az alku ...

[-Emiatt ne aggódj! Majd megoldjuk valahogy.-]

Zene, amire írtam

Mert egymagadban kevés vagy,
Összefogni nem hagy,
A félelem, kényelem vágy,
De mégsem változol tehát

Lásd azt, amit neked szántak,
És tedd azt, amit tőled várnak,
De én nem leszek szabad szolga,
A testem megtöröd a lelkemet soha!

Vonásaimban nem rejtezik semmiféle érzelem, vagy bármi, ami kifejezhetné mit is gondolok. Fesztelen, szinte megdöbbentően nyugodt, semleges kifejezés az, ami ül szép vonású arcomon. Ez után, ha lehet a legkisebb testi kontaktust is mellőzöm, hisz az imént magamhoz mérten átléptem a három lépés távolságot, ami a tanárok és diákok között kívánatos. Könnyen félreérthető volt a helyzet. Ha vigaszt keresnék egy férfinél biztos, hogy nem Wolf lenne az, akinél keresném. Hisz Ő honnan tudhatná, mi kell egy igazi nőnek? Csak a Jegy megmutatása volt a célom, hogy tisztában legyen azzal, hogy kivel is van dolga. Nem? Hisz a szabályok ezt diktálják, hogy tudja ki is vagyok.  De egyáltalán érdekelnek is engem a csökkent agyúaknak kitalált szabályok? Farkas vagyok állati bőrben. És az én elveimben a farkas törvények érvényesülnek. Nem a Mágiaügyi Minisztériuméi. Karakán egy fiatal srác ez a Wolf az már látszik. Bár a jegy láttára lehetséges, hogy meglepődött egy kicsit. Meg tudnám érteni, amennyiben így van. Hisz ki gondolná az ártatlan (?), és szép Odil Watson professzorról, hogy miféle fából is faragták. Egy kemény, és férges fából, amit már évek óta rágtak belülről a férgek, és most kitört kegyetlenül a világra Damona MacEnroe hathatós közbenjárásának segedelmével. De az elpusztult, szétrágott lélek egy újat hozott magával. Olyanok ők együtt, mint a két utazó. A rossz, és a jó. Az egyik bajt hoz, és pusztít, míg a másik új reményt ad, és meggyógyít. Pedig Rég tudják ők, egyik sem győz, ám e harc örök végzetük már. Hát körülbelül ez a mostani Odil Arduinna Watson. A lelkemben addig viaskodott a jó és a rossz, amíg az egyik előtérbe nem került. És nem nehéz kitalálni melyik oldal lett a győztes. Volna rá okom, de mégsem háborgok. Hisz miért is tenném? Lenne rá okom? Nekem már úgy is mindegy. Ha dühöngök, attól nem mállik le a Sötét Jegy a karomról. Végül elhagyják James ajkait a varázsszavak, rábólint az ajánlatomra. Szegény… Még nem tudja kivel kötött alkut. Mert ezek után mindig ott leszek a háttérben élete festményén. Sötét árnyként kísérem életét, amíg nem talál kibúvót vagy már nem lesz rá szükségem. Szavaiból ítélve nem tartja nagydolognak.

-Emiatt ne aggódj! Majd megoldjuk valahogy.-

Próbálom eloszlatni minden aggályát, ami esetleg benne feltámadt a számmisztika kapcsán és a százfűléfőzetet illetően. Kifejezéstelen arcom vonásaiba valami mosolyszerű költözik, amikor látom rajta, hogy kellemesen meglepte, hogy jómagam is farkas vagyok animágusi alakomban. Elindulok mellette, amikor Ő is folytatja tovább az utat a folyosón. Szemeimmel a burkolat kövei közti réseket kémlelem magam előtt a holdfényben fürdő folyosó padlóján. Amikor kérdez fél szemmel rápillantok.

-Nagyon álmos vagy? Mert ha nem, akkor akár most is elkezdhetjük… Én ráérek.-

Válaszolok kérdésére, és mivel nem egyből jön, az új kérdés újfent levetül róla a tekintetem, és a folyosót bámulom magam előtt, fél szememet természetesen mindig Wolfon tartva. Hisz sosem lehet tudni… Nem árt, ha az ember figyelme nem lankad. A második kérdésére a legszívesebben felröhögnék hangosan, ha ez a szokásaim közé tartozna, de egyáltalán nem kenyerem az ilyen – szerintem – idétlen, bárdolatlan megnyilvánulás. Ránézek, majd válaszolok.

-Nem tudnám megmondani. A Nagyúr sosem tudni mikor tart igényt csatlósai szolgálatára…

Válaszolok kissé ködösen. Mert ha akarnám, sem tudnám neki megmondani, hogy mikor sajdul fel a Jegy a karomon, mikor kell mennem, hogy értékes szolgálatot, tegyek a Sötét Lordnak. A halálfalók élete már csak ilyen. Sosem tudhatni mikor van szüksége Ránk a Nagyúrunknak.

[Odil Watson]

Odil Watson

________________________________

Az árnyékom hogy lépjem át? A múlttól búcsút hogy vegyek?
Hogy törjek szét egy glóriát? Miért bánt a lelkiismeret?

Kezem szám elé téve ásítok egyet, s hogy a szememben összegyűlt könny mihamarabb távozzon, nagyokat pislogok. Lépteim lassulnak, s érzem, álmos vagyok, de mit érdekel ez engem, mikor a professzor már fel is ajánlotta azt a bizonyos első alkalmat. Itt a lehetőség, hogy elkezdjem a tanulást, s mikor ide visszajöttem, elhatároztam, hogy minden időmet csakis ennek fogom szentelni és nem fog érdekelni semmi más, megzavarni meg pláne nem lehet majd. És tartanom is kell magam ehhez, ha már sikerült tanárt is találnom. Méghozzá elég jó tanárt.
- Álmos? Dehogy vagyok álmos! Kezdjük, csináljuk! – kicsit elpirulok, majd visszább veszek. – Hova menjünk? – ezúttal hangom halkabban cseng, s szemeim a földet pásztázzák. Azt hiszem hozzá kéne szoknom, hogy a tanárnő jelenlétében elengedhetem magam, és az lehetek, aki, mivel az elmúlt hónapokban elég sokat leszünk együtt és nem lehetek sem én, sem pedig ő gátlásosak, szégyenlősek a másik előtt. Főleg ő nem, mivel ha majd a testébe bújok, nem tudja megakadályozni, hogy meg ne pillantsak egy-két intimebb részt.
Kérdő tekintettel meredek rá, miközben a nagyteremhez vezető lépcső tetején megtorpanok. Itt kezdődik ugyanis a lépcsőház, úgyhogy innen bárhova el lehet jutni. Mehetnénk egy üres tanterembe, de nem tudom, hogy az elég alkalmas lenne-e. Jó, mondjuk este mindegyik tanterem üres, szóval mehetnénk jóformán bármelyikbe. Akkor ott van a gyakorló, kisebb kviddicspálya. Végül is az elég szabad, szellős, és még kedvelem is azt a helyet. Hálókörzet alapból kilőve. Óratorony… is. Akkor… ott van, még mondjuk a kőudvar. Az meg mondjuk túl kemény, nem? Hmm… valami olyan szoba kéne, ami a legalkalmasabb az animágia gyakorlására, illetve tanítására, de hol találhatnék ilyet, hiszen ez a Roxfort. Itt nem tanítanak hivatalosan animágiát. De nekem mégis szükségem van rá! Szükség. Szoba. Megvan! Én egy zseni vagyok!
- Tudom hova mehetnénk! – kiáltok fel, talán a kelleténél kicsi hangosabban, s nézek rá ragyogó arccal. – A Szükség Szobája a hetediken. Ilyenkor biztosan nem használja senki, ha csak Frics nem, de hát ő meg kvibli, úgyhogy száz százalék, hogy üres. Ismeri? – hangom izgatottan cseng, majd gondolok egyet és elindulok fel, a lépcsőkön. Nem sietek, mert nem akarom itt hagyni. Lehet, hogy nem ismeri, még az utat sem, hiszen még eléggé új errefelé.

[-Hát… Nem igazán tudom, hogy itt a kastélyban hol lenne a lehető legbiztonságosabb, ahol még Friccs sem bukkan Ránk. Gondolom, nem szeretnél lebukni. Mondd, Te hová mennél, ha inkognitóban szeretnél maradni?]

Az állatok velem
rokoni lények.
Bennük a létről emberi tudást érzek.
(...)
Az ember kulturált vad, nagyobb a bűne:
- képes az erkölcsre,
kapható a bűnre.

(Váci Mihály)

Kérdő tekintettel várom válaszát az ajánlatra, hogy azonnal elkezdhetnénk a tanítását. Elégedett mosollyal fogadom a reakcióját. Lelkes. Ez tisztán érződik a reakcióiból. Hogy a dementorba ne lenne lelkes? Hiszen milliók vágynak az animágia képességére, de csak keveseknek adatik meg, hogy állati formát ölthessen. Csak sokan talán nincsenek, tisztában vele miféle árat fizetnek ezért a képességért. Egy új személyiség kap teret majd az elméjében. Kitörnek belőle az állati ösztönök… Noha rengeteg állati ösztön van az emberben az animágusoknál többnyire kiéleződik. Tudom, hisz Velem is ez történt. Néha azt veszem észre, hogy körülbelül úgy kezelem a helyzetet, mintha farkas lennék még emberi bőrben is. Valamennyi emberre pusztán prédaként tekintek. Nem többre. Ők számomra vad, ami ha fenyeget, kegyetlenül átharapom a torkát. Nem kímélem, legyen az akárki. De talán James másként éli meg. Őt talán nem ragadják el az ösztönei. Nem szeretnék benne felesleges pánikot kelteni. Így gondolataimat megőrzöm az idő közben kifejezéstelenné vált vonásaim alatt. Bár ahogy Őt elnézem, ez sem szegné kedvét. Elszánt. Kellőképpen elszánt ahhoz, hogy egy ilyen információ ne tántorítsa el céljától. De nem. A bennem megbúvó farkas türelemre int. Várjam ki, amikor először hajtja végre tökéletesen a transzformációt. Akkor dől el minden. Ha kiegyensúlyozott lélek, ellentétben Velem, akkor nem lesz ilyen problémája. Remélje, hogy így van. Különben a lelkében szunnyadó farkas elevenül emészti fel az emberiségét. Elmosolyodom.

-Hát… Nem igazán tudom, hogy itt a kastélyban hol lenne a lehető legbiztonságosabb, ahol még Friccs sem bukkan Ránk. Gondolom, nem szeretnél lebukni. Mondd, Te hová mennél, ha inkognitóban szeretnél maradni?   - Teszem fel a költői kérdést, hiszem még is csak Ő jár ide hét éve, én meg mindössze nem rég kezdtem itt. Következésképp. Ő jobban ismeri a kastély helységeit, mint Én. Visszanézek kérdő tekintetére hasonló kérdő tekintettel miközben a lépcsőházba érünk a folyosóról, ami nem nehéz kitalálni. Bizonyára amolyan elosztóként funkcionálhat. Innen bárhová eljuthatunk. Pár perc gondolkodás idő multán James végre felszólal. Rájött, hogy hova mehetnénk. Bátorítón rámosolygok, és bólintok lassan, hogy csak mondja ki. Bizonyára jó helyet talált. Szóval a Szükség Szobája… Nem hallottam még arról a helyről igazán. Lévén, hogy új vagyok. –Foirfe(=tökéletes) Szerintem az jó hely lesz.    –Válaszolok, félig anyanyelvemen, majd hozzá hasonlóan megtorpanok, és mosolyogva fordulok felé. – Nem, nem ismerem. De Te, majd elvezetsz oda. –Közlöm vele a tényállást, és nyomatékosan mutatóujjammal könnyeden megbököm a mellkasát, hogy Ő vezessen, járatosabb személy lévén. Amikor elindul vélhetően a szükség szobájának irányába már szenvtelen arccal követem Őt. De éber tekintetemet nyitva tartom. Nem lenne túl jó, ha valaki erre felé ólálkodna. Ahogy befordulunk, a Nyugati szárnyba amerre a Szükség Szobája lehet, melyet az előbb említett Wolf. Amikor James úgy látom, megtorpan a folyosó egy pontján  felcsillan a szemem reménye teljében. Csak nem odaérünk? Fut át elmémen a gondolat.

Nem sokára beérünk a Szükség titkos Szobájába persze tanítványom jóvoltából. Teátrálisan szét nézek a helyiségen, ahova most léptem be életemben először. De ámulatom továbbra is kifejezéstelen arcom homálya fedi. Nem szokásom a túlzott érzelem, és főleg az ámulatnyilvánítás. Csak egy röpke elismerő pillantással illetem Őt, amiért ilyen pazar helyet talált. Úgy tűnik, itt minden meg van ahhoz, hogy azonnal elkezdhetjük a tanítást. Hamarosan úgy döntök, nincs értelme tovább húzni az időt. James felé fordulok, és elkezdem magát a tanítást. Magamhoz intem lazán a hetedéves Hollóhátast, hisz nincs értelme feszengenünk egymás társaságában. Ha idejön hozzám mélyen a szemébe nézek, és rákezdem nagyon halkan, hogy zavartalanul tudjon koncentrálni. –Most belecsapunk igazán a boszorkánylecsóba. Figyelj Rám nagyon. Minden egyes szavamra… Hunyd le a szemeidet, lazítsd el magad. Képzeld magad olyan környezetbe, ami pozitív energiákkal tölt el. Egy olyan helyre, ahol igazán… Boldog vagy. Elengedhetetlen, hogy elméd megteljen pozitív energiákkal. Akkor a koncentráció is jobban megy. Egyszerűen zárd ki a világot magad körül az összes borzalmával együtt. Fékezd meg háborgó gondolataidat. Érezd, hogy a világ körülötted mozgásban van, de Te a nyugalom szigete vagy. –Hangom most is nyugodt, lágy tónusú, halkan csengenek szavaim. Várok egy kicsit, hogy legyen ideje feldolgozni, amit mondtam. Majd rövid szünet után ugyanolyan hangnemben folytatom. –Képzeld el azt, hogy parányivá zsugorodsz. Egészen apró méretűre. És feltérképezed a farkasod minden egyes porcikáját. Képzeld el valamennyi apró részletét. A szeme színén át a bundájáig, egyszóval mindent. Menni fog? Koncentrálj tehát a farkasod küllemére, legapróbb részleteire az állatnak. És próbáld meg így az átváltozást. Nem garantálom, hogy elsőre tökéletes lesz, de igazából ez nem kevés idő, mire tökéletesre fejleszti az animágus tudományát. De kezdő lépésnek megteszi. –Mosolygok rá, majd fokozatosan kimászom a képből. Eltávolodom tőle, és hagyom, hogy immáron zavartalanul koncentrálhasson a farkasára. Feszülten, összeszűkült szemekkel figyelem Jamest. Vajon milyen hatást érek el nála az instrukcióimmal? Ha minden rendben megy most már sokkal jobbnak, teljesebbnek kell lennie az átalakulásnak. Csak annyi kell, hogy összpontosítson. És menni fog.

[Odil Watson]

Odil Watson

________________________________

   Kezeim zsebeimbe mélyesztem, tekintetem várakozva függesztem Odilra, s mikor válaszol, bólintok, egy kis mosoly kíséretében, mely inkább csak álmos arckifejezésem próbálja ellensúlyozni, nem pedig az öröm jeleként van jelen. Ahogy megfordulok, ez el is tűnik, s mindenféle arckifejezés nélkül sétálok a lépcsőkön, teszem hozzá, már tök nyugodtan. Velem van egy tanár, úgyhogy ezentúl bárkivel is futunk össze, nagyobb bajom nem származhat belőle.
   Gyomromban apró pillangók repkednek, melyek, úgy érzem, ahogyan egyre közelebb érünk a Szobához, egyre nagyobbak lesznek. Izgulok, s rettentő kíváncsi vagyok. Ez lesz az első alkalom, hogy tanítanak is az animágiára, nem pedig én, kontár módjára nyúlok bele a dolgok közepébe, ahogyan eddig tettem. Nem attól tartok, hogy nehéz lesz, vagy, hogy nem sikerül majd. Csak… valahogy izgulok. Hiába csináltam ezt egész nyáron, most valahogy más lesz.

   Felérve a hetedikre, bekanyarodok arra a bizonyos folyosóra, melynek végén a tökéletesen titkos szoba van. Nagy levegőt veszek, s a láthatatlan ajtó elé állok. Remélem nincs bent senki, különben megszívtuk. Háromszor sétálok el az ajtó előtt, közben arra gondolva, hogy „Kell egy hely, ahol animágiát tanulhatok.” Aztán megtorpanok az ajtó előtt, szemeim kinyitom, és látom, hogy működött, legalábbis aminek meg kellett jelennie, az itt van, az pedig, hogy mi vár ránk bent, kérdéses.
   Lovagiasan előre engedem a boszorkányt, s én pedig utána lépek be, szemem elkerekedik a berendezés láttán. Voltam már itt párszor. Leginkább DS találkozókon, vagy titkos kis találkákon, vagy ha valamit el akartam rejteni, és mindig más látvány fogadott, ez most mindegyiktől nagyon különbözött. A szoba mérete körülbelül akkora, mint a DS gyűléseken volt, most viszont a terem túlsó végében egy kisebb erdő áll. Fák, egy apró tó, fű, mely lábamnál, vagyis az ajtó előtt nem sokkal ér véget, meg mindenféle ínyencség, ami csak kellhet. Jobb oldalt könyvespolcok, tele könyvekkel, a szabad falfelületet állatok képei borítják. A polcok félkörében egy asztal, és két szék áll. Bal oldalt pedig egy ágy, és rajta egy nagy doboz, a falak szintén állatokkal díszítve. Az ágy mellett egy nagy tükör. Nyilván a gyengélkedő egyszerűbb változata, egy sarokba zsúfolva. Remek!
   A professzorra nézek, hogy láthassam, lenyűgözte-e a dolog,de arcán nem látni különösebben megkülönböztethető érzelmet. Mindegy. Nekem azért kicsit kiverte a biztosítékot. Úgyhogy inkább becsukom szám.
   Közelebb lépek hozzá, majd ismét várakozva nézek rá, karjaim keresztbe összefonva mellkasom előtt. Most már határozottan izgulok, ez nem kérdés. Ezen a nő határozottan csengő hangja sem sokat segít. Azt teszem, amit mond. Lehunyom szemem. Bármilyen naivnak is tűnök, megbízok benne. Pedig egy halálfaló. Tudom, hogy nem szabadna, de ha el akart volna intézni, már megtette volna. Testem ellazul. Félnem kéne tőle. Hiszen idősebb, erősebb nálam! Egy erdőbe képzelem magam. A fák és a köztük uralkodó végtelen csend mindig megnyugtatott. Köztük úgy érzem, igazán szabad vagyok, igazán magam tudok lenni. Az erdőben nyitva van szemem, így látok mindent. A fák gyűrűjében, ahol állok, egy kisebb mező van. Körülbelül két méter átmérőjű, nem nagy, de szép. A magas fenyőkön madarak csiripelnek. És a fák között egy kócos alak sétál. Arcát nem látni, de már innen is felismerem.
   Elmosolyodok, ami így, becsukott szemmel elég vicces látvány lehet. De most képzeletemnek átadva magam, ha csak egy pillanatra is, de boldog vagyok. Bár ez csak szegényes másolata a boldogságnak.
   Apróra zsugorodok. És látom a farkasom, mely nagyobb, testesebb, erősebb az általános, erdei farkasoknál. Egy igazi falkavezér. Bundája egy hosszú csíkban, a fejétől kezdve végig a hátán, sötét, majdhogynem fekete, a többi részen pedig szürkés. Szőre hegyes, mégis jó végigsimítani rajta. Hegyes fogait bármelyik ragadozó megirigyelné. Szemei sötétek, mancsai nagyok. Fenséges állat.
      
   És akkor most jönne az a rész, hogy megpróbáljak így átváltozni, de nem tudom. Teljesen lenyugodtam, az erdőben jól érzem magam, és olyan jó a farkas küllemén merengeni. Viszont ha így folytatom, akkor tényleg nem fog menni, nem is beszélve arról, hogy az éjszaka maradék részét itt fogom tölteni. Koncentrálni kezdek. Átváltozás. Oké, menni fog ez. Csak szép nyugodtan.
   Számon valami melegséget érzek, megnyalom. A vér keserű, vasas íze nem sok jóval kecsegtet, de most már nem hagyom abba. Hiába vérzik az orrom, ezt már megcsinálom.
   Érzem, ahogy testemen megremeg, s mintha az egész erdő vele remegne. A levegő vibrálni kezd, s rohamosan fogyni. Lábaim már remegnek, alig bírok állni. Gyengének és elesettnek érzem magam, de a farkasom képe még mindig töretlenül lebeg előttem. Érzem, hogy gerincem kezd deformálódni, így már nem is tartom magam, engedek a nyomásnak. Jó pár másodpercig maradok levegő nélkül, ahogyan tüdőm átalakul. Látásom elhomályosodik, majd sokkalta élesebb lesz, mint volt, fogaim formát váltanak, s érzem, ahogyan végtagjaim is a rendes alakba állnak.
   
   Vége. Körülbelül tíz percbe telt, de azt hiszem sikerült átváltozni. A tükör elé sétálok, immár négy lábon, hogy megnézzem az eredményt. Nos, a füleim vége nem hegyes, a farkam hiányzik, a lábaim rövidebbek, mint amilyennek lenniük kéne, de legalább a színt eltaláltam, a fogaim jók, a szemem is tök menőre sikeredett. Még az orrom is hiteles. Viszont úgy érzem a karmokat megint nem sikerült összehozni, de mindegy, hiszen ez lényegesen jobb, mint volt.
   Odil felé fordulok, majd vicsorítok egyet, s torkomból mély morgás szakad fel. Első két mancsom előrébb tolom, s fejem lehajtom közéjük. A köszönet jele. És azé, hogy ezzel végképp eladtam magam neki.

[–Nagyon büszke vagyok Rád! De most változz vissza. Mára azt hiszem, ennyi elég lesz.]

Az állatok velem
rokoni lények.
Bennük a létről emberi tudást érzek.
(...)
Az ember kulturált vad, nagyobb a bűne:
- képes az erkölcsre,
kapható a bűnre.

(Váci Mihály)

Áhítattal figyelem a terem közepén álló Jamest. Szívem valamennyivel szaporábban ver hullámzó mellkasomban. A magam módján izgulok. Nem tudom hatékonyan fog e működni a módszer, mellyel valamikor Engem is megtanítottak az animágiára a Queen Maeve-ben. Az éjjeli zavaros öbölre hajazó íriszek megremegnek az idegtől, mint két kis harcias bogyó. Bennem feszült másodpercek fokozzák a belső feszültséget, amíg James feltehetően kizárja a külvilágot, és átadja magát a képzelet csalóka, és csábító illúziójának. Szinte levegőt is elfelejtek venni miközben várom a fejleményeket. A gyér fényben figyelmes leszek a fiú orrából szivárgó vérre. Ez kissé aggodalommal tölt el. Ennyire koncentrálna? Úgy látom ez a szoba megérdemelte a nevét. Ahogy villámgyorsan tekintetemet körbefuttatom a szobában figyelmes leszek egy sarokban a gyengélkedő miniatűr változatára. Kezeimet finoman megtördelem, hisz James ezekben a percekben hajtja végre a transzformációt. A csodálat fényeivel a szememben figyelem, ahogy fokozatosan alakot vált. És a fiú átadja helyét egy farkasnak. Egy remélhetőleg igazi falkavezérnek. Aki bármely fajtársára pillanatok alatt tekintélyt parancsol. Körülbelül tíz percébe telt a teljes átváltozás. Nos ez már nem sokkal tér el egy igazi animágusétól, pláne egy ilyen termetes állat esetében ez majdhogy nem elfogadható időtartam. De a gyakorlással ez még leszűkülhet akár öt, vagy hat percre is. Nem rossz. A háttérben figyelem, ahogy a tükör elé sétál, és végigméri magát farkas képében. Lassacskán az Én alakom is feltűnik a tükörben a farkas fölé tornyosulva. Elmosolyodok. Talán most először az este folyamán. Egy igazán őszinte mosoly ez. Egy tanár elégedett mosolya a tanítványa felé. Végigmérve Őt látom, hogy most már jobban sikerült a transzformáció, mint nem sokkal korábban. A bunda színét tökéletesen sikerült kiviteleznie. A fogak is jól sikerültek, akár csak a szemek, és az orr. Viszont. A karmokat még nem sikerült tökéletesen kiviteleznie, és a fülek sem hegyesek. A farok hiányzik. A lábak is kicsit rövidebbek, mint kellene lenniük. A végeredményről azonban elmondható; egész jóra sikerült. Sokkal rosszabbat is láttam már. James nagyon jól halad. És ez csak minden átváltozásnál jobb, és jobb lesz. Felém fordul, és vicsorít egyet. Farkas képében pedig a köszönet és a disszidálás jeleit mutatja. Arcomra mély érzelmek vonásai rajzolódnak ki egyre élesebben. Elmosolyodom, ahogy Jamie farkasára nézek. Fenséges állat lesz egy napon. Igazi csúcsragadozó. Aki alkut kötött magával az ördöggel, hogy azzá válhasson. Közelebb megyek hozzá. Lágy tapintású tenyerembe helyezem a farkas fejét, amely olyan, hogy szobrász sem faragta volna meg különben. Végigsimítok a fején a farkasnak. Aztán a szemébe nézek. –Nagyon büszke vagyok Rád! De most változz vissza. Mára azt hiszem, ennyi elég lesz. –Elengedem a farkas pofáját két kezem lágy bilincséből, és kiegyenesedek. Várom, hogy eleget tegyen az instrukciónak, és újfent visszaöltse emberi alakját. Az elégedett mosoly továbbra sem távozik az arcomról. Szüntelenül befészkelte magát vonásaimba, akár csak lélektükreimbe, melyek még sosem voltak ilyen fényesek talán. –Milyen érzés volt? –Bukik felszínre Belőlem a kérdés, tekintetem őszinte kíváncsisággal szegezem Tanítványomra.

[Odil Watson]

Odil Watson

________________________________

   Annyira élvezem ezt az egészet! Imádok farkas alakban lenni, én esküszöm, ha normálisan megtanulom, és jó szintre fejlesztem az animágiát, napokig így fogok járkálni az erdőkben, beolvadva a természet rendjébe. Majd megkóstolom a nyers húst is, ami állati ízlelőbimbókkal egész biztosan finom lesz. Talán majd fogok egy nyulat, vagy nem is… egy szarvast. Fenséges állatnak hasonlóképpen szép, s nagy vad kell. Azt hiszem imádni, fogom a vadászatot. És talán majd lesz egy falkám is. Normális farkasok, akik bár érezni fogják, hogy valami nincs rendben velem, befogadnak majd, mert nagyobb és erősebb vagyok. Olyan kíváncsi lennék egy igazi farkas falka életére.
   Vajon meddig bírnám? Hetekig? Hónapokig?
   Olyan jó lenne most futni egyet a puha, friss füvön, melynek illatát sokkal erősebben érzem, mint emberként, s melynek lágy, szinte dallamos susogását is jobban hallom. A folyóban pár hal lubickol, a víz hangja tisztán kivehető.
   De nem futhatok. Nem, mert erőm már fogytán van, örülhetek, hogy még nem estem össze.
   Felnézek tanáromra, s látom, mosolyog, mire én is elmosolyodok, egy igazi fogvillantós mutatvány. Mikor kezével végigsimít arcomon, melyet most dupla annyi szőr borít, mint egyébként az megengedett, borzongás fut végig rajtam, s egy belső ösztöntől vezérelve el is rántanám fejem kezei közül, de aztán a mozdulat közben megdermedek, s nyugodtan, belül mégis reszketve fektetem pofám a nő ujjai közé. Nem tudom mi volt ez, talán csak védekező reflex, de nagyon furcsa volt. Akármikor átváltoztam, sosem viselkedtem farkasként, legalábbis nem vettem észre. Egyetlen egyszer sem jöttek elő ilyen állati ösztönök, most pedig még erőltetnem sem kell. Hát ez nagyon király!
   Erős, vasas, kellemes illatot érzek. Egyből beindul nyáltermelésem, s legszívesebben végignyalnék a nő kezén, de ekkor látom, hogy a kemény padlóra pár csepp vér csöppent, s a nő kezét sem kímélte. Az én vérem, ez nem vitás. Szívem gyorsabban kezd verni, a levegő újra fogyni kezd. Elkezdődött az átalakulás.

   Szaporán lihegve tápászkodok fel a földről, mely most sokkalta hűvösebb, mint előtte volt. Az állati bundát teljesen leráztam magamról, s most nehézkesen húzom fel magam, az ágy vaskeretébe kapaszkodva. Szemeimmel valami rongyot keresek, vagy egy zsebkendőt, mindegy, csak az orromból szivárgó vért felitathassam. Most egyáltalán nem érzem csábítónak a vér szagát, sőt, undorodom tőle. Ennyire más lenne a farkasok természete? Ennyire más egy ragadozó felfogása? Ez bámulatos.
- Állati. – felelem, fejem csóválva. Még mindig nem hiszem el, hogy ilyen jól ment. Teljesen a hatalmába kerített, teljesen megfeledkeztem magamról, arról, hogy ki vagyok. – Igazándiból… - tétován megfogom a gondosan összehajtogatott lepedő sarkát, és jobb híján azt nyomom orromhoz. - … imádom. Az alakja jobb volt, mint valaha, és most nem csak a külső átváltozás sikerült. Mikor hozzámért… legszívesebben elhúzódtam volna. Vagy megharaptam volna. És mikor megéreztem a vérem illatát… megkívántam. Furcsa volt, még soha nem éreztem ilyet, mintha minden teljesen megváltozott volna. – magam elé meredve beszélek, és még mindig csak az jár a fejemben, milyen volt először, igazán farkasnak éreznem magam. Ez az emlékem örökre megmarad. Ez minden eddiginél fantasztikusabb volt.
- Köszönöm. – bukik ki belőlem a szó, majd mikor már megbizonyosodok róla, hogy elállt a vérzés, a lepedőt visszateszem az ágyra, felállok, és a professzorra nézek. Legszívesebben most megölelném, talán van egy kis anyakomplexusom, de azért mégis csak egy tanár, így csak biccentek egyet, és megkérdezem: - Mikor találkozunk legközelebb? – mert nyilván az nem kérdéses, hogy hol. Ez a hely tökéletes, jobbat nem is kívánhatnék, ahogyan animágia tanárból sem.

[–Maradj nyugton, pihenj egy kicsit. Addig nem hagylak magadra, amíg jobban nem leszel.]

Az állatok velem
rokoni lények.
Bennük a létről emberi tudást érzek.
(...)
Az ember kulturált vad, nagyobb a bűne:
- képes az erkölcsre,
kapható a bűnre.

(Váci Mihály)

Állati. Ezt a választ kapom a kérdésemre. Igen nehéz szavakkal kifejezni azt az élményt, amit az animágia nyújt. De vigyázni kell. Ez egy fegyver, ami visszafelé is elsülhet, ha óvatlan az ember. Vajon James képes lesz fenntartani a törékeny egyensúlyt? Látva a fiú esendőségét azonnal a segítségére sietek. Gondolkodás nélkül gyengéden, ám határozottan egy finom anyagú pamutkendő után nyúlok, és gondosan felitatom a maradék vért James orráról. Sajnos, vagy nem sajnos, de úgy látszik életbe léptek az anyai ösztöneim. És akarva akaratlanul is, de eszembe jut, hogy hasonlóan ápolom Sunnyt, és Dylant is, ha betegek. –Maradj nyugton, pihenj egy kicsit. Addig nem hagylak magadra, amíg jobban nem leszel. –Mosolygok rá a fiúra, és leülök az ágy szélére. Kicsit ízlelgetem, amit mondott időközben. Annyira leköti minden figyelmemet a Tanítványom, hogy észre sem veszem, hogy az én kezemen is nyomát hagyta a vére. Nem számít. Itt nem én vagyok a lényeg. Egyenesen a szemeibe nézek, majd jelentőségteljesen bólintok egyet. –Látom felfedezted az animágia igazi varázsát. Amikor az állati ösztönök az átalakuláskor átveszik az emberi tudatot. Amikor már nem csupán alkatilag vagy farkas, hanem ösztöneidben is. Óckodtam attól, hogy figyelmeztesselek, de most már nem hiszem, hogy van értelme tovább titkolnom. Sajnos nagyon törékeny az egyensúly az animágusoknál az állati és az emberi ösztönök között. Noha alapjában véve hasonlóak az emberi ösztönök, egy valami mégis különbözik. Tudod mi? –Elhalkulok, félbehagyom a mondatot. Tekintetem a fiúéba fúrja magát, mintha csak arra próbálnék rájönni, hogy vajon tudja e a választ. De most úgy határozok, hogy a barkóbától megkímélem. –Az, hogy TE irányítod az emberi ösztöneidet. Attól más, az ember, hogy tud uralkodni magán. Az állat már más. Zsigerből cselekszik. Nem uralja az ösztöneit. Akkor van baj, ha összekeveredik a kettő. És már emberi alakodban sem vagy képes irányítani az ösztöneidet… James. Nagyon vigyázz. Az animágia csodás dolog, de sokszor nem vagyunk tudatában annak, hogy mekkora árat fizetünk érte. Félre ne érts. Ez nem amolyan mellékhatás. Csak rendkívül gyorsan fejlődsz. És legbelül nem biztos, hogy úgy éled meg. Ezt vedd. Jó tanácsnak, vagy figyelmeztetésnek. Törekedj az egyensúlyra. És minden rendben lesz. –Kicsit hosszúra nyúlt monológom. Sóhajtok egyet. Nem az eltántorítás volt a célom, pusztán figyelmeztetni a veszélyekre. Bár ahogy elnézem a lelkesedését ez a kockázat megér annyit Jamesnek, hogy ne inogjon meg a hite. Mert… Csak hit kérdése az egész. Vajon lesz elég önmagadba vetett hited James? Merlin adja, hogy legyen. Amikor látom, hogy James feltápászkodna az ágyról, Én megelőzöm, teret adva Neki, kiegyesedek, és újra rávetül tekintetem. –Szerintem egyelőre pihend ki magad, és emészd meg a hirtelen jött fejlődést. Egy hét múlva ugyanekkor. Ugyanitt. Ha Neked is megfelel. Nos James… Jó éjszakát! –Köszönök el lágy hangomon, majd amikor úgy látom mindent tisztáztunk, James vállára helyezem a kezem egy pillanatra mielőtt elhagynám a Szükség Szobáját. És belevetem magam egy újabb éjszakai ügyeletre. Lassan hajnali kettőre jár… Hogy rohan az idő, ha jól szórakozik az ember.

Köszönöm a játékot!

[Odil Watson]

Odil Watson

________________________________

   Csöppet meghökkenve veszem észre, ahogyan Odil, nyilvánvalóan anyai ösztönei működésbe lépnek, s nem habozik segíteni rajtam. Ezt egy hálás, s kicsit zavart pillantással nyugtázom. Ez az, amire egyáltalán nem számítottam. Eddig próbáltam tartani a tanár – diák kapcsolatot, amibe nem sok minden fér bele, erre ő fenekestül felborítja ezt az egészet és játssza – akár akarva, akár akaratlanul, mindegy – a gondoskodó anyát. Lenézek a finom anyagú kendőre, halvány mosoly kúszik arcomra, majd hálásan eltolom a nő kezét.
- Köszönöm, de a vérzés már elállt, ezzel meg már magam is megbirkózok. – próbálok udvarias lenni, nem szeretném megbántani azzal, hogy visszautasítom. – Ez nagyon kedves öntől. – válaszolom nyugtató szavaira. Miután leült mellém az ágyra, kezeire pillantok, s látom, hogy még mindig véresek. Vajon nem vette észre, vagy csak nem tartja fontosnak? Talán úgy gondolja, hogy most inkább velem kell törődnie? Ennyire elszánt, és odaadó lenne? Azt hiszem nagyon megkedveltem a nőt, és nem is kellett neki sok hozzá, csak egy valamit nem értek. Valaki, aki ilyen kedves, hogy lehet halálfaló? Miért állt be Tudjukki seregébe? Legszívesebben megkérdezném, de egyrészt nem lenne illendő, másrészt ez túl személyes kérdés lenne, úgysem kapnék rá választ.
   Figyelmesen hallgatom szavait. Miközben beszél, bólogatok, habár kicsit feszélyezve érzem magam a szemkontaktus miatt, majd mikor kérdez, megcsóválom fejem. Ritkán figyelek oda az ilyen tömény magyarázkodásra órákon, de ez most más. Most azon vagyok, hogy minden egyes szót megjegyezzek, vagy legalábbis felfogjak. Ásítanom kell, de az tiszteletlenség lenne, így inkább tartogatom, megvárom, míg végez a beszéddel, és csak akkor, kezemmel takarva szám, ásítok. Későre jár.
- Rendben. – bólintok. – Majd odafigyelek, és nem hagyom, hogy… izé… felülkerekedjen rajtam a farkasom. – mosolyodok el, s bal kezemmel megvakarom fejem búbját. Zavart mosolyom gyorsan eltűnik, s felállok, még egyszer utoljára körbenézek a teremben. Alig várom, hogy visszatérjek.
- Jó lesz, persze. – bólintok, a nőre nézve. – A mostanit pedig köszönöm. – hálálkodok, már fene tudja hanyadjára, s kinyitom az ajtót. Előre engedem a professzort, mert hát így illik, odakint pedig Jó éjszakát kívánok neki, egy darabig még nézem távolodó alakját, majd észbe kapva zavartan bólintok, megfordulok, és sietve futni kezdek a kastély sötét folyosóin. Egyedül pálcám fénye világítja meg a sivár falakat, ami nem sok, de nekem épp elég.
   Azt pedig, hogy hogy magyarázom ki magam, ha netán összefutok valakivel, vagy mit mondok szobatársaimnak… fogalmam sincs.

~ Köszönöm a játékot! *-*