Társalgó

A legalsó szinten, közvetlenül a portás bácsi mögött jobbra levő folyosó a társalgóba torkollik. Tele van fotelekkel, melyek némelyike, ha szépen kéred, megmasszírozza a hátad, vagy énekel neked egy dalt. Roskadásig pakolták a kisasztalokat mindenféle újsággal és valamiért megszámlálhatatlan mennyiségű vekkeróra ketyeg mindenütt.
Az ok ismeretlen.

[Lindsay Hames]

Lindsay Hames

Eső áztatta ezen a szombat reggelen Hertfordshire utcáit. Mintha dézsából öntötték volna. Odabent a kollégium társalgójában viszont melegen duruzsolt a tűz a kandallóban. Előtte két fiatal, egy varázsló és egy boszorkány melegítette átfagyott végtagjait.
- Gondolod, hogy tud majd segíteni, Amy? – tette fel a kérdést a fiú. Szőke haja, és borostás álla még mindig nedves volt a kinti csapadéktól.
- Persze, Eamon. Orchy nagyon okos lány. Nem okozhat neki gondot. – válaszolta a mellette álló, hosszú, fekete és cseppet sem szárazabb hajú lány.
Eamon Amy nővérét korábbról már ismerte. A Roxortban egyel fölötte járt, a hollóhátasok közül az egyik legjobb átváltoztatástanos volt. Ezen kívül legjobb cimborája, Connor egy időben próbálkozott nála. Eamon is fültanúja volt annak a jelentenek, amikor azzal kosarazta ki, hogy „én ugyan nem leszek egy bamba terelő oldalkocsija”. Teljesen más volt, mint a húga.
Már közeledett is a Társalgóra nyíló folyosón, lépteit kongva visszhangozta a kövezet. Pár másodperc múlva, már ott is állt előttük. A két lány azonnal egymás nyakába borult, mint akik évek óta nem látták egymást. Miután szétváltak, Orchidea Eamont kezdte vizsgálni nagy barna szemeivel.
- Szóval te vagy Amy új barátja? – kérdezte.
- Igen, ő EG! – vágta rá gyorsan Amy Eamon helyett.
A fiúnak nem tűnt úgy hogy Orchidea megismerte volna, bár több mint 4 éve nem látták egymást.
- Hol ismerkedtetek meg? – kíváncsiskodott tovább Orchy.
- Együtt dolgozunk a Tűzvillámnál, még csak augusztus óta vagyunk együtt. – újságolta a fiatalabbik lány, mire a nővére lesújtó pillantást küldött Eamon felé. Tudni lehetett róla, hogy az okos fiúkért rajongott. Már roxfortos évei alatt is egy átoktörő szakos egyetemista sráccal kavart, legalábbis a griffendéles lányok pletykái szerint. Eamon magában fohászkodott, hogy Amy a ’kviddicsjátékos’ szót meg se kísérelje kiejteni a száján.
- Nos, örvendek EG! – mondta Orchidea, kissé mesterkélt mosollyal szája szélén.
- Szintúgy! – válaszolta a fiú.
- Na és mi az a nagyon fontos, amihez kellene a segítségem? – fordult újra húgához Orchy.
Amy körülnézett, majd kicsit halkabbra vette a hangját, úgy válaszolt:
- Ahogy írtam, be kellene jutnom a könyvtárba. Tudod, EG-ről lenne szó. Az a helyzet, hogy  félvér és kicsit utána kéne néznünk a családfájának, hogy biztosan ne idézzék be a Minisztériumba…
- De Amadea! – kapta fel a fejét Orchidea. – Hiszen a Reggeli Próféta szerint csak a mugli származásúakat idézik be. De ha gondoljátok, nagyon szívesen segíthetek nektek.
- Kösz, Orchidea, ez igazán rendes tőled – hálálkodott Eamon.
- Ugyan már. – pirult el az idősebbik Weatherway lány. - Ez a legkevesebb, amit tehetek.
Látszott rajta, hogy igen fontosnak érzi magát, amiért hozzá fordultak ezzel a kérdéssel.
- Viszont az a helyzet, hogy a könyvtár ma csak délig van nyitva, és csak egyikőtöket tudlak bevinni. – közölte.
- Menj te, EG! – indítványozta Amy.- Elvégre neked van mágiatöri RAVASZ-od, és a te családfádról van szó.
- Nem, Amy! Elvégre azért jöttünk, mert rég láttuk a nővéredet, menj csak te! – válaszolta Eamon.
- Elég! Ne veszekedjetek! – avatkozott közbe Orchy. – Jöjjön inkább Amadea! EG, te várj meg itt minket! Ígérem, egy-két óra és minden szükséges információ meglesz a családodról.
- Köszi! – mondta kicsit fásultan a fiú.
- Szia! – köszönt el tőle kórusban a két lány, majd kongó léptekkel elsiettek azon a folyosón, ahonnan Orchidea érkezett.

Eamon egyedül maradt a társalgóban. Ilyenkor szombat reggel minden egyetemista vagy aludt, vagy a városban lógott, valami hangulatos helyen, hogy kipihenje a hét fáradalmait. Kinézett az ablakon, és látta, ahogy az eső továbbáztatják a nedves gyepet. A cseppek kopogása a benti órák ketyegésével összeolvadva monoton taktust vert.
Eamon körülnézett a szobában. Mindenfelé kanapék és fotelek álltak, és pár alacsony, kecskelábú asztal, zsúfolásig tele a Reggeli Próféta és Szombati Boszorkány aktuális példányaival. A szoba északi falába egy nagy kandallót vágtak, amit indokolatlan mennyiségű mágikus órával pakoltak körül. Mindegyik más volt. Valamelyik a kinti időjárást is mutatta, valamelyik a csillagok jelenlegi állását, de akadt olyan is amin egy gonosz arcú, kerti törpére emlékeztető alak ugrált ki-be másodpercenként és nyelvet öltött a fiatal varázslóra. A foteleken gazdátlan könyvkupacok sorakoztak, az egyik tetején épp a Szörnyek Szörnyű Könyvének egy példánya küszködött egy ráerősített mágikus lánccal.
Ekkor vett észre Eamon valami nagyon érdekeset: egy mugli gitárt. Sejtése sem volt róla, hogy mit kereshet ott egy ilyen tárgy, de mivel a szoba üres volt, úgy döntött megvizsgálja kicsit közelebbről.
Ahogy kezébe vette, észrevett a corpus-án négy nagy kék betűt: COCO. Valamiféle becenévnek vélte, mert ilyen gitármárkát nem ismert.
~ Csak nem bánja a gazdája, ha egy kicsit kölcsönveszem – gondolta magában, majd megpróbált felidézni néhány dalt és a hozzá tartozó kíséretet a fejében. Évek óta nem volt gitár a kezében, így először csak úgy szórakozásból lefogott egy D-dúr majd egy E-moll akkordot. Sikerén felbátorodva belekezdett egyik kedvenc dalába. Bár néhány fogást eltévesztett, egész tűrhetően szólt. Pár sor után megpróbálta ráénekelni az oda tartozó sorokat.

„See the stone set in your eyes
See the thorn twist in your side.
I wait for you.
Sleight of hand and twist of fate
On a bed of nails she makes me wait
And I wait without you

With or without you
With or without you.”

Kissé bátortalanul énekelt, de egyáltalán nem hamisan. Ezzel némiképp magát is meglepte. Váratlanul nyílt a Társalgó ajtaja és egy lány lépett be a helyiségbe.

Eamon G. Millighan


A cseppet sem komótosan szemerkélő esőcseppek apró patakokban csurrantak alá a hatalmas kőszörny arcán, mely mintha gyanakodva lesné az épület tetejéről a határozottan közelítő lányt.
Olyan, mintha sírna... -mélázott el Lin, farkasszemet nézve a szörnyeteggel, meglóduló képzelete pedig máris az okokat találgatta, miért is könnyezhet egy ilyen teremtmény.
Az eső cseppet sem hatotta meg; piros, térdig érő kabátjára még indulása előtt leperex-et szórt. Ugyan a táskájában mugli esernyő is lapult, jobbnak ítélte, ha a háborús helyzetre való tekintettel nem ad okot senkinek a kötekedésre. Egyébként is, a varázslat sokkal egyszerűbb, az ernyőt úgyis csak a mugli világban használja, ahogy ugye ügyelnie kell a látszatra.
Csizmasarkai csaknem elsüllyednek a sárban, ami a kollégium ajtajához vezető lépcső előtt várja. A kapucnis alak fájdalmasan sóhajt fel, majd végül átküzdi magát az akadályon.
- Hello! -mosolyog rá a portásra barátságosan, miután egy egyszerű, ám annál hasznosabb bűbájjal megszabadul a csizmájához makacsul ragaszkodó sártól. Ezután lehajtja a fejéről a kabát kapucniját is, kezeit pedig végigfuttatja laza copfba kötött haján.

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy egy ilyen borongós délelőttön mi lehet annyira fontos, hogy kirángatta Lin-t a pihe-puha ágy ölelő karjaiból és a szakadó esőbe űzte. A válasz a pálca nélküli varázshasználat. Bár a lány sokkal szívesebben töltötte volna a szombatot lazsálással vagy dalszerzéssel, kénytelen volt a napot a nevezett tantárgy elsajátítására fordítani. Még a legutóbbi óra után -melyen nem meglepő módon kritikán alul teljesített- megbeszélte a barátnőjével, hogy az segít neki a gyakorlásban a hétvégén. Persze ezen felül volt egy sokkal nyomósabb és sürgetőbb indoka is a látogatásnak: az egyik csoporttársa, Valan, kölcsönkérte Lin gitárját péntekig, ezt szerette volna visszaszerezni a lány, aki miután sikeresen megszabadult a göröngyöktől, immár nyomtalan léptekkel indul a társalgóba vezető ajtó felé. Láthatóan nem idegen számára a terep, egyvalami azonban határozottan szokatlan: a folyosó falai közt gitárhúrok és bátortalan, halk hangú ének hangja visszhangzik.
Egy ilyen csendes szombat délelőtt, pláne egy olyan fergeteges buli után mint a tegnap esti a Sakáltanyán elég meglepő, hogy bárki is magánál legyen már annyira, hogy ilyen kevés tévesztéssel játsszon -vigyorodik el a cserediák, aki szerencsére még időben lelépett az ivóból, hogy elkerülje a másnaposságot.
Lin szemöldökei eltűnnek a fekete frufru alatt, ahogyan lelassítva lépéseit egyre közelebb ér a hang forrásához. Ujjai az ismeretlenével egyszerre mozdulnak, ahogyan fogást vált a gitáron. Mosolygós ajkai hangtalanul formálják az ismerős sorokat, jobbja pedig a képzeletbeli hangszer húrjait bűvölik.
A U2 mindig is az egyik kedvenc zenekara volt, így nem is csoda, ha így magával ragadja az ismerős dal, még ha kissé vérszegényen is szól.
- „Through the storm, we reach the shore, you gave it all but I want more ...” -dúdolja immár hallhatóan a szöveget, miközben benyit a szobába, leplezetlen kíváncsisággal a vonásain. Egy gyors pillantással felméri a már jól ismert helységet; az változatlan képet mutat tegnap óta, talán csak pár újsággal lett több az asztalokon, és a vekkerek is megszokott helyükön ketyegnek. Végül szemei a neki háttal helyet foglaló szőke idegenen állapodnak meg, akit láthatóan megzavart a hirtelen megjelenésével.
- Hello! -mosolyog szélesen, miközben elkezdi a küzdelmet a piros kabát gombjaival, majd miután sikeresen kiszabadította magát a ruhadarabból, azt hanyag mozdulattal a legközelebbi fotelra dobva lép közelebb a fiúhoz. Úgy ítéli, nagyjából vele egykorú lehet, bár a kellemes borosta azért megtévesztő.
- Egész jól játszol -telepszik le a varázslóval szemben terpeszkedő fotelbe, majd a mosolya kissé elkomorulni látszik, ahogyan megismeri a hangszert.
- Megkérdezhetem hogy került hozzád a gitárom? -villannak a kék szemek kérdőn az ismeretlenre, miközben a lány megigazítja piros-fekete kockás ruháját és megszabadul a vállát húzó táskától.
A zenészek irtóznak tőle, hogy vadidegenek kezében lássák viszont a hangszerüket, ami már a szívükhöz nőtt. Lin reméli, hogy a fiú veszi a lapot és tudja, hogy a kérdés nem ellenségeskedés akar lenni a részéről, hanem a nemszeretem-helyzet váltotta ki.

Lindsay Hames

Eamon még végigpengette az akkordot, amit az imént fogott le, majd felnézett a belépőre. Egy kicsit megzavarta, mivel úgy vélte egyedül van a Társalgóban. A köszönés után egyből a hang irányába fordult, hogy jobban felmérhesse tulajdonosát. Fekete hajú, barátságos arcú lány volt, aki épp kabátjától igyekezett megszabadulni.
- Egész jól játszol! - szőtte tovább a szót a jövevény.
Eamon számára a kiejtése kicsit szokatlannak tűnt, a londoni nyelvjáráshoz képest. Igaz, az övére is gyakran tettek megjegyzést, hiszen minden mondat végén ösztönösen felvitte a hangsúúúúlyt ( ) Hamar rá is jött, hogy a hölgy valószínűleg az Egyesült Államokból származhat, államot viszont már nem tudott volna mondani.
- Őőő, hello! - köszönt vissza zavartan - Hát, köszi szépen, bár már elég rég nem játszottam. Bocs, nem tudtam, hogy a te gitárod...Félszeg mosollyal az arcán szabadkozott, míg letette maga mellé a hangszert. Először egy közeli fotelbe helyezte le állítva, majd inkább úgy döntött, visszafekteti a kanapéra, ahol az imént ült.
- Őőő, te amerikai vagy? - próbálta másfelé terelni a témát, bízva benne, hogy nem sérti meg a lányt a kiejtése miatt.

Eamon G. Millighan


Az ismeretlen fiú a köszönésre rögtön Lin felé fordul, láthatóan zavarban van, amiért ilyen váratlanul „rátörtek”. Homlokráncolva, kissé elvörösödve viszonozza a köszönést, majd gyorsan szabadkozni kezd és leteszi a hangszert.
- Semmi baj, nem azért mondtam -hadarja Lin- csak tudod nem szeretem, ha kölcsönadok valamit valakinek aztán másnál látom viszont... remélem nem bántottalak meg, hogy úgy rád ripakodtam, de ez egy különösen fontos hangszer a számomra. -magyarázza élénken gesztikulálva, kicsit aggodalmasan pillantva a srácra hátha mégis megbántotta,  majd immár újra mosolyogva nyúl a gitárért.
- Ez a gitár volt az első hangszerem, a bátyámtól kaptam kislány koromban -Lin gyengéden simít végig a fán, szája után már a szeme is mosolyog; nyilván rengeteg emlék és anekdota kötődik ahhoz a gitárhoz.
- Még a nevem is rajta van -vigyorog, ahogyan a fiú számára értelmezhetetlen felirathoz ér.
- Ez a gitár beutazta velem a fél világot... -veszi végül az ölébe, lassan végigpengetve a húrokat, csak úgy találomra váltogatva az akkordokat- Ázott már sörben, borban, megkopott, eltört, egyszer még el is veszett a csomagjaimmal az egyik reptéren, de szerencsére megtalálták. Elpusztíthatatlan.
- Húúú, ennyire a homlokomra van írva, hogy jenki vagyok? -kérdezi vigyorogva, majd hozzáteszi még a rend kedvéért:
- Igen, eltaláltad. Te pedig...? -sandít fel kérdőn a fiúra, aki elég furcsán beszél a londoniakhoz képest.
- Elég sokat vagyok itt, de téged még nem láttalak. Te is itt tanulsz? -kérdezi, ahogyan körbepillant az asztalkák és érdekesebbnél érdekesebb vekkerórák kavalkádjában- Volt itt egy barna bőrtok is, nem találkoztál vele valamerre?

[Lindsay Hames]

Lindsay Hames

- Persze, érthető- bólogatott a fiú együttérzően.- én se szeretem, ha más engedély nélkül kölcsönveszi a hangszeremet.
Közben a lány már kezébe véve gitárját rögtön lehúzott néhány akkordot. Ahogy beszélt közben, mintha egyfajta kíséretet adott volna mondatai alá, akár egy régi énekmondó. Ez a gondolat mosolyt csalt Eamon arcára, feloldva ezzel az előbbi kínosnak vélt helyzetet.
~ Egészen könnyedén penget – állapította meg magában.
- Nem, bőrtokkal nem találkoztam. – sietett a válasszal – Mondjuk elég nagy a rendetlenség. Szerintem még egy elefántot is nehéz lehet itt megtalálni.
- Egyébként tök jó kis gitárod van! Van egy kis telt hangzása az alsó húroknak, viszont kicsit zörög a H húrod a 12. bund körül. De lehet, hogy csak a sör meg a bor miatt van.
Ahhoz képest, hogy két éve semmilyen pengetős hangszert nem vett a kezébe, egészen helytálló megállapításnak érezte. Korábban ugyanis azért nyaranta elég sokat pötyögött ahhoz, hogy ráérezzen pár alapvető eltérésre. Természetesen az ő otthoni gitárja felett is eljárt már az idő, de néhány bűbájjal, amit a Mágikus dallamok és hangszerek nevű könyvből keresett ki, megpróbálta ellensúlyozni ezt.
- Igen, eltaláltad. Te pedig...? – zökkentette ki a lány kérdése eddigi gondolatmenetéből.
- Ja, igen én Belfastból jöttem! De most Londonban lakom. Azért nem láthattál még, mert nem járok ide, csak egy ismerősömhöz jöttem látogatóba. Mert te milyen szakon vagy? – vette fel Eamon a beszélgetés fonalát.
- Bocs, még be sem mutatkoztam. – döbbent rá hirtelen. – Eamon vagyok, de szólíts nyugodtan EG-nek.

Eamon G. Millighan


Lin örömmel konstatálja, hogy a srác nem sértődött meg a hűvös hanem miatt. Sőt, ahogyan a gitárjátékot hallgatja, el is mosolyodik kicsit; ezek szerint talán már nem érzi annyira kínosan magát a lány váratlan érkezése miatt.
- Áh, az nem férne be egyik asztalka mögé sem... bár ekkora rumliban bármi megtörténhet -kuncog fel a szőke idegen megjegyzésén, élénken látva maga előtt az egyik állóóra mögött bujkáló ormányost, majd szemei felcsillannak, ahogyan megállapodnak egy ponton valahol a másik háta mögött.
- Fogd csak meg egy kicsit -nyújtja a sokat megélt húrost a srácnak, majd határozott léptekkel indul egy esernyőtartó mögött álló fotelhez, aminek háta mögül némi ráncigálás után előkerül az a bizonyos tok. A hangszerhez hasonlóan ez is eléggé ütött-kopott; több rajz, felirat és matrica is van rajta, az összhatás mégsem zavaróan tarkabarka, inkább érdekesen színes.
- Köszönöm -válaszol a dicséretre még a fotel mögül- én is pont ezért szeretem a hangját. A zörgésről meg tudok, de nem akarom megigazítani; hadd legyen egy kis egyéni a zenémben. Így legalább nehezebb lesz utánozni -kacsint a fiúra, ahogyan visszatelepszik az előbbi helyére, maga mellé állítva a tokot a padlóra.
- Hát az se éppen a szomszédban van -mosolyog Lin- én átoktörőnek tanulok, de amúgy én is Londonban lakom, nem itt a koliban. Most csak az egyik barátnőmhöz jöttem, segít nekem a pálca nélküli varázslásban -magyarázza, miközben a gitárért nyúl.
- De te is tanulsz még, vagy már dolgozol valamit? Nem tudom, nálatok itt Angliában hogy megy az ilyesmi -érdeklődik barátságosan, miközben ujjai új dallamot bűvölnek elő a húrokból. Látszik rajta, hogy nincs szíve még eltenni a gitárt.
- Nagyon örülök, EG! Én Coco vagyok, ahogy azt már kitalálhattad, de lehet Lin is, amelyik jobban tetszik -nyújtja kézfogásra a lány a fiúéhoz képest apró tenyerét, természetesen most is mosolyogva.
- Te mióta játszol? -pillant fel a kézfogás után a gitár nyakáról EG-re, majd a sikeres összeismerkedés után újabb dalba kezd, ezúttal egy saját szerzeménybe.

[Lindsay Hames]

Lindsay Hames

- Átoktörő? Komolyan? – kérdezett vissza EG álmélkodva. Elsőre inkább valamilyen magi-szisztematikai szakot nézett volna ki a lányból. Egy elismerő mosoly villant a borostás arcról Lin felé. Elvégre az egyik legvagányabb szaknak tartotta. Többek között azért is, mert egy jó átoktörő legalább annyit utazik a nagyvilágban, mint egy híres kviddicsjátékos. Másrészt mivel édesanyja is ebben a szakmában dolgozott, és így testközelből találkozhatott régen kacskaringós rúnákkal televésett régi kar- és nyakperecekkel, ősrégi tömör bronzvértezetekkel és más antik eredetű tárgyakkal.
- Hát, igazából tanulok is meg nem is – felelt a lány következő kérdésére – a Tűzvillámnál vagyok gyakornok, nemrég kezdtem. Mellette lassan harmadik éve igazolt kviddicsjátékos vagyok.
Az utolsó mondatánál kicsit kihúzta magát. Igazán büszke volt a csapatára, hiszen az elmúlt tavaszt nagyon jó eredményekkel zárták, és ebben Eamon fogóként nem kis részt vállalt.
A lány közben tovább pengetett, és lassan dallammá kezdtek érni a különböző akkordok kezei alatt. Egészen határozottan játszott finom ujjaival.
- A gitározást gyerekkoromban kezdtem – mesélte Eamon – Kb. 9-10 évesen. Azóta inkább csak a nyári szünetekben gyakorolgattam ezt-azt, a magam szórakoztatására.
Beszéd közben végig Lin kezeit nézte, hogy éppen mit játszik. A kíséret hangjai mellé halkan dúdolni kezdett előbb, így a fiű kíváncsian figyelte, hogy mit játszik épp. Az első sorok után megállapította, hogy nem ismeri a dalt, pedig tetszett neki, főként mikor a lány egyre erőteljesebben pengetett és énekelt.
~ Ebben aztán van lélek! – állapította meg magában, ahogy elhalt az utolsó lepengetés hangja is.
- Szép hangod van! – dícsérte meg Lint – Ez kinek a száma? Nem ismertem sajnos…

Eamon G. Millighan


EG láthatóan elámul, mikor kiderül, hogy a lány az egyik legösszetettebb szakon tanul. Lin szinte hallani véli a koppanást, ahogyan a srác szúrós álla padlót fog; automatikusan elvigyorodik a gondolatra, de gyorsan összeharapja az ajkait.
- Hát persze, az a legtutibb szak az összes közül! Csak kicsit melós... de megéri! -magyarázza lelkesen csillogó szemmel, olyan hevesen bólogatva, hogy copfba kötött fekete haja minden mozdulatra széles ívet húz.
- És az ember elképesztő helyekre is lejuthat! Én imádok utazni és be akarom járni a világot, ha majd végzek -képzeletben már máshol is járt; távol az esős, hűvös Angliától. Cipőjébe Egyiptom sivatagi homokja folyik; majd egy lépéssel odébb a lába már Norvégia és Izland fehéren ragyogó havába süpped; Oroszország, India, Ausztrália, Csehország, Románia, Portugália... mind-mind csak egy lépés volt a soha véget nem érő körutazásban, amiről Lin éjszakánként ábrándozott, mikor lehunyta a szemét. A zenekarral persze megfordult már jó néhány helyen, de ő többre vágyott.
- Nem is tudnék mást elképzelni magamnak, talán csak az aurorságot. Az is csupa izgalom lehet; az egyik nagybácsim auror és mindig rengeteg érdekes sztorija van, néha az ember teljesen lerágja a körmét izgalmában -meséli a lány ragyogó arccal.
- Nem mondod komolyan! - most az amerikai boszorkányon volt az ámulás sora- Nem semmi... és melyik csapatnál vagy? Én nem ismerek túl sok angol csapatot, inkább csak az otthoniakat... és melyik poszton játszol? És amúgy mit csinál egy gyakornok? -a fiú most megtapasztalhatta, milyen is az igazi lelkesedés; Lin egy levegővel hadarja el az összes kérdést, majd válaszokra éhes szemekkel lesi a srácot, ölében a gitárral. Az büszkén húzza ki magát, amikor a csapatról beszél, biztosan nagyon szeret játszani. Talán szokatlan lehet neki ez a sok kérdés egymás után, de Lin mindig ennyire hirtelen volt, bármiről legyen is szó.
- Én is olyan 11 éves korom körül kezdtem -bólogat ismét a lány- a bátyám akkor kezdte és persze én is elkezdtem vele együtt. De én mindennap játszom, legalább egy kicsit -mosolyog a boszorkány. Majd elragadja a zene, és nem is ereszti el egykönnyen a birodalmából. Egyfajta mágia ez is; bűvös dallamok kúsznak elő a hangszerből az apró ujjak csalogatására, hogy hangjukkal betöltsék a teret, elnyomva a vekkerek monoton ketyegését.
Lin lehunyt szemmel élvezte a dalt; hosszú szempillái két kis sötét félholdat rajzoltak kerek arcra, miközben játszott. Aztán a dalnak vége szakad, a lány pedig magához tér a bűvöletből.
- Köszönöm -pirul el egészen halványan a dicséretre; bár már hozzászokott a sikerhez, azért a szerénysége is megmaradt, sok zenésszel ellentétben.
- Ez egy saját szám. Van egy zenekarom, a The Ettes... -válaszol a szokásos mosollyal, hasonló büszkeséggel, mint az előbb a másik.

[Lindsay Hames]

Lindsay Hames

A hirtelen érkező kérdéshullámból elsőre nem is mindet sikerült EG-nek kiszemezni. Elgondolkodott magában, és megállapította, hogy tulajdonképp ő se ismer túl sok amerikai csapatot. Sőt, igazából csak kettőt tudott volna említeni: a Sweetwater Allstars-t és a Fitchburg Finches-t. Úgy érezte ezzel a cseppet sem részletes tudásával inkább nem vágna fel a lány előtt.
- A seprűkészítés nem olyan érdekes, sokkal inkább a kviddics!A Bangor Banshees-ban vagyok fogó, bár most a körülmények miatt szünetel a bajnokság…- utalt finoman a közelmúlt eseményeire.
- Egyébként nem vagyunk Brit-Ír főtáblás csapat, az Ír Pontvadászatban játszunk, de vannak nemzetközi meccseink is, úgyhogy mi is sokat utazgatunk, bár inkább csak Európán belül. – mesélte tovább Eamon. Ha sportról volt szó, legyen az akár mágikus, akár mugli, nem lehetett beléfojtani a szót . (Bár hölgytársaságban azért igyekezett fékezni magát)
- Mióta vagy itt Nagy-Britanniában? Hogy tetszik az ország? –faggatózott most Eamon. Legalább olyan érdekesnek találta a Lint, mint a lány őt.
- Te dalokat is írsz?- tette fel a valljuk be, nem túl eredeti kérdést csodálkozva, aminek persze semmi értelme nem volt, és erre egy pillanattal később ő maga is rájött, ezért gyorsan hozzáfűzte: - Ááá, szóval saját zenekar. Itt alapítottátok, vagy otthoni banda? De ha a többi számotok is ilyen, nagyon jó kis együttes lehettek. Kár hogy ilyesmiket a brit mágusrádiók nem játszanak. Folyton csak Celestina Maggica meg Bezsongott Koboldok. Nem tudom, hallottál-e róluk? Ha nem, nem veszettél túl sokat.
 

Eamon G. Millighan


- De engem a seprűk is érdekelnek!-erősködött a lány- Biztosan egy csomó bűbájjal kezelitek őket, meg mindenféle titkos pálcamozdulatokkal operáltok, mire elkészül egy Tűzvillám -Lin arcán lázrózsák sora gyúl ki, ahogyan lelki szemei előtt megelevenedik egy seprűgyártó műhely képe; a tanulók kettes-hármas csoportokban figyelik, ahogyan egy-egy mester a megfelelő pálcapöccintéseket mutatja, egy másik pedig a legfontosabb főzetek hatását magyarázza, amivel a seprűnek való fát kezelni kell...
- Úhh -szisszen fel az amerikai, mikor meghallja a csapat nevét- félelmetes név... tudod, mikor még kislány voltam, lakott a szomszédos utcában egy ír család. Egyik este meg megjelent ez az izé, és elkezdett iszonyatosan sírni meg jajveszékelni... másnap meghalt a gyerekek nagyapja... maradandó élmény volt -a piros foltokat lesápasztja a kerek arcról az emlék élessége és ereje.

A kis Lin nyugodtan alszik az ágyacskájában, mikor hirtelen megszólal a sikítószellem; a gyerek szemei úgy pattannak fel, mintha csak rugóra járnának, rémülten keresik a hang forrását, miközben aprócska, párnás gyerekkezei a pici fülekre tapadnak. Aznap éjjel nem tudott elaludni, még a szülei mellett sem, és azután még jó néhány álmatlan éjszakát köszönhetett a teremtmény keltette rettegésnek...

- Mondjuk érdekes, hogy ennyire szereti az íreket -próbálja viccbe fordítani a kellemetlen emlék okozta komorságot- nálunk nincs semmi ilyen „ragadós” lény. Viszont elég sok troll él az Ozark- hegységben, tökre vicces, mert ezek általában kisebbek, pedig az ember mindig nagynak gondolja őket -tér vissza a mosoly a lány ajkaira.
- Meg persze ott a jeti is... állítólag ha az ember sokáig fülel, meghallhatja a fütyörészését ahogy a társaival kommunikál. De mit is mondtál, fogó vagy? -kanyarodik vissza a sporthoz a fekete hajú boszorkány, gyorsan végigmérve a fiú alacsony termetét- Akkor biztosan nagyon jól repülsz... én szerettem, de azért nem voltam annyira jó sosem. A hoppanálás jobban megy -mosolyodik el újra a lány.
- Eddig merre jártál a csapattal? -csap le azonnal az utazás témájára, mohón várva a választ.
- Hááát, nyáron már jártam Londonban egy-két napig, de csak augusztus végén költöztem át, szóval nagyjából 5 hónapja vagyok itt -válaszolja Lin meghúzva kicsit a kulcsokat a gitáron.
- Hát ez nehéz kérdés! -neveti el magát- Elég régóta vágytam már ide, és gyakorlatilag minden elsőre lenyűgözött; a hangulat, az emberek, az épületek, a mágia... nálunk például nincsenek a városokban ennyire régi épületek. Meg tetszik ahogy beszélnek itt. De legjobban talán a zenei élet, a pezsgés tetszik. Annyi kis banda van itt... meg persze az Akadémiát is csípem, nagyon szeretek ide járni -bólogat kicsit komolyabb képpel a lány, ahogy szórakozottan pengetni kezd, csak hogy lefoglalja valamivel magát.
- Ahham, igen -vallja be kicsit halkabban- és otthoni a banda. A többiekkel Los Angelesben ismerkedtem össze az ottani Akadémián, teljesen véletlenül -vigyorodik el újra.
- Kösz szépen, tényleg! Sokat számít nekünk a dicséret -köszöni meg csillogó szemmel Lin a bókot a zenekar nevében.
- Én szeretem a Bezsongott Koboldokat! Meg van nálatok még egy, a Walpurgis Lányai... az is tuti kis zenekar. De ez a Celestina Maggica tényleg nem valami nagy szám... mondjuk én a magam részéről mugli zenéket is hallgatok -teszi még hozzá újra lehalkítva a hangját, hiszen tudja, hogy a jelen körülmények között nem egészséges az ilyesmit híresztelni.
- Nem próbálod meg még egyszer? Egészen jól játszottál az előbb -nyújtja a hangszert Eamon felé.

[Lindsay Hames]

Lindsay Hames

Eamon zavartan vakarászta borostás állát, és kereste a szavakat, hogy külső szemlélő számára is értékelhetően és érthetően adja vissza a seprűkészítés kulcsfogásait:
- Hát igazából minden az anyag kiválasztásával kezdődik. Általában kőrisfából dolgozunk, mert a versenyseprűkhöz az a legmegfelelőbb. Persze külön megrendelésre más faanyagból is lehet a nyele. Például a múltkoriban egy afrikai herceg teakfából akart magának seprűt. Jó sok óránk elment rá... Aztán ugye a vesszők a farokhoz. A legjobb a cirok, de mindig vegyítünk bele néhány mágikus növényből pár vesszőt. Például a fúriafűz...

Várta a lány elképedését, hiszen aki egy kicsit is ismerte ezt a fajta növényt, tudta, hogy tanácsos messze elkerülni. Tehát természeténél fogva  nem lehetett alkalmas arra, hogy seprűalapanyag legyen.
Eamon felnevetett. Már maga a hang is komikus volt, ahogy tette, bár egyeseket inkább irritált.
- Csak vicceltem, na! Nem fúriafüzet, hanem annak jóval szelídebb rokonával a karomfűzzel dolgozunk, ám ezzel is nagyon kell vigyázni. Viszont a lopásgátlásra így kevesebb gondunk van. Persze, így is kell rá még pár riasztóbűbáj. Amúgy mi még csak a kisebbeket rakhatjuk rá, pl esővédő, meg ilyenek. A fékezőbűbájt, a reflexbűbájokat csak a mesterek tehetik fel. De szólj nyugodtan, ha untatlak!
Kicsit örült is magában, hogy Lin a csapatára terelte a szót, bár arról is rengeteget tudott mesélni. Pláne egy pint répasör után.
- Ja, félelmet plántálunk az ellenfeleink szívébe - mondta EG mosolyogva - Ám állítólag onnan van a csapat neve, hogy kb 1200-ban volt egy boszorkánypárbaj a bangori sziklákon, a tenger felett. Egy férfi miatt párbajoztak, és a vesztes, Norah Ní Claihedd egy átok következtében lezuhant a viharos tengerbe és belefulladt. Azóta visszajár kísérteni. Bár szerencsére én egyszer sem hallottam. De állítólag a csapat alapításakor, amikor az első meccset vívtuk a Bellycastle-el, megjelent. Az ellenfél összes játékosa összecsinálta magát, és ki is kaptak. De ez csak egy legenda...
Amúgy még nem sokfele voltunk, csak két és fél éve játszom náluk. Tavaly voltunk Közép-Európában. Egy magyar és egy erdélyi csapat ellen játszottunk. Az egyik a Dobogóköi Mennydörgők voltak, hát nem valami nagy szám csapat, ahhoz képest, hogy bajnokok. Az erdélyiek keményebbek voltak: a Gyergyói Gyurgyalagok. Vagy 2 napig ment a meccs, és alig tudtunk nyerni. Csupa izmos, bajszos fickó, csak a fogójuk volt nő. Akartunk utána a csehekhez is menni, de a Kbelnicei Kőhajigálók végül visszamondták, mert valami galiba volt a Mágiagyügyi Minisztériumban náluk.
Mesélés közben észrevette a felé nyújtott gitárt. Majd elvette a lány kezéből. Megtiszteltetésnek érezte, hogy újra kölcsönadja neki, holott a beszélgetés kezdetekor gazdátlan tárgyként csapott rá.
De nem kérette magát, inkább belefogott egy újabb dalba, ezúttal amerikaiba, hogy kedveskedjen Linnek:

Love is a burning thing
And it makes a fiery ring
Bound by wild desire
I fell into a ring of fire

I fell into a burning ring of fire
I went down, down, down and the flames went higher
And it burns, burns, burns, the ring of fire
The ring of fire

Itt viszont elakadt, nem jutott eszébe a folytatás, mindössze az utolsó akkordot tudta lepengetni mégegyszer erőtlenül.
Ezért inkább folytatta a társalgást, miközben Lin felé nyújtotta hangszerét.
- A Walpurgis valóban nem rossz! Szereintem a dudásuk egy klasszis. Nagyon sokat dob a játéka a bandán. - mondta. - Amúgy jó lenne, ha egyszer valahol felléphetnétek Londonban a zenekaroddal. Én elmennék a koncertre, szerintem.

Eamon G. Millighan


EG láthatóan törte rajta a fejét pár percig, hogyan is fogjon hozzá a magyarázathoz, de a végén egészen élethűen sikerült visszaadnia a tanoncság fogalmát -persze ilyen lelkes és vizuális típusú hallgatóval ez nem volt nehéz feladat.
Lin buzgón bólogat a srác mondataira, majd mikor a vesszős részhez ér, tátva marad a szája.
- Komolyan? De az nem... ? -szalad a furfru alá a lány szemöldöke az elképedéstől. Bár Amerikában nem őshonos a növény, de már hallott róla, mennyire goromba egy fafajta.
Aztán Eamon felnevetett, és a hang Lint is nevetésre fakasztotta; életében nem hallott még valakit ennyire hülyén röhögni. Előre-hátra hintázott ültében, ahogy rázta a kacagás, közben pedig próbált bocsánatkérően pislogni a srácra; remélte, hogy nem bántja meg nagyon.
- Az biztos! -fűzi hozzá a lopásgátlós gondolatmenethez, el-elnyomva az utolsó kuncogásokat.
- Dehogy untatsz, szeretem a kulisszatitkokat -mosolyog a lány, majd a szó a csapatnév eredetére terelődik.
- Hát az biztos, hogy nem szerettem volna játékos lenni a környéken, a hideg is kiráz attól a sivítástól -borzong meg újra Lin, de a Gyergyói Gyurgyalagok említésére újra kivirul a mosoly.
- Jól nézhet ki a csapatképük -horkan fel, ahogy maga elé képzeli a bajszos, keménykötésű férfiakat és az egy szem törékeny nőt... bár talán teljesen rossz az elképzelése és a nő sem olyan törékeny... és tanán nem is olyan bajusztalan. A gondolatra hangosan felnevet:
- És biztos, hogy a nőnek nem volt bajusza? -gonoszkodik kicsit, de ahogy felötlött a fejében, azonnal kimondja; mindig ilyen hirtelenkedő, ha jó a kedve.
- Kár, pedig úgy hallottam nagyon szép az ország... és finomak a sörök -vigyorog a lány a fogóra, majd átnyújtja a gitárt és várja, mivel rukkol elő a fiú.
- Óóóó, Johnny Cash! -kiált fel az első akkordok után, és Eamonnal együtt énekli a dalt, ameddig tart, kezeivel ütve a ritmust a combján.
- Tudod, apukám nagyon sokat hallgatta ezt amikor kicsi voltam, ez is inspirált az éneklésre, azt hiszem -meséli az utolsó hangok lecsengése után.
- Igen, az is jó, de nekem legjobban a lant és a cselló együttese tetszik benne -fejti ki a véleményét a boszorkány, majd ismét elmosolyodik.
- Hát ez nagyon megtisztelő, főleg így egy dal után... nyáron már volt szó egy londoni koncertről, de akkor sajnos nem jött össze a dolog. Viszont mindenképpen szeretnénk játszani, úgyhogy ha sikerül leszervezni, szeretettel várunk! -hangzik a felelet. Lin tényleg nagyon örült neki, hogy EG -nek tetszik amit Ponyval és Jemmel csinálnak, de még a negyedik lemez után is szokatlan és zavarbaejtő volt neki egy kicsit a másik lelkesedése. Olyasmi volt, amit mindegy, mióta ismersz, sosem fogod igazán megszokni.
A lány visszaveszi a hangszer és eltünteti a barna bőrtokban, majd a szobában hemzsegő órák egyikére néz (amelyiken a számok helyén gonosz kis koboldok számolták a számnak megfelelő mennyiségű aranyat -rejtély, hogy került egy kollégiumba).
 Stanzinak már lassan itt kellene lennie...
- Nem láttál véletlenül a környéken egy  égővörös hajú lányt? Ha nem jön, sosem tanulom meg a pálca nélküli varázshasználatot... és nem akarok megbukni annál a rabszolgahajcsár spanyol libánál -húzza el a száját a lány D'Alambert kisasszony nevére és a lehetőségre, hogy a göndör hajú tanerő ráírhatja a T-t a vizsgalapjára.

[Lindsay Hames]

Lindsay Hames

EG-nek láthatóan jó esett, hogy történeteivel sikerült felkeltenie az amerikai lány érdeklődését. Habár a kviddics és a seprűk számára mindennapos dolgoknak tűntek, mások számára ez nem lehet teljesen természetes. Ha pl. a saját apjára gondolt, neki is nehéz volt elmagyarázni a varázslósport alapvető szabályait, így végül egy omniszkóp segítségéhez kellett folyamodnia, amit még valamikor az ír-bolgár világkupadöntőn szerzett be, ahol természetesen ő is végigüvöltötte a mérkőzést többezer ír varázsló oldalán.
- Nem, a nőnek nem volt! Sőt, mondhatni egészen csinosan nézett ki. - magyarázta mosolyogva a varázsló -Arrafelé van ugyanis pár  furcsa szokás, ha jól tudom a bajusz is ilyen a férfiaknál. Volt egy idegenvezetőnk, ő magyarázott mindenfélét, bár komoly erőfeszítés kellett hozzá, hogy megértsük, mit mond. Amikor például a nagyszabású medvevadászatokról beszélt, jó ideig azt hittem, hogy a sörfőzésről magyaráz.
Eamon kicsit sajnálta, hogy Lin elrakta a gitárt, mivel szívesen meghallgatott volna egy másik saját számot, esetleg valami ismertebbet. Ő is szerette a mugli zenét, bár varázsló körökben nem igazán szerette ezt reklámozni, mivel beszélgetőpartnerei nem ismerték a zenekarokat.
- Az jó lenne - bólogatott lelkesen a koncert felvetésére reagálva - Sőt, tudod mit, felírnám a címemet, és küldj egy baglyot majd, kérlek! Jó lenne, ha nemcsak a Reggeli Prófétából értesülhetnék róla, hogy mikor játszotok! Van itt valahol penna?
Azzal feltűrte ingujját, hogy beletúrjon az asztalon álló könyv- és újsághalmazba, hogy pennát és egy darab pergament bányásszon magának elő. Lin újabb kérdése, viszont félbeszakította a hadműveletet:
- Nem láttál véletlenül a környéken egy  égővörös hajú lányt?
- Nem, sajnos - mondta Eamon - Nem sokkal előtted érkeztem ide, és akkor senki nem volt itt, csak Orchy Weatherway, ő meg fekete hajú. Lassan már itt kéne neki is lennie... Gondolom biztos ismered őt, eminens tanuló...
Az utolsó szavakat enyhe fintorral ejtette ki. Megvolt a véleménye a pedálozásról és a magolásról.
- Milyen spanyol rabszolgahajcsár liba? - kérdezett vissza érdeklődve, majd nevetve hozzátette - Csak nem egy konkvisztádor?

Eamon G. Millighan


A lány új ismerősét fellelkesítette a tény, hogy Lint érdekli a másiknak olyan kedves téma, és ez meg is látszott a szőke fiún.
A bajuszos poén sajna nem a várt hatásfokkal ütött be, de Lin már kezdte megszokni, hogy az emberek többsége nem díjazza a humorát. Gyanította, hogy még pár hét az iskolában és ő lesz az ügyeletes „furcsa lány”.
- Szerintem a bajusz nem olyan furcsa, de persze lehet hogy csak azért mondom mert otthon Nashville- ben is sokaknak van -gondolkozik el a lány.
- Hmm, talán azért nem értettétek mert túl sok sört főzött előtte -vigyorog a boszorkány- vagy ti ittatok túl sokat belőle -pillant cinkosan a fiúra a mondat végén.
- Milyen furcsaságokra gondolsz? És vámpírokat nem láttatok? Sárkányokat? Úgy hallottam, sok van arrafelé -kérdez rendületlenül, kicsit előrébb dőlve a fotelben. Szemei lázas csillogásba kezdtek a különös román szokások említésére.
- Öhm, jó, akkor én is kérem a tiédet -feleli mosolyogva, majd egy nagyobb kupac Szombati Boszorkányt megemelve segédkezett EG-nek pennát és pergament keresni a kupiban.
Linnek nem volt szerencséje; EG se látta Stanzit, csak  Orchy Weatherway lófrált errefelé.
- Igen... miatta érzem minden órán totál idiótának magam -feleli kicsit bosszúsan a külhoni boszorkány, a sráchoz hasonlóan fintorogva - Te honnan ismered?
Eamon kíváncsian kérdez rá, ki is az a mediterrán tanerő, akitől ennyire tart a lány, így Lin nem túl lelkesen belekezd a magyarázatba:
- Van egy tanárnőnk, Lilianne D'Alambert... pálca nélküli varázshasználatot tanít, meg még két másik tárgyat is, elég szigorú.
- Inkább a Spanyol Inkvizíció egy oszlopos tagja -feleli sötéten a lány, felidézve magában Miss D'Alambert kisugárzását.
- Alapjáraton jó órákat tart, csak nagyon meghajtja az embert. Addig nem hagy békén, amíg a tőled telhető legjobban nem csinálod a feladatot, ezért mondtam, hogy rabszolgahajcsár. Meg nem is tudom... van benne valami ijesztő, már persze azon fölül, hogy egy karótnyelt  vénlány. Na jó, néha azért vannak jobb napjai, olyankor azért kevésbé rideg, de ez a ritkábbik eset.
Meg persze az se segít a helyzeten, hogy nem vagyok valami jó hallgatóság... túl sokat jár az eszem más dolgokon.
Lin maga sem tudta, hányadán áll Miss D'Alamberttel; nem utálta, mert ha valamit nem értett vagy nem tudott, a tanárnő mindig segített neki a maga hűvös módján, és azt is tudta persze, hogy a nő a legjobbat igyekszik kihozni belőlük, azért hajtja őket ennyire. De Linnek ez csak kellemetlenséget jelentett, mert mindig úgy érezte magát tőle mint valami gyengeelméjű. A spanyol különös, riasztó kisugárzásáról már nem is beszélve. Igazából nem tudta eldönteni, kedveli-e a boszorkányt vagy nem.
- És neked milyenek a „tanáraid”? Rendesek? Borzasztóak? -szegezi kék szemeit újra a fiúra, miközben ujjaival megigazgatja a frufruját. Sosem volt seprűkészítő-tanonc ismerőse, így kíváncsian várta a választ.