Carithy Denalie

jelszó || "A sebhelye tizenkilenc éve nem fájdult meg."
teljes név || Carithy Elisabeth Denalie
becenév || Car, Cary
nem || nő
születési hely, idő || 1982. január 2. London
kor || 16
faj || vérfarkas
vér || félvér (a szülők mágusok, de apai ágon nem fordul elő több mágia)
évfolyam || hatodéves

DAN STILLEREW

   Hétfő, huszonhárom óra nulla-öt, helyszín: a lakásom. Helló! Dan Stillerew vagyok, újságíró, és egy eltűnt lány után kutatok. Nem nevezném magam egy Sherlock Holmesnak, de megvannak a képességeim hozzá, hogy ráleljek a szaftos pletykákra. Újságírónak is kell lennie valakinek, nem?
Szóval. Ez az első bejegyzésem. Nem igazán tudom, mit is mondjak, röviden felvázolom a történetet. Július egy meleg napján a Minisztériumba látogattam, dolgom volt, és egy ismerősömmel volt találkozóm. A csarnokban tartózkodtam épp, a kőszobor lábánál ténferegtem, és valami érdekes ütötte meg a fülem. Beszélgetést hallottam, ami pár méterre tőlem zajlott. Nem titkolom, kihallgattam őket, de megérte az információért. A két férfi egy lányról beszélt, akit eltűnéssel bejelentettek a szülei, még a név is ismerős volt, Denalie. Pár napja köddé vált, s a szüleiknek fogalma sincs, hová. Otthon várták a gyermeket, de nem tért haza a vonatállomásról, így azonnal a Minisztériumba rohantak bejelenteni a lányuk eltűnését. Remek, egy eltűnt lány! - gondoltam, de ez nem volt elég. Másnap megjelent a Reggeli Prófétában a cikk a lányról, nem volt hosszú, épp egy nyúlfarknyi, de értékes infóra leltem benne. Eszembe jutott, honnan volt ismerős a Denalie név. Híres varázslócsalád volt, nem egyszer hallottam már róluk, olyan témákkal kapcsolatban, mint segély, adománynyújtás. Emellett mindegyik családtag a Minisztérium valamely osztályán dolgozott. Semmi más nem derült ki a szövegből. Ennél nem is lehetne jobb! Már a varázslóvilág is tudja, és ha megtalálom a lányt, akkor el fognak ismerni, és akár elő is léptetnek! Nem mellesleg megtalálok egy elveszett lányt. Ott kell kezdenem, ahol utoljára látták: a vonatállomáson. Méghozzá a barátaival.
   Nem lesz nehéz, hogy megtaláljam a barátait. Na, most mennem kell, késő van, és holnap felfedezőútra indulok. Jó éjt! Katt…

   Kedd, tizenöt óra negyvenkettő, helyszín: London utcái. Helló ismét! Itt még mindig Dan Stillerew, ez a második bejegyzésem. Épp London utcaköveit koptatom, ahogy egyre közelebb érek a titok nyitjához, vagy legalábbis a kihallgatásom alanyainak a házához. Thobias Fergies. Mugli környék, és éppen azt lesegetik, hogy mit keresek itt harminckét fok melegben, egy kalapban, és hogy egy magnót szorongatva beszélek magamban. Hát igen.
   Már égek a vágytól, hogy kikérdezhessem a fiút, lehet, hogy fontos szösszenetet ejt el, amivel nyomra találhatok. Talán még használható információkat is adhat, akár a lány kedvenc helyét, hisz az sem kizárt, hogy az eltűnés csak kamaszkori lázadás a részéről. Egy tizenöt éves lány, akinek elege van a tökéletes, ám mégis unalmas életből, kalandra szomjazott, így elindult egy kisebb kirándulásra. Carithy Denalie. Így hívják, tudom, hisz a szüleit is ismeri mindenki. Bár őt még nem láttam személyesen, de képen már többször is. Az újságba is ki volt téve a fotója, mosolygott, nem lehetett régi kép, haja hosszú, hullámos, dús barna lobonc, kék szemei szemceruzával enyhén kiemelve. Érdekes arca volt, igazán megnyerő, egzotikus, igéző. Sokszor nézegettem a képet, mintha attól vártam volna választ, de az nem válaszolt. Pont ez a vidám lány szökött volna meg? Nem valószínű… valami gondjai lehettek? Vagy elrabolták? Hogy lehetnek egy ilyen teremtménynek ellenségei? Hamarosan megtudom…
   Megérkezem a régi mugli-házhoz. Egy kis lépcsőn felbaktatva, megnyomom az ujjlenyomatos csengőt. Lépéseket hallok.
   - Jó napot kívánok! Thobias Fergieshez jöttem, itthon találom?
   - Ön az az újságíró? Jöjjön be! Thobias a szobájában van. A folyosó végén jobbra, utolsó előtti ajtó.
   - Köszönöm szépen!
   Hátrasomfordálok, a keskeny kis folyosón, s miután bekopogok az ajtón, be is nyitok. Sh!
   - Thobias?
   - Jó napot, Dan Stillerewhoz van szerencsém?
   - Igen. Mint ahogy a baglyomban említettem, Carithy Denalie eltűnésével kapcsolatban szeretnék veled szót váltani.
   - Természetesen, üljön csak le… […] Mire kell az a magnó?
   - Semmi lényeges, elég feledékeny vagyok.
   - Aha.
   - Szóval, úgy tudom, te Carithy egyik közeli barátja vagy. Mesélj róla, mi foglalkoztatja, milyen a személyisége, mi a kedvenc helye, és a legfontosabb: mit csinált aznap, amikor leszálltatok a roxforti vonatról, és mikor, hol láttad utoljára?
   - Huhh… Hát! Carithyt első óta ismerem, eleinte nem beszélgettünk egymással, inkább másodikban melegedtünk össze, de mindegy is. Mindig is nagyon életvidám volt, és most is az. Bár kicsit lobbanékony természetű, mégis szereti, ha rá figyelnek. Forrófejűsége ellenére jószívű a kislány, nagyon szeretem, olyan mintha a húgom volna. Szereti, ha sok barát veszi körül, és talán nincs is olyan ember, aki nem szeretné.
   - Nem voltak ellenségei?
   - Viccel? Nem. Neki nem, olyan örök gyerek típus.
   - Mi volt azon a napon, amikor elhagytátok a varázslóképzőt?
   - Nem volt semmi lényeges…
   - Minden egyes részletet szeretnék hallani, így lehet, elő tudjuk keríteni.
   - Rendben van. Reggel felkeltünk, szokásosan összepakoltuk a ládáinkat, csomagjainkat, és kivezettek minket a vonatállomáshoz. Nem volt semmi összetűzés, vagy szóváltás, minden a legnagyobb rendben ment, ahogy mindig. A vonatút kellemesen telt, nevetgéltünk, egy kis incidens történt csak. Egy elsőéves leborította töklével Carithy ruháját, ő felhúzta magát, de semmi komolyabb nem volt. A folt megmaradt, de megszáradt. Miután leszálltunk a vonatról, mindenki a hazavezető utat tervezgette. Legtöbbünkért szülők jöttek, de Carithyért, értem és még két lányért nem. Úgy döntöttünk, mivel itt az egész délután, és a szüleinknek azt mondtuk, estére leszünk csak otthon, beültünk egy kávézóba. Elreppent pár óra, így hazaindultunk. Az egyik lány a belvárosban lakott, így elváltunk tőle, maradtunk hárman. Már alkonyodott, amikor elindultunk, és mire az erdőhöz értünk, már felvillantak a lámpák is az utcákon, de nem volt még teljesen sötét. Carithy eléggé messze lakik a belvárostól, és a kisebb erdőn keresztül rövidebbnek tűnt az út. Mivel mi már mentünk volna haza, és Carithy is kérlelt, hogy menjünk nyugodtan, az erdő előtt elváltunk, visszafordultunk a városba, és ő eltűnt a fák között…
   - Értem. Érdekes. És felettébb furcsa…
   - Mr. Stillerew, ugye még él?
   - Ezt hogy érted, Thobias? Természetesen él. Miből gondolod, hogy nem?
   - Az erdő… Éjszaka, ki tudja, mi van ott, még ha nem is tért le a keskeny ösvényről, akkor is…mi van, ha baja esett és…
   - Ne aggódj, Thobias! Carithy biztosan él, garantálom! Vannak nyomaim, melyek azt mutatják, hogy Carithy él, még ha nem is virul.
   - Milyen nyomok?
   - Biztosak… De most már mennem kell. Nagyon sokat segítettél, köszönöm szépen! Azonnal értesítelek, ha előkerül, rendben?
   - Rendben, és én köszönöm.
   - Ugyan. Viszlát!
   - Viszlát! Katt…

   Péntek, éjjel egy óra pontosan, helyszín: a lakásom. Halihó! Harmadik bejegyzés. Semmi. Ismétlem: semmi. Kedden jártam Thobiasnál, Carithy egyik legjobb barátjánál. Elmesélte, mi történt akkor, amikor utoljára látta a barátnőjét. Kétségkívül hasznos információkkal szolgált, de valamelyik még nagyobb kételybe ejtett. A lány majdhogynem tökéletes volt. Maga a megtestesült gyermekiség, tisztaság! Mégis ki akarna ártani neki? Boldog volt, voltak baráti, eljárt velük mindenhova, nem szökhetett meg. Elrabolták? Valami baleset? Ha baleset érte volna, már megtalálták volna a testét. Elrabolták, biztosan, vagy nem tudom. Ki tenne ilyet? Carithyre maximum a szépsége vagy a népszerűsége miatt lehetett féltékeny valaki. De, ugyan, féltékenység?
Bevallom, azt hittem, könnyebb lesz. Persze nem gondoltam, hogy egyből találkozom vele a Buckingham-palota előtt, de nem hittem volna, hogy ilyen hamar kiégek. Tanácstalan vagyok. Szerdán az információk halmával a birtokomban felbuzdulva estem neki az erdőnek. Hogy pontosan mit kerestem, nem tudom. Valami elhagyott kendőt, vagy dulakodás nyomát, ne adj isten egy holttestet, de annak örülök, hogy azt nem találtam. De semmi. Mit vártam? Erdő. Nagy és sűrű, s a nyomokat egy perc alatt elmossa vagy az eső, vagy más lábnyomok váltják fel őket. Szívből reméltem, hogy él még a lány. Már vagy két hete eltűnt, és semmi. Thobiasnak mondtam olyasmit, hogy tudom, hogy él. Természetesen hazugság volt, egy kegyes hazugság. Szegény fiú, annyira aggódott érte, mit tehettem volna?
   Nem is tudom, miért foglalkozom ennyit ezzel az üggyel. Normális esetben nem szenvednék ennyit azért, hogy egy számomra ismeretlen lányt „megmentsek”. Az előléptetés miatt, biztos.
   Csütörtökön még ellátogattam a másik két lányhoz, de azóta ők sem látták. Reménytelen. Katt…

   Szombat, nyolc óra huszonegy perc, helyszín: a közeli kávézó. Üdv ismét! Itt Dan. Vége, feladom. Katt…

   Szerda, tizenegy óra nulla-egy, helyszín: a lakásom. Halihó! Huhh, nem hittem volna, hogy életemben még a kezembe veszem ezt a magnót, de igen! Teljesen lemondtam arról, hogy megtalálom a Denalie-lányt. Három nap telt el. Három napnak kellett eltelnie ahhoz, hogy megtörténjen a csoda. Kaptam egy baglyot, méghozzá egy anonim feladótól. Annyi állt benne, hogy találkozni szeretne velem, Carithyről van szó, tud egyet, s mást. A találkozó ma öt órakor lesz, az Abszol úton. Vajon mit akarhat? Áh, olyan izgatott vagyok, lehet, hogy tudja, hol van? Vagy látta valahol? Megtalálta, és elhozza a találkára? Már alig várom! Híres leszek, haver! Katt…

   Szerda, tizenhat óra ötvenkilenc, Abszol út, teázó, hátsó részleg. Üdv! Ismét itt vagyok, immáron a találka helyszínén. Perceken belül megérkezhet az a „valaki”, aki talán az én megmentőm. Bevallom, kicsit tartok attól, hogy nem jön el, és csak szórakozott velem, de az is megfordult már bennem, hogy mi van, ha ez a bizonyos valaki rabolta el a lányt, és váltságdíjat akar, vagy bármi mást. A pálcám készenlétben van, a biztonság kedvéért. Ó, itt is van!
   - Jó napot Mr…
   - Nem fontos.
   - Értem…Hmm… nem zavarja a magnó?
   - Nem, hacsak nem akarja felhasználni ellenem.
   - Hogyan? Ugyan, kérem, dehogyis akarnám, hisz azt sem tudom, kicsoda Ön! Mindegy, én a lány miatt vagyok itt. Vannak használható információi?
   - Vannak. De legyen elég annyi, hogy a Szent Mungóban hagytam. Én mennék is, ha ne bánná.
   - Várjon csak, hé! Mi az, hogy a Mungóban van?! Elnézést uram, de magyarázatot követelek! Mégis hogy került oda?
   - Odavittem.
   - Honnan?
   - Mindegy az.
   - Még egyszer megkérdem: honnan?
   - Hmm… Az erdőben találtam rá.
   - És miért kellett a Mungóba vinni?
   - Én távoznék.
   - Nem megy maga sehova! Követelem, hogy beszámoljon, minden-egyes-részletről, különben bejelentem a Minisztériumban, hogy tud valamit a lányról, mégsem mondja el. Higgye el, nem tenne az jót magának!
   - Elég legyen! Hát legyen, de egyet meg kell ígérnie, különben most rögtön itt hagyom magát ebben a tetves teázóban.
   - Mondja!
   - Nem, ismétlem: nem mondhatja el senkinek, hogy én találtam rá. Nem adhat személyleírást rólam, érti?
   - Rendben van, de miért?
   - Csak tudja, ha kiderül, hogy majdhogynem három hete eltűnt a lány, és én nem szóltam… akkor nem fognak megdicsérni érte.
   - Rendben, nem érdekel. Meséljen.
   - Esteledett. Hazafelé tartottam a kocsimmal… Ne nézzen rám így, attól még, hogy varázsló vagyok, lehet autóm, nem? Szóval. Járt a motor, de egyszer csak egy nagy puffanást hallottam, és lelassítottam, szépen, míg nem meg állt a jármű. Kiszálltam, hogy megnézzem mi lehetett a baj. Kilyukadt az egyik kerekem, pótgumi nem volt nálam, fogalmam sem volt, mit csináljak, de abban a pillanatban, amint felmértem a kárt, másra összpontosult a figyelmem. Sikítás. Egy női sikítás volt. Rekedt, vérfagyasztó sikítás. Azonnal felugrottam, s elindultam a hang irányába, mindent otthagyva, eszeveszetten rohantam előre, csak előre, majd megtántorodtam. Sötét volt, és sűrű növényzet vett körül. Elmondtam egy Lumos Maxima-t, s hallgattam. Még egy visítás, de nem csak a női hang zavarta meg az erdő mély, ijesztő csendjét. Vad hörgés. A hang irányában fordultam, de nem láttam semmit. Olyan közel volt, mégsem láttam semmit az égadta világon. Hideg volt, és a varázslatom fénye nem volt elég erős. Menjek, vagy maradjak? Ez a gondolat cikázott a fejemben, és nem hagyott nyugodni. A lábaim megmozdultak, s elindultam. Előre. A hangok egyre tisztábbak voltak. Fogcsikorgatás. Mély hörgés. Dübörgő ordítás. Egy női sikoly. Vérfagyasztó egy helyzet, de a lábaim vittek, rohantam előre, minden ágat és bokrot eltaszítottam magam elől, pálcámat előre szegezve lihegtem. Megálltam. Földbegyökerezett a lábam. A hörgések. Farkasok. Óriási farkasok. És egy lány. A látvány elborzasztott, ahogy a fiatal gyerek elszántan, élethalál harcot vív egy vérfarkassal, s a másik mögötte várta a vacsorát. Az állat nem kímélte, harapdálta, karmolászta. Egy pillanatig tudtam csak felmérni a borzasztó helyzetet, mert az egyik óriási farkas felém fordult, s kivillantotta éles vicsorát. Hogy mi vezérelt, nem tudom, de abban a pillanatban megmozdultam, a farkas felé. Hosszú, nyúlánk teste felemelkedett, ahogy két lábra állt, s megindult felém. Üvöltöttem torkom szakadtából, ahogy csak tudtam: Stupor! Épp csak arra volt elég, hogy elforduljak, és a megsebzett, küzdő gyerek felé nyúljak, hogy aztán hoppanáljak.
   Gondolom, már kitalálta, hogy azonnal a Szent Mungóba rohantam. Az eszméletét vesztő lányt felkaroltam, s a kezeimben vittem be az épületbe. Elborzasztott a látványa. Alig volt rajta már ruha, pár ruhacafat fedte csak a testét. Karját, lábát, hátát, mellkasát mély sebek csúfították el, haja összeragadt a rengeteg vértől, és amin a legjobban meglepődtem; az arcán nem volt sem karmolás, sem harapás nyoma. Szegény lány… Nem érdemelte meg. Combján egy hatalmas harapásnyom éktelenkedett, ahonnan megállás nélkül csordogált a vöröses vére. Berontottam a kórházba, ahol azonnal elvették tőlem, s elvitték.
   - Te atya úr isten…
   - Gondolom, rendbe hozták, ellátták, így elmentem.
   Halihó…? Uram! Uram, jól van? Katt…

   Csütörtök, tizenhárom óra tizennyolc, helyszín: Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály. Helló! Itt Dan, és ez a hetedik bejegyzésem.
Kétségbeestem… Lassan három hete, hogy eltűnt Carithy, és továbbra sincs semmi eredménye a kutatásomnak. Vajon még mindig az Ispotályban tartózkodik? Egy ilyen borzalmas támadás után csak nem mehetett haza… Amit az a titokzatos és rosszindulatú idegen mondott, iszonyú volt, mégis segített a lány nyomára vezetni. Marcangolás, harapások, hegek, sebek. Meg sem próbálom elképzelni, milyen állapotban lehet a lány. Nem láttam még vérfarkast, de nem is szeretnék.
   Az előcsarnokban vagyok, a gyógyító most ment el megnézni Carithyt. El sem hiszem, hogy megtaláltam. Még ha nincs is teljesen épségben, de él, és megtaláltam. Melegség önt el, amint arra gondolok, én találtam rá, és vihetem vissza a szüleinek. Amint felépült… Miért nem védekezett? Biztosan nála volt a pálcája, hiszen a Roxfortból jött, és életveszélyben használhat mágiát. Miért nem lőtt pár ronda átkot az acsargó dögökre? És a roxfortos cuccai? Azok valószínűleg ott maradtak az erdőben, de miért nem találtam akkor rájuk? Átkutattam az erdőt, bár a sűrűjébe nem merészkedtem. Az idegen azt mondta, futott, és nyilván több kilométert nem rohanhatott…
   Három hét. Miért nem értesítették a szülőket a lány hollétéről? Hiszen mindenki tudja, hogy eltűnt, az újság is lehozta. Amint meggyőződöm lány biztonságáról és épségéről, értesítem Mr. és Mrs. Denalie-t. És Thobiast.
   Visszajött a gyógyító.
   - Sajnálom, de nincs egy Carithy nevű betegünk se. Nem lehet, hogy Katharine?
   - Nem, biztosan Carithy.
   - Hékás! Nem ő azaz eltűnt lány? Annak a házaspárnak… Denalie-éknek a gyereke!
   - De, ő az. De nincs itt. Azért köszönöm, viszlát!
   - Sok sikert, a kereséshez! Viszlát!
   Elvesztettem a nyomot. Hogyhogy nincs ilyen betegük? Az idegen hazudott volna? De akkor hol van a lány? Még szerencse, hogy nem „riasztottam” a családját, szép lett volna, ha reményt öntök beléjük, majd eltiprom azt.
   Megsebzett test. Él még egyáltalán? Megint elakadtam és…
   - Elnézést!
   Leszólít egy magas, középkorú, köpenyes férfi. Közelít felém.
   - Elnézést kérek a zavarásért,, de véletlenül meghallottam, miről beszélt a kollégámmal. Adam Momphrey vagyok, gyógyító. Lehet, tudok segíteni magán.
   - Segíteni? Rajtam? Hát, ha tudja, hol van Carithy Denalie, vagy látta egyáltalán valahol, sokat segítene, de már nem reménykedem…
   - Éppenséggel láttam. Pontosabban valószínű, de nem vennék mérget rá. Egy férfi rontott be vele a kapun pár héttel ezelőtt, ám még csak meg sem várta, míg rendbe hozzuk a lányt, máris elviharzott. Akárki is legyen, köszönettel tartozunk neki, mert ha ő nincs, akkor a gyerek már nem élne. Szörnyen nézett ki, megszámlálhatatlan heg és seb csúfította törékeny kis testét, a karján, a lábán, a hátán is találtam belőlük, nem beszélve a zúzódásokról. A bal combján egy hatalmas harapásnyomból folyt a vére. Több mint valószínű, hogy állattámadás érte, valami fenevad téphette szét ennyire. Még én is beleborzongok.
   - Az a gyógyító hazudott! Hát akkor itt van!
   - Elment.
- Mi? Elment?! Mégis hogyan?! Hisz ön is mondta, borzalmas állapotban volt, és miért engedték ki? Válaszoljon!
   - Én voltam az egyik gyógyítója. Elláttuk a sebeit, de a combjával nem tudtunk mit kezdeni. Végül csak megtisztítottuk, és bekötöztük, hogy aztán másnap megvizsgáljuk tüzetesebben.
   - De??
   - De nem találtuk az ágyában. Egész addig eszméletlenül feküdt egy külön szobában. Lehetséges, hogy éjszaka ébredt fel és kiszökött. Nem tudom, hogy ő volt-e, de nem tartom kizártnak.
   - Hogy nézett ki? Úgy tudom, az arca felismerhető volt.
   - Valóban. Szép lány az átlaghoz képest, igen fiatal, nem érdemelte meg azt, ami vele történt. Barna fürtjei voltak, és kék szeme.
   - Ő az. Nem tudom, hogy most örüljek, vagy sírjak… Tudja, hova mehetett? Említett valamit?
   - Nem. Mondom, eszméletlen volt. Ön az egyik hozzátartozója?
   - Öhm… Igen… a… nagybátyja vagyok.
   - Részvétem. Remélem, megtalálja!
   - Köszönöm. Esetleg… esetleg láthatnám a szobáját?
   - Természetesen. Második emelet, 84-as szoba.
   - Köszönök mindent!
   Elment. Hazudtam. De ha nem hazudok, nem enged fel a szobájába, még akár hívhat egy őrvarázslót, hogy miért szaglászom a lány után. Rémes… Második emelet, 84-es szoba.
   Ahogy végighaladok a szürke, félhomályba burkolózó, hűvös folyosón, bepislantok egy-egy szobába. Mindenhol bekötözött emberek feküdnek, s a legtöbbjük csak nyöszörög, de mindenki ágyát körülöleli az aggódó család. Beszélnek hozzá, és ajándékokkal halmozzák el szeretteiket. Mindenhol, kivéve egy kórtermet, a 84-est. Szegény lány, még csak meg sem látogatták, bár erről senki sem tehet, de ő biztosan magányosnak érezhette magát. Nem. Nem tudhatom, hogy érezte magát. Biztosan óriási fájdalmakat, és kínt érzett, de ezek csak fizikai fájdalmak. Nem tudom, mi játszódhat le a fiatal fejében…
   Ahogy belépek a szobába, elszorít a kongó üresség. Bevetett ágy, kitárt ablak, tiszta levegő. Egy árva növény sem búslakodik egyik sarokban sem, nincs élet. Steril, mű környezet, de ami a legrosszabb: nincs itt Carithy. Miért is lenne? Három hete elhagyta a kórházat, azóta több beteg is megfordulhatott itt. Mégis a rémyen bennem van, hogy találok valami kézzel fogható segítséget, ami közelebb juttathatna a célomhoz. Köhintenek a hátam mögül.
   - Ms. Williams hozzátartozója? Jószívű öregasszony volt, részvétem.
   - Ó nem… Én egy korábbi beteg… nagybátyja vagyok, ő is itt feküdt. Ön kicsoda?
   - Takarító, karbantartó. Hogy hívták?
   - Car... Cathrina Smith…
   - Nem rémlik…
   - Régen volt itt, hetekkel ezelőtt.
   […] Miért hallgatott el? Valamit mondtam? Vagy tud valamit…?
   - Krhm…
   - Uram!
   - Mit is mondott, Ön a hozzátartozója?
   - Igen, a nagybátyja. Megismétlem: tud valamit? Kérem, fontos lenne, hogy megtaláljam, életveszélyben van! Nyögje már ki!
   - Megígértette velem!
   - Micsodát?! Az ég szerelmére, lehet, hogy haldoklik!
   - Már az első éjszakán el akart menni, de nem számított rám. Este takarítottam a folyosót és ajtónyikorgásra figyeltem fel a 84-es szoba felől. Hideg volt a levegő, már ahhoz képest, hogy nyári este volt. Nem nyitottam be, csak néztem, hátha történik valami. Történt is. Egy lány támolygott ki. Keze, lába átkötözve, vértől foltos kendővel, ami egy-egy helyen kilógott az utcai ruházatából. Szemeiben ijedség tükröződött, majd azt düh váltotta fel.
   „Ki maga?”- ripakodott rám, én meg csak néztem, mit kereshet a lány ilyenkor az ispotály folyosóján.
   „Hová készülsz te? Hiszen éjjel van! Feküdj csak vissza, hívok egy gyógyítót”- már indultam volna, de amint hátat fordítottam neki, egy lökést éreztem. A falnak taszított. Nagyokat pislogva figyeltem a dühöngő arcot. Megfenyegetett.
   „Ha el is meri valakinek köpni, hogy elszöktem, megbánja, világos?”- felfoghatatlan helyzetbe kerültem. Egy tinédzser szorított a falhoz, és megfenyegetett.
   „Sebesült vagy, nem mehetsz el!”- kezét a torkomhoz szorította, és úgy sziszegte a szavakat.
   „Senkinek, érti?!”
   „Hát jó!”- válaszoltam neki- „De mondd meg, hova mész. Nem mondom el senkinek, úgy teszek, mintha nem is találkoztunk volna, csak mondd el, hogy hova mész. Tudjam, hogy biztonságban vagy, és nem én „öltelek meg”
   „Miért bíznék magában? Be fog köpni, amint kiléptem a Mungó ajtaján.”
   „Azért kell bíznod bennem, mert nincs más választásod. Ha itt maradsz, nem mondom el, ha elmész, de ha nem mondod meg, hova, akkor elárullak.”- felcsattant, de, amint körülnézett, arckifejezése megváltozott.
   „Rendben. Egy mugli hajléktalanszállóba megyek.”
   „Melyikbe?”
   „Nem tartozik magára!” – elengedett, és a füléhez kapott. Mikor visszahúzta a tenyerét, már két gyöngy pihent benne - „Hogy tényleg ne áruljon el.”
Meglepődtem. Nem azért, mert le akart kenyerezni, hanem mert megváltozott a hanglejtése. Arca ellágyult, és inkább kétségbeesettnek látszott, mint dühösnek, majdhogynem kérlelt. Elengedtem. Sántítva kibotorkált, én pedig be se csukva az ajtót, tovább takarítgattam.
   - És nem szólt senkinek?!
   - Nem.
   - Hogy lehet ilyen felelőtlen?! Felfogta, hogy egy haldokló lányt engedett ki a szabadba?!
   - Hékás! Ne pattogjon, magának elmondtam! Csak mert a nagybátyja!
   - Mi… Ja igen, de hogy lehetett ennyire tudatlan és ostoba?!
   - Hagyjon békén, örüljön, hogy elmondtam!
   Faképnél hagytam. Még egy szó, és orrba vágom. Kiértem a Mungóból, és nem tudom, mi tévő legyek. Mugli hajléktalanszálló?! Mégis melyik?! Kétségbeestem, de tiszta fejjel kellene gondolkoznom. Elindulok. Csak előre…
   Nem juthatott messzire, hisz sebesült volt. Biztosan a közelibe lesz, ismerek egyet pár utcányira innen, de egy kétely nem hagy nyugodni: mi lesz, ha nem találom ott? Ha már nem lesz ott. Lelassítom lépéseimet, nem bírom. Az adrenalin szintem az egekben, de kimerültem. Annyi idő után, végre rátalálnék, és megbizonyosodhatnék róla, hogy él és nem halt meg, és van fedél a feje felett, és akkor elvihetem őt a szüleihez. Megírhatom a cikkemet. Cikk. Milyen lényegtelennek tűnik most ez. Egy életről van szó, én meg a munkára gondolok, hogy minél feljebb jussak a szamárlétrán. Lassan a munka megszállottja lettem, vagy… vagy a keresésnek. Nem engedhetem, hogy valami baja legye a lánynak. Megígértem Thobiasnak. Szegény gyerek, már azt hiszi, elvesztette az egyik legjobb barátját, és soha többé nem kapja vissza élve, muszáj lesz vele is tudatnom, hogy megtaláltam…
   Miért foglalkozom én ezzel annyit? Senki nem kért meg rá, még csak a főnököm sem, se a család, senki, ki miatt csinálom? A lány miatt. Thobias szavai, a támadás és az a félelem, amit érezhet, felülkerekedett rajtam, és bármi áron, de megtalálom Carithy Denalie-t.
Katt…

   Csütörtök, tizenhat óra, ötvennyolc, helyszín: a hajléktalanszálló előtt. Itt Dan. Megérkeztem. Mivel nem ismerem eléggé a környéket ahhoz, hogy hoppanáljak, kénytelen voltam gyalog jönni. Egy romos ház előtt állok, melynek a hatalmas öreg kapuja mellett a falon egy aranytábla díszeleg: „Raul Dewport hajléktalanszálló”. A szívem hevesen ver, mélyeket kell lélegeznem, hogy ne robbanjak szét idegességemben. Minta földbegyökerezett volna a lábam, nem bírtam megmozdulni. Majdnem egy hónapnyi keresés után rátalálhatok. Izgulok, remegek és a lábaim maguktól megmozdultak, és tettek egy lépést. Még egyet. És még egyet és még egyet. Már az ajtó előtt állok, és bekopogok. Egy hölgy nyit ajtót.
   - Jó napot, Uram! Miben segíthetek?
   - Szép napot! Egy lányt keresek, barna hajú és ké… szóval megnézetném, hogy bent találom-e?
   - Elnézést… de hogyan?
   - Tudom, furcsán hangzik, de itt van az egyik ismerősöm, muszáj beszélnem vele!
   - Először is nyugodjon meg, kérem! Az ön ismerőse? Itt?
   - Hosszú történet, de igen, bemehetnék végre?
   - Nyugalom uram! Szóval. Hogy hívják?
   - Ca… Nem lényeges. Pár héttel ezelőtt látogatott el ide. Barna, soványka alkat, és eléggé, nos… szörnyű állapotban volt.
   - Hiszen hajléktalan, mit vár?
   - Asszonyom, könyörgöm, hadd nézzek körül!
   - Tudom, kiről beszél, nem kell körülnéznie.
   - Megmutatja nekem a szobáját?
   - Nem igazán szabadna, nem tudhatom, ki maga.
   - De hát…! […] Parancsoljon… egy kis borravaló.
   - Hmm… Kövessen!
   Bejött. Ah, a muglik milyen könnyen engednek a pénznek…
   Elindul a nő, beinvitál a hatalmas, ósdi épületbe. Belül sötét minden, és szürke, az ablakok kicsik, és nagy kosz hempereg a folyosókon. Nincs időm körülnézni, nem is szándékoztam, nekem Carithy kell.
   - Hogy mondja?
   - Öhm, semmi, nem magához szóltam.
   Suttognom kell, különben észreveszi a magnót és kihajít innen.
   - Hátulról a harmadik ajtó. Visszatalál majd?
   - Természetesen, és köszönöm!
   Elment. Az ajtó felé fordulok, veszek egy mély levegőt. A szívem hevesen ver, kész vagyok arra, hogy egy hónapnyi keresés után, végre ráleljek Carithy Denalie-ra. Lenyomom a kilincset.

CARITHY DENALIE

   A vonatállomásról még egyszer hátratekintettem az ódon kastélyra, ami egy dombon magasodott. A reggeli már megolt, és a csomagolás után rögtön siettünk az expresszre. Mindig is szerettem a vonat utakat, kellemesen és vidáman teltek. Beszélgettünk és szórtunk pár apróbb bűbájt, kihasználva az utolsó perceket. A diákok kisebb csoportokban várták, hogy hazaindulhassanak. Én Thobiasszal, Xeniával és Mollyval ácsorogtam a peron szélén.
   - Hova megyünk délután? - fordult felém Molly.
   - Hogyhogy hova? Hát haza - értetlenkedtem.
   - Gondoltam, mivel egyikünk elé sem jönnek, elmehetnénk valahova megünnepelni a szünidő kezdetét.
   A felvetett ötlettel kérlelve pislogott felénk. Bár hamar szerettem volna hazaérni, tudtam, hogy Molly szeretne kikapcsolódni, az RBF év megviselte.
   - Én benne vagyok. Egy tea a Bord Streeten? - ezúttal én pillantgattam a többiek felé.
   - Hát jó - egyeztek bele, majd zakatolás hangjára lettünk figyelmesek.
   Hangos süvítés jelezte, hogy befutott a vonat . A diáktömeg megmozdult és a hangzavar is felerősödött. Mindenki előrenyomult, hogy lefoglalhassák a legnagyobb fülkéket. Mi is próbáltunk üres fülkét keresni, de csak egy maradt, és abban is egy elsőéves fiú ült. Hát mit lehetett tenni, beültünk melléje. Kényelmesen elhelyezkedtünk, és megkezdődött a vonatút.
   [...]
   - A fenébe is, a töklé olyan nehezen jön ki!
   Nyafogtam. Nem érdekelt, mert egy elsős le-ön-tött! A pólómat! - Ezt még megbánja a tökmag!
   - Nyugi, Car!
   - Nem, nem nyugi, Thobi!
   - Makacs vagy.
   - Az.
   - Változtatni kéne.
   - Nem.
   - Jaj, te! - egy barackot nyomott a fejem búbjára, és szorosan megölelt, majd hátba veregetett. Egy kicsit feloldódtam. De csak egy hangyányit, tényleg! A fiú mindig tudta, hogy nyugtasson meg, és én, akármennyire sem szerettem volna, mindig bedőltem neki.
   - Bord Street?
   - Csak előre!
   [...]
   - Az a pirosas lé az mi volt? Szörnyű íze volt!
   - Cseresznyés-mangós tea. Nem tudom - vont vállat Xenia -, nem volt olyan rossz.
   - Viccelsz? Olyan… Mosogatólé íze volt - Xenia felhorkantott, a többiekből kitört a nevetés.
   Az egész délutánt a teázóban töltöttük, csomagjaink túl nehezek voltak ahhoz, hogy végigcipeljük őket az egész városon. Már alkonyodott, elfáradtunk, mindenki haza akart menni.
   - Nem jön valaki az erdő felé? - tettem fel a körkérdést. Nem féltem, hisz nem volt sem éjszaka, sem sötét, de nem szívesen lófrálok egyedül.
   - Csak nem félsz? - bökött oldalba.
   - Nem...
   - Thobi, te fafej! Persze, hogy elkísérünk, Car! - Molly volt a csapatunk szíve. Xenia az agya, Thobi pedig, nos, a bajkeverője. Bármi gondja, búja volt valamelyik barátjának, Molly azonnal ott termett, és próbált segíteni, oldani a helyzetet, esetleg megvigasztalni az embert. Xenia? Xenia a csapat agytrösztje, bármi feladat elé állítottak minket, ő könnyűszerrel megoldotta azt nekünk, és a tudása, talpraesettsége nem egyszer segített már nekünk kikecmeregni a bajból. A bajból, amiket általában Thobi okozott. Elismerem, jó pár dologban én is bűnös vagyok, és segítettem is neki pár apróbb dologban, de az nem számít, ugye? Gyakran basáskodnak felettem, mintha csak egy gyerek lennék, még Molly is, aki egy évvel fiatalabb nálunk! Sokszor úgy érzem, úgy kezelnek, mint egy húgot. Valamikor jó, mert szeretnek és gondoskodnak rólam, de sokszor nagyon idegesítő tud lenni.
   Mindegyikünk másban volt jó, és épp ezért alkotunk remek csapatot, a két kezemen és a lábaimon nem tudom megszámolni, hány balhéba keveredtünk bele, de azt már igen, hogy hányból másztunk ki szerencsésen.
A csomagokat hurcolva csak lassan tudtunk haladni, így már a lámpák is felgyulladtak az utcákon, mire odaértünk. Kiértünk a belvárosból, és már csak egy erdőrész választott el a házunktól. Mellettem megtántorodtak, visszanéztem. A három barátom egy helyben lépkedve vizslatta a földet, mintha valami érdekes volna rajta. Miért álltak meg?
   - Valami baj van? - kérdeztem aggódva, el sem tudtam képzelni, mi lehet a gond, előbb még semmi bajuk sem volt.
   - Hát...- Molly egyik lábáról a másikra lépkedett.
   - Mi oda nem megyünk be, kösz!
   - Thobias! - pirított rá Xenia - Car... csak nekünk is haza kell érnünk, mielőtt még jobban besötétedik, már így is alig látok valamit, és... Figyelj, úgyis mindjárt otthon vagy! Csak az erdőn kell átkelned!
Most komolyan: mi van?! Én csakis miattuk mentem el délután, már rég otthon lehetnék, erre ők még arra sem képesek, hogy tíz darab fatönk mellett elmenjenek! Szép, mondhatom!
   - Hát jó! - fordultam el sértődötten.
   Még ott tébláboltak még egy darabig, és egy "Helló"-t elejtve elsiettek. Persze... Menjenek csak! Fújtatva felmarkoltam a cuccaimat, és nekivágtam az erdőnek. Nem volt kijárt út, egyetlen egy ösvényt találtam, olyan pár száz méterrel arrébb.
   Beesteledett. A sötétség beborította az egész várost, és az idő is lehűlt, talán csak pár fokkal lehetett hűvösebb, hiszen egy forró júliusi napot nem követhet jéghideg éjszaka, de valahogy mégis más volt az előérzetem Kiskoromban sokszor sétáltunk a szüleimmel az erdőben, mindig délelőtti program volt, de most minden máshogy festett. Az erdő egész más oldaláról mutatkozott. Az éjszaka sötétje gátolta a látásomat, az utamat csak egy halvány holdsugár világította meg, mindemellett az egész környéket mélységes csönd ölelte körül. Lépteim zaja betöltötte az erdőt. Az avar ropogott a lábam alatt, és már kísértetiesen hangosnak hangzott. Vettem egy mély levegőt, megráztam a fejem, és felgyorsítottam a lépteim.
   Szívverésem felgyorsult, ahogy elreppent előttem egy madár, és leszállt a mellettem egy faágra. Rémült rekedt sikolyom visszhangzott Ijedségem átváltott dühbe, és ráordítottam a madárra:
   - Idióta dög!
   A madár elreppent, és ismét egymagam voltam. Mélyet sóhajtottam, hogy megnyugodjak, de a feszültség ott lappangott bennem. Botorkáltam tovább, nem néztem se jobbra, se balra, csak magam elé, ahol már út sem futott. Ismét megálltam és körbenéztem. Semmit nem láttam, mintha a semmi közepén álltam volna. Felpillantottam, a fák lombkoronája között megbúvó telihold volt az egyetlen fényforrás. Már pár perce sétáltam az erdőben, de nem értem még ki. Hol az út? Azt kellene megkeresnem. A kétség elkezdett eluralkodni rajtam. Elővettem a pálcám, még ha nem is használhattam, és úgy botorkáltam tovább. A rengeteg táska még jobban nehezítette az előrejutást, és ott helyben megfogadtam: soha többé nem fogok éjszaka sétálni...
   Mocorgás bal felem felől, de magabiztosan elhatároztam magamban, hogy nem, nézek oda, megyek tovább. Lecövekeltem és pálcámat előreszegezve sikoltottam egyet. Egy mókus ugrott ki elém, de amint meghallotta a visításom, tovább is szökkent. Hangosan felszólaltam:
   - Na jó, ez már röhejes!
   A válasz egy mélyről jövő morgás volt. Hörgő és vészjósló. A vér megállt bennem, és éreztem, ahogy elfehéredek. A cuccaim elejtettem, amik tompa puffanással landoltak az avaron. Testem minden porcikája megfeszült, ahogy még egy fenyegető hörgés hallatszott, immáron közelebbről.
   Nem futottam. Nem mertem. Nem tudtam. Féltem, ha megmozdulok, felkeltem valaminek a figyelmét, annak a valaminek, ami egyre közelebb merészkedett hozzám. Testem minden izma megfeszült, az orromat facsarta valami iszonyatos bűz. Mint a nyers hús, a vér és a kosz szörnyű egyvelege. Behunytam szemem, hátha ezzel segítek magamon. Görcsösen szorítottam a pálcám, már belefájdult a kezem is.
Még egy morgás, és egy hosszú, irtózatos üvöltés. A léptek zaja kettévált, és most már mindkét oldalamon hallottam a mély szuszogást. Nem bírtam tovább, kilestem a szemhéjam alól, de bár ne tettem volna, amint felpislantottam, pupilláim kikerekedtek, lélegzetem elakadt. Testem tiltakozott az ellen, amit a szemem látott. Két vicsorgó farkas lépdelt mellettem, melyek lassan körbejártak. Remegtem. A légzésem újra megindult, de olyan gyorsan kellett vennem a levegőt, hogy majdnem elájultam. A farkasok testét természetellenesen kevés szőr fedte, mellső és hátsó lábaik abnormálisan hosszúak voltak. Pofájuk torz, vérrel beborított, éles fogaik közül vér és nyál csorgadozott. Izzadtam, remegtem, szívem vadul vert, pupillám kitágult, a lábaim megindultak. Eluralkodott rajtam a pánik, elkezdtem rohanni mindent otthagyva, csak előre, el innen! De amint megmozdultam, az egyik farkas utánam vetette magát. A szemem érzékelte oldalról, még be tudtam bújni egy fa mögé, onnan rohantam tovább, de egy pillanat alatt a földön találtam magam, pálcám elrepült, megbotlottam, és már a földet néztem. Ne!
   A farkas elkapta a lábam, fogai közé vette, és belemarva húzott a földön, vissza a másik döghöz. Kétségbeesett sikításom rekedtesen tört fel a torkomból, a földet kapargattam, próbáltam megkapaszkodni valami gyökérben, hogy megállítsam az állatot, de az csak húzott. A lábam égettet, szúrt, a kín mintha fel akart volna emészteni, feljebb és feljebb kúszott, amint szétáradt a testemben. A fogak elernyedtek, de ettől csak rosszabb lett, a vöröses vér ömleni kezdett a sebből. Üvöltöttem, kapálóztam, és amint elindult felém a másik farkas, megragadtam a legközelebb eső tárgyat-, ami jelen pillanatban az egyik táskám volt - és teljes erőmből az állathoz vágtam. Eközben a fájdalom egyre jobban elterjedt, elviselhetetlenné vált. Bár nem volt értelme, kezeimmel húztam magam a földön, keresve a pálcám, de a következő pillanatban mellettem a föld megremegett, és egy éles kést állítottak a hátamba. Nem is állítottak, végigszántották vele, mire gyötrelmes üvöltést hallattam. Megkarmolt az egyik dög. Minden erőm elveszítve, izmaim elernyedtek, és egy kiáltást hallva, eltűnt a világ.

   Hasogat. Éget. Fáj. Kínoz.
   A gyötrelem minden cseppje szétterjedt a testemben, ahogy felnyitottam a szemeim. Még ez a kis mozdulat is nagy erőfeszítésembe került. Próbáltam gondolkozni, tájékozódni, de jelenleg annak örültem, hogy tudok lélegezni. Hol vagyok?
   Felemeltem volna a fejem, de nem tudtam megmozdulni, mintha minden testrészem ólomból lett volna. Muszáj volt körülnéznem! Egy kisebb nyögést hallatva felemeltem a fejem, hogy körülnézzek, de mintha láncreakció jött volna létre, abban a pillanatban kést állítottak a combomba. Odapillantottam, de nem volt ott semmi, se kés, se más, csak a lábam, egy jó szoros kötéssel rajta, melyet a vér átitatott. Gyorsan körülnéztem. Egy nagy fehér teremben voltam, csak egy szekrény és egy ágy helyezkedett el velem szemben, baloldalt egy ajtó volt, látszólag bezárva, jobboldalt pedig egy gigantikus ablak terpeszkedett a falon, behúzott, halványzöld függönnyel. Kórház.
   A fájdalom, ami szétáradt bennem, ismerős volt, az emlékek áttörték a gátat, és folyóárként ömlött be az elmémbe. Vonatút, Thobiék, erdő, vérfarkasok… Az emléktől a fájdalom még erősebben fellángolt. A lábamon a bőr húzódott, a vérem pezsgett, izzadtam, ziháltam. Legszívesebben elkiáltottam volna magam, vergődni és ordítozni akartam, de nem tehettem.
   Te jó ég, mi történt velem… Nem akartam és nem is tudtam szembesülni a nyilvánvaló ténnyel. Egy rémes nyögést követően felültem. El kellett mennem innen. Nem akartam megtudni, mi lett belőlem. Ki kellett jutnom.
A próbálkozás hiábavalónak bizonyult, erőtlenül hanyatlottam vissza az ágyra. Arcom eltorzult a kíntól, és az emlékektől még rosszabb lett. A tudat, amivé válhattam, élve felemészt, de nem akartam vele szembesülni, nem! Mi lesz velem? Hogy fogom én ezt túlélni? Kérdések és kételyek özöne öntötte el az agyam.
   A szenvedés, a fájdalom eltörpül amellett, hogy megfertőződhettem. Az emberek meg fognak bélyegezni, a családomra szégyent hozok. Bárcsak ott helyben darabokra téptek volna, megszűnt volna a kín, és nem kéne rettegnem a jövő minden percétől. Előre láttam a lekicsinylő pillantásokat az iskola folyosóján, a fülemben már akkor zúgott a rosszalló suttogások búgása Ki kellett jutnom.
   Partra vetett halként vergődtem kínomban, de kényszerítenem kellett magamat, hogy ne a fájdalomra figyeljek. Ki kellett jutnom.
   Nem akartam azokra a dögökre gondolni, amik megtámadtak. Óriásiak, fenyegető, torz testtartásuk nem volt sem emberi, sem állati… Tudtam, mik azok, de nem voltam képes felfogni, inkább felálltam.
Minden erőmből megmarkoltam az ágyam szélét, izmaim megfeszültek, úgy húztam fel magam. Húzódott mindenem, de csak felkényszerítettem magam. Paplanomat lehúztam magamról, de kis híja volt, hogy nem ájultam vissza a lepedőre. Karjaimon, lábaimon, hasamon, mellkasomon hegek domborultak, bőröm eltorzítva. Véres kötések mindenhol, de behunyt szemmel vettem egy mély levegőt. Nem figyelek rá, nem figyelek rá.
Ruhák. Nem maradhattam kórházi tunikában, kellettek a rendes ruháim. A szobában sötétség uralkodott, de ki tudtam venni egy nagy szekrény körvonalait. Biztosan ott lesznek.
   Egyik lábamat letettem a földre, de még nem támaszkodtam rá, a másik csak azért sem akart mozdulni. Rá kellett segítenem a kezeimmel, de amint a lábamért nyúltam, a hátamon a bőr megfeszült, és mintha éreztem volna rajta a több centis heget. Nem számított. Feltápászkodtam, de erősen meg kellett markolnom az ágyam szélét, hogy ne essek össze álltamban.
   Jó. Gyakorolnom kell. Egy lépés. Még egy. Vártam. Még egy lépés. Nagy kínkeservvel eljutottam a kétajtós szekrényhez, majd kitárva azt, kivettem belőle az egyetlen tartalmát, a ruhám.
   Öt percbe tellett, míg visszakecmeregtem az ágyamhoz, és átöltöztem. Ki kellett jutnom.
   A pálcám valahol az erdőben maradt, az összes cuccommal együtt, emiatt nem kellett aggódnom… Az ajtóhoz botorkáltam, és egy szárazat nyelve, kinyitottam azt.

   Szívem kalapálni kezdett, ahogy s az arcomba bámult egy szempár. Lebuktam. Futni nem tudok, megtalálnak a szüleim, és megkezdődik a keserves jövőm…
   - Ki maga? – ripakodtam rá. Nem ez tűnt a legésszerűbb megoldásnak, de nem jutott más az eszembe.
   - Hová készülsz te? Hiszen éjjel van! Feküdj csak vissza, hívok egy gyógyítót - nem! Nem hagyhatom! Nekivetettem magam, és a falhoz szorítottam, egy hajszál választott el attól, hogy fájdalmamban felordítsak, de az önuralmam erősebb volt.
   - Ha el is meri valakinek köpni, hogy elszöktem, megbánja, világos? - féltem. Féltem, hogyha erősebb és visszalök, azt nem élném túl, és kínban esnék össze a sötét, kihalt folyosón.
   - Sebesült vagy, nem mehetsz el! - kezemet a torkához tapasztottam. Nem akartam bántani, csak… csak menekülni…
   - Senkinek érti?! - valahol már a könnyeim is gyülekeztek, de lenyeltem őket, és dühös arcot vágtam. Nem köphet be! Nem tudhatja meg senki, hogy mi lett belőlem, nem és nem!
   - Hát jó! - el sem hiszem - De mondd meg, hova mész. Nem mondom el senkinek, úgy teszek, mintha nem is találkoztunk volna, csak mondd el, hogy hova mész. Tudjam, hogy biztonságban vagy, és nem én „öltelek meg”.
   - Miért bíznék magában? - el fog árulni, ő sem hülye, tudja, hogy nem sokáig bírnám ott kint - Be fog köpni, amint kiléptem a Mungó ajtaján.
   - Azért kell bíznod bennem, mert nincs más választásod. Ha itt maradsz, nem mondom el hogy szökni akartál, ha elmész, de nem mondod meg, hova, akkor elárullak - felcsattantam. Igaza volt. Nem tehettem mást, muszáj volt elmondanom, hova készülök, még ha nem is tudtam.
   - Rendben. Egy mugli hajléktalanszállóba megyek - miért is ne? Hihető… ott senki nem talál rám.
   - Melyikbe?
   - Nem tartozik magára! – elengedtem, és a fülbevalómért nyúltam. Gyöngy. Sokat ér, régi családi örökség, még a nagyitól kaptam, mielőtt meghalt - Hogy tényleg ne áruljon el!
   Hadd menjek már! Hadd szökjek el! Messze innen, hogy senki mágus ne lelhessen rám…
   Elengedett. Minden porcikámat fájlaltam, leültem volna a lépcsőre, visszamentem volna a puha kórházi ágyra, de nem tettem. Mert tudtam, kiderítenék, hogy ki vagyok. Elláttak, még élek. Bár ne élnék…
Az út a mugli hajléktalan szállóig hosszú és keserves volt. Bár csak pár utcányira volt, többször is lerogytam a földre, mert a testem nem bírta a megterhelést. Hazugságom igazsággá vált, amint elértem a régi épületet. Éjszaka volt, csak reménykedni tudtam, hogy beengednek. Meg sem fordult a fejemben, hogy ide jöjjek, de amint kimondtam annak a férfinek a kórházban, rájöttem, hogy nem is rossz ötlet. Itt aztán senki nem ismerne fel. Itt nem híres a Denalie-név, itt nincsenek roxfortos diákok, itt csak mugli hajléktalanok vannak.
Bekopogtattam a gigászi kapun, erőtlenül, talán meg sem hallották… Álmos voltam, fájt minden porcikám, a fejem hasogatott, combom lüktetett, a hegek égtek Leültem a kapu elé, és elnyomott az álom, vagy elvitt a halál.

   - Ki maga? - végignéztem az öltönyös fickón, nem hiszem, hogy hajléktalan, sőt abban sem vagyok biztos, hogy mugli. De mégis mit keresne itt egy mágus? Egy mugli „csövesházban”?
Három hete vagyok itt. A sebeim lassan gyógyulóban vannak, bár a combom valahogy nem akar behegedni, de nem siettem sehová. Egy hajléktalan szálló lett az otthonom, hisz a régi családi házban, amibe hazajártam nyaranként, már nem látnak szívesen. Ugyan, kinek kéne egy vérfarkas lány? Pálcám nincs, holmim nincs, földönfutó lettem, aki bujkál a varázslóvilág elől. Milyen vicces, pár héttel ezelőtt az volt a legnagyobb gondom, hogy egy gyerek leöntött töklével, most pedig csak rám kell nézni. Koszos vagyok, rongyokban járok, és a nap nagy részében ki sem teszem a lábam a szobából. A muglik megértik, hisz ők úgy tudják, hogy nincs otthonom, családom, pénzem, se semmim. Félig-meddig igaz is. A kórházi szökésem éjszakáján megtaláltak a szálló lépcsőjén, és azóta ez a ház ad fedelet a fejem fölé. Azon éjszaka után már csak a végtelennek tűnő nappalok és éjszakák követték egymást, amiknek a legnagyobb része zokogással, önsajnálattal telt.
   De most egy újdonság. Látogató. Mégis miféle?
   - Carithy! - az idegen hozzám futott, és karjaiba vonva szorosan átölelt.
   Mégis mit képzel, ki ez?! Ha lett volna erőm, eltolom magamtól, de csak fájdalmasan felszisszentem - Jézusom! - elengedett, és hátrált pár lépést - Sajnálom! Biztosan fáj!
   - Elárulná, mégis ki a franc maga? - hangom erőszakosan csengett, de nem érdekelt. Minek bárkinek is jópofiznom?
   - Elnézést kérek, Carithy, Dan Stillerew vagyok, és az elmúlt napokban önt kerestem! És megtaláltam! Ugye jól van? A sebei? Ne aggódjon, az átváltozásra van enyhítő főzet!
Nagyokat pislogtam az izgatott férfira, majd kiugrott a bőréből. Mégis honnan tudja a nevem? Honnan tud a sebeimről, és a… a „gondomról”?!
   - Nem tudom, miről beszél, és kérem, menjen el!
   - Dehogy megyek! Carithy, önnek haza kell mennie! A családja és a barátai betegre aggódják magukat! El sem hiszem! Jól van?
   - Mint látja, állok a lábamon. Gratulálok! Megtalált, most el lehet húzni!
   A férfin csalódottság tükröződött, értetlenséggel megfűszerezve. Nem ezt várta. Egy aranyos, törékeny kislányt várt, aki meg van szeppenve. Hát annak vége, ő meg elmehet a búsba!
A férfi látszólag megnyugodott, és kérdés nélkül leültetett az ágyra, és helyet foglalt mellettem.
   - Carithy… Nincs Önnel semmi baj. Nem Ön az egyetlen, akit… Csak azt akarom mondani, hogy megtanul majd vele együtt élni.
   - Ugyan mivel? – tudtam, miről beszél.
   - A farkas-léttel.
   Megrázkódtam. Nem mondta még ki senki. Nem akartam felfogni, hogy engem nem sima farkasok támadtak meg. Nem akartam felfogni, hogy én is azzá lettem, mint azok. Nem akartam felfogni, hogy én is meg fogok támadni olyanokat, mint régi önmagam. Nem akartam felfogni, hogy vérfarkas vagyok.
   - Nem tud maga semmit! - dühösen felordítottam, és felpattantam a helyemről.
   - Carithy, kérem…
   - Nem, nem Carithy, kérem! Nincs ilyen! Nem tudja, mit éltem át, nem tudja, mi történt velem, csak azért keresett meg, hogy megismerjék a tetves nevét! - kiborultam. A sok heti feszültség, harag, düh, kitört – Tudja, milyen az, ha egyszerre két nyáladzó dög fordul maga felé vérszomjas, vérben forgó szemekkel?! Nem?! Akkor fogja be, és hagyjon békén!
   - Carithy, a kiabálás nem segít! - ő is kiabált már - Nem olyan rossz ez! Tudom, hogy szörnyűségeken ment át, de túl-é-li. A kedvemért! A családja kedvéért! Thobias, Xenia és Molly kedvéért! - nem kérdeztem meg, honnan tudja mindezt, nem is voltam rá kíváncsi - Ön így is teljes értékű ember! Gyönyörű és humoros, kedves teremtés! Igen, én ezt tudom, és nem csak mondom! Hallottam, hogy beszélnek magáról az emberek!
Nem hittem volna, hogy ez fog következni, de megtörtént. Zokogva rogytam össze, és a fájdalom, a düh, ami az ismeretlen férfire irányult, mind átcsapott elkeseredettségbe. Sírtam, remegtem és feladtam, letettem a pajzsot. Szedjetek szét a lekicsinylő pillantásotokkal, süketítsetek meg a rosszalló suttogásotokkal, mert én feladtam magam!