az alku ...

1997 – szeptember - 19

Sir Victor B. Griffin számára

- Pszt, Jonathan! Jonathan! – a szavakat halkan szűrtem ki fogaim között. Kezeim a lépcsőforduló belső falára tapadtak, arcom félig kidugtam a fal mögül, s úgy szólítottam meg a Hollóhát klubhelyiségét őrző Halálfalót, aki lezseren támaszkodott a szemben lévő falnak. – Tiszta a levegő?
- Akárcsak a tavaszi égbolt. – jelentette ki kissé álmodozó hangon. Jonathanról tudni illik, hogy nagy, mamlasz alkata ellenére borzasztó kedves és nagyon buta is volt. Szegényt nagyon könnyen be lehetett csapni, s ez hasznomra vált. Pár nap alatt sikerült a bizalmába férkőznöm. Úgy tűnik Piton úgy gondolta, hogy a hollóhátasok úgysem követnének el nagyobb kihágásokat és ezért állította ide Jonathant. Szegény, ha tudná, hogy mennyire kihasználom. Vagyis, inkább, ha felfogná. Szörnyen dühös lenne, de addig jó, amíg nem tudja. Már nem ez az első alkalom, hogy falaz nekem, vagy éppen segít kiszökni a klubhelyiségből.
   Arcomon elégedett mosoly ül, s így lépek ki a folyosóra, mely a halálfaló hatásköre alá tartozott.
- Mi újság haver? – kérdeztem barátságosra véve a stílust, s közben kezet fogtam vele. Azt hiszem szerette, ha havernak szólítottam, főleg mivel elhitte azt, hogy valóban a barátomként gondolok rá, és úgy sejtettem, hogy nem sok barátja lehetett szegénynek. A többi halálfaló biztosan mindig kiröhögi, amiért ilyen buta. – Van valami új fejlemény?
- Oh, hát hogyne lenne. Képzeld, Sir Griffin a kastélyba érkezett és egyenesen Pitont kereste.
- Igen, és ez engem miért is érdekel? – kérdem abszolút értetlenül. Azért ne vigyük túlzásba a dolgokat, Piton magánéletére nagyon nem vagyok kíváncsi, ráadásul még ezt a Griffint vagy kit sem ismerem, így egyáltalán nem mond semmit a neve.
- Hát mert a jó öreg Victor animágus.
   Szemem felcsillan, mosolyom, ha lehet, még szélesebbre húzódik, s kezeimet összedörzsölöm. Egy animágus. Remek, már mióta várok erre. Ez egyszerűen… kurva jó. Már csak valahogy meg kéne győznöm, hogy tanítson.
- És… ugye még itt van?
- Hát, ha szerencséd van, akkor még el tudod csípni. – felelte mosolyogva. Úgy látszik örömmel töltötte el, hogy valamit jobban tud nálam. Örüljön is. Ez úgyis ritka alkalom.
   Minden szó nélkül futásnak eredek. Nem érdekel, ha halálfalóba futok vagy valami tanárba. Úgyis ismerem a titkos átjárókat, portrékat, így gyorsan odaérek majd. Gondolataim elkalandoznak. Jonathan felé. Újra elgondolkozok rajta, hogy Voldemort minek is alkalmazza. Aztán még mindig nála tartván kitalálom, hogy vehetnék neki egy üveg bort, amiért ilyen sokat segít, de aztán elvetem az ötletet. Azért annyit nem ér, hogy pénzt költsek rá. Majd csórok valamit neki a konyhából és kész. Utána a RAVASZ vizsgákra gondolok, és a borzalmas jegyeimre. Nagyon elhanyagoltam a tanulást és ebből bizony bajok lesznek. Még megbánom, de most nem tudok mit tenni. Aztán egy képet idézek fel magamban. Barbi. A lány képe, mint mindig, most is megnyugvással és boldogsággal tölt el. Furcsa, hogy így reagálok, már akkor is ha rá gondolok. És utolsónak Kat, a lány, akit régen még szerettem, de mára már egészen megváltozott a kapcsolatunk. Azóta, hogy szakítottam vele, alig beszélünk pár szót is. Kerüljük egymást. Én még mindig szégyellem magam, amiért olyan csúnyán ott hagytam, és megcsaltam, ő pedig, szerintem teljesen meggyűlölt.
   Eközben folyosókat hagytam magam mögött, portrékat, szellemeket, lovagi páncélokat és már az alagsori folyosókon sétáltam. A levegőt még mindig gyorsan szedtem az iménti futástól, s arcomon izzadságcseppek csillogtak. A szürke, ujjatlan pólómat alulról meghúzgálom, hogy normálisan álljon rajtam, s hogy némiképp kihozza, jól kidolgozott mellkasomat, s magabiztosan sétáltam Piton irodája felé. Sosem értettem meg, hogy miért szeret ennyire itt, ebben a koszos, büdös alagsorban élni, de ha megszokta és szereti, akkor váljék egészségére.
   Az utolsó fáklyától körülbelül 2 méter távolságra torpanok meg, egy sötét sarokban. Karjaim keresztbe fonom mellkasom előtt, s szemem az ajtóra fordítom mely mögött, ha minden igaz ott van két halálfaló. Piton és valami Griffin. Kíváncsi vagyok rá. Nagyon kíváncsi.

Köpenyem szegélye csak úgy csapdosta az őszi avart, a csizmám orrán még látszottak a kis vízcseppek, melyek még Anglia másik felében ragadtak rá a Birtokom melletti kis tisztáson.
Egy kis kerítés szegélyezi utamat, nem is törődök, vele átlépem, s haladok tovább. Nem értem mi a franc lehetett ilyen sürgős Pitonnak, hogy most az éjszaka közepén iderángatott. De ha nem valami életbevágóan, fontos én nem tudom, mit csinálok vele. Ilyen gondolatokkal lépdelek végig a pusztán ami Roxmort’s előtt terül el, s bár tudom, hogy elég feltűnő jelenség vagyok egyedül az éjszakában, mégsem teszek, semmit csak haladok előre Roxmort’s kapuja felé. Mikor beérek Roxmort’s-ba furcsa kietlenség fogad, csak egy pár ember van az utcán rajtam kívül, de azok mind hazafelé igyekeztek, vagy a Szárnyas vadkanba. Nekem meg sem fordult a fejemben, hogy betérek egy körre, bár igaz, ami igaz már nagyon szomjas voltam.
De csak konokul baktattam, végig Zonkó Csodabazára előtt, amiből most nem szűrődött ki gyerekzsivaj sem trágyagránát szag… Roxmort’s éjszaka mutatja meg igazi arcát, régi, házak, poros utcák, itt is ott is vajsörösüvegek hevertek.
Így haladtam egészen a szellemszállásig, ahol elnéztem a távolba. El nem tudom képzelni, hogy mi lehet ilyen fontos, de ha már idáig eljöttem… Amúgy sem szeretem, ha csak úgy ide-oda rángatnak, vagy küldözgetnek, főleg ha az a valaki Piton. Mindig is utáltam, hozzá menni le az alagsorba be a pincetermébe jobban utálom azt a helyiséget, mint a gazdáját…
Lekapom a pillantásom szellemszállásról, s sétálok tovább. Itt meg változik a táj arculata itt is ott is kivillan a Roxfort fenséges Sziluettje és a tornyai. Pár perc kitartó, gyaloglás után elérek a szárnyas vadkanokkal szegélyezett kapuig, ahol már egy fekete alak áll, feltételezésem szerint Piton de nemsokára kiderül. Az alak úgy állt ott, mint egy kőszobor, a denevérszerű talárjában, s a zsíros hajával. Ez minden kétséget kizáróan Piton lesz. Pálcájával rákoppint a kapura, s a lánc nyikorogva oldódik le a nehéz vasrácsokról, s amikor már teljesen letekeredett a kapuszárnyak kitárulnak, mint valami szárnyak. Üdvözlés nélkül besietet, s megállok Piton mellet és csak ennyit mondok:
 - Remélem nyomós oka van annak, hogy iderángattál, mert nem vagyok túl jó kedvemben. – sziszegem a fülébe, s megindulok az iskola felé. Pár méter után Piton is csatlakozik, hozzám s így már ketten haladunk fölfelé.
 - hidd, el Griffin nekem is lenne jobb dolgom, mint téged pesztrálni, de amit mutatni fogok, az mindkettőnknek nagyon érdekes lehet. – a tölgyfaajtóig ennyi volt az, amit egymáshoz szóltunk, mintha nem is látnánk a másikat úgy haladtunk egymás mellett. Mikor beértünk az előcsarnokba szokatlan kihaltság fogadott. A diákok már biztos lefeküdtek gondoltam, s tovább baktattam az alagsor felé. Mikor beléptem Piton szobájába a szokásos kép fogadott, pár bubógumógennyes fiola, egy két konzervált doxi, sőt pár unikornis szarv is lógott a plafonról. Megvártam, míg a társam becsapja az ajtót, s most fordultam hozzá először.
 - Nos, mi az a hihetetlen fontos dolog, ami miatt le kellett mondanom a lotyót?? – kérdeztem szarkasztikusan, s ledobtam magam az íróasztalára.
 - Ez – mondta hűvösen, s a fiókjából elővett egy mívesen faragott dobozt. S elém rakta.
Én kíváncsian vettem a kezembe, s felnyitottam, de azonnal vissza is csuktam, mert elfogott a hányinger. Miután, sikerült magamat megnyugtatnom ismét felnyitottam, de most már olyan szenvtelenséggel, mintha egy újságcikket olvasnék.
Miután alaposan megnéztem lecsuktam, s visszanyújtottam Pitonnak. Majd csak ennyit mondtam:
 - És? – s leszálltam az asztalról, őszülő hajamon csillogott a gyertya fénye, s az arcomon nem látszott semmi abból a tépelődésből, ami most bennem lejátszódott.
 - Mit és? - kérdezi dühösen Piton – Te is láttad, nem? – erre mintegy helyeslés képen bólintok – Akkor? Most mit csináljunk?- kérdezi.
 - Semmit, ezt meg tüntesd el minél hamarabb. – s a dobozra bökök a pálcámmal.
 - Mi az, hogy SEMMIT? – sziszegi Piton
 - Az, hogy úgy csinálunk, mintha nem is tudnánk róla. És részemről ennyi is volt. – mondom, s faképnél hagyom az elképedt Pitont, s kiviharzok a folyosóra. Ahol legnagyobb meglepetésemre egy diákot találok.
 - Te, meg mi a francot keresel itt? – rivallok rá, s fejemben felsejlik egy baljós gondolat, hogy hátha kihallgatta a beszélgetésünket. Pálcát rántok, s a fiúnak szegezem.
 - Mit hallottál??? – kérdezem villogó szemmel.

1997 – szeptember - 19

Sir Victor B. Griffin számára

   Egyre kellemetlenebb érzés fog el, ahogyan ott állok egyedül a sarokban, s csak várok. Tulajdonképpen nem is tudom kire. Na jó, egy pasira, aki valamilyen Griffin, ennyi, de még az sem biztos, hogy a nevét jól jegyeztem meg. Ja, és halálfaló az ürge, de ez cseppet sem tántorít el, na meg még annyit azért levontam Jonathan szavaiból, hogy a ranglétra tetején állhat, vagyis eléggé jelentős személy. Elvégre... hogy is mondta… „Sir Griffin”?
   Gondolataim újra elkalandoznak. Katharina. Barbi. Caleb. Kevin. Abbs. Gwen. Vajon mit tennének, ha tudnák, mire készülök? Vajon hogyan reagálnának? Na jó, az biztos, hogy meglepődnének, a felük megpróbálna visszatartani. Igen, éppen ezért nem beszéltem nekik róla. Nem tarthatnak vissza. Ha megpróbálnák… kénytelen lennék bántani őket. Igaz, Barbit sosem tudnám bántani, de ő most nincs is itt, hogy visszatarthasson és Caleb sem. Kat már nem igazán beszél velem Kevin, Abby és Gwen pedig… mondom. Nem tudnak semmit. Sőt, úgy fogok csinálni, mintha nem történt volna semmi, bár ezt igen nehéz titkolni. A diákok előbb utóbb fecsegni kezdenek majd, és mindenki azt fogja hinni, hogy átálltam a halálfalókhoz. Szép kis hollóhátas vagyok, mondhatom, de én nem fogom megvédeni magam. Most az egyszer nem. Szeretnék minél jobban háttérben maradni. És… fáj ezt kimondani, de sajnos nem tudok a barátaimmal törődni, akármennyire is szeretnék. Persze mindez csak akkor következik be, ha Sir Griffin elvállalja, hogy itt marad, és megtanít az animágiára. Sőt, nem is kéne itt maradnia. Elég lenne, ha bejárna tanítani, de mégis fennáll az a nagyon rizikós kérdés. Miért is vállalná el? Mit tudnék én neki nyújtani, amiért elfogadná a felkérésemet. Ezt már rá bízom. Én nem tudok elképzelni semmilyen racionális fizetséget, de majd meglátjuk, hogy…
   Hirtelen kicsapódik az ajtó, s egy, a körülbelül negyvenes éveiben járó férfi lép ki rajta sietősen, majd mikor megpillant, keményen rámmordul, a kérdőre von. Hát ez érdekes? Mi köze van hozzá? Még akkor is, ha őt kerestem? Eldöntöttem. A kemény és laza fiút kell játszanom máskülönben nincs esélyem. Máskülönben szó nélkül megenne. Olyannak kell lennem, mint egy mardekárosnak. Azt akarom, hogy elfogadjon, és egyenjogúként kezeljen, de mivel ez nem fog bekövetkezni, így csak megpróbálom elérni ezt. Próba szerencse.
- Magát. – nyögöm ki szerencsétlen módon, majd szemeim tágra nyílnak, ahogyan pálcáját egyenesen rám szegezi.
   Nyugi James, nyugi. Ne feledd, csak lazán és keményen. Gyerünk!
- Hey, azért lassabban azzal a pálcával! Nem kéne így letámadni! – na jó, ezért egy halálfaló minimum kiherélne – Nem hallottam semmit, nem is érdekelnek Piton idióta dolgai. Én magát kerestem, mármint ha ön Sir Griffin.
   Kezemmel óvatosan hátranyúlok, s megmarkolom pálcámat. Rövid időre a szemébe nézek a pasinak, majd gyorsan el is fordítom tekintetem. Gondolom kíváncsi lesz rá, mit akarhatok tőle, na de ezt nem beszélhetjük meg a folyosón, főleg nem Pitonveszélyben.
- Talán jobb lenne, ha keresnénk valami biztonságosabb helyet. – tekintek körbe a folyosón – Nem örülnék neki, ha holnapra az egész suli erről beszélne. – jelentem ki magabiztosan, vagy legalábbis valami olyan hangon.

Csak úgy kavarognak a gondolatok a fejemben, Egy diák a folyosón ilyenkor… Piton szobája előtt, és ilyen hetykén beszólogat, ez csak egy mardekáros lehet, vagy egy Griffendéles aki megunta az életét. Bár a stílusból ítélve inkább Mardekáros. Tekintetem a talárján lévő címerre téved, s meghökkenve konstatálom, hogy nem is Mardekáros, és még csak nem is Griffendéles, hanem Hollóhátas. Ami azért meg kell hagyni eléggé meglepett.
Azt, hogy engem keres el eresztettem, a fülem mellett, de mégis csak felkeltette az érdeklődésemet. Miért keresne egy Hollóhátas könyvkukac engem, aki halálfaló hírében állok? Még végig sem tudtam gondolni, mire megint megszólalt. Ezt már nem tűrhettem szó nélkül…
 - Mi az, hogy lassabban, a pálcával? Kinek képzeled magad? Ha nem lennél Roxfortos, már rég halott lennél, de ha így folytatod, az év hátralévő részét anyucival meg apucival fogod tölteni.– mondom magamból kikelve, de mikor meglátom, hogy egy pillanatra elkomorul az arca még hozzáteszem– Á, szóval anya és apa nincsenek túl jól. Talán már meg is haltak? – kérdezem.
A srác próbál bátornak és magabiztosnak tűnni, de azért lenne még mit gyakorolnia.
Azt, hogy nem hallott semmit nem is érdekelt, mivel amúgy is tudtam. Ekkor, olyan dolgot teszek, amit még sohasem. Leeresztem a pálcámat, s a taláromba süllyesztem.
 - Amúgy, ha jót akarsz, ne vedd elő. – mondom, s a kezére sandítok. – Különben meg mit akarsz? – kérdezem, s közben megindulok a lépcsők felé. Ha valami komolyat akar, akkor úgyis követni fog, ha meg nem akkor annál jobb. Örüljön, hogy egyben megúszta. Ha nem velem fut össze, hanem mással az miszlikbe tépte volna. Ekkor megszólal, hogy biztonságos helyre akar menni és nem akarja, hogy az egész iskola erről harsogjon. Egyre jobban érdekel ez a fiú. Oda mer jönni egy halálfalóhoz, és simán leszólítja, mintha egy haverja lenne? Ehhez kell, bátorság ezt aláírom, de kellő szintű hülyeség is… Mondjuk, lássuk be az én image-emnek sem tenni valami túl jót, hogy egy gyerekkel sétálgatok az éjszaka kellős közepén. Főleg nem Piton folyosóján. Nem is értem miért nem költözött még fel Dumbledore szobájába. Valamit mondott, hogy majd valamikor, de azért megtehetné minél előbb… Mert már unom a pókokat és a nátronba áztatott patkányokat.
 - Azt hiszed, nincs jobb dolgom, mint téged pesztrálni? Takarodj vissza a háló körletedbe. Ha csak nem szeretnél a Próféta eltűnt személyek rovatában szerepelni. Mellesleg hogy hívnak? –Kérdezem mézes-mázos hangon. Felveszem a szokásos önelégült arckifejezésemet, s sétálok tovább. Mit akarhat tőlem? Talán szarban van a családja, és azt akarja, próbáljam meg lebeszélni Voldemortot valakije megöléséről? Ebben az esetben nem tudnék segíteni. Vagy csak megunta az életét, és azt akarja kiprovokálni, hogy Pitonhoz vigyem? Egyszerűen nem értem, miért vállal ekkora kockázatot egy Hollóhátas?
Végtére is felérek a lépcső tetejére de látom, a fiú ott jön mögöttem.
Ezt sehogy sem lehet levakarni? Ilyen nincs.

1997 – szeptember - 19

Sir Victor B. Griffin számára

Látszik rajta, hogy elgondolkodik a dolgokon mielőtt bármire is választ, adna. Huh, szerencsém van. Ez a jobb féle halálfalókból származik, nem az IQ hiánnyal szenvedő agyalágyultak közül. Tartozom eggyel Christophernek. Egy jó naggyal. Vajon min gondolkozhat? Talán azon, hogy milyen idős lehetek, vagy mondjuk sokkal rosszabb dolgokon… hogy hogyan öljön meg, vagy miképp köpjön be Pitonnak, hogy ilyenkor a folyosókon mászkálok, miközben prefektusi jelvény nuku. Viszont meglepődök a válaszán, melyet a gondolkodási idejéhez képest elég gyorsan elmondott. És igen, a téma mélyen érintett. Nem szoktam beszélni a szüleimről és most egy tőr, egy kibaszottul hegyes tőr hatolt a szívembe, ahogyan egyenesen a téma közepébe vágott. És talált. Már most gyűlölöm, bár mondjuk, lehet, hogy ez változni fog. Nem tudom. Nem szólalok meg és valószínűleg fájdalmas arckifejezésem láttán, leszűrhette a lényeget, mivel nem volt rá szükség, hogy kimondjam a szavakat. Ő megtette.
Meghaltak.
Ahogyan ő is az első szavaimat, én is semmibe veszem ezeket és visszaváltok a laza srácra, aki már igaz, belülről vérzik, de megállja a helyét, mert erős. Érzelmileg. Lelkileg. És fizikailag is. Már éppen komolyabb lépésre szánnám el magam, de ekkor meglepődöm, ugyanis elsüllyeszti pálcáját talárzsebében. Na igen, ez az, amire soha sem számítottam volna. És, mintha gondolatolvasó is lenne. Hát ez beszarás! De most már a lényegre tör és ez a lényeg. Gyorsan zsebre dugom a pálcámat, majd mikor észreveszem, hogy elindul, utána iramodok. Tempósan mellette sétálok, nem hagyom, hogy elmenjen. Még nem.
- James vagyok. James Wolf. – felelem méltóságteljesen, a mondata első felét ismét csak figyelmen kívül hagyva. Ez egy veszélyes halálfaló, de nem fog kinyírni a suliban. Csak ostoba fecsegés, nem félek tőle, akármilyen magas rangon is van. Sir… elvégre… biztos aranyvérű. Száz százalék. Az arcára tekintek és látom, ahogy séta közben elgondolkozik, valószínűleg a szándékaimon. Egy-két percig hagyom elmélyülni, majd megtöröm a csendet.
- Maga animágus igaz? – kérdem, s úgy vélem ezzel végképp lekötöm, s talán nem fog tovább sétálni, elvégre ez olyan téma, amiről az ember nem beszél mindenkinek, és egy bizonyos fokú kapcsolat kell hozzá, hogy ilyeneket tudjak, Sir Griffinről, akinek őszintén szólva még a keresztnevét sem tudom. Még mindig követem, most egy kicsit lemaradva, s úgy döntök, folytatom.
- Kérem, tanítson meg az animágiára! Már nem vagyok kezdő, bizonyos szinten át tudok változni, csak jó lenne egy igazi, erőteljes animágustól tanulni. Tudja, a könyvek nem sokat írnak. – na, ez már tuti megfogta és érdekli. Ha erre nem fordul vissza, akkor semmire. És ha kell, akkor meg is mutatom neki, mit tudok, csak…. Nem épp itt, a folyosón. Bárki megláthat, és nem szeretném, ha mindenki tudná, hogy –igaz, csak bizonyos, elég gyenge szinten, de – animágus vagyok.
- Most már érti, miért nem a folyosón akartam beszélni magával? – kérdezem ismételten, most már nagyobb magabiztossággal hangomban, s talán egy kis diadalérzetet is le lehetett olvasni arcomról, holott még nem értem el semmit. Akár meg is ölhet azért, mert tudom a titkát, de ettől nem igazán tartok. Nem félek tőle.

Wolf… Nem rémlik senki, akit így hívtak volna. Se a Halálfalóknál se a Főnix rendjénél.
De mégis ismerős. Nem közelről, de hallottam már valahol. Megvan. Samlardéknál, Endorius valami Wolf lánnyal volt ott. Innen olyan ismerős talán testvérek. Bár már az sem biztos, hogy egyáltalán még él, azok után, ami ott történt…
 - Neked van egy húgod, nem? – ezt direkt úgy mondtam, mintha mindent tudnék róla. Ez a legjobb módszer az emberek megfélemlítésére. Még mindig nem értem mit akar, igazából ez zavar a legjobban. Látom rajta, hogy valamilyen szinten tart tőlem, ami érthető is, de mégse megy el. Csak követ rendületlenül. Látom rajta, hogy valamin gondolkodik, remélem, kiböki végre mik a szándékai…
 - Maga animágus igaz? – kérdezi. Ez a három szó teljesen ledöbbent. Honnan tudja ez, hogy animágus vagyok? Nem mutatom ki mennyire váratlanul ért, nem akarok fegyvert adni a kezébe. Ezt még a Halálfalók se mind tudják, sőt jó, ha van tíz-tizenöt ember, aki tudja.
 - Miből gondolod? - kérdezem élesen.
Érdekes… Ennek utána kell járni, valaki köpött, de mindezt miért egy Roxfortos diáknak tette volna? Ennyire nem hülyék azok, akik tudják, vagy mégis?
Endorius…
Hiszen háztársak, lehetnek akár évfolyamtársak is. Nem hiszem, hogy ilyen felelőtlen lenne a nyári események után, főleg azért nem, mivel ha kitudódna, hogy „halálfalókkal” barátkozik, az elég rossz fényt vetne rá, s úgy gondolom, magát sem akarja beárulni a barátai előtt.
Mivel ő is animágus, de ettől függetlenül ő a legvalószínűbb. Valamikor el kéne kapnom a kölyköt, és beszélnem kéne vele.
Ezt a gondolatmenetet már nem tudom befejezni, mivel ismét hozzám szól.
- Kérem, tanítson meg az animágiára! Már nem vagyok kezdő, bizonyos szinten át tudok változni, csak jó lenne egy igazi, erőteljes animágustól tanulni. Tudja, a könyvek nem sokat írnak. – erre muszáj hátra fordulnom. Igaz eddig is olyan dolgokat mondott, amire végképp nem számítottam, még csak egy percre sem álltam meg. Erre viszont muszáj. Arra kér, hogy tanítsam meg a mágia egyik legnehezebb ágára, és azt állítja bizonyos szinten már átváltozni is át tud. A könyvekkel kapcsolatban biztos igaza van. Mikor Dumbledore lett az igazgató az összes ilyen témájú könyvet elzárta az irodájába. Tegyük, fel elvállalnám, hogy tanítom. Ettől függetlenül elég érdekes lenne, hogy én hetente egy Roxfortos diákkal járkálok össze.
 - Wolf, ugyan miért vállalnám el, mondj egy épkézláb okot. Zsarolni nem hiszem, hogy tudnál, mással meg nem nagyon fogsz erre rákényszeríteni. – fogadni mernék, hogy arra gondol, ha megfizet, biztos elvállalom, úgyhogy mielőtt bármit is mondhatna, tisztázom vele   – Pénz nem kell, van elég. Olyat mondj, ami mondjuk, úgy megfog. Valami olyan, amiben fantáziát látok, mert valljuk be benned ilyen téren nem sokat látok... Mondjuk ne játszd meg magad, biztos nem vagy ilyen kemény nagyfiú a többiekkel szemben; ugye igazam van? – s még egy gonosz mosolyt megeresztek. Túl jól ismerem az embereket ahhoz, hogy meglássam, ki mikor játszza meg magát. Nekem meg ez a szakmám, hogy megjátszom magam, tehát könnyen felismerem a „kezdőket”
Valami olyasmit mond, hogy értem-e miért nem a folyosón akart velem beszélni, ez úgy gondolom válaszra nem érdemes, inkább fürkészni kezdem a tekintetét, hazudtam, amikor az előbb azt mondtam neki nem látok benne fantáziát Van benne valami megfoghatatlan dac, mindennel szemben, ez tetszik… Talán mégis elvállalom.

1997 – szeptember - 19

Sir Victor B. Griffin számára

   A kérdése teljesen ledöbbentett? Ki ő? Honnan tud a húgomról? Lehet, hogy mindent tud rólam. Ismeri a barátaimat meg minden. Vagyis, neem, ez teljesen hülyeség. Biztosan nem. Ha így lenne, akkor az összes többi roxfortos diák adatait is tudná, nem csak az enyémet, hiszen honnan a búbánatból tudhatta volna, hogy mi most összefutunk? Csak nem Trelawney jósolta meg neki? Hehe… azt nagyon kétlem. Amúgy sem tudnám elképzelni ezt az embert a jóslástan teremben, azokon az édes kis puffokon, ahogyan a füsttenger közepén ücsörög egy nagy gömbbel az ölében, jobb kezében teáscsészével a balban pedig a tanárnő fenekével… na, jó, ezek után már enyhén koncentrálnom kell, hogy ne röhögjem el magam. Túl élénk a fantáziám.
   A kérdésére bólintással felelek, melyet vagy észrevett, vagy nem. Igazándiból kissé tartok tőle, hogy majd a családommal próbál megfélemlíteni, de… hiszen semmi oka nincs rá, hogy ezt tegye, akkor meg? Mit parázok? Értelmesebb embernek nézem őt, annál, mintsem, hogy ezt tegye.

   A szokatlanul váratlan kérdésem után – várjon csak, míg meghallja a többit – nem látok túl nagy döbbenetet rajta, vagy csak nem mutatja ki, nem tudom, de az biztos, hogy ha eddig jó kedve is volt, most már nem sok maradt belőle. Gondoljunk csak bele. Összefut egy kölyökkel, aki tudja a titkát, és úgy él vissza ezzel az információval, ahogyan csak akar, vagyis, ahogyan csak a Sir pálcája engedi, ám ez most mellékes. A lényeg, hogy ha én tudom, akkor ki mondhatta el nekem. És kik tudhatják még rajtam kívül.
   - Tudom. – jelentem ki magabiztosan, miközben még mindig utána koslatok. Nem fogom feladni. Addig kérlelem, amíg el nem hagyja a Roxfort területét, vagy ha maradni kíván éjszakára, akkor befekszek mellé az ágyba és addig idegesítem, amíg fel nem adja. Említettem már, hogy bármit megteszek a cél érdekében?

   Hmm… úgy látszik a következő mondatommal megfogtam, mivel egyből hátra fordult, s felém nézett. Na, mintha egy cseppnyi meglepettséget látnék az arcán.
   És mint kiderül, ő is tud még újakat mondani, amikkel engem is meglephet. Szemem lesütöm. Nem tudom, mit adjak neki érte cserébe. Megfizetni nem akartam, nem is tudnám, nincs olyan sok pénzem. Mást meg nem tudnék elképzelni, csak a legrosszabbat. Esetleg beállhatnék hozzá valami segédnek, vagy én nem tudom, de ezt nem akarom neki mondani, mert félek, kinevetne. És azt mondja, nem lát bennem fantáziát. Ez kicsit rosszul esik, de nem nagyon foglalkozok vele. Csak egy halálfaló. Ennyi. Nehogy már megsértsen.
   - Nem tudom. Úgy gondoltam, hogy azt majd maga mondja meg. Bármit megteszek. – na jó, majdnem bármit – És ha tudni szeretné nem szoktam nagyon megjátszani magam, de van amikor muszáj. – úgy gondolom a legjobb, ha az őszinteséggel kezdjük. Ez mindennek az alapja, hiszen ha nem bízunk meg egymásban, akkor eleve el van ásva a dolog. Én próbálkozok megbízni benne.
   - Na, akkor kíváncsi rá, hogy mit tudok – nem tehetek róla, de arcom elönti a pír – vagy jobban szeretne itt csevegni a folyosón? – körbetekintek, majd villantok rá egy mosolyt.

Látszik rajta, hogy egy kicsit meghökken, mikor megmondom neki, hogy nem látok benne fantáziát, de ez volt a célom. Valamivel muszáj eltántorítanom attól, hogy utánam caplasson.
Mert nem sok esélyt látok rá, hogy én ebből Animágust faragjak. Ilyen fiatalon nem hiszen, hogy menne neki, habár Endoriusnak sikerült… De ő más, sőt még őt is csak vonakodva vállaltam, el pedig a családjával, és vele egyaránt jóban vagyok. De ő, még csak nem is ismerem, s rögtön tanítsam, ilyen nincs. Úgy gondolom, most már tényleg békén hagyhatna, mert ennek tényleg nem lesz így jó vége… Az ő számára.
Azt mondja, én találjak indokot arra, hogy miért tanítanám. Ez kész! Abszurd, mit megenged magának, pedig jól tudja két szó és neki vége.

 - Igen? És szerinted melyik a legjobb indok rá? Az, hogy nincs félelem érzeted, vagy az hogy felelőtlenül ígérgetsz? Vagy soroljam még?! – szerintem még mindig nem fogta fel, hogy itt nem ő diktál, hanem én. A másik dolog meg, olyanokat mond, amikről fogalma sincs, milyen súlyuk van. Azt mondja, mindent megtesz.
Ezt erősen kétlem. A másik dolog meg, hogy ő itt papol nekem az erkölcsösségről, meg az egymás iránti bizalomról. Egy olyan embernek beszél minderről, akit mindenki Halálfalónak, gyilkosnak tart.
 - Nem tudom feltűnt-e, de ez itt már rég nem az a világ ahol az a lényeg, hogy megbízzunk egymásban. De azt hiszem, ezt te is tudod, csak csökönyösen ragaszkodsz, egy jobb világhoz… Egy jobb világhoz, ami már megszűnt. – válaszolom. Ez a fiú pont úgy viselkedik, mint mindenki más aki nem képes elfogadni az új rendszert, ő is úgy ragaszkodik ehhez, mint a gyerek a játékához. Nem képesek elfogadni, hogy elmúlt, s többé nem lesz olyan semmi sem. Még ha Voldemortot sikerül is legyőzni, ezek az idők örökre nyomot hagynak majd a társadalmon.

 - Őszintén? Rohadtul nem vagyok kíváncsi rá, hogy mit tudsz, de muszáj lesz megnéznem… - különben meg, ettől függ minden, amit akarsz. Ha nagyon silány teljesítményt nyújt, akkor gondolom, tudja mi lesz a sorsa. Emléktörlő bűbáj, és ennyi volt az Animágusi karrierjének.
Egy szó… Nem nehéz, s egyszeriben megszűnne a mostani problémám.
Különben meg honnan veszi, hogy egyáltalán időm van őt tanítani? Voldemort nem nagyon engedi, hogy csak úgy elmászkáljak minden felé.
Tehát örülhet, ha havonta egyszer eljövök, s úgy gondolom az nem elég ahhoz, hogy teljesen elsajátítsa ezt a mágiaágat. Csodákat meg ne várjon…
Miután végre sikerül átváltoznia, ezt közölni is fogom vele.
Legszívesebben már most elvégezném a bűbájt, s mennék is haza amilyen gyorsan csak tudok. De mégsem teszem. Kivárom, míg sikerül valamilyen szinten átváltoznia. Majd utána még beszélek vele a feltételekről.

1997 – szeptember - 19

Sir Victor B. Griffin számára

Egyre jobban untatni kezd a beszélgetés. Lépjünk már a tettek mezejére!  Ki a fenét érdekel az üres fecsegés, az ostoba papolás a bizalomról meg miegymásról. Meg egyébként is. Mi értelme lenne ostoba szócsatára vesztegetni az időt?
Nem akarom tudni a véleményét.
Nem akarom megismerni.
Nem akarok kötődni hozzá.
Még a legalapvetőbb módon sem, csak ahogyan azt majd ez az animágia oktatás megköveteli. Nem akarok a barátja lenni. Persze… ennek a dolognak lesz feltétele is, amit majd ő szab meg és amitől őszintén szólva tatok egy kicsit, elvégre ez egy halálfaló. Bármire képes lehet. Nem is tudom, miért nem féltem az életemet. Talán a megjelenése az, ami nem kelt bennem elég félelmet vagy a stílusa. Nem tudom.
Nem is figyelek rá. Tekintetemmel elkalandozok, miközben ő beszél, így az arcmimikáját sem látom, ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy nem sok újdonságot nyújtana. Csak ugyanaz a közönyös, már-már unott arc, mely minden érzelmet nélkülöz, mint egy hatalmas széf, mely a legerősebb bűbájra sem nyílik ki. Csak a megfelelő kóddal lehet bejutni. Csak a megfelelő módszerrel lehet elérni, hogy meglágyuljon. Hogy elgyengüljön. Hogy kiszolgáltassa nekünk, egyszerű földi halandóknak kincseit. És ez a legnehezebb benne.

Mikor beáll a csend az arcára nézek, s egy pillanatra elmerengek rajta. Vajon hány éves lehet és lehetnek- e barátai a halálfalókon kívül, van-e felesége és miért jött egyáltalán ide? Rengeteg kérdés, melyeknek nem szabadna érdekelnie, hiszen nem ezért vagyok itt. Nem ezért állunk egymással szemben, s nem ezért hallgattam végig a pampogását s értem el, hogy meghallgasson. Hiszen nemrég határoztam el, hogy nem engedem, hogy kötődjek hozzá, hogy úgy érezzem, egész jófej a csávó, s a végén netán a barátomnak mondhassam. Nem szeretném, ha ilyen alakok vennék át az igazi barátaim helyét.
Majd elhangzik a mondat, melyre már a beszélgetésünk kezdete óta várok.
Na. Gyerünk James, mutasd meg mit tudsz!
Nagy levegőt veszek, majd szétnézek a folyosón.
Üres. Rajtunk kívül egy lélek sem jár erre így a kezdeti viszolygásom a nyilvánosságtól, kissé alábbhagy. Általában nem érzem magam feszélyezve, ha ki kell állnom az emberek elé, de ez más. Most az egyik legnagyobb titkomat készülök felfedni egy olyan ember előtt, akit nem ismerek, egy olyan folyosón, melyet jól ismerek, s melyen bármikor felbukkanhat egy tanár. Vagy egy szellem. Vagy Frics. Vagy ami még rosszabb, egy diák, egy mardekáros, hiszen ez itt az ő birodalmuk. Ebben az évben majdhogynem az egész suli az ő birodalmuk.
De most nem szabhatok több feltételt ez nyilvánvalóvá vált. Örülnöm kell, hogy egyáltalán még itt van és nem hagyott itt egyedül, emlékek vagy akár élet nélkül. Mert tudom, hogy ha nem teljesítek megfelelően, akkor valamelyiket megteszi. Neki teljesen mindegy. Két varázslat közül nyilván a neki kényelmesebbet választja majd, mellyel kisebb a rizikó, de én egyiket sem szeretném, így muszáj a legjobb formámat hoznom.
Koncentrálni kezdek, amit kissé megnehezít a végtagjaimból áradó remegés, de lassan ez is kezd alábbhagyni, ahogy a forróság lassacskán kezdi átjárni testem minden pontját. Olyan, mintha ez az egész a szívemből jönne. Nem, nem úgy, mint valami nyálas, romantikus regényben, hanem szó szerint. Mintha a szívem forrósodott volna fel, s árasztaná magából a hőt. A szívem mely most egyre szaporábban dobog.
A levegő vibrálni kezd körülöttem, ahogyan a mágia áramlani kezd bennem. Végtagjaimban, melyek most megnyúlnak, majd elvékonyodnak, s végükön a körmök karmokká alakulnak. Testemben, mely meghajlik olyannyira, hogy úgy érzem, soha többé nem tudok majd két lábra állni. Fejemben, mely kisebb méreteket ölt, s alakja egy kutyáéhoz lesz hasonlatos. Orrom érzékenyebb lesz a szagokra, fülemmel pedig hallom az előttem álló varázsló szívverését. Vagyis hallanám és érzékenyebb is lenne. A könyvekben azt írták, a rendes animágusoknál így van, de én ezekből még mit sem érzékelek.  Látásom kissé megélesedik, s mintha minden nagyobb méretet öltött volna körülöttem. Aztán egész testemet behálózza a szőr, mely néhol hosszú, fekete foltokat hagy maga után majd mikor úgy érzem befejeződött az átalakulás, gyorsan végignézek magamon s fintorogva látom a halványkék bundát, melyet még mindig nem sikerült tökéletesítenem, látom hátsó lábaimat, melyek közül az egyiken csak félig van szőr,  majd megnézem az elsőket is. Majdnem minden tökéletes, még a farok is kinőtt, mely igaz, nem olyan hosszú, mint a rendes farkasoknak, de most ennyire futotta.
Ha minden igaz és időérzékem nem csal, akkor körülbelül négy - öt perc alatt ment végbe a teljes átváltozás, ami soknak számít. Meglehetősen soknak a rendes animágusokéhoz viszonyítva.
Victorra nézek kék szemeimmel, melyek nagyobb méretet öltöttek, mint az emberi szem általában. Nem tudom, látja –e, de arcomon ezúttal diadalmas mosoly ült. Mintha valami nagy dolgot értem volna el és… ez így is van. Sikerült átváltoznom majdhogynem hibátlanul. A bunda színe nem igazán stimmel illetve a fogaim sem az igaziak, a lábaim félig szőrösek, és biztos vagyok benne hogy a testemet borító szőr sem olyan dús, mint egy rendes farkasnak. Sokkal inkább, mint egy öreg, vedlésnek indult farkasé.
Morgok egyet, addig, amíg vissza nem változok. Imádom hallani a hangomat ilyen formában. Olyan… tiszteletet parancsoló. Még magam is beleborzongok.
Na, ehhez szólj hozzá Paprikajancsi!

[~Lehetne rosszabb is…~]

Szóval alkúba bocsátkozol magával az ördöggel..?

*Egy átlagos Szeptember eleji éjszaka… Őrjárat… Unalom… Magány… Lépteim apró koppanásai törik csak meg a kastély csendjét. Arcomon néha meg meg csillan az egyre dagadó hold álmatag fénye, ahogy egy ablaknál elhaladok a Roxfort szövevényes folyosóim. Egyszerű fekete talárom lágyan úszik utánnam, hajam pedig leomló sötétbarna köpenyként verdesi hátamat lépteimre. Egy csalódott sóhaj hagyja el ajkaimat. Nem szeretem a magányt. Nagyon nem. A magány lehetőséget nyújt arra, hogy belém hasítson az augusztusban történtek mély fájdalma. Ahogy a Sötét Nagyúr pálcájából előtörnek a fekete kusza vonalak, és bal karomra nyomja az örökkévalóságig viseletes billogát. És a pokoli fájdalom, amit közben átéltem… Mint ha tüzes lávával égette volna bőrömbe a Jegyet. A pálcám fényénél rápillantok a bal karomra, és kissé felhúzom talárom úját. És kifejezéstelen íriszekkel meredek a Sötét Jegyemre.  Minden jót bébi kérlek ne sírjáál. Sírtál volna akkor, amikor halálfalónak álltál. Még ha kényszerből is. Most már köt a hűség a Sötét Lordhoz. Az Ő szava szentírás, különben… Ahogy a dal is mondja. Már késő sírni a múltbéli önmagamért. Hisz az, aki voltam egy fényképről néz vissza már. És nem hasonlít egyáltalán. A régi Odil megszűnt létezni, és egyre inkább átadja a helyét egy másiknak. Egy sokkal romlottabb, rosszabb Odilnak. A lelkemben lévő jó folyamatosan elveszik, tovatün. Révetegen veszem le tekintetem a Jegyről, és rejtem el ismét ruhám újával, hogy ne is lássam. De sajnos, ha nem látom, attól még ott van. Révetegen bámulok ki a sötétségbe. Mintha ma éjjel minden ellenem esküdött volna. Ahogy a kinti táj bennem is minden olyan sötét. A fény pedig sehol. Ha létezik egyáltalán. Újabban sehol nem lelem. Talán egy nap jön valaki, és elvezet oda. Ha egyáltalán létezik az a valaki. Dorian talán meg tudná mutatni az élet szebb oldalát, a boldogságot, de Ő messze van.* ~Lehetne rosszabb is…~ *Vígasztalom magam, miközben bekanyarodok a folyosók egy elhagyatott szakaszához. Ám a kanyar előtt hangok ütik meg a fülem, nagyon halk hangok. Valaki mintha susmorogna erre felé. Bizonyára pár tilosban járási – kényszerben szenvedő diák vagy hasonló. Pálcám fényét nem oltom el, hanem inkább csendben megközelítem az ismeretlen alakokat. Ahogy közeledek, az egyiket felismerem. Griffin az. Halálfaló körökből ismerem és mindössze távolról. Nem igen beszéltünk, és „munkánk” során sem vetett össze minket a sors viharos tengere egy vízre. A másik pedig… Egy farkas?? Nem. Ez egy Animágus. Árulkodik erről a nem teljesen tökéletes transzformáció. Elképedve, ámulva figyelem a jelenséget. Vajon ki lehet? Amikor visszaváltozik, fény derül az animágus kilétére. Ez egy diák. Valószínűleg a felsőbb évfolyamból. A számmisztika biztosan nem szerepel a felvett tárgyai listáján, hiszen nem rémlik, hogy láttam volna Őt órán bármelyik évfolyamban is. Ekkor már nem bírok magammal. Utána járok mégis mi ez? Megközelítem Griffint, és rámordulok hallkan.
-Griffin! Mégis… Mit művelsz Te itt? *Kérdezem halkan a halálfaló kollégámat, hisz nem túl jó kiabálni az alvó Roxfortban. Ha jól sejtem ez itt valami titkos dolog, és nem lenne jó, ha mindenki tudomást szerezne rajtunk kívül. Főleg az ifjú animágus-palántára nézve végképp nem lenne jó következménye.*
-Téged pedig hogy hívnak?? *Fordulok a fiúhoz nevét kérdezve. –Magyarázatot követelek! Most! *Nézek csodálkozó szemekkel hol a fiúra, hol Griffinre. Kíváncsian várom a magyarázatot erre a kis éjszakai kruccanásra.*

1997 – szeptember - 19

Sir Victor B. Griffin Odil Watson számára

Erőm fogyni kezd, lábaim megrogynak. A levegőt zihálva veszem, ami így, állati hangon elég furcsán hangzik, majd nem állok tovább ellent, a földre hanyatlok, s lehunyom szemeim. Kezeim ökölbe szorítva, veszem a levegőt. Ha nem lenne szőrös a fejem, érezném a legördülő izzadtságcseppeket. Végtagjaim megremegnek, s érzem, ahogyan változnak, majd ahogyan testem megnyúlik, és fejem is visszaváltozik eredeti alakjába. Miután véget ér az átváltozási folyamat, és sikeresen nem csonkítottam meg magam sehol, meg semmi hasonló, kezeimmel feltolom magam, leporolom ruhám, majd diadalmasan Victorra nézek, kezeim keresztbe teszem, ám az öreg meg sem szólal.
Egy kicsit még toporgok, majd a fal mellé araszolok és nekidőlök. Eléggé kifárasztott a mai nap, főleg az éjjeli extrákkal. Persze ez benne van a pakliban. Nem könnyű a kezdő animágus dolga. Igazából a profié sem, de én még túlságosan sok energiát használok fel és ez gond. Elég nagy.
Victor kezeit zsebre teszi, s vékony szája mosolyra húzódik. Érzem a férfi enyhe parfüm illatát, mely édesapámra emlékeztet. Ám ettől még nem rokonszenvesebb. Száját szólásra nyitja, ám ekkor közbe lép egy nő. Pontosabban Watson professzor, a legújabb számmisztika tanár, kinek gyerekei is itt tanulnak. Tudom, sokat pletykálnak erről a nőről, Roxfort szerte. Az igazság alapját aztán meg ki tudja? Én csak hallom, nem terjesztem, nem az én reszortom. Csak ha az érdek kívánja úgy.
Összehúzom magam, szemem lesütöm, majd sajnálattal nézek Victorra. Sajnálom, hogy lebuktunk. Ez szívás, krva nagy szívás!
A nő kérdése viszont elég nevetséges volt, így nem álltam meg, hogy ne szóljak közbe.
- Elnézést, Watson professzor, de nem ő művelte, hanem én. – jó, persze, büszke vagyok magamra. Ezt nem hagyhattam ki. Hiszen melyik Roxfortos lenne képes erre?
Majd felém fordul, s követelőzni kezd. Én csak megvonom a vállam, majd halkan közlöm a nevem, meg hogy melyik házba tartozok, aztán Victorra nézek, aki gyorsan összeszedi magát, lép párat előre, s közli, hogy ő épp indulni készült. Ezt a gyáva alakot! Már alig látni a folyosó végén. Beszari kis fszfej!
Watson professzorra nézek, megcsóválom a fejem, mintha azt akarnám kifejezni, mekkora is az isten állatkertje, majd vállammal lököm el magam a faltól, s indulok meg a folyosó vége felé. A nő mellett elhaladva szólalok csak meg.
- Jóéjt, Watson professzor. – talán megúszhatom ennyivel. Ha jófej, akkor nem adja tovább senkinek a ma este látottakat, talán megtarthatom a titkomat. A titkot, mely úgy tűnik egyelőre csak kezdetleges animágiáról szól. De ez van. Ilyen az én szerencsém.
Lassú lépteim halk visszhangot vernek a szűk falak között. Kezeim zsebre téve, fejem felszegve, félig-meddig mosolyogva, baktatok. Ha a professzor még akar valamit, simán a nyomomba érhet. Akár még le is körözhet.

[-Ó, igen! Valóban Te művelted. Megjegyzem nagyon tehetséges vagy. Bár bizonyára ezt tudod pontosan magadról, minek is hangoztatom.]

Szóval alkúba bocsátkozol magával az ördöggel..?

*Merlinre! Csak nem egy animágia oktatási folyamat kellős közepébe csöppentem bele hirtelen?! Ha szemeim nem csalnak, a mellékelt ábra ezt mutatja. Láthatóan jelenlétemre mintha kissé összerezzennének mindketten. Nem csoda, hisz ki örülne neki, ha rajtakapnák miközben animágiát tanul? Ráadásul késő éjszaka, amikor a fiúnak a hálókörletében lenne a helye, és csicsikálnia kellene az ágyikójában. Karakán, talpraesett srác lehet ez a James. Ha egy ilyen Victor Griffin kaliberű halálfalóval mer ilyen bizalmas dolgokról beszélni, mint az animágia, ráadásul Ő tanítja. Vajon tudatában van James kicsoda, micsoda is ez a drága jó Griffin? De ahelyett, hogy az „öreg” magyarázatot adna, mi a fészkes franc karikát keres, itt éjnek évadján eloldalazik csendben. A távolodó Griffinre összehúzott szemekkel nézek egy pillanatig, de rájövök. Az a hajó elúszott. De a fiú még itt van. Egy ifjú titán. Egy animágus növendék. Mekkora rejtett lehetőségek rejlenek vajon az ifjú Jamesben? Amíg e téren a tudatlanság homálya fedi elmémet addig nem fog erre fény derülni. Majd idővel. Úgy forgatom a lapokat, hogy kitudódjanak a rejtett lehetőségek ebben a fiúban. Addig marad az ártatlan számmisztika tanárnéni állarca. Arra azért kíváncsi vagyok, mit fogsz szólni, ha rájön, kivel van dolga. Hisz egy hollóhátassal van dolgom. Vagyis eszes, agyafúrt, ravasz fiatalemberrel van dolgom. Nem is olyan sokára bizonyára rájön majd… Eszem ágában sincs Őt beköpni McGallagony igazgatóasszonynál vagy a házvezetőjénél Tristram DeCrassonál. Az utóbbival talán még szörnyűbben járna, mint az elsővel. És… Ha már Victor így itt hagyta tanítványát, akkor miért ne fejezhetném be, amit Ő elkezdett? Amikor a fiú nagy büszkén kijelenti, hogy nem Victor, hanem Ő művelte kajánul elvigyorodok. Nehéz lett volna nem észrevennem, hogy felöltötte magára animágusi alakját egy diákkorú. Valóban van oka büszkeségre, hisz évekbe is telhet a gyakorlati oktatással együttvéve mire valakiből teljes értékű animágus válik. De Ő –az alapján, amit láttam- már egész jól halad vele, csak mindössze tökéletesítenie kell.
-Ó, igen! Valóban Te művelted. Megjegyzem nagyon tehetséges vagy. Bár bizonyára ezt tudod pontosan magadról, minek is hangoztatom.
*Mosolygok a srácra kissé bágyadtan. Hisz aki már ki tudja mióta nem aludt egy jót, az képtelen az őszinte mosolyra, noha nem csak ez van benne a pakliban. Igazság szerint az óta emészt az álmatlanság, mióta karomra került a billog. A gondok, pedig pokoli tűzként mardossák lelkem. Még piszkos Fortuna adott szerencse, hogy a kozmetikai bájitalok, és varázslatok is jól mennek. Így eltüntethetem arcomról az álmatlanság jeleit, de a szememből a szomorúság fel felcsillanó sugarát nincs az a varázslat, ami eltünteti. James pedig szép komótosan elindul a folyosón. Nyilván azt hiszi, hogy most lőttek a tervének. Ajj most mit tegyek? Nem hagyhatom csak így elmenni. Lépteimet megszaporázva utána sietek, de nem futok. A tompa sarkú cipőmnek hála lépteim csak igen minimálisan vernek visszhangot a folyosón. A fiú szerencsére lassan, komótosan sétál, így nem nehéz feladat Őt utolérnem. Amikor utolérem, mellé sorolok, és rávetem félig meddig séta közben a tekintetem, hisz nem akarok neki menni semminek, vagy hasra esni valamiben.*
-Ugye nem azt akarod mondani, hogy Griffin segített tanulni neked animágiát..? Tudod egyáltalán miféle fickó is Griffin?
*Kérdés, logikus. Vajon mi vehette rá ezt a fiút arra, hogy egy halálfalótól tanuljon? Na nem mintha velem jobban járna ha elfogadja a segítő jobbot, de Én legalább nem vagyok bunkó, és arrogáns. Csak épp az ördögnél is rosszabb, aki majd igyekszik tenni a felől, hogy James megfizesse az isteni adomány árát, melyet az animágia nyújt neki. A hangom idegesítően nyugodt, lágysága pedig az esti szellőével vetekszik. A kérdés mögöttes tartalma persze szimpla tudatlanságom okozta kíváncsiság, melyet remélhetőleg James kielégít majd. Hisz ha meg szeretném neki tanítani az animágiát tudnom kell ezt, azt. Arról például, hogy hogyan tanulta az animágiát, és ehhez hasonlatos apróságok, amik valójában igen is lényegesek.*
-Ha szeretnéd… Én befejezhetem, amit Griffin elkezdett. Én segíthetek Neked tökéletesíteni az animágiát. Benne vagy? Ugyan nem reklámozom, de én is animágus vagyok.
*Ajánlat. Egyszeri, és soha vissza nem térő. Egy lehetőség. És a lehetőség pedig csak azé, aki megragadja. Vajon James él a lehetőséggel? Kedves, de apró mosoly húzódik meg szám szegletében. Arcom, és a zavaros öblöt idéző sötétzöldjeim pedig felragyognak az ablakok beáramló holdfényben. Amennyiben elfogadja az ajánlatot, úgy egy használaton kívüli tanterembe invitálom Jamest, hiszen nem hiányzik szerintem egyikünknek sem egy az előbbihez hasonló lebukás szagú dolog. Fortuna ma a kegyeibe fogadta a fiút, hogy én találtam rájuk, és nem mondjuk Crasso. Ha pedig nemet mondana, amit kétlek, akkor elköszönök tőle, és tovább folytatom az éjszakai járőrszolgálatot vagy legalábbis valami ahhoz hasonlót.*

1997 – szeptember - 19

Odil Watson számára
káromkodást tartalmaz!

 Szememből valószínűleg ki lehet olvasni az idegességet. A csalódottságot. Hogy legszívesebben bokán rúgnám azt a vén fszt, és ráuszítanám az összes kentaurt a Tiltott rengetegben. Kicsit gyerekes megoldás lenne. De Harryéknek bejött, Umbridge-dzsal. Nekem miért ne sikerülne? Csak mert nincs sebhelyem, és egy kócos hajú mugliivadék az oldalamon, aki, - megjegyzem- elég jól néz ki mostanság. Mármint jól nézett ki, mikor utoljára láttam. Na megállj csak, Hermione Granger, egyszer te is felkerülsz a listára, melyen azokat a lányokat tartják számon, akik intim viszonyba kerültek James Wolffal. Csak annyit sajnálok, hogy az „igazán intim viszonyok” listája még üres. De semmi gond, eljön majd az én időm és akkooor…
  Halkan elmotyogok egy köszönömöt, a professzorra nézve, igaz, kicsit késve, majd a fejcsóválós véleménynyilvánításom után nem habozok, indulok. Elvégre nekem itt már nincs több dolgom. Befejeztem, vagyis jobbára el sem kezdtem semmit, amit szerettem, s amit kellett volna, így hát nincs értelme még itt ácsorognom, bármikor megtalálhatnak. Jó, ez már bekövetkezett, de ahogy elnézem nem Odil Watson lesz az, aki ma este megbüntet a kis kihágásomért.
  Kezeim zsebre teszem, s mosolygok. Az idegesség már eltűnt szememből, s teljesen nyugodt vagyok, igaz kicsit csalódott, de ilyen az élet. Ha nem tetszik, dögölj meg, mondják a bölcsebbek. Én meg azt mondom nekik, szopjanak le. Mert az élet sokszor szar, ez igaz, de egyszer mindent ki kell próbálni, kivéve a vérfertőzést – ezt meg Abbs szokta mondani – és ebbe a mindenbe bőven beletartoznak a rossz dolgok is. Tekintsünk jól a dolgokra! Ezen már túl vagyok. Már csak köbö tízmillió kipróbálásra váró dolog van a világban. Egész jó arány!
  Szemeimmel oldalra nézek, ahogyan a tanárnő csatlakozik mellém, s felveszi lassú, éjjeli tempómat. Halkan sóhajtok, majd tekintetem leemelem róla, s dekoltázsáról, inkább az utat nézem, s jól teszem, ugyanis rövid, lépcsős szakasz következik, melyet odafigyelés nélkül nem lenne könnyű megmászni. Kár, hogy úgy látszik, meggondolta magát és mégis meg akar bszni ezért a kis kiruccanásomért, mely megjegyzem, mostanában egyre gyakoribb. És még sosem buktam le. Szégyen, hogy az egyik legújabb tanárnő fogja bezsebelni értem a jutalmat, Crassonál. Még ha Kate Raimbourg lett volna. Istenem, az a nő! Új értelmet adott a tanár-diák szerelemnek.
- Griffin még csak el sem kezdhette a tanítást. – válaszolom, s itt jelentőségteljesen ránézek, de úgy, hogy érezze a dolgok súlyát, s az én nemtetszésemet. Miért ilyen kotnyeles? És miért van ott mindenhol? Vagyis csak itt! Mindegy. Ott ahol nem kéne! – De, ez magát miért érdekli ennyire? – teszem fel a kérdést, melyre, ha válaszol, talán találok is benne cseppnyi logikát. Vagy talán többet is. Talán odáig fajulnak a dolgok, hogy a végén egészen szívembe zárom ezt a nőt, ki kíváncsiságával, és legfőképp azzal, hogy félbeszakított minket, nem túl jó érzéseket váltott ki belőlem. Mármint ami a személyét illeti.  De persze az első benyomásra nem mindig érdemes alapozni.
  Aztán ismét beszélni kezd, s ledermedek. Mármint nem állok meg, vagy ilyesmi, ugyanúgy sétálok tovább, de az agyam azt hiszem lefagyott. Nem bírom tovább. Jó ideig nem szólalok meg. Ha ez a nő animágus, arról tudnom kellett volna. Vannak forrásaim, méghozzá megbízhatóak. Hiszen Jonathan tudta, hogy Griffin itt van és azt is, hogy Griffin animágus. Akkor hát? Odil-ról miért nem szólt egy szót sem? Mert Foley-ról tudok, de ő nem vállalt volna el. Nem kérdeztem meg, mert értelmetlennek láttam, de ebben biztos vagyok. Vulkanov nem animágus, bár kinézném belőle, s tudomásom szerint a többi tanár sem birtokolja az animágia nemes képességét. Vagyis, de, MacGalagony igen, de ő is más tészta. Vagyis nem más, mert Foley-val egy tészta, de akkor sem az a tészta, ami Odil. Na, szóval értitek.
- Mit kér érte? – teszem fel a kérdést, körülbelül öt perc hallgatás után, még mielőtt bármilyen konkrét válasszal szolgálnék neki. Nem lehetek meggondolatlan. Körültekintőnek kell lennem, ha már eddig nem voltam túlságosan az, igaz, a mindent a cél érdekében elv, még mindig él, és erről a nőről nem tudnék sok rosszat feltételezni, így valószínűleg nem lesznek olyan súlyos követelései sem, vagyis nyugodt szívvel mondok majd igent. De sosem tudhatjuk. Lehet, hogy a legszelídebb külső rejti a legmocskosabb belsőt.
- Egyébként mi az alakja? – kérdem kíváncsian. Habár még nem válaszoltam neki, háttér információk nem ártanak. Egyébként meg szeretem hallgatni, hogy kinek mi az alakja. Az animágus alak ugyanis elég különleges egy dolog. Sok mindent árul el az emberről, és én szeretem kiismerni az embereket. Ha adnak rá időt. És lehetőséget.

[-Hogy miért érdekel ennyire?!]

Szóval alkuba bocsátkozol magával az ördöggel..?

*Van az úgy, hogy az élet nem mindig azt tartogatja a számunkra, amit elterveztünk. Az emberi hülyeség pedig határtalan mint tudjuk. Mégis tehetek Én arról, hogy Griffin gyáva féreg módjára lelépett a színről? Zavaros, sötétzöld szemeim levetülnek Jamesről, és hozzá hasonlóan az utat fürkészik. A rövid lépcsős szakaszon nem kis óvatossággal, kissé esetlen mozdulatokkal lépdelek le. De előbb érek le, és nem habozom kihasználni ezt az előnyt. Elállom James útját a lépcső alján, és szembe nézek vele. Pont, amikor azt kérdezi, hogy miért érdekel a dolog.

-Hogy miért érdekel ennyire?! *Visszhangzom a szavait majd értetlenül nézek rá kissé. Kábé úgy, mint aki nem érti, hogy miért firtat ilyet. Miért nem elég neki az, hogy segíteni akarok Neki abban, hogy animágus lehessen? Okos fiú… Ezek szerint csak kapizsgálja, hogy mi a szituáció. Hátsó szándék nélkül nem teszek jót senkivel sem. Ha ügyes vagyok előnyömre is fordíthatom a dolgot.* - Talán, mert ha csak magamra gondolnék vittelek volna a fülednél fogva Crasso-hoz! El tudod képzelni a pofikáját, amikor odavetlek elé, mint friss husit az oroszlán elé?! Ezt pedig ugye nem akarod… Másrészt pedig… Egy szövetséges sosem árthat…

*Itt félbehagyom a mondatot, és mögé ügyeskedem magam, megkerülöm, jól végigmérve Wolfot, mint ahogy a farkas teszi áldozatával, mielőtt végez vele végképp, mielőtt belé döfi szemfogait. Mögötte megállok, és bal vállának támasztom államat. Arcom finoman hozzáér az övéhez. Sóhajtok egyet halkan, ám Ő bizonyára tisztán hallja, hisz egész közel kerültem hozzá. Szemeim a földet kémlelik, mint aki elgondolkozik, de nagyon a dolgon. Mit kérhetek ettől az ígéretes ifjútól. Pár pillanat után ki is okoskodom a válaszom, na és az alku tárgyát.* -Szóval alkudni akarsz magával az ördöggel..?  *Bukik ki belőlem gejzírként halkan a fülébe suttogva a kérdés lágy hangomon, majd halkan belenevetek a hajába kissé kárörvendően. Bal karom pedig átfonódik a nyaka körül, és talárom ujja felcsúszik, és itt, ha elég figyelmes megtekintheti a Sötét Jegyet a karomon, hisz elég csak lenéznie, pont jó pillanatban. Erre vajon mit lép? Most aztán megtudja, kivel készül alkuba bocsátkozni. Apropó alku…* -Előfordul, hogy váratlan helyzetekben el kell mennem ide vagy oda… nos, a feladatod nem más, mint engem helyettesíteni. Százfűlé főzet segítségével. Akkor, amikor
szükségem van Rá. Nos? Áll az alku? Gondolj bele… Végül is nem is nagy cucc. Nem az életedet kértem vagy ijesmi… Arra nincs szükségem, megtarthatod...   Vázolom neki az alku tárgyát, majd elengedem a nyakát, ellépek tőle, majd megkerülöm Jamest, és kíváncsi szemekkel nézek rá, hogy vajon erre mit lép? Végül is nem kértem lehetetlent. És még csak gonoszat sem. Bár ki hogy nézi. Mert, hogy meggyűl majd a baja azzal, hogy engem hitelesen alakítson, az biztos. Bár ki tudja. Lehet, hogy egész jók a színészi képességei. Ki tudja, talán értékelné, ha elküldeném Kate Raimburghoz hogy adjon neki pár leckét színészetből. Dehogyis. Ez kibaszott nagy marhaság lenne. Nem adom meg neki az örömet, hogy Kate-n legeltethesse a szemét egy teljes napon keresztül. Cööh. Neem. Majd James megoldja. Nagyfiú már. Neki nem okozhat gondot az, hogy eljátsszon engem akár egy tanórán is… Ami pedig a másik kérdését illeti. Somolygok egyet, majd válaszra nyílnak ajkaim.

-Farkas.    *Hangzik a tömör válasz, majd elcsendesülök, karjaimat összefonva magam előtt kíváncsian várom a reakciókat, válaszokat, egyéb finomságokat.*

//Bocsi, nem lett a legjobb… //


 

1997 – szeptember - 19

Odil Watson számára

Nem figyelek. Nekimegyek. Elpirulva, mégis mosolyogva húzódok hátrébb, s nézek fel arcára. Furcsán néz rám, nem igazán tudom hova tenni, így csak hallgatom, mit is mond. Crasso említésekor úgy érzem, rám tör a hányinger. Persze, nem, de az érzés azért mégis olyan.
- Szövetséges? – kérdem suttogva, szemöldököm felemelve. Nem tudom, tőle valahogy furcsán hangzik ez a szó. Mintha egyenrangúként tekintene rám. Mintha valóban azok is lennénk, holott nem. Ő elég durva dolgokat csinálhatna velem, mindenféle bűntudat vagy következmény nélkül, míg én ezt nem mondhatom el magamról. Pechemre. Persze nem akarok én vele semmilyen durva dolgot csinálni, de a felsőbbségesség vagy a hatalom érzése általában nagy súlyt nyom a mérlegen.
Elindul mögém. Úgy sétál, mint egy vadászó ragadozó, aki a prédáját vizslatja. Mint egy farkas, ez furcsa. Vállam felhúzom, feszültségem szinte tapintható a levegőben. Nagyon furcsállom a nő viselkedését. Hogy ilyen közel férkőzik, a tanár-diák kapcsolatba tartozó közelséget teljesen átlépve, a szabályokat felrúgva. Bevallom, nem tőle vártam, és nem is pont róla ábrándoztam, hogy egy napon ilyet csinál, így ez a túlzott közelség nem igazán imponál, de mint mondtam, kész vagyok. Bármire. Fázok.
Állát vállamra teszi, arcunk összeér, beleborzongok érintésébe. Suttogni kezd, kísértetiesen. Félelmetesen, de hiába. Nem tántoríthat el. Nem fogok félni tőle.
- Ki mondta, hogy elfogadom az alku tárgyát? Hiszen még csak az én oldalamról ismerem. – sziszegem, félig összeszorított fogakkal, teljesen mereven. Ritkán vagyok ilyen feszült, ilyen… nem is tudom. Furcsa. Hova lett a lazaságom? Hiába próbálom, nem tudok olyan lazán viselkedni, mint normál esetekben. Izgulok. És feszültté tesz a várakozás. A türelmetlenség.
A másik meg, hogy a nő ördögnek nevezi magát. Mégis milyen alapon? Úgy értem semmi ördögit nem látok benne, olyan, mint bármely másik tanárnő az iskolában. Nincsenek fekete szarvacskái, sem pedig vörös, villás farka, mint a mugli mesékből ismert ördögöknek. És a szeme sem a pokol valamely színében pompázik. Hiszen zöld. A zöldről a fű jut eszembe, az meg az ördög szintjén nem sok van. Asszem.
Aztán bal karját mozgósítani kezdi. Már-már attól félek, perverz vágyait akarja kiélni, és ezért fogdos, de mikor a kezére nézek, mely mellkasom fölé csúszott, meglátom a sötét jegyet. A halálfalók jelét. Az Ő jelét. Arcomról lefagy a mosoly. Hirtelen remegés fut végig rajtam, gyorsan, mint egy hurrikán halad át egy kis falucskán. Szemeim lehunyom. Elszámolok háromig.
Nyugi James! Nyugi. Hiszen tudtad mire vállalkozol. Tudtad, hogy esetleg halálfalókkal is össze kell állnod, ha animágus akarsz lenni. Mégsem futamodtál meg eddig, mi változhat hát ezek után? Hiszen ez csak egy számmisztika tanár, egy sötét jeggyel. Semmi több. Nyugi. Nem lesz baj. Fogadd el, bármit is ajánl és legyél túl gyorsan a dolgokon.
Mikor megszólal, szemem kinyitom, s nem mozdulok. Ugyanúgy állok ott, furcsa, groteszk ölelésében, mint eddig. Bár most sokkal jobban fázom, mint az előbb. Szavai most lágyan csengnek. És a dolog sem olyan vészes, mint amilyennek gondoltam, sőt, még ki is élhetem magam a nő testében, ha kell. Az ő kérésére. Remek. Sokkalta rosszabbakra is gondoltam már, úgyhogy ez most király. Enyhe mosoly kúszik arcomra. Azért még vannak bennem aggályok. Például a százfűlé-főzettel, meg a számmisztikával kapcsolatban. Egyikben sem vagyok túl tapasztalt. Sőt! Még soha, egyikben sem volt részem.
- Rendben. – bólintok – Legyen. Végül is ez nem nagy dolog. Simán meg tudom tenni, csak majd asszem kell egy kis korrepetálás számmisztikából. – válaszolom, miután megkerült, s valamennyire sikerült feloldódnom. Még egy kis mosolyt is kap a végére.
Az utolsó szavára felkapom a fejem. Farkas. Király. Még nagyobb mosoly férkőzik arcomra, majd bólintok. Azt hiszem, ebből levágja, hogy mennyire meglepett, mégis mekkora örömet szerzett vele. Úgy értem, egy igazi farkas-animágustól tanulhatok. Király!
- Oké. – indulok el újra, kezeimet visszatéve zsebembe. – Mikor kezdhetjük a gyakorlást? Ééés… – habozok, mert nem igazán tudom, hogyan is használjam a szavakat, de végül kinyögöm – Mikor lenne rám szüksége először? – Na, jó, ez elég ciki lesz, de majdcsak megszokom, hogy egy tartozékkal kevesebb lesz lent, és kettővel több, fent.