2-es kupé

8 személyes kupé.
Két oldalt, egymással szemben találhatóak az ülések.

     
úúú, a többi kerek számot is akarom *-*          

::peron.

- Ha ennyire nem érdekellek, akkor minek is az üzlet?
Kedvelem, ebben már egy ideje biztos vagyok. Hiányzott, igazából már ez is tény. A többit és az ő részét inkább hagyjuk, most nincs kedvem semmi kínoshoz vagy fájdalmashoz. Ezzel szépen el is lennék, csak játszom egy kicsit az eszem, fűzögetem, csábítgatom, de minek kell közelebb és közelebb jönnie? Akármennyire is szeretem, azért igazán meghagyhatná köztünk a kellő távolságot, ki tudja mire képes, mármint, épp, hogy sejtem, ezért is jobb lenne... De most már késő, én pedig nem visszakozhatok, inkább kicsit lesütöm a szemem, remélem azt hiszi majd, hogy a mellét bámulom. A biztonség kedvéért, gyorsan felfegyverzem magam egy sunyi kis mosollyal.
Szerencsére a helyzet gyorsan változik, talán észre sem veszi a dolgot, mert mielőtt, akár egy szót is szólhatnék már el is indult a vonat felé. Habozás nélkül követem, de azért elégedetten nyugtázom, hogy ezt ellenőrizte is.

::kupé.

Fellebegtetem a ládámat a poggyásztartóba, ezzel is kihasználva a nagykorúságom egyik csodáját, majd, ha nem előz meg, az övét is utánaküldöm. Végezetül egy egyszerű kis záróvarázslatot küldök az ajtóra, biztos, ami biztos, majd helyet foglalok Deannel szemben.
- Egyébként nem győzöm hangsúlyozni, hogy az ellenszenv kölcsönös, kizárólag a körülmények szerencsétlen összjátékának, vagy neked köszönhetően sodródunk állandóan egymás mellé. - Az arcom kissé unott, beszéd közben szórakozottan felgyűröm az ingem ujját, nem hiszem, hogy látszik rajtam, mennyire sikerült felcsigáznia ezzel a pár mondattal, de azért nem engedem el magam. Nyáron volt alkalmam megtapasztalni, milyen fontos is az óvatosság. - Most viszont mesélj, mi a nagy terved?

[- Nézd, tőlem azt mondasz, amit csak akarsz. Nem igazán érdekel. A lényeg az, hogy benne vagy az üzletben. Figyelmeztetlek, ha bárkinek is elmondod, hogy miről beszéltünk itt, kipróbálom az összes átkot rajtad – és hogy tovább tartson, hátulról kezdem. Mondanom sem kell, hogy az A betűnél lesznek problémák.]

Hihetetlen, hogy ezt teszem. Igenis el tudok képedni néha magamon, amikor ilyeneket csinálok. Tisztában vagyok azzal, hogy sokat változtam az utóbbi időben, hogy az egykori tulajdonságaim a múlt árnyékába vesztek, de mégis furcsállom, hogy ez a valaki, akit régen önmagamnak nevezhettem, egy szörnyeteggé változott. Olyan ember lettem, amilyen sosem akartam lenni, féltem, rettegtem attól, hogy egy napon ilyenné válok, harcoltam ellene, küzdöttem, nem engedtem, hogy sodródjak az árral – és mégis bekövetkezett az, amitől nagyapám is óva intett annak idején. Vajon mit gondolna rólam manapság, ha élne? Szinte látom magam előtt a csalódott, szomorú arcát, a fátyolos, szigorú tekintetet, a büszke testtartását, megingathatatlan kisugárzását, sötét szemeiben a rosszallást és a kérdést: Miért tetted ezt magaddal? Hova tűnt az én imádnivaló unokám?
Kihasználom az embereket, manipulálom őket, alkut ajánlok, miközben tudom, hogy ezzel több embernek is szenvedést fogok okozni (többek közt magamnak is), azért, hogy elérjem a célomat. Neehill azt hiszi, hogy nem látok át rajta, hogy mit sem tudok arról, hogy miképp gondol rám, úgy gondolja, hogy nem is sejtem azt, amit mindenki láthat; évek óta odavan értem, mióta ismer, arra vágyott, hogy hozzám szólhasson, és a kis üzletünknek mindennél jobban örül. A közelségemért cserébe bármire képes ő is. Ezzel mindketten tisztában vagyunk.
Már csak ezért is vigyorgok a képébe. Nem tud átverni – Merlin szerelmére, mardekárosok között élek lassan 7 éve...
Elégedetten fordítom vissza a fejemet, miután meggyőződtem arról, hogy követ. Nem kellett sokáig győzködnöm. Nem hiába – elememben vagyok ma. Miközben hagyom, hogy a kupéban elhelyezze a csomagjainkat, kényelmesen helyezkedem el a bőr ülésen, bal könyökömet az ablak szegélyének támasztom, majd végigsimítok a hajamon. Vékony kis lábaimat keresztbe teszem, bal kezemet a térdemen pihentetem, türelmesen várom, hogy befejezze a műveletet. Nem izgat, hogy bezárja az ajtót – magam is ezt tettem volna. Szavait hallva elnevetem magam, a szájából minden egyes szó hamisnak hangzik, de nem is érdekel különösen. Hitegesse csak magát, hátha úgy könnyebb elviselnie az egész helyzetet.

- Nézd, tőlem azt mondasz, amit csak akarsz. Nem igazán érdekel. A lényeg az, hogy benne vagy az üzletben. Figyelmeztetlek, ha bárkinek is elmondod, hogy miről beszéltünk itt, kipróbálom az összes átkot rajtad – és hogy tovább tartson, hátulról kezdem. Mondanom sem kell, hogy az A betűnél lesznek problémák. - mosolyodom el szelíden. Nem riadok vissza semmitől, főleg nem Neehill kínzásától.

- Voltaképp rettenetesen egyszerű egy alku ez. Neked annyit kell tenned, hogy befogod a szádat, és kiélvezed a helyzetet. - mondom, miközben elé lépek. Lassan nyúlok a kezeiért, majd felhúzom magamhoz. - A kérdés csak az: van-e bátorságod ahhoz, hogy megtedd azt, amire mióta vágysz. - dorombolok a fülébe, és várok. Remélem, hogy nem ijed meg, mint mindig...

   

 

Az emberek mindig előszeretettel hangoztatják, hogy a dolgok változhatnak. Ezért vagy azért, de leginkább semmiért, képesek vagyunk - akár egyik percről a másikra - megváltoztatni a véleményünket. Én ezzel tökéletesen egyetértek, mert, ha nem így lenne, akkor létem alapelvei kerülnének veszélybe, viszont kivételek mindig vannak. Ők erősítik a szabályt, ezt is mondják. Dean pontosan ilyen, mivel hat évig, következetesen képes volt visszautasítani az összes elképzelhető és elképzelhetetlen próbálkozásomat a közeledésre, azt hiszem, logikus, ha azt feltételezem, hogyha megváltoztatja a véleményét, akkor annak lesz mondjuk, valami... oka.
Bármit mondtam neki eddig, sosem hitte el, de jó volt ez így. Kölcsönös. Szerettem ezt a játékot, miért hagyjam, hogy pont a legizgalmasabb részt egyszerűsítse le ilyen könnyedén? Talán jobb, ha egyelőre nem mondok semmit, megvárom a rögtönzött kis bamutató végét, mert minden egyes szava, mozdulata és lélegzetvétele engem segít - nem vágok bele semmibe a lehető legtöbb információ megszerzése nélkül.
Ez a taktika most is beválik, még akkor is, ha inkább csak a helyzet élvezhetőségét növeli: hagyom magam felhúzni, akárcsak a mosolyt kiülni az arcomra. Azt is mondhatnánk elbíztam magam, de a tények mellettem állnak, Deannek kell valami és az a valami vagy én vagyok, vagy legalábbis én kellek hozzá, de mindkét esetben rengeteg lehetőségem van az... élményszerzésre.
- Nem kell aggódnod, titoktartásban mindig is jó voltam, viszont a fenyegetőzés nem túl előnyös, ha az ember épp szívességet próbál kérni. - Hat év émelyítő, mégis kellemes utálkozás alatt, azt hiszem elég időm volt kiismerni, így magabiztosan folytatom. - Szívesen játszom veled, mármint szívesen játszom veled nyilvánosan is, ha annyira szeretnéd, de igazán elárulhatnád, most épp magadnak vagy valaki másnak próbálod bebizonyítani, hogy kellesz valakinek? - Visszamosolygok. Fő, hogy ennyire szeretjük egymást.
- Ennek semmi köze a bátorságomhoz vagy bármi ilyesmihez, az ügy sikeressége kizárólag azon múlik, te vajon meddig vagy hajlandó elmenni? Mert, ha, tegyük fel, rábólintok a dologra, utána a dolgok nagyrésze az én elképzeléseim és határtalan fantáziám szerint fog alakulni. Remélem tudod, hogy mit kockáztatsz, ha nem adod meg nekem, amit akarok. Nevezheted butaságnak vagy akár önbizalomnak is, de nem nagyon érzem magam fenyegetett helyzetben. - Bal kezemmel végigsimítok a haján, a provokálást mindig célszerű a legelején elkezdeni. A jobb kezemet azért szeretem készenlétben tatani egy mardekáros, de leginkább Dean közelében.
- Még visszaléphetsz.

[PAIN without LOVE]

PAIN without LOVE

Néha elcsodálkozom azon, hogy mennyire is undorítóak az emberek, és igen szomorúan kell nyugtáznom, hogy jelen pillanatban én is ilyenné váltam. Egyszerűen nem értem, hogy miért teszem azt, amit. Világos a helyzet, hogy szörnyen elkeseredett vagyok, és reménytelennek érzem a helyzetemet, de ez a fajta megoldás-keresés szánalmasnak tűnik. Ahelyett, hogy úgy viselkednék, mint ahogy a tinilányok szoktak szerelmi bánat esetén (elvonulnak egy sötét sarokba, és hetekig depressziósnak hiszik magukat), én máris valami vigaszt keresek inkább. S hogy miért? Mert képtelen vagyok beletörődni, ha nem velem foglalkozik az, akitől azt várom, hogy csak rám koncentráljon... Igen, azt hiszem, nehéz megérteni engem. Sőt, ami azt illeti, lehetetlen. Egyik pillanatról a másikra vagyok képes megváltoztatni a viselkedésemet, s a szűzies, csendes angyalkából alattomos ördöggé válni. Izgalmas, nem?
Kacéran mosolygok rá, hiszen tudom: ami nekem semmit sem jelent, arról ő hosszú ideje álmodni sem mer. Tudom, hogy minden egyes érintésem képes lenne megőrjíteni őt, akárcsak egy-egy suttogott szó, és ezt ki is használom, anélkül, hogy egy cseppet is rosszul érezném magam. Élvezi, nem igaz? Már csak az a kérdés, hogy én élvezem-e. Sosem ismerném be, hogy igen.
Miközben engedelmesen felkel az ülésről, gúnyosan nevetek. Azt hiszi, hogy meg tud alázni, vagy zavarba tud hozni, de nagyon, nagyon téved. Minden egyes mozdulata csak ordítja, hogy mennyire kellek neki...

- Azt hiszem, semmi közöd ahhoz, hogy mit miért teszek. Onnantól kezdve, hogy elfogadtad az ajánlatot, benne vagy. - szögezem le, arcomon továbbra is az a gúnyos mosoly játszadozik, melyet korábban vettem fel. Ahogy ujjai végigsimítanak sötét hajamon, ösztönösen hunyom be a szemeimet. Nem mintha bármit is jelentene az, hogy hozzámér. Számomra ez az egész szigorúan csak üzlet.

- Ami pedig az irányítást illeti... Ezt majd meglátjuk. És ki mondta, hogy fenyegetve kellene érezned magad? Hiszen mindez roppant... Kellemes. - mondom, miközben az eddigieknél is közelebb hajolok hozzá, az utolsó szavakat már a fülébe suttogom. - Nincs okom visszalépni.  - azzal finoman érintem meg az arcát, és rövid habozás után megcsókolom. - És szerintem neked sincs.

     
HAPPINESS without SHAME          

Dean, ejnye, hát adtam én neked okot arra, hogy így lekezelj? Te is tudod, én is tudom, mindenki más pedig csak érzi, van valami közünk egymáshoz, van köztünk valami, akkor is volt, amikor még nem érezted szükségét, hogy kimondd. Mert végre ez is elérkezett - akarod, akarsz valamit, teljesen mindegy, hogy mi a rövid távú célod ezzel, most itt vagyunk és én vagyok az, akire hosszú távon szükséged lesz. Szóval, azt hiszed, ennek ellenére így beszélhetsz velem? Csak azért mert talán veled egy kicsit, egy egészen kicsit elnézőbb vagyok, mint másokkal, ennyire el kell bíznod magad?
Utálom, hogy azt gondolja, az ő dolgai még mindig nem ugyanannyira az enyémek is. Ennek ellenére a szemem se rebben, biztos vagyok benne, hogy semmi másra nincs szükségünk, mint időre. Egyike azon keveseknek, akiket hajlandó vagyok egyenrangú partnerként kezelni és sajnos túlságosan kötődöm hozzá ahhoz, hogy ne nézzem el neki, hogy kevésbé jó emberismerő, mint én. Ő még nem jött rá arra, ami felől én már az első találkozásunk óta kétségem sincs, valamilyen módon egymáshoz tartozunk.

- Tévedsz. Benne vagyok, de nekem is vannak szabályaim. Akár kezdhetnénk is azzal, hogy belátod, már most nagyon is sok közöm van hozzád és az ajánlatoddal csak még több lesz. - Lehunyja a szemeit, elégedett vagyok és ez az a pillanat, amikor nem nagyon találhatnánk olyan dolgot, ami megzavarhatná a boldogságom. Nincsenek illúzióim, még messze vagyok a céltól - nem mondhatom el, hogy az enyém, de sokkal inkább az enyém, mint mondjuk fél órával vagy akár két évvel ezelőtt. Egy új szintet értünk el és bármennyire is próbáltam nem törődni az érzéssel, az ilyen játékok nagyon is hiányoztak a nyáron.
Kellemes... Kifejező. - Nem látom okát, miért is ne tudhatná meg, mennyire kellemes is ez. Csak egy kicsit sérti a hiúságomat a hangsúlya, a leplezetlen és mégis érthetetlenül vonzó gunyorossága. Nem számít. Közelebb hajol és hét év után először érezhetem, hogy pont olyan ízűek az ajkai, amilyennek képzeltem, de még sokkal tökéletesebb, hiszen mégis csak a valóságról beszélünk. Szívesen hagynám magam elbűvölni még egy kicsit, de észben kell tartanom, hogy ez számára még valami más, még nem tudja egészen, mi is lesz belőle. Még azt hiszi, a kezében tartja, tarthatja a dolgokat.

- Mi okunk is lenne, nem igaz? - Hát higyje csak, nem az a típus vagyok, aki egyik pillanatról a másikra akarja megváltani a világot. Tudok várni, ha kell, ezen már igazán ne múljon. - De ugye nem bánod, ha a végső... kézrázás előtt még érdeklődnék az apróbetűs részről?

[i HATE everything about YOU]

i HATE everything about YOU

Annyira, annyira szeretnék végre túl lenni ezen az alku-dolgon, hogy ne húzzuk tovább egymás agyát, és ne kelljen tovább tépnünk egymás idegeit. Már kezdek ideges lenni, azt hittem, hogy ez sokkal gyorsabban sikerülni fog, abban reménykedtem, hogy gyorsan bele fog egyezni, és meg is vagyunk. Ehelyett már vagy egy órája szórakoztatjuk egymást, ami persze nem olyan rossz dolog, hiszen hosszú az út az iskoláig. De azért mégis... Jobban örülnék, ha most csendben, magazinokat olvasgatva pihengethetnék, és készülnék a visszarázódásra. Vagy esetleg Draco vállának dőlve bámulhatnék ki az ablakon...
A gondolatra magamban sóhajtok egyet, és inkább nem is gyötröm magam tovább. Ha már belekezdtem a játékba, akkor végig fogom csinálni, és egészen addig fogok szenvedni ebben a rohadt kis felállított ketrecben, ameddig el nem érem a célomat. S hogy mi is az...? Hát, ezzel még én sem vagyok teljesen tisztában. Csak nagy vonalakban tudom, hogy mit akarok, a többit hagyom, hogy hadd alakuljon. Persze már most tudom, hogy nehéz dolgom lesz Neehillel. Egy efféle individuummal megáldott embert nehéz irányítani, de tudom, hogy előbb-utóbb be fogom törni. Mindenkit lehet idomítani, miért lenne ő másmilyen?

Néha megijeszt, hogy mennyire hasonlítunk. Mindketten tudjuk, hogy mit akarunk, és ilyen vagy olyan módon el is érjük a céljainkat. Mindennek ellenére megőrjítjük egymást azzal, hogy viselkedünk, de még ezt is élvezzük. Ez semmiképp sem normális...
Voltaképp utálom azt, hogy élvezem a vitáinkat. Utálom az egész embert, és szinte taszít a tudat, hogy vele kell együttműködnöm ahhoz, hogy sikerüljön a tervem. Bár könnyen szerezhettem volna bárkit erre a feladatra, úgy érzem, ő lesz a legalkalmasabb, mert velem ellentétben ő minden egyes pillanatban úgy fog viselkedni, ahogy legbelül is szeretne. Kiráz a hideg. Nem akarom, hogy hozzámérjen...

- Szabályok? És szerinted én mióta tartom be a... szabályokat? – kérdezem, s ajkaim szegletében apró mosoly játszadozik – Lehet, hogy ezáltal közünk lesz egymáshoz, de ez csak és kizárólag üzleti kapcsolat, világos? A cél pedig az, hogy az emberek elhiggyék: boldog vagyok. Azt hiszem, ez neked nem fog nehezedre esni.

- Meglepődnél, ha azt mondanám: nincs apróbetűs rész? - suttogom, s továbbra is ugyanolyan közel maradok hozzá, mint amennyire eddig álltam tőle, ujjaim pedig összefonódnak az övéivel. Csak egy dolog jár a fejemben: mindent a cél érdekében.

     
so all that's left is the proof, that love's not only blind but deaf          

Deannel kapcsolatban már annyiszor megfordult a fejemben, hogy talán túlságosan kiadom magamat, de mindig elvetettem a gondolatot, hiszen ki is vagyok én valójában? Egészen biztos, hogy erre a kérdésre nem tudnék gyors és egyértelmű választ adni, így, azt állítani, hogy túlságosan hagyom magamat kiismerni, alapvetően hülyeség.
Mégis, legyen bármilyen logikus is az érvelésem, valami mégsem tetszik magamban. Ritka pillanat, meg kell hagyni, de akármennyire is boldoggá tesz a helyzet és a lehetséges jövőképek, valamiért mégis jobb lenne, ha kevésbé lennék elégedett egyetlen dologtól. Nem szoktam semmit egy lapra feltenni, de most mégis egy pont, egy személy köré építem fel szinte az egész világomat. Rendben, ez azért kicsit túlzás, de így legalább érthetőek a kétségeim.

- A szabályokat nem betartani is egyfajta következtesség, tehát nekem így is jó. Lényeg, hogy mindig észben kell tartanod, az üzlet kétoldalú dolog. - Felvonom a szemöldököm a felvillanó kis mosolyra, ezzel is elrejtve a diadalmam fölötti örömöt. Minden számítás és gúny ellenére is, ez most csak nekem szól. Így is helyes. Rengeteget változtunk az idők során, már lehetetlen lenne kiszámítani, mikor, mi és, hogyan történt közöttünk, de most már gond nélkül el tudom ismerni: nem fogom hagyni, hogy ez a mosoly a jövőben bármikor is Malfoy-é legyen. - Üzleti kapcsolat, legyen. De az üzlet természetéből kifolyólag, érthető, hogy esetleg egy idő után majd másképp fogsz tekinteni rá. Ne félj, senki nem fogja ezt felróni neked, miért is ne akarhatnál boldog lenni?

Tagadhatatlan, meglep a közeledésével, ennél sokkal nehezebb célpontnak gondoltam, de jelen pillanatban a legkevésbé sem érdekelnek az indokai. Nekem bőven elég, ha jól érzem magam és még nem várok el túl sokat tőle érzelmek terén, tehát csak hagyom, hogy az ujjaink egymásba kulcsolódjanak és élvezem, ahogy minden egyes lélegzetvételét a bőrömön érezhetem.

- Nem lepődnék meg akkor se, ha azt mondanád, az egész egy hatalmas apróbetűs rész. - Mindenki más számára az is lesz, végülis, de jobb ezt nem emlegetni, a mi játékaink túl komolyak ahhoz, hogy egymás előtt álca nélkül mutatkozzunk. Nyomatékosításképp kicsit szorosabban ráfogok a kezére, nem akarok fájdalmat okozni, épp csak annyira, hogy érezze... Éreztessek valamit.

[NEVER too LATE]

NEVER too LATE

Igazából hogyha én nem én lennék, azt hiszem, Neehill egy remek pár lenne, legalábbis ami a ragaszkodását és a stílusát illeti, biztos vagyok benne. Néha-néha már sajnálom, hogy nem tud kiverni engem a fejéből, mert igenis úgy gondolom, hogy másoknál ő akár még főnyeremény is lehetne. Hiszen valljuk be, hogy lenyűgöző stílusa van, és látványra sem utolsó. Az életének a legrosszabb pontja azt hiszem az, hogy csak nekem nem elég mindez. Kíváncsi vagyok, hány nőnél próbálkozhatott... Hiszen facér. Ha nincs senkije, akkor az azt jelenti, hogy vagy a választottaknak nem felelt meg, vagy éppenséggel idegesítette a tudat, hogy a lány, akivel éppen van, az nem én vagyok. Harmadik eset, hogy nem is randizott senkivel. Az első, és a harmadik megoldást egyszerűen nem tudom reálisnak tartani, úgyhogy inkább maradjon a második, vagyis hogy én vagyok életének megrontója. Nem túl hálás szerep. Néha már majdnem lelkiismeret-furdalásom van, hogy ezt teszem, de aztán végül mindig elhitetem magammal, hogy ez tulajdonképp neki is jó, nekem is jó, vagyis jót teszek vele neki. Kár, hogy ez nem feltétlenül van így.

- Kétoldalú. Nyilván kétoldalú, elvégre egy ilyen dologhoz ketten kellenek. És ne reménykedj, hogy én ezt a kapcsolatot esetleg bármi másnak fogom tekinteni. Az üzlet az üzlet, nem érdemes összemosni amúgy sem a magánélettel. - igyekszem megértetni vele, de úgy tűnik, hogy elég reménytelen a dolog. Sosem fogja elfogadni, hogy ő nem lehet az első. Az ügy iróniája az, hogy tudom, hogy mit érez. Mocskos egy érzés, de egy idő után az ember megtanul vele élni. Ahogy azzal is, hogy az embereket ki kell használni ahhoz, hogy elérjük a célunkat. Szerintem ezzel ő is tisztában van.

Nem gondoltam volna, hogy ennyire nagy hatással van rá a vonzerőm. Mindig is tudtam, hogy ha kedvem lenne, bármibe belemenne, de azért ennyire könnyen...? Kicsit csalódom, azt hiszem, hiszen nehezebb feladatnak gondoltam mindezt. No sebaj, van ilyen, tulajdonképp így is jó.

Ahogy eddig folyamatosan, most is mosolygok. Hogy ezúttal mennyire gúnyosan, vagy mennyire kacéran, azt nem tudom, de nem tudom abbahagyni a mosolygást. Annyira abszurd az egész helyzet, hogy jelen pillanatban, ha kívülálló lennék, talán képes lennék akár hangosan nevetni is. Erős szorításából szabadulva, kezeim a mellkasára tapadnak, ujjaim lassan cirógatják a felsőtestét.

- Apróbetű, vagy sem, a lényeg, hogy élvezetes mindez. - jelentem ki, még közelebb lépek, és szinte átöleltetem magam. Szorosan tapad össze a testünk, s csak halkan szólalok meg ismét – Akkor? Véglegesítettük az üzletet? - kérdezem, s megcsókolom ismét, csak hogy tudja: nemleges választ nem fogadok el.

     
you can't get what you want - but you can get me          

Nyilván felmerülhetne bennem az a gondolat is, hogy Dean nem pontosan olyan, mint amilyennek elképzelem, nem mindig úgy gondolkozik, nem mindig azok az indítékai, amit én gondolok. Nyilván. Ez mindenki másban biztosan fel is merül, de éppen ezért vagyok egy kicsit izgalmasabb, kicsit kreatívabb másoknál, éppen ezért vonzza hozzám valami az embereket. Ettől lehetek különleges és kicsit titokzatos, ettől sugárzom azt a sokatsejtető magabiztosságot. Van valami, amit nem tudnak megmagyarázni vagy nem is akarnak elhinni. Akárcsak most.
- A világért sem szeretném összemosni a magánélettel, végülis csak a... Várj! A magánéletünkről van szó. Remélem érzed, hogy ezt nem lehet úgy csinálni, ahogy elképzelted. Nem mindig reálisak azok a dolgok, amiket szeretnénk, Dean. – Nem tudom, miért kellett ezt mondanom, de lesz min gondolkoznia, az biztos. Ahogy nekem is. – Persze, ahogy gondolod, higyj, amit akarsz, ez az a része a dolognak, ami talán a legkevésbé sem izgat.
Vannak hazugságok, amiket annyit mondogatnak az emberek, hogy már elhiszik és valósággá válik. Nekem csak ilyenek vannak, tehát, azt is mondhatjuk, hogy mindig őszinte vagyok. Van elég öntudatom ahhoz, hogy kiválasszam magam számára az igazságot és ahhoz is, hogy megtartsam ezt, ha mások nem is értenek vele egyet. Sőt, akkor is, ha a tények mondanak ellent az én igazamnak.
Dean is így működhet, csak nála valami mégsem ugyanaz. Nem lehet az, bár következetesen, évek óta nem lenne képes tartani az álcáját, ha nem hinne benne és nem érezné valóságosnak. Így nem látok túl sok különbséget. Jogos kérdés lehetne, hogy akkor mégis honnan tudom, hogy nem az fog-e bekövetkezni, amit ő gondol, hogy nem az bizonyul-e életképesebbnek? Tapasztalat és bizalom. Főleg a bizalom, önmagamban.
Nem számít, nem sok mindennel kell törődnöm, mikor egyszerűen csak átölelhetem azt a valakit, akitől már egy barátságosabb kézfogás is hatalmas engedménynek számítana és akitől ez a kézfogás jobban esne, mint bárki mástól. Élvezem egy kicsit, ahogy a puha haj ingerli az arcomat, eljátszom a gondolattal, hogy le is tüsszenthetném, de végül csak állok és fél füllel hallgatom, ahogy tovább jellemzi, lassan megpecsételődő üzletünket. A csókban, persze most sem hagy elmerülni és én csak néhány másodperccel húzom tovább, mikor az arcát kezemben tartva éreztetem, hogy nem ez az utolsó csókunk és legközelebb biztosan nem érem be ennyivel.
- Üzlet véglegesítve – jelentem ki derűsen. Minden okom megvan az elégedettségre, így egészen nyíltan nézek a lány szemeibe, hogy belelássak mindent, amit ő még csak nem is gondolna magáról.

[YOU can see the DARKEST side of ME]

YOU can see the DARKEST side of ME

Magánélet és üzlet. Mindig mondják, hogy nem szabad hagyni, hogy a kettő összemosódjon, de vannak esetek, amikor ezt elég nehéz kivitelezni. Namármost, éppen egy ilyen helyzetben vagyok. Pedig annyira jó lenne, ha az ember csak egy pálcaintéssel meg tudná változtatni a magánéleti-énjét üzleti-énre... Túl egyszerű lenne az élet, igaz? Ami azt illeti, nem kellene, hogy ez így legyen, de egyedül nekem olyan beteg az elmém, hogy ezt a két dolgot csak azért is összevegyítsem. Utálom, hogy ilyen eszközöket kell használnom ahhoz, hogy valamit elérjek, így gyakorlatilag hagyom magam kihasználni. Hát normális vagyok én?
Igazából még képes lennék akár meggondolni is magam, ha nem lennék ennyire biztos a dolgomban. Ez ütni fog. Tudom. Ha pedig nem, akkor az is jelent valamit, amiből levonhatom a konzekvenciát, ergo akárhogy is legyen, én jól járok. Azt hiszem. De miért agyalok még mindig ezen?
Nem reagálok a szavaira, az viszont idegesít, hogy azt mondta, hogy magánéletÜNK. Nem, nem, nekünk nincs magánéletÜNK, neki van magánélete, meg nekem van magánéletem, de ennyi, semmi több. Nem elég, hogy folyton többesszámot használ kettőnkre, folyamatosan, megállás nélkül ki is oktat, mióta csak ismerem! Ilyenkor késztetést érzek arra, hogy vagy pofán vágjam, vagy leátkozzam a fejét, de valahogy mindig sikerül lehiggadnom, bár elég nehezen megy ez mostanában. A nyár elvadított, legalábbis mindenki azt hiszi, és már-már én is ezt hiszem. Grrr, vigyázat, veszélyes vagyok.
Akkor sem értem, hogy képzel ilyenkor magáról... Annyira bosszant a viselkedése, hogy már dupla adag nyugtatóbájitalt kellene főznöm, hogy bírjak vele, a kérdés csak az, hogy én vegyem–e be, vagy merő véletlenségből pont az ő pohara felett billenjen meg az üvegcse...
Most ismét megerősödik bennem a gondolat, hogy mennyire élvezem a mi kis játékunkat, főleg az utóbbi időben, de ezt nem akarom, hogy tudja, még a végén elbízná magát. Higgye csak, hogy mindez kínszenvedés, hiszen valamilyen szinten részemről tényleg az, de én akkor is imádom a vérét szívni, kész felüdülés, ilyenkor olyan erősnek és határozottnak érzem magam, ez pedig eléggé új és jó érzés számomra, mert nagyon régóta nem éreztem ilyet.
Mindeközben arcomra semmi sem ül ki mindabból, amit gondolok, továbbra is a vadmacska szerepét játszom, az álarc már leszedhetetlennek tűnik. Kacér mosoly, egy kis szempilla-rebegtetés, néhány apró érintés, és kész is – Neehillnél ez a siker titka, legalábbis ha rólam van szó, de mint tudjuk, én teljesen más helyet foglalok el a... az életében.
Ahogy az arcomhoz ér, egy pillanatra belemosolygok a csókba, majd hátrébb lépek, mikor kimondja a végszót – véglegesítve, és ismét mosolyogni kezdek.
Még nem tudom, hogy mibe mentem bele, de most nem is érdekel. Fáradt vagyok, és egyre többen kezdenek el a folyosón mászkálni, így leülök az egyik ülésre, és magam mellé húzom. Az út második felében a vállára dőlve pihenek, alig-alig szólunk egymáshoz. Hát, ezen is túl vagyunk...

Köszönöm a játékot, és várom a folytatást *.*