetem, mert azzal saját magamat árulnám el. Nekem a lányok nem ilyen fontosak, hogy duzzogjak miattuk, nem érdekelnek annyira, hogy ölre menjek bármelyikükért - legalábbis nem ilyesmiért. Nem mondom, hogy tetszik, mikor együtt látom Moirát és Neehillt, mert nem, legszívesebben tombolnék és hánynék egyszerre. De ha kinyilvánítanám ezzel kapcsolatos nemtetszésemet, kiderülne, hogy igazából számít nekem. Pedig nem akarom, hogy számítson. A büszkeségem pedig erősebb annál a vágynál, hogy egyszer ismét mellettem aludjon el. Nekem nem kell más levetett rongya. Nem veszek kézbe használt seprűt, soha nem is vettem.
- Cseppet sem - vágom rá épp ezért kicsit talán túl gyorsan és túl élesen a kérdésére. Minél előbb a tudtára akarom hozni, hogy nem érdekel, és hogy a nyár régen volt.
Pedig nem is olyan rég.
Végigmérem őt, mikor felteszi a következő kérdését, megszállottan kutatok valami jelre várva, melyből kiderül, hogy igen, nem felejtett el semmit, és hogy igenis szenved attól, amit vele teszek, tudniillik hogy nem veszek róla tudomást csak ritkán, de vagy nincs rajta semmi látható, vagy csak én vagyok vak az ilyesmihez. Elég önhitt vagyok ahhoz, hogy az utóbbiban higgyek.
Úgyhogy a kérdés hallatán csak megemelem a vállam, és enyhén széttárom a karom, mintha nem nagyon érdekelne.
- Gondoltam, mindenki magából indul ki. Én általában csak szórakozom. Veled is - szalad ki a számon az utolsó mondat. Provokálni akarom, de ezzel pont azt tettem, amit nem akartam: szóba hoztam a kis afférunkat.
Soha nem beszéltünk még róla, igazából nem is értem, hogy miért.

[- Játék. Honnan veszed, hogy te nem csupán játék voltál nekem? Azt hiszed, hogy ennyire nagy ügy, hogy párszor velem voltál? Bárkivel megtehetem, ahogy te is.]

Countless LOVERS under cover of the STREET
You KNOW that I could USE SOMEBODY

Tudom, mi jár a fejében. Az, hogy mennyire szánalmas és kicsinyes ember vagyok, hogy egy olyan emberrel járok, mint Neehill, hiszen ő nem egy híres varázslócsalád sarja, de még csak nem is egy szívtipró. Nem gondol arra, hogy miért csinálom, ahogy én sem gondolok arra, hogy talán a féltékenységét leplezendő viselkedik így. Érzem, ahogy már-már feladom a harcot érte, bár sosem gondoltam, hogy eljön ez a pillanat az életemben. Nem akartam elfogadni, hogy talán Neehill azért került képbe, mert ő lesz az, akit nekem szántak, de már úgy tűnik, hogy erre a sorsra lettem ítélve. Megjelenik szemeim előtt egy kép: ő és én kézen fogva, mint boldog pár, azzal a különbséggel, hogy az én arcomon gyűlölet és boldogtalanság tükröződik csupán.
Az elmúlt percek rádöbbentettek, hogy meginogtam. Legszívesebben ordítanám, és a képébe vágnám, hogy mindent miattad, érted, értünk csináltam, és hogy már egy éve semmi másra nem vágyom jobban, mint hogy figyelj rám, és hogy a tiéd lehessek. Elmondanám neki, hogy ha tudnám, kiverném a fejemből, és eltörölném minden érzésemet, de képtelen vagyok rá, mert minden egyes porcikámban jelen van, és nem akarom, hogy most, amikor végre ilyen erős érzelmeket és kötődést is merek vállalni, el kelljen engednem. Hogy azt akarom, hogy vegye észre, hogy szeretem, és hogy fáj, amit velem tesz.
De mi értelme lenne? Újabb vita, újabb hitetlenkedés, és újabb sebek. Egyikőnk sem nyerne. Ennek ellenére talán nem kéne úgy tennem, mintha minden a legjobb lenne az életemben, és Neehillt sem akarom már többé mellettem tudni.
Megrándul az arcom, ahogy csontomig-lelkemig hatolnak a szavai, mintha csak gyomrom rúgtak volna. Ráébredek, hogy talán semmit sem jelentett neki az a pár hónap. Velem ellentétben. Elfátyolosodik a tekintetem, ahogy könny szökik szemembe. Elfordulok, és inkább nem is válaszolok neki. Egészen a következő mondatáig vissza sem fordulok hozzá, akkor azonban düh, harag, és félelem elegyével, tornádó módra perdülök meg tengelyem körül. Játszadozni? Játék voltam? Ha csupán annyi, akkor már mit számít? Minek van itt, miért nem sétált tovább? Mindketten tudjuk, hogy kell az emberekkel játszadozni, és hogy kell őket kihasználni. Hiszen én is ezt teszem nap, mint nap! Ha csak én is egy voltam a sok közül, akkor nyilván az sem gond, hogy mindenki rólunk beszél.

- Játék. Honnan veszed, hogy te nem csupán játék voltál nekem? Azt hiszed, hogy ennyire nagy ügy, hogy párszor velem voltál? Bárkivel megtehetem, ahogy te is. - mondom, és minden szónál közelebb lépek hozzá. Az utolsó szavakat már csak a fülébe suttogom, végül belecsókolok a nyakába, miközben ujjaim végigszántanak a gerincén, és elképzelem, ahogy korábban az ágyban tettem mindezt vele. Megteszem, bármi is legyen a reakciója. Nincs veszítenivalóm.

[- Azt hittem.]

I AM THE MASTER OF THE GAME
THAT MADE A FOOL OF YOU

Azért azt látom, hogy a szavaim nem hagyják teljesen hidegen, hogy nem totálisan érdektelen számára a téma. Látom abból, ahogy elfordul, látom abból, ahogy újra rám néz. A könnyek nyomát nem olyan könnyű eltüntetni a szemekből, bár persze lehet, hogy csak képzelődöm. Annyira szeretnék könnyeket látni, hogy odaképzelem őket.
Ennél szánalmasabb dolgot keveset tudok mondani.
Valami viszont megváltozott Emily tekintetében. Eddig kedves, barátságos és lelkes volt, azt hittem, örül a találkozásnak, de mióta szóba hoztam Neehillt, egyre jobban bebizonyosodik, hogy nem tévedtem: valóban jól érzi magát vele, és nem csak úgy szórakozásból van mellette. Azt hittem, Deannek bárki megteszi, főleg a nyara után, és hát tessék, tényleg így van. Eléggé lejjebb adta a mércét, mit ne mondjak.
Állom a pillantását, bár fogalmam sincs, mit akarnak mondani azok a nagy, jégszínkék szemek. Közelebb lép. Aztán még közelebb. Mit akar?
A szavai ugyanolyan ridegek, mint ez a szobor itt mellettünk. Kemények, fagyosak és súlyosan koppannak, a gyomrom pedig úgy érzi magát tőlük, mintha öklömnyi jégtömböket tuszkoltak volna le a torkomon.
Megcsókolja a nyakam, én pedig oldalra vonom a fejem. A jeges ujjak végigszántanak a hátamon. Nos, lehet, hogy nem én vagyok a kegyetlen játékok legnagyobb mestere...
Elhúzódom, de nem leszek ideges. Csüggedés ül a vállamra, valami látszhat a szememben is. Amennyiben nem venné le rólam a kezét, megteszem. A szemébe nézek, kíváncsi vagyok, megmoccan-e bármi azokban a fagyos íriszekben.
- Azt hittem.
Csak ennyit mondok, de hogy mire értem, hogy mire válaszolok... Csak akkor nyer értelmet, ha Emily visszapörgeti magában, mit is mondott szó szerint. Azt hiszem, ennyire nagy ügy?...
Azt hittem.
A választ úgy hagyom a levegőben, hogy bármi is legyen a reakció, a magam irányába fordíthassam a jelentését. Kockáztatok, de meghagyom a menekülési utat. Mindig.

[- Úgy mondod, mintha érdekelne, hogy számított-e nekem. Mintha érdekelne, hogy mi számít, és mi nem...]

WHAT do you THINK of ME?
ARE you quite PROUD of this MAKE-BELIEVE?

Mintha csak hullámvasúton ülnék, úgy kavarog a gyomrom az idegességtől és a fájdalomtól, ahogy sírni kezdek. Néma könnyek ezek, még csak meg sem rázkódik a vállam. Megtanultam csendben könnyezni, hogy senki se hallja meg, de nem tudom eltüntetni se a szomorú csillogást, se a vörösséget a szememből. Hófehér bőrömmel erős kontrasztban áll a pirosas árnyalat, de mikor már előtte állok, ez érdekel a legkevésbé. Dühös vagyok rá, és igen, eljutottam oda, hogy kínozni akarom, csak hogy érezze, hogy mit tesz velem minden egyes nap.
Tudom, hogy mit szeret, és hogy mit nem. Tudom, hogy hol és hogyan kell megérintenem ahhoz, hogy megőrüljön. Ismerem a mozdulatait, az arckifejezéseit. Ennek ellenére mégis olyan, mintha csak kívülről ismerném, belülről nem.
Figyelem az arcát, minden egyes rezzenését, hátha valamivel leleplezi magát. Vagy csak hitegetném magam, hogy számítok neki? Lehet, hogy nem hazudik, hanem komolyan gondolja, amit mond? Legszívesebben kényszeríteném rá, hogy valljon színt, és árulja el nekem, hogy mit érez: gyűlöletet? Féltékenységet? Vagy valami mást?
Tekintetemet a szürkés szemekbe fúrom, és hosszú ideig csak kémlelem őket. Örülnék, ha a csókom, vagy az érintésem közben is láthatnám az arcát. Vajon olyan, mint pár hónapja, amikor azt hittem, hogy talán lehet a titkos kis viszonyunkból valami? Akkor még elhittem, hogy mi kötődünk egymáshoz, és amikor magához ölelt, úgy éreztem, hogy fontos vagyok neki – most pedig elhúzódik tőlem, undorodik az érintésemtől. Belenézek ismét a szemébe, és elönt egy rossz érzés. Egy világ omlik össze bennem, egy hatalmas buborék pukkan szét hirtelen. Ismét könnyezni kezd a szemem, mikor rájövök: nincs értelme. Semminek sem volt értelme, ha ennyire elidegenedett tőlem. Lassan húzom vissza kezemet, majd karjaimat szorosan fonom össze mellkasom előtt. Azt hitte? Milyen válasz ez? Mire válaszolt ezzel? Némán fürkészem továbbra is az arcát, és furcsa csillanást vélek felfedezni az ezüstös íriszekben, és ebben a pillanatban értelmet nyer az, amit mondott. Lehet, hogy félreértelmezem, de olyan, mintha bántaná, hogy azt mondtam neki, hogy nem számítottak azok az alkalmak. Lehajtom a fejemet, és csak hallgatok hosszú ideig, miközben lassan folydogál végig, majd zuhan le államnál a könnypatak.

- Úgy mondod, mintha érdekelne, hogy számított-e nekem. Mintha érdekelne, hogy mi számít, és mi nem... - mondom halkan, ebbe az egy mondatba belesűrítve az összes dühöt és fájdalmat, amit csak érzek. Gyenge vagyok, és ezt már ő is láthatja, de nem érdekel. Már nem...

Köszönöm Neked az elmúlt három évet. Bár egy nappal az évforduló után, de a háromszázadik a tiéd. ♥

WANTED A HEART WANTED A SOUL
MORE THAN ANYTHING ELSE IN THIS WORLD

A szeme olyan, mintha ma reggel vérrel húzta volna ki szemceruza helyett, vagy egy jégszilánk végigkarcolta volna. Eddig is ilyen volt? Nem hiszem. Valóban néma könnyek nyomait látom és ez felvidít. Sírj csak! Sírj, ha ilyen szánalmas vagy. Sírj, mert legyőztelek!
Csakhogy... Nem érzek diadalt. Örülnöm kellene, mint a többi hasonló alkalommal, de nem érzek mást, csak a veszteség maró, keserű ízét. Már ezt sem tudom élvezni.
Elhúzza a kezét, és már nem képzeli többé azt, hogy egyetlen érintéstől majd a lábai elé olvadok. Nem vagyok ilyen könnyen irányítható, bár kedves tőle, hogy ezt így feltételezi.
Szúrós szemekkel nézem őt, és feltűnik, hogy még mindig csak vizsgáztatom, mint ahogy minden embert körülöttem. Újra és újra és újra.
Ő pedig újra és újra hibát vét.
Hibát vét akkor is, amikor lesüti a szemét - a hazugság jele -, és mikor sírni kezd - ez pedig a bűntudaté, a gyengeségé és az önzésé. Úgy forgatom a szemem, mintha közönségünk lenne, teljesen feleslegesen egyébként, mert Emily úgysem látja.
Nem tudok azonnal válaszolni neki, mivel a gyors válasz az lenne: "Érdekel!", de ezt nem fogom kimondani, ezért habozok. Átgondolom.
Fogalmam sincs, mit mondhatnék és hogyan mondhatnám, hogy eléggé körmönfont legyen. Nem tudom, mit mondhatnék, amiből megértené, hogy mit akarok. Mert azt akarom, hogy Neehill eltűnjön az életéből, és ne maradjon más, csak én, még ha mindketten tudjuk is, hogy Vikitria miatt úgysem lesz semmilyen tartós kapcsolatunk egymással. Mégis szükségem van a néma támogatására, a csendes hűségére és a hangos odaadására, mert belefáradtam a rengeteg veszekedésbe és a rengeteg küzdésbe.
Egyszerűen kell nekem.
Közelebb lépek, az álla alá nyúlok, hogy felemeljem a fejét. Nem törődve a könnyekkel, sem a maszattal, megcsókolom az ajkát. Felkészülök a pofonra - ám ha elcsattan, az volt az utolsó lehetősége. Minden mással esélyes. Voltaképp drukkolok neki.

EVERYBODY wants to be UNDERSTOOD
Well I can HEAR YOU

Szemeim előtt az együtt töltött percek képei peregnek sorjára, belül egy szorító érzés rántja görcsbe a gyomromat ismét. Mennyire szép volt, mennyire tökéletes: egymás mellett feküdtünk, csak öleltük a másikat, és szavak nélkül is ki tudtuk fejezni magunkat. Nem kellett megszólalnunk ahhoz, hogy tudjuk, mit gondol, vagy akar a másik.
Ehhez képest most...
Most egymás szavaiból sem halljuk ki a lényeget. A sok zavaros mondat között elveszik az, ami valójában fontos lenne, és hiába akarom megérteni minden egyes szavát, néha egyszerűen csak nem megy.
Ahogy nézem az ezüstös szemeket, kavarognak bennem az érzések, gyűlölet és szerelem, harag és megértés, fájdalom és öröm vívja harcát a szívemben; ez jelképezi a mi kapcsolatunkat is. Örök harcot jelent a mi viszonyunk, már a kezdetektől fogva azt jelentett, hiszen sosem én voltam egyedül, és bár tudtuk, hogy mit vállalunk, nem gondoltam, hogy mindez ennyire nehéz lesz.
Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy most hiába érinteném meg, nem reagálna rá. Bárcsak tudná, hogy mennyire szeretném, ha átölelne, ha úgy nézne rám, ahogy régen, ha mélyen lélegezné be az illatomat... Bárcsak tudná, hogy senki másnak nem adnám oda magam rajta kívül. Hiába mondanám, úgyse hinne nekem. Várom a válaszát dühös-szomorú kérdésemre, de hosszú ideig súlyos lepelként nehezedik ránk a csend. Magamban elképzelem, ahogy azt mondja, hogy fontos vagyok neki, és hogy érdekli, hogy mi történik velem, de ez úgyis csak egy álomkép, csupán a fantáziám szüleménye; sosem fog megtörténni, hiszen gyűlöl. Megvet, és undorodik tőlem, látszik minden egyes mozdulatában, hallatszik minden egyes szavában. Miközben ezen elmélkedem, hirtelen azt veszem észre, hogy egyre erősebben szorítom a karomat. Reszketek az idegességtől, a fájdalomtól és a visszafojtott sírástól, de mégis próbálok méltóságteljesen állni előtte. Ennél jobban már nem alázkodhatom meg.
Közelebb lép hozzám, és elönt a félelem, hogy vajon mit akarhat. Hátrálnék, de mikor mozdulni próbálok, nehéz súlyként bírnak maradásra vékony kis végtagjaim, úgy érzem magam, mint egy frissen ültetett mandragóra; mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Szorosan zárom össze a szemhéjaimat, és továbbra is remegve várom, hogy mit fog tenni velem. Talán megüt? Vagy megátkoz? Az államhoz ér, és némán potyogni kezdenek a sós könnyek a szememből. Nem, nem fogok könyörögni, hogy ne bántson, már nem érdekel. Bármit megtehet már, semmit sem tennék ellene.
Bár a félelem továbbra is fogva tart, végül elmúlik a reszketés, ahogy megcsókol. Szemeim felpattannak, majd azon nyomban vissza is záródnak, hagyom, hogy átjárjon az az ismerős érzés, amely annyira hiányzott, nem menekülök, annak ellenére, hogy az eszem azt súgja, hogy ne engedd. A szívemre hallgatok, mert régóta vágytam erre a percre, kezeim először a nyakára, majd az arcára simulnak, ahogy viszonzom azt a keserédes csókot. Közelebb húzódom hozzá, és hüvelykujjammal megsimítom az arcát. Nem tudom, hogy mi ez a változás, de végre elmúlik a kínlódás, és jéggé vált bensőm is olvadni kezd. Nem akarom elengedni, csak csókolom, mintha ez lenne az utolsó csókunk ebben az életben...

[~]

POINTS OF AUTHORITY
. . . . . . . . .

Megcsókolom.
És nem történik semmi.
A karjait a nyakam köré fonja, belém kapaszkodik, közelebb húzom.
Semmi.
Talán túl hideg van, talán túl késő. Talán túl sok idő telt el, túl sok volt a néma veszekedés. Talán túl sokat játszadoztunk már egymással ahhoz, hogy most megtörténjen a varázslat újra, bármennyire is szeretném.
Eszembe sem jutott, hogy ez fog történni, hisz olyan régóta vártam erre, és annyira akartam! Nem értem. Nem értem, mi történik. Lehet, hogy semmi sem jó, semmit nem vagyok és nem is leszek képes élvezni. Tudom, hogy ez csak egy csók, talán többtől többet éreznék, erre más talán látna esélyt, de én nem. Tudom, hogy akkor is csak a meleg test és finom bőr ízét érezném, semmi mást.
Minden elromlott.
A csókunk megfagyott, leesett, és apró darabokra törött.
Talán ez volt az utolsó csókunk.
Mondanom kéne valamit, meg kellene magyaráznom, de a torkomban ismét ott az ismerős gombóc. A kezem ott maradt a nyakánál, hirtelen legszívesebben összeroppantanám ezt a karcsú kis torkot. Legszívesebben széttépném, szétszaggatnám azért, amit mostanában, és úgy egyáltalán tett velem. A gyomrom akkora, mint egy aranycikesz, és folyton így van ez, amikor rá gondolok. Semmi szükségem erre.
Tekintetem szégyenkezve és undorodva siklik rajta végig, mielőtt elfordulok. Elfordulok és elmegyek, a lehető legnagyobb léptekkel.
Meggyűlöltelek a féltékenységtől.

~

Monique Garside és a halál csókja

   Talpam alatt ropogott a szűz hó, ahogy átvágtam Roxmorts egyik mellékutcáján. Az állam a feltűrt gallérom mögött keresett menedéket magának a hideg elől, forró leheletem pedig percről-percre újrafűtötte a sálat,melyet arcomra csavartam, de az afelett kilógó orromat már a tél fagyos tűi karcolták. Szőkésbarna hajfürjeim szokás szerint kócosan meredtek az égnek, a hajszálak között itt-ott hópelyhek ültek.
   Végigsétáltam a cukormázzal bevont süteményekre emlékeztető butiksoron, majd befordultam egy kisebb mellékutca sarkán. Cseppet sem vágytam diáktársaim közelségére. Hetek alatt sikerült felhúznom magam köré egy képzeletbeli falat. Azóta teljes magányban és elszigeteltségben élek. Még a csapatom sem látogatott meg a gyengélkedőn, miután leestem a seprűmről a Mardekár elleni meccsen. Biztos azért haragudnak rám, mert otthagytam a DS-t. De mégis mit tehettem volna?
Félvér vagyok ugyan, de anyám miatt gyakran megkeserülöm az iskolai napokat. Amióta felkerült a szökevények listájára, és vérdíjat tűztek ki a fejére, gyakran kerülök indokolatlanul büntetőmunkára, és gyakran kérdezősködnek holléte felől. De hiába minden kínzás,honnan is tudhatnám hol van? Évekkel ezelőtt elhagyott minket, akkor hallottam róla utoljára, mikor ki akart rángatni magával az országból…
Szerelmi életemmel sem volt minden rendben. A mindeddig nagyszerűen szuperáló „kviddics-sztár” vonzerőm csütörtököt mondott. Eltompultak az érzéseim Raquel felé is, nem is tudom mikor láttam utoljára. Egyszóval minden a feje tetejére állt, a kártyavárba belekapott a szél, és most építkezhetnék a romokból, de már nincs erőm… Azt hiszem teljesen megadtam magamat a pusztulásnak. A háború felemésztett.
   Nem is vettem észre mennyire elkóboroltam a falu szívétől, egyben a többi roxfortos diáktól. Nem volt tanácsos egyedül kószálni, pláne nem egy magamfajtának. Hallottam rémhíreket egy ötéves kisfiúról, akit az utcáról raboltak el, hogy aztán zsarolhassák a szülőket. Persze engem nem olyan könnyű elrabolni, mint egy ötéves kisgyermeket, de nem tartom túl reálisnak azt a képet, hogy majd én feltartóztatok pár halálfalót, és kereket oldok. Eleve, ha akartak volna valamit tőlem, az iskolából könnyűszerrel elvihettek volna…
Lábnyomaim eltűntek egy romos, lakatlan ház, düledező téglakerítése mögött. Befordultam, majd megcéloztam a levegőben lógó mászókát, és gépiesen átgázoltam a térdig érő hóban. Nem érdekelt, hogy a nadrágom vizes lett, igyekeztem úgy tenni, mintha nem érezném a fagyos farmert, ahogy a vádlimhoz ért.
Elhagyatott létére igen népszerű volt ez a lepusztult játszótér, a magamfajta alakok számára. Ide jártunk sajnáltatni magunkat. Lustán lengedezett alattam a hinta, ős öreg varázslat hajtotta, de ahhoz túl hideg volt, hogy repkedni támadjon kedve. Sóhajom ezüstöt nyomot hagyott a levegőben, ahogy felszakadt mélyről a tüdőmből… Oly kiszolgáltatottan ültem a kopott hintán, hogy fel sem tűnt, hogy valaki figyel…

Samy

Minden álom véget ér egyszer...

Könnyű sötétségbe burkolózni. Az árnyak mindig segítségére vannak a magamfajtáknak, hiszen tudják, hogy előbb utóbb mi is olyanok leszünk, mint ők. Így könnyűszerrel rejtenek el bennünket a világ szeme elől, hogy megtehessük, amit beteg lelkünk kíván. Vagy amit éppen feladatként kiszabtak.
Azonban a mai estére nincs küldetésem. Sokkal inkább a gyűlölet hajt, a dac, az, ami felemészt belülről, ami elrohaszt, ami minden éjjel kísért, minden kóborlásom alatt.
Járőröznék? Igen. Járom a falut, hogy a megfelelő alakokat megkínozhassam, élvezhessem a sikolyaikat, majd pedig könnyen végezhessek velük. Mert én ezt élvezem. Ha pedig diákot kapnék el, az maga lenne a megtestesült mennyország. Még védekezni se tudna megfelelően, így pedig nekem sem kéne magamat törnöm.
Mintha meghallgatták volna imáimat. Egy a hóban bandukoló fiúra leszek figyelmes az egyik fa árnyékában. Kéjes vigyor húzódik arcomra, ahogy felismerem. A kis Sammy. Mostanában sok kínzásnak volt áldozata az iskolában, hogy megtudjuk merre jár a drága anyukája. Ha egyszer megtalálom a nőt, saját kezűleg fogom kinyírni. Előlünk nem érdemes menekülni, senkinek sincs túl sok esélye.
Tudom, hogy merre tart, az út egyfelé visz csak. Hoppanálok, hogy a meglepetés erejével boldogítsam majd. Kicsikém…hát nem tanítottak meg arra, hogy nem szabad ilyen sötét és háborús időkben egyedül kószálni? Főleg nem elhagyatott helyeken? Tényleg nem? Na majd akkor én most megtanítalak rá! Olyan leckét kapsz, hogy egyhamar nem fogod elfelejteni!
Hintázik. Mennyire naivan gyermeki. Tényleg azt hiszi, hogy nem számít tökéletes célpontnak így? Vagy épp ez a célja, hogy valaki rátaláljon és megölje? Szíves örömest váltom valóra az álmaidat gyerek! Csak kérned kell, ne feledd, csak kérned kell! Vagy lehet, hogy még azt sem…
- Samykém. Hát te itt? Egyedül? Mennyire megható!
Fordítom lustán felé a fejemet és kissé előrelépek, hogy láthassa, kivel van dolga. Láthassa az arcomat, a rendíthetetlen magabiztosságomat, ahogy megcsillan csillagpettyes szemeimben, a vörös rúzsos ajkaimat, érezhesse a nyakán végigfutó, halál leheletét.
- Előre szólok picinyem…Egy rossz mozdulat és kinyírlak. Nem fogok kegyelmezni. Ha nem csinálsz butaságokat, akkor rettenetesen jól fogjuk érezni magunkat mi ketten. Megígérem!
Mondom és még közelebb lépek, pálcámat egyenesen rászegezem a fiúra. Nevethetnék, de nem teszem, bár biztos, hogy drámaiabb lenne akkor a hatás. Fejemben gonosz gondolat kering. Pont olyan kegyetlen, mint amilyen én vagyok.
- Van egy jó hírem kicsikém. Anyádat tegnap kinyírtuk. Végre megtaláltuk.
Nem igaz. És? Neki ezt nem kell tudnia. Hadd szenvedjen kicsit, hátha így kapok tőle pár információt, amit felhasználhatunk. Ugyan Sammy…ne félj! Nem fog fájni! A halál könnyebben érkezik, mint az álom. Az egész élet egy álom. Akkor van különbség élet és halál közt?

Monique Garside és a halál csókja

   Éreztem az ősrégi hintából áradó mágikus rezgéseket, de nem törődtem velük. Annyira el voltam foglalva saját magam önmarcangolásával, hogy fel sem tűnt az a barna szempár, amely az utca végéről leselkedett rám. Pedig ha észrevettem volna, ha láttam volna a hozzá tartozó testet, annak a gyűlölt nőszemélynek a testrészeit… Biztos találtam volna pár számomra érdekesebbet is… khm… khm…
Hirtelen történt minden. Halk pukkanás, és a rettegett nőszemély olyan közel tűnt fel hozzám, hogy reflexszerűen felpattantam a rozsdás hintából, pont mielőtt beindult volna az ősi varázstól. Csupán pár centi volt közöttünk. Toronyként magasodtam a törékeny női test felé, amit megszilárdított a lelkéből áradó feketemágia. Hiába voltam magasabb, és minden bizonnyal fizikailag erősebb, a varázserőnket mérő képzeletbeli mérleg vészesen kilengett a nő irányába.
- Samykém. Hát te itt? Egyedül? Mennyire megható!
A gyomrom is felfordult a némber lusta, vontatott hangjától. Szememben gyűlölet izzott, de a kezem mégsem akart engedelmeskedni. Nem nyúlt a pálca után, ajkaim nem formáltak átkokat. Kisfiússá vált az amúgy szakállal ékesített arcom.
- Mit akar tőlem? Nem elég az iskolában kínozni engem?
   Tekintetem a vörös ajkakra, onnan a csillogó szempárra téved. Hihetetlen, hogy képes ilyen gonoszság lakozni ilyen gyönyörű testben? Hát igaz amit mondanak. Nem szabad külső alapján ítélni. Hiába szép piros az alma, ha belül rohadt és kukacos.
- Előre szólok picinyem…Egy rossz mozdulat és kinyírlak. Nem fogok kegyelmezni. Ha nem csinálsz butaságokat, akkor rettenetesen jól fogjuk érezni magunkat mi ketten. Megígérem!
Pár másodpercig farkasszemet néztem a rám szegeződő varázspálca végével. Mégis mit akar tőlem ez a nő? A Roxfortban már annyit szadizott, hogy vérszemet kapott és az iskolán kívül is akar belőlem? Miféle perverz, torzszülött teremtés ez?
- Van egy jó hírem kicsikém. Anyádat tegnap kinyírtuk. Végre megtaláltuk.
Jéghideg, ólomsúlyú szavaz ezek. Csak úgy koppannak a lefagyott járdán, hogy aztán recsegve feltörjék a tükörsima jégpáncélt. Pár másodperc, míg csak a szívverésem hangja töri meg a csendet. Mintha egész Roxmorts elnémult volna,mintha mindenki figyelme az elhagyatott játszótér felé irányulna.
- Hazudik!
Suttogom. Időközben a torkom teljesen kiszáradt, ráfagyott a téli levegő.
- Hazudik!
Beleordítom a nő arcába az igazságot. Tudnék róla, ha másképp lenne. Hogy honnan, ne kérdezze senki. De igen, azt hiszem megérezném, ha anyám halott lenne. Nem! Nem halhatott meg.
Nem sírok. Az nem az én stílusom. És talán azért sem árasztják el arcomat a forró könnyek, mert a lelkem mélyén tudom, hogy a nő nem mond igazat.
- Mondja, mit akar tőlem igazán?
Száraz, semmitmondó szemekkel rápillantottam Monique Garside arcára. Azon ott ült a kéjes öröm, hogy kínozhat engem, és éhesen leste minden mozdulatomat, hogy vajon hol tud még fájdalmat okozni, vajon mivel alázhat meg engem?

Akárhányszor csak a környéken tartózkodtam, ellátogattam erre a játszótérre. A jelzők, amikkel illetni szokták, azt hiszem kicsit rám is használatosak lehetnek. Elhagyatott, magányos. Nem túl okos dolog egy játszótérhez hasonlítanod magadat, ha azt akarod, hogy az emberek épeszűnek gondoljanak, éppen ezért ezeken az azonosító és azonosított kapcsolatából álló metaforákon többnyire csak magamban szoktam elmerengni. A helyet ezúttal is ismerősként köszöntöm, s fele annyira sem tűnik szomorúnak, mint mikor legutóbb itt jártam. Egy hely, aminek már sok szegletét ismered, egy idő után, legyen az bármennyire ijesztő és a világtól elrejtett is, szívednek kedvessé válik majd. Kezeim végighúzom a hinta szélén, feltérképezve, mennyire is van elvarázsolt kedvében. Tudni illik a mendemondák szerint szeret hullámvasutasat játszani az ártatlan járókelőkkel, amiből köszönöm, nem kérek. Nem sok berendezése van ennek a kis játszótérnek, de szerény tapasztalataim alapján az emberek többsége mindig csak a hintát szúrja ki. Van neki valami varázsa.
Az egyik pillanatban a talpad még érinti a talajt, míg a másikban már a hajadba kap a szél, és úgy érzed, repülsz. Általában ragaszkodok a szilárd talajhoz, átültetve ezt a jellememre, valóban mindig keresek valami biztos pontot, és nem kockáztatok, hacsak nem vagyok biztos a dolgomba. Földhözragadtság? Messze álljon tőlem. Csak ahogyan az emberek többségében sem, az ilyen elvarázsolt hintákban sem vagyok képes bízni egy pillanat erejéig sem. Most azonban másként teszek. Ujjaimról lefújom a port, ami az előbbi mozdulatnak köszönhetően került fel rá, és óvatosan helyezkedek bele abba a bizonyos hintába.
Hajamat a fülem mögé tűröm hanyagul, miközben arra gondolok, miért is nem próbálom meg ellökni magam? Széket akár egy parkban is találhattam volna. Mondjuk ott valamivel több ember van, ráadásul nincs is meg az a misztikus hangulata, mint ennek a helynek. Szemeimmel körbe is pásztázom az egészet. Tudod, mint amikor hosszú idő után hazaérsz, és mégis minden egyes bútor új dologként hat. Már nem is tűnik annyira magányosnak ez a hely. Ha megpróbálod megismerni, és hajlandó vagy elfogadni, mennyire nyomasztó is az üressége, akkor képes vagy együtt élni vele. Hm, ha még mindig a játszótérhez akarom hasonlítani magamat, akkor azt hiszem újabb egyezést találtam. Szeretni? Engem? Azt hiszem soha nem fog senki. De talán majd eljön egyszer, aki képes megszokni, elviselni, minden egyes bizalmatlanságommal együtt.
Nem tudom, mennyi lehet az idő, még nem sikerült egészen pontosan elsajátítanom azt az technikát, amivel az ujjaid és a Nap segítségével kiszámolhatod, az mennyi idő múlva fog lemenni. Sohasem igazán mentek ezek az erdőjáró dolgok, talán nem is most van itt az ideje, hogy megtanuljam. Inkább élvezem még kicsit a valljuk be, cseppet vészjósló csendet, ami rátelepedett a helyre, és mélyeket szippantok a nehéz, fojtó levegőből. Minden bizonnyal kevésbé érezném nehéznek és fojtónak, ha kevesebb nyomás lenne rajtam. Úgy érzem, mintha minden egyes levegővételért hálát kellene adnom az égnek. Mintha valami a mellkasomra telepedett volna. Valami nehéz.
Behunyom a szemem. Semmi sem ronthatja el a hely varázsát. Kiélvezem minden percét annak, hogy ismét egymagam lehetek, és senki sem próbál meg kibillenteni az egyensúlyomból az üres szavaival. Mert mi mást is szoktak tenni az emberek? Tönkreteszik a békét, ezt nevezik ők társasági életnek. Belekóstoltam már, és talán nem kérek én ebből az általuk vidámságnak csúfolt érzésből. Megmaradok különcnek, ha úgy tetszik, eddigi tapasztalataim alapján olyan sokat nem fogok veszíteni.

Kimberley

Miért is mentem arra? Fogalmam sincs. A lábaim csak vittek, nem is gondolkoztam, hogy merre, csak hagytam, had vezessenek. Az agyamat teljesen kikapcsoltam. Kis pihenésre volt szükségem, mert nem kicsit meríti ki az embert, ha egy tizenhét éves lánnyal kell együtt élnie. Nem rendelhetek minden nap pizzát, mert más kajára is szüksége van, és nem akar elhízni, nem vihetek fel akárkit akármikor, és még a fürdőszobát is képes lefoglalni órákra, pedig nekem is ugyanannyira szükségem van arra a helyre, mint neki. Ebben az elmúlt egy hétben, amióta itt van, szinte mindennap úgy léptem ki az utcára, hogy fogalmam sem volt arról, hogy nézhetek ki. Pedig ez igenis fontos! Nem nézhetek ki úgy, mint egy csöves! Az az egy szerencsém van, hogy a tamponjait magának veszi, mert ha még azt is nekem kéne vennem… kiborulnék. Pluszban még így is ott van az a feladat, amit Brandon szabott ki nekem, hogy tartsak neki egy kis kiképzést, ameddig jobban bele nem jön a halálfalósdiba. Hát kösz! A barátomért én tényleg megteszek mindent, de ő nem volt otthon, mikor a csaj három napig magába roskadva kuporgott, hol sírt, hol pedig azt hajtogatta, hogy ez nem lehet igaz. Pedig én felajánlottam neki, hogy beszerzem a Titanicot, meg valami brazil szappanoperát, aztán azon jól kisírhatja magát, de csak el lettem küldve a francba. Szóval így a Ramboval tértem haza, de azt is egyedül kellett megnéznem. Ennyit a kedvességről, na, de mindegy. A lényeg, hogy kellett egy pár órás szünet, így benéztem egy könyvesboltba, ahol sikeresen eltöltöttem háromnegyed órát. Nem tehetek róla, egyszerűen imádom a könyveket, és soha nem tudok dönteni, hogy melyiket vegyem meg. Hát igen, kultúrára éhes ember vagyok, na meg persze szerény is.
Ahogy sétálgattam valami játszótér előtt haladtam el. Néhány dolog volt csak ott, de a legtöbb játék törötten állt, egyedül csak a hinta nyikorgott. Biztos a szél mozgatja, gondoltam, de aztán eszembe jutott, hogy alig van szél, szóval elnéztem a hang irányába. Egy lány ült az egyikben, magányosan, s körbenézve rajta kívül nem is láttam mást. Lépteim lelassultak, majd megálltam. Nem tudom miért, de valami megmozdult bennem, ami azt sugallta, hogy ne hagyjam őt magára. Ó te jó ég, mi történik velem? Ez biztos Sabrina hatása! Kevesebbet kéne törődnöm vele, a végén még minden gyerek láttán ellágyulok majd.
Hezitáltam, hogy odamenjek-e, de lábaim megint csak átvették az irányítást, és elindítottak feléje. Még gyorsan lejjebb tűrtem a pulóverem ujját, hogy semmiképp se legyen felfedezhető a karomon a Sötét Jegy, majd egy határozott mozdulattal levágtam magam a másik hintába. Pont, hogy belefértem.
- Megjött a lelki segély szolgálat. Lenne valami, amiben segíthetek? Már egy hete profi vagyok benne. – kezdtem el vigyorogni. Ahogy elnéztem a Roxfortba járhatott még. – Vagy elveszett az anyukád? – húztam fel a szemöldökömet, és elismerem, elég ijesztő lehettem. Ki ne nézne furcsán, ha egy idegen pasi fogná, és levágná magát a hintába, és cseverészni kezdene? Mert én biztosan így tennék.
Lábaimmal aprókat löktem magamon, de csak hogy pár centiket mozogjak, s közben a földet figyeltem. Vártam a választ, már ha kapok egyáltalán, és azon elmélkedtem, hogy nem vagyok normális. Vagyis, hogy nincs ki mind a négy kerekem, az biztos. Csak abban bízok, hogy nem néz majd pedofilnak.