Rómeó és Júlia

Draco Malfoy & Vikitria Maya Henderson

Megismerkedéstől a búcsúig
1991.

   Már az első vonat utam alkalmával felfedeztem egy szőke fiúcskát, akinek az arcát nem tudtam kiverni a fejemből, Később megtudtam a nevét is, Draco Malfoy és a Mardekár házba került, míg én a Griffendélbe. Tudtam, hogy a két ház az iskola megalakulása óta ellenségek, de nem törődtem vele. A szőke hercegem miatt az ottani emberekkel kezdtem el barátkozni, ami azért megbotránkoztatta háztársaimat.

1991. szeptember 17. a harmadik bájital óránk
   A Griffendél és a Mardekás elsősei a pince folyosón gyülekeztek Piton professzorra várakozva. Mind a két csoport gyűlölködve tekingetett a másik felé. Én mondhatjuk úgy a kettő között álltam, egy Mardekáros lánnyal beszélgettem, akit még a vonaton ismertem meg. Senkinek nem tűnt fel, hogy nem a ”helyemen” állok. Aztán nyílt a terem ajtaja és sorban belépdeltünk. Már a múlt órán említette Piton, hogy ezen az órán csoportokban fogunk dolgozni és kipróbáljuk a bájitalkészítést. Erre vártam. Úgy ügyeskedtem, hogy egy asztalhoz kerüljek Dracoval és sikerült is. A fiú eleinte undorral nézett rám, nem látott többet bennem, mint a Griffendéles egyenruhába öltözött szőke kislányt, pedig nem én akartam oda kerülni. Nekem mindegy volt, melyik házba kerülök. Apám is Mardekáros volt mégis jó ember lett, így nem volt gondom velük. A feladat megkapásával már csak minden rajtam állt.
   - Hello! Vikitria Maya Henderson – mutatkoztam be.
   - Tudom – jött a felelet – hallottam már rólad, te vagy az, akit rossz helyre osztott be a Süveg – folytatta lesajnálkozóan.
   Erre nem tudtam, mit felelni. Akármit mondtam volna az csak rontott, volna a helyzetemen. Aztán elkövettem még egy hibát. Segíteni próbáltam neki. Na, az a tekintet, amit akkor kaptam tőle, felért egy szíven szúrással. ”Draco Malyonak senki ne segítsen főleg ne egy Griffendéles” éreztem rajta, hogy valami hasonló gondolat suhanhatott át az agyán. De aztán történ valami, ami mindent helyre hozott.
   - Azt hittem a táblán égszínkék szerepel nem pedig, rózsaszín. De szóljon, ha tévedek! – szólalt meg Piton egy osztálytársam üstje felett állva.
   - Én… én… - dadogta Longboton.
   - Na akkor nézzük meg szépen mit is alkotott. Igya meg! – parancsolt rá Piton.
   Neville elkezdett hüppögni, de belekortyolt a löttyébe. A bájital amit létre kellett volna hoznunk az egy teljesen egyszerű alap bájital volt, melynek egy szimpla gyomorrontást elmulasztó hatása volt, Ehhez képest a fiún pont az ellentétes hatásokat váltotta ki. Azonnal rohant a legközelebbi mellékhelysége. A Griffendélesek mind egyöntötetűen, utálkozva néztek a tanárra, míg a Mardekárosok jót kacagtak a srácon, én meg velük együtt nevettem. Mert tényleg vicces volt, meg különben is, hogy lehet valaki olyat sajnálni, aki képtelen három összetevőt apró darabokra felvagdosni és közepes lángom húsz percig kavargatni. Egy ilyen egyszerű faladatot képtelenség elrontani. Draconak is csak abban akartam segíteni, hogy a legegyszerűbb felaprítani a csalán leveleit. De Neville…
Ez volt az a pillanat, amikor elástam magam osztálytársaim előtt, de megkaptam, amit akartam. Draco egy laza mosolyt küldött felém, melyből azt lehetet kiolvasni: Na ezt nem gondoltam volna.

1991. szeptember 17. vacsora, Nagyterem
   Már aznap mindenki tudott az órán történt eseményekről és a Mardekár kivételével az összes ház vigasztalta Longbotont: „Piton ilyen, ne vedd magadra” és hasonlók. A vacsoránál elég sokan megvetően néztek rám. Nem is csodálkoztam rajta. Ki lógtam a sorból és kész. Nem értettem mire ez a felhajtás emiatt. Piton megleckéztette, mert béna volt, és? Törődjön bele. De ez a néhány ellenszenves tekintett semmi nem volt, ahhoz képest ami még várt rám…
   - Üdv, Henderson! – köszönt rám Draco mosolyogva. Na ez volt az a pillanat, amikor végleg elástam magam Griffendéles körökben, de még a többi házéban is, persze kivétel volt a Mardekár. De nem is érdekelt. Én virultam, hisz a szőke hercegem kedvelt a Mardekárral nem volt semmi bajom, és ahogy érzékeltem velük sem velem. Jól éreztem magam, más nem számított.


1991. június 28. vizsgák után, Park
   Néhány nap volt már hátra az idei évből, a vizsgáknak már vége szakadt és Potter és Mógus összetűzéséről sem beszélt már senki. Néhány elsőéves Mardekárossal kint ültünk a Parkban és élveztük a jó időt, és a semmit tevést. Én Draco mellett ültem, és a fiú a hajammal játszadozott.
   - Nem értem mire jó, ha az embernek ilyen hosszúságú haja van – jegyezte meg a maga lenéző stílusával, de én inkább bóknak vettem.
   - Talán nem tetszik? – kérdeztem vissza enyhén kacéran, már amennyire kacér lehet egy tizenkét éves.
   Erre nem válaszolt, csak elengedte a hajamat. Hát persze, Draco soha nem vallaná be, ha bármi is tetszene neki. „Ő a hűvös jégherceg megtestesítője”
   - Mit szólsz Potter ”dicső” tettéhez? – kérdezte kicsit később, teljesen váratlanul a mondat végét, gúnyolódó hangsúlyban.
   Ránéztem és próbáltam kifürkészni ez egyáltalán, hogy jutott most az eszébe.
-   Sajnálom, hogy nem voltam ott, de már mondtam.
-   De pontosan miért is sajnálod?
   Nem tudtam hová akar kilyukadni, de válaszoltam, de válaszoltam. Ezerszer átbeszéltük már a pletykákat, de ezt még soha nem kérdezte meg.
   - Azért sajnálom, mert nem tudtam neki segíteni Voldemort ellen.
   - Ne mond ki a nevét! – sziszegte,
   - Miért kérdezted? – mert tényleg fogalmam sem volt róla.
   - Apámnak igaza volt, te nem tartozol közénk. Elmondta, hogy a szüleid az ellenségeink voltak és megérdemelték a sorsukat és, hogy te sem vagy jobb, mint ők.
   Utálattal hangzottak ezek a szavak a szájából, de nem is érdekelt. A szüleim jó emberek voltak és ezek szerint ő is azokhoz tartozik, akik megölték őket. Soha nem beszéltünk a szüleimről se, az övéiről se arról, mit gondolunk Voldemortról. Fogalmam sem volt, hogy ő így áll a dolgokhoz. Lehet, hogy naivitásnak tűnik, de én odáig voltam érte és nem számítottak a pletykák és sok mindent el is eresztettem a fülem mellett, de ezt már nem tudtam.
   Soha nem tűrtem, ha a szüleimet sértegették, de hogy valaki így a szemembe mondja, hogy megérdemelték, amit kaptak… A szüleim hősök voltak és nem fogom még neki sem megengedni, hogy egy rossz szava legyen rájuk.
   Felpattantam és előkaptam a pálcám és rászegeztem. Ezen láthatólag meglepődött, talán rájött, hogy most túl lőtt a célon.
   - Soha többet ne merd a szádra venni a szüleimet – mondtam lassan minden egyes szót szépen kiejtve.
   - Mert akkor mi lesz? – kérdezte gúnyosan, azaz csak játszani akarta a nagyfiút, mert érződött a hangján a meglepettség. Malfoy mindig mindenkit lenézett, én úgy gondoltam, hogy engem egyenrangúnak tart magával. Most más volt az érzésem.
   A kérdésére már nem adtam választ, hanem felé küldtem egy átkot. Draco fejét ellepték a kelések, nagyon csúnya látványt mutatott, de nem sokáig tudtam gyönyörködni a művemben, mert McGalagony megjelent a semmiből
   Draco a gyengélkedőre lett küldte és egy óra múlva már semmi nyoma nem volt a keléseknek. Én mivel már év vége volt, bűntető munkát nem kaptam, de levontak egy adag pontot a házamtól, ami rátett még egy lapáttal az így szánalmas pontversenyünkre.
   Draco ezek után többet nem szólt hozzám csak utálkozva nézett, jó messziről. De érdes módon a többi Mardekáros is kerülni kezdett, Egyedül azért tűrtek meg maguk között, mert Draco barátkozott velem. De Draco beszólása után, már engem sem érdekelt se, a szőke hercegem se a többiek. Rádöbbentem arra, mennyire naiv is voltam, hogy azt hittem, jó emberek vannak a Mardekárban is. Innentől fogva gyűlöltem a házat Draco Malfoyjal az élen,