3-as kocsi folyosó

A 4 kocsi közül a harmadiknak a folyosója. Innen nyílnak a kupék. Jobb oldalt ablakok helyezkednek el, baloldalt pedig a kupék az ajtajai.
A folyosón közlekedik a büfés kocsis néni.

[Damien]

D^amien          

   - Mi a...?
   Ez a vonat most szórakozik velem?! De az is lehet, hogy ebben a kupéban is csücsül odabent egy láthatatlanságba burkolózó diáktársam – valószínűleg zöldtaláros -, és ő vihog rajtam már percek óta. Az a Weasley-féle varázsvicc-bolt elsőre igen jó ötletnek tűnt (a fél nyári szünetet ott töltöttem), de abba még nem gondoltam bele, hogy miféle nem kívánt „mellékhatásai” is lehetnek.
   De ne siessünk úgy előre, maradjunk csak a nulladik verziónál! Ugyanis egészen lehetséges, hogy egész egyszerűen az ügyetlenségem miatt nem tudok bejutni. Még ez a legvalószínűbb megoldás.  
   De most már igazán kezdek ideges lenni...
   Idén már hat éves múltra visszatekintő hagyománnyá fejlesztettem a fejvesztve-fussunk-a-vonatra-mert-lekésed dolgot. Hogy a kalauznak úgy kellett felrángatnia a vonatra az utolsó pillanatban, miközben a ládámat hátulról tolták utánam a szüleim, az is egy megszokott dolog.
   Na de itt aztán kezdődtek egyéb problémák.
   Már rég a vonat középtáján jártam, ülőhelyre vadászva, amikor bevillant, hogy a kajás-pénzes instant úti kisbatyumat elhagytam valahol! Igen rutinosan, sokszor kitaposott útvonalon ballagtam el a mélyentisztelendő mozdonyvezető bácsihoz, aki megérkezésemkor egy szó igénye nélkül mutatott rá a kalauzra (szegény pára épp hozzáfogott egy kis nassolgatáshoz a büfésnéni kocsija körül), aki csak akkor jött oda hozzám, amikor már felpakolta magát három adagnyi tökös derelyével.
   Előrelátó ember.
   A kalauz bácsival és három adag tökös derelyével felkerekedtünk hát, hogy átcaplassunk az egész vonaton a másik végében zötykölődő, csomag-raktárként szolgáló kocsihoz, az én kajás-pénzes instant úti kisbatyum keresésére.
   (Mert ugyehogy perszehogy a csomagjaimnál felejtettem.)
   És most itt állok a kajás-pénzes instant úti kisbatyummal, negyedóra hasztalan keresgélés után egy üres kupé előtt, ami nem enged be! Hát ilyesmit még csak magammal láttam megtörténni.
   Most persze jön a bosszankodás, mert már én is olyan vagyok, mint a vén boszorkányok, hogy mert hát persze ez a mai fiatalság, mert milyen dolog az, hogy a kupék felében csak ketten foglalják a helyet, de még a többi nagy részében sem ülnek többen ötnél, én meg nem találok helyet, vagy ha találok is, az nem enged be.
   Most Alohomora-zzak?! De ki az az állat, aki mágikusan bezárja egy vonaton a kupék ajtajait?! Hát szegény elsős hogy a jó égbe’ jut be akkor?! És én hogy a jó égbe’ jutok be akkor?!
   - Rrrghh.
   Vállamról lelendítem a kajás-pénzes instant úti kisbatyum, és belefogok egy igen hosszú és fáradalmas kutatóexpedícióba a pálcám után.

Hosszú és kellemetlen nyár volt ez. Dumbledore halála után sorra jöttek a hirek az újságban a Sötét Nagyúr ténykedéséről s a kivételesen a pletykákra is odafigyeltem: ezek egytől egyig biztosak voltak abban, hogy a Lord átveszi a hatalmat és akkor a mugli-születésű mágusoknak végleg befellegzett. Pletykáltak a Főnix rendjéről is, hogy feloszlott az igazgató halálával; az aurorok tehetetlenségében is sokan biztosak voltak, de ez nem is lenne olyan meglepő, ha figyelembe vesszük az elmúlt évek tendenciáját – vagyis azt, hogy leginkább nem csináltak semmit. Akkor sem, mikor direkt rájuk volt bizva valami, amikor pedig nem, akkor még kevésbé. Egy szó mint száz: ha Voldemort egyszer tényleg oda kerül, ahova neki nagyon nem kellene, akkor mindenkinek mi leszünk a céltáblája s tulajdonképpen egyetlen hivatalos vagy nemhivatalos szervet sem tudnék mondani, ami kiállna mellettünk. Kedvező kilátások…
… de ennek ellenére úgy döntöttünk Greggel, hogy visszatérünk a Roxfortba. Hosszú heteken keresztül hánytuk-vetettük a dolgot, de végül arra jutottunk, hogy tisztább lesz visszamenni: egyrészt biztosak voltunk benne, hogy bármikor le tudunk lépni, másrészt pedig nem igazán voltunk tisztában a mágusok bűnüldöző módszereivel, szóval egyenlőre necces lett volna kereket oldani. A harmadik, de nem utolsó sorban szereplő ok pedig a családjaink: annál rosszabbul semmi nem ért volna, ha az öregek szivják meg azt, hogy mi kint kujtorgunk a nagyvilágban. Márpedig – ismerve Voldermort nézeteit – legelső körben a mugli hozzátartozókra szállna rá. Szóval ezért baktatok most az Expressz felé, méghozzá teszem ezt legjobb meggyőződésem ellenére: tulajdonképpen tényleg csak az öregek miatt vetem magam alá ennek, különben már a világ végén lennék, hiszen ha elkapnak sem lehet rosszabb, mint az iskolában lesz…

Ilyen és hasonló gondolatokkal baktattam a vonat felé, vállamon egyszerű sporttáskával: nem kedveltem a többiek által használt ládát, mert igaz, hogy több minden fért bele, de sokkal kevésbé lehetett mozgatni, mint a táskát, igy inkább szűkebbre szabtam a magammal hozott dolgokat, minthogy magammal cipeljem azt a nagy dögöt. Ezzel a felszereltséggel néhány haver és egy üveg sör társaságában kényelmesen elértem a pályaudvart, aztán végül addig ökörködtünk odakint, míg a vonatindulás pillanata már csak percekre volt, igy a bejárat és a peron közti távolságot némileg gyorsabb tempóban kellett megtennem és helykeresés szempontjából ez is mindegy volt: mire odaértem, a vonat már annyira tele volt, amennyire csak lehetett. Megtorpantam egy pillanatra, de egy pillanatnyi töprengés után elindultam a legközelebbi ajtó felé, lévén úgyis mindegy. Felkaptattam a lépcsőn és elindultam a kabinok rengetegében, szinte mindenhova bekukkantva: voltak ismeretlen, szimpatikus és gyűlölt arcok mindenütt, a közös egyetlen dolog volt: hely az sehol. Utólag már beláttam, hogy botorság volt előrefelé indulni, igy amikor már a vonat elején jártam, indulhattam visszafelé… végül a vonat hátsó harmadában egy ismerős, igen kedves alakot vettem észre a folyosón. Háttal állt, éppen az egyik kabin ajtaját feszegette, ami szemmel láthatóan nem akart kinyilni.

Elgondolkozva dőltem neki a falnak. Egész nyáron nem láttam őt, hallani sem hallottam felőle: azt sem tudtam él-e még ebben a bolond világban. Ha meg tudtam volna oldani, akkor biztos megpróbálom felvenni vele a kapcsolatot, de mivel nekem nem volt baglyom, igy ez részemről elég nehézkes, leginkább csak válaszolgatni tudok a levelekre. Egyszer ugyan megpróbáltam elcsenni a Reggeli Próféta egyik kézbesitőjét, hogy dobjak egy üzit Gregnek, de egyrészt a bagoly hevesen ellenkezett, másrészt (mint utóbb kiderült) az üzenet sem ért célba, tehát ezzel nem volt érdemes próbálkozni a továbbiakban. Egy szó mint száz: nem volt lehetőségem felvenni vele a kapcsolatot s ő sem keresett engem, igy  a nyár folyamán nem nagyon érintkeztünk. Tüske volt a dolog a szivemben, legalábbis úgy éreztem… de most, hogy itt állt előttem, egyszerűen képtelen voltam rá haragudni. Afféle tündér volt ő a szememben: mindig számithattam rá a bajban s mindig akkor bukkant fel, amikor a leginkább szükségem volt arra, hogy valaki egy kis szint és életet vigyen az életembe.
Megelégelvén a bámészkodást elindultam felé.
- Szia – köszöntem rá kedvesen, hátulról. Talán szándékosan meg akartam ijeszteni, talán csak a véletlen tette, de nesztelen léptekkel mentem el odáig. – Segithetek? – s választ sem várva a kabin ajtaja felé nyúltam s megrántottam. Igaz, hogy reccsent egy félhangosat a zárszerkezet, de az ajtó azon nyomban feltárult. – Parancsolj, hölgyek előre – intettem a kabin felé.

[- Damieeeen! -]

   Bizonyos dolgokhoz tehetségem van.
   (Nem kell ám rögtön a bájitaltanra gondolni.)
   Például ahhoz, hogy egy cirka háromszáz köbcentis táskában, könyékig elmerülve, hosszú percek kutakodása után se legyek képes megtalálni egy szerencsétlen husángdarabot.
   És amikor végre megérintek egy olyan valamit, amiről tudom, hogy biztosan nem a csokibékás doboz, a gombóccá csavart walpurgisos trikóm (amit majd hetekig a ládám alatt fogok tárolni, hogy kisimuljon annyira, hogy legyen képem felvenni), a pénztárcám vagy a gusztustalan, ötödik halmazállapotúvá trancsírozott és felismerhetetlen szendvicsem (amit első dolgom lesz kihajintani az ablakon, mihelyt bekerülök egy kupéba – nem azért, mintha finnyás lennék hozzányúlni, de még összekeni a W trikómat...), valaki rámhozza a szívbajt hátulról!
   Miközben hátrafordulok a melengetően ismerős hang felé, szétterül az arcomon jól ismert vigyorom. Széles gesztussal visszaejtem kisbatyumba a kezemben szorongatott Bokszoló Teleszkópot a Teszthalott Tabletta-csomaggal és két cukorpennával együtt, majd mit sem törődve azzal, hogy a most következő lendületes mozdulatsor után talán mindet keblére fogja ölelni a padló, rég látott barátom nyakába ugrok.
   - Damieeeen! - hallhatja a megszólított a visszafogott rikkantást a tarkója környékéről, egy kócos hajzuhatagon keresztül. (Kopp, kopp, kopp - a szendvics, egy Telefül és a pálca időközben feladta a harcot a gravitációval.) Egy ideig úgy tűnik, el sem akarom engedni a fiút, de aztán, mikor már a Walpurgis-trikó suhanását is meghallom, egy halk sóhajjal kieresztem börtönéből.
   - Ennyit erről.
   Tétován nézek a kocsifolyosó szőnyegén szétszórt dolgok halmazára. Aprólékos gonddal sem lehetett volna ilyen igényesen összeválogatni őket, villan be. Itt jut először eszembe az is: hogy fért el ennyi minden abba a szegény elgyötört kistáskába? Az ember arra gondolna, álcázott tágítóbűbájjal volt kezelve. De aki ismer engem, az ezt a variációt igen hamar elveti a lehetséges magyarázatok közül, mert tudja, hogy ilyen kaliberű varázslatokra nem lennék képes.
   Nos hát, nincs más hátra, mint hogy megropogtatva öreg csontjaim összeszedjem a bazárszerű kirakatot a korridor szőnyegén. Nem csodálnám, ha Damien most kiröhögne. Én is kiröhögném magam.
   Eközben kedves barátom nyers erőkifejtéssel kinyitotta a kupé ajtaját (ahá! szóval csak egy-két rúgás kellett volna neki – én paranoiás lélek), így minden további gondtól megszabadultunk. Miután nagy kínnal összehúzom a kajás-pénzes instant úti kisbatyum száját, és rácsapom a tetejét is, energikusan felugrok, és magammal rántva a fiút bezuhanok az egyik ülésre.


A^kupéban          

   - Hát jöttél, Dam! Nem szöktél el, hogy egész évben bujkálj! Eljöttél! Bevállaltad! Tudtam én. – hadarom el egy szuszra, még egyszer megszorongatva a fiút. Aztán lehuppanok a vele szemközti ülésre, és ledobom magam mellé a batyum. Ezután felpakolom az egyik lábam az ablakra (mármint a keret alsó részére, ahol meg tudom akasztani a sarkam), és nekiállok kivénhedt, elnyűtt sportcipőm fűzőjének igazgatásához. Amolyan olcsó munka, hogy két hét alatt elvékonyodik és kibolyhosodik, cseréltem is már párszor - most is akad egy új pár a táskámban. Muszáj mindig a fűzőt cserélnem, mert a cipőről semmi áron nem vagyok hajlandó lemondani. Pedig nem az a talpatlan, divatos tornacsuka, amit lassan a szivárvány összes színében láthatok diáktársaim lábain, mindenféle röpködő meg csillogó gusztustalan ráadásokkal, hanem egy amolyan szimpla, de valódi sportcipő, fekete-szürke színű, igencsak kényelmes típus. És azt kell mondanom, hogy igazán strapabíró – a szolgálatomban töltött két év után ezt igazán elmondhatom. De úgy a szívemhez nőtt, hogy az csuda. Hát és most épp szerviz-tájm van, úgyhogy csúnya komplikációkkal valahogy ki kell operálnom a fűzőt cipőből, hogy a helyére tegyem az újat – ha nem akarok bokatörést kockáztatni rögtön év elején a fantasztikus három yard hosszú madzaggal a lábam közül.
   Hát ezzel kezdek el foglalatoskodni, midőn mit sem fogyatkozó lélegzettel folytatom a mondanivalóm. - Persze, eszembe se jutott, hogy ne gyere vissza. Hiszen ez sokkal bátrabb dolog, mint bujkálni! Azt hallottam, hogy ebben az évben tele lesz halálfalókkal a suli. Meg a tanári kar! Hát én nem tudom, mit várjak. Ha olyanok, mint Piton, nem lesz könnyű túlélni – csóváltam a fejem. - No jó, igazából gondoltam rá, hogy nem jössz vissza. Féltem is tőle rendesen! Milyen már az, hogy az összes rendes fickót kiűzik a Roxfortból... Gondoltam, talán Greggel leszel, de nem tudom, a családoddal mi lett volna. Talán ezért is maradtál, nem? Fú, rátok aztán biztos rászállnak ezek a ... – Itt egy pillanatig megálltam gondolkodni, hogy mi lenne a helyes kifejezés. Nos, mivel ilyen hirtelen nem jutott eszembe, befejezés helyett sokatmondó szemforgatással megcsóváltam a fejem. - A fene tudja, mi lesz az idén. De szerintem nem csak a mugli születésűeket fogják fricskázni – itt elkezdtem kotorászni a batyumban az új fűző után. - Szerintem Hóborcot valahogy be kéne indítanunk ellenük, ha már úgyis mindig bosszantani akar valakit, miért ne bosszanthatná őket?
   Egy lélegzetvételnyi szünet erejéig tétován elhallgatok, majd élesen visszakanyarodok a gondolatmenetben. - Damien, az első feketeköpenyes féleszűt, aki hozzád mer nyúlni, én bizony Isten szárított répává bájolom! – fakadok ki, keserűen lóbálva a megkerült csomag cipőfűzőt. - ...vagy ha nem is bájolom, hát seprűvel, manuálisan verem össze – teszem hozzá halkan, kiegészítésképp, miután komolyabban belegondoltam bájolási képességeimbe. Eh, miért nem vagyok én egy Hermione Granger!
   Bár, akkor egy Anette-tel lenne szegényebb a világ, és azért az sem semmi.

Azt hittem, hosszú-hosszú pillanatok fognak eltelni, mire felismeri a hangomat és rájön, hogy ki is vagyok: természetesen tévedtem. A köszönés pillanatában megfordult és a nyakamba ugrott… szinte pontosan ugyanúgy, mint azon az ominózus délutánon, amikor megismertük egymást. A dolog annyira ugyanaz volt, hogy szinte azon nyomban megrohantak az emlékek, az érzések: minden, ami akkoriban történt velem; minden, amit akkoriban éreztem… majd pár pillanat múlva a későbbiek is, az óratoronyban történt találkozásunk emlékei: amikor kész lettem volna véget vetni az életemnek, de ekkor jött Ő s már a jelenléte is megingatta az elhatározásomat. Utána pedig a keserűség éle elkopott, az idő gyorsan gyógyitott: habár azóta is fáj, hogy miként és hogyan lett vége Amandával, már nem érzem a dolgot világrengető katasztrófának. Ezt két embernek köszönhetem: az egyik Greg volt, a másik pedig éppen a nyakamban lógott.
- Nana, azért csak óvatosan… - szóltam rá szeliden, mosollyal az ajkamon: a lendület hatására, amivel nekem ugrott, hátra kellett lépnem hogy megőrizzem az egyensúlyomat. Hosszúnak tűnő ideig álltunk igy, de valójában nem lehetett több néhány pillanatnál: a harmóniát a földre hulló, s ott irreálisan nagyot koppanó tárgyak zaja törte meg. Mire feleszméltünk, Any cuccainak legalább a fele a földön hevert, legalábbis a mennyiségből itélve. Hallottam sóhaját s éreztem a légáramlást a tarkómon közvetlenül mielőtt kibontakozott az ölelésből és elkezdte összeszedni a cuccait, amiben ha nem is túl lelkesen, de kötelességtudóan segédkezet nyújtottam.
- Semmit nem változtál – mondtam mosolyogva, miután a táska tartalma ismét a helyére került. Szivem szerint hozzátettem volna még valamit, de nem találtam a szavakat, ezért nemes egyszerűséggel a kupé felé fordultam és egy csekély erőfeszitéssel kitártam az ajtaját. Any egyből bevetődött a résen, engem is magával rántva, szinte beborultunk az ülésre.

A kupéban

Miután magamhoz tértem és elhelyezkedtem, a kupé ajtaját azért behúztam magunk mögött. Az ezt követő pillanatokban ismét egy ölelés volt osztályrészem, illetve egy elhadart, örömteli szóáradat, aminek örülök ha a felét sikerült megértenem, viszont a lényeg világos volt – az a két félszó, amit felfogtam és Any nyilvánvaló öröme feltárta előttem a titok nyitját. Ilyenkor mit tehet az ember fia? Viszonoztam az ölelést és félszegen elmosolyodtam. Igyekeztem nem kimutatni, de azért meghatott ez a fogadtatást: kevés ilyen van az életemben, talán pont azért gyakorolt rám ilyen hatást.  Ezt követően Any is elhelyezkedett , feltette a lábát az ablakpárkányra; csak akkor jöttem rá, hogy nem kényelmi okokból, hanem azért, mert cipőfűzőt akart cserélni; persze a beszédet egy pillanatra sem hagyta abba, igy nem tehettem mást csak hallgattam a szóáradatot, ami gyakorlatilag a saját aggályaimat fogalmazta meg és hozzátett egy-két kedves megjegyzést azügyben, hogy mennyire örül a visszatértemnek, ami újra meg újra mosolyt kényszeritett ajkaimra. De a kétségek továbbra is éltek bennem: vajon jól döntöttem, ez lesz a megoldás? Elég jól ismertem magamat ahhoz, hogy tudjam: nem fogok fejet hajtani valami jöttment feketecsuhás vadbarom előtt – még akkor sem, ha ezért innentől kezdve pokol lesz az életem. Márpedig ha még beesik két-három Piton-alkatú figura, akkor ez a lehetőség könnyedén valósággá válhat.
Furcsa, de nem éreztem félelmet. Aggódni aggódtam, de nem magam miatt: Voldemort csicskái elég alattomosak voltak ahhoz, hogy bejátsszák azt, hogy az én bűneimért valaki más fizet meg, ha engem nem sikerült megtörniük, az erre alkalmas egyének első helyezését pedig ismét az öregek nyerték, akik mit sem sejtve mentek éppen munkába. A képzeletbeli dobogó második fokára azok kerültek, akik köztudottan a barátaim voltak: főleg Greg és Any. Ha pedig ez sem működik, akkor a legalsó fokra kerül mindenki, akivel egyáltalán kapcsolatba kerültem vagy fogok kerülni: bár közöttük nyilván lesz olyan, aki védettséget élvez valamilyen oknál fogva, de többen lesznek azok, akik nem s akiken keresztül kedvükre próbálkozhatnak. Nehéz ügy, az biztos. Nem kockáztathatom meg, hogy bárkinek baja essen rajtam kívül… viszont ahhoz, hogy ez biztossá váljon, fel kéne adnom a személyiségem magját és mindent, amiben hiszek. Vajon megéri?
Ez valami olyasmi, amin még nem gondolkodtam… eleget.

- Végül úgy döntöttünk, hogy egyelőre igy lesz a legjobb. Végiggondoltuk azokat a lehetőségeket, amiket felsoroltál, meg még sok másikat is, de egyszerűen nem találtunk olyat, ami mindenkinek megfelelt volna: vagy mi szivunk, vagy mindenki más akit ismerünk, szeretünk. – egy pillanatra elhallgattam és vetettem rá egy jelentőségteljes pillantást. – Tehát végül inkább visszajöttünk, igy legalább csak minket fognak elővenni… de ügyes gyerekek vagyunk mi, tudunk vigyázni magunkra. – elmosolyodtam a mondat végén, de csak néhány másodpercre, utána arckifejezésem ismét komolyra váltott… talán olyan komolyra, amilyennek Any még sosem látott: természetesen a monológjának végére gondoltam. – Meg kell igérned, hogy nem szegülsz szembe velük semmi olyasmiben, amihez nekem közöm van. Azt nem kérhetem tőled, hogy soha ne akaszkodj össze velük, hiszen nyilván neked is vannak olyan szivügyeid, amit nem hagyhatsz annyiban, de… azt nem engedhetem meg, hogy miattam kerülj bajba. Elég, ha a saját bőrömet viszem a vásárra, nem szeretném, ha a szeretteim, barátaim szenvednének miattam. Ez az oka, hogy visszajöttem… - egy újabb pillanatnyi szünet, tekintetem a távolba révedt, de hamar visszatértem az emlékek tengerének mélyéről.
- Kérlek, igérd meg!