4-es kocsi folyosó

A 4 kocsi közül a negyedik a folyosója. Innen nyílnak a kupék. Jobb oldalt ablakok helyezkednek el, baloldalt pedig a kupék az ajtajai.
A folyosón közlekedik a büfés kocsis néni.

[Jelzem itt vagyok reag, bárkinek, akinek nincs játszópajtása]

*Lassan és lustán indul a vonat, mintha rá is rátelepedne a minden örömtől mentes nehéz, szürke levegő, a londoni köd, igazi, hamisíthatatlan, varázstalan embertársainkat depresszióba döntő, varázsló felebarátaink sötét dolgait gondosan eltakaró kör. Reggel, mint olyan, ami lassan indul, aztán vad tempóra fog, ahogy az acélillesztékek egymáson nyikorogva hajtják előre a járművet tudatosodik bennem csak a reggel ténye. Az ablaknak támaszkodom az egyik hátsó vagon folyosóján, talán az utolsóén, nem nagyon emlékszem, hogy melyikre szálltam fel, elvégre a fejem sem tiszta még, homályos táj húz el a szemem előtt a félig nyitott ablak mögött, ahonnan valahogy furcsa módon nem a nyár csókolgatja az arcom, hanem valami hideg hangulat. Kellemetlen, de ez van, ezt kell szeretni, manapság már az időjárás sem a régi, nemhogy a diákok, tanárok. Az utolsó pillanatig halogattam az indulást, mielőtt kénytelen vagyok elfordulni szokott kis világomtól, a csöpögős szentimentalizmus oly mértékben áthatotta a napjaimat, hogy nehezen tudok szabadulni tőle most is, valahogy kedvem lenne szeretni az embereket, de úgy érzem nem engedhetek ennek az ingernek. Nem, itt és most a vonaton semmiképpen sem. Voltaképpen diákkorom óta nem utaztam vonattal, tavaly hopponálva tettem meg az utat, igazából a legközelebbi faluig busszal, de hát ez olyan szinten részletkérdés, hogy egy varázsló tudomást sem vesz róla. Egy rendes varázsló.
Elfordulva az ablak mögött nyújtózó lenyűgözően izgalmas Temze-alföldtől nem sok más izgalmat láthatok. Kupék egymás mögött. Sárgák, vörösek, zöldek, kékek. Nyakkendők, ingek, talárok, fapofák, mosolygósabb hajlamú diákok, és könnyed mosolyú embercápák, akiktől szinte félek. Keveredés, ha akad is annyira különcök között zajlik, hogy nem vonható le belőle barátkozási tendencia, az arcokon pedig hol feszültség, hogy elégedettség. Szerencsére vannak, akik függönyök és testőrök mögé rejtőzve űzik az ipart, amire ők rendeltettek, nem szólít fel semmilyen parancs arra, hogy zaklassam őket, így aztán én nem vagyok kíváncsi, ők meg nem túl feltűnőek. Micsoda kor. Micsoda óvatos kor.
Sóhajtok, vissza az ablakhoz, még egy kicsit nyitok rajta, hogy a tiszta, friss levegőt kortyolgathassa másnapos, angol sörtől zavaros agyam, kihunyorgok a messzeségbe, fázósabban összehúzom magamon a dzsekim, sötét bőr, aligha irigyli le rólam egy varázslócsemete, hiszen áthatóan mugliszagú. Hamarosan elsüllyesztem valahova, talárt, sötét munkaruhát húzok, egzecírozás nélkül próbálok bizalomgerjesztő tanári jelenlétet sugározni. Voltaképpen nincs okom panaszra, az állásom megvan, a bérezés úgyis mindig elég lesz az én szerény igényeimnek, diákok vannak, akik alig várják a házidolgozatokat, vöröst tinta is van… csak a fejem ne fájna és sütne ki a nap még utoljára.*